„A szakácsművészet anyagi tárgya mindaz, ami ehető”

                                                     (Anthelme Brillat-Savarin)

   Kezdőknek mondom, étkezés terén tömérdek dilemma elé nézünk. Mit, mivel, hogyan? Mit szólnának például ahhoz, ha egy amerikai étteremben a reggeli rendelésekor megkérdezné a felszolgáló (mert ezt isten háta mögötti csehókban is megkérdezi), hogyan óhajtjuk a sült tojást. Néznénk bambán. Hogyhogy hogyan? Hát süssék meg! Nem úgy van az! Hogyan süssék? Sunny side up vagy over easy? Ez meg mi a bánat lehet? Napos oldal fölfelé? Ez volna a tükörtojás? Ez bizony. Ám ha azt kívánjuk, hogy a túlsó oldalát is süssék meg kissé, azt kell mondanunk, over easy. Nem mintha Amerikában túl gyakran reggeliznék étteremfélében, de néha előfordul (jó, ha tudják, az amerikai szállodákban a legtöbb helyen nem jár reggeli!). Az előbb említetteket Kaliforniában, egy Lee Vining nevű parányi város éttermében ismertette meg velem magyar származású vendéglátóm, még 1985-ben. Öt év múltán visszatértem, ugyanott reggeliztem, már csak a nosztalgia kedvéért is. És ez még semmi! 2012-ben ismét ott jártam és szintén ott reggeliztem. Akkor már majdhogynem büszkén rendeltem a tojást – over easy. 

      Tudták, hogy Amerikában az éttermek többségében – a puccosabbakat kivéve – egyáltalán nem használnak abroszt? Legföljebb tányéralátétet. Nálunk az éttermekben, legalábbis a magukra adókban, só és bors mindig van az asztalon; Amerikában csak só. Mindenütt ott van viszont a ketchup, a mustár és a majonéz, csak náluk az utóbbi mindig fehér flakonban, nálunk meg sárgában, amiben ők a mustárt tartják. Nálunk a mustáros flakon mustárbarna színű. Magyarországon, ha beülünk valahova egy kávéra, megkapjuk az adagunkat, és ha még egyet akarunk inni, mi sem természetesebb, mint hogy ki kell fizetnünk. Amerikában és több más nyugati országban, ahol a filteren átszűrt gyenge kávét isszák, a felszolgáló időről időre megjelenik és felajánlja, hogy újratölti a poharunkat. Ugyanezt tapasztalhatjuk az amerikai gyorséttermekben az üdítőkkel; általában kiírják, hogy egyszeri utántöltés benne van az árban. Mindez igen csábító, és mivel a legkisebb pohár is kb. félliteres, csak óvatosan! Ha folyton utánatöltünk, pár hét alatt meghízunk, mint a disznó.      

   Átlag amerikai (ilyen nincs, de tegyük föl, hogy mégis van) nem egészen úgy használja az evőeszközöket, ahogy mifelénk jobb házaknál szokás, ám a dolog mégsem lesz számunkra teljesen idegen. Emlékeznek, hogy amikor kicsik voltunk és kést nem kaphattunk, anyu előbb fölvágta a húst, aztán úgy ettük villával. Ezt Amerikában is sokan  így csinálják, még  ötvenéves  korukban is, csak anyu nélkül. Sosem felejtem el azt az amerikai srácot, aki úti- és kabintársam volt a Galápagos-szigetek közt járkáló hajón. A személyzet szépen megterített, kés, villa, kanál, ahogy kell. Volt ott minden, húsok, tengeri eledelek, saláták, egyéb köretek. Tudják, mit csinált Jim? A villát bal kezébe fogta, de marokra, és némi brutalitással ledöfte a hússzeletet. Megragadta a kést, és a húsból lenyiszált egy darabot, majd a villát átvette a jobb kezébe, szúrt, és úgy vette a szájába a húst. Ha néha kissé nagyobbra sikerült a falat, akkor a husit körberágta, míg el nem fogyott. A köretet, ha másként nem ment, ujjai segítségével juttatta a villára. Nem állítom, hogy minden amerikai így eszik, de eleget láttam, és bizony elég sokan. Jim ráadásul nem valami nebraskai farmergyerek volt, hanem massachusettsi számítógépes akármi. Mellesleg, amikor egy hét után visszatértünk a szárazföldre, Quitóban az volt az első teendője, hogy berohant a legközelebbi McDonald’s-ba és teleette magát hamburgerrel meg sült krumplival. Rém boldognak tűnt, amikor visszatért a hotelbe.

   Az említett körberágást egyébként én magam is gyakoroltam, merő kényszerből. A hajdan volt Szovjetunióban létezett egy igen praktikus intézmény, melynek sztalóvaja volt a neve. Mondjuk így, önkiszolgáló étterem. Rendkívül olcsón lehetett meríteni az amúgy nem túlzottan széles választékból, de maga az étel helyenként egészen tűrhető, sőt ízletes volt. Egy baj akadt csupán. Valami megfejthetetlen okból a sztalóvaják mintegy 99 százalékában egyáltalán nem rendszeresítettek kést az étkezéshez. Igazság szerint túl nagy szükség nem is volt rá, a levest az ember megette kanállal, a zakuszkát (előétel, általában valamilyen saláta) villával, színhús meg akkor, a hetvenes évek közepe táján a kommunizmusban igen ritkán került a pultra. Volt helyette kotlett, egy bizonytalan alkotóelemekből kreált, általában rettenetes fasírtféleség. Hanem, ha mégis úgy hozta jó sorsom, hogy sült vagy rántott hús látványa izgatta föl képzeletemet, mégiscsak elkelt volna valami nyiszatoló eszköz. Két választás volt: az ember vagy felszúrja az egész szeletet a villára (miként Jim is tette) és szépen körberágja, vagy pedig kerít egy másik villát és annak segedelmével próbál kisebb darabokat leválasztani az anyapéldányról.

   Még a hozzánk földrajzilag közel levő britek sem úgy esznek, mint mi. Mert például merre döntjük a levesestányért, amikor már kevés van benne? Magunk felé. Az angolok meg éppen maguktól el, az ellenkező irányba. Sok brittel ettem már együtt és a legelső, ami feltűnt, hogy a villát szinte sosem a homorú, a fogas felével felfelé tartják, hanem a domborúval. Az odáig rendben is volna, ha csak szúrni akarnának vele, de nem szúrnak, csak ha éppen vágnak. Ők még a köretet is a domború felére rakják, ami kész művészet és lehet, hogy nagyon udvarias is, de nem praktikus. Brit földön, miként nálunk is, nem szokás amerikai módon váltogatni a kést és a villát egyik kezünkből a másikba.

    A világ nemcsak azért van tele kínai éttermekkel, büfékkel, mert szegény kínai emigránsoknak is meg kell élni valamiből, hanem azért is, mert a kínai koszt többnyire igen jó (már aki szereti). A külföldinek az az érzése, hogy a kínaiak mindenhol és állandóan esznek. Egyszer harminc órát utaztam egyhuzamban egy vonatfülkében két fiatalemberrel, azok csak alvás közben nem ettek, de álmukban bizonyára. Mint köztudott, a kínaiak pálcikával esznek. Eltöprenghetünk ugyan azon, hogy valóban praktikus evőszerszám-e a pálcika, de aligha elképzelhető, hogy több mint egymilliárd ember ekkorát tévedjen. Használatuk már több mint 3000 éves múltra tekint vissza, és persze kínai eredetű. A pálcikák jórészt bambuszból, vagy egyéb fából, újabban műanyagból készülnek. Azt olvastam valahol, hogy Kínában, becslések szerint, évente 45 milliárd eldobható pálcikát használnak, Japánban pedig kb. 23 milliárdot (a japánok ennek 90 százalékát Kínából hozzák be). Egy szó mint száz, csak és kizárólag pálcikákra évi 1,66 millió köbméter fa megy el a világban, ami állítólag 25 millió kifejlett fának felel meg. Elég borzasztó adat.

     Használatuknak éppúgy megvan a módja, ahogy az európai kultúrában a késnek-villának. Pálcikákkal az asztalnál hadonászni, mutogatni éppúgy illetlenség, mint nálunk az evőeszközzel. Érdekes, hogy még a balkezesek is nagyrészt a jobb kezükbe fogva használják.  Tilos, és a legnagyobb fokú udvariatlanságnak számít (minden kelet-ázsiai országban) a pálcikákat függőlegesen beledöfni a rizses edény tartalmába, ugyanis ez hasonló látványt nyújt az ételbe szúrt füstölőpálcikákhoz, melyeket a halottak emlékére felajánlott ételbe szúrnak. Étkezés végeztével nem illik a pálcikákat V alakban a tányérra tenni, mert ez valamilyen okból rossz ómen.  Kezdő számára komoly kérdés, hogyan fogjuk a pálcikákat. Könyvek leírják, ismerősök elmagyarázzák, hogy melyik ujjat hogyan és hova, de szerintem kísérletezzen mindenki saját maga. Eleinte úgyis összedisznólkodjuk az asztalt, de ez senkinek sem fog feltűnni, mert a kínaiak is összedisznólkodják, és ez még jobb társaságban is elég természetes.  Ők speciel nem azért, mert ügyetlenek, hanem mert nem különösebben zavarja őket, ha pár falat csak úgy mellémegy. Rövid pálcikákkal érdemes kezdeni – ez afféle kísérleti fizika – ,mert azokkal könnyebb. Minél elegánsabb az étterem, annál hosszabb a pálcika és a végét még le is kerekítik, hogy gyötrelmesebb legyen a művelet. Arra különösen ügyeljünk, hogy a már megrakott pálcikákat igyekezzünk mielőbb horizontális helyzetbe hozni, különben igen sokáig fog tartani. Mellesleg ez sem lesz föltűnő, mert maguk a kínaiak is imádnak óraszám táplálkozni. Sokunk számára úgy tűnhet, hogy a kínaiak – a mi fogalmaink szerint – zabálnak, ráadásul szürcsölnek, csámcsognak és böfögnek. A magas csapásszám, amellyel a pálcikákat mozgatják, alighanem onnan ered, hogy az alapanyagokat apróra vágják, így aztán falatkánként bekebelezni igen sokáig tartana. (Így is sokáig tart.) A gyors evés meg alighanem genetikailag rögzült, hiszen falun ma is közös tálból esznek és nyilván  igyekezni kell, nehogy a másik  kapja ki a legjavát, ám e feltételezés csupán a szerző kaján rosszindulatából fakad. A valóság az, hogy a legjobb falatokat mindig a családfő, vagy a legidősebb férfi családtag kapja. A leves levét vagy porcelánkanállal kebelezik be a fületlen csészéből, vagy kiisszák, a szilárd alkotókat pedig pálcikával kicsipegetik vagy bekotorják a szájukba, ám ez utóbbi általában csak a rizs esetében elfogadott. Láthatunk aztán olyat is, hogy úgy negyedkilónyi tésztagombolyag lóg ki a szájukból, amit kívülről tuszkolnak, és/vagy  szippantanak be. Ha evés közben csontra lelnek, a hely előkelőségétől nagyjából függetlenül habozás nélkül kiköpik (a padlóra). 

                             Valahogy így kell pálcikával enni

  Mifelénk sokan azt hiszik, hogy Kelet- és Délkelet-Ázsiában mindenütt pálcikával esznek. Nos, ez nem így van. Csakugyan pálcikát használnak a japánok, a koreaiak, a vietnamiak, ám a régió más országaiban nem (kivétel természetesen a helyi kínai etnikum). A thai, laoszi, burmai éttermekben mindenütt kanál és villa a szerviz. A helyi etikett szerint a bal kézben fogjuk a villát, a jobban pedig a kanalat, és a villával segítjük rá a falatokat a kanálra. A villát szájba venni éppen olyan illetlenség, mint mifelénk a kést. Az ám, ha nincs kés, akkor mivel vágunk?  Nos, nem kell vágni, ugyanis arrafelé minden étel-alkotórészt egészen kicsire aprítanak már a készítéskor.

   Gondolták volna, hogy a világ népességének legalább a 20 százaléka kézzel eszik? Nem mindig azért, mert nem telik evőeszközre, hanem mert úgy szokták meg.  Személyesen az üzbégeknél ismerkedtem meg ezzel a módszerrel. Kitettek elénk egy hatalmas tálat, megrakva plovval, a mi rizses húsunkhoz hasonló étellel. Az evés művelete úgy zajlik, hogy összecsücsörített ujjainkkal felemelünk egy kisebb adagot és megpróbáljuk a szánk közelébe juttatni. A kezdőknek persze nem megy. Némi gyakorlás után elérhetünk ugyan részsikereket, ám a porció nagyobb része így is, úgy is az asztalon, rosszabb esetben az ölünkben landol. Az üzbég ilyenkor bátorítóan kacag.  

                         Srí Lanka-i túravezetőnk számára teljesen természetes a kézzel (ujjal) evés  

    Indiában, különösen az déli országrészben, még az előkelőbb társaságokban is mindennapos a kézzel evés. Úgy tartják, az ételt a lehető legtöbb érzékszervünkkel kell megízlelni: a szemünkkel, a szánkkal, az orrunkkal és tapintással. Van, ahol leterítenek az asztalra egy szép nagy banánlevelet, aztán sorban jönnek a pincérek a különféle fogásokkal és mindenkinek a levelére tesznek belőlük. Itt a rizs játssza a főszerepet, abból kell kis gombócot formálni és hozzáfogni a húst, zöldséget. A helyzet egy fokkal nehezebb, ha rekeszekre osztott pléhtányér közepén trónol a rizskupac, oldalt a kisebbekben némi zöldség (ritkán hús is), meg különféle szószok, és ezeket valahogy össze kell hozni. Jó esetben segítségünkre van a csapati vagy roti nevű lepény, amit kvázi kanálként használhatunk. Kínos helyzetben érezhetjük magunkat, ha nem tudjuk, mi mire való. Amritszárban egy fiatal indus házaspárt, köszönetül az otthonukban történt vendéglátásért, meghívtunk egy jobbfajta étterembe.  A pincér mindegyikünknek hozott egy fémpoharat, benne vízzel, oldalán egy zöldcitrom-szeletkével. No, akkor mi lesz ebből, limonádé? – gondoltuk. Tudni érdemes, hogy Indiában az étkezéshez fogyasztott vizet is mindig fémpohárban adják. Nos, nem lett limonádé. Az asszonyka, látva tanácstalanságunkat, a zöldcitromot belefacsarta a vízbe, melyről időközben kiderült, hogy langyos, majdhogynem meleg. Abba kell belemártogatni az ujjainkat, ha kézzel eszünk, ha nem. Itt mondom el, ha Indiában vacsorameghívást kapunk, ne lepődjünk meg, ha érkezésünk megbeszélt idején a háziasszony éppen csak nekilátott a főzéshez. Elücsöröghetünk és trécselhetünk közben akár két órát is, de mihelyt befejeztük a vacsorát, illik azonnal távozni. Náluk nem szokás a vacsora utáni hosszas beszélgetés.

   Kézzel esznek Afrikában és a Közel-Keleten szinte mindenütt. Mivel sok esetben muzulmán országokról van szó, csakis jobb kézzel illik az ételhez nyúlni, mert a bal tisztátalannak számít.

   Egyszer Iránban is beleszaladtam a nagy ismeretlenbe. Kermán városában éppen hosszú buszozásra készültem és úgy gondoltam, előtte enni kéne valamit. Mivel a bazár környékén semmiféle „eurokonform” vendéglőt nem találtam, egy nem túl bizalomgerjesztő vendéglátó egységet kezdtem vizslatni, melyből teázó férfiak néztek ki rám, barátságosan vigyorogva. Bementem. Enni lehet-e? – kérdeztem. Mindezt, perzsa nyelvtudás híján, a következőképpen adtam elő: ham-ham, plusz ráutaló kézmozdulatok a száj felé. Fejüket csóválták. Szerencsére addigra már tudtam, hogy a csóválás éppúgy az igent jelenti náluk, mint Indiában vagy Bulgáriában. Arra már nem futotta, hogy megtudakoljam, mi a választék, de nem is volt rá szükség. Egyetlen féle ételt szolgáltak fel, erre abból jöttem rá, hogy mindenki ugyanazt ette. A tulajdonos fölvezetett az emeletre, leültetett egy gyékényszőnyegre. Kis idő múltán kihozott egy levessel teli köcsögszerű cserépedényt, valamint egy kb. fél négyzetméternyi lepénykenyeret, vagyis nant. Kaptam továbbá egy félbevágott vöröshagymát, kanalat, tányért, valamint egy stemplire emlékeztető fémeszközt. Elkezdtem búvárkodni a kanállal, és a levesben találtam egészben főtt paradicsomot, cupákos húsdarabokat, duzzadt kukoricaszemeknek tűnő valamiket (utóbb megtudtam, csicseriborsó volt). Meglepően jóízű volt, de az eszközök használatáról, valamint az étel hagyományos elfogyasztási módjáról fogalmam sem volt. Egyik vendég, látva szerencsétlenkedésemet, a segítségemre jött. A levet a tányéromba öntötte, majd megragadta a fémeszközt, a leves szárazanyag-tartalmát péppé zúzta, és mutatta, hogy azt a nan darabkáival kell kitunkolni. Az egészért fizettem valami száz forintnak megfelelő riált, ráadásul még ízlett is.        

      Nem tudom, honnan terjedt el az utcán evés, de alig van ország, ahol a városokban ne látnánk jövő-menő embereket, amint éppen táplálkoznak. Én speciel nem vagyok híve ennek a menet közbeni evésnek-ivásnak, de az utcán, különféle kis standoknál árult ételeket szívesen kipróbálom. Ázsiában különösen nagyon jó kajákat lehet kifogni az utcai étkezdéknél, többnyire ott helyben le is lehet ülni. Pekingben a híres Tienanmen tér olyan óriási, hogy némi túlzással elfárad és megéhezik az ember, mire egyik oldaláról átér a másikra. De sebaj, végig a tér peremén ott sorakoznak a kis kifőzdék, ahol igen olcsón és jókat ehetünk. Vietnamban, Huéban vezetőnk elvitt bennünket egy első látásra nem túl bizalomgerjesztő utcai kifőzdébe, ahova magamtól aligha ültem volna le. A koszt viszont olyan nagyszerű és olcsó volt, hogy attól kezdve szinte csak utcán ettem Vietnamban.  

                                              Utcára nyílik a... (nem a kocsmaajtó) kifőzde (Vietnam, Hué)

                              Utcai étterem Thaiföldön

 Házi koszt Indonéziában

      A szendvics ugyan nem amerikai találmány, de ott fejlesztették totális  tökéletlenségig. El sem tudjuk képzelni, mi mindent képesek berámolni két, teljesen ízetlen sülemény közé. Gyakorlatilag bármit és bármennyit. Egy idő után akkora építmény keletkezik, melynek magassága az Empire State Buildingével vetekszik. Egy nagy fehér cápa se bírná állkapcsai közé feszegetni az egészet, így aztán a harapási kísérletek közepette elkezdenek kipotyogni az alkotórészek, spriccelni a nedvek, folyni a majonézek, mustárok, ketchupok. Ez különösen akkor következik be, amikor a befogadó közeg (kenyér, zsemle) és a beltartalom (mondjuk, kissé szívós marhahús) szakítószilárdsága jelentősen eltérő. Az egyik enged, a másik nem, tehát jön a potyogás, spriccelés, többnyire a ruhánkra. Amúgy Amerikában nagyszerű, könnyen fogyasztható szendvicsek is vannak, különösen a Subway nevű üzletlánc egységeiben, de meg kell védenem magát az „amerikai” konyhát is. Ilyen speciel nincs, viszont ott a megszámlálhatatlan olasz, kínai, vietnami, indonéz, orosz, japán, koreai stb. étterem, valamint az ún. food court-ok (fordítsuk így: kajaudvar) sokasága, ahol egyetlen helyen sokféle nemzet konyhájának különlegességeit élvezhetjük.

     Nem mehetünk el szó nélkül a hírhedt – amerikai eredetű – gyorséttermek mellett, melyeket a kifinomult nyugati (európai) ízlés enyhén szólva is lenéz, a közegészségügy pedig egyenesen kiátkozza őket ételeik, italaik magas kalória- és sótartalma és egyebek miatt. Habár idehaza még a lábam se tettem be ilyen létesítménybe, nyugaton – elsősorban a viszonylagos olcsóságuk miatt – néha rájuk fanyalodom. A hamburgerrel, cheeseburgerrel amúgy semmi bajom, bár ilyesmit talán 1985-ben ettem utoljára, egyszerűen csak nem szeretem, ám akinek ez a vágya, hát egye. Szeretem viszont a Kentucky Fried Chicken csirkéit, még jobban a káposztasalátájukat, alkalomadtán betérek egy Pizza Hutba vagy Taco Bellbe is. 2011-es és 2012-es amerikai utunk során időnként ettünk még „Mekiben” és hasonlókban is, aztán csodálkoztam, hogy másfél hét alatt másfél kilót híztam. Úgy tartják, azért is kedvelik sokan, mert mindig „lehet rájuk számítani”, mindig nyitva vannak, a minőség (ha annak lehet nevezni) is mindenütt ugyanolyan. Nos, a mindig lehet rájuk számítani kitétel nem egészen igaz. Utolsó esténket töltöttük Amerikában, Denver egyik déli külvárosában és mire hosszas keresgélés után végre szállást is találtunk, pokolian megéheztünk. Este tíz múlt, s bár a környéken jócskán akadt vendéglátóhely, vagy drágállottuk, vagy zárva voltak. Sört szerencsére kaptunk egy italüzletben, de kaja sehol. Aztán a Wendy’s-nél felcsillant a remény. Igaz, hogy már ők is bezártak, de a drive through, vagyis az autós részlegük még üzemelt. Gondoltuk, odamegyünk gyalog, végül is nem mindegy, hogy autóval vagy anélkül akar az ember egy nyomorult csirkés szendvicset enni... Hát nem, Amerikában nem mindegy. Ha nincs autód, nem is vesznek emberszámba. Beálltunk, sorra is kerültünk, Bálint barátom egy fémrúd tetején álló mikrofonba bemondta a rendelést, de semmi. Kiszól a mögöttünk várakozó kocsi utasa, hogy itt csak autósokat szolgálnak ki. Na jó, és honnan tudják, ki jött autóval, ki nem, hiszen az étteremből nem is láttak még bennünket? Hát onnan, hogy a fémrúdban van egy érzékelő, ami az eléje álló autó fémtestét érzékeli. Megtették azt a szívességet, hogy odaálltak a kocsijukkal, így bemondhattuk a rendelést. Aztán mentünk a kiadóablakhoz. Úgy néztek ránk, mint a marslakókra. Mármint, hogy hol az autó? Hol? Hát a motelunk parkolójában áll, úgy ötszáz méterre onnan. De hát akkor ők nem adhatják ki az ablakon az ételt. Hogy miért nem, sosem fogom megtudni. Akadt aztán egy lány a kiszolgálók között, akibe alighanem több empátia szorult az átlagnál, vagy valamivel 70 fölött volt az IQ-ja és azt találta ki, hogy kiadják, de nem az erre rendszeresített ablakon, hanem egy ajtón. És odamentek, kinyitották a lezárt ajtót – és kiadták. Képzeljék, nem dőlt össze Amerika. Leülünk a parkoló betonperemére és falni kezdjük a rántott csirkés szendvicsünket. Hamar elfogyott. Bálint, aki gyomorbántalmakból kifolyólag előtte két napig alig evett, megszólalt: ennék még egyet. Jó, mondom, próbáld meg újra. Egyedül maradtam a parkolóban, ültem a kövön, kezemben sörösüveggel, amikor szép lassan kikanyarodott egy kocsi. Mit láthattak az utasai? Ott ül, este féltizenegy körül, a kövön egy pasas, kezében sörösüveg – nyilván valami hajléktalan, állástalan szerencsétlen, aki az alkoholba menekült,hát segítsünk rajta.  Az anyósülésről kinyúlt egy lány keze, benne becsomagolt szendvics, felém kínálta. Mosolyogva intettem neki, hogy nem kérem. Közben körülöttem, ott a városi dzsungel peremén, törpe vadnyulak ugrándoztak. Szürreális kép volt, az biztos. Most nyilván azt hiszik, megártott a hamarjában benyakalt két kis üveg Heineken, de nem. Színjózanul fogtam fel és éltem meg az eseményeket, a nyulak is valódiak voltak. Hanem egyszer csak jön Bálint, kezében egy újabb szendviccsel. Na, mi történt? Csak annyi, felelte, hogy a slusszkulccsal hozzáértem a fémrúdhoz, aztán ugyanúgy kiszolgáltak, mint az előbb – felelte. Ebből az a következtetés vonható le, hogy ha van slusszkulcsod, már emberszámba vesznek. Továbbá, felrémlik Örkény egyik egypercese az élet értelméről, vagyis hogy mi teszi a paprikafüzért paprikafüzérré: a paprika, vagy pedig a madzag, amire a paprikát felfűzik. 

     Vannak ételek, amik nálunk majdhogynem luxusnak számítanak, egyes vidékeken viszont olcsó és mindennapi csemegék. Ott van példának Alaszka, ahová szinte mindent úgy kell odaszállítani, két dolgot kivéve: az egyik az olaj, a másik a lazac. Az olajat most mellőzzük, a lazac viszont megér pár szót, mert az jön magától is. Ott sem kifejezetten olcsó (Alaszkában semmi sem olcsó), de nem is drága, semmivel sem kerül többe, mint a marhahús. Még ennél is olcsóbb Kamcsatkán, ahol úgy ettem a füstölt lazacot, mint hajdan nálunk a paraszt bácsik a vastag szalonnát, sőt mondhatnám, mint a  Hyppolitban Schneider úr a hagymát hagymával, én úgy a lazacot lazaccal. Ettem füstölten, grillezve, fasírtnak, hal(ász)léből kivéve főtten, nem is beszélve a vörös kaviárról, ami se a reggeliző, se a vacsoraasztalról nem hiányzott soha. Amúgy pedig Petropavlovszk-Kamcsatszkij piacán mázsaszám árulták mindkettőt. A kaviárt például minőség és eltarthatóság szerint osztályozva, hatalmas műanyag tartályokban. Csoportunk minden tagja több kilónyi füstölt lazaccal és kaviárral a hátizsákjában jött haza.

    Ha tengerparti vidékeken járok, számomra az első számú csemege a garnélarák. Mauritiuson vagy Marokkó tengerpartján előfordult, hogy ebédre és vacsorára is azt ettem, egyetlen gondom az volt, hogy milyen mártással kérjem. A tengeri étkeket amúgy is nagyon szeretem, jöhet kagyló, csiga, polip, rák, halféle, de például arra nem lehetne rávenni, hogy nyersen befaljak akár csak egyetlen kagylót vagy polipot is. Ecuadorban, Peruban kétnaponta ettem sült pisztrángot, annyira olcsó volt és finom. Hol engedhetném ezt meg magamnak itthon? 

                     Mozambiki táborhelyünkön 8 kiló garnélarákot vettünk helyi halászoktól (17 főre)

    Ha külföldön vagyok, mégis leginkább az egzotikus trópusi gyümölcsöket szeretem.  Aki még sosem próbálhatta ki, milyen helyben megenni mondjuk egy alig pár órája leszedett érett ananászt, el se tudja képzelni, mekkora a különbség a hetekkel korábban féléretten leszedett, hosszasan tárolt, szállított ananászhoz képest. Kelet-Afrika vagy Délkelet-Ázsia az ananászrajongók igazi paradicsoma. A legfinomabb, aranysárga mangókat a Fülöp-szigeteken ettem, szőlőben számomra a spanyol termés a csúcs, gránátalmában a szíriai, pisztáciában az iráni.  Mi, akik Európában hozzászoktunk a szép nagy dél-amerikai banánokhoz, kissé furcsán méregetjük már a török banánt is, nem is szólva az apró, ujjnyi vékony indiairól, vagy a világ számos részén kapható kissé pirosas héjú változatról. A zöld héjút viszont tényleg ne vegyük meg az egzotikus piacokon, nem desszertnek való; az ilyen fajta. A helybeliek, sokfelé Ázsiában, Afrikában, megfőzik vagy megsütik és köretként eszik, mint mi a krumplit. Én is kipróbáltam Afrikában, ízre ugyan nem emlékeztet a banánra, de finom.

 Banánválaszték Srí Lankán

     Indonéziában, Malajziában és még több dél-ázsiai országban érdemes megbarátkoznunk a jackfruit nevezetű gyümölccsel, aminek, tudtommal, nincs is magyar neve (egyébként a Jack-hez mint az angol John egyik becenevéhez semmi köze, a portugálok adták neki a jaca nevet, alighanem egy indiai nyelvből eredeztetve). Ez a legnagyobb, fán termő gyümölcs, a legméretesebbek súlya 30 kiló is lehet, de általában olyan 40–50 centi hosszúak. A tüskés kinézetű héját le kell hántani és elénk tárul a sárgás, majdhogynem cikkelyekre osztott húsa, melyben elég nagy mag ül. Íze édes, kissé talán az őszibarackéra vagy az érett mangóéra hasonlít. Kissé emlékeztet rá külsőleg a jóval kisebb, ugyancsak Délkelet-Ázsiában termű durián, már amennyiben a héja ennek is tüskés jellegű. Még a belső szerkezete sem sokban különbözik, az ízét nehéz leírni és bár rajongója nem lettem, szívesen megeszem. Hanem a szaga… Rajongói a piacokon úgy szagolgatják, mint mi idehaza a sárgadinnyét, ami szintén elég förtelmes bűzt áraszt, ha mondjuk nejlonszatyorba tesszük, ám ez semmiség a duriánéhoz képest. Az ázsiai szállodák többségéből egyenesen kitiltották. Aki mindezt a tortúrát nem kívánja átélni, ám a gyümölcsöt mégis megkóstolná, egyes szupermarketekben lehet kapni héj nélkül, csomagolva is.

 A penetráns szagú durián egy szingapúri piacon

                                                         Ilyen a jackfruit - még a fán

    Ha Izraelben járnak, ki ne hagyják az ottani narancsot, mandarint, grapefruitot. Barátommal biciklitúrán voltunk a Genezáreti-tó környékén, amikor felfedeztük az ültetvényeket. Sehol egy kerítés vagy csősz, hát loptunk egy keveset. Mentségünkre szóljon, hogy a fákról egy darabot sem, csakis a földről, a lehullottakat, ugyanis azok a legérettebbek, legfinomabbak.  Nem jártunk ilyen jól a datolyával; a javát alighanem már leszüretelték. Amit még le tudtunk szedni, már száraz és aszott volt, ezt az állatokkal etetik föl.

                               Jemeni datolya, lakmározó legyekkel

    Nem úgy Jemenben, a piacokon. Csodálatos, puha húsú, mézédes datolyát árultak, de alig tudtam levetkőzni az undoromat, amikor láttam, hogy a kövér szemeken óriási légycsapatok csemegéztek. Ezek után természetesen egy szem datolyát nem bírtam volna megenni Jemenben.  Ω