HTML

Utas és Világ

Egy blog azoknak, akiket érdekel a világ és mindaz, ami bennünket, embereket összeköt és elválaszt

Friss topikok

Címkék

Abomey (1) Addisz-Abeba (1) Akakusz (1) Aleppo (1) Amundsen (1) Andok (1) Angel (1) Angkor (1) Antarktisz (1) Asszad (1) atombomba (2) Avacsinszkij (1) ayurvéda (1) azték (1) A világ közepe (1) Bacardi (1) bálna (1) Barentsburg (1) Beagle (1) Beagle-csatorna (1) bélyeg (1) Benin (3) berber (1) Bering (1) bifurkáció (1) bódéváros (1) bódhi fa (1) Bolivar (1) borjadzás (1) Borobudur (1) Botafogo (1) Buddha (1) Buenos Aires (1) Burkina Faso (1) Burma (1) Bwindi (1) Cancún (1) Cao Dai (1) Castro (1) Cerro Torre (1) Chamarel (1) Chamula (1) Chávez (1) Che Guevara (1) Chiapas (1) Chichén Itzá (1) Copacabana (1) Corcovado (1) cukornád (1) Cukorsüveg (2) curry (1) Damaszkusz (1) Darwin (1) Da Nang (1) delta (1) diabáz (1) Diamond Head (1) Dian Fossey (1) dodó (1) Dzselada pávián (1) elefántmenhely (1) elefántteknős (1) Entebbe (1) eszkimó (2) Etióp-magasföld (1) Etiópia (1) etióp ábécé (1) ezüstkard (1) Fitz Roy (1) fjord (1) flamingó (1) fóka (1) fregattmadár (1) Fudzsi (1) fügekaktusz (1) függőágy (1) fulani (1) füstölőpálcika (1) Gejzírek völgye (1) Ghamames (1) Ginza (1) gleccser (2) Gonder (1) gorilla (1) gránátalma (1) Gran Sabana (1) Grönland (3) Hacsiko (1) Hailé Szelasszié (2) Haleakala (1) Halemaumau (1) halfarkas (1) Halon-öböl (1) halpiac (1) halszósz (1) Hama (2) Hamed (1) Hanoi (1) Havanna (2) Hawaii (2) helikopter (1) Hilo (2) Himedzsi (1) Hirosima (1) Hoi An (1) Homsz (1) Honolulu (2) Ho Chi Minh (1) Hué (1) Humboldt (1) Iguacu (1) Illatos folyó (1) Indonézia (1) Inle-tó (1) Ipanema (1) Irrawaddy (1) iszapfortyogó (1) japán WC (1) Jáva (1) jegesmedve (1) jéghegy (3) jégtakaró (1) Jimmy Angel (1) John Lennon (1) joruba (1) José Martí (1) jövendőmondó (1) Júda oroszlánja (1) kajmán (1) kaldera (1) Kamcsatka (2) Kampala (2) Kandy (1) Karimszkij (1) karszt (1) Kék-Nílus (2) kéklábú szula (1) kénkiválás (1) Kilauea (2) Kilauea Iki (1) Kiotó (1) Kipling (1) koldus (1) Kona (2) Korán (1) korjak (1) kötélláva (1) Krak de Chevaliers (1) kráter (1) krikett (1) krill (1) Kuba (1) Kukulkán (1) kultúrsokk (1) labdapálya (1) láva (2) lávaalagút (1) lávafolyás (1) legészakibb templom (1) legészakibb Lenin (1) Lenin (1) Leningrád (1) levélvágó hangya (1) Livingstone (1) lobélia (1) lombkokona (1) Lomé (1) Longyearbyen (1) Lyubov Orlova (1) Mahéburg (1) maja (1) makadámia dió (1) Mandalay (1) Maracana (1) Márquez (1) Maui (1) Mauna Kea (2) Mauna Loa (2) Mauna Ulu (1) Mauritius (1) mauzóleum (1) Megváltó Krisztus (1) Mekong-delta (1) Mexikó (1) Mianmar (1) miszó (1) Mohamed (1) mojito (1) mokka (1) Molokai (1) Moreno-gleccser (1) muzulmán temető (1) My Lai (1) Nagaszaki (1) Nagy-sziget (1) nene lúd (1) Nílus (1) Nordenskjöld (1) noria (1) Oahu (1) Ofra Haza (1) Ohia lehua (1) olmék (1) olvadékvíz (1) Omajjád (1) onszen (1) Orinoco (2) örök fagy (1) Orontesz (1) padaung (1) páfrány (1) pagoda (2) pahoehoe (1) pakkjég (1) Palenque (1) Palmira (1) Pantanal (1) Paraty (1) Patagónia (1) periglaciális (1) permafrost (1) pingo (1) pingvin (2) piramis (1) Piton de la Fournaise (1) Playa del Carmen (1) poligonális tundra (1) Popa-hegy (1) pörölycápa (1) Porto Novo (1) Protea (1) Pyramiden (1) ramadan (1) Rangun (1) rénszarvas (3) Réunion (1) Rio de Janeiro (1) rizspálinka (1) Roland Garros (1) ryokan (1) Saigon (1) Santiago de Cuba (1) San Cristóbal (1) séga (1) Shackleton (1) Sibuja (1) Simien (1) Sindzsuku (1) sinkanszen (1) sivatagi rózsa (1) skanzen (1) Spitzbergák (1) Srí Lanka (1) St-Denis (1) Svalbard (1) Svalbard-egyezmény (1) Szahara (2) szaké (1) szakura (1) szamurájkard (1) szánhúzó kutya (1) szegénység (2) Szentpétervár (1) szerzetes (1) sziklarajzok (1) színes földek (1) Szíria (2) szivar (1) szolfatára (1) sztúpa (2) szuahéli (1) talajfolyás (1) Tana-tó (2) tatami (1) tavaszi tekercs (1) tepui (1) tevetej (1) Togo (2) Tokió (2) Tolbacsik (1) Tonlé Sap (1) tuareg (1) tukán (1) tundra (1) Tűzföld (1) Uganda (2) újgyarmatosítás (1) Ushuaia (1) úszó piac (1) utcagyerek (1) vályogkunyhó (1) Varig (1) Venezuela (1) Vietnam (1) viking (1) Viktória-tó (1) Virunga (1) víziló (1) vudu (2) Waikiki (1) Weddell-fóka (1) Yogjakarta (1) Yucatán (1) Zapata (1) zsiráfnyakú nő (1) Címkefelhő

HTML doboz

Karácsony 2016

2016.12.24. 16:42 Németh Géza

A BLOG MINDEN OLVASÓJÁNAK BÉKÉS KARÁCSONYT ÉS BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK. JANUÁRBAN ÚJ RÉSZEK JÖNNEK!

 

2015karacsony_1.jpg

Szólj hozzá!

MEGJELENT AZ ÚJ KÖNYVEM!

2016.05.22. 17:37 Németh Géza

Kedves Olvasó! Hosszú várakozás után megjelent az új könyvem. Ezt sokan itt a blogon már olvashattátok. Most meg is lehet venni. 560 oldal, benne 480 fotó, másfél kiló. Megvásárolható a Flaccus Kiadó könyvesboltjában (Budapest, VIII. Vas utca 19. ) megrendelhető a flaccus@flaccus.hu e-mail címen, vagy telefonon 338-4197.  Az ára elvileg 5500 Ft, de online csak 4400, ha pedig arra hivatkoztok, hogy a blogon, vagy a Facebookon olvastatok róla, akkor csak 4000. Ezzel egyidejűleg, mivel nem vagyok sem magam, sem a kiadóm ellensége, hosszabb időre elérhetetlenné  teszem a blogon ezeket a fejezeteket. Jó olvasást kívánok!

konyv_boritom.jpg

 

Ez a fülszövege és a tartalom:

Ismerik a kultúrsokk szót? Ez a jelenség, hangulat, lelkiállapot többnyire akkor lép fel, amikor idegen környezetbe kerülünk, leginkább természetesen külföldön. Szinte az első pillanatokban tapasztaljuk, hogy valami nagyon más (vagy ha nem nagyon, de kissé biztosan), mint amit idehaza megszoktunk. Mások a szagok, a hangok, más nyelvet beszélnek, más pénzzel fizetnek, más a klíma, az étel, az emberek temperamentuma, öltözködése, az idegenhez való viszonya, eltérőek a lakókörülményeik, az épületeik, az életvitelük, a mindennapi szokásaik és még sorolhatnám… A hirtelen környezetváltozás érintheti az embert pozitívan is. Ez az újdonság varázsa. Élvezetes a kellemes idő (már ha kellemes), az érdekes ízű ételek, a helybeliek számunkra furcsa szokásai, érdeklődése stb. Aztán ahogy telik az idő, elmúlik a varázs és egyre sűrűbben, erősebben jönnek elő az új környezet negatívumai. Mindezek fokozódó ellenérzéseket váltanak ki belőlünk; nem ízlik az étel, a barátságos érdeklődést zaklatásként éljük meg, az eleinte élvezetes, nyüzsgő környezet visszataszítóvá válik, hiányozni kezdenek a hazai ízek, sőt eseteként odáig is eljutunk, hogy egyre gyakrabban mondjuk: „ezek” tiszta őrültek! Pedig „ezek” nem őrültek. Csak mások. Ha erre idejében rájövünk, elkezdünk alkalmazkodni, és élvezni fogjuk az új környezetnek még a kihívásait is.   

       Ez a könyv, amellett, hogy nagy vonalakban bemutat a mienktől eltérő (vagy éppen meglepő módon hasonló) kultúrákat, szokásokat, furcsaságokat, alapvetően a tolerancia jegyében született, bár nekem is eltartott egy ideig, amíg idáig eljutottam. Amiket itt leírok, nagyrészt saját élményekből, tapasztalatokból merítettem. Meglehet, néha tévedek, előfordulhat, hogy némely olvasóm hasonló helyzetekben, vagy az említésre kerülő országokban az enyémtől gyökeresen eltérő kalandokat élt át, más tapasztalatokat szerzett. Ez is szép az utazásban; hogy mindannyian másként éljük meg az élményeinket, más tetszik, vagy éppen nem tetszik. Nem kell feltétlenül szeretni mindent úgy, ahogy van, de érdemes befogadni; nyitott szemmel, szívvel, szellemmel. Higgyék el, gazdagodunk általa.

   És végül: ez a könyv nem a sörről szól!

                                                               Németh Géza

 Bevezetés a „Bevezetés…”-hez

Belépődíj

avagy mikor nyit a határ

Ungverjaland

avagy mi az a csicser

A királynő meg a kacsacsőrű emlős

avagy zöld gomb – pin-kód – zöld gomb

Jártak már a Kőerdőben?

avagy hogyan állítsuk meg a buszt

Lakni kell!

avagy betonkalitka és öt csillag

A napos oldal

avagy milyen ízű a krokodilhús

Hozd a magadét!

avagy élvezzük a cikkeket

Milyen a jó idő?

avagy fagyhalál a sivatagban

Fő a biztonság

avagy a bukástól a maláriáig

A pillanat műve

avagy gyerek a kosárban

Hol élünk?

avagy focimeccs a cölöpökön

Vizesblokk

avagy légy a piszoárban

Milyen az indiai nők lába?

avagy férfiak szoknyában, nők nadrágban

Akar ön hindu lenni?

avagy ki szponzorálja a körmenetet

Mesteremberek

avagy hallgassuk, hogyan nő a rizs

Vendégségben

avagy mi lehet mostanában Li asszonnyal

A kétkilós pulóver

avagy hogyan hozzuk haza a fazsiráfot

Azt írja az újság…

avagy a mongol tenkes

Mikor zár a kocsma?

avagy tánc az utcán

Ilyen nincs…

…és mégis van!

Hogyan éljük túl a világ nyomorúságát?

avagy az elcsúszott tízbirres

Találkozások

avagy mit keres egy sebész a vulkánokon

Ami összeköt – és ami elválaszt

avagy hol, mit és mibe dugjunk

 

Szólj hozzá!

KÖZLEMÉNY

2016.01.25. 18:02 Németh Géza

Kedves Olvasó! Tekintettel arra, hogy az utóbbi időkben a blog látogatottsága erősen csökkent (napi húsz körülire), úgy döntöttem, hogy meghatározatlan ideig nem teszek föl új bejegyzést. Ha már Hawaii vagy Grönland se vonz 120-150 látogatónál többet, akkor aligha tudok ennél érdekfeszítőbbel előállni. Mindenesetre nagyon köszönöm az érdeklődők érdeklődését, a megosztók megosztásait, de 127 követő a FB-on nagyon-nagyon kevés. Tudom, persze, hosszúak a bejegyzések, de hát epigrammákat mégsem írhatok. A blog természetesen NEM SZŰNIK MEG, az eddig felpakolt anyagok továbbra is olvashatók, csak új bejegyzés nem lesz egy ideig. Majd ha lesz kedvem, folytatom. Most egyelőre nincs.  

2 komment

A VILÁG KÖZEPE - 11. fejezet - A REMÉNYTELEN AFRIKA 4. (befejező) rész

2015.12.11. 17:45 Németh Géza

TOGO, BENIN, BURKINA FASO, 2009

249_burkina.jpg

Röpke egy napra-éjszakára visszatérünk Togo északi részébe – így hozták az útviszonyok. Egy falunál megkóstolhattuk a helyben, kölesből készített sört, klasszikus ivóedényből, tökhéjból készült kalabasból. Korsóból se lett volna jobb, hát még amikor utóbb, Burkinában láttam, hogyan készül. Rendre útba ejtjük a nagyobb piacokat. Fontosabb útkereszteződéseknél kisebb városok alakulnak ki, ott tankolunk, néhol még bank is akad, palackos ivóvíz is természetesen, de még igazi sör is. (Tényleg nem értem, miért kellett Noahnak akkora felhajtást csinálni az elején az ivóvíz körül.) Egyébként szinte mindent lehet kapni, rengeteg zöldségfélét, gyümölcsöt, óriási maniókagumókat, csak azt nem tudom, honnan jutnak az itteniek készpénzhez. Élvezem a nyüzsgést, a színes ruhás nők forgatagát (míg az arab iszlám országokban a kereskedés kizárólag férfidolog, itt szinte csak asszonyok árusítanak), a fényképezéshez önként modellt álló gyerekeket. Csak utólag vettem észre egyik fotómon, hogy a lefényképezett „anya gyermekével” kompozíció mögött egy fatáblára krétával kiírták, aznap mikor és melyik európai focimeccset közvetíti a tévé. Itt Afrikában egyenesen imádják a futballt, még a kis falvak mellett is van ilyen-olyan focipálya, így-úgy összetákolt kapukkal. (Egy alkalommal éppen egyik pálya „gyepén” sátraztunk.)  

393_burkina.jpg

396_burkina.jpg

                                    Készül a kölessör

162_benin.jpg

                                    Piacolás - a fő árucikk a manióka

197_togo.jpg

                                    ... és minden egyéb

203_togo.jpg

                                       Önkéntes fotómodellek

215_togo.jpg

                                 Felkért fotómodellek

207_togo.jpg

                             Nézzék csak a táblát az anyuka feje mögött

269_burkina.jpg

                                                Dancing in the street

273_burkina.jpg

                                    Országúti közjáték

   Éjszakára egy iskola udvarán verünk sátrat. Reggel végignézzük a nebulók gyülekezését. Úgy negyedük-harmaduk visel kopottas-viseltes egyenruhát, műanyag szandált, legalább 80 százalékuk fiú. Ki tudja, hogy ezek a pöttöm gyerekek hány kilométert gyalogolnak oda-vissza az iskolába. Két osztályterem van, a legapróbbak fatáblácskára írnak krétával, de a nagyobbak előtt se nagyon látok könyvet. Az oktatás franciául folyik, a helyi nyelvnek nincs írott változata. Voltaképp tanár sincs (miként egy nyomorult árnyékszék sem), a közeli falvakból néhány önkéntes felnőtt próbálja megismertetni velük a betűvetést. És mi van, ha megtanulnak írni-olvasni? (Togo lakosságának kb. 40 százaléka írástudatlan, a nőké 60.) Mihez kezdenek vele? Ők is a földet fogják túrni a rövid nyelű kapával, meg a sovány malackákat, kecskéket pesztrálják. Ilyen vidékekről ezerből egynek, ha van felemelkedés. Mindenesetre otthagyunk némi pénzt, munkafüzetre.

219_togo.jpg

                             Falusi iskola Észak-Togóban

221_togo.jpg

                    Számolják meg a mezítlábasokat

223_togo.jpg

                 A nagyobbak osztályterme (nézzék meg, hány lány van közöttük)

   Kora délután, fejrepesztő hőségben léptük át Burkina Faso határát. Három Magyarországnyi területén kereken 16 millióan élnek. Az 1984 előtti térképeken még Felső-Volta néven szerepelt, új elnevezése kb. azt jelenti: a becsületes emberek földje. Már jócskán besötétedett, mire éjszakai szállásunk közelébe értünk, aztán persze eltévedtünk az embermagasságú fűvel borított szavanna úttalan útjain. Kivételesen „házhoz mentünk”. De hol a ház? A kocsi fénykévéjében, a semmi közepén feltűnt egy kamasz a Liverpool vörös mezében, kezében mobiltelefon, ő igazított útba bennünket. Egy jókora épület elé értünk, amit egy a gurunsi népcsoporthoz tartozó család lakott. Noah előre jelezte, hogy a házuk tetején (!) fogunk sátrazni (!), ami így látatlanban elég bizarrnak tűnt. Vaksötétben léptünk be a magas vályogfallal körbevett udvarba, ahol marhacsorda kérődzött csendben, trágyával bőséggel beterített almukon heverészve. Azt se tudtam, hova lépek, zseblámpán fényénél egy öregasszonyt láttam aludni egyik fal mellett. A házbeli ifjak segítségével felvonszoltuk motyónkat a tetőre, mely tényleg lapos volt és egy-egy helyiség fölött csakugyan alkalmas arra, hogy sátrainkat felállítsuk. A betonkeménységű vályogtető csak úgy ontotta a napközben beszívott hőt, úgyhogy kínkeservesen szenderegtem. Hat körül arra ébredtem, hogy diszkrét kolompolás közepette az udvarról kihajtják a marhákat, kecskéket legelni. Szürreális látvány tárult elém. Tarkabarka vályogépítmények, némelyiknek a tetején társiam sátra, az udvarban már szorgoskodtak a nők. A gurunsik Ghána és Burkina területén élnek, nevük jelentése: akiken nem hatol át a vas. Ez állítólag onnan ered, hogy a XIX. század végén megütköztek egy másik etnikummal, de mivel a gurunsik valamiféle gyógynövényeket fogyasztottak, nem fogta őket a vas. Erődítményszerű házakban, többnyire nagycsaládban élnek. A „mienkben” úgy húszan-huszonöten lakhatnak; a főnök, a feleségei(i), gyermekeik, azok házastársai, unokáik és haszonállataik. Legeltetéssel és földműveléssel foglalkoznak, a házat kölesföldek vették körül. Az építéshez zebutrágyával kevert agyagot használnak, a szerkezet vázát fagerendák adják, a falak kemények és szilárdak. Az építés a férfiak feladata, a díszítést a nők végzik, fekete-szürke-fehér, vagy vörös-fehér mintázatot alkalmaznak. A helyiségek parányiak, alacsonyak, koromsötétek, a nők lakrészeibe szinte csak kúszva lehet bejutni. Villany, víz nincs és egyáltalán, semmi sincs, ami a modern világra emlékeztetne, legföljebb néhány műanyag és bádogedény. Igaz, a gazdának, miként az előző este látott srácnak is, van mobilja. Alighanem valami közeli (?) településen töltik fel néhanap.

230_burkina.jpg

                        Sátram a háztetőn a gurunsi családnál

232_burkina.jpg

                       Hajnali kilátások

242_burkina.jpg

                         Az egyik konyha

248_burkina.jpg

                          A ház díszítése, karbantartása az asszonyok dolga

     Újabb nap, újabb népcsoport, a lobik. Errefelé a férfiak még íjjal-nyíllal járnak, némely asszony a szájában fából készült ajakkorongot visel. Szinte minden kisebb gyerek anyaszült meztelen. Kétszintes vályogházaikat mindig egy-egy majomkenyérfa mellé építik. A felső szintet, ahol a terményeket tárolják, egyetlen fatörzsből kivájt gerendán lehet megközelíteni. De legalább van kút a közelben. Nekünk véget ér a szenvedés: öt nap után szerény, de légkondicionált szállodai szobák kényelmében dőlünk ágynak Banfora városában; ők ott maradnak ősi falvaikban, talán örökre.

290_burkina.jpg

                               Legalább kút van

300_burkina.jpg

                           Lobi lakóház

295_burkina.jpg

                             A konyha

311_burkina.jpg

                     Ez talán a mosoda

317_burkina.jpg

                                              Újabb változat ajakkorongra

312_burkina.jpg

                                      A reménytelen Afrika

   Amikor útnak indulunk, Noah elkezdett mesélni valami nagy vulkánról, amely egyszer régen errefelé működött és annak a láváját fogjuk látni. Ebben eleve kételkedtem, hiszen itt kb. ezer kilométeres környezetben sok százmillió éve nem volt tűzhányó-tevékenység. Persze, hogy nem vulkáni kőzeteket láttunk. A rétegeket homokkő alkotta, melybe már-már vadnyugati szépségű formákat mart az erózió. Kitartó internetes keresés után is csak annyit sikerült kiderítenem róluk, hogy a földtörténeti ókor elején, a kambriumban és az ordovíciumban rakódtak le. S miután még egy pompás vízesést is láttunk, Noah elégedetten állapította meg, hogy ez volt az első nap, amikor látta rajtam, hogy nagyon élvezem az utazást. Mi az hogy! Végre valami természet.

340_burkina.jpg

                          352_burkina.jpg                                                    Nem vulkán, homokkő    

362_burkina.jpg

                                         Egy kellemes vízesés...                   

374_burkina.jpg

                                            ...oldalában szép eróziós formákkal                          

 Bobo-Dioulasso igazi nagyváros, amúgy afrikai módra. Nagymecsetje hasonlít a mali város, Djenné mecsetjéhez; mindkettő vályogból készült és falaikból a rendszeres karbantartást segítő gerendacsonkok állnak ki. Jókora mérete ellenére belül csak egészen kicsik a terek, úgy látszik, nagyobb termek áthidalására alkalmas boltozatokat még nem találtak ki, pedig az 1880-as években épült. A közelében elterülő óváros nagyjából ugyanolyan, mintha faluhelyen járnánk. Egy rettenetes büdösséget árasztó, szeméthegyekkel szegélyezett csermely partján asszonyok mosnak, a vízben félméteres harcsák úszkálnak, de szerencsére nem fogják ki őket (tabu!), annyira fertőzöttek lehetnek.

413_burkina.jpg

                                  Itt laktunk mi...

404_burkina.jpg

                                  ... és így élnek ők

412_burkina.jpg                                          Gabonaőrlés doronggal, éppúgy, mint több száz éve

399_burkina.jpg

406_burkina.jpg

407_burkina.jpg

408_burkina.jpg

409_burkina.jpg

                                                    Portrék

387_burkina.jpg

                                              A Bobo-Dioulasso-i nagymecset kívülről...

377_burkina.jpg

                                        ... és belülről

     350 kilométeres, jó úton vágtatunk a főváros felé, csak egy terménybetakarítási ünnepségre állunk meg egy kis falunál. A bwa etnikum maszkos tánccal eleveníti fel ősi mítoszait, a „civil” férfiak kis furulyafélén sikonyálva járnak körbe-körbe. És ha azt hiszik, tényleg egy ünnepséget láttunk, tévednek. Ez is szerepel a GAP iroda valamennyi programjában, ám e tudattól függetlenül érdekes volt.

423_burkina.jpg

431_burkina.jpg

439_burkina.jpg

                                   Maszkos tánc egy bwa faluban

443_burkina.jpg

                                  A zenekar

     Ouagadougou! Amikor e nevet sok évtizeddel ezelőtt megláttam a térképen, legvadabb álmaimban sem jutott eszembe, hogy egyszer eljutok Burkina fővárosába. Azt se tudtuk, hogyan kell kiejteni a nevét (kb. így: vagadugu). Délután érkeztünk, megettük szépen a búcsúvacsorát, a legtöbbünk gépe másnap délután indult Párizs felé. Mint megtudtam, egyikünk sem tette ki a lábát addig a szállodából. Vagy dögletes meleg volt, vagy esett az eső, és különben is…. Senkit sem érdekelt már Ouagadougou.

     Utóhang. Egy héttel hazaérkezésem után kitört rajtam a maláriás láz. Először csak szelíden, de aztán amikor 39 fok fülé kúszott a hőmérő, már sejtettem, hogy nem egyszerű megfázás. A legrosszabb az volt benne, amikor elkezdetem remegni és negyedórán át nem tudtam leállni. Először háziorvos, aztán ügyelet, végül mentő. Akkoriban is volt valami influenza-pánik, úgyhogy maszkban, kesztyűben jöttek, engem is beöltöztettek, mint valami vírustenyészetet. A Szent László Kórházban öt nap alatt maradandó károsodás nélkül kikezeltek. Nem is tudom, mi sokkolt jobban, a fizikai tünetek, vagy a tudat, hogy akár fel is dobhattam volna a bakancsot. Sokan, még diplomások is, kérdezték: hát nem oltattad be magad? Nem. Szedtem ugyan gyógyszert, de nem a megfelelőt, úgyhogy nem használt. Egyébként azért nem kaptam vakcinát, mert ilyen sajnos még nem létezik. Illetve most már talán mégis. 2015 nyarán az európai illetékes szervezetek hosszú tesztek után engedélyezték a brit GlaxoSmithKline gyógyszergyár kutatói által kifejlesztett vakcina használatát. Nagyon kellene, mert évente több mint félmillióan halnak bele ebbe a szörnyű, bár jól kezelhető betegségbe, többségük Afrikában, és 80 százalékuk gyerek. Talán e téren mégis van remény Afrika számára….

                                                                                                       Vége

Következik: HAWAII

2009_1209hawaii10413.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

Előző részek itt és az Archívumban:

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/02/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/22/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/07/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/12/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

   http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/10/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_csersznyeviragzas_idejen_4_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)

 

https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/

 

1 komment

A VILÁG KÖZEPE - 11. fejezet - A REMÉNYTELEN AFRIKA - 3. rész

2015.12.02. 16:29 Németh Géza

Togo, Benin, Burkina Faso, 2008

144_benin.jpg

Első sátras éjszakánkat, egyelőre még mindig Beninben, egy falu környékén töltjük. Legalább van víz, úgy-ahogy megmosakodhatunk, de a következő négy éjszakára úgy dőltünk le, hogy napközben szétizzadtuk az agyunkat is. A hőség éjszaka sem enyhül, csurom vizes a hálózsákom, pedig csak rajta fekszem. Közben ugyanis iszonyatos meleg lett. Az volt már Loméban is, de arrafelé a tenger közelsége még enyhítette kissé. Ez viszont már tényleg a pokol, minimum 35 fok, elviselhetetlenül magas páratartalommal társulva. Errefelé két száraz és két esős évszak váltja egymást, most az utóbbi egyikének a végén tartunk. Félnapos gyalogtúrával indítunk és alig lépünk le az útról, évszázadokat zuhanunk vissza az időben. Először piacolásról hazatérő asszonyokkal találkozunk, akik ősi afrikai szokás szerint a fejükön egyensúlyozva cipelnek iszonyatos súlyokat. Megemelni is alig tudtuk a cuccot, ők meg kilométereket gyalogolnak vele. Két falut keresünk fel, ez az első találkozásunk a legsötétebb Afrikával. Ágyékkötős „bennszülöttet” eddig még sosem láttam, itt az öregebb férfiak csak egy kecskebőr-darabot viselnek deréktájon, a nők zöme topless, a fiatalabbak inkább a nyugati segélyszervezetektől származó second hand-et részesítik előnyben.

131_benin.jpg

                                               Hazafelé a piacról

142_benin.jpg

                                          Ilyet se láttam még

143_benin.jpg

                                         Topless és second hand

     Kerek, ablaktalan sárkunyhókban laknak, melyeknek kúpos szalmatetejét agyagkorsó koronázza, ugyanilyenek a terménytárolóik is. Itt főként kölest termesztenek, kecskét, baromfit és kis fekete disznókat tartanak. Egyetlen mezőgazdasági szerszámuk a rövid nyelű kapa (leggyakrabban teljes egészében fa), mellyel igen mélyre kell hajolni, s a nők ezt a mutatványt a hátukra kötött csecsemőjükkel hajtják végre, ritmusosan, miként a faedényben, doronggal történő kölesőrlést is; csoda, hogy nem kapnak agyrázkódást a kicsik. Az istenért, hát hogy nem lehet már feltalálni itt is a hosszabb nyelű kapát?

173_benin.jpg

                                    A mezőgazdaság alapszerszáma, a rövid nyelű fakapa

     Egy kamaszforma srác arcán jókora, ám szépen beforrt hármas sebhely. Nem, nem sebesülés, ez a tetkó egyik helybeli fajtája. Pár faluval odébb megmutatkoznak az ajakkorongos nők is. Valami okból kitalálták, hogy attól szépek, minél jobban kitágítják, kinyújtják a már kislánykorukban kifúrt alsó vagy felső ajkukat. Ennek legbizarrabb formáit Etiópia déli részén, az Omo-völgyben élő törzseknél láthatjuk (nekem személyesen nem volt szerencsém), itt beérik egy kisebb kagyló- vagy fakoronggal.

134_benin.jpg

147_benin.jpg

                                  Falusi turizmus - itt élnek ők

 139_benin.jpg

                                           Tiszteletünket tesszük a falufőnöknél

140_benin.jpg

                                              Arcdísz, avagy tetkó másként

188_benin.jpg

                                           Szolid ajakkorong

   Egyébként minden faluba érkezésünknek megvan a maga rituáléja. Noah, a túravezetőnk először is a falufőnökhöz járul, elmondja, hogy azért jöttünk, mert szeretnénk megismerni a kultúrájukat. A falufőnök természetesen kap némi ajándékot (konkrétan pénzt), mi is osztogatjuk, amink van, főleg a gyerekeknek. Üres vizespalack, toll, cukorka, bármi jöhet. Aztán összejönnek a falu vénei, köréjük csődül asszony, gyerek, mindenki, és az idősebbekkel illik kezet fogni. Érkezéskor, induláskor egyaránt. Ha kétszázszor nem fogtam kezet ezen a háromhetes úton, akkor egyszer sem.

     Villany, víz, orvos, iskola – errefelé ismeretlen fogalmak. Tucatnyi hasonló falut láttunk és nyilván százával-ezrével vannak még ilyenek a régióban; vagy még ilyenebbek. Ezeken a falusi vidékeken nagy kincs, ha van egy fúrt kút és nem kell messze menni vízért, vagy az esővizet felfogni, esetleg patakból vételezni, mint az előbb említett falu lakóinak. Gondolják el, mindhárom, általunk érintett országban nagyjából 5 ezer emberre jut egy orvos, és nyilván ők sem a világvégi falvakban rendelnek. Milyen lehet egy rendelő felszereltsége? Miféle gyógyszerekhez juthatnak hozzá? Sokfelé láttunk plakátokat, melyek az óvszer használatára buzdítanak (miközben az elképesztően képmutató katolikus egyház még azt is ellenzi - nota bene, Ferenc pápa mintha kezdene szakítani ezzel a csökött szemlélettel). Mindeközben arat az AIDS, bár a fertőzések növekedési üteme némileg csökken.

194_togo.jpg

                             Védekezz! (A SIDA az AIDS francia rövidítése)

     Az első, ami ilyenkor az európai eszébe jut, hogy milyen szegények. Persze, mihez képest… A Nyugathoz viszonyítva feltétlenül. Inkább azzal a szóval jellemezném, hogy elmaradottság, ami nemhogy csökkenne, hanem még nő is. Szegénységről, szerintem, ott beszélhetünk, ahol gazdagság is van, márpedig az nincs. Persze, van egy nagyon szűk, kiváltságos uralkodói réteg, de a középosztály elenyésző, leginkább állami hivatalnokokból áll. A falulakók alighanem ugyanilyen hétköznapokat éltek meg kétszáz éve, és aligha valószínű, hogy más lesz a soruk – vagy ha mégis, inkább rosszabb – ötven év múlva is. Sok afrikai országban jártam és mindenütt ugyanezt tapasztaltam: a fejlődés, fejlesztés legcsekélyebb jele sem látszik, ellentétben mondjuk Ázsiával. Senkit se tévesszen meg a látvány, ha úti- vagy dokumentumfilmekben mobiltelefonnal flangáló fekete-afrikaiakat lát a dzsungelben. Ott a kezében a telefon, még jó, ha valahol fel tudja tölteni, de írni-olvasni alig tud, ha tud, nem jut egészséges ivóvízhez, WC-t talán sosem látott.

     No és ki akarna itt befektetni és mibe? Milyen munkára lehet alkalmazni a nagyrészt írástudatlan, egyszerű embereket? Milyen külföldi cég akarna idetelepíteni mondjuk egy mikroelektronikai gyáregységet, gépgyárat, ahogy teszik ezt számtalan ázsiai országban? A fekete-afrikaiak hagyományos, sok évszázados munkakultúrája egészen más, mint az ázsiaiaké. Képtelenség lenne befogni őket nyolc órás műszakban futószalag menti betanított robotmunkákra, és nem azért, mert buták, vagy tanulásra alkalmatlanok, hanem mert ennek itt semmiféle hagyománya nincs. Ügyesek, találékonyak, szorgalmasak, de mondjuk az innovációs készségek terén évszázados elmaradottságban vannak a világ legtöbb térségéhez képest. Ahhoz szoktak hozzá, hogy a fehér gyarmatosítók megmondták, megparancsolták nekik, hogy mit és hogyan csináljanak.

   Most éppen a kínaiak vannak soron az újgyarmatosításban: némi infrastruktúrát építenek (út, távközlés, vízerőművek), közben tojnak a környezetkímélésre, cserébe kiviszik a nyersanyagokat. Ugyanezt tették a franciák, angolok is, 150–200 éve, és Fekete-Afrika egy tapodtat sem lépett előre azóta. Vagy talán egy tapodtat. A külföldi befektetők szinte kizárólag a nagyüzemi mezőgazdaságba invesztálnak, és úgy-ahogy előkészített-előfeldolgozott termékeket gyártatnak és visznek ki, hogy pl. az angol szupermarketek polcain legyen friss trópusi gyümölcs, legyen tea, kávé, vagy éppen sok százezer szál virágot exportálhasson Hollandia a trópusi Afrikában levő, a saját irányításuk alatt álló földjeikről. Viszonylag új fejlemény, hogy a kőgazdag olajsejkségek földterületeket vesznek-bérelnek Afrikában (mert az nekik nincs) és a termékeket kiviszik, saját fogyasztásra vagy exportra. És akkor még nem is szóltunk a szinte minden fekete-afrikai országot érintő politikai bizonytalanságokról. Ki tudja, mikor tör ki polgárháború, mikor lesz egy újabb, majd még újabb hatalomátvétel, vérfürdő.    

   A hivatalos szegénységi küszöb (1,9 dollár naponta – a Világbank meghatározása) alatt 52-54 százalék él, ez világviszonylatban nagyjából 700 millió fő – és csökken. Még Fekete-Afrikában is. Csakhogy a kedvező átlagot főként a latin-amerikai és ázsiai fejlődő gazdaságok (jobbára Kína és India) húzzák felfelé, Fekete-Afrika meg lefelé. Ennek a 700 millió szegénynek közel a fele él a Szaharától délre fekvő afrikai országokban. Nézzék csak meg ezt a friss térképet. A nyomorban élők aránya ugyan itt is csökkent, de mivel a népesség rohamosan növekszik, számszerűleg nemhogy csökkent, hanem nőtt a szegények száma. Nota bene, a születések száma is csökkent némileg, úgy értve, hogy egy szülőképes nő 1980-ban még átlagosan 7 gyermeket hozott a világra, 2010-ben már csak 5,1-et, de óriási a különbség a városi és a falusi adatok között (ez benini adat). Mindemellett a 15 éven aluliak száma úgy 45-47 százalék körüli.

208-029_9562b6b00f03c41341b889ad634c67ce5882c964-nol.jpg

                         Érdemes alaposan megnézni. Ilyen világban élünk

     Benéztünk egy fulani faluba. Ez a Nyugat-Afrikában nagy számban élő népcsoport félnomád állattenyésztő; a férfiak akár napokra is elvándorolnak a marháikat legeltetni, míg a nők a kunyhók körül ezt-azt termesztenek. Nőkön és gyerekeken kívül nincs is senki a faluban, csupán néhány cövek és a tömérdek marhalepény jelzi, ott szoktak lenni az állataik. Iszonyatos a bűz, a légyhadakat képtelenség elhajtani. Egy asszony egy másiknak a haját kurkássza, vagy csak megpróbál valami rendet tenni a gyapjas gubancban. Egy másik nő alkalmasint szoptat, szó szerint derékig érő melleiből; alighanem a sokadikat. A gyerekek meztelenül futkosnak, csak egy kiskamasz téblábol valami segélyszállítmánnyal idekerült polárdzsekiben, miközben mi a hőségtől tébolygunk. Ha megszerezte, hát viseli.

167_benin.jpg

                              Látogatás egy fulani faluban

166_benin.jpg

                                                                          Kurkászás

168_benin.jpg

                                   Belőle vajon mi lesz...

169_benin.jpg

                                        Fulani kamaszlány (de lehet, hogy már két gyereke van)

172_benin.jpg

                                   Fulani Madonna

170_benin.jpg

                              Ötletes, nemde?

     Atakora dombjai között sátrazunk, a környéken erődszerű vályogházak emelkednek, bástyákra emlékeztető tornyokkal. Ablak sehol, a földszinti helyiségekben sötétség honol, de nem is csak lakás céljára szolgálnak; a maiak ezeken osztoznak az őseikkel, vagyis a halállal, a felsőbb, nyitott szint az életet jelképezi. A bástyák tetején kis kúpos helyiségek vannak, ezekben, illetve a tetőn tárolják a terményeiket. Noah könnyű sétát ígért, ám a sár miatt a kocsik nem tudnak elénk jönni, úgyhogy irdatlan köves, bozótos, föl-le terepen még úgy három órát kellett gyalogolnunk. Nem is lett volna gond, csak közben magasra hágott a nap. Három idősebb amerikai útitársunkat Noah kimenekítette alkalmi motorokkal, és nem is tudták, mekkora szerencséjük volt. Sosem bírtam a meleget. A szárazat még úgy–ahogy elviselem, de a párás levegőben szinte fuldoklom. Hiába ittam, fedtem be a fejem, közel kerültem a hőgutához. Ilyennek képzeltem a fronton a fagyhalált. Gyalogol a katona a hómezőn, nincs ereje továbbmenni, leül kicsit, aztán ott fagy meg. Életemet alighanem az mentette meg, hogy egy patakhoz értünk, és utolsó erőmmel arra kértem Noah-t, öntsön rám annyi vizet, amennyit bír. Negyedórát ücsörögtem az árnyékban és fogalmam se volt, hogyan teszem meg a hátralevő kb. öt kilométert. Megtettem, félájultan. Noah utólag bevallotta, bár ő beleszületett ebbe a klímába, már ő is a tűréshatáron volt.

                         186_benin.jpg                                

                                                   Erődszerű vályogépítmény Észak-Beninben

   Röpke egy napra-éjszakára visszatérünk Togo északi részébe – így hozták az útviszonyok. Itt folytatjuk legközelebb, majd Burkina Faso következik.

 Előző rész itt, még előzőbbek az Archívumban

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/22/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/07/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/12/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

   http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/10/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_csersznyeviragzas_idejen_4_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)

 

https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/

 

Szólj hozzá!

Címkék: szegénység Togo Benin Burkina Faso fulani vályogkunyhó újgyarmatosítás

A VILÁG KÖZEPE - 11. fejezet - A REMÉNYTELEN AFRIKA - 2. rész

2015.11.21. 16:14 Németh Géza

Togo, Benin, Burkina Faso, 2009

104_benin.jpg

 Porto Novo egy jókora lagúnató, a Nokwe keleti partján fekszik. Motoros csónakokkal tesszük meg a másfél órás utat Ganviébe, mely egy kb. 25 ezer lakosú cölöpváros. Nagyeszű csónakosunk elfelejtett feltankolni, mert úgy félúton rájött, hogy ennyi üzemanyaggal nem érünk át, a biztos. Még szerencse, hogy két csónakkal jöttünk, így út közben vételeztünk kicsit a másikból. Ettől teljesen függetlenül, alighanem a csónaktest kialakítása miatt, a legkisebb hullámnál is úgy spriccelt be a víz, hogy alaposan eláztunk. A város ősét a XVII. században hozta létre a tofinu népcsoport. Erre a mocsárvidékre menekültek a fon rabszolgavadászok elől, akiknek a vallása tiltotta, hogy a vízre merészkedjenek. Jól sejtik, a rabszolgavadászok nem európaiak voltak. Eszük ágában sem volt rabszolgák után kajtatni a vadonban, megtették helyettük a helyi királyok (emberei), akik saját népüket adták el évszázadokon át az európaiaknak, de ennél borzalmasabb dolgokat is műveltek. Ganvié lakói nagyrészt halászatból élnek; rongyos vitorlájú csónakokon járják a vízi jácinttal helyenként sűrűn benőtt tavat, a zsákmánnyal pedig a szárazföldiekkel kereskednek. Amúgy a fél világ tavait a vízi jácint fogja tönkretenni. Dél-Amerikából származik, de szinte mindenütt láttam Afrika és Ázsia trópusi vidékein. Olyan agresszíven tenyészik, hogy egyre nagyobb vízfelületeket borít el.

088_benin.jpg

                                

089_benin.jpg

                          Hej, halászok, halászok...

090_benin.jpg

092_benin.jpg

                                Változatok cölöpkunyhóra

091_benin.jpg

                            Mi ebben laktunk

   Akárcsak Délkelet-Ázsiában, itt is van „úszó piac”. A lakóépületek tikfa- vagy betoncölöpökön állnak, látszólag készen arra, hogy beboruljanak a vízbe; falaik nádból vagy bádogból készültek. Mi valami jobbfajtában kapunk szállást, még tusoló is van. Vacsora után megérkezik a bokono, a jövendőmondó. Szertartásosan leül egy szőnyegre – vele szemben a jövőjére kíváncsi alany, aki elmondja, mire kíváncsi –, majd kagylókból, gyöngyökből álló füzérét mintegy véletlenszerűen a szőnyegre ejti és a mütyürök elrendeződéséből jósol. Természetesen pénzért. Volt a társaságunkban vagy öt-hat utastárs, aki kipróbálta. Egy kissrác közben videóról tévét nézett.

094_benin.jpg

097_benin.jpg

                                   Piacolás a vízen

096_benin.jpg

                                                    Jövendőmondás

095_benin.jpg

                                                 Esti mese videóról

Utolsó komfortos napunkat Bohiconban töltjük. A szállodában saját szakácsunk készíti az ebédet: egy egész barrakudát megsütött. Mivel tengeri hal, nyilván még a fővárosban szerezte be. Tizenöten se bírtunk vele, bár finom. Közben Noah eligazítást tart a következőkben ránk váró megpróbáltatásokról. Korábban említettem a közös ivóvízbeszerzés lehetőségét. Mivel hárman nem szálltunk be, bátorkodtam megkérdezni, hogy útközben lesz-e módunk palackozott vizet venni. Nem tudom garantálni – válaszolta Noah. Erre én: ha az általad említett 30 ezer CFA-t (kb. 14 ezer forint) mindenki befizeti, annyi vizet vehetünk, hogy akár egy olimpiai úszómedencét is feltölthetnénk. Ekkor tört ki a botrány. Noah halálosan megsértődött. Hogy én azzal gyanúsítom, hogy saját zsebre dolgozik, hogy ilyesmi ővele még sosem fordult elő… Nos, velem sem. Így egy túravezető akkor se viselkedhet, ha az utasai fát vágnak a hátán. Aznap nem szólt hozzám, tüntetően elfordult, amikor magyarázni próbáltam a semmit. Aztán reggel, medveöleléssel, szépen kibékültünk. Utóbb sokat beszélgettünk, időnként úgy-ahogy tarjuk a kapcsolatot a Facebookon. Nyolcgyermekes, szegény falusi családból származik; úgy mehetett egyetemre, hogy egy jómódú rokona neki és egyik fivérének fizette a tanulmányait. A többi testvér azóta is kunyhólakó. Két gyereke van, rendes házban lakik Loméban, anyanyelvi szinten beszél egy-két helyi nyelven kívül franciául (ha nem is párizsi akcentussal), továbbá túránk nyelvén, angolul is folyékonyan. Kiejtését úgy tessék elképzelni, mint Fekete Pákó magyarját; néha fogalmam se volt, mit beszél. Egy alkalommal isten háta mögötti falusi iskolában magyarázott és sűrűn esett ki a száján a „csicser” szó. De így! A kontextusból kihámoztam, hogy ez csak a teacher (=tanár, ejtsd kb. tícsör) lehet. Imádott továbbá esténként minimum egyórás előadásokat tartani (és mindig vacsora előtt) a vuduról, amit idővel már mindenki rohadtul unt, de illendőségből végighallgattuk. Mellesleg palackozott vizet legalább egy helyen mindennap vehettünk és kötve hiszem, hogy ne tudta volna, hiszen tucatszor járta végig ezt az utat. Nota bene, a másfél literes palack sehol sem került többe 500 CFA-nál, többnyire jóval olcsóbban is megvehettük. A végén egy tízezrest bedobtam a közösbe, látva, hogy az összeg egy részét jótékonysági célokra fordítja. Eszembe se jutott, hogy le akarja nyúlni.

107_benin.jpg

                                  Ilyen a barrakuda megsütve

115_benin.jpg

                                                     Noah nyugat-afrikai reggelivel  kínál bennünket

Találkoztunk egy „igazi” királlyal. Ketou-ban székel, ő a jorubák, e főleg Nigériában élő nagy népcsoport uralkodója, vagyis az oba. „Palotája” egyszerű, földszintes épület, előtte kissrácok rúgják a labdát a porban. Az előcsarnokban fogad bennünket, letelepszik a trónjára, mi pedig, ahogy az illem kívánja, térdre borulunk előtte. Ilyesmit se tettem még. Mindenki feltehet neki egy kérdést, amire semmitmondó válaszokat kapunk, majd sorban fényképezkedhetünk vele. Annyit azért sikerül kihámozni, hogy bár népe körében nagy tiszteletnek örvend, semmiféle politikai szerepe nincs a Benini Köztársaságban. Az audiencia közben mezítlábas „miniszterei” ott ülnek körülötte, bóbiskolnak, vagy a töküket vakargatják. A fogadásért természetesen Noah fizetett a közösből. Ilyen ma egy király Beninben.

110_benin.jpg

                                            A benini jorubák királya és én

112_benin.jpg

                                         A "palota"

   Bohiconban megnézzük az Egun maszkos táncot, amit valószínűleg ismét csak a kedvünkért mutattak be – az utca közepén. A maszkokhoz földig érő díszes ruházat is jár, mely alól viselői vagy nem láttak ki, vagy csak úgy tettek, mert ahogy a táncosok pörögtek-forogtak, egy-egy segítő terelgette őket bottal, nehogy a bámészkodókhoz érjenek. A helyiek szerint, ha egy egun hozzáér valakihez, az nyomban holtan esik össze. A maszkok és a tánc az elhunytak szellemét idézik.

121_benin.jpg

127_benin.jpg

                                           Egun tánc

125_benin.jpg

                         Ők is nézik - nyugat-afrikai jellegzetes viseletben, ez a dashiki

A város még a francia időkben épült. Jórészt burkolatlan utcáin korcsolyázni lehet az eső áztatta vörös, agyagos földön. Itt-ott zavaros üzemanyagot árulnak eredetileg márkás szeszeknek készült üvegekből, odébb egy asszony a házuk előtt jókora üstben fehér masszát kavargat. Ez a nyugat-afrikai alapélelmiszer, a fufu. Maniókából vagy hasonló gumókból készül. A gumókat lereszelik, vízben megfőzik, péppé zúzzák, fogyasztáskor kis golyóbisokat formálnak belőle és valamilyen szószba mártogatják; az egész család közös edényből. Ezt eszi sok tízmillió fekete-afrikai, nap mint nap. Húsféle legföljebb ünnepnapokon kerül az asztalra, bár asztal sincs. A manióka vésztartalék is. Ha elfogy a köles, a leggyakoribb gabona, ott vannak a jókora gumók, melyek, ha nem szedik ki a földből, sokáig elállnak.

118_benin.jpg

                                Bohicon utcáin

116_benin.jpg

                                        Hol tankoljunk?

119_benin.jpg

                                        Készül a fufu (vagy valami hasonló)

     Ismerős Önöknek a Dahomey név? Amikor még iskolába jártam, Benin ezen a néven szerepelt a térképeken, egészen 1975-ig, amikor átkeresztelték. Etnikailag semleges nevet akartak, ezért esett a választás a Guineai-öböl egyik partközeli szakaszára. Dahomey jelentős királyság volt Nyugat-Afrikában; a XVII. század közepétől vált erős, központosított hatalommá, a fon etnikum révén. A XX. század kezdetéig 12 király váltotta egymást és székvárosukban, Abomeyben hatalmas területű palotát építettek. Magas földfalai mintegy 10 kilométer hosszan fogták körbe a 12, egymás mellé épült palotát (merthogy az utód király nem költözött elődei helyére) magában foglaló királyi várost, ahol egykoron nyolcezren is éltek. A megmaradt paloták falait domborművek díszítik, melyek – írás híján – a fon nép (hős)tetteinek dokumentációi. Ismételten hangsúlyozom, hogy lelki szemeik előtt ne reneszánsz kastélyok, vagy barokkos pompájú építmények jelenjenek meg; inkább talán barakkokra hajaznak. Az alapító király alapelve az volt, hogy a királyságnak mindig növekednie kell, és ezt utódai igyekeztek is megvalósítani. Némely király négyezres háremet is fenntartott, s részben közülük kerültek ki a nevezetes amazon hadsereg tagjai is. Morbid szokásnak számított, hogy az elhunyt királyok emlékére több száz, időnként több ezer embert is feláldoztak. Láttunk trónust, amit emberi koponyák díszítettek; mutattak épületet, amihez (rab)szolgák vére szolgáltatta a kötőanyagot. A rabszolgatartást és vadászatot a helyiek maguk is gyakorolták, miként az örökös háborúskodást is. Nem mentség Európa számára, de afrikai testvéreink a fehérekéhez hasonló kéjjel gyilkolták egymást, csak a múltban nyíllal és dárdával tették, manapság meg géppisztollyal. 1894-ben Franciaország megtámadta és gyarmatává tette Dahomeyt, melynek utolsó királya felgyújtatta Abomeyt, saját kezűleg vágta át anyja torkát, és mivel akkoriban a 41 valamiért bűvös számnak számított, 41 szolgáját rituálisan kivégezte. Az ország 1961-ben vált függetlenné.

1024px-abomey_2006_1.jpg

                         site_0323_0009-750-0-20140722143132.jpg                              

                                    Abomey királyi palotája (ma múzeum)

     Amikor már azt hinnénk, vége a borzalmaknak, elérkezünk a vudu legszentebb nyugat-afrikai zarándokhelyéhez, a Savalou szentélyhez. Képzeljenek el egy erdei tisztást az út mentén, ahol azonnal rettenetes bűz csapja meg az orrunkat. A zarándokok kis farudacskákat döfnek a földbe, ezeken át közvetítik imáikat az isteneiknek. Ha kívánságaik valóra válnak, áldozatot mutatnak be. A tisztás közepén egy szalagokkal, véres gyolcsokkal díszített facsonk áll, amit egy jókora kupac vesz körbe. Közelebbről kiderül, hogy a kupac tollakból, állati csontokból, vérből, pálmaolajból cementálódott össze – innen ered a penetráns szag, meg az égő olajtól. Egy férfi éppen egy kis kecske és egy tyúk rituális feláldozásához készülődik hatalmas késével; visszamenekülök a mikrobuszba, kis híján rókázok. Amúgy ne higgyék, hogy csak afféle egyszerű emberek járnak ide. A jobbfajta kocsimárkákból azt veszem le, hogy jómódú városiak, sőt külföldiek is járnak ide. A vudu kozmológia központjai a földet uraló szellemek és egyéb isteni lények, melyek hierarchikus sorrendben kormányozzák a természetet éppúgy, mint az emberi társadalmakat, de megvannak a szellemei a folyóknak, a fáknak, a köveknek éppúgy, mint az egyes törzseknek, népeknek is. Egy teremtő istenben hisznek, akinek, számtalan, szintén isteni rangú segítője, közvetítője van, épp ezért vált a vudu több katolicizált latin-amerikai országban kompatibilis vallássá. Hisznek továbbá abban is, hogy a holtak szellemei az élők mellett léteznek.

128_benin.jpg

129_benin.jpg

                                         Vudu szertartás

   És ezen a napon kezdődött meg ötnapos sátrazásunk is, melynek borzalmairól, illetve furcsaságairól a következő részekben írok. Meg arról is, miért adtam ezt a címet ennek a fejezetnek.

 Előző rész itt, még előzőbbek az Archívumban

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/07/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/12/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

    http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/10/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_csersznyeviragzas_idejen_4_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)

 https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/

 

 

1 komment

Címkék: joruba jövendőmondó vudu úszó piac Benin Abomey

A VILÁG KÖZEPE - 11. fejezet - A REMÉNYTELEN AFRIKA, 1. rész

2015.11.07. 17:27 Németh Géza

Togo, Benin, Burkina Faso, 2009

031_togo.jpg

Nincs szerencsém a francia (nemzeti) légitársasággal. Vagy a csomagomat hagyják el, vagy el se akarunk indulni. Már vagy két órája ülünk Párizsban a Lomé felé tartó gépen, amikor megtudjuk, hogy elromlott az egyik fedélzeti mellékhelyiség füstérzékelőjének a pilótafülkében levő kijelzője. Kicsinység, mondhatnók, egy vacak kijelző miatt váratnak itt kétszáz utast, de bizony nem kicsinység. Gépről le, csarnokba be, tíz percen belül vissza ugyanahhoz a géphez (előtte természetesen újabb útlevél- és biztonsági vizsgálat), melynek átkozott kijelzőjét ugyan kicserélték, de a késés miatt az egész fölszállás előtti protokollt végig kellett csinálnia a személyzetnek, fedélzeti számítógépeket újraprogramozni stb., egyszóval hatórás késéssel sikerült Loméba érnünk. Hogy hol van Lomé? A kétharmad Magyarországnyi területű nyugat-afrikai állam, Togo fővárosa. Az, hogy én mit keresek itt, egy dolog, de hogy másik kétszázegynéhány európai – fogalmam sincs. Mindig is érdekelt Nyugat-Afrika sűrűje, s bár ennél akadnak „sűrűbbek” is, azért ez se kispálya. Minimum egy órába telt, mire az egyetlen érkező gép összes utasát leadminisztrálták. Legfőképpen a sárga oltási könyvecskére voltak kíváncsiak, azon belül is a sárgaláz elleni védettségre. Talán attól tartottak, hogy európaiak fogják behurcolni Togóba a sárgalázat?

     Kiderült, hogy a kis csoportunkból rajtam kívül még négyen utaztunk ugyanazon a gépen, úgyhogy túravezetőnk, Noah kiküldött elénk egy mikrobuszt, mégse bolyongjunk az afrikai éjszakában. Azzal hajtattunk külvárosi szállásunkra, egy bungalószálló-félébe. Reggel Noah, aki amúgy helybeli, először is beszedte a közös költséget, majd ajánlatot tett arra, hogy ha tüstént befizetünk 30 ezer nyugat-afrikai frankot, azaz CFA-t, abból végig megveszik az ivóvizünket. Sokallottam, miként egy német pár is, úgyhogy egyelőre kivártunk. Később aztán ebből óriási botrány keveredett.

     Hogy stílszerűen indítsunk, melegében ellátogatunk a főváros híres fétispiacára, ahol rajtunk kívül csak pár megtévedt külföldi bolyong. A fétis (talizmán) a Nyugat-Afrikában uralkodó vudu vallás fontos kelléke. Olyan tárgy, aminek természetfeletti erőt tulajdonítanak. E piacon minden kellék megvásárolható: vudubabák, a legkülönfélébb állatok – majom, krokodil, gyík, kaméleon – koponyái és egyéb testrészei, antilopszarvak, teknőspáncélok stb. Ezek szerepe a helyi hit szerint a gyógyítás és a különféle ártalmak, bajok elkerülése. Állítólag sűrűn élnek velük, bár helybeli vásárlót még véletlenül se láttunk. A helyi gyógyítók pénzért – némi hókuszpókusszal kísérve – elmagyarázzák, mivel mit kell tenni. A vuduról később szólok, de annyit előrebocsátok, hogy itt speciel ne valami zombi-horrorra készüljenek. Maga a piac viszont csakugyan elég horrorisztikus volt.

002_togo.jpg

                                 Ízelítő a loméi fétispiacból

005_togo.jpg

                                        Vudubabák

     Sokkal érdekesebb a nagy piac, igazi nyugat-afrikai nyüzsgéssel, színes, tarka cuccokban járó nőkkel, akik elképesztő méretű csomagokat képesek a fejükön hordani, miközben a hátukon esetleg kisgyerek lóg. A leghíresebb helyi ruhaanyag-márka a Nana Benz. Története már-már meseszerű. A XIX. század végén több nyugat-afrikai (főként a mai Ghána területéről) szolgált Jáván, a holland hadseregben és megtetszettek nekik a helyeik által készített és viselt batikolt szövetek. Miután haza is vittek belőle, az afrikaiak is olyat akartak. Egy élelmes holland kereskedő elhatározta, ő is gyártat ilyesmit Hollandiában, aztán kiválasztott Accrában pár tucat asszonyt, hogy adják el a piacon. Ma már Lomé az üzletág központja, az asszonyok időközben átvették a kereskedelmet és megtollasodtak rajta. A Benz név is innen ered: ők voltak az elsők a régióban, akiknek futotta Mercedesre. Az anyagokat ma is Nyugat-Európában gyártják és elég drágán árulják, úgyhogy kötve hiszem, hogy az összes színes ruhás nyugat-afrikai nő Nana Benz-terméket viselne. Csak hasonlót.

017_togo.jpg

                             Utcai mészárszék a nagy piacon

022_togo.jpg

                                                 Nana Benz szaküzlet

026_togo.jpg

                                   Fejben nagyon erősek

007_togo.jpg

                                         A függetlenség emlékműve

 A kb. 800 ezres Lomé látnivalóit ezekkel nagyjából ki is merítettük, bár a Függetlenség emlékműve azért megér egy pillantást. Gyarmati korabeli villáit az enyészet marja, s bár hosszú homokos strandja a Guineai-öböl partján akár a Copacabanával vetélkedhetne, itt semmi sincs (egy-két, a központtól távol eső jobbfajta hotel kivételével). Kinek is jutna eszébe „strandéletet” élni a helybeliek közül, külföldről meg ki vágyna pont Togóba jönni tengerparti nyaralásra… Bezzeg a határon nagy élet folyik. Lomé a világ azon kevés fővárosainak egyike, mely közvetlenül az államhatáron épült; Ghána csak pár lépés, folyik is a csencselés kicsiben, nagyban. Jut eszembe, itt is tetten érthető az az esztelen téboly, mellyel a hajdani gyarmattartók örökségként megajándékozták az utódállamokat. Egy nagyjából egységes államalakulatot választottak szét egymás közti alkudozásaik eredményeként. Így fordulhat elő, hogy a ghánai-togói határtól nyugatra angol az országok hivatalos nyelve, attól keletre viszont, így Togóban is, francia.

008_togo_1.jpg

                               Pusztuló villa a gyarmati időkből

009_togo.jpg

                              Akár a loméi Copacabana is lehetne

   A délután már Kpalimé városkában telik, ahová egy vuduszertartás végett érkezünk. Gyanítom, hogy csak a kedvünkért (a pénzünkért?) rendezték, merthogy ez állandóan szerepel a GAP itteni programjában. Ne gondoljanak zombikra, transzra vagy hasonlókra; egy árnyat adó tető alatt fiatal férfiak dobokat püföltek keményen, asszonykórus rikoltozott és zörgött hozzá, néhány nő a maga módján táncolt, a környék népe meg – velünk együtt – nézte őket. Volt, aki csecsemőjével a hátán rázta magát, hadd szokja a gyerek a ritmust. Egy fekete ruhás öregasszony időnként kifordult szemekkel, félájultan a földre vetette magát és vonaglott, de erős a gyanúm, hogy nem a vallási áhítat, hanem valami szesz tette meg a hatását.

030_togo.jpg

                         044_togo.jpg                             

                                              Vuduszertartás Kpalimében

034_togo.jpg

                              ... és a közönség egy része

     Az éjszakát egy hotelnek nevezett förmedvényben töltjük, amit egy hajdani német katonai kórházból alakítottak át. De hogyan kerültek ide a németek? Ezt a régiót a XV. század végétől, amikor megjelentek a portugálok, majd más európai hatalmak, Rabszolgapartnak, a tőle nyugatra levőt pedig Aranypartnak nevezték. A németek 1884-ben Togoland néven protektorátusukká nyilvánították a mai Togót és Ghána egy részét. Ez hivatalosan védnökséget jelent, mondjuk, a gyarmat finomabb megfogalmazású szinonimája. Számos fejlesztést hajtottak végre, nagyüzemileg kezdték termeszteni a kakaót, a gyapotot, a kávét, hidakat, vasútvonalakat építettek, melyek egyike épp Kpalimébe vezetett. 1914-ben brit és francia csapatok „támadták meg” Togolandot, s mivel ott egy szál német katona sem állomásozott (csupán csekély számú rendőrség), el is foglalták, majd a két ország felosztotta a területet, melyből a mai Togo francia kézre került, a nyugati szomszéd, Ghána viszont eleve angol gyarmat volt, az Aranypart része, és 1957-ben elsőként vált függetlenné a régió államai közül. Togo is független lett 1960-ban, melyre a már említett emlékmű is emlékeztet. Azóta többnyire (fél)katonai kormányzatok uralták az országot, s egy ideig Togo büszkélkedhetett Afrika leghosszabb ideig, 38 évig uralkodó diktátorával, Eyadéma elnökkel, akit természetesen a fia követett a posztján.

map_of_west_africa.gif

ny-afrika1.jpg

   Nagyjából ennyi jutott nekünk Togóból (ahová még visszatérünk) és délen átlépünk a keleti szomszéd Beninbe. Togói és burkinai vízumot könnyen szereztem itthon a francia konzulátuson, ám beninit nem adtak. Internetes kereséseim nyomán viszont kiderült, hogy Beninnek van tiszteletbeli konzulja Budapesten! A vízumdíj mellé egy fontos dolgot kértek: erkölcsi bizonyítványt! Tőlem ilyet még az életben senki sem kért (azt se tudtam, hogyan lehet hozzájutni), akkor hogy lehet az, hogy pont egy vacak kis afrikai ország kíváncsi az erkölcsi tisztaságomra. (A vacak jelzőt kéretik nem pejoratív értelemben kezelni! Csak arra kívántam célozni, hogy nem egy világhatalom, mely majdhogynem úgy bánik a beutazóval, mint egy kutyával.) Beszereztem, hivatalosan is erkölcsös lettem. Amúgy a határon is hozzájuthattam volna vízumhoz.

01-5a_1.jpg

                                                 Íme, a benini vízumom

Töméntelen kamiont, teherautót kerülgetve húztunk kelet felé. Ezen az úton szállítanak szinte minden árut, ami Ghána és Nigéria, valamit közbeékelődő szomszédai között gazdát cserél. Estére elérjük az ország legnagyobb városát, Cotonou-t, mely a sötétben aránylag fejlett benyomást kelt (meglehet, világosban nem annyira), s e fejlettségét nyilván kereskedelmi központ mivoltának köszönheti. Mikrobuszaink alig moccannak az eszelős dugóban, úgyhogy programváltoztatás, irány a főváros, Porto Novo. Szerencsére közel van.

     Nevét (új kikötő) a portugál rabszolga-kereskedőktől kapta a XVI. században. Ma kb. negyed millióan lakják, ez az ország közigazgatási központja, futurisztikus külsejű parlamenttel és a szokásos afrikai „zűrzavarral”; jórészt burkolatlan utcákat szegélyező bádogtetős viskókkal, számtalan piaccal, tarka ruhás népekkel. Egyik különleges piaca első látásra zöldség- és gyümölcsárudának tűnik, de csak részben az. Egész sorokban csak olyan cikkeket árulnak, amiket a helybeliek a népi gyógyászatban alkalmaznak; füveket, gyökereket, fakérgeket, bogyókat, melyekből, gondolom, valami javasasszony receptje alapján készítenek gyógyszert, házilag. A néprajzi múzeum a faragott ajtókkal, maszkokkal, dobokkal, a mindennapi élet kellékeivel a hét évszázados történelmű egykori benini királyság fejlettségéről tanúskodik.

072_benin.jpg

                         Porto Novo-i piac

075_benin.jpg

                                             Fűben-fában orvosság

   Aztán egy meglepetés: a nagymecset. Kívülről inkább enyhén barokkos keresztény templomra hajaz, úgyhogy azt hihetnők, eredetileg annak is készült – és tényleg. Brazil stílusban épült a XIX. század végén – repatriált felszabadult rabszolgák kezdeményezésére, aztán 1912-ben mecsetté alakították át. Beninben a kereszténység és az iszlám jórészt a nagyobb városokban hódított teret, a népesség jó része megmaradt a vudu mellett. A városközpontban áll Toffa király palotája, amit azért ne úgy képzeljenek el, mint egy európai királyi kastélyt. Toffa volt az, aki a XIX. század végén nyitott az európai kultúra felé, ami egyáltalán nem volt kárára országának.

069_benin.jpg

                                 Keresztény templomból nagymecset

078_benin.jpg

                                              A hajdani Toffa király palotájának részlete

079_benin.jpg

                                Mit csináljunk, ha egyszer nagy a család

     A következő részben Afrika talán legnagyobb vízi városába látogatunk, majd belevetjük magunkat Benin sűrűjébe.

 

Előző részek itt és az Archívumban. Ha értesítést akarsz kapni az új feltöltésekről, kedveld a blog Facebook-oldalát  http://nemethgeza11.blog.hu    

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/12/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/10/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

Szólj hozzá!

Címkék: vudu Togo Benin Lomé Porto Novo

A VILÁG KÖZEPE - 10. fejezet - JAPÁN CSERESZNYEVIRÁGZÁS IDEJÉN, 3. rész

2015.10.10. 16:49 Németh Géza

Japán, 2009

2009_0330japan0158.jpg

   Nem fogják kitalálni, hová mentünk Hirosimából. Nagaszakiba! Félreértés ne essék, a GAP nem valamiféle atomtúrát szervezett, ám hogy mi okból vették be a programba, fogalmam sincs. Nagaszakiban nem túl sok a látnivaló, különösen, ha esik az eső, ám ha eláll (ezt a két nap alatt elég ritkán tette), kellemes sétákat tehetünk a kikötő környékén, vagy éppen a kínai negyedben, de látni még néhány jó állapotban megőrződött, hajdan európaiak lakta házat is. Sokak fényképezik az 1600-as években épült Megane kőhidat, mely a városi folklórban a szemüveg híd nevet kapta, ugyanis ahogy az ívek tükröződnek a kis patakban, tényleg szemüvegre hajaz. A XVI. századtól, portugál hajósok érkeztével fejlődött kis halászfaluból az ország egyik legfontosabb, immár félmillió lakosú kikötőjévé. Egyúttal szigetet is váltunk, ez most már nem Honsu, hanem Kjúsu. Tudták, hogy ide majdhogynem véletlenül dobták le a bombát? Eredetileg egy másik városra, Kokurára szánták, de afölött felhős volt az idő, így a másodlagos célpont, Nagaszaki fölött dobták ki, a város északi részére. 80 ezer körüli volt a halálos áldozatok száma. Egy részük azonnal meghalt, a többiek később, a sugárzás és az égési sérülések következtében. És ami szinte hihetetlen: egy férfi épp üzleti úton volt Hirosimában, amikor a várost a csapás érte. Csúnyán megégett, aztán hazautazott Nagaszakiba, ahol három nap múlva, 1945. augusztus 9-én sújtott le csapás, de azt is túlélte. Pár éve halt meg, 93 éves korában. Persze, nem szeretném, ha az sülne ki ebből, hogy nem is olyan veszélyes ez az atombomba….

2009_0330japan0136.jpg

2009_0330japan0147.jpg

                                  Nagaszaki utcaképek

2009_0330japan0144.jpg

                                 A nevezetes "szemüveg híd",a Megane

2009_0330japan0148.jpg

 

                               Nagaszaki kompkikötője

   Az éjszakát már Kiotóban, a hajdani császári fővárosban töltjük. Szobám ugyan parányi, de minden kellékkel felszerelt kis kuckó, sőt… Ahogy lépek ki a zuhanyozó alól, mit látok a fürdőszoba tükrén? Egy kb. kéttenyérnyi, teljesen tükröződő foltot. Ki ne bosszankodott volna, amikor a fürdőszoba gőzében úszva se borotválkozni, se fésülködni nem tudott a homályos tükörben. Itt megoldották. Egy darabig agyaltam, hogyan csinálták, talán bevonták valami vízlepergető vegyi anyaggal… , de aztán rátettem a kezem a foltra – meleg volt. Fűtik, így nem csapódik le a pára.

2009_0330japan0219.jpg

                                      Ódivatú szelfi, avagy miért nem párásodik...

     Eddigre már beható ismereteket szereztem japán vécékről is, de még mindig csak ámulok. Bár ők a guggolóst jobban szeretik, mindenütt van angolos változat is. Kezelőgombjai csak alig bonyolultabbak egy Trabant műszerfalánál. Még az alapváltozatnál is szabályozható az ülőke fűtésének fokozata, nem is beszélve egyéb funkciókról. A Toto cég, mely a világ legfejlettebb toalettgyártója, immár szinte mindent kitalált, ami kényelmesebbé teszi a vécéhasználatot. Fotocellás ülőkeemelkedés és csukódás, automatikus öblítés és szintúgy automatikus dezodorspriccelés, kombinálás bidével, segglyuköblítés 38 fokos vízzel, esetleg zene. Nem hallgathatom el, hogy Japánban lehetetlenség öt percet úgy gyalogolni, hogy ne találjunk nyilvános illemhelyet. Ezek, miként a közvécék általában, a hagyományos pottyantós-guggolós változatok, de mindenütt patyolattiszták és ingyenesek. Azt természetesen nem tapasztalatból tudom, hogy a női mellékhelyiségekben van egy kis eszköz, mely gombnyomásra az öblítés hangját hallatja. A japán hölgyek ugyanis annyira szemérmesek, hogy nem állhatják saját altesti hangjaikat másokkal is tudatni, ezért használat közben állandóan öblítettek, miáltal töméntelen vizet pocsékoltak el. Ezt hivatott kiváltani a hangszóró. Neve otohime (hanghercegnő), maga a szó pedig a japán mítoszvilágból ered, a tengeristen szépséges leányának neve. Annak ellenére, hogy a japánok az ürítés terén igen szemérmesek, nem kis meglepetésemre a szupervonatokon láttam olyan férfi vizeldét (mert igen, olyan is van, külön), melynek ajtaján kb. derékmagasságig üveg van, egyszóval be lehet látni, még ha magát a műveletet nem is…

2009_0330japan0293.jpg

wireless_toilet_control_panel_w_open_lid.jpg

                                Ilyen műszerezettségük még talán az Apollo űrhajóknak sem volt

otohimesoundmaker.jpg

 

                                Otohime, vagyis a hanghercegnő

     Japán úgy egészében is patyolattiszta. Nincs eldobált doboz, papír, csikk (bizonyos utcaszakaszokon tilos a dohányzás is), de utcai szemétláda sem. Képzeljék, hazaviszik. Az önfegyelem hihetetlen. Sokan járnak arcmaszkkal az utcán, de mint megtudtam, nemcsak a szmog miatt, vagy hogy ne kapjanak el bacikat, hanem azért is, hogy ha ők maguk betegek, ne adják tovább. De ha már náthásak, arra is külön megoldásuk van. A nyilvánosság előtt orrot fújni illetlenség, inkább visszaszívják.  

   Kiotóban nagyszerűen megfér egymással a múlt és a szupermodern jelen. Szállodánk közelében volt például egy könnyűszerkezetes fémvázas épület. Hát ez meg mi lehet? Megnéztem belülről. Ott állt teljes valójában egy jókora szentély vagy templom, amit éppen restauráltak. Gondolták, a munkálatok idejére teljesen beburkolják.

2009_0330japan0200.jpg

                      Restaurálás alatt álló templom - beburkolva

2009_0330japan0196.jpg

 

                         A modern Kiotó

2009_0330japan0199.jpg

 

                      ... és a hagyományos

     Fantasztikus, XXI. századi épületek, mellettük pompás sintoista templomok, szentélyek százai, sőt ezrei (1600 buddhista templom és 400 sinto szentély). Az egyiknél megint kifogtam egy esküvőt. A japánok többsége nem vallásos, de aki igen, időnként felkeresi a sinto szentélyeket, és elvégzi a szokásos rituálékat, ami egy tisztálkodó medencénél kezdődik, kéz- és szájmosással, kis kerek, nyeles bambuszedénykével, aztán füstölőpálcikák meggyújtásával és imával folytatódik. Ez utóbbi a buddhizmussal jutott el Japánba, mely jó ideig igen nagy hatással volt az ősi, hagyományos sintoizmusra. A sok építmény közül talán egyet említek: a zen buddhista Arany pavilon templomát (helyi neve Kinkaku-dzsi), mely ugyan évszázadokkal ezelőtt épült, de mai állapotát csak 1955-ben nyerte el. Történt ugyanis, hogy 1950-ben egy fiatal szerzetesnövendék önnön maga felgyújtásával akart öngyilkos lenni. Ő túlélte, a pavilonból csak hamu maradt. A srácot lecsukták, az épület újjáépült. Az épületkomplexumot pompás japánkert veszi körül, már virágzó cserjékkel, csak éppen a cseresznye nem akarta még megmutatni magát.

2009_0330japan0177.jpg

2009_0330japan0226.jpg

2009_0330japan0236.jpg

                                       Kiotói szentélyek, templomok

2009_0330japan0260.jpg

 

                                       Megint kifogtam egy esküvőt

2009_0330japan0185.jpg

 

                         Az Arany pavilon temploma

2009_0330japan0181.jpg

 

                                 ... és az őt körülvevő japánkert részlete

     A belváros kihagyhatatlan látványosságai a több utcára kiterjedő fedett piacok… Eddigi ázsiai piacolásaim során az áruk kb. 50 százalékáról nem tudtam, hogy micsodák, itt a 90-ről nem volt lövésem sem. Azt se tudtam, növény vagy állat, miféle ételekhez és hogyan használják a tengernyi színes, pazar kiállításban kínált terméket.    

2009_0330japan0221.jpg

2009_0330japan0265.jpg

                              Tessék mondani, ezek micsodák?

   A legnagyobb hatást a pályaudvar tette rám. Hotelunk ott állt mellette, így ha ki akartam jutni a városba, mindenképpen át kellett mennem rajta. Pontosabban alatta. Először Axel, a túravezetőnk kísérte át a csoportot, igen bölcsen, mert ebben a kis föld alatti városban, ahová közvetlen lift vitt le a szállodából, simán el lehet veszni. Úgy 500 méter hosszú, két főutcáját keresztirányú folyosók kötik össze, bennük tömérdek üzlet, étterem (plusz metróállomás) – és rengeteg kijárat. És ami fölötte van: egy építészeti csoda. Az egész tömb 70 méter magas, 450 méter (!) széles, gigantikus vasszerkezettel fedett egyetlen belső tér, ahol 15, egymást folytatólagosan követő mozgólépcső halad (az egyes szinteken áruházi osztályok), végül a nyitott tetőkert, ahol a várakozó utas ejtőzhet, lebámulhat a vágányok rengetegére, vagy át, a szemközti Kiotó Toronyra.

2009_0330japan0217.jpg

                        A pályaudvar előtti föld alatti labirintus

2009_0330japan0203.jpg

 

                          A pályaudvar egy része kívülről

2009_0330japan0212.jpg

 

                            ...és belülről

2009_0330japan0215.jpg

 

                                               A tetőszerkezet

2009_0330japan0209.jpg

 

                          Kilátás a tetőkertből

2009_0330japan0204.jpg

 

                                            A Kiotó torony és hotel

    Korábban még tettünk egy röpke kitérőt Himedzsi városának kastélyánál, amit megjelenése után fehér kócsagnak is neveznek. Az 1300-as években épült egy dombra, hatalmas, erődszerű vár, melynek belsejében amúgy nincs sok látnivaló, de kívülről csakugyan lenyűgöző látvány. És ott láttam az első virágzó cseresznyefát. De lesz még! (folyt. köv.)

2009_0330japan0167.jpg

2009_0330japan0168.jpg

                                Himedzsi vára - egy kis cseresznyevirággal

 

Előző rész itt (még előzőbbek az Archívumban)

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/12/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

 

1 komment

Címkék: atombomba Nagaszaki Kiotó Himedzsi japán WC

A VILÁG KÖZEPE - 10. fejezet - JAPÁN CSERESZNYEVIRÁGZÁS IDEJÉN, 1. rész

2015.09.12. 16:06 Németh Géza

   JAPÁN, 2009                                

2009_0330japan0019.jpg

Korai kamaszéveimben volt egy visszatérő álmom (nem, nem az, amire gondolnak, de persze olyan is volt később): az, hogy rózsaszínű fényben repülök Japánba. Ebben az a különös, hogy nem repülőgéppel repültem – igazából még nem is láttam közelről repülőgépet ­–, hanem csak úgy, magamtól, karjaimmal szárnyalva kelet felé. Másrészt meg, miért pont rózsaszín fényben… Később legalább az utóbbit megfejtettem. Akkortájt (1964-ben) rendezték a tokiói olimpiát, sokat lehetett olvasni-hallani az egzotikus országról, hogy felkelő Nap, így meg úgy, cseresznyevirágzás, úgyhogy a rózsaszín mint háttér teljesen logikus volt. Repülni ugyan azóta sem tanultam meg (bár géppel már meghaladtam a 400 felszállást), de azt elhatároztam, ha egyszer Japánba utazom, cseresznyevirágzás idején teszem. De honnan lehet megtudni, mikor virágzik? Fölmegy az ember a netre, beüti a Japan, cherry blossom time szavakat, és a gép napra kidobja az arra az évre jósolt időszakokat, térség szerint. Az én időm 2009-ben, március idusán érkezett el: kéthetes utam vége felé még elcsípem a szakurát (e nevezetes eseménynek ez a japán neve), a nyár nekem úgyis túl meleg lenne. Itthon is az, hát még ott.

     Ami a rózsaszínt illeti, bár reggel érkeztem, az nem volt. Valahol Ázsia fölött egyszer csak fölkelt a Nap, és kész. Csoportos út, a GAP iroda Tokió déli részén, a Shinagawa Prince Hotelben foglalt szállást, egy busz pont odavitt, bár mivel a menetrendhez képest három perccel később indult a Narita reptérről, kezdtem kételkedni a japánok híres pontosságában. Ahhoz azonban voltak elég pontosak, hogy a szállodába az előírt 13 óra előtt egy perccel se jelentkezhessek be előbb, így a hallban, éber kómában töltöttem első tokiói óráimat. A Prince valóságos kis város. Három, toronyépület, 3700 szoba, megszámlálhatatlan bolt, étterem, szórakozási lehetőség. A 32. emeleten kaptam szobát, a főépületben. Nem úgy van ám, hogy az ember csak úgy beszáll valamelyik liftbe (persze, elvileg beszállhat). A torony szektorokra van osztva, mondjuk, a rózsaszínnel jelzett lift csak a 25–35. emelet közötti szakaszt szolgálja ki stb. a szoba kicsi, az ablakok csaknem a padlóig érnek, káprázatos a kilátás fél Tokióra és persze a Shinagawa metró- és vasútállomásra is. Meg bírtam állni, hogy délután ne induljak el várost nézni. Pontosabban, nem mertem. (Hongkongban éreztem valami hasonlót, sok évvel korábban… Erőt kellett gyűjtenem ahhoz, hogy kilépjek az utcára.) Kicsit kóvályogtam a hotel környékén, de az utca túloldalára nem merészkedtem. Csak a vasútállomás részét naponta mintegy 330 ezer utas használja és akkor a metró még szóba se került.  

2009_0330japan0326.jpg

                       Tokiói szállásunk, a Shinagawa Prince Hotel

2009_0330japan0008.jpg

 

japan1_023.jpg

                           Kilátások a szobámból

   Este találkozás a csoporttal. Túravezetőnk, a belga Axel Japánban él helyi barátnőjével, és fél év alatt aránylag tisztességesen megtanult japánul olvasni-beszélni. Ezt csak azért mondom, mert a japánok óriási többsége, bár évtizedek óta ott vannak a világ fő sodorvonalában, egyszerűen képtelen (még alapfokon se) megtanulni angolul. Vagy csak nem merik használni azt a keveset sem, mert szégyenlősek. Az arab, a thai, a togói és egyéb válogatott népségek, ha úgy hozza a sors, pár év alatt simán megtanulnak egy-két idegen nyelvet, a japánoknak azonban ez az istennek se megy. De próbálkoznak, hivatalosan! Elég sok az angol nyelvű tájékoztató felirat, amiken az angolul értő ember rendszerint kacag, mert vagy tele van hibával, vagy se füle, se farka. És most szálljunk magunkba! Le tudunk-e írni mi, büszke európaiak, amerikaiak egyetlen szót is japán, kínai, arab, hindi stb. írással? Nem tudunk. Pedig mindegyiket százmilliók használják, úgyhogy csak szerénység…

2009_0330japan0176.jpg

           Ennek az értelmét fejtsék meg! Nekem nem sikerült

     A csoport, kivételemmel, mind a brit birodalomból kiszakadt nációk képviselője, de több év távlatából szinte egyikük nevét-arcát se tudnám felidézni. A szobatársam angol volt, az biztos, borzasztóan utálta a japán konyhát, de még jobban a „földön” alvást, már ha épp az volt soron. Emlékszem még egy kínai lánykára, aki persze nem Kínában, hanem Ausztráliában élt (mert ott tanult). Rá is csak azért, mert kínai volt, meg tán azért is, mert a kínai átlaghoz képest határozottan formás lábai voltak és nem szégyellte közszemlére tenni; még a leghidegebb időben is sortban járt. Az utóbbi években több csoportos utazásom során volt kínai (de csakis lány) az útitársaim között. Öntudatos, bátor, önálló, angolul jól beszélő lányok, mind valahol a nyugati világban tanultak.

   Persze, nem voltunk sülve-főve együtt a csapattal. A GAP specialitása, hogy csak az út szervezett, a programok nem. Egy helyen lakunk, együtt utazunk, de mindenki azzal üti el az idejét, amivel akarja. Fogjuk a kis (félkilós) Lonely Planet útikönyvünket, aztán megyünk, ahová tetszik. A túravezető az ügyeket intézi, de nem idegenvezet. Ad praktikus tanácsokat, ám nem rángat egyik templomból a másikba. Ennyi, és ez így jó. Másnap hajnalban mindjárt nekiugorhatnék a híres tokiói halpiacnak, a Tsukijinek, ami voltaképpen halárverés, de mivel ötkor (pontosan 5:20-kor) kezdődik és messze van, korán kéne kelni, csomó pénzért taxizni… különben is, láttam már sokat a tévében.

     Kora délelőtt már indulunk Takajamába, ami nagyjából százezres „kisváros” a Japán-Alpoknak nevezett hegység lábainál (még hófoltokat is láttunk a városban és környékén). A sinkanszenről mindenki hallott: a japánok híres „puskagolyó-vonata”. Az iroda előre megvette (húzós áron, de megéri) a kéthetes bérletet, úgyhogy többnyire ezzel utaztunk. A sinkanszen („új útvonal”) első változata 1957-ban készült el, 145 kilométeres csúcssebességével egy ideig világrekorder is volt. Hamarosan új, a nemzetközi szabványnak megfelelő pályára kezdtek vonatokat tervezni. Ebből lett a Tokaido-vonal, Tokió és Oszaka között, az olimpia idejére nyitották meg. Az 514 kilométeres távot a hagyományos vonatok 6 óra 40 perc alatt tették meg, a „puskagolyóval” viszont 3 óra 10 percre szorították le a menetidőt. A csúcssebesség elérte a 220 kilométert óránként. Hatalmas ütemben kezdték bővíteni a hálózatot, teljes hossza mára megközelíti a 2500 kilométert. Egyik szakaszon, tömérdek és hosszú alagutakon át vezetett a pálya, és attól tartok, az alagutak együttes hossza sokszorosan meghaladja a teljes budapesti metróhálózatét. Hogy lehet az, hogy ilyen pokoli nehéz terepeken is pár év alatt sikerült száz kilométeres nagyságrendű vasúti alagútrendszert kiépíteniük, nálunk meg nyomorult 7-8 kilométeres alagútfúrással éveket kínlódnak. Időközben újabb mozdonytípusok készültek, a végsebességük mára eléri a 300 kilométert. Pályájuk hagyományos, eltekintve attól, hogy a vonalakat teljesen elkülönítették a többitől, nincs kereszteződés, sorompó; emelt pályán futnak, néhol a városi házak szintje fölött. Nem tudom, mekkora zajt csaphatnak (belül szinte semmit), de nem lehet vidámság mellette lakni. Statisztikái is döbbenetesek. Az első vonal megépülte óta 7 milliárd utast szállítottak, de még soha senki nem sérült vagy halt meg e vasúthálózaton, balesetben. És hogyan festenek a kocsik? A jegyen szerepel a kocsi- ,valamint az ülésszám (némely kocsiban lehet helyjegy nélkül is utazni), a pályaudvari peronon felfestették, melyik kocsi hol fog megállni, és azok pontosan úgy is állnak meg. Nincs fellépés, kapaszkodás, a bejárat centire egy szintben van a kocsival (ki bírták számolni, nem úgy, mint Pesten kezdetben a Combinókkal). Az üléstámlán van a vonat „térképe”: hányas számú kocsi tőlünk merre van, miféle szolgáltatásokat lehet igénybe venni, melyikben lehet pl. dohányozni, telefonálni, merre van a legközelebbi mellékhelyiség. Étkező nincs, ám legalább negyedóránként megjelenik – bőséges kínálattal – egy kocsit toló hölgy vagy úr, tele kajával, itallal – és hajlong. Az ajtók fölött elektronikus táblán fut – japánul és angolul – a felirat, hogy milyen állomások következnek, de ezt – szintén két nyelven – be is mondják. És hát a kalauz… Belép a fotocellás ajtón, amúgy japán módra, derékban meghajol. Egyenként hozzánk lép, ismét meghajol, kezeli a jegyet, távozáskor újfent meghajol. Ha egy másfél órás úton ötször lép be a kocsinkba, akkor mindezt ötször megcsinálja. Na és a legendás pontosság. Az a mondás járja, hogy egy sinkanszent nem lehet lekésni, legföljebb túl korán kimenni a következőhöz. A kiírt percben érkeznek, a kiírt percben, sőt másodpercben indulnak tovább. Nincs imbolygás, rázkódás, döcögés, kattogás, megálláskor olyan finoman „teszik be” a pályaudvarokra, hogy meg sem kell kapaszkodnia a már álló utasnak. Amúgy Nagojában átszálltunk egy mellékvonalra, az a szerelvény csak kb. 120-szal bírt menni.

2009_0330japan0208.jpg

        Sinkanszenek és egyebek jönnek-mennek (a kiotói főpályaudvaron)

2009_0330japan0065.jpg

 

                        Mindig másodpercre pontosan érkezik

2009_0330japan0067.jpg

 

                           Ilyen belülről

     Takajama legalább két dologról nevezetes. Az egyik a kiválóan konzervált kicsiny óvárosa a kissé komor (sötétbarna tónusú), akár a XVII. századból is eredeztethető kereskedőházaival, melyek majd mindegyikében manapság szakét árulnak. Ennek ellenére úgy jöttem haza Japánból, hogy egy korty szaké se csúszott le a torkomon. Sok éve Hollandiában, egy japán vendéglőben megkóstoltam, nem ízlett. Mellesleg, akkor láttam (sok kollégával együtt) az Élet és Tudomány néhai legendás főszerkesztőjét, az antialkoholizmusáról is híres Fenyő Bélát életében először enyhén spiccesen, de nagyon jól állt neki. A másik látványosság a belvárostól kissé távolabb a Hida-No-Szato nevű skanzen, ahová a vidék régi, falusi faházait hordták össze. Róluk némi képet alkothatunk arról, hogyan éltek vidéken a japánok az elmúlt századokban.

2009_0330japan0059.jpg

                   Jellegzetes takajamai utcakép az óvárosban

2009_0330japan0047.jpg

 

2009_0330japan0170.jpg

                                       Szaké minden méretben és mennyiségben

2009_0330japan0035.jpg

 

2009_0330japan0043.jpg

                             A takajamai skanzen néhány épülete

   Első takajamai esténk egyúttal az első japán vacsorát is meghozza, vendéglőben. Az általam rendelt garnélarák sült krumplival teljesen rendben volt, de amit előtte kaptunk… Nos, ez a miszóleves. A miszó a leghagyományosabb japán ízesítő anyag, erjesztett rizsből, szójából és gombából készített massza, amiből levest is lehet készíteni. Mit mondjak, megettem, mert mindent szeretek kipróbálni, de elég borzalmas volt. Akkor még nem sejtettem, mi vár ránk másnap. Hagyományos japán reggeli. Erről és egyebekről majd a következő részben lesz szó.

2009_0330japan0016.jpg

                           Bevezetés a japán konyhába - első reggelink

 

Egyik olvasóm hiányolta a cseresznyevirágokat. Természetesen lesznek, egy későbbi részben, de egyet megelőlegezek

2009_0330japan0353.jpg

(Előző részek az archívumban!!!)

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/09/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran-_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/17/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/05/03/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran_3_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/07/22/nyar_a_hideg_parton_spitzbergak_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/07/30/nyar_a_hideg_parton_spitzbergak_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/08/15/nyar_a_hideg_parton_spitzbergak_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/08/28/nyar_a_hideg_parton_spitzbergak_4_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

5 komment

Címkék: skanzen miszó halpiac szaké sinkanszen Tokió

NYÁR A HIDEG PARTON - SPITZBERGÁK, 3. rész

2015.08.15. 17:37 Németh Géza

   SPITZBERGÁK, 1994

adolfbuktajeg2.jpg

Második bázisunk, a Nordenskjöld-tábor, ha lehet, még isten háta mögöttibb helyen van, mint az előző, a diabasoddeni. Itt még egy nyavalyás kunyhó sincs. Mintha hidegebb is volna, hiszen a gleccser ott ködlik vagy három kilométerre. A parton, melyet ismét kötélhágcsós, motorcsónakos megközelítéssel veszünk birtokba, kis jéghegyek pihennek. Másnapra el is tűnik valamennyi, de nyilván jönnek újabbak. Sátrainkat az Adolfbukta partján (a bukta ez esetben sem nem túrós, sem nem ízes, norvégul öblöt jelent) egy lapos törmeléklejtőn állítjuk fel nagy gyakorlattal. Azaz, egyelőre csak állítanánk… A hajó éppen felszedi a horgonyt, amikor Dagmar, az egyik túravezetőnk éktelen ordítozásba kezd. Szavaiból azt veszem ki, hogy a hajón hagytuk a heringeket. Na és? Nem mondom, ettünk pár halkonzervet az elmúlt napokban, de még párat csak kibírunk nélkülük. A hajón sem értik. Mondom Dagmarnak, írd a hóba. Erre már leesik. Andreas visszaüvölt: csináljátok fából! Megőrültek ezek? Te Dagmar, minek kell nekünk az az átkozott hering? Hát a sátorhoz! Ja? Németül ugyanis így mondják a sátorcöveket (is). És megcsináltuk. Mégse vagyunk annyira élhetetlenek.

     Amúgy meg hideg van, rohadt hideg. A közeli gleccser felől csak úgy dől a fagyos levegő, ami leginkább a természetes szükségletek végzése közben különösen kellemetlen. Az ismert magyar betyárfilm címe jut eszembe: „Talpuk alatt fütyül a szél”. Nekünk meg a fenekünk alatt fütyült…

adolfbuktajeg1.jpg

adolfbuktajeg3.jpg

                                    Kis jéghegyek az Adolfbukta partján

   Egyébként olyan szép poligonális tundratalajon sátrazunk, amilyen csak a mesében, meg a geomorfológia-tankönyvekben van. A Spitzbergák a periglaciális – azaz jég környéki – felszínalaktan valóságos paradicsoma, s nemcsak azért, mert itt minden ezzel kapcsolatos jelenség, forma megtalálható, hanem azért is, mert a kutatók számára jóval könnyebben megközelíthető, mint az egyéb arktikus vidékek.

     A jég környéki geomorfológiai folyamatokat összefoglaló néven periglaciális jelenségeknek nevezik. A periglaciális klímazóna definíciója első közelítésre elég egyszerűnek látszik: ide tartoznak mindazok a területek, melyek a mai, vagy a pleisztocén jégtakarók környékén vannak, illetve voltak. Ez a "környék" azonban esetenként nagyon eltérő lehet. Periglaciális éghajlatú volt a pleisztocénban a jégtakarótól elég messze eső Kárpát-medence éppúgy, mint a jéghez nagyon közeli Dél-Anglia, melyet viszont már akkor is inkább óceánias jellegű klíma uralt. Izland ma teljes egészében óceáni éghajlatú, pedig területének 10%-át jég borítja. A periglaciális zónát általában az örök fagy meglétével is szokták jellemezni, ám ez sem egészen pontos, mert a pleisztocénban az észak-amerikai jégtakaró közvetlen előterében, a mai Ohio és Indiana területén fák nőttek. Következésképpen megállapítható, hogy a periglaciális éghajlat nem egy statikus állapot és a jellemzői sem mindenütt ugyanazok. A legegyszerűbben talán néhány, rá jellemző folyamattal, jelenséggel, formával mutatható be, melyek közül a legfontosabbakat tekintjük át.

   A kőzetaprózódás, az óriási mennyiségű törmelék képződése a periglaciális vidékek egyik fontos sajátsága, s e folyamatban a legfőbb szerepet a fagyás és az olvadás váltakozása játssza. Ha egy kőzettest teljesen zárt üregében levő szennyeződésmentes víz jéggé fagy, elméletileg 2100 kg/cm2 nyomást fejt ki. Mindez bőségesen elég volna a legkeményebb kőzet megrepesztésére is, ám ilyen helyzet a valóságban gyakorlatilag nincs. A kőzetek aprózódásában a fagy intenzitása és időtartama mellett annak van a legnagyobb jelentősége, hogy milyen hosszú az az időszak, melyben a fagyás és az olvadás naponta végbemegy. A Spitzbergák nyugati részén pl. öt és fél hónapig tart, ami igazán kedvező az aprózódáshoz. A szigetcsoport legjellegzetesebb aprózódásos képződményei a platók peremén kialakuló tölcsérszerű kőfülkék és a hegy lábánál felhalmozódó törmelékkúpok. Ezt körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy hosszában félbevágott homokórát.

kofulkek1.jpg

                          Félbevágott "homokórák"

   A periglaciális zóna legfontosabb velejárója az örök fagy (de mint látni fogjuk, nem minden terület periglaciális, ahol ez a jelenség fennáll!), nevezik permafrostnak is, sőt pongyolán örökké fagyott talajnak is emlegetik. Pedig éppenséggel a talaj az, ami nem állandóan fagyott, hiszen nyáron néhány deciméteres mélységig felenged. Ez az aktív réteg. Alatta a kőzet és az esetleg benne levő víz néhol több száz méterig is fagyott állapotban van. Az örök fagy óriási területekre, a szárazföld egy ötödére terjed ki: a (hajdan volt) Szovjetunió 47, Kanada és Alaszka 50%-ára, és teljesen uralja az arktikus szigeteket, valamint az Antarktiszt. Legnagyobb vastagságát Szibéria északi részén mérték, több mint 600 m-t, de a Spitzbergákon is meghaladja a 300 m-t. Kisebb kiterjedésű örökfagy- területek még az orosz–mongol határvidéken is vannak (Krakkó és Prága földrajzi szélességén!), ottani vastagságuk 25–30 m. A napi hőmérséklet-változások csak az aktív réteget érintik, az évszakos változások legföljebb 15 m mélységig éreztetik hatásukat.

   De vajon honnan ered az örök fagy? (A kérdésből következik, hogy geológiai léptékkel természetesen nem örök.) Minden jel szerint a pleisztocén jégkorszakban jött létre és a –1 fokos évi középhőmérsékletet jelző izotermán belül meg is maradt. Helyenként, pl. Észak-Kanada egyes vidékein a jelenlegi klíma is aktív formálója a permafrostnak. Egy olyan területen, ahol 1929-ben fúrást végeztek és nem tapasztaltak fagyot, három tél elmúltával már 10 m vastag fagyott réteget találtak. A Hudson-öböl peremvidékén szintén megvan az örök fagy, ami egyértelműen jégkorszak utáni képződmény, hiszen e terület csak a pleisztocén után emelkedett ki a tengerből (az alatt viszont nem képződhetett permafrost). A belső-ázsiai permafrost-foltok jégkorszaki reliktumok, nincsenek egyensúlyban a jelenlegi klímával, lassan vékonyodnak.

     Megjegyzendő, hogy az örök fagy területi kiterjedése csak ott összefüggő, ahol a mai klímaviszonyok is lehetővé teszik a kialakulását. A nem összefüggő permafrost jellemzője, hogy a nagyobb örök fagy területeket kisebb, nem fagyott foltok szakítják meg. A harmadik típus a szigetszerű permafrost, melynél nem fagyott vidékeken kis foltokban jelentkezik az örök fagy.

     Az örök fagyhoz kapcsolódó különleges képződmény a pingo. Jó lenne legalább egyet látni, de ennek még nem jött el az ideje. Hogy az meg micsoda? Elmondom a következő részben.

   A periglaciális vidékeken sík, vagy enyhén lejtős területein a legjellegzetesebb képződmények az ún. szerkezetes talajok. Kinézetre legalább háromfélék: körök, hálók és sokszögek, vagyis poligonok (innen a poligonális tundra elnevezés). A tundratalaj aktív rétegében alakulnak ki fagyás és olvadás hatására azáltal, hogy a talajban levő törmelék jellegzetes mintázatot öltve szemcsenagyság szerint elrendeződik. Valamennyi típusnál a minta peremén vannak a nagyobb kőzetdarabok, a közepén pedig a finomabbak. A körök magányosan, vagy kisebb csoportokban jelennek meg; átmérőjük kb. 1–3 méter. A poligonok négy, öt vagy hatszögletűek, átmérőjük 3 m-től több tíz m-ig terjedhet. A hálók már nem kör, de még nem is sokszög alakú mintázatok.

poligonalistundra.jpg

tundratalaj1.jpg

tundratalaj2.jpg

tundratalaj3.jpg

                             Szerkezetes talajok

   Keletkezésükre tucatnyi magyarázat született. Maga Cholnoky Jenő is kiásott egyet a Spitzbergákon jártában és úgy vélte, azon melegében meg is fejtette a szerkezetes talajok titkait. Sajnos, a dolog nem ilyen egyszerű. Ahány félét vizsgáltak, majdhogynem ugyanannyi a magyarázat. Vannak poligonok, melyeknek a belseje besüppedt, másoké domború. Az egyik típuson felfedezhető a szemcsenagyság szerinti osztályozódás (mindig a finomabb anyag van középen, a durvább a széleken), a másikon nem. Előfordulnak olyanok, melyeknek a szélein nagy, durva kődarabok vannak (mindig élükre állítva), más esetben egy darab követ sem lehet látni a felszínen. Növényzet szinte kizárólag a poligonok peremén látható, a belsejükben alig. Abban nagyjából minden kutató egyetért, hogy magát a poligonális mintát a rendkívül erős téli fagy miatti összehúzódás hozza létre, aminek következtében repedések támadnak a talajban. Az ezekbe beszivárgó víz megfagy és jégékeket alkot. Annak boncolgatására, hogy a durvább kőzetanyag a fagyás-olvadás következtében ilyen mechanizmusok hatására vándorol a peremek felé, az elméletek már említett magas száma miatt nem térünk ki.

     A tundraterületek felszínalakulásának egyik fontos folyamata a talajfolyás, vagyis a szoliflukció. A fagy szorításából nyáron felengedő vízbő aktív réteg a lejtő szögétől és a talaj összetételétől függően lassan, évi néhány cm-es, maximum néhány dm-es sebességgel a gravitáció hatására mozog a lejtőn lefelé. A talajréteg átnedvesedését nemcsak a csapadék vagy a hóolvadék beszivárgása, hanem a talajjég felolvadása is okozhatja. A mozgás során a talajban jellegzetes, gyűrődésre emlékeztető deformációk jönnek létre, melyek fosszilizálódva fontos jelzői a tundrán végbemenő morfológiai folyamatoknak.

talajfolyas.jpg

                                           Kb. így néz ki a talajfolyás

     A geológusok szintén nem panaszkodhatnak a kutatni valóra, hiszen a prekambriumtól kezdve a negyedidőszakig szinte minden földtani kor hátrahagyta az emlékeit. Ha rápillantunk a szigetcsoport geológia térképére, úgy tűnik, mintha észak-dél irányban elvágták volna. E vonaltól nyugatra találhatóak a legidősebb kőzetek, zömmel prekambriumi és óidő eleji metamorf és vulkanikus képződmények. Ez az övezet egyenes ági leszármazottja a Brit-szigeteken, Skandináviában is megtalálható Kaledóniai-hegységrendszernek. Ez a jég által kicsipkézett, magashegységi formát öltött partvidék ihlette a szigetek holland névadóit, akik Spitsbergennek, szabad fordításban a csúcsos hegyek földjének keresztelték el. Valószínűleg egészen más név jutott volna eszükbe, ha a szigetcsoport középső részén lerakódott óidő végi, középidei üledékekből felépült, s a vidékre oly jellemző, vízszintesen települt rétegekből álló lapos táblahegyeket látják meg először.

csucsoshegyek.jpg

                     A szigetcsoport az ilyen csúcsos hegyekről kapta a nevét

   A mai Spitzbergák őse a devonban még valahol az Egyenlítőtől délre tartózkodott és a lemezmozgásokat követve lassan sodródott észak felé. A karbon trópusi éghajlatának emléke többek közt a Pyramidennél bányászott feketeszén. Az Isfjord környékén található szénkészletek jóval később, de még mindig trópusi környezetben a harmadidőszak elején (eocén) keletkeztek. Ezekből az üledékekből – ahogy mondani szokás – lapátolni lehet a szebbnél szebb növénylenyomatos példányokat. Egy féltenyérnyi példányt haza is hoztam, most is itt pihen az íróasztalomon.   A negyedidőszakban néhány magasabb csúcs kivételével az egész szigetcsoportot jégpáncél fedte (ma az összterületnek kb. 60%-át), sőt a Barents-tengert is összefüggő jég borította kb. 16 ezer évvel ezelőttig. A pleisztocén végétől a jég iszonyatos súlyától megszabadulva a Spitzbergák földje emelkedni kezdett. A parti színlők alapján helyenként 130 méteres emelkedést is kimutattak. A jégtakaró vastagsága helyenként ma is eléri az 500 métert. Belőle helyenként kopár csúcsok meredeznek ki. A szigetcsoport legmagasabb pontja a Perriertoppen és a Newtontoppen egyaránt 1717 méter. Ez szánt szándékkal se lehetett  volna így kicentizni.

novenylenyomat.jpg

                              Kőzetminta növénylenyomatokkal

     A Nordenskjöld-gleccser kb. 20 kilométeres hosszúságával bármelyik európai magashegységben óriásnak számítana, itt csak egy a sok közül. Három és fél kilométer széles frontja és annak 30-40 méteresre becsült magassága azért így is imponáló. Nem látjuk, csak halljuk, amint dübörögve borjadzik, azaz kisebb-nagyobb jégtömböket vet le magáról. A gleccser egyik középmorénéja távolabbra úgy fest, mint egy széles, fekete járda a jég közepén, melyen – gondoljuk mi – könnyűszerrel fel is lehetne gyalogolni. Lehetni éppen lehetne, de felszerelés nélkül veszélyes is volna. A Nordenskjöld-gleccser az utóbbi két évtizedben kb. 100 métert húzódott vissza, s ez általános jelenség a Spitzbergákon. Akad néhány rendkívüli kivétel is. Némely jégár, mely korábban normálisan viselkedett, nagyon rövid idő alatt szinte hihetetlen mértékben "megszalad". A harmincas évek közepén pl. egy gleccser egyetlen év alatt 12 km-t nyomult előre, azaz napi átlagban 35 m-t. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a felső régiója erősen megvastagszik, az alsó elvékonyodik, s miután a dinamikus egyensúly felborult, a természet ezt egy hirtelen, hullámzásszerű "rohanással" igyekszik helyrehozni.

nordenskjold3.jpg

nordensjeg.jpg

                                 A Nordenskjöld-gleccser

   Ez itt most nem a személyi kultuszról szóló rész, de nem állhatom meg nem szóba hozni, hogy nagy napra virradtam ma, július 11-én. Már az is feltűnt, milyen szaporán invitálnak a konyhasátorba reggelizni. Bekúszom a kis résen át, ott ül – bödönökön, ládákon – az egész kompánia, a sátorkarón színes luftballonok csüngenek. Egyik vezetőnk, Dörte hozzám lép és átnyújt egy alumínium lábasfedőre remekelt csokoládépuding-tortát, benne egy kevés müzlivel (úgymond, látják, igencsak megszerettem), rajta mazsolából kirakva egy negyvenes, aztán felzendül a Happy Birthday... Nem mondom, hogy ez az utazás véletlenül lett erre az időszakra időzítve: "...ajándék, mellyel meglepem / e sarkvidéki szigeten / magam / magam." Estefelé előkerül még egy üveg szovjet (nem tévedés, ez még valódi archív anyag) pezsgő is. Ez jól esett (nemcsak a pezsgő!).

     Éppen csak a hajó nem kerül elő, melynek a program szerint a társaság egy részét a fjord túlsó partjára, Pyramidenbe kellene szállítania. Megjegyzem – orosz hajóról lévén szó – ezen csöppet sem csodálkozom, és este tíz tájban megrögzött kelet-európai pesszimizmussal ledőlök aludni. Éjféltájt zavarnak fel, motorcsónak jött értünk, egy szakállas norvég. A túlpart vagy tíz kilométer. A csónak eleje fedett, a hátuljára rá lehet húzni egy bőrtetőt. Ha ráhúzzuk, a vezető nem lát ki, ha nem húzzuk rá, becsapnak a hullámok. Ha nem lát ki a vezető, rászaladhatunk egy jégtömbre vagy uszadékfára és akkor nekünk annyi. Vezetőnk időnként kiles, de többnyire csak úgy vakon nyomja a gázt. Úgy érzem magam, mint egy tengeralattjáróban. Ex-endékás társunk nyilvánosan is kifejezést ad heveny halálfélelmének. Végül egészben átérünk és kikötünk annak a hajónak az oldalához, melynek értünk kellett volna jönni. Kijön egy atlétatrikós orosz (éjjel egyre jár, két-három fok lehet), neki kell lehívnia a hotelből a tolmácsot. Ez úgy történik, hogy a hajó korlátjánál lóg két zsinór, azokat összebütyköli, kurbliz párat a telefonon. Teát főz, mi előkerítünk egy üveg igazi francia konyakot, közben beszélgetni illenék, de hát ki tud itt oroszul... Egyedül én ... tudtam valamikor. Egy hete angolul fekszem, kelek, néha németül. Megjön a tolmácsunk, harmincas szőke ukrán hölgy, s folyékony angolsággal megszabadít tolmácsolási kínjaimtól (bár ekkorra nekem – a konyak minden nyelvi gátlás oldására alkalmas – már juszt is oroszul akaródzna társalogni) és a hotelhez hajtattunk. Kérdi, kinyissák-e a kedvünkért – éjjel fél kettőkor! – a bárt. Hát nyissák! De előbb – majdnem ruhástól – be a zuhany alá. Ez volt az én igazi születésnapi ajándékom. (folyt. köv.)

Előző rész: 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/07/30/nyar_a_hideg_parton_spitzbergak_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

Szólj hozzá!

Címkék: gleccser tundra periglaciális Nordenskjöld örök fagy permafrost talajfolyás poligonális tundra