"Tíz, tizenöt esztendei szorgalmas és figyelmes tanulás után végre megérti az ember, hogy angolul, sajnos, nem lehet megtanulni."
(Márai Sándor)
Tippeljenek, mi az utazó legelső feladata, amint külföldre teszi a lábát. Nem, nem a pénzváltás. Hanem az, hogy megértesse magát és ő is megértse, amit neki mondanak. Ehhez nem kell feltétlenül ismernünk az illető ország nyelvét (bár nem árt), de valahogyan – kézzel-lábbal – képesnek kell lennünk kommunikálni. (Mint látni fogják, kézzel-lábbal sem olyan könnyű, mint hinnénk.) Képzeljük el azt a helyzetet, hogy ott állunk külföldön egy határőr vagy vámos előtt, és a magyaron kívül egy árva szót sem tudunk semmiféle idegen nyelven. Jó esetben megnézi az okmányunkat és int, hogy mehetünk tovább. Kevésbé jó esetben megkérdezi, hány napra jöttél, hol fogsz megszállni, üzleti vagy turistaútra érkeztél stb. Ilyenkor csak nézünk bambán, széttárjuk karunkat. (Elképzelni sem tudom, mihez kezd egy csak magyarul értő honfitársunk egyedül valamelyik hatalmas nemzetközi repülőtéren. Valószínűleg el se indul.) Hogy aztán milyen egyéb borzalmak várnak még ránk idegennyelv-ismeret híján, majd megtudják.
Az egyéni utazástól sokakat rettentenek el az idegen nyelvű kommunikáció várható nehézségei. Említettem, hogy valamivel egyszerűbb a dolog, ha úgy-ahogy beszéljük az illető ország nyelvét. Valamivel, mert nem elég beszélni; meg is kell érteni! Egykor szokásom volt, hogy utazás előtt bemagoltam pár száz szót, néhány tucat kifejezést, mondatot a célország nyelvén. Mivel oroszul valaha elég jól tudtam, ezen a módon elboldogultam valahogy a lengyellel is, csupán a könnyűnek nem mondható kiejtéssel kellett megismerkednem. Hajdan tanultam latint, így nem okozott különösebb gondot, hogy Spanyolországba készülve fölszedjem a legszükségesebb szavakat, néhány tucat mindennapos egyszerű mondatot, főleg kérdést. Mármost, ha az ember este tíz körül szállást keres, mondjuk, Sevillában, akkor megállít egy bizalomgerjesztőnek tűnő járókelőt és ahogy tanulta, olcsó, közeli panzió felől érdeklődik. Ha mondandónkat nyelvtanilag aránylag szabályosan és tűrhető kiejtéssel adjuk elő, mi történik? Az, hogy a megkérdezett azt gondolja: hiszen ez – rosszul ugyan, de – beszél spanyolul! Aztán a szokásos latin tempóban előadja…,ám hogy mit, abból bizony semmit sem értettem. Magam egyébként egyedül az angollal boldogulok jól; oroszul valamikor folyékonyan beszéltem, manapság már alig, de azért még értem. Nem lehet eladni német nyelvterületen sem, egyszerű kifejezéseket, pár száz szót spanyolul is tudok-értek. Köszönni, megköszönni, minimum tízig elszámolni nagyjából tíz-tizenöt nyelven tudok (vagy – alkalomszerűen – tudtam). Higgyék el, érdemes legalább ennyit megtanulni – értékelni fogják.
Ha egy szót sem tudunk idegenül, kísérletezhetünk szótárral is, de csak óvatosan. Boldog emlékű kamaszkoromban levelezgettem egy NDK-beli leányzóval, aki – szó szerint –, kedveskedni próbálván, szótár segítségével kísérelt meg egyszerűbb magyar mondatokat összetákolni. Jött a levél a következő megszólítással: „Inkább Géza!”. Atyaúristen, ez meg mi? Rosszat sejtve megnéztem, mi egyéb áll még a német-magyar szótárban a lieber szónál a kedves jelentése mellett. Ugye, kitalálták! Így lettem „inkább”. Ugyancsak bambán néztem a Spitzbergákon, ahol épp partra tettek bennünket a tundra közepén, amikor német túravezetőnk kissé kétségbeesve elkezdett kiabálni a távolodó hajó után: „Otthagytuk a heringeket!” Mi van, megbolondultatok? Nem mondom, ettünk pár halkonzervet, de két napot csak kibírunk hering nélkül, minek ebből akkora patáliát csapni. Jött a válasz: „Csináljátok fából!”. Ezek tényleg megőrültek. Csak némi tudakozódás után jöttem rá, hogy a sátorcövekeket hiányolták, ugyanis annak német neve pont úgy hangzik, mint a heringé.
Akadnak aztán olyan esetek is, amikor a gyatra nyelvtudás csak gondot okoz. Ha valaki francia nyelvterületen jár és szállást keres, ne örüljön, ha meglát egy Hôtel de Ville feliratot. Ez a „hotel” ugyanis a franciában nemcsak szállodát, hanem palotát, nyilvános épületet is jelent, a ville meg csak hasonlít a villára, ám így együtt azt takarja, hogy városháza. Ha ellenben Törökországban keresünk éjjeli menedékhelyet, egész nyugodtan menjünk be egy „Otel” feliratú épületbe, ott kaphatunk szobát, igaz, a jobbak csakugyan H-val kezdődnek. S ha már itt tartunk, legyünk nagyon óvatosak: ne keverjük a nyelveket! Két azonos alakú, vagy hasonló hangzású szó két különböző nyelvben egészen mást jelenthet. Vegyük mondjuk a gift szót, ami angolul ajándék, németül ellenben – nagy kezdőbetűvel – méreg (nem düh, hanem olyan anyag, amivel mérgezni szokás). De ha már méreg: angolul ezt úgy írják, hogy poison, ha viszont franciául azt írják le, hogy poisson, azt jelenti, hogy hal. Az angol college szónak semmi köze a kollégához, de még a kollégiumhoz sem. Főiskolafélét jelent, a kollégium viszont dormitorynak írandó. Csak szólok, hogy ha beszélnek angolul, ne nagyon próbálgassák a hasonló írású szavakat más nyelv silabizálása során alkalmazni. Elrettentésül erre is lássunk néhány példát. Ha egy olasz szövegben azt olvassák, hogy caldo, ne akarják az angol cold-ból levezetni, mert az olaszban meleg, az angolban hideg a jelentése. A morbido az olaszban puhát jelent, az angolban morbidot. Az estate az olaszoknál nyár, az angolban ingatlan. A spanyolban az éxito sikert jelent, az angol exit viszont kijáratot.
Két, amúgy szegről-végről rokon nyelv között is előfordulnak óriási jelentésbeli eltérések. Az angol monster szó szörnyeteget jelent, hollandul viszont mintát. A dán rolig azt jelenti, nyugodt, testvérnyelvében, a svédben viszont azt, hogy vidám. A norvégban a by (ejtése: bü) várost, a svédben falut jelent és nem tévesztendő össze az angol by- (báj) -jal. Ha norvég szövegben azt látjuk, hogy ny, esetleg nagy kezdőbetűvel (pl. Ny Aalesund), az se nem „ny” betűt, se nem nyugatot jelent, hanem azt, hogy új, a kiejtése pedig nü. Hatalmas félreértésekre adhat okot egy rosszul elhelyezett hangsúly. A lengyel zachód például nyugatot jelent, a szlovák záchod ellenben vécét. A lengyel stólt ugyanúgy ejtik, mint az orosz sztúlt, csak éppen lengyelül asztal, oroszul meg szék. A szláv nyelvekben totális a káosz a hónapok nevében. A lengyelben a kwiecień áprilist jelent, a csehben a hasonló hangzású kvĕten májust. A lengyel listopadnak írja a novembert, a horvát viszont az októbert nevezi így.
Még kellemetlenebb (vagy mókásabb) a helyzet, ha egyes szavak más nyelvekben valamiféle disznóságot jelentenek. Van egy kisváros Ausztriában, közel a német határhoz, melynek neve Fucking. Rendszeresen keresik fel angol anyanyelvű turisták, hogy ott fotózkodjanak, de számtalanszor ellopták már a helységnévjelző táblát is. (Angolul nem tudók kedvéért: a fucking angolul b.szást jelent.) A helybeliek már odáig jutottak, hogy megváltoztatják a helység nevét, de aztán letettek róla. És micsoda szerencse, hogy a spanyolok kitalálták az „ny” hang jelzésére azt a kis hullámvonalat, különben hogy nézne ki (és hogy hangzik!) nélküle a mi nyelvünkben az, hogy piña (ananász, fenyőtoboz). Leningrádban töltött hónapjaim alatt mesélték a hosszabb ideig kinn tanuló magyarok, hogy volt egy vietnami diáktársuk, aki orosztanárnőjének így mutatkozott be (vagy legalábbis valami hasonló kiejtéssel): Dam Vam Huj. Ez egészen diszkréten lefordítva azt jelenti az oroszban, hogy „odaadom önnek a nemi szervemet”. Hogy az utóbbi szót a három közül melyik takarja, bizonyára tudják: a szovjet válogatott elleni itthoni futballmeccseken csak úgy zúgott a Huj, huj, hajrá! Angol anyanyelvűek előtt ne nagyon emlegessük a puszi szót, mert az a cicán kívül (sőt, annál már gyakrabban) a női nemi szerv kissé vulgáris megnevezésének „becézett” változata (pussynak írva).
S ha már a neveknél tartottunk, felkészülhetünk arra, hogy akár saját nevünk is valami egészen mást jelent egy idegen ország nyelvén. Ez néha jó, néha nem annyira. Volt például Patagóniában egy nagyon helyes túravezetőnk, akit Erica Wenknek hívtak. Nem az Ericával volt gond, hanem a vezetéknevével. A wenk ugyanis (csoportunk fele angol anyanyelvű volt) éppen úgy hangzik, mint az angol wank szó, ami, hogy is mondjam finoman, azt az igét takarja, amikor a férfiak önkielégítést végeznek. Angol nyelvterületen elég gyakori keresztnév a Rhonda, vagy a Ruth. Hát, ezzel eljönni Magyarországra… Vagy ott volt szegény Anette Pötsch, hajdani NDK-beli műkorcsolyázónő… Mit szólhat mondjuk német nyelvterületre látogató, Vass nevű honfitársunk, amikor a helyiek a nevét mondják, merthogy a német a v betűt f-nek ejti. Iránban speciel szerencsém volt a családnevemmel. A Németh fárszi (perzsa) nyelven – némileg hasonló kiejtéssel – körülbelül azt jelenti: mindazok a javak, amiket Allah ad. Nekem legalábbis így fordították le.
Megszámlálhatatlan egyéb olyan szó van a nyelvek világában, ami egészen mást jelent az egyiken, mint a másikon. Például a magazin a legtöbb nyelvben színes képes hetilap, az oroszban viszont bolt, üzlet. A familia az oroszban a családi (vagyis a vezeték-) nevet jelenti, több más nyelvben viszont egyszerűen családot. A német Rat tanácsot jelent, angolul viszont patkányt. Ha mi, vagy a németek azt mondjuk, gimnázium, akkor középfokú iskolára gondolunk, az angol ellenben tornateremre. Akadnak teljesen véletlen egybeesések is. A comb szó angolul fésű, a far azt jelenti, hogy messze, a hat kalapot, a here azt, hogy itt, az eleven tizenegyet, a Pest (kis kezdőbetűvel, több nyelvben is) pestist, dögvészt. A finnben az apu segítséget, a turha haszontalant jelent, a franciában a part azt jelenti, elmegy, a porc sertést, a mer tengert, a baba (többek között) női nemi szervet. A horvát budi (bugyinak ejtik) annyit tesz, legyél. A kurva (vagy curva) több latin nyelvben is annyit jelent, hogy kanyar. A spanyolban a papa (a pápán kívül) krumplit is jelent, az alma a lélek megfelelője, a ronda jelentése kör, a mama annyit tesz, emlő. Svédül kakának írják a süteményt, apának a majmot, és pinának a kínszenvedést. Törökül a bas (ejtése basz) azt jelenti, lépni, a tekerlek meg azt, hogy kerék.
A Fucking nem az egyetlen földrajzi név, mely más nyelven mást jelent. Íme, néhány, magyar írásmód szerinti példa: Birka (svéd város), Buta (kongói város), Hamar (norvég város), Kotor (montenegrói város), Nyelv (ejtsd: Nüelv – norvég falu), valamint rengeteg Bor, szerte a világban.
A nevekkel egyéb baj is lehet. Ha egy olaszról hallunk, akinek Andrea a neve, egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, hogy férfi vagy nő az illető. Nos, elárulom, csakis férfinév. A németeknél elég gyakori (második) férfi keresztnév a Maria (pl. Klaus-Maria Brandauer, Rainer Maria Rilke), a románban pedig a Marian vagy a Catalin. Az angolszász országokban a Sean lehet férfi és női név egyaránt, akárcsak a Bobby (a Roberta, illetve a Robert beceneve), hasonlóképpen „uniszex” név az Alex, a Chris, a Kelly, az Ashley, a Kelsey, a Terry, az oroszoknál meg a Szása, a Zsenya, ugyanúgy, mint nálunk a Gabi. És ez még semmi ahhoz képest, hogy az egzotikus nyelvekben halvány fogalmunk sem lehet arról egy név hangzása után, melyik férfi, melyik női. Próbálják meg például kitalálni, hogy a malgas Niria és a thai Nimmanorradde közül melyik micsoda. Segítek. Az előbbi férfi, a második női név. És a Nino mi lehet? Ha olasszal van dolgunk, férfi, ha viszont Grúziában halljuk ezt a nevet, nőről van szó, méghozzá nagyon gyakori keresztnév.
Kis nemzetközi csoporttal jártam Brazíliában, egy riói hotelben volt a találkozónk. Ilyenkor az a szokás, hogy már a csoport megszervezésekor a külföldi iroda nemek szerint párosítja az utasokat a kétágyas szobákba. Úgy fest, ezúttal nem nézték át alaposan a nembeli hovatartozásra is kitérő adatlapot. Megérkeztem hullafáradtan reggel, és azon mód ágynak dőltem. Szendergésemből a portai telefon ébresztett: egy női hang. Helló, Geza, én Neerja vagyok, egy szobába osztottak be bennünket, valahogy meg kéne oldani a dolgot. Végül is megoldottuk, kaptam helyette egy amerikai srácot. Neerjával azért jobban jártam volna, szép, indiai származású amerikai lány volt.
Tetszik vagy sem, ma az angol a nemzetközi turizmus világnyelve (is). Na de melyik angol? Az, amiért a Rigó utcában (vagy bárhol másutt) nyelvvizsga-bizonyítványt adnak? Kipróbálhatjuk. Meg fognak bennünket érteni Londontól New Yorkon át Melbourne-ig, de hogy mi megértjük-e őket… Számos borzalmas élményem közül álljon itt néhány. Jó pár éve az angliai Yorkban töltöttem pár napot angol ismerősömnél. Egyik este vacsoravendég volt egy lány a nem túl messzi Sheffieldből. Ültünk hárman az asztalnál és beszélgetni próbáltunk. Alan barátomat, ha nem is kristálytisztán, de jól értettem, ám a vendég szövegéből egy büdös szó nem sok, annyi sem jött át. A házigazda fordított időnként „sheffieldiből” angolra. Az az igazság, hogy mivel első angol nyelvű inspirációim Amerikában értek, máig is jobban értem az észak-amerikai angolt, mint mondjuk a britet, az ausztrált, nem is szólva az új-zélandiról, vagy a dél-afrikairól. Amúgy G. B. Shaw mondta hajdan, hogy Anglia és Amerika két olyan ország, amit a közös nyelv választ el egymástól. Néha az amerikaiak angolját is alig veszem; az artikulációjuk a magyar fülnek egyenesen borzalmas. Az ember nem is érti, hogyan torzulhattak el ennyire amúgy teljesen normális angol szavak az amerikaiak ajkán, azt meg elképzelni se tudjuk, hol és hogyan képezik a szájukban ezeket a szörnyűséges hangokat. Hogyan lett a tventi-ből (twenty – húsz) tvani, a vótör-ből (water – víz) vádör?
Néha maguk az angol anyanyelvűk is furcsállják egymás különös akcentusát. Afrikában jártam egy csupa külföldiből álló csoporttal, s egyik amerikai útitársnőnk megkérdezett egy britet: miért különbözik annyira Justin kiejtése és beszédmódja Danielétől? Azért, felelte, mert Daniel valószínűleg kezdettől fogva magániskolákba járt, Justin meg államiba. Hát, tényleg nem lehet mindegy, hogy valaki oxfordi kiejtéssel tanító tanároktól tanul, vagy valami iparváros munkásnegyedének iskolájában. Kisgyermekkora óta Amerikában, Pennsylvaniában, majd különféle déli államokban is élő (gyakorlatilag angol anyanyelvűnek tekinthető), pilótává lett unokaöcsém mesélte, hogy amikor pályája kezdetén Bostonba repültek, időnként nem értették kristálytisztán, mit is mondanak az irányítótoronyból. Hát, ha ők így, akkor mit szóljunk mi? Azért szívesen befizetnék egy olyan show-ra, amin a mi nyelvvizsga-inkvizítoraink ausztrálok, új-zélandiak, írek, dél-afrikaiak, különféle amerikaiak társaságában próbálják kibogozni a beszélgetés fonalát, és akkor még nem is szóltam azokról, akik az egykori gyarmatokon második (rendszerint közvetítő) nyelvként használják.
Az említett bostoni eset amúgy nem volt komoly ügy, ám történt már légi katasztrófa, nem is egy, amiatt, hogy nyelvi problémák akadtak az irányítók és a pilóták között. (A repülés nemzetközi nyelve az angol.) Az egyik legismertebb eset a kolumbiai Avianca légitársaság Boeing 707-es gépével történt, 1990-ben. A járat a New York-i Kennedy repülőtérre készült leszállni, de a sűrű köd miatt kialakult légi dugó több mint egy órás várakozásra késztette. Az üzemanyag időközben kifogyóban volt, és a személyzet „priority landing”-et kért. A priority az angolban elsőbbséget jelent, de még nem sürgős cselekvést igénylő azonnali vészhelyzetet. Mivel ez utóbbit a spanyol nyelvben a prioridad szóval fejezik ki és a pilóták úgy gondolták, hogy ez az angolban is így van, nem tudták megértetni az irányítókkal, hogy üzemanyaghiány miatt azonnal le kell szállniuk. Mire mindez kiderült, a kerozin elfogyott, a gép nem tudott megfelelően landolni, és röviddel a kifutó előtt a földnek csapódott. Több mint hetvenen haltak meg.
Az utazások közbeni megpróbáltatások után az embernek komoly kétségei támadnak, képes lesz-e valaha aránylag tisztességesen megtanulni angolul. Elárulom, nem lesz. Ismertem olyan amerikai magyar emigránst, aki negyvenévi kint élés után még saját lakóhelyének a nevét sem tudta rendesen kiejteni és amikor arra kértem, rendeljen nekem telefonon reptéri minibuszt, azt mondta, beszéljek inkább én. Évekig dolgozott szakácsként a seattle-i Space Needle nevű kilátótoronyban, de csak úgy mondta: spésznidli (helyesen kb. szpésznídl).
Minden nyelv a maga logikája vagy logikátlansága szerint próbálja asszimilálni az idegen szavakat. A leggátlástalanabbul talán az amerikai angol. A legtöbb amerikai alighanem szentül meg van győződve arról, hogy a hamburger szóban a ham azt jelenti, amit tényleg jelent, vagyis sonkát és fogalma sincs arról, hogy a húspogácsának valaha valami köze lehetett Hamburghoz. (Itt jegyzem meg, hogy a fenti analógia alapján bizarr etimológiát sejtető angol futballcsapat, a West Ham nevének sincs köze a sonkához. London egyik városrészét, West Hammersmith-t rövidítik így.) Arról meg végképp nincs, mi az ördög lehet az a burger. Így keletkezett aztán az aránylag szellemes, de nyelvileg teljesen logikátlan cheeseburger vagy a chiliburger. Vagy tudja-e a tisztelt olvasó, mi az a „liváj sztrósz”? Nos, ez lett szegény Levi Straussból. Ha a németes ejtés szerint kérnénk, meg se értenék. Vagy mondjuk miért lett Bernsteinből „börnsztin”, Einsteinből meg „ájnsztájn”? Kis híján lehidaltam, amikor nemrégiben egy amerikaiul beszélő filmben ezt hallottam: „rebáj”. A szövegkörnyezetből aztán kikövetkeztettem, hogy ez nem más, mint a nálunk (és a héberben is) rabbinak ejtett szó angolos változata. A latin szavakat meg szinte felismerhetetlenül ejtik. Kitalálnák, mi az a „vitáj”? Ez a curriculum vitae-ből az utóbbi szó angol kiejtése. Különösen a délnyugati tagállamokban igen sok a spanyol földrajzi név. Los Angeles, ugye, nem „losz anhelesz”, hanem kb. „losz endzsölisz”, a Mojave kissé öszvér megoldással „mohávi”-nak ejtetik, ám La Jolla nem lett „la dzsola”, hanem maradt spanyolosan „la oja”. Persze, nem csak az angol kiejtés ferdít. Ha egy francia szó eleji h-t lát idegen nyelvben, biztos, hogy nem ejti ki, merthogy amúgy se szokta. Vagy tudják-e, miről van szó, amikor az orosz azt mondja: mágámét? Hát, bizony, ők így ejtik a Mohamedet. A Hitler meg simán Gitler.
Ha már az amerikaiakat cikiztük ezzel a burgerrel, érdemes elgondolkodnunk azon is, tudjuk-e, honnan származik sok nyelvbe sajátként beépült szó. A busz valamilyen formában szinte a világ összes nyelvében létezik. Ha megállítanánk Budapesten száz embert és megkérdeznénk, tudja-e, honnan ered, fogalmuk sem lenne, hacsak nem tanultak valamicskét latinul (nekem volt szerencsém). Ismerős Önöknek az omnibusz szó? Nyilván. A hajdani társas kocsi, az első tömegközlekedési eszközök egyike. Nos, ez egyszerűen azt jelenti, hogy mindenkinek, vagyis a latin omnis (mindenki, összes) szó többes számú részeshatározós esete. Ez rövidült idővel busszá. Szintén sok nyelv tette magáévá a cirkusz szót, nálunk még ráadásul a szórakoztató létesítményen (társulaton) kívül egyéb jelentéseket is kapott. Pedig a circus latinul egyszerűen azt jelenti, hogy kör. Idekapcsolhatjuk az aréna szót, mely nálunk küzdőteret, sportlétesítményt jelent. Nos, ez spanyol eredetű szó, annyit tesz, hogy homokos hely, tudniillik a bikaviadalok küzdőterét homokkal szokás borítani. Vagy mit szólnak a taxihoz? Ez még a kínaiban is taxi, legalábbis így van kiírva a kocsikra, malájul pedig angolos fonetikával így: teksi. Ezt is a latinnak köszönhetjük, a taxa, taxare szónak, mely adót, adózást, kissé átvitt értelemben érintést, felbecsülést jelent. Európában, mai értelmében, alighanem a németből terjedt el. Különös módon éppen Amerikában használják ritkán a taxi szót; arrafelé inkább a cab dívik, ami viszont a francia cabriolet-ből (bérkocsi) ered.
Sokat emlegetjük az arzenál szót is, fegyverraktárként, pedig régen egészen mást takart. Arab eredetű, hajdan műhelyfélét jelentett, a középkori Európában pedig egyszerűen dokkot. A 12. századtól létező híres velencei arzenálban például hajókat építettek, katonai funkciót csak később látott el. Vagy itt van az egyik legnemzetközibb szó, a gól. Nem biztos, hogy mindenki tudja, ez az angol szó (goal) az jelenti, hogy cél. Úgy tartják, az egyik legkonzervatívabb nyelv a német, már olyan szempontból, hogy mindent lefordítanak. Náluk a rádió (ami a világ szinte minden nyelvében így hangzik) Rundfunk lett, a televízió Fernsehen, a helikopter Hubschrauber, a gól Tor (kapu). Az idők azonban változnak. Már jó évtizede annak, hogy Bécs határában ezt a német-angol öszvér feliratot pillantottam meg: Recyclinghof, ami egyszerűen hulladékgyűjtő telepet jelent. Mire gondol a német, ha azt írja: handy (és hendinek ejti)? Nos, ez náluk a mobil(telefon), többé-kevésbé angolosan, ellenben én még az életben nem hallottam angol anyanyelvűtől, hogy így nevezte volna.
Rengeteg, szerte a világon használt szóról már nem is sejtjük, honnan, melyik nyelvből erednek, vagy inkább fordítsuk meg: tömérdek szó vált nemzetközivé. Az arabnak köszönheti a világ az admirális szót, az algebrát, a kalibert, a gitárt, a kámfort, a zsiráfot, a gazellát, a matracot, a monszunt (eredeti jelentése évszak), a rizst, a szódát, a sáfrányt stb. Különféle fekete-afrikai nyelvekből ered például a kóla, a banán, a dzsessz, a szamba, a tangó, a zebra, a csimpánz, a szafari stb. Indiai nyelvekből származik a dzsungel, a bungaló, a sampon. Japán eredetű a bonszáj és a banzáj, a tatami, a szója, a tofu, a karaoke, a riksa, a tájfun, vagy a hazai közvélemény előtt csak nemrég ismertté vált cunami szó. Mi, magyarok is adtunk néhány szót a világnak. Ilyen a kocsi, a gulyás, a paprika, a huszár, bár ezt rajtunk kívül a kutya se tudja.
Sokszor és sokan megkérdezték már tőlem, milyen nyelven beszélünk mi, magyarok. Kicsit elcsodálkoztak, amikor közöltem, hogy magyarul, aztán persze arra is válaszolnom kellett, miféle nyelv is a magyar. Volt, aki azt hitte, hogy szláv nyelv, mi tulajdonképpen oroszul beszélünk és cirill betűkkel írunk! Ilyenkor mindig elmagyarázom, hogy nincs olyan nyelv, ami hasonló lenne a mienkhez, bár éppenséggel nyelvrokonaink között tartjuk számon a finneket vagy az észteket. Ez utóbbival kapcsolatban volt egy döbbenetes élményem. Még a szovjet időkben vonattal mentem éjszaka Tallinnba és kora reggel arra ébredtem, hogy két asszony beszélget a kupéban valami nagyon ismerős nyelven, amiből viszont egy árva szót sem értettem. Akkor jöttem rá, hogy észtül folyik a társalgás és a két nyelv hangsúlyozása, dallama annyira hasonlít, hogy már-már érteni véljük.
Szóba került korábban Los Angeles. A Fülöp-szigeteken létezik egy Angeles nevű város. Kíváncsi voltam, angolosan vagy spanyol módra ejtik. Mindkettőre volna ésszerű magyarázat, hiszen a filippínók évszázadokig éltek spanyol uralom alatt, majd bő száz évvel ezelőtt átvette őket Amerika. Nos, se így, se úgy: egyszerűen „angelesz”. Azt hihetnénk, a hosszú spanyol jelenlét után sokan beszélik a gyarmatosítók nyelvét. Nem beszélik, legföljebb a felső tízezer, de azok körében nem forogtam. Ellenben eldugott hegyi falvakban is sokan értik az angolt. Angol nyelven jelenik meg rengeteg újság, angolul szól a rádióállomások zöme. A soktucatnyi helyi nyelv között a legelterjedtebb a tagalog; ebből és még pár fontosabb nyelvből kreálták a filippínót, amit ők, nem tudván különbséget tenni a p és az f között, pilipinónak mondanak. Egy atyafi hosszasan magyarázott valamiféle „kopi”-ról, mire megértettem, hogy a „coffee”-ról, vagyis a kávéról beszél. A filippínók hasonlóképpen társalognak egymás között, mint nálunk a romák egyes csoportjai a saját nyelvükön. Folyamatosan mondják a magukét tagalogul, de sűrűn szőnek bele angol szavakat, kifejezéseket is. Az „f” hangot egyébként a mongolok sem tudják kiejteni, a japánok pedig a r és az l között nem tesznek különbséget, vagyis az l-t is r-nek ejtik, akárcsak a thaiföldiek, de amint nemrég tapasztaltam, hasonló a helyzet Laosz államnyelvében, a laóban is, csak épp fordítva: r helyett is l-t ejtenek.
Akadnak aztán olyan nyelvek is szép számmal, melyekben több, általunk használt hangzó nem létezik – és viszont. Sok külföldi éppúgy kínlódik a ty, a gy vagy az ny kiejtésével, mint mi az angol th-val, amit sokan közülünk egyszerűen képtelenek kiejteni. A németek angolját kilométerekről felismerem, ők ugyanis ezt a szerencsétlen th-t többnyire dz-nek ejtik. Hasonló hang egyébként az izlandi nyelvben is létezik, ð betűvel jelölik. A hollandok vagy az arabok harákoló h-ját nincs ember (külföldi), aki utánozni tudná. A magyar a-t pedig a legtöbb külföldi egyszerűen nem tudja értelmezni; vagy o-nak, vagy á-nak próbálja ejteni. A Géza nevet például a legtöbb nyelven csak hosszas kísérletezés után tudják aránylag helyesen kimondani, mert sem az é, sem az a hang nem fordul elő náluk. Elsőre általában Gizo vagyok, amikor próbálják utánam mondani a nevemet, aztán idővel leszek kb. Gezá. Sok magyar diák szenvedett oroszórákon a se i, se ű ы (jerü) kiejtésével. Vagy mit kezdjünk a szerb nevek végén oly gyakran előforduló „-ics”-csel? Se -ics, se -ity, hanem valahol a kettő között. Hogy ezt hogyan teszik át magyarra, egyéni választás kérdése. A néhai kiváló délszláv származású muzsikus, Vujicsics Tihamér például így, Sztevanovity Zorán és Dusán pedig emígy.
A földrajzilag hozzánk közeli lengyel nyelv írása a magyar számára egyenesen borzalmas. A sz-t s-nek, az s-t sz-nek ejtik, az ie nagyjából je-nek hangzik. Van egy lengyel városnév – így írják: Łódz – ,melynek egyetlen betűjét sem úgy ejtjük, mint a magyarban, hanem valahogy így: Vudzs. Mindezeket már csak azért sem árt úgy-ahogy helyesen megtanulni, mert ha idegenben tájékozódni kívánunk, nem fogják megérteni, mit is akarunk. A skandinávok meg az ö-vel bolondítják a külföldit. A svédek szépen kiírják az ö-t, ám a dánok, a norvégok ezt a hangot ø-vel jelölik. Az umlautos a, vagyis ä nemcsak a németben, hanem pl. a svédben is előfordul. A karakterkészlet szűkössége miatt a norvég vagy dán å-t gyakran az a megkettőzésével írják, viszont o-nak ejtik, méghozzá hosszan. Jut eszembe, azt valószínűleg senki se gondolná, hogy a norvégok fővárosuk nevét nem oszlónak, hanem „uszló”-nak mondják. Aztán itt van Edvard Munch világhírű norvég festő, akinek nevét – a legváltozatosabb formákban – akkor lehetett sűrűn hallani, amikor a róla elnevezett oslói múzeumból pár éve ellopták világhírű festményét, a Sikolyt. Szegény Munch a hazai tévébemondók száján lett möncs, mancs, müncs, münch, pedig egyszerűen így mondják: munk.
Van még egy ilyen „úzós” nyelv, a portugál. Pelé hajdani klubját, a brazil Santost nálunk következetesen (hibásan) szantosznak ejtik, ami spanyolul rendjén is volna, ám a brazilok portugálul beszélnek, ilyenképpen tehát a helyes ejtésmód szantus. Merthogy ráadásul ilyen esetekben a szó végi s-t, amúgy „magyarosan”, s-nek ejtik. A Pireneusi-félszigetet átszelő nagy folyó, a spanyol földön eredő Tajo (ejtsd: tahó), átlépve a portugál határt, nevet vált és Tejo lesz belőle, amit pedig tezsu-nak ejtenek. Vagy tudják például, hogyan mondják Brazíliában a „futebol” (futball) szót? Úgy, hogy fucsibol.
Nekünk, magyaroknak külföldön a legnagyobb kalamajkát talán ez az átkozott c okozza. A törökök pl. cs-nek (pl. Fenerbahcse) ejtik, a spanyolok néha sz-nek (pl. celta – szelta), néha k-nak (Cartagena – kartahena, és még az időnként h-nak ejtendő g-t majd elfelejtettem), az olaszok ugyancsak cs-nek, ha i áll előtte. A ch-t viszont az olasz k-nak (chianti), a spanyol cs-nek (chico), a francia s-nek (chanson – sanzon), az angol-amerikai meg úgy, ahogy éppen akarja. Lásd pl. Chicago – sikágó, China – csájna, chicken – csiken. Megjegyzem, a német a Chinát sinának ejti. Arra azért felhívnám a figyelmet, hogy a Cessna nevezetű kisrepülőgép-típus helyes kiejtése szeszna, nem pediglen cseszna. S ha már a repülőknél tartunk, a magyar nyelv sehogy sem bír megbarátkozni a Boeing helyes kisejtésével. Szóval, ami nekünk bőing, az valójában bóing, még akkor is, ha Boeing úr eredetileg német származású volt. Az angol „oe” ö-nek ejtése alighanem a németből települt át nyelvünkbe, lásd például Goethe, vagy a phoenix. Na, ezt meg az angol ejti egészen másképp, így: fíniksz. De ha legalább következetesek lennének. A toe (lábujj) pl. tú. A hollandok is u-nak mondják az oe-t (pl. boer – búr, mint paraszt). Még nagyobb a zűrzavar az angol szavakban előforduló u magyar ejtésével. A ketchup például nálunk kecsap helyett, helytelenül, kecsöp lett, a lunch lancs helyett löncs, a pickup pikap helyett piköp, a curry meg köri, pedig ez hindi eredetű szó és karinak illik ejteni. Az angol „oo” egyenesen téboly. A door-ban o, a blood-ban a, a look-ban u. No és az u angol ejtése? Lehet sima u (put), lehet a (cut – kat), ju (union – junion), lehet ö (burn – börn). A mexikói spanyolban az x betűnek legalább négyféle kiejtése létezik. Ejtik sz-nek (Xochimilko – szocsimilkó), h-nak (mexico – mehiko), s-nek (Uxmal – usmál), meg persze x-nek is.
Egyébként az a megfigyelésem, hogy a legtöbb ország igen nagyvonalúan, vagy épp sznob módon kezeli az idegen nyelvek ejtését, írását egyaránt, nem is beszélve a nyelvtanáról. Ez alól mi sem vagyunk kivételek. Az angol boiler (forraló) szót nálunk elég sokszor írják helytelenül, boyler-nek (pedig egyszerűen csak bojler). Nyilván azt hiszik, a boy szóhoz lehet valami köze, bár inkább nem hisznek semmit, csak tudatlanok. Azon meg valósággal lehidaltam, amikor egy nyugat-magyarországi, út menti vendéglő étlapján ekképpen pillantottam meg a ham and eggs-et: hemendex. És mit hallok az utóbbi időkben magyar nyelvű tévécsatornákon: azt, hogy karosszéria. Nem sz-szel, hanem így „karos széria”. Nem egyszer – sokszor, méghozzá ismeretterjesztő csatornákon is. Értik, ugye, a szériának karja van. Ez az egyik variáció. A másik, hogy a szó a latin carrusból (szekér) származik. Így lett olasz, majd carrosserie-ként francia. Uram, atyám, kik dolgoznak ezekben a szinkronstúdiókban…
És ez még semmi! A félrefordítások egész tömegét tapasztalni világszerte. Mi is jól szórakozunk, amikor külföldi eredetű (zömmel távol-keleti) árucikkek használati útmutatóit böngésszük és tömérdek sületlenséget találunk bennük. Valaki nyilván elővett egy szótárat (vagy számítógépes fordítóprogramot) és megpróbálta áttenni a kínait, vietnamit magyarra. Indiában vagy Japánban is láttam olyan angol nyelvű feliratokat, amiknek se füle, se farka. Az még hagyján, hogy a helyesírás hibás, de hogy a közölt szöveg értelmét se lehessen kibogozni… Mellékelek egy Japánban készített fotót egy tájékoztató tábláról. Az angolul tudók jól fognak rajta szórakozni, de hogy az értelmét nem tudják megfejteni, az biztos.
Szóljon, aki ennek megfejtette az értelmét
Több országon belül használnak közvetítő nyelvet, merthogy olyan sok a helyi nyelv. Indiában például ilyen az angol. Olyan, hogy „indiai” nyelv, nincs. A hivatalos (közigazgatási) nyelv a hindi (és az angol), ám azt a több mint egymilliárdos lakosságnak csak húsz százaléka beszéli. Az indus bankjegyeken a két említetten kívül tizenegy nyelven szerepel felirat (ugyanúgy, ahogy a hajdani szovjet rubelen is feltüntették a legfontosabbakat valamennyi tagköztársaság hivatalos nyelvén). Az indiai értelmiség, a hivatalnokok többnyire folyékonyan, ám néha kínkeservesen érthető akcentussal beszélik az angolt. Gondolták volna, hogy ebben a rendkívül sokszínű országban tizenegy olyan nyelv van, melyet sokkal többen használnak, mint a magyart? Ráadásul mindegyik erősen különbözik a másiktól, mindegyiknek saját ábécéje, írása van, mely a többiek számára teljességgel érthetetlen, számunkra meg még a kínainál is kínaibb. A legtöbbjüknek még a nevét se hallottuk soha. Vagy tán ismerősnek tűnik a kannada? Pedig 40 millióan beszélik. És a marathi, melyet 75 millióan használnak anyanyelvükként?
Kelet-Afrika több országában (Kenya, Tanzánia, Uganda) a szuahéli a hivatalos nyelv, főleg közvetítőként funkcionál a tömérdek helyi nyelvet beszélők között. Amúgy a bantu nyelvek csoportjába tartozik, mai változata több évszázados külső hatásokra alakult ki, elsődlegesen Zanzibár szigetén. Hatott rá az arab, a perzsa, az angol, a német, a francia, a portugál. Első írásos emléke a 18. század elejéről származik, az még arab írással készült, aztán az európai gyarmatosítással vált az ábécé latin nyelvűvé. Amikor Ugandában jártam, három kenyai kísérőnk volt. Kiderült, hogy a szakács, valamint a segédje, egyben sofőrünk, Kenya keleti részéből való, ahol a kamba nyelvet beszélik, úgyhogy egymást között is ezt használták. Ha viszont a túravezetőnk is jelen volt, mindannyian rátértek a szuahélire, mert Patrick nem értette a kambát. Amúgy a másik kettő nem is nagyon tudott angolul. Patrick elmondta, hogy amikor a gyerekek iskolába kerülnek, azonnal a szuahélit kezdik tanulni (jobb helyeken párhuzamosan az angollal), hiszen a törzsi nyelveknek nincs írott változatuk.
Kína nagy részén a Peking környékére jellemző mandarin a hivatalos nyelv. Tegyük föl, az idegen évek kínkeserves munkájával megtanulja a mandarint, aztán megérkezve délkeletre, mondjuk Kantonba vagy Hongkongba, egy szót sem ért a helyiek beszédéből. Ott tudniillik a kantoni nyelvjárást beszélik. Megérthetjük ellenben a helyi újságokat, merthogy a két nyelv írása ugyanaz, csak éppen egészen másképp ejtik ki a szavakat. 1958 óta alkalmazzák a mandarin latin betűs átírását, a pinyint. A külföldi számára igen hasznos lehet, éppen csak azt kell megtanulni, hogyan ejtsük, meg hogy felismerjük a mögöttük rejlő szavakat, neveket. Tegyünk egy próbát: Deng Xiao-ping. Ez még megy, ugye? Természetesen Teng Hsziao-ping, ám ha a Zedong elől elhagynám a Maót, nem egykönnyen jönnénk rá, hogy Mao Ce-tungról van szó.
A legjobban talán Kínában éreztem magam kommunikációs börtönben. Latin betűs feliratot néhány nagyváros utcanevén meg a reklámtáblákon kívül nem láttam, idegen nyelvet pedig igen kevesen beszélnek. Beültem pár étterembe, ahol természetesen csak kínai nyelvű étlap volt. Mit tehetünk ilyenkor? Körülnézünk, hogy mit esznek mások és rámutatunk, hogy mi is olyat kérünk. Ha szerencsénk van, az étel íze arányban áll biztató küllemével, bár hogy miből készült, alighanem sosem fogjuk megtudni. A másik lehetőség az általában kiváló segítséget nyújtó Lonely Planet útikönyvsorozat vonatkozó kötete, melyben benne van az illető ország nyelvének, nyelveinek néhány legfontosabb szava, kifejezése, sőt néhány alapétel neve is, annak angol megfelelőjével együtt. Amikor már végképp kifutottam az ötletekből, erre hagyatkoztam. Kinéztem mondjuk egy édes-savanyú sertést és a felszolgálónak megmutattam a könyvben a kínai megfelelőjét. Kisvártatva kihozott egy adag halat. Négy alapeset lehetséges. 1. Rossz a könyv. 2. Az illető nem tud rendesen olvasni. 3. Tud olvasni, de gonosz. 4. Csak haluk volt. (Hogy ezt a konfliktust hogyan oldják fel Japánban, majd később elmesélem.) Vagy például, Kantonban a pályaudvart kerestem erősen, merthogy a kínai nyelvű térképen és a szintén kínai utcanévtáblákon nem igazodtam ki. Megállítottam egy kis csapat fiatalt, abban a reményben, hogy tán tudnak kicsit angolul. Egy szót sem értettek. Miután verbális eszközökkel nem jutottam dűlőre, előbb hangutánzással próbálkoztam, majd lerajzoltam egy vonatot. Megértették, csak éppen azt nem értették, hogy én nem értem, mit válaszolnak. Gondolták, leírják – és leírták, kínai írásjelekkel. Olyasmi ez, mint amikor a külföldi a magyart kérdezi, aki, miután magyarul hangzó válaszát nem érti, elismétli hangosabban – magyarul.
Kínában alkalomadtán a szerencse és a leleményesség is a segítségemre volt. Egyik nagyváros pályaudvarára érkezve beálltam a pénztár előtt kígyózó irgalmatlan hosszú sorba és jegyet próbáltam venni két nappal későbbre. Mivel azt már tudtam, hogy a számokat ugyanúgy írják, mint mi, leírtam a dátumot és a könyvből megmutattam, hogy első osztályú jegyet kérek. Erre a pénztárosnő kiadta a jegyet, majd elkezdett valamit magyarázni, természetesen kínaiul. Nálam se kép, se hang. Ekkor megszólalt mögöttem egy kínai nő – oroszul. Mi a probléma, fiatalember? Beszél oroszul? Da! Mi a helyzet? Csak annyi, hogy a vonatom nem erről, hanem egy másik pályaudvarról indul majd. Megkértem, írja le kínai írásjelekkel a pályaudvar nevét, hogy meg tudjam mutatni a taxisofőrnek. Így is történt, amikor eljött az idő, megmutattam. A sofőr szemlátomást megértette, vitt is, mint a szél, aztán megállt egy nagy épület előtt, mint aki megérkezett. Fizettem, ő el. Őszintén szólva, nem nagyon emlékeztetett pályaudvarra, de azért besomfordáltam. Egy rakás ember ült ott padokon, úgyhogy még nem gyanakodtam. A szörnyű balsejtelem akkor nyilallt belém, amikor fehér köpenyes, leginkább kórházi nővérekre emlékeztető hölgyeket láttam feltűnni vér- és vizeletmintás üvegcsékkel. Akkor ez most vagy a helyi vasúttársaság pályaudvarral kombinált SZTK-rendelője, vagy csak az utóbbi, mindenféle vasúti kötődés nélkül. Utóbbi nyert. Úgy negyedórám maradt a vonat indulásáig, így erősen kétségbeesve rontottam ki és legott legázoltam az első szembe jövő fiatal lányt, pályaudvar megmutatásáért esedezve. Csöppet gondolkodott, majd rámutatott egy kb. ötszáz méterre levő épületre. Így is elértem volna a vonatomat, mert kb. másfél órát késett, épp elég idő ahhoz, hogy vérnyomásom szép lassan visszakússzon a megfelelő értékre.
Ha még lehet fokozni, a japán a kínainál is bonyolultabb. Létezik egy csomó dialektus, továbbá négyféle írásmód, sőt, ha hozzávesszük a latin betűs átírást, akkor öt. A külföldi óriási szerencséjére Japánban ma már rengeteg angol nyelvű és latin betűs átírás segíti az eligazodást. Azon viszont csodálkozhatunk, hogy bár az országban kisiskolás kortól tanítják az angolt, ez valahogy nem vezet a kellő eredményre. A világ számos helyén tapasztaltam, hogy az arab, a thai, a togói és egyéb válogatott népségek, ha úgy hozza a sors, pár év alatt simán megtanulnak egy-két idegen nyelvet, a japánoknak azonban ez az istennek se megy. Azt hiszem, legalább egy okára rájöttem. Szégyellik, hogy nem beszélnek helyesen, úgyhogy inkább meg se szólalnak. A japánok kisgyerekorruktól arra szocializálódnak, hogy mindenben a tökéleteset kell nyújtaniuk. Utcán megszólítottam néhány japán fiatalt, amitől annyira zavarba jöttek, hogy azt a keveset is elfelejtették, amit amúgy tudtak.
Ha már az írás szóba került, a latin betűs ábécét használó országok lakói kissé még sértve is érzik magukat, ha külföldön csak elvétve, vagy egyáltalán nem látják feliratozva az ott használt nyelv(ek)et latin betűs átírásban, például múzeumokban, utcanévtáblákon. Emlékszem, vonatoztunk lefelé Kairóból Luxorba, de fogalmunk sem volt, hogy éppen merre járunk, mert az állomásneveket kizárólag arab írásjelekkel tüntették fel. Szálljunk kicsit magunkba! Ha bemegyünk egy hazai múzeumba, látunk-e egyetlen helyen is cirill betűs, arab, kínai, japán stb. feliratot? Nem látunk. Pedig mindegyik írást jóval többen használják, mint ahányan például Európa legnagyobb nyelvén, a németen beszélnek. Elsőre nem is gondolnánk, milyen sok országban írnak nem-latin betűkkel. Itt van mindjárt a szomszédban a cirill betűs ábécé. Ezt használják Oroszországban, a Szovjetunió néhány utódállamában, így például Ukrajnában, Fehéroroszországban, de Bulgáriában, Szerbiában is. Minden ellenkező híresztelés ellenére szerintem a legkönnyebben megtanulható nem-latin betűs írás. Aztán ott az arab írás, melyet egy nem-arab országban, Iránban is használnak (bár ők perzsa – fárszi – nyelven beszélnek). Nepálban az Indiában honos hindi ábécé betűivel írnak, de természetesen nem értenek hindiül, merthogy a nepáli nyelvet beszélik. Ott vannak aztán a sémi nyelvek írásai, mint a héber, de például a máltaiak, akiknek a nyelve szintén sémi eredetű, latin betűkkel írnak. A kaukázusi köztársaságokban saját ábécéjük van a grúzoknak, az örményeknek, viszont azerbajdzsániak, akik a 30-as évek végéig a perzsa-arab írásjeleket használták, majd áttértek a cirillre, 1991 óta latin betűkkel írnak. (Irán azeri lakossága megtartotta hagyományos írását.)
Örmény írás
Grúz feliratok, könnyítésül latin betűkkel is
A délkelet-ázsiai népeknek is zömmel saját írásrendszerük van, így a thaiföldieknek, a kambodzsaiaknak, a laosziaknak, a burmaiaknak, mely utóbbi mind közül számomra a legfurcsább, különös, körökből, félkörökből, hullámvonalszerű alakzatokból álló írás.
Laoszi írás
Ismerkedjünk a burmai betűkkel
A thai írás se tűnik könnyűnek
A világ leghosszabb ábécéjével egyébként a kambodzsaiak büszkélkedhetnek (74 betű!), de nem sokkal marad el tőle az etióp sem. A legrövidebb ábécék viszont a Csendes-óceán apró szigetországaiban vannak. A tízezernél is kevesebb ember által beszélt hawaii nyelvben csupán öt magánhangzó (valamint ezek hosszú változatai), és hét mássalhangzó van. Nincs például b, c, d, f, g, r, s, t, és minden hawaii szó magánhangzóra végződik. Természetesen ez is kreált ábécé, misszionáriusok hozták létre a hawaii nyelv korábban nem létező írását, latin betűkkel, az 1820-as években. Saját ábécéjük van a Srí Lankán élők többségét alkotó szingalézeknek is, ám a vietnamiak, akik a középkorban még kínai írásjeleket alkalmaztak, majd kifejlesztették saját rendszerüket, nagyjából az első világháborút követő időszaktól kezdve áttértek a latin betűkre. Ennek igen érdekes a története, ugyanis még a 17. században egy francia misszionárius, Alexandre de Rhodes fogott hozzá ahhoz a sziszifuszi munkához, hogy kiejtés szerint latin betűkre ültesse át az amúgy rendkívül bonyolult kiejtésű vietnami nyelvet, mely írást ma is használnak. De Rhodes egyébként e tettéért jóval később szobrot kapott Saigonban, bár saját korában halálra ítélték térítői tevékenységéért, ám a büntetés elől megszökött. Aki látott már vietnami írást, elborzad attól a tömérdek farkincától, kis kalaptól, jobbra-balra dőlő vesszőcskéktől, ide-oda biggyesztett pontoktól, melyekkel a hangsúlyokat jelölik. Ez ugyanis a külföldi számára a vietnami kiejtés legszörnyűségesebb megpróbáltatása. Példaként a „ma” szót szokták felhozni, melynek hat különféle jelentése van, a kiejtés függvényében. Ezeknek a jelentéseknek az írásbeli érzékeltetéséhez ezek szerint öt megkülönböztető jelet kell az „a” betűhöz illeszteni. Az sem jelent könnyebbséget, hogy a vietnamiban nincs f, j, vagy z betű.
Az etióp írás az egyik legnehezebb
Vietnami kislány az ábécét gyakorolja
Srí Lanka-i szingaléz nyelvű feliratok
Latin betűs ábécét használnak a fülöp-szigetekiek, az indonézek és a malájok is. Utóbbi két nyelv egyébként szoros rokonságban áll egymással, nagyjából meg is érti egyik a másikat, talán úgy, mint a cseh és a szlovák, mint ahogy a norvég, a svéd és a dán között sincs olyan hatalmas különbség, hogy így-úgy meg ne értenék a másik beszédét, még inkább az írott szövegét.
Folyt. köv.
