SPITZBERGÁK, 1994
Csaknem félúton egynapos visszazökkenés a civilizációba – a „Szovjetunióban” - így reklámozták akkoriban a nyugati turistáknak az oroszok, ukránok lakta bányászvároskát, Pyamident. De hogy kerültek ide egyáltalán oroszok? Említettem, hogy a Spitzbergákon gyakorlatilag a felfedezésétől kezdve szabad rablás folyt. A 20. század elejére azonban világossá vált, hogy a senki földje státus tarthatatlan. Kiderült, hogy ez a rideg sarkvidéki föld értékes szénvagyont rejt, melynek üzemszerű kitermelését az amerikai John Longyear kezdte meg az Advent-völgyben a róla elnevezett város mellett. A szigetcsoportra két ország tartott igényt: Norvégia és Oroszország. Utóbbi azonban el volt foglalva a forradalmat követő polgárháborúval, s nemzetközi elszigetelődése is gyengítette esélyeit, így az 1920-as sevres-i egyezmény Norvégiának ítélte a Spitzbergákat a következő kitételekkel: fegyvermentes területnek kell maradnia és az egyezményt aláíró országok a Norvég Királyság törvényeinek tiszteletben tartásával jogot szereztek arra, hogy gazdasági tevékenységet folytassanak. Megjegyzem, az egyezményt Magyarország is aláírta, úgyhogy elvileg akár mi is bányászkodhatnánk ott.
Norvégiának, nem lévén szene, égetően szüksége volt a Spitzbergák szénvagyonára, a többi ország azonban nemigen élt a jogaival. (A Szovjetunió csak évek múlva írta alá az egyezményt.) A nagy gazdasági válság idején az amerikaiak eladták a Longyear City (akkor még így hívták) környéki bányáikat, a hollandok Barentsburgot, a svédek a Billefjord menti Pyramident, 1927-ben. Utóbbiakat vásárolták meg a szovjetek. Megjegyzendő, hogy a bányák és a települések a bányavállalatok (norvég részről a Store Norske Kulkompani, szovjet részről az Arktyikugol Tröszt) tulajdonai.
Jól sejti a tisztelt olvasó, hogy a szovjeteknek nem a szénre volt oly nagy szükségük. Elég a térképre néznünk, látható, hogy számukra a szigetcsoport stratégiai pont, melyről ellenőrizhető a Barents-tenger, az oroszok egyetlen nyugati kijárata az Atlanti-óceán és Murmanszk jégmentes kikötője közt. A második világháború idején a norvégokat Angliába menekítették, a szovjetek is evakuáltak, csak egy német meteorológiai állomás működött, melyet sűrűn zaklattak norvég partizáncsoportok. Ennek elhárítása végett a németek pár hadihajóval időlegesen megszállták Svalbardot.
A második világháború végén komplikált helyzet alakult ki, ugyanis Észak-Norvégiát a szovjetek szabadították föl a német megszállás alól, amiért Molotov be is nyújtotta a számlát az időközben Londonból hazatért norvég emigráns kormánynak: vizsgálják felül a Svalbard-egyezményt. Ez szovjet szemmel úgy festett, hogy vagy nekik adják a Medve-szigetet, vagy az egész Spitzbergákat szovjet–norvég kondomíniumnak nyilvánítják. A norvég parlament azonban mindkét változatot leszavazta. Ez kérem, akkoriban azon a vidéken még úgy ment.
Az elmúlt évtizedek majdnem konfliktusmentesen, a békés egymás mellett élés jegyében teltek el. A peresztrojka beköszöntével a szovjetek 1988-tól engedélyezték, hogy településeiket nyugati turisták is felkereshessék. Így kerültünk mi is Pyramidenbe. Már az első hajóutunkon is feltűnt, hogy bőkezűen osztogatták a "Vízum nélkül juthat el Oroszországba" című programfüzeteket, ami enyhén szólva nevetséges, de idővel beláttam, hogy ami engem nem igazán hoz lázba, az egy igazi nyugatinak még mindig nagy szám. A hétszáz-egynéhány lakosú Pyramiden utcáin hatfokos pokoli hőségben sétálgatva az volt az érzésem, egy kis szovjet skanzenben járunk. Hiszen itt még látni sarlót-kalapácsot, vörös csillagot, a hegyoldalba – ősi szovjet szokás szerint – kövekből kirakott Békét a világnak! feliratot, meg lehet tekinteni a világ legészakibb, márványból formázott Leninjét. A turistacsoportok érkezésekor a helybeliek kis vásárt rögtönöznek, ahol lehet kapni szovjet tiszti egyenruhát kitüntetésekkel, Matrjoska-babát, szamovárt, balalajkát, vodkát, a szálloda ajándékboltjában drága szőrméket. Úgy kell ez a nyugatinak, mint nálunk a csikós, meg a goulash. Egyik árus kilétem felől tudakozódik, aztán megkérdi: Veszprém sztajít jisso? (azazhogy Veszprém áll-e még?) Megnyugtatom: áll.
Pyramiden erről a hegyről kapta a nevét
Szénbánya a város mögött
Ötfogásos ebéd 90 norvég koronáért (kb. 1200 forint, fél óra alatt fölzabáljuk egy orosz bányász egyheti keresetét, de ennyi akkor nálunk is sokkal többet ért), a sör (nyugati) viszont csak fele annyi, mint Longyearbyenben. A városnak van kis sportcsarnoka, uszodája, sőt a hotelben postahivatal is üzemel. Ez érdekes módon a norvég posta fiókja (ezért kaptam a képeslapjaimra nem cirill, hanem latin betűs pecsétet). Az Arktyikugol a két bányakörzetben évi félmillió tonna szenet termel ki, a norvégok nagyjából ugyanennyit. Mivel a tenger télen befagy, a kitermelt szenet depózzák és a nyári hónapokban hajón szállítják el. Barentsburg bányái az ezredfordulóra kimerülnek, Pyramiden készletei azonban még hosszú ideig termelhetők.
Közben azonban fordult a világ. 1998 márciusában az utolsó csille szén is kigördült Pyramiden bányáiból, az utolsó lakók pedig ugyanazon év októberében hagyták el. 2007-ig szellemváros volt, szinte ugyanúgy hagytak mindent a távozók, ahogy volt. Akkor a tulajdonos, az Arktyikugol elkezdte felújítani a szállodát, kicsit helyrepofozták az épületeket, a létesítményeket, úgyhogy szervezetten és egyénileg egyaránt látogatható, bár az épületekbe engedély nélkül belépni nem szabad. A turistákról mintegy 30 fős állandó személyzet gondoskodik. Barentsburg bányái még üzemelnek.
A hajó visszavisz Diabasoddenre, ott maradunk négyen, Dagmar, Steve, Friedrich meg én. Tulajdonképpen gond nélkül elhajózhattam volna Longyearbyenbe, mert ami holnap következik, az előre láthatóan nem egészen épelméjű embernek való. Végig kell kutyagolnunk hátizsákkal a következő táborig úgy 20–22 kilométert. Azaz, dehogy kell. Csak annak, aki vállalja. Előre tudjuk, sok örömünk nem lesz benne (két másik vezető az előző héten végigjárta), csurom víz az egész völgy, latyak, kő, patak, szittyó, hófoltok, ösvény sehol. Pusztán a beleélés kedvéért ajánlom a tisztelt olvasónak, próbáljon egyszer öt kilométert sima, száraz úton gumicsizmában motyó nélkül legyalogolni. Hogy miért megyek mégis? Csak! Az előbbiekben leírt laza sétát bárki végigcsinálhatja, ezt csak nagyon kevesen.
Búcsú Diabasoddentől. Az előtérben Dagmar mereng
Tíz perc után a csizmám elmerül a legeslegelső olvadékvíz-patakág kétfokos vizében, utóbb persze a többieké is. Csizma le, zoknit kicsavarni, vizet kiönteni, csizma vissza, aztán tovább. És ez még pontosan négyszer megismétlődött. Ebéd egy tábla csokoládé. A táj gyönyörű, süt a nap, óránként pihenünk. Egész úton talán egyszer se vettem elő a fényképezőgépemet. Nem a táj volt unalmas, kedvem nem volt hozzá. Dagmarnak meghagyom, valahányszor csak megkérdem, mennyi van még hátra, mondja azt, hogy már csak 20 kilométer. Friedrich beleragad a szittyóba, úgy kell kihúzni. Később belezuhan egy vízmosásba. Dagmar két síbottal keresi a legsekélyebb átjárót egy patakon, térdig elmerül, aztán szidja magát, hogy milyen rossz vezető. Mi kissé eszelős kacajjal követjük. Rákezd az eső. Eljegesedett hófoltokon jó nagyokat esünk. Kilenc és fél órás gyaloglás után elérjük Innerhyttét. Kulcs a lábtörlő alatt. Ennek a kunyhónak az előterét béreli Andreas a tábori felszerelés tárolására. Sátorépítés. Szebbnél szebb rénszarvasagancsokat találok, egyet haza is hozok (kézben, négy repülő utasterében). Friedrich Diabasodden óta cipelt egyet, most itt hevernek tucatszám és még csak nem is bosszankodik. A kunyhó előtt csodaszép példány sejlik ki egy hullámpapírdarab alól. Fölemelem, mit látok: egy madárfészek, három pelyhes fiókával. No lám, gondolom, valami rendes ember erre járt és betakarta őket, meg ne fázzanak szegénykék, de hát anya, élelem nélkül elpusztulnak. Aztán Dagmar felvilágosít, hogy nyilván a mamamadár készítette a fészkét erre a szélvédett helyre és később valóban láttuk is, amint bekúszott a fedezék alá. Sosem volt erős oldalam az ornitológia, de hogy egy madárnak is több esze legyen...
Kirándulás, immár zsák nélkül, az Advent-völgyben. Kóbor, barátságos rénszarvasok, fölrebbenő madarak, ruganyos mohapárnák, tundrapoligonok ezerszámra, némely lejtőn talajfolyás és lám, egy pingo. Húsz-huszonöt méter magas kerek dombocska egy patakágy kellős közepén. Lefogadnám, száz morfológusból kilencvenkilenc, aki csak szakirodalomban olvasott róla, szó nélkül elsétálna mellette, s nem tűnne fel neki, hogy ez egy igazi pingo. Megjegyzem, maga a táborbéli kunyhó is egy pingo tetején áll. Most már csak azt kellene elárulnom, mi az ördög az. A pingo eszkimó szó, kupola alakú dombocskákat jelöl, melyeknek a belsejében jég van. Magasságuk 1 m-től 60 m-ig terjed. Két alaptípusát különböztetik meg. A Mackenzie-típus (locus classicusa az észak-kanadai folyó deltavidéke) kezdeti állapotában egy kerekded, befagyott tó, melyet örök fagy terület fog körül. Ahogy a tó lassan feltöltődik üledékkel, fenékig befagy, s ugyanígy megfagy az üledék is. A korábbi tó alatt viszont eddig még nem uralkodott el a permafrost. Ahogy a fagy egyre inkább átjárja a tó alatti homokrétegeket, fokozatosan megfagy a pórusvíz is és ez a nyomás a jéglencsévé vált tavat egyre jobban felpúposítja, így végül a maradék víz ebben a zárt rendszerben jéggé fagy. Radiokarbon mérések alapján a vizsgált pingók évezredenként 30-40 dm-rel nőnek. Állapotuk mindaddig stabil marad, ameddig a dombocska túlságosan fel nem púposodik. Ekkor a tetején repedések támadnak, idővel a jég szabaddá válhat és olvadni kezd. Ilyenkor a kúp tetején kráterszerű gödör keletkezik. A kelet-grönlandi típus (ilyenek az általunk látott svalbardi pingók is) ott keletkezik, ahol a viszonylag vékony permafrost réteg alatt (pl. egy folyómederben) vízáramlás van és az artézi nyomás hatására a permafrostrétegben levő törések mentén áttörheti azt, utat találva a felszín felé. Ilyenkor kis tó keletkezik, s a folyamat a továbbiakban ugyanúgy zajlik, mint az előző típusnál. Csak úgy megjegyzem, hogy miközben az emberiség 99,99 százaléka úgy éli le az életét, hogy soha nem lát pingót, sőt, nem is hall róla soha, én valahogy mégis örültem neki.
Így néz ki egy pingo
Utolsó napunk a terepen. Ma már csak tíz kilométert kell legyalogolnunk, addig a szénbányáig, ami hét kilométerre fekszik Longyearbyentől, ott vár majd bennünket Andreas kocsival. Ő az utat szervező iroda tulajdonosa. Ehhez azonban előbb át kell kelnünk – közvetlenül a tábornál – egy vadpatakon. E célra vízhatlan gumi kezeslábasokat rendszeresítettek, melyeket az aktus bevégeztével az egyik vezető szépen visszahord a kunyhóba. Dagmar ereszkedik elsőnek a vízbe és két tapogatódzó lépés után elragadja az ár. Két társunk kapja el, de így is nyakig vizes lesz. Már az ókori bölcsek is megmondták, hogy kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, nekünk meg ezek után már az elsőtől is elmegy a kedvünk.
Elvileg valahol itt kellett volna átkelnünk
... vagy itt
Ezért úgy döntünk, legyalogolunk, amíg alkalmasabb helyet nem találunk az átkeléshez. Közben esik. Átevickélünk pár sekélyebb ágon, aztán két társunk megpróbál átmenni, de olyan erős az ár, hogy félútról visszafordulnak. A túlparton – a völgy legalább olyan széles, mint a Duna a Petőfi-hídnál, benne tucatnyi patakág – látszik a bánya, az út vége, a randevú helye. Skót barátunk, Steve egy hirtelen ötlettel előkapja nagy sárga izolirmatracát és leadja vele az SOS jelet. A túlparton kilőnek egy jelzőrakétát, vették az adást. Ücsörgünk egy hordalékszigeten és várunk. Egyszer csak, mint Krisztus a Genezáreti-tavon, jön keresztül a vízen Andreas. Már a fodrozódásából tudja, hova kell lépni, inkább hosszában, mint keresztben halad. Biztos, ami biztos, videóra veszem. Negyedóra alatt átér. Először is kegyetlenül letolja szegény Dagmart (ő a felelős értünk), merthogy Longyearbyenben már felszállásra készen állt a mentőhelikopter, az pedig neki vagy ötezer márkájába került volna. Inkább maga jött értünk. Két csoportban vezeti át a társaságot, én mint dokumentarista a másodikban maradok. Érzett már olyat a kedves olvasó, hogy álmában üldözik, futna, emelné a lábát, de nem megy? No hát ez pont olyan érzés. Combközépig a sodró, szédítően kavargó jéghideg vízben... micsoda hülyeség volna az utolsó egy-kétszáz méteren elpatkolni.
Délután a kocsmában! Igazi étel, mondja fülig érő szájjal az érzelemnyilvánításoktól amúgy tartózkodó Steve. Friedrich gyakorlatilag zabál, bár ez nem meglepő. A táborhelyeken még a húskonzervek zsírját is megette, kanállal.
Másnap, vasárnap délelőtt elmentünk a helyi lutheránus templomba, jóllakottan, kimosakodva, meghallgattuk a világ legészakibb szentbeszédét, részt vettünk az ilyenkor itt szokásos, süteményezéssel, kávézással egybekötött, családias jellegű fogadáson. Még fölkapaszkodom egy kis domb tetejére, lefotózni a várost. Hogy ez milyen kicsi!
A világ legészakibb temploma
Longyearbyen felülnézetből
Legszebb szivárványom
Amikor visszatérek, már elég későre jár, esőre hajlik az idő, neki is ered kissé, viszont olyan szivárvánnyal ajándékoz meg, amilyet se előtte, se utána nem láttam. Este nem nézem meg a focivébé döntőjét, hajnalban indul a gépem, négykor kelek, inkább aludni próbálok. Kissé csodálkoztam a tromsői leszállás közben, mik azok a nagy zöld valamik, amik a hegyoldalakat borítják. Tényleg, ilyenek a fák! Hazarepültem a 35 fokos magyar nyárba, és már az oslói átszálláskor, 15 fokban is melegem volt. Ω
Korábbi részek itt:
