Így irtunk mi - Kamcsatka, 2004
Nem találok szavakat. Néha még a legegyszerűbbeken is agyalnom kell, de hát nem csoda. Legalább tíz éve meg se mukkantam oroszul. Nem találok szavakat Szentpétervárra sem, igaz, itt még nem jártam. Csak Leningrádban. Csupán az ifjabb korosztály kedvéért nyomatékosítom: e két név gyakorlatilag ugyanazt a várost fedi. Bár most éppen az orosz birodalom túlsó végébe készülök, ám ha már erre visz az út, ragadjunk le a Néva-parti városnál kicsit.
Időutazás. A Pulkovo Légitársaság TU-134-es, hellyel-közzel fapados gépe csakugyan a régi időket idézi. Annak a bizonyos helynek az ülőkéje a szó legszorosabb értelmében fából készült, fölötte felirat: „Ráállni tilos!”. Nemigen értik már ezt a mai nemzedékek, hát elmagyarázom. A hajdan volt Szovjetunióban gyakorlatilag minden közvécé ülőkéje hiányzott; vagy eleve nem is volt, vagy ellopták. Ha meg valami csoda folytán mégiscsak megmaradt, jóérzésű ember rá nem ült. Ezért, meg már csak úgy zsigerből is, használói ráálltak a fajansz peremére. Tudom, nem éppen ildomos ilyen témával kezdeni, de mondom, most időutazunk. Negyedszázada nem jártam a városban, akkor viszont, egyetemistaként, négy hónapot töltöttem itt, puszta kalandvágyból. Ismertem a belváros minden utcáját, terét, nevezetes épületét, jó és kevésbé jó éttermét, legkevesebb ötször jártam az Ermitázsban (az egyetemen se sokkal többször), tuszkolódtam metrón, buszon, pirogot vettem az utcán árusító anyókáktól, mínusz húsz fokban is nyaltam (inkább haraptam) a fagylaltot, s miként a helybeliek, én is sokat álltam sorba. És akkor még folyékonyan beszéltem oroszul.
A repülőtér homlokzatán a „Szankt-Petyerburg” mellett ma is ott áll a „Leningrád, a hős város” felirat. Bukott rendszer ide vagy oda, ami emlékezésre méltó, azt meg kell becsülni. Talán ma már azt se tanítják, hogy mint a kommunizmus szülőhelyét, Hitler mindennél jobban kívánta a város bevételét. 1941 szeptemberétől 1944. január végéig közel 900 napos német blokád alatt állt. Legalább egymillióan haltak meg a bombázások és az éhínség következtében. Sokuk a piszkarjovói temető tömegsírparcelláiban nyugszik, névtelenül. Még a Nyevszkij sugárút kövezetét is fölszedték, hogy krumplit termeszthessenek. A műkincsek egy részét még időben az Urálon túlra menekítették, a híres műemléképületek aranykupoláit, tornyait álcázásképpen szürkére festették. Iszonyatos szenvedések és áldozatok árán, de ellenálltak, kitartottak. Hát, ezért hős város Leningrád. 1991-ben népszavazáson döntöttek, mi legyen a neve. Maradjon Leningrád, legyen ismét Petrográd, miként volt 1914-től 1924-ig, vagy térjenek vissza az „ősi”, még az alapító I. (Nagy) Péter cár adományozta németes hangzású változathoz, a Szankt-Petyerburghoz (ennek szó szerinti magyar megfelelője a Szentpétervár). A többség az utóbbi mellett döntött, de a város körüli megyét (oroszul ugyan nem így nevezik, de lényegében ugyanaz), ma is Lenyingrádszkaja oblasztynak hívják.
Csoportunkat a reptérhez közel, egy meglehetősen siralmas külvárosi lakótelep házai közé olvadó igen puritán tranzithotelben szállásolták el. Vaságyak, emeletenként egy vizesblokk, reggelire parányi sült hal rizzsel. Az értünk küldött városnéző busz viszont egészen európai, a 60 körüli idegenvezető hölgy meg teljesen. Hibátlanul, csekély akcentussal beszéli a magyart, pedig soha hosszabb időt nem töltött nálunk. A helyi egyetem finnugor szakán tanulta szép, de átkozottul nehéz nyelvünket, legföljebb néha jutott el hozzánk egy-egy nyári egyetemi kurzusra. Az utóbbi tizenöt évben nem bővelkedett magyar csoportokban. Hiába, ha mehetünk Mallorcára, snassz lenne pont az oroszokhoz, gondolhatják sokan. Pedig… Pedig Leningrád már az „ősidőkben” is a legeurópaibb szovjet város volt, olyan csodákkal, melyekről sok nyugati nagyváros csak álmodott. Még azokban a régi, ronda, szürke, rövid nappalú téli hónapokban is, amikor itt „éltem”, nem szűntem csodálni pazar palotáit, múzeumait, nyüzsgő kulturális életét. Most meg… Lenin (úgy értem, szobor) már csak elvétve, Ikarusz még bőven, a pártot éltető neongigászok tartóvasai még ott meredeznek némely lakótelepi ház tetején. Amúgy viszont régi fényében csillog-villog minden, az Admiralitás, a Péter-Pál-erőd tornyai, az Izsák-székesegyház aranyozott kupolája. (Tudták, hogy itt lengedezik a világ egyik leghosszabb Foucault-ingája?) A Vérző megváltó temploma egyik csatorna partján áll, gyönyörű, színes hagymakupolás épület, más kérdés, hogy hajdani ittlétem idején ezt sem templomnak használták, sőt, alighanem semmire sem használták. (Ez még a jobbik eset, mert így legalább kárt nem tettek benne. A Szovjetunióban sok templom raktárként funkcionált.) Ma elképesztő színekben pompázó múzeum. Azért még mindig jobban járt, mint a közeli Kazányi székesegyház, melyet a szovjet időkben az ateizmus múzeumának rendeztek be. Nem vagyok szentfazék, de ennél világra szólóbb pofátlanságot keveset hallottam. Ma egyébként vallástörténeti múzeum. Mindig szerettem volna valami jó képet villantani a Nyevszkij sugárútra néző oszlopcsarnokos homlokzatáról, de télen, amikor itt éltem, délelőtt még túl sötét volt, délután meg ellenfény.
A Vérző megváltó temploma Szentpéterváron
2003-ra, a város alapításának 300. évfordulójára tökéletesen kiglancoltak mindent, az utóbbi években kávéházak, éttermek, butikok tömege nyílt, mindemellett az Auróra cirkáló előtt sorba állnak a nyugati turisták. (A parton elhelyezett mobilvécék „hangulata” alapján viszont úgy tűnik, mintha semmi sem változott volna…) Hiába, azt még odaát is tudják, hogy e hajó ágyúdöreje adta meg a jelet 1917. november 7-én a Téli Palota ostromára. Más kérdés, hogy tényleg csak jelet adott, vaktölténnyel, azt is később a megbeszéltnél. Az „ostrom” nem ott zajlott (a főlépcsőn), ahol Ejzenstejn híres filmje ábrázolta, s nem tömegek részvételével, hanem csupán egy maroknyi fegyveres tört be, könnyedén legyűrve egy másik maroknyi fegyveres ellenállását. Lenin messze a palotától, a Szmolnijban tartózkodott, és esze ágában sem volt személyesen vezényelni az eseményeket. Emlékszem, annak idején külön könyvet lehetett kapni térképpel a leningrádi Lenin-emlékhelyek megtekintéséhez. Ebben nem kevesebb, mint 230 különféle objektum szerepelt. Tudják, mi volt a hivatalos neve a város földalatti-rendszerének? „A Lenin-renddel kitüntetett Leningrádi Lenin-metró”.
Vicc következik! A belvárostól kissé messzebb található az úgynevezett Finnország pályaudvar, előtte hatalmas érc-Lenin, egyik kezével a messzeségbe mutat. No de miért? (A vicc valójában most kezdődik.) Immár a forradalom után járunk, amikor odamegy Leninhez egyik harcostársa, legyen mondjuk Trockij, és megkérdezi: Mondd, Vlagyimir Iljics, hol vetted ezt a klassz bőrkabátot? Mire az a messzeségbe mutatva így válaszol: Ott, Finnországban. A maiak már ezt se értik, persze. Úgy két évtizede egy „klassz bőrkabát” jószerével elérhetetlen luxuscikknek számított a Szovjetunióban, az én időmben meg 120-140 rubelért simán el lehetett passzolni egy nyugati farmernadrágot. Ez akkoriban egy havi átlagfizetésnek felelt meg (a külföldi diákok, így jómagam is, 80 rubel ösztöndíjat kaptunk), ám mivel az embereknek nemigen volt mire költeniük (egy buszjegy ára 5 kopejka volt), hát futotta ilyesmire is. Ma meg minden kapható, csak éppen a buksza sovány.
Azt eddig is tudtam, hogy az orosz lányok szépek, hát még ha divatosan ki is öltöznek… Nem tudom, miért pont itt jutott eszembe, de szexshopok is elővillannak a mellékutcákban. Egy szó mint száz, Szentpétervár (is) évekkel jár Budapest előtt, már ami a küllemét illeti. Amúgy a rendszerváltozás nagyon betett a városnak. Rengeteg ipari üzem bezárt, magas a munkanélküliség, a fizetések, a nyugdíjak alacsonyak, az árak meg persze európaiak. Ezt rögtön megtapasztaljuk egy kis étteremben, ahol két útitársnőmmel habozás nélkül, szinte az étlapra sem pillantva szoljankát rendelünk. A tisztelt olvasó bizonyára nem tudja, mi az a szoljanka, s ha ez így van, óriásit mulasztott. Ez ugyanis a világ egyik legjobb levese. Kell hozzá legalább két-háromféle hús (halból is készíthető), savanyú uborka, némi egyéb zöldség, kanálnyi paradicsompüré, füstölt szalonna, csöppnyi tejföl, kísérőnek meg az enyhén savanykás orosz rozskenyér. Fenséges, már ha jól csinálják. Ez most olyan jó közepesre sikerült, korsó sörrel együtt fejenként úgy hat dollárnyi rubelt fizettünk érte.
A világ hajdan legnagyobb légiflottájának, az Aeroflotnak a darabokra hullásával tömérdek regionális légitársaság született. (E már-már freudi elszólással nem arra akarok célozni, hogy a nem legendás biztonságáról híres Aeroflot gépei elég gyakran hulltak darabokra.) Ezek egyike az azóta már megszűnt Pulkovo (nevét a szentpétervári reptérről vette, az meg egy közeli dombvonulatról), melynek Il-86-os gépével a késő délutáni órákban nekivágunk Szibériának. Négy és fél órás repülés után éjszakai leszállás Krasznojarszk igen nívós repülőterén, újabb négy óra múltán immár a Távol-Keleten, az Amur-parti Habarovszkban. Zil teherautó vezetőfülkéjéhez installált, roggyant, fenekével a betont súroló busz visz a tranzitba, egyetlen mellékhelyisége előtt félórás sor kígyózik. A betontetőről – ilyet se láttam még – „cseppkövek” lógnak, a lassú, de biztos összeomlás csalhatatlan jelei. A fedélzeti szolgáltatások is meglehetősen puritánok, tévé helyett végig Nagy Péter lovas szobrának (figyelem, oroszóra: Médnyij vszádnyik, a Bronzlovas – emlékeznek?) képét nézegetjük, a koszt az ehetetlenség határát súrolja. Csirkét csonttal? Itt igen. Magára adó légitársaság ilyesmit nem szolgál fel, nehogy már az utas torkán akadjon. Egy hölgy Szentpétervár óta az ölében hozza a cicáját. Úgy fest, jól viseli. A macska is.
Még két és fél óra, aztán késő délután betont fogunk Petropavlovszk-Kamcsatszkij (a továbbiakban P-K) repülőterén. 18 fok, 11 órás időeltérés (téli időszámításkor 12). A csomagokat egy hosszú fabódéhoz szállítják, oda tódul be egyetlen szűk ajtón úgy kétszáz utas, benn valami bányából leselejtezett futószalagfélén vágtatnak bőröndök, dobozok. De nem a mieink. Azok az új csarnokba érkeznek, legalább háromszázan tuszkolódunk úgy ötven négyzetméteren. Koreai busz visz be a városba, úgy értem, Koreában leselejtezett, még ottani felirattal ékesített jobbkormányos jármű. P-K utcáin már többnyire koreai meg japán használt kocsik futnak a rozsdamarta Ladák, Moszkvicsok, Volgák mellett, úgyhogy akár át is térhetnének a bal oldali közlekedésre.
Ha úgy húsz éve megkérdezik, mondjak három olyan vidéket a világból, ahová semmilyen esélyét nem érzem, hogy valaha is eljutok, az Antarktisz mellett Kamcsatka lett volna az egyik. (A sors különös csodája, hogy a végén mindkettőt egyazon évben abszolváltam. A harmadikon még nem gondolkoztam.) 1990-ig külföldi a lábát se tehette Kamcsatkára, de még a Szovjetunió egyéb vidékeiről származók is csak engedéllyel. Hogy miért? A félszigetet a hatvanas évek elejétől teletömték interkontinentális ballisztikus atomrakétákkal, melyek természetesen az Egyesült Államokra irányultak, no meg itt volt (van) a csendes-óceáni hadiflotta egyik központja, atom-tengeralattjárókkal. A félsziget eldugott részein, ami itt legalább 99 százalékot jelent, nyilván még ma is bőséggel találnánk rakétasilókat, reptereket, radarállomásokat, de ezekre – a CIA-n és hasonlókon kívül – nyilván senki nem kíváncsi. Mindezek ellenére manapság már jöhet – jön is – boldog-boldogtalan. Találkoztunk amerikai, holland, japán, szlovén, német stb. csoportokkal, nyáridőben a város szállodái (nem sok van) dugig teltek. Ezen egyébként csodálkozom. Utazásaim során külföldi társaimmal való beszélgetésekkor rendszerint előkerül, ki merre járt az utóbbi időben. Világjárókkal voltam körülvéve, de a leghalványabb fogalmuk sem volt Kamcsatka puszta létezéséről, nemhogy földrajzi helyzetéről.
Bennünket a központban, az egyik legjobb hotelben, az Avacsában kvártélyoztak el. Angolul is beszélő recepciós, pénzváltó, ajándékbolt, bár, szóval minden, ami kell, igaz, a szobai nemzetközi telefonvonalért külön kérvényt kell benyújtani (de legalább nem írásban), egy alkalommal még meleg vízért is. A két lift közül az egyik rendszerint naponta elromlik, de már az új idők szele, hogy másnapra meg is javítják. Aki járt a Szovjetunióban, tudja, hogy minden szállodai emeleten trónolt egy érdes modoráról, vasszigoráról elhíresült (ám egy-egy Amo vagy Fa szappannal szükség esetén megszelídíthető) házisárkány, úgynevezett gyezsurnaja (ügyeletes), aki a vendégnek átadta, illetve tőle átvette a szobakulcsot, felírta, kihez ki és mikor jött vagy ment el, meg még az ördög tudja, mit csinált. Egyszóval afféle bizalmi állás volt. Nos, a gyezsurnaja intézménye, legalábbis az Avacsában, fennmaradt. Kulcsot már nem ők adnak, a vendéget közönnyel szemlélik, csak ülnek asztalkájuknál és füzetük fölé hajolva a roppant felelősségteljes és kemény munka látszatát igyekeznek kelteni.
Első teljes napunk a reményteli várakozás szellemében telik. A programba mára illesztették be a helikopteres kirándulást a Gejzírek völgyébe. Ahogy nyolc táján kinézek az ablakon, legföljebb az alant rozsdálló kukákra látok, de az úttest túloldalára már nem. Egyelőre egyéb dolgunk, mint a reggeli nincs is. Minden, ami csak kellhet, ráadásul kaviár. Elmondhatom, a 15 nap egyike sem múlt el úgy, hogy kaviár és/vagy lazac ne lett volna asztalunkon. Több társamon, de legfőképp magamon a vége felé már határozott lazacfüggőséget figyeltem meg. Ettük füstölve, főve, sülve, fasírtnak, hallevesként. Magam a füstöltért vesztem meg. Nem olyan papírvékony ám, mint idehaza a hipermarketekben, hanem többnyire házilag tartósított, vastag, húsos, akár ha otthoni paraszt bácsikat látnék szalonnázni.
Csoportvezetőnk, Levente és az orosz partneriroda képviselője óránként telefonál a reptérre, de már valahogy zsigerileg érezzünk, helikopter itt ma fölszállni nem fog. Közben a busszal el-elszaladunk körülnézni a városban. A 470 ezer négyzetkilométernyi területű Kamcsatka félszigetet csupán 400 ezer ember lakja (kb. 80 százalék orosz, a többi „bennszülött”), ebből közel 300 ezer P-K-ban és környékén él. Nevének eredete összeforr Kamcsatka felfedezésével. Nagy Péter egyik utolsó tette halála előtt az volt, hogy 1724-ben expedíciót indított a Távol-Keletre, Vitus Bering dán tengerész vezetésével, aki két évtizedet töltött cári szolgálatban. Feladata annak kiderítése volt, hogy létezik-e földhíd északon Ázsia és Amerika között. A sors különös fintora, hogy bár ilyet nem talált, földhíd egykoron, a pleisztocén jégkorszak mainál jóval alacsonyabb tengerszintje miatt valóban létezett, azon járt-kelt ember, állat, növény a két kontinens között, s a hálás utókor Beringiának nevezi ma is, az általa fölfedezett Parancsnok-szigetek egyike is róla kapta a nevét (maga a szigetcsoport szintén róla, mint parancsnokról).
Bizonyára több fejezetben is feltűnt az olvasónak (mert nekem igen), hogy a nagy felfedezések idején milyen sok, világhírnévre szert tett tengerész nem a szülőhazája, hanem más ország színeiben jeleskedett. Bering Dániában született, rövid ideig dán hajókkal járta a Távol-Keletet, de általam ismeretlen okból, alig 22 évesen, már az orosz balti flottánál szolgált. Idővel orosz nőt vett feleségül, s bár még egyszer visszalátogatott Dániába, soha többé nem látta szülőföldjét. Az oroszok egyszerűen Ivan Ivanovicsnak nevezték. Az első kamcsatkai expedíció két részből állt, mindkettő szárazföldi úton próbálta megközelíteni a félszigetet. Ez már önmagában igen furcsa, hiszen az egyik csoportot Bering tengerészkapitány vezette, s ha már tengerész, vajon miért nem hajózott. A másik csapat, Miller és Gmelin szentpétervári professzorok vezetésével haladt lovas kocsikkal, Szibérián át. Utóbbiak nem siettek, amúgy se tehették az útviszonyok miatt, viszont előreküldték tanítványukat, Sztyepan Krasenyinnyikovot, hogy készítse elő a terepet tudományos kutatásra. Mellesleg a professzorok sosem jutottak el Kamcsatkára, nem úgy a fiatalember. Krasenyinnyikov három és fél éven át utazgatott a félszigeten, megismerte természetrajzát, őslakos népeit és azok kultúráját. Hazatérve Szentpétervárra, tíz éven át írta utazása tapasztalatait, könyve kiadását azonban – mely máig alapmű – már nem érte meg.
.jpg)
Kamcsatkai tájkép Krasenyinnyikov könyvéből
Közben Beringék elérték a távol-keleti Ohotszkot, onnan átkeltek Kamcsatkára és hajót építettek, a Szent Gábrielt. 1728-ben a kapitány észak felé hajózott a félsziget keleti partvidékén, egészen addig, amíg már sem észak, sem kelet felé nem látott szárazföldet. 1730-ben, ismét csak Szibériát át, hazautazott Szentpétervárra, s annak ellenére, hogy öt gyermeke meghalt az úton és maga is súlyosan megbetegedett, pár év múltán visszatért Ohotszkba. Két helyi mester segítségével két hajót építettek, a Szent Pétert és a Szent Pált, melyekkel 1740 szeptemberében elérték az Avacsa-öblöt, s ha már ott jártak, megalapították Petropavlovszk városát (a Kamcsatszkijt 1924-ben biggyesztették hozzá).
A Szent Péter és Szent Pál hajók emlékműve Petropavlovszkban
Ezután Észak-Amerika északnyugati partjai felé vették az irányt, s bár a viharos idők miatt a két hajó elvált egymástól, Bering elérte Alaszka partvidékét, igaz, csak egy kis szigeten szállt partra. A másik hajó viszont, Alekszandr Csirikov kapitány irányításával, „bevette” Alaszkát, ilyenképpen került rövid idő múltán a félsziget orosz cári kézbe. Bering visszafordult, felfedezett néhányat az Aleut-szigetek tagjai közül, ám az orosz partok felé tartva már olyan súlyos beteg volt, hogy képtelenné vált kapitányi teendőinek ellátására. A hajó végül a lakatlan Parancsnok-szigeteknél kötött ki, Bering maga is ott halt meg, 28 társával együtt, skorbutban. Ott is temették el, a szigetcsoport egyik tagja ma az ő nevét viseli. A súlyosan megrongálódott Szent Péter maradványaiból a legénység egy mindössze 12 méter hosszú új hajót fabrikált, fedélzetén 77 ember szorongott, ám mire hazai kikötőbe, az Avacsa-öbölbe értek, már csak harmincan voltak életben. Így ért véget a Csendes-óceán északi szegletére irányuló felfedezések hőskora. Bering utazásaiból sokat profitáltak utódai. Érdekes, hogy egyetlen, hitelesnek tekinthető arckép sem maradt fenn róla. Ezért aztán 1991-ben orosz és dán régészek megkeresték a sírját (valamint öt másik, ott eltemetett társáét), Moszkvába szállították maradványait, leszármazottainak DNS-mintái segítségével azonosították a csontvázát, aztán régészek és orvosok a koponya csontozata alapján egészen tűrhető portrét készítettek róla. Aztán persze visszavitték nyughelyére.
Bering rekonstruált képe
Bering nem volt kutató, így hát nem is maradhatott fenn tőle ilyen tárgyú feljegyzés. Második expedícióján azonban – amint ez már azokban az időkben szokássá vált – vitt magával egy igazi tudóst, Georg Stellert. Steller német földön született, orvostudományból és természettörténetből szerzett diplomát, aztán Szentpéterváron próbált szerencsét. Bering második kamcsatkai expedícióján vett részt és voltaképp neki köszönhető, hogy e küldetés tudományos eredményeket is hozott. Magán Kamcsatkán, valamint a Parancsnok-szigeteken is számos földrajzi, botanikai, állattani megfigyelést tett. A Szent Péter hajó legénységének jó része az ő növényi főzeteinek köszönheti, hogy megmenekült a skorbuttól és túlélte az áttelelést. Krasenyinnyikov meglehetős szakmai féltékenységgel tekintett tudományosan sokkal képzettebb, alaposabban dolgozó kollégájára, s maguk az oroszok is lebecsülték Steller kutatásainak jelentőségét. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a kamcsatkai utazásról szóló könyve csupán 1999-ben jelent meg orosz nyelven. Steller, akinek nevét több állatfaj (pl. a Steller-oroszlánfóka) is őrzi, túlélte a Bering-expedíció borzalmait, ám miközben Szibérián át hazafelé utazott, 1746-ben Tyumeny városa közelében meghalt.
Őszintén szólva elég elnagyolt kép élt bennem Kamcsatkáról. Több itthoni ismerősöm még azt se tudta, milyen országhoz tartozik. Nálunk legtöbben a Kljucsevszkaja szopkát emlegették, nyilván a magyar fülben kissé bizarrul csengő neve ragadt meg iskolai tanulmányaikból. A szopka egyébiránt dombot jelent, úgy látszik, errefelé a 3000-4000 méter magas óriásvulkán is csak domb. Honnan is tudhattam volna bármit! Útifilm nemigen készült róla, illetve láttam egyet valamelyik ismeretterjesztő csatornán, de abból csak annyit lehetett megtudni, hogy két fiatal nyugati nő pár éve végig akart kajakozni a nyugati partvidékén. Ehhez a hatóságok csak úgy járultak hozzá, ha egy helybeli elkíséri őket. Ki is neveztek egy szerencsétlen ifjút, aki nemhogy tengeren nem kajakozott, de egyáltalán nem is ült kajakban. Így aztán a film jobbára az ő beborulásairól és balfácánkodásairól szólt, Kamcsatkáról alig.
Nem sokkal indulásom előtt antikváriumban rábukkantam egy svéd kutató, Sten Bergman „Kamcsatka ősnépei, vadállatai és tűzhányói között” című könyvére, melyet a húszas évek legelején tett utazásáról írt. Számomra ez jelentette a legérdekesebb történeti forrást, ugyanis a szovjet-orosz kiadású, hozzáférhető irodalom mélyen hallgat a fölfedezések korát követő időszakok – a 19. század vége, a 20. század eleje – történéseiről. Bergman könyvéből legalább az kiderül, milyen állapotok uralkodtak errefelé a polgárháború éveiben. Attól viszont, hogy a korabeli könyvekben egyáltalán nem volt szokás közölni a kiadás dátumát, falnak tudok menni. Bergman ír októberről, februárról, de hogy éppen milyen évről van szó, arról az olvasónak legföljebb halvány fogalma lehet. Egyetlen pontos dátumot közöl, az expedíció befejeztének napját, „1923. januárius 9-ét”, s tudni még, hogy utazásuk kereken három évig tartott. Ahogy írja, a félsziget akkoriban még tele volt japán kereskedőkkel, kínai meg koreai halászokkal, munkásokkal. „…Petropavlovszkban az orosz forradalom előtt a kormányzó intézte a dolgokat. Most az ő helyét egy bolseviki ’forradalmi népbiztosság’ tölti be…, de alapjában maradt minden a régiben” – írja. Később ezt olvasom: „Kamcsatka 1920 óta a bolsevikik kezében volt, s most kezdtek olyan hírek szállongani, hogy Vladivosztok fölött elveszítették a vörösök a hatalmukat, s hogy nemsokára Kamcsatka is sorra kerül”. És csakugyan, pár hét múlva megjelent az öbölben egy fehér katonákkal teli hadihajó, mire „a büszke bolseviki rendőrosztag egy szempillantás alatt elpárolgott. (…) Poljakoff generális, amint partra ért…, néhány megnyugtató szót mondott az összesereglett embereknek… a hajdani kormányzósági palotára kitűzték a régi császári (nyilván cári – N.G.) lobogót, s ezzel egyszeriben vége volt a vörös Petropavlovszknak”. Mint tudjuk, csak átmenetileg.
A szerző a továbbiakban nem „politizál”, csupán könyve vége felé említi, hogy Petropavlovszkban anarchia dúl és a vörösök meg a fehérek a városért harcolnak. Ezt írja: „… megkérdezi tőlem a japáni parancsnok, hogy miért ölik egymást ezek az emberek, hiszen ugyanahhoz a néphez tartoznak?!” A kérdés helyénvaló, csak azt nem értem, mit nem értett ezen a „japáni parancsnok”. Mintha a japánok soha nem ölték volna egymást, ugyanúgy, mint a világ bármely népe. Bergman említi azt is, hogy a japánok az oroszokkal vívott háború végén „a békekötéskor kikényszerítették maguk számra azt a jogot, hogy Kamcsatka partjain lazacra halászhatnak és a partokon a halakat konzervekké feldolgozó üzemeket létesíthessenek”. A város meglehetősen vegyes összetételű lakosságának számát ezerre teszi (a teljes félszigetét legföljebb tízezerre), képet is közöl a településről. A fotón úgy kétszáz ház látható, a mai kikötő környékén. A hely ismeretében és a kép alapján megállapíthattam, hogy a mai P-K-nak akkoriban még nyoma sem volt. A várost följebb építették fel, a kikötőbe meg idővel beköltöztek a tengeralattjárók.
A következő részben már csakugyan nekivágunk az igazi Kamcsatkának. Feltöltés vasárnap, ne hagyjátok ki!
