LÍBIA, 2008
Nyugat felé tartunk tehát, Ghadamesbe. Azon kevés líbiai vidékek egyike ez, ahol még virágzik a berber kultúra, megpakolva a múlt emlékeivel, mely utóbbiak talán érdekesebbek. Gharyan ugyan túl sok extrát nem kínál, ám a felszín alá érdemes benézni. Aki járt a tunéziai Matmatában, ismerős látvány fogadja: ugyanolyan földbe (kőzetbe) vájt házak, mint amott. Úgy 6–8 méter mély, kb. 10 méter széles és hosszú „gödrök”, melyben hajdan a berberek laktak, az udvar körül kialakított helyiségekben. Már egyiket sem használják, de a szobákat újra berendezték a turisták kedvéért, és finom mentateát is kaphatunk.
Sokkalta érdekesebb al-Haj fantasztikus, erődszerű építménye, a qasr, a terménytároló. A XII. században, helyi kőzetekből és gipszből épült, kör alakot formáló konstrukció rendeltetése az volt, hogy a környékbeli falu lakói itt tárolják terményeiket, védve a tolvajok, a hőség és a kártevők ellen. A több mint 1000 négyzetméterre kiterjedő négyszintes építményben kis kamrák vannak, melyeket pálmatörzsből készült ajtókkal zárnak le. Némelyiket manapság is használják. Közelebbről kiderül, nem is olyan kicsik, ajtótól a hátsó falig 5 méter hosszúak. Az alsó szinteken tárolták az olívaolajat, felül a gabonaféléket. A közelben „modern” falu épült, eléggé egysíkú dizájnú házakkal, melyeknek fő eleme a tetőn elhelyezett víztartály. Szerte Líbiában láthatunk hasonlókat, úgy hallottam, eldugottabb kis falvakba, ahol nincs vezetékes víz, tartálykocsikkal szállítják és azokból töltik fel a tárolókat.
Gharyan egyik földbe vájt háza felülről és belülről
Al-Haj közösségi terménytárolója
Jellegzetes észak-líbiai település
Itt már jócskán benne járunk az erősen lepusztult és kopár, ám színes kőzetekből felépült, emellett termékeny földekkel is megáldott Jebel Nafusa-hegységben, úgyhogy Nalut qasrjához már kapaszkodni kell a kocsinak. A szomszédban 50 ezres város áll, s ez meg is látszik a környezetén. Szemetelés terén láttam már egy és mást, kupacot, hegyet, leplet, de „szemétgleccsert” még soha. Márpedig itt valami hasonló képződött, ahogy az út menti vízmosásfélébe válogatás nélkül szórnak bele mindenféle hulladékot, az pedig gravitációsan mozog lefelé. Ez a qasr is megvan vagy hétszáz éves, de már nem használják. Kisebb az előzőnél, viszont hamisítatlan középkori képet sugároz, és a konstrukció követi a domborzat kínálta formákat. A terménytárolók meredek, szűk utcácskát szegélyeznek, néhol még agyagkorsók is megmaradtak.
A Jebel Nafusa hegységben
Szemétgleccser
Nalut
A hegyvidék nyugati csücskében Kabaw már csak macskaugrásra van a tunéziai határtól. Az itteni qasr, mely szerkezetében hasonlít az al-Haj-nál látotthoz, már lakott területeken kívül áll, számomra ez volt a legvarázslatosabb; szürreális, fantasy-film díszleteire hajazó építmény, mintha a Mad Max 3 forgatási helyszínén lennénk, ahol egy lyukból kipenderül Tina Turner, és elkezdi énekelni, hogy „We don’t need another hero”. (Ezt a filmjelenetet amúgy egy Sydney melletti elhagyott kőbányában megépített díszletfaluban vették fel.)
Kabaw
Ahogy elhagyjuk a hegyvidéket és kiszállunk a kocsiból, forró, száraz szél csap meg: ez már a Szahara, legalábbis a pereme. Ha már itt ilyen pokoli a hőség, mi lesz a kellős közepén? Eddig elkényeztetett bennünket a partvidék kora őszi, kellemes mediterrán klímája, de ghadamesi szállodánkban már elkel a légkondi. A város első pillantásra elég kiábrándító, csupa új, okkerszínű épület, de nem is ezért lett az UNESCO Világörökség része, hanem az óváros miatt. Ghadames oázisa ősidők óta a karavánok átvonulásának egyik központja, bár a jelenlegi óváros csak nagyjából 800 éve létezik. A fő árucikk a rabszolga volt, s bár termeltek itt sokféle jellegzetes oázisnövényt is, leghíresebb terméke a díszes papucs volt. (Egy mester ma is gyártja őket.)
Papucskészítő mester
Aki azt várja, hogy, mondjuk, a marokkói Fez medinájához hasonló nyüzsgő életet talál, csalódni fog. Gyakorlatilag üres az óváros. A 60-as évek közepén még hat-nyolcezren lakták, ám pár évvel korábban a kormány elkezdte az új város építését, ezzel bátorítva (kényszerítve?) a lakókat otthonaik elhagyására. És ők el is mentek. Érdemes végiggondolni a dolgot. Ha maradnak, ugyan, ki foszthatná meg őket attól a jogos igényüktől, hogy legalább megközelítően XXI. századi színvonalon éljenek. És ez mivel járna? Villany- és vízvezetékek, parabolaantennák megjelenésével, a régi épületek gyökeres átalakításával. (Láttam a tripoli óvárosban olyan sikátorokat, melyekben a falak tele vannak légkondi-berendezésekkel. Iszonyú rondán festenek.) Ez a helyzet a jemeni fővárosban, Szanaában, s még inkább a szintúgy jemeni „sivatagi Manhattanben”, Shibamban, bár ez utóbbiból is rengetegen elköltöztek a szomszédos új városba. Így tehát ott maradt Ghadames, gyakorlatilag üresen (egy-két család él még a régi falak között, szépen restaurált házakban), így aztán az eredeti atmoszféra odalett. A lakók távozása az épületek gyors leromlását eredményezte, bár a felújításon manapság keményen dolgoznak. Szemtanúi voltunk, hogyan próbálják életre kelteni az óváros egykor nagyszerűen működő vízelosztó rendszerét. Nem meglepő módon elég sok fekete-afrikai munkást láttunk. Líbia vezére ugyanis gyakorlatilag minden afrikai számára lehetővé teszi, hogy belépjenek az országba. Egy részük itt dolgozik, de sokan innen indulnak lélekvesztőkön Európa felé, aztán vagy a tengerbe vesznek, vagy partot érnek valahol Máltán, vagy Olaszországban. (Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a téma hat-hét év múlva is mennyire aktuális lesz, sőt drámaivá válik. Líbia közigazgatásának teljes szétesésével szinte bárki bejuthat az országba és mivel a líbiai partok esnek a legközelebb Dél-Európához, nyilván innen igyekeznek továbbjutni a menekülők.)
Ghadames óvárosának néptelen sikátorai
Érdekes élet folyhatott itt, mármint Ghadamesben, nem is olyan régen. A várost a vidék két domináns törzse uralta, így két fő részre oszlott, azok pedig három, illetve négy negyedre. Így lett hét főutca, hét városkapu, melyeket éjszakára lezártak. Mindegyik negyednek volt külön mecsetje, iskolája, piaca, közösségi tere. Bár az egyes családok nem minden konfliktus nélkül éltek egymás mellett, közösségi ügyekben összefogtak. A döntéseket a hét családból választott legbölcsebb férfiakból álló „vének tanácsa” hozta meg.
A gipsszel díszített, vályogtéglából épített házak között kanyargó szűk utcácskák zöme „fedett”, de aránylag jól megvilágított. Vezető nélkül az idegen simán elveszne, s bár Bilal (a helyi túravezetőnk) innen származik (tanárként dolgozott), fogadunk helybeli kísérőt is. Egy teljes pompájában felújított házban költhettük el ebédünket. A bejárat mögötti kis térségből pár lépcsőfok vezet fel a nappaliba, melynek alapterülete ugyan nem nagyobb kb. 10 négyzetméternél, de legalább kétemeletnyi magas, belőle mindenféle rendeltetésű szobácskák, fülkék nyílnak. Ez volt a családi élet központja, itt fogadták a vendégeket. A falakat színes, főként piros festékkel díszítették. A nők a sikátorokban csak bizonyos időszakokban közlekedhettek, amúgy a tetőkön, illetve a párkányokon jártak, piacra, vagy egymáshoz. Jól megszívhatták szegények a teljes testüket takaró cuccokban. Fölmentem körülnézni, de még október közepén is ontották a meleget a fehér, lapos tetők. A házban egyébként kellemesen hűvös volt.
Lakók híján pusztulnak a házak
Egy felújított lakás
Kilátás a tetőről
Valahogy útba esett egy temető is. A magunkfajta számára különös látvány egy muzulmán temető, a temetkezési szokások nem különben furcsák. A halottat lehetőleg még aznap, de legalább 24 órán belül el kell temetni. Ezt rituális mosdatás előzi meg, majd a tetemet leplekbe csavarják, imát mondnak fölötte (többnyire az imám vezetésével) és koporsóba helyezik. A koporsót négy férfi viszi a négy sarkánál fogva, a gyászmenetben csak férfiak vehetnek részt, nők még akkor sem, ha a halott nő. A hamvasztás tilos, muzulmánt csak muzulmán temetőbe szabad eltemetni, mint ahogy más vallású muzulmán temetőben nem nyugodhat. A sír nem túl mély. A tetemet úgy teszik bele, hogy oldalára fordítják, arccal Mekka felé, aztán elföldelik. A sírhant, ha ugyan van, nem lehet magasabb egy teve púpjánál, nincs semmiféle síremlék, legföljebb egy jeltelen kődarab. Temetőbe kijárni általában nem szoktak, virágot, gyertyát vinni tilos.
Ghadamesi temető
Vissza Tripoliba (onnan Leptis Magnába, de erről majd a végén), és a líbiai állami légitársaság gépével egy óra alatt elröppenünk a Szahara líbiai központjába, Sebhába. Szállodai szobámban a CNN híreiből tudom meg, hogy Izland bankrendszere összeomlott, és beindult, vagy inkább eszkalálódott a gazdasági világválság. Akár imádkozhatnék is, mert az asztalon, mint minden szállodai szobában, nyíl jelzi Mekka irányát. A világgazdaságon azonban akkor már semmiféle ima nem segített volna.
A Szahara fölött - úton Sebhába
Hogy biztosan tudjuk Mekka irányát...
Reggel három Toyota terepjáró vár bennünket - irány nyugat-délnyugat, az igazi Szahara. (Ott folytatjuk)
Előző fejezetek itt (még előzőbbek az ARCHÍVUMban)
