HTML

Utas és Világ

Egy blog azoknak, akiket érdekel a világ és mindaz, ami bennünket, embereket összeköt és elválaszt

Friss topikok

Címkék

Abomey (1) Addisz-Abeba (1) Akakusz (1) Albánia (1) Aleppo (1) állatvásár (1) Altiplano (1) Amarula (1) Amundsen (1) Andok (1) Angel (1) Angkor (1) Antarktisz (2) árvíz (1) Asszad (1) atombomba (2) Avacsinszkij (1) ayurvéda (1) Azori-szigetek (1) azték (1) A világ közepe (1) Bacardi (1) baleset (1) bálna (1) Bangkok (1) Barentsburg (1) bazár (1) Beagle (1) Beagle-csatorna (1) bélyeg (1) Benin (3) berber (1) Bering (1) betegség (2) bifurkáció (1) bódéváros (1) bódhi fa (1) bolhapiac (1) Bolivar (1) borjadzás (1) Borneó (1) Borobudur (1) Botafogo (1) Buddha (1) buddhizmus (1) Budweiser (1) Buenos Aires (2) Burkina Faso (1) Burma (3) Bwindi (1) Cancún (1) Cao Dai (1) Castro (1) Cerro Torre (1) Chamarel (1) Chamula (2) Chávez (1) Che Guevara (1) Chiapas (1) Chichén Itzá (1) citromos sör (1) cölöpfalu (1) Coober Pedy (1) Copacabana (1) Corcovado (1) Córdoba (1) cseresznyevirágzás (1) cukornád (1) Cukorsüveg (2) curry (1) Damaszkusz (1) Darwin (1) datolya (1) Da Nang (1) delta (1) dia (1) diabáz (1) Diamond Head (1) Dian Fossey (1) dodó (1) dogon (2) durian (1) dzsambija (1) Dzselada pávián (1) elefántmenhely (1) elefántteknős (1) Entebbe (1) esőerdő (1) esti piac (1) eszkimó (2) Etióp-magasföld (1) Etiópia (2) etióp ábécé (1) evőpálcika (1) ezüstkard (1) fétis (1) fez (1) Fitz Roy (1) fjord (1) flamingó (1) fóka (1) fotózás (1) fregattmadár (1) Fudzsi (1) fügekaktusz (1) függőágy (1) fulani (1) füstölőpálcika (1) Galápagos (1) garnélarák (1) Gejzírek völgye (1) Ghamames (1) Ginza (1) gleccser (2) Gonder (1) gorilla (1) gránátalma (1) Gran Sabana (1) grizzly (1) Grönland (4) gyorsétterem (1) Hacsiko (1) Hailé Szelasszié (2) Halál-völgy (1) Haleakala (1) Halemaumau (1) halfarkas (1) Halon-öböl (1) Halong-öböl (1) halottégetés (1) halpiac (2) halszósz (1) Hama (2) Hamed (1) Hanoi (1) Havanna (2) Hawaii (3) hegyi gorilla (1) helikopter (1) Hilo (2) Himedzsi (1) hindu (1) Hirosima (1) hőguta (1) Hoi An (1) Homsz (1) Honolulu (2) Ho Chi Minh (1) Hué (1) Humboldt (1) idegenvezető (1) időzóna (1) Iguacu (1) Illatos folyó (1) ima (1) Indonézia (1) Inle-tó (2) internet (1) Ipanema (1) Irrawaddy (1) ír kávé (1) iszapfortyogó (1) iszlám (1) Izland (1) jackfruit (1) japán konyha (1) japán WC (1) Jáva (1) jegesmedve (2) jéghegy (3) jégtakaró (1) Jemen (1) Jimmy Angel (1) John Lennon (1) joruba (1) José Martí (1) jövendőmondó (1) Júda oroszlánja (1) jurta (1) kajmán (1) kaldera (1) Kamcsatka (3) Kampala (2) Kandovan (1) Kandy (1) Kappadókia (1) Karimszkij (1) karszt (1) kávé (1) Kék-Nílus (2) kéklábú szula (1) kénkiválás (1) kígyópálinka (1) Kilauea (2) Kilauea Iki (1) kínai konyha (1) Kiotó (1) Kipling (1) kirablás (1) Kőedény síkság (1) koldus (1) kölessör (1) kolostor (1) Kona (2) Korán (1) korjak (1) kötélláva (1) Krak de Chevaliers (1) kráter (1) krikett (1) krill (1) Kuba (1) Kukulkán (1) kultúrsokk (1) kumisz (1) kvász (1) labdapálya (1) Lalibela (1) lao-lao (1) Laosz (2) láva (2) lávaalagút (1) lávafolyás (1) lazac (1) La Paz (1) legészakibb templom (1) legészakibb Lenin (1) Lenin (1) Leningrád (1) levélvágó hangya (1) Livingstone (1) lobélia (1) lombkokona (1) Lomé (1) Longyearbyen (1) Luang Prabang (1) Lyubov Orlova (1) madárpiac (1) magassági betegség (1) Mahéburg (1) maja (1) makadámia dió (1) malária (1) Mali (1) Mandalay (1) Maracana (1) Márquez (1) maté (1) Matmata (1) Maui (1) Mauna Kea (2) Mauna Loa (2) Mauna Ulu (1) Mauritius (1) mauzóleum (1) mecset (1) medresze (1) Megváltó Krisztus (1) méhkasházak (1) Mekka (1) Mekong (1) Mekong-delta (1) Mesa Verde (1) méterrendszer (1) Mexikó (1) mezcal (1) Mianmar (1) Miss India (1) miszó (1) Mohamed (1) Moher sziklái (1) mojito (1) mokka (1) Molokai (1) molokán (1) Monteverde (1) Moreno-gleccser (1) muzulmán temető (1) My Lai (1) Nagaszaki (1) Nagy-sziget (1) nat (1) nene lúd (1) nikáb (1) Nílus (1) Nordenskjöld (1) noria (1) nyomtáv (1) Oahu (1) Ofra Haza (1) Ohia lehua (1) olmék (1) olvadékvíz (1) Omajjád (1) onszen (1) orangután (1) Orinoco (2) örök fagy (1) Orontesz (1) oroszlán (1) oroszlánfóka (1) ORWO (1) padaung (1) páfrány (1) pagoda (2) pahoehoe (1) pakkjég (1) Palenque (1) pálmabor (1) Palmira (1) Pantanal (1) Paraty (1) Patagónia (1) periglaciális (1) permafrost (1) pingo (1) pingvin (2) piramis (1) Piton de la Fournaise (1) Playa del Carmen (1) poligonális tundra (1) Popa-hegy (1) pörölycápa (1) Porto Novo (1) portré (1) Practica (1) Protea (1) púpos bálna (1) Pyramiden (1) qat (1) rablás (1) Rafflesia (1) ramadan (2) Rangun (1) rénszarvas (3) Réunion (2) Rio de Janeiro (1) rizs (1) rizspálinka (1) Roland Garros (1) ryokan (1) Saigon (1) Santiago de Cuba (1) San Cristóbal (1) séga (1) Serengeti (1) Sevilla (1) Shackleton (1) Shibam (1) Sibuja (1) Simien (1) Sindzsuku (1) sinkanszen (1) Siratófal (1) sivatagi rózsa (1) skanzen (1) sombrero (1) Spitzbergák (3) Srí Lanka (1) St-Denis (1) Svalbard (1) Svalbard-egyezmény (1) Szahara (3) szaké (2) szakura (1) szalmakalap (1) szamovár (1) szamurájkard (1) szánhúzó kutya (1) szárong (1) szegénység (2) Szentpétervár (1) szerzetes (2) szikh (1) sziklarajzok (1) színes földek (1) Szíria (2) szivar (1) szolfatára (1) sztúpa (2) szuahéli (1) szúnyog (1) szuvenír (2) talajfolyás (1) tamil (1) Tana-tó (2) Taos pueblo (1) tatami (1) tavaszi tekercs (1) tea (1) teázó (1) temetés (1) templom (1) tepui (1) tequila (1) természetfotó (1) tévé (1) tevetej (1) Togo (2) Tokió (2) Tolbacsik (1) Tonlé Sap (2) toradzsa (2) tuareg (2) tukán (1) tundra (1) Tűzföld (1) tűzhangya (1) Uganda (2) Új-Zéland (1) újgyarmatosítás (1) újság (1) uro (1) Ushuaia (1) úszó piac (2) utcagyerek (1) vályog (1) vályogkunyhó (1) Varig (1) Venezuela (1) Vientiane (1) Vietnam (1) vietnami háború (1) viking (1) Viktória-tó (1) Virunga (1) víziló (1) vízipipa (1) vudu (3) Vulcano (1) vulkán (1) Waikiki (1) Weddell-fóka (1) Yazd (1) Yogjakarta (1) Yucatán (1) Zapata (1) Zenit (1) zsiráfnyakú nő (1) Címkefelhő

HTML doboz

SÖR JÉGKOCKÁVAL -BEVEZETÉS MÁS VILÁGOKBA - 3. rész - folytatás - Ungverjaland, avagy mi az a csicser

2013.06.17. 10:46 Németh Géza

(folytatás)

     Legnagyobb meglepetésemre és megkönnyebbülésemre pont ott találtam igen sok angolul tudót, ahol a legkevésbé vártam: Iránban. A külvilágtól jó ideje elzárt iszlám államban minden fiatal értelmiségi kezét-lábát töri, hogy valami nyugati állást vagy ösztöndíjat kapjon, ezért buzgón tanulnak angolul és puszta nyelvgyakorlás végett lépten-nyomon leszólongatják az igen kisszámú külföldit. Szövegükön persze többnyire érződik a nyelvtanfolyam vagy az iskola hatása (mintha társalgási szótárat mondanának fel), olykor szégyenkeznek is, hogy biztosan rosszul mondanak ezt vagy azt, de legalább odajönni nem röstellnek. Yazd városában például két fiatal helybeli lány szólított meg egy mecset udvarán, mondván, csak az angol nyelvtudásukat szeretnék csiszolni. Idehaza el se tudnék képzelni hasonló esetet. Ha már itt tartunk, ismét megjegyzem, sok magyar (de mások is) azért nem mer megszólalni idegen nyelvű környezetben, mert fél, hogy rosszul fejezi ki magát. Bátorításul annyit mondhatok, e téren legyünk gátlástalanok. Gondoljunk csak arra, milyen bámulattal hallgatjuk azokat a külföldieket, akik ha rosszul is, de beszélik szép, ám átkozottul nehéz anyanyelvünket, vagy legalább tudnak pár szót. Más népek sokkal kényesebbek erre, elég talán a franciákat említenem. Ők ráadásul, tapasztalatom szerint, alkalmanként még modortalanok is. Nem mindenki, de elég sokan. Megesett, hogy öt olyan franciával („foglalkozásuk” szerint értelmiségiekkel) voltam egy társaságban, akik mind beszéltek angolul (én pedig sajnos nem tudok franciául), de egész este egy szót sem szólt hozzám senki.

    Mongóliában hét évszázadon át az úgynevezett ujgur írást használták. Mi, európaiak és sokan mások vízszintesen írunk, balról jobbra, az ujgur betűket azonban felülről lefelé írták. 1946-ban hivatalosan is áttértek a cirill ábécé orosz betűkészletének használatára (hozzátéve még két jelet), ami a mongol nyelvtől éppoly idegen, mint a magyartól, de hát a nagy testvér-szomszéd iránti feltétlen hűség, úgy látszik, ezt kívánta. Ne higgyük azonban, hogy ha tudunk oroszul, játszi könnyedséggel olvashatjuk a mongol szöveget (amiből úgyse értenénk egy kukkot sem). Mivel ugyanazt a magánhangzót a mongolban csak ritkán ejtik ki úgy, mint az oroszban, fura cifraságok sülnének ki e próbálkozásunkból. A mongol nyelvben ugyanis sűrűn előfordulnak olyan hangok, melyek kiejtése merőben különbözik az oroszétól. Hangzása – számunkra – meglehetősen borzalmas. Tele van torokhangokkal, meg dz-vel, dzs-vel, cs-vel, mintha magánhangzót nem is ejtenének. Ganbátor barátomtól megtanultam pár szót, egyik a kedvenc sportja, a kosárlabda például kb. így hangzik: szhsznbmbg, „magyarosan” kiejtve megközelítőleg szahsznbömbög. Egyébként az ottani rendszerváltozás után fölvetődött, hogy talán mégiscsak vissza kellene állítani a régi ujgur írást, ám meggondolták magukat. Nem mintha a mai mongol szavakat nem lehetne azzal leírni, talán inkább az tántorította vissza őket, hogy igen keservesen tanulnák meg. Megjegyzem, a Ganbátor névben a bátor ugyanúgy bátort, vitézt jelent, mint a magyarban, azt a szót pedig, hogy orosz, ők is orosznak mondják. Azért, képzeljük el, ha az oroszok annak idején ránk, közép-európaiakra is ránk erőltetik a cirill betűs írást. (Még elképzelni is szörnyű). Hogy festene cirill betűkkel például a cipőfűző, amikor az oroszban se ő, se valódi ű hang nincs!

 

02-10.jpg     Ujgur (alatta pedig cirill) betűs felirat egy ulánbátori szobor talapzatán

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

     S ha már az oroszoknál tartunk… Nemrégiben egy nemzetközi összetételű csoporttal utaztam valahol, és szláv anyanyelvű egy sem akadt közöttük. Ellenben politizáltunk, s amikor szóba került a Szovjetunió, megkérdeztem tőlük, tudják-e egyáltalán, mit jelent a szovjet szó (megközelítően helyes magyar kiejtéssel szávét). Fogalmuk sem volt (pedig több diplomás is volt a társaságban), s amikor megmondtam, nagyon, de nagyon meglepődtek. Azt gondolták, ez valami nemzetiségnév. Mivel meggyőződésem, hogy több évtizedes „testvériség” és oroszoktatás után a magyarok többsége sem tudja, elárulom. Egyszerűen annyit, hogy tanács (mint intézmény). Akkor most próbáljunk meg e szóval kifejezéseket alkotni. Szovjet sportoló – magyarul szó szerint tanács sportoló. Szovjet emberek – tanács emberek, szovjet film – tanács film, szovjet pezsgő (még létezik, ilyen címkével!!!) – tanács pezsgő stb. Tiszta hülyeség.      

     Jó néhány olyan nyelv akad, melyeket itt beszélnek a közelünkben és alig, vagy nincs is róla tudomásunk. Ki hallott már valakit luxemburgiul beszélni? Pedig ilyen nyelv van, úgy hívják, hogy lëtzebuergesh. Állítólag úgy 400 ezren használják, bár az alapfokú oktatás nyelve a német, a középfokúé pedig a francia. Leginkább a németből és a hollandból vett szavakra épül. És mi a helyzet az írrel? Elég sok írrel találkoztam utazásaim során, kérdeztem is őket, hogy állnak az „anyanyelvükkel”, de az a tapasztalatom, hogy sehogy. Mindenki angolul beszél (a legnagyobb ír származású írók mind angolul írtak), bár hivatalos statisztikák szerint nagyjából 350 ezren rendszeresen használják az írt (gaeilge) is, főként a sziget északnyugati partvidékén. Ettől függetlenül például a településneveket írül is feltüntetik, ugyanis hivatalos nyelvnek számít. Ugyanígy, van saját nyelvük a walesieknek és a skótoknak is, utóbbit úgy 60 ezren használják, a walesit alighanem többen. Van saját nyelvük az izlandiaknak, mely a skandináv nyelvek közül a legarchaikusabb, ugyanis a több mint ezer éve áttelepült norvégiai vikingek nyelve az elszigeteltség folytán nem sokat változott. Az Atlanti-óceánban, félúton Norvégia és Izland között fekszenek a Feröer-szigetek, melyek amúgy Dániához tartoznak, széleskörű autonómiával. Nos, nekik is (kb. 23–24 ezer fő) van nyelvük, a fjörsk, mely inkább az izlandihoz áll közel. A másik hivatalos nyelv még mindig a dán, mert a lakosság jó része nem is érti a helyi nyelvet. Grönlandnak ugyancsak van saját nyelve, a grönlandi eszkimó, immár az a hivatalos a dán helyett, amit egyébként többen beszélnek. Az iskolákban az említett kettővel párhuzamosan tanulják az angolt is.

 

02-11.jpg

 

 

 

Angol, eszkimó és dán írásgyakorlat egy grönlandi iskolában 

 

 

 

 

 

 

 

Mi már-már természetesnek tartjuk, hogy ha valaki egy bizonyos országból érkezik, az ottani államnyelvet beszéli anyanyelveként. Pedig még Európában is jó néhány olyan ország van, ahol nagyszámú kisebbség él és ők természetesen a saját nyelvüket használják. Még ennek tudatában is furcsa volt, hogy amikor együtt utaztam Afrikában egy barcelonai házaspárral, egymás között katalánul beszélgettek. Annak előtte sosem hallottam ilyesmit.     

    Némely ország szinte tobzódik a nyelvekben, még a kisebbek is. Közismert, hogy Belgiumban a flamand és a francia is hivatalos, minden felirat kétnyelvű. A flamandul beszélők többnyire megtanulnak franciául is, ám a vallonok közül csak kevesen bírják a flamandot. A svájciak többsége németül és franciául egyaránt jól beszél, olaszul viszont inkább csak azok, akiknek ez az anyanyelve. A „svájci német”, a schwyzerdütsch (többek szerint a világ „legrondább” nyelve) nyomokban emlékeztet ugyan az igazi németre, ám ha e nyelven szólnak hozzánk, biztos némettudás birtokában sincs esélyünk a megértésére. Olyannyira, hogy még a német nyelvű 3SAT műholdas tévécsatornán is feliratozzák németül, ha valaki e különös nyelven beszél. Amikor interjút készítettem egy 1956 óta Svájcban élő magyar kutatóval, kifaggattam erről is. Elmondta, hogy a (zürichi) egyetemen az előadások és a vizsgák irodalmi német nyelven folytak, de a gyakorlatokon már a schwyzerdütschöt használták.   

    Azért álljunk meg egy pillanatra ennél a „legrondább nyelv” kifejezésnél és szálljunk magunkba. Én még senkitől sem hallottam, hogy a saját nyelvét rondának tartotta volna. Az, persze, elég gyakori, hogy egyik-másik nyelv hangzása nekünk nem éppen kellemes, de gondoljunk arra, hogy másnak meg a magyar cseng furcsán, ne adj isten, csúnyán. Sokak számára a magyar a túl sok „e” hang miatt mekegő nyelv, miközben például a románban „túl” sok az u, a törökben az ö vagy az ü, a cseh nyelv tele van torlódó mássalhangzókkal, a holland, az arab, a mongol sok torokhangot használ, a kínaiak „cincognak”, a franciák „kényeskednek”, a németek „pattogósan” beszélnek stb. A magyar fülnek viszont többnyire kellemesen hangzik a dallamos olasz vagy spanyol. No persze, ha egy hattagú olasz család egymás szavába vágva ordítozik mellettünk a vonaton, akkor nem olyan kellemes.  Egyes nyelvek hangzói, hangsúlyai olyan jellegzetesek, hogy úgy is nagyon könnyű őket parodizálni, ha az előadó tíz szónál többet nem tud az illető nyelven. Talán az sem véletlen, hogy a rockzene „anyanyelve” az angol lett. Épp a minap hallgattam meg ugyanazt a számot angolul és németül. Mit mondjak, az utóbbi szörnyen hangzott. Operát viszont szívesen hallgatunk olaszul.

    Az egzotikus nyelvek még az európaiaknál is sokkal idegenebbül csengenek a számunkra. Második thaiföldi utamon, egy bizonyos esemény miatt, elég sokat néztem thai nyelvű tévéadókat és egy idő után kifejezetten idegesített a sok elnyújtott szóvégi „á”, és még sorolhatnám  a példákat tucatjával.  

   Volt egyszer egy túravezetőm Brazíliában, aki amúgy Kanadában élt, de egyformán kifogástalanul beszélt angolul és spanyolul is (de nem jelentett számára nehézséget a portugál sem). Kérdem tőle, melyik az anyanyelved a kettő közül. Azt felelte, egyik sem, ők otthon a családban csakis óhollandul beszélnek.

   Akad aztán olyan eset is, amikor több, nagy létszámú etnikum él ugyanabban az országban, de egymás nyelvét nem, vagy csak egyoldalúan tanulják meg. Malajziában igen sok (35 százalék körüli) kínai él. Ők, miként az indiai származásúak is, természetesen tudnak malájul, hiszen a mindennapi életben csak úgy boldogulnak, a malájok viszont nem beszélik az etnikumok nyelvét. Láttam például olyan filmet, melynek eredeti hangja kantoni kínai volt, ezt feliratozták kínai írásjelekkel, hogy a mandarint használók is értsék, továbbá malájul és angolul is. Mondanom sem kell, a filmből ilyenképpen nem sok látszott. A parányi, ám sűrűn lakott Szingapúrban, ahol a lakosság háromnegyede kínai származású (a maradék maláj, indus és egyéb), hivatalos nyelv a kínai (mandarin), a maláj és a tamil éppúgy, mint az angol, de amellett, hogy a különféle etnikumok tagjai egymás között a saját nyelvüket használják, a közvetítő nyelv, és egyáltalán, a mindennapi élet nyelve az angol. Ez az angol azonban nem „az” az angol, hanem úgynevezett „singlish”. Szinte pattogva beszélnek, imádják az egy szótagú szavakat (kínai hatás), gyakran még a több szótagúakat is felbontják a beszédben. (Jut eszembe, amikor először szálltam meg Kínában, egy kis kantoni hotelben, angol nyelvű tájékoztatót mellékeltek a szoba „használatához”, és szinte minden angol szót „elválasztottak”, pl. így cal-ling – hívás). A szingapúriak, ha nyomatékosítani akarnak valamit, a mondat végére legtöbbször odateszik azt, hogy „lah”. 

     Van még jó néhány hasonló Bábel-ország, említhetem mindjárt a kicsiny, ám szintén nagyon sűrűn lakott Mauritiust. Lakossága jórészt kevert, indus, fekete-afrikai, arab, európai, a nagy többség a francia és afrikai szavakból kialakult kreolt beszéli, mindemellett a hivatalos nyelv a francia és az angol. Ennek oka, hogy az immár évtizedek óta független szigetállam egy ideig francia, majd angol felségterület volt. Ha, mondjuk, bemegy a külföldi egy üzletbe, először biztosan franciául (vagy kreolul) szólnak hozzá, de ha látják, hogy nem érti, azonnal átváltanak angolra. A szupermarketek blokkjain angolul köszönik meg a vásárlást, de az árutételeket franciául sorolják fel. Az utcanevek egyszer franciák (rue), másszor angolok (street), a hivatalos feliratok angolok, de ez a közigazgatás nyelve is. Azt hihetnénk, Mauritius afféle olvasztótégely, ám ez nem így van. Mindegyik etnikum őrzi a maga identitását, nyelvét, szokásait, vallását, a vegyes házasságok igen ritkák.   Kevesen tudják, hogy Marokkóban igen sok berber él, akik már jó ideje nem elszigetelten laknak az araboktól. A berberek korábban jórészt a vidéket népesítették be, az utóbb évtizedekben azonban sokan költöztek be városokba. Ez egyben azt is jelentette, hogy berber anyanyelvükön (a berbernek több, egymástól erősen eltérő dialektusa is van) kívül meg kellett tanulniuk arabul is. Olyan arabot viszont, aki megtanult volna berberül, keveset találni. A több millió ember által beszélt berbernek nincs írott formája. Vagy, hogy hozzánk közeli példákat említsek, sok erdélyi román, vagy felvidéki szlovák is beszél, vagy legalábbis ért valamennyire magyarul. Ellenpéldaként  említhetem a hajdani Szovjetunióhoz tartozott balti országokban élő oroszokat, akik, persze, a szovjet időkben, amikor még az orosz volt az általános államnyelv, természetesen nem tanultak meg észtül, lettül, litvánul. A birodalom felbomlása után ott rekedtek, s most kínlódnak a helyi nyelvekkel, amiket azért éppen úgy illene elsajátítaniuk, ahogy a romániai magyarok is beszélik a románt. Kellemes meglepetésként ért, amikor nemrég a Kaukázusban jártam. Említettem, hogy saját nyelvük van az örményeknek és a grúzoknak is. Minden okuk megvolna rá, hogy utálják az oroszokat, de elég intelligensek ahhoz, hogy ha egyszer már kényszerűségből, vagy praktikus okokból megtanulnak egy nyelvet, azt használják is. Azt gondoltam, ha már angolul nem boldogulok a helybeliekkel, az orosszal nem is kísérletezem. Erre mi történt? Ha nem értették az angolomat, azonnal megkérdezték, tudok-e oroszul. Annyira azért még tudok, úgyhogy oroszul kommunikáltunk. Tanulság: a nyelv sosem bűnös. Nem értem azokat az embereket, akik megszólalni sem hajlandóak annak az országnak a nyelvén, amit ilyen-olyan okból nem szeretnek. Érdekes esetet tapasztaltam Jeruzsálemben. Egy szupermarket előtt vártunk, hogy a sabbat letelte után kinyisson. Ült a közelben egy padon két idős asszony, hallom magyarul csevegnek. Odamentem hozzájuk, beszélgettünk, közben elmondták, hogy a háború után jöttek Izraelbe és (sokakkal ellentétben) soha többé nem mentek vissza Magyarországra és nem is akarnak. Megértem. Azok után, amiket ők és családjuk átélhetett…, de még ennyi idő után is használták az anyanyelvüket.  

   Nem véletlen, hogy sok harmadik világbeli országban, hajdani gyarmatokon még az egyszerű emberek is tűrhetően, nem ritkán egészen jól beszélik hajdani gyarmatosítóik nyelvét, főként a franciát, az angolt vagy a spanyolt. Ennek oka többnyire az, hogy nincs egységes államnyelv, több helyi nyelv is hivatalos, egymásét pedig nemigen tanulják meg. Ilyenkor jól jön az utazónak, ha beszéli e világnyelvek valamelyikét, Nyugat-Afrika legtöbb államában például a franciát. Amikor Maliban jártam, angol túravezetőnk aránylag elfogadhatóan beszélt franciául, a helybeli túravezetőnkkel fölváltva értekezett angolul és franciául. Az illető anyanyelve egyébként Mali legnagyobb nyelve, a bambara volt. Amikor aztán elkeveredtünk Dogonföldre, az isten háta mögé, valahogy a helyiekkel is kellett kommunikálni, ugyanis nekik is van saját nyelvük, sőt tömérdek nyelvjárásuk. Szerencsére egyik dogon beszélte a bambarát, így afrikai vezetőnknek ő fordított, majd megpróbálta angol-francia keveréknyelven elmagyarázni, mit is mondanak dogon barátaink. Nem vagyok biztos benne, hogy mindig azt hallottuk vissza, amit a dogonok valójában mondtak, de a jó szándék megvolt.

      Azt, persze, ne nagyon várjuk, hogy a hajdani gyarmatokon élő őslakók úgy beszélik a hajdani megszállók nyelvét, mint mondjuk a párizsiak, vagy a londoniak. Volt például Nyugat-Afrikában egy togói illetőségű túravezetőnk, aki anyanyelvként elsőre természetesen saját népcsoportja nyelvét tanulta meg, aztán amikor iskolába került, franciául tanultak írni (merthogy a helyi nyelveknek nincs írott formájuk) és beszélni. Teljesen folyékonyan használja, miként az egyetemen tanult angolt is. Francia kiejtését nem tudom megítélni, de angolul nagyjából olyan artikulációval beszélt, mint Fekete Pákó magyarul (csak persze jobban). Egy alkalommal ellátogattunk valami isten háta mögötti falusi iskolába, ahol a helyi nyelvből fordított angolra és sűrűn használta a csicser szót. Hát ez meg mi? A szövegkörnyezetből kikövetkeztettem, hogy ez csakis a teacher, vagyis tanár lehet, amit nagyjából tícsörnek kellene ejteni. 

   Az egykori nagy gyarmatosítók – angolok, franciák, spanyolok, portugálok – nyelvét egy csomó hajdani gyarmat megörökölte mint második (esetenként közvetítő) nyelvet. Ez persze a rengeteg helyi és egyéb hatás miatt néha erősen módosult. Több ilyen „elfajzott” nyelv is van, ezeket összefoglaló néven kreolnak nevezik. Közös jellemzőjük, hogy valamelyik európai nyelv és az illető térség helyi nyelveinek sajátos keveréke. A portugálból származó kreol dívik például a Zöld-foki-szigeteken, francia kreol egyebek között Mauritiuson, Réunion szigetén, spanyol kreol Közép-Amerika több országában.

     A Dél-afrikai Köztársaság az apartheid évtizedeiben hivatalosan kétnyelvű (angol és afrikaans) volt, az utóbbi időkben ehhez még kilenc, a bennszülöttek által használt nyelv (pl. zulu, ndebele stb.) is csatlakozott. Feliratokat azonban csak angolul és afrikaansul lehet látni, bár tévében hallottam zulu nyelvű híradót is. Az afrikaans az egykori holland gyarmatosítók, a búrok nyelve, a holland egy „elfajzott”, sok helyi nyelvi elemmel bővült változata. Amikor Dél-Afrikában jártam, volt két holland útitársam is. Megkérdeztem őket, mennyire értik az afrikaanst, mire azt felelték, csak úgy nagy vonalakban, de az írott szöveggel egész jól elboldogulnak.

      És mi a helyzet más őslakók nyelveivel? Több dél-amerikai országban a spanyol mellett többször is hallottam a szintén hivatalos indián kecsuát, az ajmarát, Alaszkában meg tlingit indián nyelven beszélőt is, Arizonában pedig navahó nyelven sugárzó rádióállomást. (A második világháború idején az amerikaiak navahó nyelven kódolták titkos rádióüzeneteiket.) Mexikó bizonyos vidékein, főleg a falusi lakosság, nem is beszéli rendesen a spanyolt, hanem valamelyik ősi indián nyelvet használják. Ezekkel, miként sok afrikai törzsi nyelvvel, sajnos, az a gond, hogy sosem volt és ma sincs írott formájuk, ezért a gyerekek az iskolában a hajdani gyarmattartó nyelvén – angolul, franciául, spanyolul – tanulnak írni-olvasni. Ennek is megvannak a maga szomorú következményei. Sok kis nyelv azért tűnik el, vagy kerül a kihalás szélére, mert a szülők még olyan helyeken is a többség által beszélt nyelven oktató iskolába íratják a gyerekeiket, ahol legalább a beszélt nyelv még létezik. Aki pedig elkerül otthonról, mondjuk nagyvárosba, szép lassan elfelejti ősei nyelvét.          

    És mi van akkor, ha külföldön megkérdezik tőlünk, honnan jöttünk. Előre szólok, ha csak annyit mondunk, hogy Magyarország, nem fogják tudni. Más kérdés, hogy sok helyen azért nem,  mert azt se tudják, hogy létezik ilyen ország, vagy ha mégis, fogalmuk sincs, merre lehet. Ha például valahol Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában utazgatunk, a barátkozni (vagy kéregetni) akaró gyerekek többnyire meg tudják kérdezni angolul, hogy „Where are you from?”. Talán nyelvtanilag nem hibátlanul, de megkérdezik. Ha, teszem azt, angolok, németek, franciák, amerikaiak lennénk, nem volna gond, na de hogy Magyarország? Meg fog lepődni a tisztelt olvasó, aki esetleg úgy tudja, hogy csak mi nevezzük magunkat magyarnak, ugyanis némileg hasonlóképpen illetnek bennünket saját nyelvükön az arabok, a törökök, de még a perzsák is (kb. Magyarisztán). A többieknek, így vagy úgy, többnyire „hunok” vagyunk. Ugyebár angolul Hungary, németül (továbbá dánul és norvégul) Ungarn (svédül meg Ungern), franciául Hongrie, olaszul Ungheria, spanyolul Hungría. De mit mondjunk a japánnak? Nekik mi Hangari (vagy Hangali) vagyunk, a kínainak meg kb. Szunjali. E problémával egyébként Izlandon szembesültem először, amikor képeslapot akartam itthonra megcímezni. Persze, az ottani postán egészen biztosan nem jelentett volna gondot, ha csak Hungary-t írok rá, de – talán azért, hogy felvágjak extra tudásommal az itthoniak előtt – megkérdeztem egy helybelit, hogyan írják izlandi nyelven Magyarországot. Úgy, hogy Ungverjaland.

     Hozzánk hasonlóan sok ország egészen másként nevezi önmagát, mint ahogy a világ ismeri. Csak néhány ismertebb példa: Szuomi – Finnország, Hellász – Görögország, Nippon – Japán. E három ország különféle nevei még csak nem is hasonlítanak az eredetire, Finnországé is csak a szegről-végről rokon nyelvekben, az észtben, lettben. Vagy, tudják, mi a Zhongghuo? Ez Kína neve a saját nyelvükön. A grúzok Szakartvelo-nak nevezik hazájukat, míg a legtöbb nyelvben Georgia a neve. Mi orosz hatásra mondjuk Grúziának (miként a szláv nyelvű országok is), nem is kedvelik ezt a változatot és nagyon szeretnék elérni, hogy a Georgiát fogadja el a külföld is. Pár éve az orosz hadsereg behatolt Grúzia egy részébe, amit hírül adtak az amerikai tévék is. Erre egy nő állítólag betelefonált valamelyik tévének, hogy ez rettenetes, de ő szerencsére még egyetlen orosz katonát se látott Georgiában. Mármint az USA hasonnevű tagállamában.  

     A legtöbb neve azoknak az országoknak van, amelyek ténylegesen jelentenek is valamit. Vegyük például Elefántcsontpartot. Ez a kis nyugat-afrikai ország – mivel hivatalos nyelve a francia – önmagát Côte d’Ivoire-nak nevezi. Angolul Ivory Coast, németül Elfenbeinküste, spanyolul Costa de Marfil, csehül Pobreži Slonoviny és még folytathatnám  a végtelenségig. Sok évvel ezelőtt egy Franciaországból közvetített sporteseményen láttam kiírva ezt az országnevet: Pays-Bas. Hát, ez meg mi az ördög lehet? A zászló segített a megfejtésben. A franciák így nevezik Hollandiát, az olaszok meg Paesi Bassinak, a csehek Nizozeminek stb. Lengyelországot vagy Olaszországot sehol a világon nem ejtik a magyar nevéhez hasonlóan. Tudtommal Bécset is csak mi mondjuk így, az összes többi nyelven a Wien különféle változatai ismertek.

     Az utóbbi években-évtizedekben egy csomó ország, illetve város kapott új-régi nevet. Srí Lanka azelőtt Ceylon volt, Dahomey Beninként ismert, Burkina Faso korábbi neve Felső-Volta volt, de még emlékszem arra is, hogy valaha Bangladest Kelet-Pakisztánnak hívták. Burma különös névváltoztatásokon esett át. 1989-ben a katonai diktatórikus kormányzat nevezte át Mianmarrá, aminek „Mianma” formája csakugyan az ország egyik ősi neve. A legnagyobb népcsoportról, a bamarról kapott nevet a brit gyarmati időkben, és úgy tűnik, ez bizonyul maradandóbbnak, mert a világ továbbra is Burmaként említi. Ha pl. beütik a Myanmar szót a Google-be, jórészt Burmaként fog előjönni, és maguk a burmaiak is inkább ragaszkodnak a brit uralom alatti névhez, mint a diktatúrában foganthoz. A kormány egyébként egy csomó helyet átnevezett: Rangoonból Yangon lett, az Irrawaddy folyó nevéből Ayeyarwady stb. Indiában a 90-es évek közepétől zajlott nagy átkeresztelés: Bombayből Mumbai, Calcuttából Kolkata, Madrasból Chennai, Quilonból Kollam stb. lett. És akkor még nem is szóltunk az egykori Szovjetuniónak azon városairól, melyek az idők során (akár többször is) nevet cseréltek, az éppen uralmon levő kurzus szájíze szerint. Nagyon nem tetszik viszont az, amikor Mexikó City-nek látom leírva a mexikói főváros nevét. Ez egy olyan öszvér, amilyen nincs is. Magyarul helyesen: Mexikóváros, angolul Mexico City, spanyolul, ahogyan ők maguk írják, Ciudad de Mexico. A franciák például úgy különböztetik meg a főváros és az ország nevét, hogy az előbbi Mexico, az utóbbié pedig Mexique, a németek Mexiko-Stadtnak írják, az olaszok Cittá del Messico-nak. Van aztán némi gond az egykori Dél-Vietnam fővárosával, a hajdani Saigonnal is. Ezt magyarul helyesen Ho Si Minh-városnak kell írni, de hogy miért, nem igazán tudom. A hajdani vezér nevét ugyanis maguk a vietnamiak Ho Csi Min-nek ejtik. A kiejtésbeli tévedés alighanem a francia uralom alatt keletkezett, ők ugyanis Ho Chi Minh-nek írták le, márpedig a franciában a ch-t s-nek ejtik. Az oroszok a mai napig s-sel írják és ejtik, akárcsak mi.

     Legalább ekkora a kavalkád a városnevek idegen nyelvű előfordulása területén is. Budapestet többé-kevésbé a világ minden részén hasonlóan mondják, mint mi, de például a szerb, horvát, szlovén nyelvben Budimpesta lett. A franciák Londont Londres-nek írják, Milánót a németek Mailandnak nevezik (a japánok Mirano-nak ejtik), Münchent az angol Munichnek írja, a lengyel Monachiumnak, a cseh és szlovák Michnovnak. A világ egyik leghíresebb városa, New York, tudtommal, minden nyelvben így írandó, a lengyelek viszont (van egy lengyel kiadású világatlaszom!) lefordították Új Yorkot, Nowy Yorkra, Washingtont pedig, saját kiejtésüknek megfelelően írják: Waszyngton.  

     Ha a beszélt nyelvvel végleg nem boldogulunk, próbálkozhatunk mutogatással, gesztusokkal is. De csak óvatosan! Egy mozdulat, ujj-jel, arckifejezés egészen mást jelenthet idegenben, mint nálunk. A legtöbben tudják, hogy Bulgáriában a bólogatás nemet, a fejrázás pedig igent jelent. Az viszont kevéssé közismert, hogy ugyanígy járnak el az albánok, de az irániak, sőt az indiaiak, nepáliak, srí lankaiak is.  Az indusoknál azonban a rafináltabb változat dívik: a „nem”-et határozott fejrázással, az „igen”-t viszont a fejcsóváláshoz hasonló, utánozhatatlan mozdulattal jelzik. Európai utazó egyszerűen képtelen eldönteni, hogy akkor most igen, vagy nem. Elmondok egy esetet, amikor ez a szokás csaknem az őrületbe kergetett. Dél-Indiában jókora késéssel érkezett meg a buszunk egy kisvárosba, ahol el akartunk érni egy vonatcsatlakozást Bangalore-ba. A vonatunk érkezésünkkor elméletileg már „elment”, a gyakorlatból azonban tudtuk, hogy az indiai vonatok általában késnek. Jó negyedórát kellett caplatni csomagjainkkal a vasútig. Én értem először a vágányokhoz, látom, benn áll egy szerelvény. Megpillantok egy embert, kérdem: ez megy Bangalore-ba? Ekkor következett az a bizonyos fejcsóválás. Ember legyen, aki megfejti, mit jelent. Ekkor felüvöltöttem: yes or not? Yes – felelte emberünk, mi pedig villámgyorsan felugráltunk. Fél perc múlva indult a szerelvény. Ha lekéssük, másnap estig kellett volna várunk a következőre.

    A testbeszéd-jelek is megérnek néhány szót. Azt hihetnénk, hogy külföldön legalább a számokat el tudjuk mutogatni az ujjaink segítségével, de hogy ez mennyire nem így van, nézzünk egy példát. Egyik hosszú kínai vonatozásom alatt elhatároztam, hogy átugorva a mozgóárusok meglehetősen szűk kínálatát, ellátogatok az étkezőkocsiba, ami nem volt nagy kunszt, mivel az mindig az (egyetlen) első osztályú kocsi mellett volt. Beszélni nem tudván, egy ott lézengő fehér kabátos pincérszerű férfi figyelmét azzal igyekeztem fölkelteni, hogy rámutattam egy asztalnál ülő társaság sörösüvegeire, majd fogtam egy bankjegyet és kérdően néztem rá. Ez magyarul annyit jelent, hogy szeretnék egy sört és mennyibe kerül. A pasas erre keresztbe tette a két mutatóujját. Ez meg mi az ördögöt jelenthet? Bezárt a bolt?  Nincs több sörük? Már épp ki akartam fordulni, amikor valaki utánam szólt: ten. Vagyis tíz, mármint tíz jüanba kerül a sör. Ja, az más. Utóbb útikönyvemben ráakadtam a kínai ujjal számolás rajzos illusztrációjára és igencsak meglepődtem. Azt már tudtam, hogy a világ sok országában az egyet nem úgy jelölik, mint mi, vagyis a hüvelykujj felemelésével (pl. az olaszok is hozzánk hasonlóan mutatják), hanem a mutatóujjal. Még a kettő is elmegy, a mutató- és a nagyujj felemelésével, a három viszont, a három középső ujj kiemelésével már némi akrobatamutatványt kíván. Az öt náluk is úgy öt, mint nálunk, a hatba viszont megint belebicsaklunk: próbálják ki, hogy csak a hüvelyk- és a kisujjat emelik fel. Én kipróbáltam, görcsöt kapott a kezem. Ahogy mi a kettőt mutatjuk (hüvelyk- és mutatóujj), az Kínában a nyolc, a kilenc pedig az, amikor e két ujj meggörbítésével egy félkört formálnak.

    Ujjainkkal számtalan módon tudathatunk másokkal valamit, csak az a kérdés, hogy megértik-e, illetve nem értik-e félre. A felemelt hüvelykujj a mi egyesünkkel ellentétben sokhelyütt egészen mást jelent. A nyugati kultúrákban a tetszés kifejezésére szolgál (klassz, jól érzem magam, angolul Thumbs up!), másutt, például Latin-Amerikában, több közel-keleti országban, Iránban vagy Thaiföldön viszont elfogadhatatlan, csúnya jelzés, nagyjából ugyanaz, mint amikor mi fölemeljük a nagyujjunkat (kb. kapd be, ez és ez a micsodádba stb.). Ha „fügét mutatunk” valakinek, egyes országokban, így nálunk is, valami csúfságot jelent, másutt jó szerencsét, a magában fölemelt középső ujj pedig a lehető legcsúnyábbat. Sok nyugati kultúrában valamire vagy valakire nyugodtan rámutathatunk a mutatóujjunkkal, de Ázsia legtöbb vidékén ez rendkívüli udvariatlanságnak számít. A Fülöp-szigeteken a „tűnj el!” kézmozdulat éppen az ellenkezőjét jelenti, mint nálunk, vagyis azt: gyere ide!

    Aki megfordult párszor iszlám térségekben vagy Ázsiában, észrevehette, hogy az ottaniak egészen másként néznek egymásra, mint Európában. Vagy nem néznek. A muzulmán világban vagy Kelet-Ázsiában ennek régi hagyományai vannak; egy alárendelt személy a feljebbvalójának, legyen az fiatalabb családtag az idősebbnek, nő a férfinak, legföljebb a pillanat törtrészére néz a  szemébe. Utaztam japán vonatokon és egyéb közlekedési eszközökön és feltűnt, hogy az emberek nem néznek egymásra, sőt kifejezetten kerülik mások tekintetét. Egy japánnal szinte lehetetlen szemkontaktust teremteni; már az iskolában úgy nevelik a gyerekeket, hogy a tanár nyakkendőjét (vagy valami hasonlót) nézzék. Egy a nyugati kultúrában dolgozó pedagógusnak az a minimális elvárása a tanítványaival szemben, hogy a szemébe, az arcába nézzenek. S hogy akkor mit néznek a japánok? Olvasnak, buzerálják a telefonjukat, vagy csak egyszerűen maguk elé merednek.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nemethgeza11.blog.hu/api/trackback/id/tr645364654

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.