GRÖNLAND - 2008
Ha már egyszer az ember abban a szerencsében részesítette önmagát, hogy eljuthatott a Déli-sarkvidékre, folytonosan bizsergeti a vágy, hogy körülnézzen a sárgolyó ellentétes oldalán is. Esetemben ez ugyan nem állt fenn, hiszen jóval előbb jártam messze északon (1994-ben a Spitzbergákon), mint délen, ám az utazó gyarló; neki valami kontinensnyi méretű arktiszi vidék a vágya tárgya, irdatlan jégtakaróval, gigászi gleccserekkel. Úgyhogy el kellett mennem Grönlandra (is). Nem vágytam átszelni a jégmezőt gyalog, síelve, magam után vonszolt szánnal, de még motorossal se; kutyással még úgy sem. Elég nekem a partvidék, szédületes hosszúságú fjordjaival, a föléjük magasodó hegyekkel, tengerbe torkolló gleccsereivel, ahol ráadásul még emberekkel is lehet találkozni. És kik mások szerveznek hajóutakat Grönlandra, mint a sziget urai, a dánok. Nem ötezer személyes luxus-óceánjárókkal, hanem úgynevezett kis hajókkal („Small ship adventure”), melyek csak legföljebb százegynéhány utast visznek.
Az árak… Nos, azok elég borzasztóak, a legolcsóbb kabin ára – egy személyre – alulról súrolta a 3000 eurót (a legdrágább az ötezret), igaz, ebben a Koppenhága-Grönland oda-vissza repülőút ára és a teljes ellátás is benne volt. Szegény közvetítőm, Kriszti (örök hálám neki) az Agránál, tucatnyi e-mailt váltott különféle irodákkal, mire egyik (az Albatros) hajlandónak mutatkozott arra, hogy elfogadnak, ha találnak egy hímnemű dánt, aki megosztja velem kabinját. Egyáltalán, fizessek-e ilyen horribilis összeget egy nyolcnapos útért? (Nota bene! 2008 tavaszán egy euróért még csak kb. csak 240 forintot kellett fizetni!) Ahogy viszont az utazó vénül, eltöpreng. A halottas kocsi nem szokott megállni a bank előtt. Már elmondhatom, egyetlen centjét sem bánom, különösen annak tudatában, hogy a következő évben ugyanez az út 3500 euróba került.
Találka Koppenhágában, ahová a biztonság kedvéért egy nappal korábban kiutaztam. 1976-ben jártam itt először, első – és legcsóróbb – nyugati hátizsákos utamon. Youth hostelben már nem jutott szállás, máshová meg nem tellett, ilyenkor pedig a pályaudvar az egyetlen menedék. Ám amikor éjféltájt kihúzott az utolsó vonat, a napi szeméttel együtt bennünket, csöveseket is kisöpörtek az utcára; ott ágyaztam meg, sokadmagammal, a járdán. Most előre foglalt szállás vár, macskaugrásnyira a pályaudvartól, melynek bejárata előtt épp azt a kövezetet javították. Azért valami kis emléktáblát elhelyezhettek volna…
A dán fővárosban, legalábbis a központ környékén térkép nélkül is eligazodom, mondhatni belém vésődött. Az állomástól jobbra mindjárt ott a Tivoli, kicsit odébb a Városháza tér, Andersen szobrával, aztán a hosszú sétálóutca, a Strøget, butikjaival, éttermeivel, ezerszínű turistanépségével. Zöldpatinás tornyok, tömérdek bicikli, kutyáknak speciális utánfutóval. Eltöprengtem pár évvel ezelőtti fotóimon, melyeken a mérhetetlen jólétéről híres Vietnamban Hanoi és Saigon utcáit örökítettem meg, ahol lépni sem lehet a robogók tömegétől. Szegény dánok meg kénytelenek tekerni. Elballagok a Nyhavn-csatornához is, amit úgy 300 éve építettek, hogy a kereskedőhajók bejöhessenek a városközpontba. Ma ennek a partján van a legtöbb bár, söröző, melyekbe beülni oly jól esett volna annak idején. Most megtehetném, de miért fizessek annyit egy Tuborgért, ha harmadannyiért megkapom a szupermarketben.
A koppenhágai belváros híres sétálóutcája, a Strøget
Szegény dánoknak csak biciklire telik
A Nyhavn-csatorna mente
Másnap a reptéren. Uramisten, elhoztak egy egész aggok házát (finomabban: nyugdíjas otthont)? A korátlag úgy hetven (na jó, hatvanöt), többen bottal járnak, és mindenki dánul beszél. (Utólag kiderült, akadt néhány zsenge ötvenes is.) Szikár idős hölgy – Dorte – tartja az eligazítást: vegyünk magunkhoz meleg ruhát, mert megérkeztünk után előbb túrára megyünk, s csak aztán a hajóra, kabinunkban vár a cuccunk. Harminc perccel az indulás után le is szállunk Kangerlussuaq repterén, Délnyugat-Grönlandon (Kezdjenek barátkozni a grönlandi nevekkel!). Jó, ehhez még adjunk négy órát, de azt megnyertük az időeltolódás miatt. Mintha félig átrepültünk volna Amerikába. No, és mivel? Az Air Greenland meggypiros Boeing 757-es gépével, mely igen jól mutat a piszkoszöld növényfoltokkal borított szürke dombok között. Bizony, van grönlandi légitársaság! Kilenc, zömmel kis gép és 16 helikopter szolgálja ki a főleg belföldi úti célokat, Koppenhágával heti hat oda-vissza járta köti össze. A nagy gépek kiszolgálására is alkalmas reptér – eltalálták – eredetileg, 1941-től 1992-ig, amerikai légi bázisként szolgált. Csak emlékeztetőül az esetleges jövőbeli (melyekre még visszatérek) eseményekhez: amikor a náci Németország megszállta Dániát, az Egyesült Államok legott boldogan átvállalta az ellenőrzést a sziget fölött. Igazán szép volt tőlük; Amerika egyenesen imád ellenőrizni függetlenné válni készülő területeket (lásd Kuba, Fülöp-szigetek stb.), bár Grönlandot meg is akarták venni 1946-ban, százmillió dollárért, de Dánia nem adta.
Az érkezés pillanatai
Kangerlussuaq repülőtere
Olvadékvíz-patak a városka környékén
Még hogy meleg ruha? A reptéri kültéri hőmérő árnyékban 18 fokot mutat, a vakító napsütésben lehet 23–24 is. Rövid buszos túrát teszünk a festőinek korántsem nevezhető városkában. Javarészt konténerelemekből kialakított házait nagyjából ötszázan lakják. Hónak, gleccsernek, egyszóval az elképzelt Grönlandnak nyoma sincs, csak a Qinnguata Kuussua folyó hömpölyög jégolvadék táplálta, hordaléktől szürke vizével a szelíd dombok között. Elvileg pézsmatulkokat kellene látnunk, de hát meleg van most e szőrkolosszusoknak errefelé legelni. Majd a végén elárulom, hol és milyen formában láttam pézsmatulkot.
Behajózásra várva az utastársakkal (és némi sörrel)
Öt körül gyülekezünk a mólónál, nyolcasával beszállunk a zodiacoknak nevezett motoros gumicsónakokba, aztán irány a jó kilométerre horgonyzó hajó. De milyen ismerős nekem ez a hajó! Alig kell keresnem a kabinomat – román szobalány igazít útba, a kulcsomat thai portáslánytól kapom meg – , s amikor ajtót nyitok, vár a meglepetés. Nem, nem egy büdös lábú, hetvenes, falrepesztően horkoló dán atyafi (és sajnos nem is egy Jessica Alba formátumú hölgy), csupán saját hátizsákom. Ez csak egyet jelenthet: nem lesz lakótársam, nincs telt ház. Kereken 90-en utaztunk a 122 személyes (70 fős személyzetű), Clipper Adventurer nevezetű, amúgy a Bahamákon bejegyzett hajón. S hogy miért volt minden oly ismerős? Mert a Clipper – leánykori nevén Alla Taraszova (fénykorát a harmincas években élő szovjet-orosz színésznő) – édestestvére annak a Lyubov Orlovának, mellyel évekkel ezelőtt az Antarktiszon jártam. Ugyanúgy 1975-ben, Jugoszláviában készült szovjet megrendelésre (most amerikai tulajdonú), és ugyanúgy átalakították sarki vizekre, mint azt. Az Orlovának orosz volt a hajózószemélyzete, a Clippernek ellenben abszolút nemzetközi. A kapitány a Feröer-szigetekről való, a főgépész montenegrói, a főszakács indonéz, a pincérek Fülöp-szigetekiek, ráadásul férfiak, úgyhogy, bár faladatukat tökéletesen ellátták, kissé visszasírtam a szép orosz pincérlányokat. Az akkori ausztrál séfet viszont nem, indonézünk klasszissal ízletesebben főzött. Összességében 17 nemzet fiai-lányai alkották a személyzetet. Annál homogénebb az utazóközönség. Egy fiatal olasz nászutas pár és jómagam kivételével valamennyien dánok. (Gondoljuk meg, ha a világból százezrével járnak az emberek olaszországi nászútra, akkor pedig logikus, hogy egy olasz pár a sarkvidékre jöjjön a mézeshétre, nem?) Ez kissé megnehezítette a kommunikációt, mert az „expedíció” nyelve a dán volt, úgyhogy túravezetőink csak nekünk minden fontosabbat elmondtak angolul is, és utastársaink is (hogy ezen miért nem csodálkozom?) beszéltek legalább valamelyest angolul.
Hajónk, a Clipper Adventurer (itt éppen egy másik kikötőben)
A kabinom (a fürdőszoba nincs rajta, de volt!)
Egész éjszaka hajóztunk kifelé a közel 180 kilométer hosszú Kangerlussuaq-fjordból, melynek csodaszép mibenlétéről csak visszafelé bizonyosodhattam meg. A fjordot korábban Søndre Strømfjordnak hívták, de az utóbbi években minden grönlandi nevet kapott. Kiérve a nyílt tengerre, hamarosan átszeltük (és átaludtuk) az Északi-sarkkört, és reggel kikötöttünk Sisimiutban (Holsteisborg), mely kereken 6000 lakosával a sziget második legnagyobb városa. Amúgy a fővárosban, Nuukban (Godthåb) is csupán 17 500-an laknak. Sisimiut a legészakabbi, télen is jégmentes kikötő Grönlandon, aminek csak a városka szempontjából van jelentősége. Ha, teszem azt, karácsonyi nagybevásárláshoz szállítanak ide árut, továbbvinni csak légi úton tudnák (már ha lenne erre alkalmas hosszú kifutópályája), ugyanis a települések között nincs szárazföldi összeköttetés. Ennek ellenére, akárcsak a többi városban, itt is szép számmal futnak autók az aszfaltozott utakon. Nyáron heti több kompjárat is közlekedik a nyugati part települései között. Van posta, bank, szálloda, szabadtéri fűtött úszómedence, betoncölöpökön, hogy ne melegítse fel a fagyott talajt, középiskola, halfeldolgozó üzem, de még kínai étterem is. Hát, ez a nyomorult pára, mármint az étteremtulajdonos, hogy került ide, az isten háta mögé? Ült odahaza Kantonban és azon töprengett, vajon hová mehetne, ahol még nincs konkurencia, rábökött a térképre, aztán irány Grönland? Aztán lehet ám, hogy még északabbra, Thuléban meg polárdzsekit és fröccsöntött művirágot árul egy kínai.
A kínai étterem cégtáblája Sisimiutban
A város helyén már 4500 éve megtelepedtek eszkimók, de a nagyjából ezer évvel ezelőtti viking kirajzáskor már biztosan volt itt település. Egy dán misszionárius révén 1721-ben épült templom, melynek mai változata uralja a kikötő fölé emelkedő dombot. Körülötte parányi skanzent is létrehoztak, ahol hagyományos grönlandi ház is áll, mely kőből épült, a tetejét és a szigetelését pedig tőzeggel oldották meg. A mai lakóházak látványában nincs sok öröme az utazónak; többségükben Dániában előre gyártott elemekből összeszerelt sorházak, de legalább színesek, mint mindenütt északon. A neonzöldtől a liláig minden színvariáció előfordul, így dobják fel az emberek nyomott hangulatát a sötét téli hónapokban. Afelől semmi kétségem, hogy összkomfortosak, s mivel a települések távol vannak egymástól, mindenütt kell lennie hőerőműnek, vízműnek, szennyvízkezelőnek. A domborzat egyenetlenségeit a családi házak mesterien és környezetbarát módon használják ki. Ha nincs elég hely a sziklán a háznak, a kilógó részek cölöpökön állnak. Elő nem fordulhat, hogy itt valamit kirobbantsanak, ledózeroljanak.
Nagyjából így néz ki Sisimiut
Na és a jég? A következő részekben annyi lesz, hogy meg is unjátok (Folyt. köv.)
Előző fejezetek az ARCHÍVUMban
