HTML

Utas és Világ

Egy blog azoknak, akiket érdekel a világ és mindaz, ami bennünket, embereket összeköt és elválaszt

Friss topikok

Címkék

Abomey (1) Addisz-Abeba (1) Akakusz (1) Albánia (1) Albuquerque (1) Aleppo (1) állatvásár (1) Altiplano (1) Amarula (1) Amundsen (1) anasazi (1) Andok (1) Angel (1) Angkor (1) Annapurna (1) Antarktisz (2) Antilop-kanyon (1) Ararát (1) Arches (1) árvíz (1) Asszad (1) atombomba (2) Avacsinszkij (1) ayurvéda (1) Azori-szigetek (1) azték (1) A világ közepe (1) Bacardi (1) Bahariya (1) baleset (1) bálna (1) Bangkok (1) Barentsburg (1) Batumi (1) bazár (1) Beagle (1) Beagle-csatorna (1) bélyeg (1) Benin (3) berber (1) Bering (1) betegség (2) bifurkáció (1) bódéváros (1) bódhi fa (1) bolhapiac (1) Bolivar (1) borjadzás (1) Borneó (1) Borobudur (1) Botafogo (1) Bryce (1) Buddha (1) buddhizmus (1) Budweiser (1) Buenos Aires (2) Burkina Faso (1) Burma (3) Bwindi (1) Cancún (1) Canyon de Chelly (1) Cao Dai (1) Capitol Reef (1) Castro (1) Cerro Torre (1) Chamarel (1) Chamula (2) Chávez (1) Che Guevara (1) Chiapas (1) Chichén Itzá (1) Chitwan (1) citromos sör (1) cölöpfalu (1) Colorado (2) Coober Pedy (1) Copacabana (1) Corcovado (1) Córdoba (1) cseresznyevirágzás (1) cukornád (1) Cukorsüveg (2) curry (1) Damaszkusz (1) Darwin (1) datolya (1) Da Nang (1) delta (1) dia (1) diabáz (1) Diamond Head (1) Dian Fossey (1) dodó (1) dogon (2) durian (1) dzsambija (1) Dzselada pávián (1) Egyiptom (1) elefántmenhely (1) elefántteknős (1) Entebbe (1) esőerdő (1) esti piac (1) eszkimó (2) Etióp-magasföld (1) Etiópia (2) etióp ábécé (1) Everest (1) evőpálcika (1) ezüstkard (1) fétis (1) fez (1) Fitz Roy (1) fjord (1) flamingó (1) fóka (1) földrengés (1) fotózás (1) fregattmadár (1) Fudzsi (1) fügekaktusz (1) függőágy (1) fulani (1) füstölőpálcika (1) Galápagos (1) garnélarák (1) Garni (1) gaviál (1) Gejzírek völgye (1) Ghamames (1) Ginza (1) gleccser (2) Glen Canyon (1) Gonder (1) gorilla (1) gránátalma (1) Grand Canyon (1) Gran Sabana (1) Greyhound (1) grizzly (1) Grönland (4) Grúzia (1) gurka (1) gyorsétterem (1) hacsapuri (1) Hacsiko (1) Hailé Szelasszié (2) Halál-völgy (1) Haleakala (1) Halemaumau (1) halfarkas (1) Halon-öböl (1) Halong-öböl (1) halottégetés (1) halpiac (2) halszósz (1) Hama (2) Hamed (1) Hanoi (1) Havanna (2) Hawaii (3) hegyi gorilla (1) helikopter (1) Hilo (2) Himalája (1) Himedzsi (1) hindu (1) Hirosima (1) hőguta (1) Hoi An (1) Homsz (1) Honolulu (2) Hoover-gát (1) Ho Chi Minh (1) Hué (1) Humboldt (1) idegenvezető (1) időzóna (1) Iguacu (1) Illatos folyó (1) ima (1) Indonézia (1) Inle-tó (2) internet (1) Ipanema (1) Irrawaddy (1) ír kávé (1) iszapfortyogó (1) iszlám (1) Izland (1) jackfruit (1) japán konyha (1) japán WC (1) Jáva (1) jegesmedve (2) jéghegy (3) jégtakaró (1) Jemen (1) Jereván (1) Jimmy Angel (1) John Lennon (1) joruba (1) José Martí (1) jövendőmondó (1) Júda oroszlánja (1) jurta (1) kajmán (1) kaldera (1) Kamcsatka (3) Kampala (2) Kandovan (1) Kandy (1) Kappadókia (1) Karimszkij (1) karszt (1) Katmandu (1) Kaukázus (1) kávé (1) Kazbek (1) kefir (1) Kék-Nílus (2) kéklábú szula (1) kénkiválás (1) kígyópálinka (1) Kilauea (2) Kilauea Iki (1) kínai konyha (1) Kiotó (1) Kipling (1) kirablás (1) Kőedény síkság (1) koldus (1) kölessör (1) kolostor (1) Kona (2) Korán (1) korjak (1) kötélláva (1) Krak de Chevaliers (1) kráter (1) krikett (1) krill (1) Kuba (1) Kukulkán (1) kultúrsokk (1) kumari (1) kumisz (1) kvász (1) labdapálya (1) Lalibela (1) lao-lao (1) Laosz (2) Las Vegas (1) láva (2) lávaalagút (1) lávafolyás (1) lazac (1) La Paz (1) legészakibb templom (1) legészakibb Lenin (1) Lenin (1) Leningrád (1) levélvágó hangya (1) Livingstone (1) lobélia (1) lombkokona (1) Lomé (1) Longyearbyen (1) Luang Prabang (1) Lyubov Orlova (1) madárpiac (1) magassági betegség (1) Mahéburg (1) maja (1) makadámia dió (1) malária (1) Mali (1) Mandalay (1) Maracana (1) Márquez (1) maté (1) Matmata (1) Maui (1) Mauna Kea (2) Mauna Loa (2) Mauna Ulu (1) Mauritius (1) mauzóleum (1) mecset (1) medresze (1) Megváltó Krisztus (1) méhkasházak (1) Mekka (1) Mekong (1) Mekong-delta (1) Mesa Verde (2) Mesztia (1) méterrendszer (1) Mexikó (1) mezcal (1) Mianmar (1) MIG (1) Miss India (1) miszó (1) Mohamed (1) Moher sziklái (1) mojito (1) mokka (1) Molokai (1) molokán (1) Monteverde (1) Moreno-gleccser (1) muzulmán temető (1) My Lai (1) Nagaszaki (1) Nagy-sziget (1) nat (1) nene lúd (1) Nepál (1) newar (1) nikáb (1) Nílus (1) Nordenskjöld (1) noria (1) nummulitesz (1) nyomtáv (1) Oahu (1) oázis (1) Ofra Haza (1) Ohia lehua (1) olmék (1) olvadékvíz (1) Omajjád (1) onszen (1) orangután (1) Orinoco (2) örök fagy (1) Orontesz (1) oroszlán (1) oroszlánfóka (1) ORWO (1) padaung (1) páfrány (1) pagoda (2) pahoehoe (1) pakkjég (1) Palenque (1) pálmabor (1) Palmira (1) Pantanal (1) Paraty (1) Patagónia (1) periglaciális (1) permafrost (1) pingo (1) pingvin (2) piramis (1) Piton de la Fournaise (1) Playa del Carmen (1) Pokhara (1) poligonális tundra (1) Popa-hegy (1) pörölycápa (1) Porto Novo (1) portré (1) Powell-tó (1) Practica (1) Protea (1) púpos bálna (1) Pyramiden (1) qat (1) rablás (1) Rafflesia (1) ramadan (2) Rangun (1) rénszarvas (3) Réunion (2) Rio de Janeiro (1) rizs (1) rizspálinka (1) Roland Garros (1) Rusztaveli (1) ryokan (1) Saigon (1) Santa Fe (1) Santiago de Cuba (1) San Cristóbal (1) saslik (1) séga (1) Serengeti (1) Sevilla (1) Shackleton (1) Shibam (1) Sibuja (1) Simien (1) Sindzsuku (1) sinkanszen (1) Siratófal (1) sivatagi rózsa (1) Siwa (1) skanzen (1) sombrero (1) Spitzbergák (3) Srí Lanka (1) St-Denis (1) Svalbard (1) Svalbard-egyezmény (1) Szahara (4) szaké (2) szakura (1) szalmakalap (1) szamovár (1) szamurájkard (1) szánhúzó kutya (1) szárong (1) szegénység (2) Szentpétervár (1) szerzetes (2) Szevan (1) szikh (1) sziklarajzok (1) színes földek (1) Szíria (2) szivar (1) szolfatára (1) Sztálin (1) sztúpa (2) szuahéli (1) szúnyog (1) szuvenír (2) talajfolyás (1) tamil (1) Tana-tó (2) Taos (1) Taos pueblo (1) tatami (1) tavaszi tekercs (1) Tbiliszi (1) tea (1) teázó (1) temetés (1) templom (1) tepui (1) tequila (1) természetfotó (1) tévé (1) tevetej (1) Togo (2) Tokió (2) Tolbacsik (1) Tonlé Sap (2) toradzsa (2) tuareg (2) tukán (1) tundra (1) Tűzföld (1) tűzhangya (1) Uganda (2) Új-Zéland (1) újgyarmatosítás (1) újság (1) uro (1) Ushuaia (1) úszó piac (2) Utah (1) utcagyerek (1) vályog (1) vályogkunyhó (1) Varig (1) Venezuela (1) Vientiane (1) Vietnam (1) vietnami háború (1) viking (1) Viktória-tó (1) Virunga (1) víziló (1) vízipipa (1) vudu (3) Vulcano (1) vulkán (1) Waikiki (1) Weddell-fóka (1) White Sands (1) Yazd (1) Yogjakarta (1) Yucatán (1) Zapata (1) Zenit (1) Zion (1) zsiráfnyakú nő (1) Címkefelhő

HTML doboz

Az út vége - 5. fejezet - A négy sarok - Egyesült Államok, 1. rész

2020.03.12. 16:52 Németh Géza

                                                                  A négy sarok

                                                           Egyesült Államok, 2011

Elhagytuk az elülső rendszámtáblánkat. Erre alig két órával bérelt kocsink Las Vegas-i felvétele után döbbentünk rá, a Hoover-gát parkolójából távoztunkban. Azért gyanús volt a dolog. Nem látszott a csavarok helye, egyáltalán, semmi jel nem utalt arra, hogy ott valaha rendszámtábla volt. Most már mindegy, majd a végén elrendezzük valahogy.

    Sokat köszönhetek Amerikának. 1970 nyarán, 16 évesen hat hónapot tölthettem itt, a keleti parton, nagybátyámék vendégeként. Amerikának köszönhetem, hogy számomra kinyílt a világ, pontosabban sok világ nyílt ki egyszerre. Érdeklődés és nyitottság a mienktől teljesen eltérő kultúrák és természeti környezetek iránt, a rockzene, az angol nyelv iránt, és még hosszan sorolhatnám. Akkor azt hittem, Amerika nekem ezzel egyszer és mindenkorra „kifújt”, vagyis soha a büdös életben ide vissza nem jutok. Gondoljátok el – 1970-et írtunk, milyen távlatok látszottak akkoriban egy kelet-európai falusi srác számára… Akkor nem sejthettem, hogy még tizenhatszor repülöm át az Atlanti-óceánt, s ebből hat utam éppen az Egyesült Államokba vezet. 1985-ben aztán újabb lehetőség nyílt. Amerikai unokatestvéreim felajánlották, ha már annyira esz a fene a vadnyugat nemzeti parkjaiért, kifizetik a repülőjegyemet New Yorkig, kapok némi zsebpénzt, aztán mehetek, amerre látok. Nekik ilyesmi eszükbe sem jutott. Én pedig mentem. Vettem egy 30 napra szóló bérletet a Greyhound busztársaság járataira, korlátlan használatra, és a keleti parttól indulva végigbuszoztam Amerikán a Csendes-óceánig, sőt, még vissza is egy jó darabon. Nagyon kemény, küzdelmes, fáradságos út volt, de felülmúlhatatlan élmény. 1990-re már odáig szemtelenedtem,  hogy – immár saját költségen – egy nagyon kedvező légi bérlet jóvoltából eljutottam Hawaiira. Hét évre rá következett Alaszka, majd 2009-ben ismét Hawaii.

    És ezzel még nem volt vége. Barátommal, Bálinttal, akivel a második hawaii utat is megtettük, 2011 tavaszán elhatároztuk, hogy „független” utazóként bejárjuk Amerika legszebb vidékeinek egy részét, autóval. Bálint is járt itt, de turistacsoporttal a nyakában, én is, ahogy említettem, hozzáláncolva a buszjáratokhoz, úgyhogy ránk fért egy kis szabadság. Hol másutt kezdhettük volna, mint Las Vegasban. Egyszer úgyis át kell szállni amerikai belföldi járatra, a bolond városba minden légitársaság repül, és a legjobb kiindulópont egy nyugati utazáshoz. Itthonról elintéztük a kocsibérlést, megint az Alamónál, mint Hawaiin két évvel korábban (pedig hogy megutáltuk az Alamót, de ők a legolcsóbbak), a vegasi szállást,  megterveztük az útvonalat, így aztán egy júniusi estén, chicagói átszállással betont fogtunk a nevadai sivatag közepén. Talán hihetetlen, de már a reptér csomagvárójában ott csilingeltek-villogtak a félkarú rablók és hasonlók. Szállásunk, a Riviera (hotel+kaszinó) a vegasi főutca, a 60–70-es években felvirágzó, közel hét kilométer hosszú The Strip északi részén emelkedik, 2100 szobájával. Kissé már lepukkant, a szoba puritán, de ebbe a városba nem aludni járnak az emberek. Csak mi. Első vegasi látogatásom kivételével (1985 – 2 dollár) egyetlen centet sem játszottam egyetlen kaszinóban sem.   

2011_0619uswest10105.JPG

                                             Itt szálltunk meg (már lebontották)

    Negyven fokban délelőtt gyalogosan nekiindulunk a Strip sűrűjének. Harmadszor járok a városban, de ezen a környéken még nem voltam. Eiffel-torony-replika, Luxor, piramissal, New York-másolat Empire State Buildinggel, Szabadságszoborral, miegymás – tiszta tébolyda. Csak a The Venetian-be megyünk be; kívül Szt. Márk harangtornya-replika, Rialto-híd stb., belül Szt. Márk tér butikokkal, velencei freskóutánzatokkal, mű-égbolttal és mű-csatornákkal, viszont igazi gondolákkal. Iszonyatos víz- és áramfogyasztásával itt, a sivatag közepén Vegasnak akkora lehet az ökológiai lábnyoma, hogy befedi fél Amerikát. Este, bár a hőség alig enyhül, újra nekiveselkedünk, ismét gyalogosan – irány a belváros. De mit látok útközben? A város egyik ikonikus hotel-kaszinóját (ha úgy vesszük, itt mindegyik hotel-kaszinó ikonikus), a Saharát 59 év után bezárták, kinn a tábla, hogy berendezési darabjait árverezik. Utóbb, 2016-ban a mi hotelünket, a Rivierát is lebontották. Így megy ez errefelé; bontanak, építenek. Fölmegyünk a 350 méter magas Stratosphere nevű hotel-kaszinó-torony kilátójába. Azon kívül, hogy lenézhetünk a kivasalt karácsonyfára emlékeztető városra, lehet mindenféle őrültséget csinálni, pl. hullámvasutazni, kilövetni magunkat 4 G-vel 50 méterre, csaknem a torony tetejéig. Na nem, ha nekem fizetnének, akkor sem.

2011_0619uswest10021.JPG

                                            A Venetian - kívülről

2011_0619uswest10028.JPG

                    ... és belülről, mű-égbolttal, de igazi csatornákkal 

    A belváros főutcáját, a Fremont Streetet egy 450 méteres szakaszon 1995-ben befedték, a tetőt váltakozó színekkel és mintákkal kivilágították, és persze itt is hozzá lehet jutni némi adrenalinlökethez, ha kötélen végigcsúszunk a magasban az utca fölött. Itt állnak Vegas legrégebbi kaszinói – már-már műemlékek a neon cowboyjal és megannyi, filmekből is ismerős épülettel. 

lasvegasfremontejjel.JPG

                      A Fremont Street 1985-ben

2011_0619uswest10067.JPG

                          ...és befedve, 2011-ben

    Las Vegastól egyórányi autóútra (mert ki is kell találni a városból) áll az amerikai ipari építészet egyik mesterműve, a 220 méter magas Hoover-gát. 1936-ban készült el, mindössze hat év alatt, ami a kor technikai lehetőségeit nézve hihetetlen teljesítmény. A Coloradón épült erőmű közel másfél millió embert lát el árammal, a mögötte felduzzadt Mead-tó pedig 20 milliót vízzel. Nem lehet azonban nem észrevenni, milyen brutálisan csökkent a tó vízszintje, aminek oka egyrészt a csillapíthatatlan vízigény, másrészt a Nyugatot hosszú évek óta hullámokban sújtó szárazság. A gát korábban autóútként is szolgáló tetején már csak a bámészkodó gyalogosok járhatnak, az autóforgalmat alig valamivel ottjártunk előtt átterelték egy új mérnöki mesterműre, egy a folyó fölött 270 méteres magasságban átívelő négysávos hídra. (De hol lehet a rendszámtáblánk?)

2011_0619uswest10111.JPG

                    Kilátás a Hoover-gát tetejéről

     Kora délután már Utah államban járunk, melyet (ha nem lenne 2 milliós fővárosa, Salt Lake City), bő két Magyarországnyi kiterjedésével, úgy, ahogy van, nemzeti parkká lehetne nyilvánítani. Így is van öt. A Zionnal kezdjük. Jó alkalom, hogy 80 dollárért megvegyük az összes amerikai nemzeti parkra szóló éves bérletet, mely – ez is Amerika! – egy autónyi népségre szól, függetlenül az utasok számától. Persze, egy szál gyalogos is megveheti, de az errefelé a fehér hollónál is ritkább (én 85-ben fehér holló voltam). Megéri, hiszen az egyes belépők ára 10–25 dollár. Nem érvényes viszont az indián közösségek kezelésében levő védett területekre. A Zionban kereken 150 millió év (nagyrészt középidei) geológiai eseményeit követhetjük végig, de őszinte leszek: a geológia sem itt, sem másutt egy percre sem jutott eszünkbe. Egyrészt, mert nagy vonalakban már korábban ismertük, másrészt ittlétünknek jószerével egy célja van: régi szép emlékek fölelevenítése és még inkább a töltekezés mindazon esztétikai élményekkel, melyeket a Nyugat tájai kínálnak. Azért most is rácsodálkozom a vidék legmarkánsabb képződményére, az 500–600 méter átlagvastagságú vörös Navahó Homokkőre, mely egy brutális, 10 millió évig tartó sivatagos időszak óriási homoktengerének megkövült, cementálódott maradványa, káprázatos keresztrétegzettségekkel, hatalmas, vakablakszerű sziklaívekkel. Hogy mi az a keresztrétegzettség? Az, amikor a réteglapok nem párhuzamosak egymással, hanem metszik egymást. Sivatagi lerakódásokra (is) nagyon jellemző  Némi meglepetés, hogy arra a részre, ahol a kanyon a kis vacaknak tűnő, ám rendkívül hatékony eróziós munkát végző Virgin-patak jóvoltából kezd igazán kanyonná válni, s ahol a leglátványosabb sziklakolosszusok emelkednek, tavasztól őszig nem engednek be autókat, viszont átszállhatnánk ingajáratban közlekedő buszokra. Mivel tömérdek az ember, meg az eső lába is lóg, ezt kihagyjuk.

2011_0619uswest10133.JPG

                     Hatalmas sziklaív a Zionban (1985)

2011_0619uswest10163.JPG

                  A Checkerboard Mesa nevű sziklaalakzat

zionnagytotal.JPG

                   A Zion kanyonja (1985)

zionretegek.JPG

                    Keresztrétegzett homokkövek (1985)

2011_0619uswest10146.JPG

                  ...és ugyanaz 2011-ben

    A délutánt már a Bryce Canyon peremén töltjük. Ez a vidék minden, csak nem kanyon, sokkal inkább a hátravágódó erózió típuspéldája. Egy fennsík peremébe marja bele magát sok ezernyi kis időszakos vízfolyás, több óriási amfiteátrumszerű mélyedésben. Az itteni kőzetek sokkal fiatalabbak a Zion-belieknél, nagyrészt 60 millió éve lerakódott tavi-folyóvízi iszapkövek, konglomerátumok (ezek –  a vas-oxidtól ­– vörösek), a mélyebb vizekben pedig mészkövek képződtek (ezek fehérek) és idővel bizarr alakzatokká formálódtak. Errefelé a fagyaprózódás az egyik fő felszínformáló tényező, télen hó borítja és kemény hideg uralja a tájat. A Magas-Tátra legkiemelkedőbb csúcsaival járkálunk egy szinten, sőt, még fölöttük is, itt pedig nyoma sincs magashegységnek. Egy szó mint száz, ha listát írnék a tájképileg legvarázslatosabb helyekről, amiket valaha láttam, a Bryce az első háromba kerülne. Most, hogy így visszagondolok, alig pár percet töltöttünk csak egy-egy kilátópontnál. Kiszálltunk a kocsiból, csináltam pár fotót, aztán tovább. Olyasmi volt ez, mint amikor az ember előveszi a régi fotóalbumát vagy a diáit, és megnézegeti a képeket. Ha öt perccel tovább nézelődünk egy-egy helyen, akkor is ugyanolyan. Mellesleg Bálint, aki hozzám hasonlóan nagyjából száz országban járt, soha életében nem fotózott sehol.  

2011_0619uswest10188.JPG

                 brycekepeslap.JPG

                    1985-ös emlékek a Bryce-ból

2011_0619uswest10247.JPG

2011_0619uswest10226.JPG

                   ...és 2011-ből

    Szinte néptelen, kopár, köves tájakon gurulunk tovább északkelet felé. Egy-két elszórt farm, állatokkal, földművelésnek szinte nyoma sincs. Épp ezen  morfondíroztunk: mi tartotta itt az embereket? A kisszámú indián népesség elvolt vadászatból, csekély földművelésből, az első európaiakat, a spanyolokat nem túlzottan izgatta, a 19. században idekeveredetteket csak a prémvadászat  érdekelte, a mormonokat meg az, hogy itt, az isten háta mögött békén hagyták őket. Vajon amikor e természeti csodákra rábukkantak, kimondták-e: milyen szép! Vagy csak legyintettek: a francba, itt se terem meg semmi.

    Kora este megjött az eső, némi hó is hullott vele. A Capitol Reef Nemzeti Park bejáratához közel, egy Torrey nevű kisvárosban (179 lakos) találunk motelszobát. A tulajdonos figyelmeztet, ha rá akarok gyújtani, csak az épülettől 21 lábra (kb. 7 méter) tehetem meg, különben jön a pénzbüntetés. Egy másik motelnél már bejelentkezéskor elkérték a 100 dollárt, ha netán arra vetemednék, de mivel nem vetemedtem, távozáskor természetesen visszaadták. Amerikában úgy 60–80 (vagy több) dollárért lehet motelszobát kapni, kétágyasat, igény esetén pótággyal. Általában jók – vagy nem túl jók, de egy éjszakára elmennek. Alapfelszerelés a tévé, a többnyire ósdi és zörgő légkondi, a hűtő, a mikró. Itt mondom el, hogy Amerikában a kasszánál semmi sem annyiba kerül, mint amennyi ki van írva, szóval, a pénztár előtt nem érdemes centre kiguberálni az árat. Nincs áfa, van viszont úgynevezett sales tax, amit a fogyasztó/vásárló fizet, és államonként eltérő mértékű, átlagban 5 százalék.

    Elégtétellel töltött el az érzés, hogy végre megengedhetek magamnak tisztességes szállásokat is. 1985-ben legföljebb vágyakozva néztem a motelek árait (kb. 20 dollár volt akkoriban), de megfizetni nem tudtam. Az éjszakák jó részét a buszokon töltöttem. Már az is nagy öröm volt, ha nem ült mellettem senki, mert így a két ülésbe – ha nehezen is – bepasszíroztam magam fekvő helyzetbe. Nappal tehát városnézés, természetjárás, éjszaka buszon alvás vagy nem alvás. Néha a nemzeti parkokban sátor, amit katalógusból választott ki nagynéném ajándékul. Olyan is volt. Kicsi, mint egy kutyaól, a lábrésze – ha esett – átázott.  Pokoli kimerítő volt az egész. Szerencsémre rokonaim mozgósították kinti magyar ismerőseiket, így kaptam kosztot-kvártélyt San Franciscóban, Los Angelesben, Seattle-ben, Denverben. 

    Torrey egyetlen vendéglőjében, mely talán inkább fagylaltozó, miközben pizzánkat esszük, ismét rácsodálkozhatunk amerikai felebarátaink elképesztő gyomorkapacitásra. Egy liter üdítőnél alább itt nem adja a vendég, pizzája minimum kocsikerék méretű, aztán jöhet a desszert. Egyébként csak a kisvárosokban szűk a keresztmetszet; burgerek (de azokból sokféle – mintha nem lenne mindegy), pizza, csirke és kész. Nagyobb városokban vagy hipermarketekben hatalmas a választék, elsősorban a nemzetközi konyha választékából. A Subway szendvics- és salátabárban meg egyenesen zavarba jövünk, hiszen itt magunk állíthatjuk össze az étkünket tömérdek hozzávalóból. A nehézséget az amerikai kulináris nyelvezetben járatlanok számára éppen az okozza, hogy kiszolgáló készíti, mert jön a kérdések sorozata. Milyen legyen a tojás, a marhahús stb. A legnépszerűbb a „tengeralattjáró-szendvics”, egy hosszú kenyérfélébe pakolt őrület, mely túlzott mohóság nyomán akkorára nőhet, hogy egy nagy fehér cápa se bírná átharapni. Arról nem is beszélve, hogy ha a betétek szakítószilárdsága számottevően különbözik, akkor harapáskor jön a potyogás, majonézek, ketchupok spriccelése. Emlékszem, 85-ben Amerika éppen mindenre kiterjedő fogyási lázban égett. A kenyere húlvítbred (whole wheat bread) volt, vagyis teljes kiőrlésű gabonából készült, a kávéja dikáf (decoffeinated, vagyis koffeinmentes), amibe nem tejszínt, hanem háfendháfot (half-and half – felerészt növényi alapú kotyvalék) és mesterséges édesítőszert tett, és ha már végképp cukorra fanyalodott, barnát használt. Akkoriban (is) folyt az üdítőital-háború. A Coca-Cola mellett megjelent a Diet Coke, mire természetesen a  Pepsi is előállt a maga cukormentes változatával. A Pepsico cég már-már kárörvendve írta ki a Sprite üdítőire is, hogy nincs benne koffein – és nem is volt soha. Pont abban az évben, 1985-ben a Coca-Cola, mivel a vásárlók már jobban kedvelték a Pepsit, előállt egy új termékkel, a New Coke-kal, amit már nem a klasszikus recept szerint gyártottak. Az eladás eleinte felfutott, aztán a vevők elkezdték visszakövetelni a régit. A New Coke csupán pár hónapot ért meg a piacon (külföldig el se jutott), óriásit bukott, mire a cég visszatért a régihez, Classic Coke néven. És hogy változott-e valami azóta? Igen! Még többet esznek, még több a kövér ember.

    Még egy érdekes emlék. Flagstaffban, a Grand-kanyon „előszobájában” összefutottam egy angol sráccal, aki némi eszmecsere után felajánlotta, hogy bérelt kocsiján elvisz egy darabon, a benzinköltséget pedig felezzük. Mihelyt azonban kiderült, hogy ő jó vastag ösztöndíjból utazik (vizek ökológiájával foglalkozó biológus volt) én meg…, szóval, sürgősen lebeszélt a felezésről. Vele csak egy baj volt. Soha életében nem vezetett még az út jobb oldalán, csakis a balon, azon is csupán úgy 500 kilométert összesen. Végül is baj nélkül eljutottunk a Zionba meg a Bryce-ba, ott váltunk el, én meg, mivel a Greyhound akkor még északkelet felé, további utahi nemzeti parkok irányába nem járt, kénytelen voltam Las Vegasig stoppolni. Az volt az egyetlen stoppom Amerikában. Már akkor is úgy gondolták arrafelé, hogy akinek nincs autója, az gyanús. Azzal valami nincs rendben, az bármire képes; bűnöző, szellemi fogyatékos, munkakerülő stb. Nála már csak az volt gyanúsabb, akinek nem volt hitelkártyája. Nekem meg akkor egyik sem volt. Na de majd most! (Folytatom!) Előbb-utóbb az is kiderül, mi az a négy sarok, és hogy mi lett a rendszámtáblánkkal.

(Kérem a tisztelt olvasót, ha tetszett az írás, ossza meg a Facebookon, és nézzen bele más posztjaimba is itt a blogon. Köszönöm!) https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/

4 komment

Címkék: Las Vegas Zion Greyhound Bryce Hoover-gát

Az út vége - 4. fejezet - Nepál - 1. rész

2020.02.07. 17:26 Németh Géza

                                                             Repülj Buddhával!

                                                               Nepál, 2011

    2011_0126nepal10206.JPG                                                              

Még meg sem érkeztem Nepálba, máris ízelítőt kaptam az országból. Úgy két órája várakoztam sokadmagammal Újdelhi repülőterén felszállásra várva, amikor végre konkrét információt kaptunk: Katmandu repülőtere a köd miatt beláthatatlan ideig nem fogad. Szó, ami szó, a kora reggeli órákban az indiai fővárosra is elég sűrű köd telepedett, de éltem a gyanúperrel, hogy a katmandui reptér műszaki felszereltsége megrekedt még valahol a múlt század közepi állapotoknál. Nem tévedtem. Amint utóbb megtudtam, nincs felszerelve műszeres leszállító rendszerrel (ILS), ami a futópálya megfelelő megközelítésében segíti a pilótákat, már ha a gépeken vannak ehhez megfelelő berendezések. Márpedig azokon vannak. Így aztán Katmandut kézi irányítással kell megközelíteni, ami azért is veszélyes, mert a reptér egy elég keskeny, 1340 méter magas, hegyekkel körülvett völgyben fekszik, és jóformán a város kellős közepén (na jó, attól úgy 5 kilométerre, de a házak között), és csak egy futópályája van. Az, hogy a katmanduit eleve a világ tíz legpocsékabb repülőterei közé sorolják, más kérdés. Végül átrepültük a Himalája déli előhegyeit és baj nélkül betont fogtunk. Ekkor újabb meglepetés ért. Azt már tudtam, hogy Újdelhi olyan időzónában fekszik, mely nem egy, hanem félórát ugrik, ha keletnek haladunk, ám Nepál még ehhez képest is negyedórával előrébb tart; azt hiszem, e téren világviszonylatban is egyedülálló. Meg abban is, hogy nekik van a világon egyedül olyan nemzeti zászlójuk, ami nem négyszög alakú, és azon kevés országok egyike, ahol a szombat pihenő-, a vasárnap (ezzel kezdődik a hét) munkanap.  

800px-flag_of_nepal_svg.png

    Már korábbi, laoszi utamnál is drasztikusan csökkent a csoportlétszám (a szokásos 10-12 helyett háromra), itt meg aztán végképp. Már úgy két hónappal elutazásom előtt megtudtam, hogy az angliai székhelyű irodának e januári időpontra nem sikerült több utast toboroznia, úgyhogy egymagam alkotom a csoportot (szerencsére csak csekély ráfizetéssel járt). Így aztán kaptam egy helybeli túravezetőt, autót sofőrrel, arról nem is szólva, hogy szállás gyanánt egy hajdanvolt palotába fuvaroztak. A Shanker a 20. század elején épült egy a király fölé emelkedett miniszterelnöki dinasztia, a Rama jóvoltából, aztán 1964-ben alakították át hotellé. A hajdani pompa a külsőre (mintha kissé befújták volna tejszínhabbal), továbbá az előcsarnok káprázatos fafaragványaira, bútorzatára korlátozódik, a szobák majdhogynem puritán berendezésűek, ráadásul ketté is vágták őket. Nemcsak hosszában, hanem keresztben is. Az eredeti helyiségek belmagassága olyan nagy volt, hogy úgy gondolták, miért ne válasszák szét horizontálisan is. Ilyenképpen pl. az ablak felső része nekem jutott, az alsó meg az alattam lakónak.

map-of-nepal.gif

 

 

2011_0130nepal20221.JPG

                         A Shanker Hotel

2011_0130nepal20223.JPG

                        A recepció....

2011_0126nepal10210.JPG

                                  ...és a szobám

   Aki Katmanduban nem járt a Durbar téren (jelentése: kb. királyi terek), semmit sem látott (más kérdés, hogy még két hasonló van ugyanilyen néven a szomszédos városokban). Ez a régi királyi negyed, tele palotákkal, templomokkal, szentélyekkel, galambokkal, emberekkel, akiknek egy része turista, a többi meg helybeli, és vagy a lábát lógatja, vagy megpróbál rásózni valamit a külföldiekre. Utóbbiaknak egyébként csekély belépődíjat is kell fizetniük, ha be akarnak menni a térre. A vörös téglás, káprázatos fafaragásokkal díszített építmények zöme a 17-18. századból származik, s bár 1934-ben egy földrengés során sok kárt szenvedtek, újjáépítették őket, ha nem is mindig eredeti formájukban. Egyébként valamennyi a nawar etnikumhoz tartozó mesterek keze munkája, miként országszerte úgy 2500 különféle hasonló építmény is. A legimpozánsabb a városnak is nevet adó hármas tetőzetű Kasthamandap templom, de amúgy nehéz a választás. Be sem teszem a lábam egyikbe sem (annyi hindu templomot láttam már); a tér önmagában olyan atmoszférát sugároz, hogy órákat lehet bóklászni a környékén, ami egyébként már jó ideje világörökség. De ha már földrengés… 2015. április 15-én, pár perccel dél előtt egy iszonyú erős, 7,8-as magnitúdójú földrengés pattant ki, kb. 80 kilométerre északnyugatra Katmandutól. Több mint 8 ezren haltak meg, 3 millió fölé tehető a hajléktalanná váltak száma. A főváros is súlyos károkat szenvedett, szép műemlékei közül sok erősen megrongálódott. Az eseményt számos utórengés követte, a legsúlyosabb (7,3M) május 12-én, az előzőtől jóval keletebbre, de ugyanazon törésvonal mentén. Itt gyömöszöli a hajdani óceánban felgyülemlett üledékanyagot a még mindig észak-északkelet felé tartó, évi 4-5 centivel száguldó Indiai-lemez Eurázsiának, s e folyamat eredménye a felgyűrődő Himalája, és a mögötte kiemelkedő Tibeti-fennsík.    

2011_0126nepal10009.JPG

                         A Durbar tér  (egy része)

2011_0126nepal10045.JPG

                           ...meg egy másik, avagy amíg tehén van, galamb is van

siva_templom_http_cdn_cnn_com_cnnnext_dam_assets_150426165628-6-before-after-kathmandu-nepal.jpg

                    A Siva templom a 2015-ös földrengés előtt és után

2011_0126nepal10019.JPG

                              Ez az asszony mintha magát is beledolgozta volna a szőnyegbe

    A tér egyik oldalában áll a Kumari Bahal, az élő istennő háza. Háromszintes, vörös téglás épület, a szokásos fafaragásokkal. Némi pénzért (belépődíj) az egyik ablakban megjelenik maga az istennő, aki – egy kislány. Fotózni tilos. A Kumari Devi intézménye az 1700-as évek második fele óta létezik, eredete elég homályos. Némiképp hasonlóan választják ki, mint a Dalai Lámát, mégpedig kizárólag a newar etnikum arany- és ezüstműves kasztjából. Négy–tíz év körüli kislányok lehetnek a jelöltek, megfelelő horoszkóppal, de számít a szemük színe, a fogaik formája, a hangszínük, összesen 32 alapkövetelménynek kell megfelelniük. De még ez sem elég. A jelölteket egy elsötétített szobába zárják, ahol mindenféle rémséges zajok hallatszanak, szörnymaszkos férfiak táncolnak. Aki a legnyugodtabban viseli a tortúrát, az lesz a kumari és családjával beköltözik az említett házba. Évente néhányszor jelenik meg a város utcáin, legfőképpen egy szeptemberi vallási fesztiválom, amikor díszes hintón hordozzák körbe Katmanduban. Addig marad kumari, amíg az első vérzése meg nem jön, aztán újat választanak. Úgy tartják, kumarit feleségül venni szerencsétlenséget hoz, ettől függetlenül ezek a lányok, amint hallottam, teljesen normális életet élnek uralkodásukat követően.     

2011_0126nepal10011.JPG

                              Egy a számtalan newar mestermunka közül

2011_0126nepal10089.JPG

                        Itt még a kutyának is jut egy newar faragású ablakkeret

    Túl sok előzetes elképzelésem nem volt Nepálról. Afféle miniatűr Indiát vártam (némi tibeti beütéssel), ami persze merő ostobaság, hiszen a déli szomszéd óriási és ezerszínű, Nepál pedig hozzá képest csak „százszínű”.  Elég kicsi is (másfél Magyarországnyi, kb. 30 millió lakossal), de azért mégis: van saját nyelvük (a nepálit kb. a lakosság fele használja anyanyelvként, plusz még egy csomó egyéb helyi nyelv), a hindi írást használják, a pénznem szintén rúpia, itt született Buddha, ám ennek dacára a népesség kb. 80 százaléka hindu és itt is létezik kasztrendszer. Nepálban viszont nincsenek olyan éles vallási ellentétek, mint a déli szomszédnál. India gazdag, tömérdek szegénnyel, Nepál nagyon szegény, de azért itt nincs olyan tömegméretű feneketlen nyomor, mint amott, ráadásul megindult némi fejlődés (a külvárosokban azért látni néhány kisebb szörnyűséges bódénegyedet). A szegénység sokkal jellemzőbb a vidéki, isten háta mögötti régiókra, ahol viszont nem jártam. Egyszóval „same, same, but different”, vagyis ugyanolyan, csak más. Ez a nyugati hátizsákosok körében módfelett kedvelt, egyébként thaiföldi eredetű kifejezés egész Délkelet-Ázsiában és Indiában is elterjedt és a szóban forgó országok hasonlóságára utal, ahol azért mégis elég nagyok a különbségek.

    Pár éve Nepált még úgy emlegették: „a himalájai királyság”. A Himalája maradt, a királyság eltűnt.  A már említett Rana-família már a 19. század közepe óta a király fölött állt, ám a múlt század közepétől a népnek egyre inkább elege lett autokrata uralmunkból, úgyhogy némi indiai segítséggel el is takarították őket. A királyok visszavették hatalmukat, a végén még többpárti demokráciával is kísérleteztek, ám 1996-ban a nepáli kommunista (voltaképp maoista) mozgalom felemelkedésével polgárháborús állapotok uralkodtak el. 2001. június elsején emlékezetes vérengzés zajlott le a királyi palotában. Az események elég zavarosak voltak. Ha minden igaz, Dipendra koronaherceg megöl(et)te apját, anyját és hét további családtagot, majd öngyilkos lett. Tettének oka állítólag az volt, hogy családja ellenezte nősülési szándékát, pontosabban a választottját. Öngyilkossági kísérlete majdnem sikerült. Kómába esett, ennek ellenére ő örökölte a királyi címet. Ámde egy percig sem élvezhette ki,  mert sosem tért magához, három nappal később meghalt. A megölt király fivére ült a trónra, akit 2006-ban a képviselőház megfosztott címétől és az ország államformáját szövetségi köztársaságra változtatta. E döntés 2008-ban lépett életbe, az ezt követő választásokat pedig megnyerte a maoista párt, mely egy évre rá a vele koalícióra lépett Nepáli Kommunista (marxista-leninista) Párt vezetőjének adta át a miniszterelnöki hatalmat. Ezek fényében nem meglepő, hogy az országban úton-útfélen látni sarló-kalapácsos és vörös csillagos jelképeket. Valamiféle kommunizmusnak azonban egyéb jelét nem látni. Viszont végre béke van, tűrhetően fejlődik a gazdaság, mindemellett óriási a munkanélküliség. Becslés szerint kereken 2 millió nepáli kénytelen külföldön, főleg a Perzsa-öböl államaiban és Malajziában munkát vállalni (mintegy félmillióan járnak át idénymunkára Indiába is). Velük volt tele oda-vissza a gép, a reptéren pedig olyan plakátokkal reklámozzák magukat a bankok, hogy apu rajtuk keresztül küldi haza a pénzt a képen ábrázolt csonka családnak, hogy a sok földi jót meg tudják venni. Apu, persze, mindezért látástól vakulásig dolgozik valami építkezésen, mondjuk Dubajban, és még mindig óriási az igény a külföldi munkára. Ha hotelemből a központ felé mentem, elhaladtam a belügy épülete mellett, ahol ezerszám álltak útlevélért (vagy a fene tudja, miért) a férfiak.

    Ha az óvárostól északnak tartunk, megérkezünk Katmandu „turistagettójába”, a Thamel negyedbe. Bő évtizede vált újra felkapottá, és népszerűsége  a hátizsákosok körében töretlen; teljes a wi-fi-lefedettség, szó szerint pár forintért lehet külföldre telefonálni, itt van a legtöbb vendégház, olcsó hotel, jobbfajta, de azért nem drága étterem, bár és elképesztő mennyiségű ajándékbolt. Hamis CD-k, DVD-k minden sarkon, ruhaüzletek százszámra, és annyi szuvenír, hogy ha azonnal leállnának a továbbiak gyártásával, akkor is kitartana a készlet a jövő századig. Annak dacára, hogy január lévén még nincs főszezon, rengeteg a turista, nem meglepő módon rengeteg a fiatal kínai nő, akik rogyásig tömött szatyrokkal téblábolnak egyik ruhaüzlettől a másikig. Én is megszabadulok pár dollártól, nem bírok ellenállni egy jó szabású, jakgyapjúból készült dzsekinek, meg egy kasmírpulóvernek. A dzsekit alkalmanként használtam is helyben, kora reggel meg estefelé ugyanis elég hűvös volt. Hogy miért mentem pont januárban? Mert valamivel később az ország egyes vidékein elég meleg van, és sokat esik. A napközbeni 14-20 fokos hőmérséklet nekem pont kellemes, néhol kissé ködös, Katmanduban meg hiába süt a nap, a szmog akkor is homályossá teszi a levegőt.

2011_0126nepal10097.JPG

                 A Thamel egyik utcája

2011_0126nepal10078.JPG

                 De ki fogja ezt megvenni - és még százával vannak hasonló ajándékárudák

     A Thamel egyébként már az ötvenes évek végétől kedvelt volt a külföldiek körében. Ez az a korszak, amikor a nyugati kultúrából kiábrándult fiatalok elkezdték elözönleni Ázsiát, méghozzá elég jól meghatározott útvonalon (ezt nevezték „hippi-ösvény”-nek), Törökországon, Iránon, Afganisztánon, Pakisztánon át, főként Indiába és Nepálba. Aztán valamelyik miniszterelnök vagy király kiebrudalta a hippiket. Mostanára visszatértek, turisták képében.        

     Nepáli utazásom – önmagam számára szabott – egyik előfeltétele volt, hogy a programból nem maradhat ki a Chitwan Nemzeti Park. Ez a 100–800 méter  közötti magasságú, javarészt síkvidéki, szubtrópusi jellegű vidék az Indiába is átnyúló termékeny Terai régióban fekszik. Neve azt jelenti: a dzsungel szíve, ami nem egészen fedi a valóságot, hiszen szavannás vidékei is vannak. A 19. század végétől jó ideig a nepáli uralkodó osztály kedvenc vadászterülete volt, habár Katmanduból az 1950-es évekig jószerével csak gyalog volt megközelíthető és az út heteket vett igénybe. De ha már az urak ott voltak, maradtak is hónapokig és kedvükre ölték a tigriseket, orrszarvúakat, leopárdokat. További nyomásként nehezedett a különleges élővilágú területre, hogy az északabbi dombvidékekről egyre több szegényparaszt települt át ide, hogy termőföldhöz jusson. A Terai ma az ország legsűrűbben lakott vidéke. A 60-as évek végére a Chitwan erdeinek mintegy 70 százalékát kiirtották (és még DDT-t is bőséggel használtak), és bár először a rinocéroszok kaptak viszonylagos védelmet, már csak 95 példány maradt a húsz évvel korábbi 800-hoz képest. A nemzeti parkot 1973-ban alapították, tíz évvel később világörökség is lett. Az idők folyamán területét kissé növelték és puffezónákat is létrehoztak. Itt még vannak települések és a lakosságnak a téli időszakban megengedik, hogy az embermagasságúnál is nagyobbra növő fűből bizonyos mennyiséget levágjanak, ha takarmánynak, vagy kunyhóik újrafedéséhez szükségük van rá.   

    Nagy reményekkel érkeztem meg a vendégházak sorozatát felvonultató kis faluba, hiszen szállásom közelében, szó szerint a kertek alatt, már ott a vadon. Bemelegítésként elvittek a közeli „elefánttelepre”. A Chitwanban nincsenek vadon élő elefántok, legföljebb a szomszédos védett területekről téved át néhanap néhány bika, viszont tartanak pár tucatot. Elég szomorú látni a leláncolt lábú behemótokat, melyek, ha majd teljesen megszelídülnek, alighanem turistákat fognak fuvarozni. Szaporítják is őket, ami a szerény látogatóközpont  megfakult fényképei alapján a következőképpen történik. Egy mahout (elefántidomár vagy micsoda) felül a bika hátára és miközben az a nőstényen próbál tevékenykedni, irányítja, kormányozza. Nem is értem, hogy ez miért nem megy maguktól az elefántoknak.

2011_0126nepal10214.JPG

                          Őrizetes elefántok a Chitwanban

     Hajnali hétkor akkora köd települ a Chitwanra, hogy amikor első tereptúrámra visznek, csónakkal egy folyón, még nem is látom a víz túloldalát. (Déltájban, amikorra kiderült, kiderült, hogy a folyó nemigen szélesebb 15–20 méternél). Úgy félórát, ha haladtunk, ám a világon semmit se láttam, egy-két majom, néhány merész, vagy szintén rosszul látó vízimadár kivételével. Aztán be, gyalog az erdőbe-mezőbe, ami éppen jött. Az embermagasságú fű és a ritkásan eloszló fák kivételével gyakorlatilag semmi – és bár a Chitwan iránti érdeklődésem nem lankadt, optimizmusom annál inkább. Na, majd délután, a dzsiptúrán, mely aránylag mélyen bevisz a park belsejébe. Két békés mocsári krokodil egy patakparton és néhány madár – nagyjából ennyi. A mocsári krokodil a szubkontinensen és környékén előforduló három krokodilfaj egyike. Nem túl nagy, 4–5 méter hosszúságú hüllő, viszont a legszélesebb pofájú valamennyi társa közül. Ahhoz, hogy egy másik krokodilfajt is lássunk, már tenyésztelepre kell mennünk.  A gaviálok vadonbeli egyedszáma 2003-ra 38 (!) egyedre csökkent itteni élőhelyük, a Narayani folyó környékén. Azóta évente begyűjtik a gaviálok tojásait és mesterségesen keltetik ki őket az e célra létrehozott központban, ahol 3–4 éves korukig tartják őket, majd visszatelepítik a folyó környékére. Még így is elég kevés példány marad életben, úgyhogy a faj (mely még Indiában, Pakisztánban és Bangladesben fordul elő), az IUCN besorolása szerint súlyosan veszélyeztetettnek számít. Megjelenésbeli különlegességük a nagyon hosszú és keskeny állkapocs, az oldalirányban ellaposodott farok, és a hengeres testforma, mely kiválóan alkalmassá teszi a vízben való mozgásra, ám szárazföldön esetlenebbek a többi krokodilnál. Viszont a gaviálok élnek a leghosszabb ideig valamennyi krokodilfaj közül.

2011_0126nepal10229.JPG

2011_0126nepal10253.JPG

                          Szerény ízelítő a Chitwan faunájából

2011_0126nepal10246.JPG

                      Gaviál-nevelde

2011_0126nepal10252.JPG

                  Milyen jó táska vagy cipő lehetne belőle (á, csak vicceltem!)

     Volt szerencsém néhány nagyon ritka állatfajt látni szerte a világon, tigrist azonban még nem. Ennek legfőbb oka, hogy még nem is jártam az élőhelyükön. A Chitwanban viszont élnek tigrisek, méghozzá bengáliak, a legutolsó népszámlálás szerint úgy 100 példány. Tekintve, hogy a park területe nem egészen 1000 négyzetkilométer, aránylag csekély esélyem volt, hogy akár egyet is megpillanthassak. Így is történt – tigris sehol, leopárdról nem is beszélve. Önmagam megnyugtatása végett megkérdeztem egyik parkfelügyelőt, mikor látott itt tigrist utoljára. Azt felelte, tíz éve dolgozik a parkban, de még soha.

    De ha már indiai rinocéroszt se látok, csakugyan baj lesz. Ehhez nem terepjárót, hanem elefántot vetettek be szállítóeszközül, egy négytagú katmandui családot fogtam ki útitársakul (két kisgyerekkel). Kétórás útra fizettem be, de ha valaki már ült elefántháton, tudja, hogy egy is elég sok. Az elefánt tudniillik úgy megy, hogy döcög, billeg, egyszóval irgalmatlanul kényelmetlen az ücsörgés a hátára installált faszerkezetben. Van viszont egy hatalmas előnye. Minden állathoz közel lehet férkőzni vele, azok ugyanis nem félnek tőle, végtére is az is csak állat, még ha nagy is. Eltelik egy óra, kettő, néhány szarvas bámészkodik a magas fű között, orrszarvúnak azonban nyoma sincs. Rajtunk kívül még vagy négy-öt elefántos csoport kering a terepen, a mahoutok kissé emelt hangon üvöltöznek egymással, ki mit lát. Amúgy nem kizárt, hogy az elefántok is kommunikáltak egymással. Ezt az emberi fül számára hallhatatlan infrahanggal teszik, és néha volt olyan érzésem, hogy az elefánt belseje határozottan rezonált alattam. A légzése aligha lehetett, mert rendszertelenül érzékeltem. Az viszont kevéssé valószínű, hogy az orrszarvúakról beszélgettek. Aztán úgy bő három órával az indulás után, szürkületkor, amikor már feladom, egyik mahout jelzi, hogy lát egy anyát a kölykével. És csakugyan, a bozótosban ott legel egy behemót, nála nem sokkal kisebb borjával. Minthogy az elefánt még álltában is mocorog kissé, a mellettem ülő család nem kevésbé, no meg, mert erősen szürkül, talán egy-két használható képet sikerült készítenem róluk. Mindegy, lényeg, hogy megvolt. Eddig csak fotón, filmen láttam ezt a fajt (a két afrikai faj egyedeit szerencsére többször, élőben is) és mindig olyan érzésem volt, mintha ez valamiféle páncélt viselne. Pedig nem, csak ilyen a bőre. Az is feltűnő jellegzetességük, hogy az afrikai rokonokkal ellentétben csak egy szarvuk van, ami voltaképp nem szarv, hanem tülök, anyaga pedig szaru.

  2011_0126nepal10258.JPG

                            Elefánttúrán

        2011_0126nepal10278.JPG

                                  Ekkora "gazban"....

2011_0126nepal10286.JPG

            Egyetlen használható képem az indiai orrszarvúról (bár erre sem vagyok büszke)

    Legközelebb Pokharában folytatjuk, majd visszatérünk a Katmandui-völgybe, és azt is megtudjátok, hogyan lehet Buddhával repülni.                          

 

1 komment

Címkék: földrengés gaviál kumari Nepál Chitwan Katmandu newar

Szolgálati közlemény!

2019.02.13. 17:34 Németh Géza

FIGYELEM! ATTENTION! ACHTUNG! VNYIMÁNYIJE!

Több mint három év után ismét élesítettem (magyarul:újra olvashatóvá tettem) a blog "Sör jégkockával - Bevezetés más világokba" című fejezeteit, így az időközben csatlakozók is olvashatják. (Na meg az újabb fejezeteket is. )  Ettől függetlenül a könyv még kapható!

masolat_2016_0612konyvhet0008.jpg

3 komment

AZ ÚT VÉGE - 2. fejezet - Az utolsó fehér folt - Laosz (3. rész)

2019.01.28. 18:11 Németh Géza

 2010_0314laosz10316.jpg

 Egyik napról a másikra kb. 15 fokot zuhant a hőmérséklet, mondjuk 40-ről, ami egyáltalán nem volt ellenemre. Sajnálatosan be is borult, mire Vang Viengbe érkeztünk, Laosz legszebb trópusi kúp- és toronykarsztos vidékére. A parányi város mintha egy másik országban, legalábbis Thaiföldön lenne: teljesen a nyugati hátizsákosok fogadására és szórakoztatására rendezkedett be, ami nekem eleve nem rokonszenves; jó pár ilyen, önmagából kifordult települést láttam Ázsiában, hogy mást ne mondjak, Dalit vagy Yangshuo-t Kínában, Krabit Thaiföldön stb. Viszont a turizmus pénzt hoz, ezért a helybeliek kapva kapnak az alkalmon. Felfutása még a vietnami háború idején kezdődött, az amerikai légierő rövid kifutópályát épített a környékén. Ezt használták a CIA által üzemeltetett Air America kis gépei utánpótlás szállítására (l. a hasonló című filmet Mel Gibsonnal). Átváltozása annyira sikerült, hogy eredeti báját (valószínűleg volt neki) teljesen elvesztette. Az éttermek, utazási irodák és szuvenírboltok még csak hagyján, de ami a Nam Song folyócska partján folyik…, nos, ami a leginkább folyik, az a Beerlao és a lao-lao (alighanem sok esetben különféle narkókkal is megbolondítva). Egymástól úgy 100 méterre fából ácsolt platformok állnak tucatszám, ezeken buliznak techno- és hasonló zenére nyugati felebarátaink. Ha elfáradtak, aludni se kell messze menniük, vannak olcsó, ócska kis vendégházak, ha meg valaki kidől, ott helyben eldobhatja magát az e célra rendszeresített matracokon. Különös szórakozási lehetőség még a „tubing”, azaz jókora gumibelsőn lecsorogni a folyón. Azt olvastam, 2011-ben 22-en haltak meg e nem különösebben kockázatos utazás közben, nyilván többnyire erős alkoholos befolyásoltság alatt. Szó se róla, van miért idejönni más okból is, a táj varázslatos. A mészkőtornyokban számtalan cseppkőbarlang rejtőzik, ezek egy része látogatható is. Ha hinni lehet a nagyon szűkös geológiai információknak, a mészkő valamikor a perm időszak végi tengerekben rakódott le. A táj kissé hasonlít a híres vietnami Halong-öbölre vagy a thaiföldi Phang Nga-öbölre, csak éppen tenger nélkül.  

2010_0314laosz10249.jpg

2010_0314laosz10287.jpg

                      Karsztvidék Vang Vieng környékén

2010_0314laosz10266.jpg

                                          Cseppkőbarlang ugyanott

 

2010_0314laosz10271.jpg

2010_0314laosz10272.jpg

                          Buli van

2010_0314laosz10289.jpg

                          Kapcsolat az égiekkel?

    A kúpkarsztok kissé homályos látványa még jó darabig elkísér észak felé haladva is. Amikor megállunk pihenni egy buddhista monostornál, némi megrökönyödéssel tapasztalom, hogy udvarán akkora parabolaantenna áll, hogy a fél építményt eltakarja. Talán így tartják a kapcsolatot égi feljebbvalóikkal… Immár javában hegyvidéken utazunk, kezdődik a különféle nem-lao etnikumúak földje. Közülük is a legnevezetesebbek a hmongok, akik lao honfitársaikkal ellentétben nem cölöpházakban laknak, hanem olyan deszkaépületekben, melyeknek egyáltalán nincs ablakuk. Bebocsátást is nyertünk egyikbe, gyakorlatilag egy légtérben zajlik az élet, odabenn tüzelnek a főzéshez, úgyhogy a falakat vastag korom fedi. Errefelé még az átlaghoz képest is szegényebbek az emberek. Társaimmal elhatároztuk, hogy a szállásainkról minden, szabadon elmozdítható kelléket elhozunk (értsd: szappan, sampon, fésű, fogkefe) és szétosztjuk faluhelyen. Mondhatom, nagy keletje volt, akárcsak az útközben vett cukorkának a gyerekek körében.  A hmongok Dél-Kínából húzódtak le idáig az utóbbi 150 évben. Négy alcsoportjuk van, saját nyelvvel, szokásokkal. Korábban főként kábítószer-alapanyagokat termeltek, s miután erről erőnek erejével leszoktatták őket, áttértek a hegyvidéki száraz rizstermesztésre. Úgyhogy most ők is erdőt irtanak-égetnek.  A 60-as évek elején a CIA hmong sereget szervezett a Pathet Lao ellen, aminek utóbb meg is lett számukra a keserű következménye.

2010_0314laosz10304.jpg

                        Osztogatunk

                2010_0314laosz10310.jpg

                                 Nekünk is!

2010_0314laosz10322.JPG

                           Hmong ház kívülről

2010_0314laosz10323.jpg

                           ... és belülről

2010_0314laosz10368.jpg

2010_0314laosz10306.jpg

                               Hegyvidéki életképek

Érdekes gépezetekre lettem figyelmes a kocsiból, hát álljunk meg. Egy aránylag gyors patakban parányi „vízerőműveket” láttam. Túl sokat túravezetőnk se tudott róluk, legföljebb annyit, hogy egy-egy háztartást látnak el árammal, úgy-ahogy. Itthon utána olvastam, a működésüket továbbra se nagyon értem, tény viszont, hogy mintegy 7000 működik belőlük az egész országban. Világításra még csak elmegy, de háztartási eszközök működtetéséhez már feszültségszabályozót kell alkalmazni. Mindenesetre elég sok család jut általuk áramhoz olyan vidékeken, ahol nincs hálózat.

2010_0314laosz10363.jpg

                                       Falusi "vízerőművek"

     Gyerekkoromban, úgy a 60-as évek végén majdnem napi rendszerességgel hallottam a reggeli hírekben, hogy az amerikai B-52-es légierődök ismét bombázták a laoszi Kőedény síkságot. Nagyon megmozgatta a fantáziámat. Úgy képzeltem, hogy nyilván azért hívják így, mert arrafelé kőből vannak az edények, vagy tudom is én… Később eltökéltem, ha egyszer Laoszba megyek, ezt a helyet okvetlenül felkeresem. Hosszú, hegyvidéki utazás után érkezünk Phonsavanba, ahol ugyan semmi különös látnivaló nincs, legföljebb az utcára nyíló éttermek, vendégházak elé kiállított hatalmas, hatástalanított bombák. Viszont a város határában terjeszkedik ez a bizonyos Kőedény síkság, mely voltaképp nem síkság, hanem  1000–1100 méter magas hullámos, dombos fennsík. Több tucatnyi csoportban (csak néhány látogatható, de elég is) ezernyi kisebb-nagyobb kőedény látható itt, melyekről  igazából senki sem tudja, hogy miért készültek, pontosan még azt sem, hogy mikor – nagyjából 2500–1500 éve. Ami tény, hogy mindegyiket egyetlen kőtömbből faragták ki, zömüket harmadidőszaki konglomerátumból, durvaszemcsés homokkőből, esetleg gránitból. A legnagyobbak embermagasságúak, súlyuk az 5–6 tonnát is eléri. A közelben találtak olyan hajdani kőbányát, ahol még befejezetlen példányok is akadnak. Rendeltetésükről tömérdek elmélet született: talán emberi temetkezési szokásokkal kapcsolatosak, vagyis gigantikus urnák (találtak körülöttük emberi csontmaradványokat, kerámiatöredéket, fémtárgyakat); talán valamit (terményt, rizsbort) tároltak bennük; talán vizet fogtak fel és tároltak bennük, ki tudja. Egyébként díszítetlenek, némelyiknek levehető teteje is van. Mivel a vidékre tömérdek bomba hullt, sok a bombatölcsér, bár úgy mondják, az „edényekben” nem esett kár. Okosabb tehát nem lettem, de legalább láttam e híres helyszínt.

2010_0314laosz10332.jpg

                                       A háború emlékei

2010_0314laosz10338.jpg

2010_0314laosz10348.jpg

                             A Kőedény síkság

      Luang Prabangnál ismét visszajutunk a Mekong partjára. Pont a szállásunk közelében torkollik bele a nálánál sokkal kisebb Khan folyó, melynek mentén egyszerű parasztházak állnak. Az ottani kertekből hozzák át egy rozoga bambuszhídon terményeiket a túlpartiak. Panziónktól nem messze tyúkok csipegetnek, egy kakast éjszakára egy kas alá tesznek, úgyhogy három napon át hajnalban éktelen, és csillapíthatatlan kukorékolásra ébredünk.  

   A napjainkban mindössze 100 ezres nagyságú település évszázadokon át volt a laoszi királyság fővárosa. Utolsó királyának palotája, mely a XX. század elején, francia uralom alatt épült, ma múzeum. A város fő látnivalói a gyönyörű buddhista templomok tömege, melyek révén immár Világörökség, s egyben olyan hely, ahová minden tisztességes nyugati hátizsákosnak el kell mennie. A főutcáról is könnyen megmászható, kb. 100 méter magas Phu Si dombon arany sztúpa áll, amiből már láttam töméntelent, de ahogy mondják, leginkább az egész városra nyíló kilátás végett érdemes felmenni. Kilátás? Itt? Az egész város füstben úszik. A főutca itt is tele ajándékboltokkal, mindenféle étteremmel, egyik végében pedig a napi rendszerességgel üzemelő esti piaccal, ahol elképzelhetetlen mennyiségben kapható mindenféle haszontalanság éppúgy, mint szép vagy kevésbé szép népművészeti termék, vagy olcsó ruhaféle. 

2010_0314laosz10378.jpg

2010_0314laosz10375.jpg

                              Esti piac Luang Prabangban

     A várostól úgy 30 kilométerre zuhog alá kellemes, erdős vidéken a Kuang Si-vízesés, melyből különleges formájú mészképződmények válnak ki. Meglepően sok a helybeli kiránduló, piknikező is, ami jó jel, hiszen arra mutat, hogy a laosziak körében is kezd kialakulni valamiféle fizetőképes középosztály. Jó órát csónakázunk a meredek, sziklás Mekong-parton megbúvó híres Pak Ou barlangokhoz, mely ugyan egyáltalán nem látványos, viszont a laosziak számára nagyon szent hely töméntelen Buddha-szobrával. A város közvetlen környékén szerencsére rengeteg kis falu van, ahol betekinthetünk a helybeliek mindennapi életébe.

2010_0314laosz10414.jpg

2010_0314laosz10427.jpg

2010_0318laosz20006.jpg

                                   A Kuang Si vízesés

    Némi aggodalommal térünk vissza szállásunkra: a hírek szerint másnapra, azaz szombatra több százezres tömeg gyűlik össze Bangkokban, hogy az éppen regnáló kormány ellen tüntessenek. Most éppen a vörös ingesek. Pár éve a sárga ingesek tüntettek az akkori kormány ellen, napokra lezárták a thai főváros repterét, senki se ki, se be. 

    Mielőtt Nick kikísérne bennünket Luang Prabang parányi repülőterére, hajnali hatkor kiállunk a sarokra és nézzük, hogyan jönnek végeláthatatlan sorokban a szerzetesek, hogy az adakozó lakosságtól begyűjtsék napi élelmüket. Mindegyikük mellett egy kisgyerek. Ha a szerzetes már bőven kapott, a fölösleget nekik, a legszegényebb családok gyermekeinek adja. Nick megjegyzi, ő is ezt csinálta tizenhét éven keresztül. Nem kérdeztem meg tőle, milyen érzéssel gondol vissza azokra az időkre és mit érez ma, amikor e szokásos jelenetet látja. Szerintem boldog ember. Nyugati módi szerint búcsúzáskor megöleljük, amitől kissé zavarba jön. Náluk az ilyesmi nem szokás. Összeteszik a tenyerüket a mellük előtt, meghajolnak, vagy csak bólintanak, és azt mondják, namaszté. Köszönni, megköszönni, elköszönni szokás eredetileg Indiában, de mára sok Délkelet-ázsiai országban elterjedt.     

2010_0318laosz20051.JPG

                      Hajnali ételosztás a szerzeteseknek

    Gond nélkül átrepültünk Thaiföldre a laoszi légitársaság kis kávédarálóján,, és még némi kaját is kaptunk. Hát, ez az… Ha egy ilyen szegény országnak telik rá, akkor vajon sok nyugati légitársaságnak vajon miért nem.  Bangkoki szállodánk környékén teljesen normális menetben folyt az élet, csak a tévében néztem, miket művelnek pár kilométerrel odébb. Például tömegével vért adtak, aztán vödörszámra öntötték a rendfenntartók közé. Az igazi balhé pár hét múlva tört ki: utcai barikádokkal, gyújtogatással, kődobálással, lövöldözéssel, halottakkal…, de akkor már itthon voltam. Nesze neked, buddhizmus, a világ állítólag legbékésebb vallása.

 

      

Szólj hozzá!

Címkék: Luang Prabang Kőedény síkság

Karácsony 2016

2016.12.24. 16:42 Németh Géza

A BLOG MINDEN OLVASÓJÁNAK BÉKÉS KARÁCSONYT ÉS BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK. JANUÁRBAN ÚJ RÉSZEK JÖNNEK!

 

2015karacsony_1.jpg

Szólj hozzá!

MEGJELENT AZ ÚJ KÖNYVEM!

2016.05.22. 17:37 Németh Géza

Kedves Olvasó! Hosszú várakozás után megjelent az új könyvem. Ezt sokan itt a blogon már olvashattátok. Most meg is lehet venni. 560 oldal, benne 480 fotó, másfél kiló. Megvásárolható a Flaccus Kiadó könyvesboltjában (Budapest, VIII. Vas utca 19. ) megrendelhető a flaccus@flaccus.hu e-mail címen, vagy telefonon 338-4197.  Az ára elvileg 5500 Ft, de online csak 4400, ha pedig arra hivatkoztok, hogy a blogon, vagy a Facebookon olvastatok róla, akkor csak 4000. Ezzel egyidejűleg, mivel nem vagyok sem magam, sem a kiadóm ellensége, hosszabb időre elérhetetlenné  teszem a blogon ezeket a fejezeteket. Jó olvasást kívánok!

konyv_boritom.jpg

 

Ez a fülszövege és a tartalom:

Ismerik a kultúrsokk szót? Ez a jelenség, hangulat, lelkiállapot többnyire akkor lép fel, amikor idegen környezetbe kerülünk, leginkább természetesen külföldön. Szinte az első pillanatokban tapasztaljuk, hogy valami nagyon más (vagy ha nem nagyon, de kissé biztosan), mint amit idehaza megszoktunk. Mások a szagok, a hangok, más nyelvet beszélnek, más pénzzel fizetnek, más a klíma, az étel, az emberek temperamentuma, öltözködése, az idegenhez való viszonya, eltérőek a lakókörülményeik, az épületeik, az életvitelük, a mindennapi szokásaik és még sorolhatnám… A hirtelen környezetváltozás érintheti az embert pozitívan is. Ez az újdonság varázsa. Élvezetes a kellemes idő (már ha kellemes), az érdekes ízű ételek, a helybeliek számunkra furcsa szokásai, érdeklődése stb. Aztán ahogy telik az idő, elmúlik a varázs és egyre sűrűbben, erősebben jönnek elő az új környezet negatívumai. Mindezek fokozódó ellenérzéseket váltanak ki belőlünk; nem ízlik az étel, a barátságos érdeklődést zaklatásként éljük meg, az eleinte élvezetes, nyüzsgő környezet visszataszítóvá válik, hiányozni kezdenek a hazai ízek, sőt eseteként odáig is eljutunk, hogy egyre gyakrabban mondjuk: „ezek” tiszta őrültek! Pedig „ezek” nem őrültek. Csak mások. Ha erre idejében rájövünk, elkezdünk alkalmazkodni, és élvezni fogjuk az új környezetnek még a kihívásait is.   

       Ez a könyv, amellett, hogy nagy vonalakban bemutat a mienktől eltérő (vagy éppen meglepő módon hasonló) kultúrákat, szokásokat, furcsaságokat, alapvetően a tolerancia jegyében született, bár nekem is eltartott egy ideig, amíg idáig eljutottam. Amiket itt leírok, nagyrészt saját élményekből, tapasztalatokból merítettem. Meglehet, néha tévedek, előfordulhat, hogy némely olvasóm hasonló helyzetekben, vagy az említésre kerülő országokban az enyémtől gyökeresen eltérő kalandokat élt át, más tapasztalatokat szerzett. Ez is szép az utazásban; hogy mindannyian másként éljük meg az élményeinket, más tetszik, vagy éppen nem tetszik. Nem kell feltétlenül szeretni mindent úgy, ahogy van, de érdemes befogadni; nyitott szemmel, szívvel, szellemmel. Higgyék el, gazdagodunk általa.

   És végül: ez a könyv nem a sörről szól!

                                                               Németh Géza

 Bevezetés a „Bevezetés…”-hez

Belépődíj

avagy mikor nyit a határ

Ungverjaland

avagy mi az a csicser

A királynő meg a kacsacsőrű emlős

avagy zöld gomb – pin-kód – zöld gomb

Jártak már a Kőerdőben?

avagy hogyan állítsuk meg a buszt

Lakni kell!

avagy betonkalitka és öt csillag

A napos oldal

avagy milyen ízű a krokodilhús

Hozd a magadét!

avagy élvezzük a cikkeket

Milyen a jó idő?

avagy fagyhalál a sivatagban

Fő a biztonság

avagy a bukástól a maláriáig

A pillanat műve

avagy gyerek a kosárban

Hol élünk?

avagy focimeccs a cölöpökön

Vizesblokk

avagy légy a piszoárban

Milyen az indiai nők lába?

avagy férfiak szoknyában, nők nadrágban

Akar ön hindu lenni?

avagy ki szponzorálja a körmenetet

Mesteremberek

avagy hallgassuk, hogyan nő a rizs

Vendégségben

avagy mi lehet mostanában Li asszonnyal

A kétkilós pulóver

avagy hogyan hozzuk haza a fazsiráfot

Azt írja az újság…

avagy a mongol tenkes

Mikor zár a kocsma?

avagy tánc az utcán

Ilyen nincs…

…és mégis van!

Hogyan éljük túl a világ nyomorúságát?

avagy az elcsúszott tízbirres

Találkozások

avagy mit keres egy sebész a vulkánokon

Ami összeköt – és ami elválaszt

avagy hol, mit és mibe dugjunk

 

Szólj hozzá!

KÖZLEMÉNY

2016.01.25. 18:02 Németh Géza

Kedves Olvasó! Tekintettel arra, hogy az utóbbi időkben a blog látogatottsága erősen csökkent (napi húsz körülire), úgy döntöttem, hogy meghatározatlan ideig nem teszek föl új bejegyzést. Ha már Hawaii vagy Grönland se vonz 120-150 látogatónál többet, akkor aligha tudok ennél érdekfeszítőbbel előállni. Mindenesetre nagyon köszönöm az érdeklődők érdeklődését, a megosztók megosztásait, de 127 követő a FB-on nagyon-nagyon kevés. Tudom, persze, hosszúak a bejegyzések, de hát epigrammákat mégsem írhatok. A blog természetesen NEM SZŰNIK MEG, az eddig felpakolt anyagok továbbra is olvashatók, csak új bejegyzés nem lesz egy ideig. Majd ha lesz kedvem, folytatom. Most egyelőre nincs.  

2 komment

AZ ÚT VÉGE - 1. fejezet - HAWAII ÚJRATÖLTVE - 3. (befejező) rész

2016.01.16. 16:45 Németh Géza

    HAWAII , 2009

2009_1209hwaii10412.jpg

És most jön, ami még nem volt: láva testközelből. Csónakunk, 24 fővel, elvileg ötkor indult. Elég sokat veszkődtünk, mire az öblöt megtaláltuk a jelöletlen, ám számtalan kis parti út szövevényében, de háromnegyedre csak-csak odaértünk. Előbb még körülnézünk a partvidéken, és nem hiszünk a szemünknek. Itt építkeznek! A puszta lávamezőn, amit már kis páfrányok tarkítanak, parcellákat tűztek ki, és néhány elvetemült alak szép nagy lakóházakat épít. Hevenyészett utak már vannak, víz is, villany is, de fogalmam sincs, hogyan oldják meg például a szennyvízelvezetést. Milyen lehet lávamezőn élni? Az bizonyos, az itteniekhez hasonló szépségű fonatos- vagy kötéllávákat talán sehol másutt nem látni a földön, ám kötve hiszem, hogy a letelepülőket ez vonzza.

 

 

 

2009_1209hawaii10358.jpg

                            Építkezés a lávamezőn

2009_1209hawaii10339.jpg

                             Ugye mondtam, hogy szépek a kötéllávák

     Keressük a csónakot, ám az ott tébláboló népség azt mondja, már elment. Jól nézünk ki… Ámde azonnal akad egy kisvállalkozó, aki elég méretes motorcsónakján bejelentkezik, hogy négyünket kivisz az óceánra, ráadásul amannál jóval olcsóbban. Egy órát hasítjuk a vizet a part közelében, mire feltűnik az első pirosság. Hat körül már szürkül, jól elválik a tüzes massza a koromfekete háttértől. Aztán még egy, még egy, összesen vagy hat-hét kifolyás, nagyjából egy kilométeres szakaszon. Csónakosunk nem szívbajos, ahol lehet, akár öt méterre is megközelíti a lávát, mely sisteregve, pöfögve, bugyogva csorog, vagy éppen spriccel bele az óceánba. A nagyobb csónakból, mely cserbenhagyott bennünket és most ott kavar a közelünkben, a sok utas miatt aligha élvezhettünk volna ilyen látványt, ez a kisebb viszont erősen billeg, úgyhogy nem könnyű élesen fotózni, de a kb. 50 lövésből azért így is akad néhány használható. Alig érezzük a forróságot, a tengervíz sem különösebben meleg (ab ovo elég meleg), pedig a láva hőmérséklete még itt is lehet úgy 800 fok. Hawaii lávái amúgy is igen forróak, a valaha volt legmagasabb lávahőmérsékletet a Kilauea Iki kitörésekor mérték, 1200 fokot. Néha egy fuvallat kénszagú felhővel borítja be a környéket, ilyenkor csónakosunk kissé odébb megy. A látvány, a hangok, a színek káprázata elnyomja amúgy sem túl erős félelemérzetünket, nem tudom, mit kellett úgy majréztatni a népet a parton; teljes biztonságban érezzük magunkat, sőt, meg merem kockáztatni, boldogan hagytuk el másnap reggel a Nagy-szigetet. Boldogan, hiszen megvan, láttuk, szemünkkel megsimogattuk, és ez semmihez sem fogható csoda.    

2009_1209hawaii10372.jpg

                              Megérkeztünk!

2009_1209hawaii10404.jpg

 2009_1209hawaii10378.jpg

2009_1209hawaii10412.jpg

2009_1209hawaii10418.jpg

                            Dől a hegy leve

     Azt nem úgy kell elképzelni, hogy több száz méteres lávaárak rohannak lefelé a Kilauea lejtőin. Ilyen is előfordul néhanap, de most nem néhanap van. A kráterből kilépő láva, ha nem kap elég utánpótlást, szinte azonnal bekérgeződik és e kéreg alatt, kis alagutakban folyik le végig a tengerig. Ezek a „csövek” helyenként és időnként felnyílnak, ott látható is lenne a láva, ha most éppen a helikopteren ülnénk. Ilyen helyeken szoktak a kutatók olvadékmintákat venni. Kérdezhetik, miért nem mentünk el gyalog a Puu Oo-hoz, az aktív kráterhez. Nos, azért, mert sok órás gyaloglással érhető el, igen nehezen járható lávafelszínen, másrészt az aztán tényleg veszélyes. A lávakéreg helyenként igen vékony, könnyen beszakadhat, akkor aztán vagy megsülnénk, ha éppen olvadék folyik el alatta, vagy összevissza törnénk magunkat egy-egy lyukban.

     Konából honolului mandinerrel repülünk át Maui szigetére, amit kivételesen nem bánunk, mert a látvány pazar: a hatalmas város, keleti végében a rég kialudt Diamond Head vulkánnal, aztán Molokai lapos szigete, a távolban a Nagy-sziget felhőből kibúvó két óriás pajzsvulkánja, a 4205 méter magas Mauna Kea (Fehér hegy – a hósapkája miatt) és testvére, a Mauna Loa (Hosszú hegy – 4170 méter), majd Maui roppant meredek partjai. Mauit két vulkán építi fel, de ezek csak később gyógyultak össze egy szigetté; a köztük levő, eróziójuk során létrejött lapályon van a reptérnek is helyet adó húszezres, hipermarketek, középületek tucatjaival megpakolt Kahuluival teljesen egybeépült Wailuku, ahol szállást találunk a Banana nevezetű youth hostelben. Elég ótvar hely, igaz, nem „lakni” jöttünk Mauira. Amúgy kb. 100 méterre van a Northshore nevű hasonló intézménytől, ahol annak idején, 1990-ben laktam. Azóta vagy teljesen kiesett minden, vagy nagyon átépült a város, de semmire sem ismertem rá. Az igazi szálláshely-eldorádó amúgy a keleti szigetfél nyugati partvidékén van, tele fantáziátlan küllemű apartmanhotelek tucatjaival, melynek lakásait, stúdióit minimum egy hétre, de inkább többre veszik ki a hosszabb nyaralásra érkező családok. A strand pocsék és büdös, nem is értem, mit szeretnek ezen az emberek.

2009_1217hawaii20019.jpg

                             Honolulu a levegőből

2009_1217hawaii20020.jpg

                         A Diamond Head

2009_1217hawaii20023.jpg

                           Molokai majdnem egészen ráfért a képre

2009_1217hawaii20074.jpg

             A Nagy-sziget két óriása: balra a Mauna Kea, jobbra a Mauna Loa

   A reptéren újabb kocsit bérlünk (megint Chevy), másnap reggel már irány a Haleakala 3000 méter fölé emelkedő csúcsa. Annak idején majd megvett az isten hidege, most egy szál pólóban sétálgatunk, élvezzük az óriási (amúgy erózió által kikotort) kráter és színes salakkúpjai látványát, no meg a csúcsrégió fő attrakcióit az ezüstkard nevezetű növények látványát. Csak itt él, igazi életbajnok, ahogy ezüstös szőröcskéivel védekezik a hideg és az erős UV-sugárzás ellen. Évekbe telik, mire virágot hoz, aztán elpusztul. Virágzó példányt ugyan nem láttunk, egy épp elvirágzottat, vagyis haldoklót igen. Lefelé jövet viszont sikerült megtalálnom azt a botanikus kertet, ahol 1990-ben már jártam. A növénytan nem az erősségem, ám ettől a virágokat még szerethetem. A zömük nem endemikus, de kit érdekel; ennyi proteafélét még sehol sem láttam, ráadásul időközben beszereztek két nene ludat is. Ez a madárfaj viszont kizárólag Hawaiin él. Hajdan, a szigetcsoport felfedezése idején még nagy számban népesítették be a szigeteket, ám a behurcolt ragadozók annyit elpusztítottak, hogy az 50-s évek elejére alig 30 példányuk maradt fenn. Azóta a szigorú védelemnek és a szaporító programnak köszönhetően a vadon élő populációt sikerült 1000 közelébe feltornászni, de különféle állatkertekben, vadasparkokban szerte a világon mintegy 2000 példányuk él. Érdekes, hogy elvileg röpképtelennek tartják őket számon, de vannak egyedek, amelyek elég szépen repülnek. (Végtére is Márton lúd is megtanult a Nils Holgerssonban.)    

2009_1217hawaii20051.jpg

                      A Haleakala krátere  

2009_1217hawaii20083.jpg

                                   ... és benne az egyik salakkúp

2009_1217hawaii20048.jpg

                                                Ezüstkard

2009_1217hawaii20120.jpg

2009_1217hawaii20130.jpg

                                   Élvezkedés a botanikuskertben

2009_1217hawaii20109.jpg

                          Ilyen a nene lúd

   Maui partvidéki útjain sokat javítottak azóta, de még nem eleget. Az északi út több száz kanyarjával, 50 egysávos hídjával még pazar parti panorámával együtt is kis rémálom, viszont remek szörfterep annak, aki ezért jön ide. A Haleakalától délre futó út még mindig elég pocsék, viszont az út menti sziklafalakat a szó szoros értelmében sokhelyütt becsomagolták óriási dróthálókkal, így védekezve az omlások ellen. Kis híján kifogy a benzinünk, mire elérjük a keleti partot, Hanát. Érdekes, valahogy szebbre emlékeztem. Egyetlen étterme van, az étlapon kizárólag burgerek, igaz, sokféle néven. A mosdóban a kagyló fölött felirat, mellyel tengernyi pontban kezet mosni (!) tanítják a dolgozókat. Amerikában a közhiedelemmel ellentétben igen jókat lehet enni, nem csak a fast food moslékát. A hiper- és szupermarketek sarkában árulnak főtt ételt a világ minden konyhájáról, nem beszélve a food courtokról, ahol a teljes nemzetközi ételválaszték felvonul, ráadásul olcsón. És az amerikaiak esznek. A helyzet kissé a Római Birodalom végnapjaira emlékeztet, csak míg az ókoriak legalább kirókázták, hogy még több férjen, az amerikaiak megemésztik, ha már egyszer lenyelték. Soha sehol ennyi rusnya kövér, zsíros, remegő hájas embert nem láttam. De mit kell csodálkozni, az adagok gigantikusak, a legkisebb üdítős pohár félliteres, de ilyet rajtunk kívül senki sem választ. Az amúgy is torokkaparóan hideg italnak megágyaznak fél kiló jéggel, amit aztán szó szerint elropogtatnak. Nem tudom, itt talán egy mutáns faj van születőben, de ha ők viszik tovább az emberiség génállományát, akkor nekünk annyi. Utóbb Honoluluban egy kis étteremben feltűnt egy igen termetes lány, a kajával már végzett, olvasgatott. Másnap este láttuk Waikiki főutcáján, kezében nagy papírpohár, nyilván kibélelve valami töménnyel, mert menni alig bírt, úgy tántorgott. Gondoljuk meg, eljön Hawaiira egy csomó pénzért, zabál, vedel, a strandra nyilván ki se mer menni, hogy nézne ki a szerencsétlen fürdőruhában. Egy maui étteremben láttunk egy négyfős családot, jöttek estebédre, persze, hamburgerre. Együtt nyomhattak minimum fél tonnát. Apu alig fért el az asztalnál, de amikor hozták az ételt, szétvetett lábakkal, óriásira tátott szájjal nekiveselkedett és falt… Látniuk kellett volna, de jobb, hogy nem látták.

2009_1217hawaii20366.jpg

                                          Amerikai szépség

 2009_1217hawaii20041.jpg

2009_1217hawaii20138.jpg

2009_1217hawaii20180.jpg

                           Látnivalók Maui partjainál

     Lahaina Maui nyugati partvidékének üdülőnegyede. Itt is jártam akkor, az egészből csak egy parkban álló gigantikus banyanfára emlékszem, meg a töméntelen giccs-ajándék-boltra. Az amerikaiak láthatóan imádják az ilyesmit; alig két hét múlva karácsony, de a családi házak már teljes pompában állnak mindenütt, kerti törpére hajazó Mikulásokkal és hasonló szörnyűségekkel díszítve.

2009_1217hawaii20181.jpg

                       Közeleg a karácsony

2009_1217hawaii20285.jpg

                           Gigamikulás Honoluluban

    De ha már itt járunk, menjünk ki csónakkal bálnanézőbe, amire akkor nem telt. Itt telelnek azok a hosszúszárnyú bálnák, melyek amúgy Alaszka partjai közelében élnek és táplálkoznak (csak ott, emitt meg böjtölnek). Félórán belül felbukkan az első, aztán még kettő (meg fél tucat bálnaleső motorcsónak). Egész közel jönnek, iszonyú monstrumok, egy farkcsapással kihajíthatnának bennünket a partra. Akkor a legszebbek, amikor farokúszójukat az égnek dobva kecsesen alámerülnek. A csúcs viszont az lenne, ha a levegőbe dobálnák magukat, ahogy a filmekben is látni. És meg is teszik. A baj az, hogy sosem tudhatjuk, hol bukkannak elő a vízből, ezért e tornamutatvány fotózásához vagy sok idő, vagy sok szerencse kell. Nekem egyik sem volt. Láttam repülő bálnát, ám ami a fotót illeti, ebből a produkcióból csak három csobbanást sikerült elkapnom.        

2009_1217hawaii20217.jpg

                                             Alábukás

2009_1217hawaii20199.jpg

                                     Repülő bálna helyett csobbanás

     Maradék három napunk Oahu szigetén. Meglepően olcsón találunk apartmant Honolulu híres strandnegyedében, Waikikin, úgy 150 méterre a víztől. És igen… pont mellettünk áll az a hostel, ahol annak idején 12 dollárért laktam, negyedmagammal. Most 90-et fizettünk ketten, hát, ezt is megértem. Ebbe, persze, belejátszott a válság, és az, hogy még nem jött meg a karácsonyi vendéghullám (ha ugyan megjön), úgyhogy a környék összes hatalmas, gettószerű hoteljének szobái, a sötét ablakokból ítélve, 80 százalékban kongtak az ürességtől. Honolulu világvárosnak tűnik (bár csak alig 400 ezren lakják az 1,3 millió hawaiiból) felhőkarcolóival, hatalmas gépkocsiforgalmával. Sok időt nem is töltünk itt, inkább körbeautózzuk (most egy Subaruval) Oahu szigetét. Már Mauinál is jobban kikezdte az erózió, de ettől szépek közel függőleges, mélyen barázdált sziklafalai. Tömérdek kisebb stand várja szörfözőket … meg a hajléktalanokat. Olyan kis bódévárosokat látni helyenként, mint a harmadik világban, csak itt minden kalyiba előtt áll egy félroncs autó.

2009_1217hawaii20276.jpg

                         Honolului szállásunk, mellette a kisebbikben laktam 1990-ben

2009_1217hawaii20344.jpg

                                    Szinte minden hotel kongott az ürességtől

2009_1217hawaii20300.jpg

                                     Honolulu külvárosa

2009_1217hawaii20316.jpg

                                    Oahu erózió marta hegyoldalai

2009_1217hawaii20362.jpg

                               Ez is Hawaii -  egy hajléktalantábor

   És persze itt van Waikiki híres strandja, tömérdek üzlettel, étkezdével, hotellel… és japánnal. Annak idején egyetlen bikinis japán csajt se láttam a homokon, mostanra már ledérebbek lettek, bár ezzel nem feltétlenül fokozzák a férfiaknak nyújtott esztétikai élményt. Este a sétányon megpillantok egy japán lányt, 30 fokos melegben, bundabéléses csizmában, miniszoknyában. Aztán még egyet és újabbakat. Az üzletek kirakatában is ott sorakoznak a csizmák. Nyilván van rá igény.

2009_1217hawaii20345.jpg

                           Waikiki Beach

2009_1217hawaii20284.jpg

                                                  Csizmában a trópusokon

2009_1217hawaii20354.jpg

                                             Tessék: japán lányok bikiniben

     S hogy miért lett a cím „újratöltve”? Még odakinn jutott eszembe, aztán rájöttem, hogy mivel a Mátrix (II) óta már mindent „újratöltenek”, elég közhelyes. De meghagytam. Nekem sok jelentése volt itt Hawaiin, és remélem, mindez az olvasónak is átjött.   (Vége)    

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2016/01/05/az_ut_vege_1_fejezet_hawaii_ujratoltve_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/22/az_ut_vege_hawaii_ujratoltve_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/11/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_4_befejezo_reszf

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/02/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/22/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/07/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)

 

https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/

 

 

 

1 komment

Címkék: bálna Honolulu Waikiki Maui Mauna Loa lávafolyás Mauna Kea Oahu Haleakala ezüstkard nene lúd Protea kötélláva Molokai Diamond Head

AZ ÚT VÉGE - 1. fejezet - HAWAII ÚJRATÖLTVE - 2. rész

2016.01.05. 17:32 Németh Géza

HAWAII, 2009

2009_1209hawaii10210.jpg

Amint említettem, messze lakván a vulkáni látványosságoktól, naponta tettük meg az utat a Kona-part és a Nagy-sziget keleti része között. Így aztán nem kerülhette el a figyelmünket, hogy az út mentén itt-ott makadámiadió-ültetvények vannak. Ez az eredetileg Ausztráliában őshonos csonthéjas termésű örökzöld a szigetcsoport egyik büszkesége (nevét egyébként egy skót származású ausztrál kémikusról, John MacAdamről kapta). És ha már ott voltak az ültetvények, Bálinttal nekiálltuk szemezgetni a fák alatt és volt is mit. Egy csomó lehullott, már megszabadult zöld burkától, készen a betakarításra. Nem mondhatni, hogy mohók voltunk, egyszerre legföljebb egy-két kilót gyűjtöttünk be. A terméseket, melyek kb. feleakkorák, mint egy dió, Bálint esténként szállásunkon egy kővel püfölve feltörte és szépen megpucolva hozta haza, én meg, úgy, ahogy voltak, héjastól. (Ebből – is – lett a karácsonyi diós bejgli.) Úgy négy-öt kilót. Boltban egyébként nagyon drágán árulják. Egy alkalommal feltűnt egy csőszszerű fickó, de nem túl nagy érdeklődéssel szemlélte, mi művelünk. Gondoltuk, megelőzzük a bajt, integettünk neki. Odajött, erre elkezdtük neki magyarázni, hogy ez milyen csodálatos, most látunk ilyet életünkben először, Magyarországon ezt nem is ismerik satöbbi. Kérdezgettük is a fákról, válaszolt is barátságosan, végül konfliktus nélkül intettünk búcsút egymásnak. Azt persze nem látta, hogy a tömött zacskókat közben bedugtuk egy bokor alá.     

hamakua-macadamia-nut-recipes-2_1.jpg

                                       Ilyen a makadámia dió
 

     Ha már itt tartunk, elmondom, hogy a világ legszabadabbnak tartott országában lassan már minden tilos. Ennek két oka is van. A prózaibb, hogy Amerikában mindenért lehet perelni. Nem véletlen, hogy itt mindenre előre figyelmeztetnek. Az országutakon mérföldenként felirat, ne lépd túl a sebességet, ne szemetelj, ezt ne, azt ne, különben… És hát a csúcs! Amerikában 21 éven aluliakat szeszes itallal nem szabad kiszolgálni. Bemegyünk egy üzletbe, leakasztok egy hatos Heinekent, s amikor fizetni akarok, a pénztárosnő ID-t kér (ID lehet bármiféle személyazonosságot igazoló papír). Asszonyom, úgy nézek ki, mint aki még nem múlt el 21? (Megjegyzem, bár 55 voltam akkor, legjobb pillanataimban is legföljebb egy tízest mertem volna letagadni.) Akkor is kéri. Nem adtam, viszont felajánlottam neki, mit kezdjen a sörével. Ha azt hiszik, egyedi eset volt, rosszul hiszik. Hazafelé, a Kennedy repülőtéren Bálint akart sört, tőle is ID-t kértek. Megmutatta, szomjas volt. Mellesleg Bálint velem egykorú, viszont galambősz. A másik okot inkább nem részletezem, de…. Szeptember 11-én Amerika akkora pofont kapott, hogy azóta egyszerűen muszáj folyamatosan rettegésben tartani a jónépet, már hogy ezzel is igazolható legyen: Amerikát csakis tőle 10 ezer kilométerre lehet megvédeni.  

     A repülésünk még kissé odébb van, nézzünk előbb körül a Kilauea környékén. Már megint gyalázatos időt kaptunk ki, de azért becsülettel benéztünk a kráterbe, megszemléltük a környék nevezetességeit, a fumarólákat, szolfatárákat, vagyis forró gőz- és gázkiáramlásokat. A leglátványosabbak a kénes kigőzölgések, valamint a belőlük kiváló kénkristályok. Térdre ereszkedve próbáltam pár centis közelségből fotózni, slukkoltam is párszor a büdösségből, aztán másnap, ragyogó napsütésben újra végigfotóztam az egészet.

2009_1209hawaii10105.jpg

                                2009_1209hawaii10115.jpg                                 Kénkiválások szolfatárákból

                                    

A Kialuea kráterét csak egy „fal” választja el a Kilauea Ikitől (Kis Kilauea), melynek kráteraljzata 1959 novemberében feltöltekezett izzó lávával, amit aztán a gőzök és gázok hatalmas lávaszökőkutak formájában dobáltak a levegőbe. Egyiknek a magassága a döbbenetes 580 méteres magasságot is elérte, a kráter egyik oldalában pedig jókora salakkúp emelkedett ki. A kitörés idővel elült, most aránylag sík a kráteraljzat, de nem az a peremein. Jól látszik, ahogy a lassan kihűlő lávató hogyan zökkent be, egymásra torlódott jégtáblákhoz hasonló lávatömböket hagyva a szélein. Azon már akkor is bámultam, hogyan képes megtelepedni az élet ott, ahol egyetlen gramm talaj sincs. Márpedig itt nem csupán páfrányok zöldellnek, hanem fa méretű Ohia lehuák, melyek a lávafolyások pionír növényei. Bennszülött hawaii faj, minden szélsőséget elvisel, trópusian nedves, vagy akár félsivatagian száraz klímát, savanyú, vagy épp semleges pH-jú talajt, tengerszinten éppúgy megél, mint 2500 méteren. Húsos, szürkészöld levelei között élénkpiros virágok díszlenek. Lassan növekednek, fájuk tömött szövetű, kemény, úgyhogy az őslakosok sokféle célra használták. A természet meglepően hamar magához tért a Kialuea Iki belső kráterperemein is, ahol már trópusi dzsungel díszlik.

2009_1209hawaii10145.jpg

                              A Kilauea Iki felülről

2009_1209hawaii10151.jpg

                              ...és a kráteraljzatról, néhány Ohia lehuával

2009_1209hawaii10149.jpg

                                      Ilyen a virága

     Innen csak egy ugrás a Thurston-lávaalagút, mely ugyan messze elmarad a világ hasonló képződményeitől, de azért érdekes. Lávaalagút akkor keletkezik, ha a nem túl gyorsan mozgó lávafolyam felszíne gyorsan kihűl, és a kéreg alatt tovább folyik a még izzó olvadék. Amikor elfogy, ott marad az alagút. A mienk úgy 100 méter hosszú, 5–6 méter magas lehet, felülről már behatoltak a föléje telepedett fák gyökerei. De ki az ördög lehetett az a Thurston? Nos, Lorrin Thurston ügyvéd, politikus, üzletember volt, egyébként hawaii születésű (de természetesen nem őslakos), aki a 20. század elején elvbarátaival sokat lobbizott azért, hogy a Kilauea és környéke nemzeti park legyen. Az lett.

2009_1209hawaii10124.jpg

                                     A Thurston-lávaalagút

2009_1209hawaii10126.jpg

                             A fölötte élő fák gyökerei már áthatoltak az alagút mennyezetén

     Az igazi nagy szám a Kráterlánc-út (Chain of Craters Road), mely a keleti riftzóna kis krátereit fűzi fel. Körülbelül 30 kilométer hosszú aszfaltút, mely levisz a déli partig, és közben minimum fél tucat kráterbe pillanthatunk be. Engedelmükkel, nem sorolom név szerint, egyrészt, mert jószerével kimondhatatlanok, másrészt meg minek. A leglátványosabb a Pauahi, 1974-be tört ki utoljára. Nem kúpok, hanem „gödrök”, vagyis kráterek. Ezekben hajdan többnyire lávatavak fortyogtak, mélységük 150–200 méter, némelyik falai szinte függőlegesek.

2009_1209hawaii10173.jpg

                         A kráterlánc leglátványosabb  példánya, a Pauahi

Környékükön csodaszép lávaalakzatok láthatók, különös, szoborszerű képződmények, melyek úgy keletkeztek, hogy a lávafolyásból kibuggyanó olvadék körülfogott egy csomó fát, és szépen a törzsek köré szilárdult. Egyetlen kúp emelkedik a környéken, a Mauna Ulu („növekvő hegy”), az is csak úgy 140 méterre. 1969-ben keletkezett, 1974-ig működött, méghozzá olyan alaposan, hogy kb. 4000 hektárt borított be a lávája, jó darabon magát a Kráterlánc-utat is, de azt 100 méter vastagon (azóta az utat másfelé vezették).

2009_1209hawaii10178.jpg

                                       Lávaszobor

2009_1209hawaii10193.jpg

2009_1209hawaii10194.jpg

2009_1209hawaii10195.jpg

                                                      Változatok páfrányra...

2009_1209hawaii10186.jpg

                                                 ...és egyéb növények a Mauna Ulu környékén

      Tovább haladva egy szerkezeti törés következik, magyarán a terep irgalmatlanul elkezd lejteni, az út meg kanyarogni. Itt már rálátni a partvidékre. A zökkenés oka, hogy a Kialuea déli lejtőit folyamatosan nyomja az óceán felé a felnyomuló magma, s erre, valamint a földrengésekre ez a törés évi 10 centis átlagos mozgással reagál. Közben csodás lávafolyásokat láthatunk. A csillogó felszíneket pahoehoe láva alkotja, a feketéket aa. A kettő között geokémiailag semmi különbség nincs, sőt itt-ott egymás mellett látható ugyanaz a bazalt, csak más megjelenésben. Míg a pahoehoe aránylag gyorsan mozgott és közben kötélcsomókra emlékeztető meggyűrődött formákat vett fel, az aa láva folyásai lelassultak, hamar elveszítették gáztartalmukat és rögös szerkezetűvé váltak. Hawaiin amúgy sincsenek olyan igazi hegy formájú hegyek. A 4205 méter magas Mauna Kea (a tengeraljzatról számítva kb. 9000 méter!), vagy a nála csak 50 méterrel alacsonyabb, de még aktív Mauna Loa szinte nem is látszik a szigetről. Terjedelmük viszont óriási, lévén pajzsvulkánok, melyeknek anyaga a híg bazaltláva szétfolyása miatt roppant mód szétterjedt. A parton teljesen átalakult a táj, amit 1990-ben, annak idején láttam. Az 1989-es lávafolyás, amin akkor botladoztam, már ki tudja, hol van, a 2007-es erős lávaömlés további szakaszokat borított be az útból, itt a nyugati oldalon.

2009_1209hawaii10202.jpg

                            Egymás mellett a pahoehoe (balra) és az aa láva (jobbra)

2009_1209hawaii10209.jpg

                                             Ilyen csövekben áramlik a láva....

2009_1209hawaii10341.jpg

                                         ...míg végül eléri a tengerpartot

2009_1209hawaii10357.jpg

                                    Itt 1990-ben még út volt

 

      Első repülési kísérletünket baljós jelek előzték meg. Hilo környékére szokás szerint felhős idő borult, de reménykedtünk. Az előttünk járó kis csoport lelkes volt, látták a krátert. Bevackolódunk a helikopterbe, nekiugrunk az égnek, repülünk öt percet, aztán már megyünk is vissza. Rosszabbra fordult az idő a hegy fölött, nem sokat látnánk. Majd holnap. És eljött a holnap is, koreográfia ugyanaz, de jobb időben. A pilótanő megkérdezi, levegye a gép ajtóit a jobb kilátás végett. Két útitársunk kérte, én nem, mégpedig azért nem, mert attól tartottam, hogy a fényképezőgépem autofókuszát zavarni fogják a parányi porszemcsék. Így meg az üveg zavarta. Alig tíz perc múlva már a partvidék fölött tempózunk, ahol a lávafolyások elérik a tengert. Bár nem túl magasan szállunk, elég kis satnya lávafolyások ezek, de vörösek – és a mieink! Ahogy feljebb kapaszkodunk a Kilauea lankái fölött, eleinte még jókora zöld sávokat látunk, melyeknek facsoportjait mint szigeteket (ezeket nevezik kipukának) megkerülték a lávafolyások. Mindemellett töméntelen letarolt, felperzselt fa is jelzi a láva pusztításait. Aztán csak a szürkeség, vagy legyünk megengedőbbek, ezüstösen csillogó, vagy éppen szénfekete sávok látszanak, némi gőzölgés közepette. A felszínen egyébként semmi jele nem mutatkozott izzó lávának. De akkor hogyan jut le az anyag a partig a tőle 9–10 kilométerre levő Puu Oo-ból? Rövidesen elmondom. Leszállás közben még megkaptuk bónuszként a Nagy-sziget nem túl izgalmas, kb. 40 ezer lakosú fővárosának, Hilónak a látképét, a nála sokkal szebb Rainbow-vízesés látványát, meg a környező ültetvényeket és lombkoronákat. A rossz hír az, hogy az aktív kráter fölé nem repültünk be, pilótánk nem közölte, hogy miért, de nyilván megvolt rá az oka; talán nem látszott, talán… a fene se tudja. Kissé csalódtunk, na de majd a tengerről…Legközelebb itt folytatjuk.

2009_1209hawaii10226.jpg

                       Helikopterrel a lombkorona fölött

2009_1209hawaii10267.jpg

                              Erdőszigetek (kipukák) a lávafolyások között

2009_1209hawaii10271.jpg

                            A felszín alatt, ahol füst látszik, patakzik a láva

2009_1209hawaii10261.jpg

                        ...aztán csak a szürke lávatömeg

2009_1209hawaii10274.jpg

                             A lyukak nem kráterek, csak berogyások

2009_1209hawaii10241.jpg

                                A gőzfelhőtől jobbra jól látszik a pár éve lezökkent partszakasz

2009_1209hawaii10256.jpg

2009_1209hawaii10258.jpg

                            Legközelebb ezt a pirosat nagyon közelről is megnézzük

2009_1209hawaii10299.jpg

                                 Hilo, a Nagy-sziget fővárosa

2009_1209hawaii10294.jpg

                                     Makadámia-ültetvény

2009_1209hawaii10292.jpg

                                       A Rainbow-vízesés

Előző részek itt, illetve az archívumban

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/22/az_ut_vege_hawaii_ujratoltve_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/11/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_4_befejezo_reszf

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/02/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/22/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/07/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/12/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

    http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/10/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_csersznyeviragzas_idejen_4_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)

 https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/

 

2 komment

Címkék: láva helikopter kráter páfrány Hawaii Kona makadámia dió Mauna Loa Kilauea Hilo pahoehoe Nagy-sziget lávaalagút lombkokona Mauna Kea Kilauea Iki Mauna Ulu kénkiválás szolfatára Ohia lehua

AZ ÚT VÉGE - 1. fejezet - HAWAII ÚJRATÖLTVE - 1. rész

2015.12.22. 17:26 Németh Géza

Hawaii, 2009

2015karacsony.jpg

Mióta az eszem tudom, arra vágytam, hogy testközelből láthassak vörösen izzó lávát. Elég lapos kis vágy, elfogadom, másnak nyilván mások az álmai. Nekem például, szakképzettségemet a tudományban sosem gyakorló, de műkedvelőnek megmaradt geográfusként azért, mert ennél kézzelfoghatóbbat arra, hogy „működik” a Föld, el sem tudok képzelni. Amúgy is tudom, persze, hogy működik, de visszanézni az ősmúlt fortyogó kemencéjébe mégiscsak más, mint mondjuk egy óceáni vihar megtapasztalása. Alighanem egyetlen hely van a Földön, ahol ezt a működést aránylag civilizált körülmények között, ráadásul biztonságban megfigyelhetjük – Hawaii. És ami nem mellékes – elvileg bármikor. 1990-ben (a következőkben: akkor, vagy annak idején) már jártam ott, nagyon kevés pénzzel, így esélyem sem volt rá, hogy az aktív kráter közelébe kerüljek. Helikopter? Ne tessék viccelni. Egydolláros sátrazások kijelölt parkokban, autóstop, kaja szupermarketből – maximum ennyire futotta, ha már egy füst alatt négy szigetet is lerohantam (a vulkanológiai obszervatórium munkatársai meg, amikor szelíden a segítségüket kértem, gyengéden elküldtek a francba).

    

Na de majd most! Bálint barátommal, profi idegenvezetővel, aki csak a pokolban nem járt még (mellesleg ott is járt – mombasai szállodamerénylet, kínai földrengés stb.), ám Hawaiin soha, elhatároztuk, hogy most mindent bevetünk. 24 órás bruttó repülés Honoluluig, két átszállással. Reggel indultunk, aznap már ott aludtunk; 12 óra az időeltolódás, így persze könnyű. Amúgy nem is olyan könnyű. Az egyesült, és fapadossá züllött Northwest-Delta gépén San Franciscótól a bő ötórás úton egy doboz üdítő és 3 gramm sós mogyoró volt az ellátás (minden egyéb hét dollár – na ne!), mogorva, öregecske, rosszul öltözött légiutas-kísérők szervírozásában. Te, amikor úgy 20–25 éve Amerikában jártam, még csupa miniszoknyás, fiatal bombázó dolgozott a gépeken – mondom. De Géza, ezek talán ugyanazok, csak huszonöt évvel később! Hát, az bizony lehet.

     Azért némi kárpótlás kijárt. Amszterdamból leszállás nélkül repültünk San Franciscóba egy MD-11-es gépen, ami a térképre nézve iszonyatosan hosszúnak tűnhet, de mivel tudjuk, hogy két pont között – térben – nem feltétlenül az egyenes a legrövidebb út, meg lehet oldani egyszerűbben is. Úgynevezett kvázipoláris útvonalon, vagyis az Északi-sarkvidék fölött repülve. Így esett, hogy láthattuk Dél-Grönland fantasztikus, hóból-jégből kiálló hegyeit, ugyanúgy (csak jobban), mint életem első repülőútján, mely szintén Amerikába vezetett még 1970 nyarán.

2009_1209hawaii10001.jpg

2009_1209hawaii10003.jpg

                              Bónusz - Grönland

     Másnap reggel már ugrunk is át a Nagy-szigetre. A jegyár útikönyvem szerint úgy 40 dollár. Lehet, de annyi mindent rápakolnak, talán még a kapitány öreganyjának egészségbiztosítását is, hogy a végén 140 lesz belőle. Kissé meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a korábban legnagyobbnak számító Aloha légitársaság időközben megszűnt, maradt helyette a Hawaiian, meg egy-két fapados. A Nagy-szigeten két reptér van, keleten a hilói, nyugaton a konai. Előbbi a főváros, utóbbi az üdülőövezet központja. Konát választottam, elvileg logikusan, gyakorlatilag nem. Kona a szélárnyékos oldalon fekszik, Hilo az esősön, utóbbi tízszer annyi csapadékot kap. Ezért is van a szálláshelyek 90 százaléka Kona környékén. A látnivalók 90 százaléka viszont a sziget keleti végében, úgyhogy sokat, nagyon sokat autóztunk, oda-vissza.

2009_1209hawaii10009.jpg

                        Nem anyahajó - a honolului reptér kifutópályái, félig a tengeren

     Autóbérlés! Be az első kölcsönzőbe, ahonnan rövid úton eltanácsolnak. Itt vette kezdetét vesszőfutásunk az amerikai bürokráciával. Bálintnak jogosítványa volt, nekem hitelkártyám. Mármost itt csak annak a hitelkártyájára lehet kocsit bérelni, aki vezetni fog. Akinek Amerikában nincs hitelkártyája, az eleve gyanús. Akinek meg jogosítványa nincs, talán még inkább. A jogsi nélküli ember bizonyára szellemi fogyatékos, a hitelkártya nélküli pedig nyilván valami link munkakerülő. Akkor keressünk olyan kölcsönzőt, ahol készpénzt is elfogadnak. Nem könnyű, de egy mégis akad: az Alamo. 300 dollár a letét. Jó. És amikor leadjuk a kocsit, visszakapjuk? Azt nem, majd átutaljuk. Tényleg, úgy fél év múlva kaptunk egy csekket, melyről a magyar bankban, ahol be akartuk váltani, kiderült, hogy a kibocsátó amerikai bank fedezetlenül adta ki. Újabb levelezések után végre megkaptuk – nem egészen a felét, a többi felszívódott a banki utalások útvesztőjében. Ja igen, és a szigetről való távozást igazoló repülőjegyet is kérjük. Minek? Csak. (Nyilván úgy gondolták, akár el is lophatjuk a kocsit – a Csendes-óceán közepéről). Vissza a reptérre, repülőjegy megvásárolva, bemutatva, jöhet a kocsi.

     A legolcsóbbat kértük-kaptuk, más kérdés, hogy nem figyeltünk eléggé, mert az összes létező biztosításfajtával megfejelték. Ott várt bennünket egy kis Chevy Camry. Automata sebváltós. Nos, ilyet Bálint még az életben nem vezetett. Te Géza, hogy kell ezzel egyáltalán elindulni? Én tudjam? Megkérdezünk egy arra csellengő alkalmazottat, de az meg inkább spanyolul beszél. Annyit azért kiderítettünk, hogy ha a kart előre állásba tesszük, akkor előre megy, ha hátsóba, akkor hátra. Kísérletezzünk. Teszünk egy óvatos kört a parkolóban, aztán irány a forgalom. Szerencsére jól bekötöttük magunkat, mert a harmadik pedál hiánya annyira kínozta Bálintot, hogy kuplung nem lévén, helyette párszor a fékbe taposott, ilyenkor majdnem lefejeltük a szélvédőt. Viszont délutánra annyira belejött, hogy élvezte, mint egy gyerek. Géza, ezt még te is tudnád vezetni. Semmi kétség, de nem itt fogom kipróbálni.

     Gurulunk a napfényes Kona-parton, egymást érik a hotelek, de meg se merünk előttük állni, vagy ha mégis, az ár hallatán már fordulunk is ki. Úgy harminc kilométerrel odébb hostel felirat tűnik fel. Vissza a gyökerekhez. Aránylag olcsó, minden fölösleges luxustól mentes szoba egy magánháznál. Tusoló, vécé az udvaron, ahol viszont, az előbbiektől távolabb, szabadtéren lehet akár grillezni, enni, inni is. Elgurulunk egy közeli szupermarketbe, veszünk grillcsirkét, kenyeret, kóser savanyú uborkát, sört, aztán az árnyékban vígan falatozunk, sőt nagy örömömben két Heinekent is benyomok, megkívánja a csirke. Soha többé Budweiser! Ja, hogy miért éppen kóser savanyú uborkát vettünk? Mert az került a kezünkbe, e téren nem vagyunk finnyásak, elég, ha az uborka uborka, felőlem muzulmán is lehet. És akkor, nem feltétlenül a sör hatására, valami különös érzés öntött el. Nevezhetném akár boldogságnak is, de az nem feltétlenül fedi a valóságot. Inkább azt mondanám: valami óriási elégtételt éreztem. Édes bosszút. Az első hawaii utam miatt. Amikor azt se tudtam, mivel, hogyan, hova jutok el. Amikor kilométereken át cipeltem a hátizsákom a repterekről a városokba, mert taxira nem futotta. Még grillcsirkére vagy sörre is alig. Amikor szintén kilométereket talpaltam egyik hivatalból a másikba, hogy az állami parkokban való sátrazáshoz egy dollárért engedélyt kapjak. (Ezek az „állami parkok” gyakorlatilag kijelölt pihenőhelyek, csekély infrastruktúrával, ahol piknikezni és sátrazni is lehet; olyasfélék, mint a kemping, de nincs állandó helyi személyzet.) Amikor nem tudtam közel kerülni az izzó lávához, se helikopterrel, se motorcsónakkal, nem tudtam befizetni bálnalesre. S amikor, mindezen kényelmetlenségek ellenére, iszonyú boldog voltam, hogy itt lehetek. És akkor mit szóljak most, amikor – a magunk aránylag szerény keretei közt – majdhogynem bármit megtehetünk. Azért ez őrület. Van, aki életében a lábát sem teszi ki a szülőhelyéről, én meg másodszor flangálok Hawaiin… (Figyelem, nem havaj, hanem havai! Az itteni nyelvben minden betűt kiejtenek, úgy, ahogy van.) A magamfajtának egyszer eljutni Hawaiira maga az álom. Másodszor is eljutni – ez már maga a csoda, különösen azok után, hogy pár hete még a Nyugat-Afrikában összeszedett malária lázában fetrengtem. Jár ez nekem egyáltalán? Jár bizony. Sokat dolgoztam érte. Többször is feltettük ezt a kérdés egymás között, mire Bálint mindig csak azt mondta: mert megérdemeljük. Megjegyzem, Hawaiira elrepülni lényegesen olcsóbb volt (220 ezer Ft), mint bő két hónappal korábban a Budapesttől harmad akkora távolságra levő Nyugat-Afrikába. De hát ki repül – az Air France-on (és vele pár száz elvetemült turistán) kívül – Burkina Fasóba, míg Hawaiira milliónyian.

     Amúgy elhibáztuk. Mint említettem, igaz ugyan, hogy ezen a partvidéken kevés az eső, de a sziget minden látnivalója a keleti felén van. Öt napon át naponta tettünk meg oda-vissza 120 kilométert, ami még akkor is sok, ha Amerikában sokkal olcsóbb a benzin, mint Európában. Első utunk persze a Kilaueára vezet. 1200 méteres magasságba emelkedik a világ talán legalaposabban kutatott, és egyben legaktívabb vulkánja. Most is késő délután értünk oda, mint magam akkor, ronda, szürke, esőbe hajló idő volt, mint akkor, de jó újra látni. Aztán utóbb láttuk szép időben is.

     A Kilaueára, a nemzeti parkba ugyanis még vagy háromszor visszatértünk, útba esett, meg amúgy is érdemes. Elég egyszer kifizetni a nemzeti parki belépőt, egy hétig annyiszor megyünk be, ahányszor csak akarunk. 1990-hez képest az a fő különbség, hogy akkor a hatalmas kráterben levő „gödör” megdermedt lávatava, a Halemaumau néhány kén- és gőzkiáramlástól eltekintve passzív volt, most meg ontja a gázt-gőzt. Esténként állítólag még vöröslő láva is látszik az alján. Pont az aktivitás miatt még azt a turistaösvényt is lezárták, melyen akkor, a Kilauea kráterében, végigmentem vagy hat kilométert. Akkor bezzeg ott mászkáltam a „partján”, de nem volt valami érdekes látvány. Inkább szemetesgödörnek tűnt.

      2009_1209hawaii10139.jpg

                           A Kilauea krátere a füstölgő Halemaumauval 2009.ben

halemaumau4.jpg

                      A Halemaumau lávató megdermedve, 1990-ben

     Másnap nosztalgiatúra a keleti parton, a nagyon látványos, minidzsungellel és a bőséges égi áldás következtében elképesztően gazdag növényzettel (a nyitókép is ott készült) körülvett Akaka-vízeséshez, aztán ki a tengerhez, Laupahoehoe városka parti parkjába, ahol akkor sátraztam. Érdekes, akkor valahogy sokkal látványosabbnak tűntek az óriási hullámok ostromolta koromfekete bazaltsziklák. Igaz, annak előtte ilyesmit sosem láttam. Mint ahogy patakzó lávát sem. Majd most! Ezért is kapta ez a fejezet a Mátrix film óta agyoncsépelt „újratöltve” címet. Hawaii vulkánjai némileg aktívabbak, mint akkor, újra feltöltekeztek, de még ez is semmi volt ahhoz képest, amit a Kilauea 2014-2015-ben produkált. Ennek viszont már csak az itthon messzeségéből lehettem tanúja.

2009_1209hawaii10030.jpg

                                        Az Akaka-vízesés

2009_1209hawaii10016.jpg

2009_1209hawaii10021.jpg

2009_1209hawaii10023.jpg

                                       2009_1209hawaii10026.jpg

2009_1209hawaii10041.jpg

2009_1209hawaii10034.jpg

2009_1209hawaii10093.jpg

                                                  Trópusi környezetben

bigislandpart2.jpg

                                        Laupahoehoe hullámverte sziklái "akkor"...

2009_1209hawaii10054.jpg

                                     ... és "most"

     A Nagy-szigetet, aránylag jól kiépített úthálózata ellenére, nem lehet körbeautózni. Azért nem, mert a Kilauea egyik mellékkrátere, az 1983 januárjában megnyílt Puu Oo annyi lávát ontott ki, hogy az már 1986 novemberében elérte a tőle 12 km-re húzódó délkeleti partvidéket, aztán lerombolta a parányi Kalapana falut és hosszú szakaszon az országutat is elborította, majd az óceánba bucskázott. Ezt a helyet igyekszünk keletről megközelíteni, ugyanis hírét vettük, hogy a nemzeti park embereinek asszisztenciájával megtekinthető, amint a láva eléri a tengert. Összegyűltünk pár százan, délután ötkor nyitották ki a kaput, leparkoltunk a megdermedt lávafolyások mellett, erre jön egy fickó, mondja, hogy nem orral az út széle felé, hanem „menekülő” állásba. Hm. Eligazítás: vigyünk zseblámpát, elegendő ivóvizet, túrabakancsot, de ha meghalljuk a szirénát, akkor pucolás. Úgy 200 métert, ha mehettünk szemerkélő esőben, hatalmas dermedt lávarögök között, amikor megálljt vezényeltek, kb. 300 méterre onnan, ahol az első lávafolyás látszik. De még nem látszik, csak hat körül dereng némi pirosság a víz fölött, aztán…, aztán kicsit élénkebb lesz.

2009_1209hawaii10064.jpg

                     Egyelőre nagyobb a füstje, mint a lángja

2009_1209hawaii10079.jpg

                          Végre piroslik - ahol a láva és a tenger találkozik

Talán ha besötétedik. De nekünk már nem itt sötétedett be, mert félóra múlva megszólalt a sziréna. Nem kellett ugyan rohanvást elhagynunk a helyet, de a parkfelügyelők egyre csak noszogattak. Kérdjük: de hát miért? Mert megfordult a szélirány, és ha netán még az eső is rákezdene, esetleg savas párát hozhatna fölénk. Kifeküdtem, a japánok meg, akik egy-egy fotó kedvéért talán ölni is képesek, csendben szentségeltek. Azt még megértem, miért nem engedtek az izzó láva közvetlen közelébe. A láva a Puu Oo kialakulása óta mintegy 300 hektárral növelte meg a sziget területét, és a peremek, mint ezt később helikopterről láttam, csakugyan hajlamosak a leszakadásra (ettől még minimum 100-150 métert mehettünk volna). 1993-ban ez meg is történt, egy ember meghalt, tucatnyi megsérült, 2007-ben pedig egy kb. 20 hektárnyi partszakasz suvadt a tengerbe. De hogy savas eső, forró láva és hasonlók? Hawaii vulkánjai a láva alacsony szilícium-dioxid-tartalma, ennélfogva rendkívüli folyóssága miatt robbanásos kitörések aránylag ritkák, de azért előfordulnak. Lávaár meg egyszerűen el se érheti az embert, annyira figyelik a vidék minden rezzenését. Házakat időnként el szokott érni. Csalódtunk hát csúnyán, de felvillant a reménysugár. A parkolóban motorcsónakos túrákat ajánlgattak esténként a lávafolyások tengerről való megszemlélésére. Nem mondom, húzós áron, de egyszer élünk, hát feliratkoztunk. A következő részben megtudják, mire jutottunk, de annyit előrebocsátok, úgy dőlt a láva, mint az izzó acél a dunaújvárosi kohóból. (folyt. köv.)

 

Előző részek itt és az Archívumban:

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/11/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_4_befejezo_reszf

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/02/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/22/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/07/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/12/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

   http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/10/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_csersznyeviragzas_idejen_4_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)

 

https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/

 

Szólj hozzá!

Címkék: láva Honolulu Grönland Hawaii Kona Kilauea Halemaumau Hilo

süti beállítások módosítása