Grönland - 2008
(folytatás) Várost tehát már láttunk, jöhet a terep! Grönlandon a természet közelségéhez nem kell túl nagy távolságokat megtenni a településektől. Az ott van, bár azért gyalogolunk egy-két kilométert. A hetvenes évek, első norvégiai utam óta a tundra szerelmese vagyok, sokkalta jobban kedvelem, mint a trópusokat. A fák kissé hiányoznak, de kárpótol a nyár színgazdagsága; milliónyi parányi virág nyílik a kövek között, nagyjából két hónap alatt kell elintézniük mindent, amit másutt a szerencsésebb sorsú növények tavasztól őszig megélnek. A mohák, zuzmók meg a legzordabb telekkel is dacolnak, nincs az a sziklarepedés, ahol valami kis élet ne verne gyökeret. És a kövek… Agyonsanyargatott, többször meggyűrődött, átkristályosodott kőzetek pompáznak a szürke-fekete-fehér megannyi árnyalatában. Grönland állandó harcban áll Kanadával és Ausztráliával a Föld legidősebb kőzetének birtokosa címéért. Jelenleg Északnyugat-Kanada vezet 4,03 milliárd éves gneiszeivel, Nyugat-Grönlandon az Isua-övezet kőzetei „csak” 3,8 milliárd évesek. Viszont Délnyugat-Grönlandon találták meg a lemeztektonika legősibb, 3,8 milliárd éves nyomait, mégpedig ofiolitok képében, melyek az óceáni kéreg felszínen maradt roncsai. Grönland a kanadai pajzs részeként kezdte meg földtörténeti pályafutását, ilyenképpen földtanilag Amerika része. Igazán lényeges változások a következőkben akkor történtek, amikor a paleozoikumban a Kaledóniai-hegységrendszer kialakult, mely a sziget keleti oldalán, az észak-amerikai Appalache folytatásaként képviselteti magát, és persze folytatódik a vele egykoron összefüggő Eurázsiai-lemezen, a Skandináv-hegységben. Grönland a devon korszak végén kezdett elválni Európától, aztán ez a folyamat a harmadidőszak elején, az Atlanti-óceán kinyílásával egyre gyorsult, és valamivel később Kanadától is elvált. A szétnyílás folyamatát erős vulkánosság kísérte, melynek nyomai a sziget mindkét partvidékén fellelhetők, helyenként több kilométer vastag bazaltképződmények formájában. Számunkra ezekből pont a legvékonyabb, de talán a leglátványosabb jutott másnap, a Disko-szigeten.
A tundra növényei
Agyongyötört kőzetek az ősi múltból
Újból végighajózván az éjszakát, Qeqertarsuaq (Godhavn – jó kikötő) egyik öblében horgonyzunk le, és zodaicokkal, vagyis motoros gumicsónakokkal szállunk partra, még borús időben. A Disko-sziget déli részén fekszik, ezer méteres, vas-oxidtól kissé vörös bazaltból felépült hegyek lábánál. A 9700 négyzetkilométeres szigetet csupán ezren lakják, a városkát dán bálnavadászok alapították 1773-ban, és jó ideig a régió legfontosabb települése volt. Ma már alig akad munka, sokan elköltöztek, ennek ellenére mutatós, élénk település látszatát kelti. Egy félkör alakú öböl partján terül el, a sekély vízben hatalmas, a fekete fövenyen pedig kis, megfeneklett jéghegymaradványok olvadoznak az előtörő napfényben. Már hajnalban fölkeltem, kimentem a fedélzetre, hogy megpillanthassam első grönlandi jéghegyeinket, most meg itt lebegnek ezerszám.
A Disko-sziget partvidéke
Első grönlandi jéghegyeim egyike
Qeqertarsuaq
Nem fogják elhinni, mit láttam még. Focipályát. Nem túl szabályos, fű sehol, de kapuk azért vannak. Kötve hinném, hogy akad még ország a földkerekségen, ahol a játékosok meccs közben testközelből jéghegyeket bámulhatnak. Merthogy Grönlandon van futballszövetség (!) négyezer igazolt játékossal, közülük kerül ki az a nyolc csapatnyi, akik a Coca-Cola GM ligában a bajnoki címért vívnak. Nem hivatalos (merthogy Grönland nem tagja a FIFA-nak) válogatott meccset is játszottak már, először 1980-ban, 6:0-ra kikaptak a Feröer-szigetektől. Én, mondjuk, azt vártam volna, hogy a sífutás a legnépszerűbb sportág. De nem! A kézilabda. A férficsapat a 2007-es németországi világbajnokságon 22. lett, ami nem semmiség.
A stadion
Meccs közben ilyeneket is láthatnak
A nyolcszögletes alaprajzú lutheránus templom („isten tintatartója”) előtt éppen kisebb tömeg gyülekezik, tizenéves fiúk és lányok konfirmálására. A fiúk fekete nadrágban, fehér anorákfélében vagy kékben, a lányok káprázatos színű és díszes népviseletben. És mi ezt pont kikaptuk! Utóbb hivatalosak vagyunk kaffemikre (szó szerint: kávét tessék!), ami a grönlandiak kedvelt időtöltése; szomszédolás-vendégjárás, kávéval, süteménnyel, tereferével. Bár a grönlandiak szeretik a kávét, nem az a lényeg, hanem az együttlét, mely közben megtárgyalhatják a világ dolgait. A mi nyolcas csoportunk egy családi házba kap bebocsátást (a többi nyolcas meg a többibe), csak az asszony van otthon, ő is eszkimó, mint a sziget 57 600 lakójának 88 százaléka (a többi dán). Nekik is van raktáron népviseletük, egyik hölgytársunk fel is próbálja. Rövid fókabőr nadrág, hosszú fókabőr csizma, gazdagon hímezve, gyöngyözve. Évtizedekig száll anyáról lányra. A ház majdnem összkomfortos, elegáns, modern berendezéssel, és ez a majdnem is csak akkor jön elő, amikor felkeresem a mellékhelyiséget. Előre szóltak, hogy a látvány ne tévesszen meg. És tényleg, szabályos angolvécé, csak amikor nyitom a fedelet, látom, hogy egy vastag műanyag zsák rejtezik a belsejében. Öblítés nincs, ha már elkezd telni, összekötik a száját, kirakják az út szélére és valakik valahová elszállítják. Közben eszembe jutott, hogyan oldják meg az egymástól elszigetelt települések energiaellátását, hiszen errefelé nem lehet „országos” vezetékhálózatot kiépíteni. Szóval utánanéztem. 2014-es adatok szerint Grönland áramellátásának 70 százalékát vízerőművek fedezik, öt van belőlük, ezek mind a 90-es évek eleje óta épültek. Azokon a településeken, ahol ilyesmi nincs, olajtüzelésű kis erőműveket alkalmaznak, de láttam napelemtáblákat is, amiknek télen aligha veszik sok hasznát, nyáron annál inkább.
"Isten tintatartója"
... és a közelében a temető
Gyülekezés a konfirmálásra
Vendéglátónk a kaffemiken
Jó háromórás gyalogtúrát teszünk a falun kívül, a bazaltok meglepően frissnek tűnnek, pedig legföljebb harmadidőszak végiek (2–3 millió évesek). Hát még a mi öregjeink milyen frissek. Jöttek-caplattak vidáman, rendületlenül. Nem is lehet olyan rossz dán nyugdíjasnak lenni.
Fiatal bazaltok az ősi szigeten
Mire másnap reggel felébredünk, már 590 kilométerre járunk a sarkkörtől északra, és csendesen lehorgonyzunk Uummannaq városka előtt. Azt beszélik, ez a „grönlandi Riviéra”, mert a legtöbb napsütést kapja. Na hiszen… Egyébként második napunk délutánjáról kitört a sarkvidéki nyár, az út végéig felhőt se nagyon láttunk. A városka egy 1175 méteres, fordított szív alakú, kopár, ám fenséges hegy tövében fekszik. Ahogy túrára menvén végigvonulunk utcáin, kutyák százai ugatnak láncra verve. Törvény írja elő, hogy olvadástól az első hó lehulltáig le kell láncolni a kutyákat. Feladatuk egyébként a szánhúzás, mert az igazi eszkimó télen még mindig szánnal jár vadászni. Hogy mire? Bármire. Fókára, rénszarvasra, pézsmatulokra, sarki rókára. Jegesmedvét ne kérjenek tőlem számon, Grönland délnyugati partvidékén egyáltalán nem élnek. Dorte az egyik túravezetőnk a vállalkozó kedvűeket nemcsak a „szívhegy” előterében emelkedő dombokra hurcolja el, hanem a nagy hegy lábánál álló kunyhóhoz is, mely a „grönlandi Mikulás” háza. Hagyományos stílusú kőépület, karácsony táján mindig közvetítenek innen a dán tévékben. Én csak úgy leheveredek a dombtetőn és bámulom a fjord vizén lebegő jéghegyek iszonyú tömegét. Az utánpótlást öt környékbeli gleccser adja, bár éppenséggel gleccsert nemigen láttunk még. A közhiedelemmel ellentétben Grönland nem egy tetőtől talpig jégbe burkolózó sziget. 2,16 millió négyzetkilométeréből csupán 82 százalékot borít jég. A legnagyobb jégmentes területek nemcsak itt, délnyugaton, hanem északkeleten és északon vannak, ugyanis olyan alacsony a levegő páratartalma, hogy szinte alig van csapadék (Uummannaqban évi 100 mm, viszont a napsütéses órák száma kb. 2000).
A kutyákat nyáron meg kell kötni
Uummannaq, a grönlandi Riviéra
Hajónk, a Clipper Adventurer a kikötőben
Sem a jéghiányra, sem az időjárásra nem lehetett panaszunk
Hagyományos grönlandi lakóház
Hiányoltam a gleccsereket, hát másnap megkaptuk. Már kora reggel az Eqip Sermia gleccser jegében dagonyázunk, bár még jó két óra, mire megközelítjük a jégfalat. Hajónk nem jégtörő, óvatosan kell araszolnunk a tömérdek lebegő jégdarab között. A Disko-öböl északkeleti sarkában járunk, s ez a gleccser azon kevesek egyike, melyhez vízen közel lehet férkőzni. Frontja 4 kilométer hosszú, magasságát 40–50 méterre becsülöm. Legalább két órát várakozunk, mire megmozdul a jégfal. Láttam már borjadzást, de olyan igazit még nem. El se hinnénk, hogy nem is kell túl meleg a folyamat napi beindultához. Ha jó erősen megsüti a nap, már omlik is. Dél tájban már szinte tízpercenként válik le panelház méretű jégkolosszus a falról, a vízbe bukva előbb kiemelkedik, mint jókora bálna, aztán némi hezitálás után visszamerül. Érthető, ha az orrfedélzeten felszolgált ebéd mellől mindenki fél szemmel a gleccserre sandít, nekem például fogalmam sincs, mit ettem, viszont videón van legalább öt príma borjadzásom. Amúgy az őrületbe kergetnek a tévék, amikor a globális felmelegedés illusztrálására mindig borjadzó gleccsert mutatnak. Tessék már elhinni, hogy ez természetes jelenség, a gleccser nem növekedhet ki a világból, így szabadul meg jégfölöslegétől. Ha melegebb a klíma, akkor persze gyorsabban. (folyt. köv.)
Az Eqip Sermia gleccser
Borjadzás!!!
Dől a jégkása
Titanicot játszunk
Tovább a jeges vizeken
Előző rész itt:
korábbi fejezetek az ARCHÍVUMban