„Egy nap 24 óra, egy ládában 24 üveg sör… ez nem lehet véletlen”
(graffitiszöveg)
Valami narkót, úgy látszik, mindenütt kell találniuk az embereknek. A qat azért is terjedt el ennyire Jemenben (lásd az előző részt), mert iszlám ország lévén szigorú alkoholtilalom van érvényben. Így is akadnak bátor kisvállalkozók, akik ebből-abból szeszt pancsolnak, dacára a szigorú büntetésnek. A muzulmán országok többségében tilos a szeszes italok árusítása, készítése. Marokkóban, Tunéziában, Jordániában a turisták által látogatott helyeken mindenütt hozzá lehet jutni sörhöz, sőt egyebekhez is, Egyiptomban vagy Szíriában pedig még keresgélni sem nagyon kell. Érdekes, hogy bár Indonézia népességének nagy többsége is muzulmán, sokhelyütt lehet alkoholt kapni, boltokban legalábbis. Étteremben viszont nagy muzulmán többségű vidékeken ne várjunk még sört sem, ahol viszont sok keresztény, hindu lakik, ott biztosan kapunk. Malajzia kevert vallású ország, úgy értem, egyazon városban is többféle vallású ember él együtt; ha maláj étterembe megyünk vacsorázni, ne számítsunk szeszre, de ha kínaiba vagy indusba, akkor bármit megkaphatunk. Indiában, ahol északon elég nagy a muzulmán közösség, vadászni kell a mindennapi sörünkre, de a sok keresztény által lakott Kerala vagy Goa államban csak úgy dől a pia mindenhol. Ha ellenben Líbiába vagy Iránba vet el bennünket a sors, arra az időre vegyünk búcsút a szesztől. Lehet ellenben alkoholmentes sört kapni. Ilyesmivel, „iszlám sörrel” Iránban találkoztam először. Szörnyű. De ha ivása közben a gondolatunkból is száműzzük, hogy sörhöz hasonló folyadékot iszunk, jól behűtve aránylag kellemes üdítőital. Iránban egyébként a feketepiacon lehet igazi alkoholt is kapni, a helybeliek tudják, hogy hol. Aztán jött Líbia, ahol egészen tűrhető, Beck’s márkájú alkoholmentes sörhöz is hozzájutottam. Egyszer azonban nagyon ráfáztam. Egy országúti bisztróban kivettem a hűtőből egy sörnek látszó üveget (rá volt írva, hogy beer), s csak amikor meghúztam, akkor derült ki, hogy málnaízű. A citromízű változat ennél egy fokkal jobb. Egyiptom aránylag liberálisan kezeli az alkoholfogyasztást, de ha valaki a sivatagi oázisokba készül, ne számítson sörözönre. Egyetlen helyen találtam, de azt mondják, kb. 500 kilométeres körzetben sehol másutt nem lehet kapni.
Bahariya oázis, az egyiptomi Szahara egyetlen sörlelőhelye
S ha már citromos sör… Elég magas fokú perverziónak tartottam, hogy Mexikóban eleve úgy szolgálják fel a sört, hogy az üveg nyakára egy zöldcitrom-gerezdet tesznek, amit bele lehet facsarni. Egyszer megpróbáltam, nem ízlett. Egy sörnek nekem ne legyen citromíze. Aztán megtudtam az igazságot. A zöldcitrom-gerezdet eredetileg azért tették a nyitott sörösüveg nyakára, hogy ne szálljanak rá a legyek, valami tudatlan külföldi meg egyszer nyilván belefacsarta a levét, a többiek meg azt hitték, így kell inni, hát követték. Azt is csak nemrég tudtam meg, hogy Németországban is szép számban vannak olyanok, akik a sört valamilyen citromos üdítőitallal keverik, sőt már nálunk is lehet ilyesmit kapni. A sörre később még visszatérek, de ha már a perverzióknál tartok, nézzünk még néhány hasonló kotyvalékot. Képzeljék, Szingapúrban sokan isszák felmelegítve a kólát. Azt tudjuk, hogy Szlovákiában szokás kólát önteni a sörhöz, nálunk meg a külföldiek számára elég bizarr vörösboros kólát isszák. Akkor már inkább a Kubából elterjedt Cuba libre, ami kóla és rum keveréke.
Bizonyára önöknek is feltűnt, hogy a sör helyi elnevezését illetően a világ nagyjából két részre szakadt. A szláv nyelvű országokban pivo (a pity=inni igéből), egészen Közép-Ázsia egykori szovjet befolyású országaiig, nyugaton ellenben a beer, bier és annak különféle változatai terjedtek el, és ezt „exportálták” a hajdani európai gyarmatosítók is a világba. Vietnamban, vagy Kelet-Afrikában, szuahéli nyelven például bia, malgasul labiera (francia hatásra), etiópul beera. A két nagy tömbből kilógnak az ibériai nyelvek: spanyolul cerveza, portugálul cerveja, így érthető, hogy a sokáig spanyol fennhatóságú Fülöp-szigetek államnyelve, a tagalog a serbesa szót használja. A skandináv blokkban öl (øl) a sör neve, finnül olut, s mindezek valószínűleg a brit ale-ből erednek, amit a mi keresztrejtvényeink rendre angol világos sörként határoznak meg. Az ale valójában kissé sötétebb árnyalatú annál, mint amit mi világosnak nevezünk. Aztán itt van a magyar sör szó, melynek még közeli rokona sincs a nyelvek világában, eredete is elég bizonytalan.
Európa "sörtérképe"
Nem árt tehát fejlődni, vendéglátónak és idegennek egyaránt. Teszem azt, beront a faragatlan tuskó úgy délelőtt tízkor egy dublini pubba (e szót szívesen váltanám ki kocsmával, pubok ugyanis már Pesten is vannak, a kocsma azonban – névleg legalábbis – eltűnt), odaül a bárpulthoz és kér egy pohár Guinnesst. Ez angolul így hangzik: A glass of Guinness please. Igen ám, de ha az ír sört kíván, a pohár szót nem használja (de azért megértik), hanem egy (aztán még egy stb.) pint sört kér (ez pontosan 0,568 liter) és „pájnt”-nak ejti. Szerényebb igényű beéri fél pinttel is, de ritka, hogy nem rendel utána. Nos, a csapos teleereszt egy tölcsérszerű poharat valami tetőtől talpig habzó barna borzalommal. Azért ez mégis disznóság, mormogja magában a faragatlan tuskó, hogy egy sör csupa habból áll, de ha egyszer ilyen a Guinness, fene a gusztusukat, legyen. A csaplár leteszi a poharat úgy félútra kettőnk közé, aztán megy a dolgára. Én meg, úgy ahogy van, megszívom a habtengert. Ezzel körülbelül olyan szentségtörést követtem el, mint amikor egy főrend elszellenti magát az angol királynő születésnapi vacsoráján. A Guinnesst nem szokás csak úgy, melegében felhúzni. Meg kell várni, míg föltisztul (ez eltart egy-két percig), akkor a csapos óvatosan rátölt úgy, hogy a pohár színültig telik, a tetejét pedig ujjnyi vastag krémszerű hab koronázza. Gondolom, kiderült, akkor ittam életemben először Guinnesst. Szóljon mentségemre, hogy a legmegfelelőbb helyen tettem, hiszen a dubliniak szerint a fekete (nem barna! – az más!) sör kizárólag Dublinban az igazi.
Hanem tudják-e, mi az az atombomba-Guinness? Én se tudtam, sőt a nevet is magam kreáltam. Italüzletben akartam sört venni egy ír városkában, mert így olcsóbb, mint a kocsmában. Kinéztem egy szép doboz Guinnesst, hogy majd egy parkban lopva elszopogatom, s amikor fizetnék, a pénztáros megkérdezi, van-e poharam. Á, nem kell az nekem, megiszom így dobozból. Azt nem lehet, mondja, mert ez csapolt sör. Micsoda? Dobozos csapolt sör? Erre elmagyarázta. A doboz egy részében van a sör-alapanyag, egy tőle elzárt rekeszben pedig a gáz, a szén-dioxid. Amikor kinyitom a dobozt, a kettő egyesül – hogy az atombomba-hasonlattal éljek – ,létrejön a „kritikus tömeg” és megszületik a csapolt sör, amit természetesen pohárba kell tölteni. Őrület, nem?
Nem mosakodásként mondom, de máshol még ennyire sem eresztett mély gyökereket a sörkultúra. Egyik kínai nagyvárosban, Kunmingban, ahol aránylag sok külföldi megfordul és az éttermekben úgy-ahogy beszélnek angolul, nyomatékkal hideg sört kértem. Nos, itt hozták ki azt a bizonyos – címadó – sört jégkockával, de a jeget kiskanállal még idejében sikerült kihalásznom. De kaptam sört Thaiföldön szívószállal, a Fülöp-szigeteken meg általában poharat nem adtak hozzá, látva, hogy a barbár külföldi időnként egyből az üveg nyakára bukik. Amerikában, olcsóbb helyeken, szintén nem hoznak poharat a sörhöz.
A sörkedvelők Mekkája Európában Németország, Csehország, Belgium, Hollandia. Gondolták volna, hogy csak Németországban kereken 1300 (!) sörfőzde üzemel, és ezeknek nagyjából a fele Bajorországban? Nem jártam ugyan a müncheni Oktoberfesten (amit egyébként a nevével ellentétben szeptember végén rendeznek), de elkeveredtem egy bajor ünnepre Regensburgban, ahol gyakorlatilag minden sarkon más-más főzde sörét mérték. E hagyományos sörös nemzeteken kívül azonban olyan helyeken is találunk szenzációs söröket, ahol a legkevésbé várnánk. Számomra a legnagyobb élményt e tárgykörben az ugandai Nile Special jelentette, amit Jinja városában, a Fehér-Nílus forrásánál készítenek. Hasonlóképpen nagyszerű a kenyai Tusker, még jobb a kubai Bucanero, Délkelet-Ázsiában pedig már-már legendává nőtte ki magát a Beerlao (így, egybeírva), a laosziak 6,4 decis kiszerelésben árult „nemzeti” itala. A világ sok országában árusítják a sört ilyen űrtartalmú üvegekben, ami nálunk ismeretlen. De láttam már kétdecis sörös dobozt Venezuelában (dobozára általában szépségkirálynők képét teszik), Japánban pedig, például az Ashahi márkájú sört, árusítják 135, 250, 350, 500 és 1000 milliliteres változatban is. (A világ szinte minden sarkában milliliterben adják meg az űrtartalmat, nem pedig deciben, mint nálunk.)
Arról is lehetne beszélni, hol készítik a világ legpocsékabb söreit, de minek égessük szegényeket. Egyet azért megemlítenék. Nálunk is kapható, sznobok nyilván meg is veszik (egyszer!) az amerikai Budweisert. Aztán, ha jót akarnak maguknak, soha többé. (Mellesleg a Miller és a Coors talán még rosszabb.) A dolog furcsasága, hogy a „Bud”, ahogy többnyire emlegetik, a csehországi České Budějovice német nevéből, a Budweisből származik. Egy német cég kezdte el gyártani Amerikában, mára az ottani piac felét uralja (egyébként az árpa mellett mintegy 30 százaléknyi rizs az alapanyaga – lehet, hogy ettől olyan pocsék? – és még light változata is van). A névből mellesleg jogi viták származtak, úgyhogy több európai országban nem is engedik Budweiser néven forgalomba hozni, hanem csak „Bud”-ként. Az pedig már a pofátlanság teteje, hogy a palackokra, dobozokra azt írták rá, hogy „A sörök királya” (King of Beers). Valamelyik amerikai youth hostelben olvastam a hostelhálózat egyik kiadványában egy cikket, címe ez volt: Soha többé Bud! Szerzője, aki korábban szinte csak ilyet ivott, egy ismerősétől kapott ajándékba igazi cseh Budvar sört, s miután megkóstolta, magába roskadva állapította meg, hogy az eredeti és a névrokon még csak köszönőviszonyban sincsenek egymással.
Pár szót vesztegessünk az italok kiszerelésére is. A Fülöp-szigeteken találkoztam a legbizarrabb megoldással. Igen sokan árusítanak üdítőt buszokon, de mivel kevés az idő, hogy az elfogyasztását megvárják, az egyébként betétes üvegből nejlonzacskóba töltik a kólát és egyebeket, onnan lehet szívószállal magunkhoz venni. Egy alkalommal lerobbant a buszunk a nyílt országúton, ám percek múlva előkerült egy környékbeli asszony, hozott egy irtóztatóan koszos jégtömböt, elkezdte farigcsálni, a jégkására valami sűrű szörpöt töltött, s szintén nejlonzacskóban szervírozta. Dél-Afrikában, Chilében, Argentínában láttam, sőt ittam is papírdobozos bort (de milyen jót!), Costa Ricában alumíniumdobozos Cuba librét, az indiai vonatokon (és sok városi kávézóban is) a teát, kávét kis cserépbögrében árulják, amit a fogyasztó dolga végeztével a földhöz csap. Nem kötelező, de így szokás. És milyen nagy úr a szokás… Mi, ugye, megszoktuk, hogy a világ szinte minden táján a sört zöld vagy barna üvegbe palackozzák. Ha ellenben kimegyünk Mexikóba, az ottani népszerű sörmárkákat, a Coronát vagy a Solt fehér, átlátszó üvegben árulják. Nem tudom, nekem így valahogy kevésbé gusztusos.
Amerikában a sörösüvegeket és -dobozokat hatos csomagolásban (is) árusítják. Ebből származik a „Joe six-pack” gúnynév. Olyan „egyszerű” lelkivilágú emberekre mondják, aki végez a munkával, hazafelé megveszi a hatost, leül a tévé elé és bámulja a baseball- vagy a futballmeccset, s nagyjából ezzel ki is merül a szórakozása. Komolyan mondom, sokszor nem értem az amerikaiakat. Náluk eleve minden ital jéghideg, már a szupermarketekben úgy árusítják, hogy hozzáragad az ember keze az üveghez, dobozhoz. De ez nekik még nem elég! Számtalanszor láttam, amikor gyorséttermekben, ahol az üdítőt automatákból lehet tölteni, az amerikaiak először úgy háromnegyedig teleszórták a poharat jéggel, aztán ami melléje fért, itták. Így szokták meg, mert normális éttermekben, ha az ember üdítőitalt kér és nem szól idejében a felszolgálónak, hogy „No ice!”, élből minimum félig televágják jéggel, ami persze jó üzlet, hiszen így kevesebbet kell rátölteni az italokból. És még ez sem elég! A jégkockákat sokan vígan szopogatják, mi több, jóízűen elropogtatják. Meglehet, valamiféle mutáns faj van születőben: a jégevő. Mivel Amerikában a számunkra teljesen értelmezhetetlen folyékony unciában adják meg az italos palackok és poharak űrtartalmát, csak tippelni tudok a poharak méretére, de szerintem félliteresnél kisebb nincs. Hajdan volt három kategória, a small, a medium és a large, most már általában csak az utóbbi kettő. A ma létező legkisebbet is csak mi használtuk, ők zömmel a hét és fél decissel indítottak, de van literes is, sőt, utána is lehet tölteni. Ha pedig lehet, akkor miért ne igyanak meg egy ültő helyükben egy-másfél liter tömény kalóriabombát. És akkor csodálkoznak, hogy kövérek. Náluk minden sósabb, minden édesebb, minden nagyobb, mint kellene. A lakosságnak legalább a fele irgalmatlanul, sőt gusztustalanul kövér (hivatalosan kb. 30 százalék „súlyosan elhízott”), ami, persze, nemcsak a nyakló nélkül vedelt cukros üdítők következménye, hanem a mértéktelen zabálásé is. Jó, a Római Birodalomban is zabáltak jó dolgukban, de ők legalább kirókázták. Sose hittem volna, hogy az emberiség elkorcsosulása pont Amerikában fog elkezdődni, de ha ők örökítik tovább fajunk génállományát, utódaink bizony nagy szarban lesznek. Ma már olyan országokban is látni pufi, elhízott embereket, ahol azelőtt ez elképzelhetetlen volt: Kínában, Indiában, Japánban, ahol a lakosság tradicionálisan nagyon sok növényi eredetű táplálékot fogyasztott. Most pedig már mindent, aki ezt megengedheti magának – és egyre többen megengedhetik.
Ha már szóba hoztam a jeget… Azt hiszem, a világ legnagyobb szélhámossága, amit üdítőital kategóriában valaha elkövettek, az Ice Tea. Ugye, ismerik. Amúgy egészen jó ital, csekély fantáziával házilag is elkészíthető teából, cukorral, citrommal, meg ugyebár jéggel. Na de hogy dobozolva, palackozva árulják, mondjuk így, kézmelegen, ez óriási ötlet. Szerencsétlen buta sznob megveszi, s ha nem teljesen idióta, otthon tesz bele jégkockát. Könnyen kiszámolható, hogy a bedobozolt, mindenféle adóval, szállítási költséggel boltban megvett italnak otthon kb. az ötszöröse előállítható ugyanannyiból.
Akik megfordultak a megboldogult Szovjetunióban, tudják, hogy arrafelé a vodkafogyasztás alapegysége a szto gramm, vagyis száz gramm, magyarán egy deci. Megy a polgár, vodkára szomjazik, de hát fél litert mégse önt le egy huzatra. Ekkor a következőt csinálta. Keresett, és nyilván talált is még valakit, aki beszállt. Ha olyan valakit láttunk hajdan a szovjet városok utcáin, akinek ujjai a nagy- és a mutatóujj kivételével a kabátba voltak dugva, azt jelentette, hogy ketten már vagyunk egy félliteres üveg vodkára, keresünk egy harmadikat. Nem tudom, él-e még ez az ősi szovjet szokás. Az ottani rendszerváltozás azonban mégiscsak meghozta az eredményét. Kamcsatka legnagyobb városában, Petropavlovszkban fedezte fel egyik utastárs az „Újdonság” címkével ellátott találmányt, melyből aztán egész kis csoportunk vásárolt, mert ezt idehaza úgyse hinnék el. Egy decis poharas vodka, csavaros tetővel ellátva, rajta vonalkód, pontos összetétel, százalék, gyártó, miegyéb. A szomjas polgár egyetlen sallangmentes mozdulattal lecsavarintja a tetőt és kulturáltan, akár tüstént a bolt előtt, elfogyasztja. Ez az igazi reggeli ital!
Orosz poharas vodka
Ha valaki pezsgőt akar inni, meg kell vennie egy egész üveggel. Más volt azonban a helyzet az egykori Szovjetunióban. Hosszabb ideje kint lévő leningrádi egyetemista társak említették, ha az ember bemegy egy cukrászdafélébe (!), nyugodtan kérhet akár egy pohár (kb. 1,5–2 deci pezsgőt is.) Kipróbáltam, tényleg lehetett. Azt már csak a nosztalgia kedvéért említem meg, hogy amikor legutóbb Oroszországban jártam, némi meglepetéssel fedeztem fel az utcán a kvászárust. Persze, az lepett volna meg inkább, ha ez is kipusztul a birodalommal együtt. A kvászt rozskenyérből erjesztik, ezzel-azzal ízesítik, és ha mód van rá, hűtve isszák. Utcán is mindenfelé árulják, általában fa- vagy fémhordókból. Alkoholtartalma nagyon alacsony (többnyire az 1 százalékot sem éri el), ezért gyerekek is isszák. Nem mondom, hogy a rajongója lettem, de ittam párszor és nem is rossz.
Utcai orosz kvászáruda
Azt hiszem, nincs a földkerekségen olyan szerves anyag, amiből ne próbáltak volna alkoholt készíteni, sőt olyan nép sincs, amelyik ne kísérletezett volna ilyesmivel. Talán egy-két természeti nép valahol a világban mégiscsak kihagyta. Sokáig azt hittem, hogy közéjük tartoztak az ausztrál őslakosok, az aboriginek is, de miután utánanéztem, kiderült, hogy különféle növényi anyagokból ők is készítettek nagyon gyenge alkoholt. Ettől azonban még nem lettek iszákosok. A változást a fehérek megjelenése hozta, akik aborigin munkásainak sokszor alkohollal (és dohánnyal) fizettek. Az abók szervezete nem szokott hozzá az olyan kemény italokhoz, mint a rum, a whisky, úgyhogy máig nagyon rosszul tűrik, de azért isznak rendesen. Sajnos, elég sok őslakos vált alkoholistává, bár arányaiban nem többen, mint a fehér ausztrálok.
Sok országnak van afféle „nemzeti itala”. Orosz vodka (no meg finn), francia pezsgő (no és borok), konyak, Calvados, almabor (cidre), skót whisky, ír sörök (és persze whiskey – így leírva! –,melyről minden ír eskü alatt állítja, hogy jobb a skótnál, merthogy azt csak kétszer, az övékét meg háromszor párolják le), angol gin, sherry (nem tévesztendő össze a cherryvel!), mely igazából nem is angol, hanem spanyol fehér bor (Jerez – korábban Xeres – nevéből ). Az amerikai whisky, a bourbon csak messziről ugatja az igazit. A földkerekség egyik leghíresebb desszertborát, a Madeirát természetesen Madeira szigetén készítik (furcsa módon éppen az angolok tették világhírűvé) és némi brandyvel is megbolondítják. Kókuszdióból vagy kesudióból készül lepárlással az indiai feni, rizsből az arak, melynek számos rokona akad Kínában is, meg persze Japánban a szaké, ami nem pálinka, inkább borra hajaz. Úgy jöttem haza Japánból, hogy egy korty szaké se csúszott le a torkomon. Évekkel előtte ittam Hollandiában egy japán étteremben és nem ízlett túlságosan. Kínában készítenek italt kölesből (ez a maotai), de ez a gabona az alapanyaga a száraz klímájú nyugat-afrikai országok házi készítésű pálinkájának (sörének?, borának?) is. Burkina Fasóban úgy hozta a helyzet, hogy kénytelen voltam megkóstolni a helyben főzött kölessört. Kissé pisiszagú volt, hát ha még láttam volna, hogyan készül. Utóbb aztán láttam, s ha mindez előbb történik, aligha kóstoltam volna meg. Ezzel rokon egy botswanai borzalom, a sörszerű bojalwa is. Jártam egy észak-botswanai faluban, ahol a helybeliek masszív alkoholos befolyásoltság alatt ropták a táncot, bojalwával teli marmonkannákkal a kezükben, s egy fakádból, melyben az erjesztés folyt, merítettek utánpótlást. A rettenetes szagú, zavaros lével bennünket is megkínáltak. Udvariasan elhárítottuk, ám amikor napokkal később Zimbabwében egy jobb fajta étteremben felszolgáltak valami hasonlót, mégiscsak megkóstoltam. Végül is adjon az ember a higiénére. A dél-afrikai régióban azonban akad egy igazán említésre méltó ital is: az Amarula. A marulafa gyümölcsét az elefántok is kedvelik, az ember inkább szeszt készít belőle. Pont olyan, mint a Bailey’s Irish Cream, csak talán jobb. Laoszban a nemzeti töményt egyszerűen csak laolao-nak nevezik, házi készítésű, de hogy miből, talán jobb nem tudni.
Szaké minden mennyiségben
Készül a nyugat-afrikai kölessör
A híres-hírhedt laoszi laolao
Srí Lankán kedvelt ital a pálmabor, vagy mi az ördög. Megálltunk egy kókuszültetvénynél, ahol egy helybeli munkás-akrobata bemutatta, hogyan kell felmászni a pálmafára (ebben kötéllel a törzsre erősített kis bütykök segítik) és begyűjteni a köcsöggé alakított tökökben felfogott lét, mely a virágok szárából csorog ki. E fákat a virágszárak elhajlításával megakadályozzák abban, hogy termést hozzanak, fő funkciójuk, hogy kissé megerjedve a lankaiak kedvelt szeszének, a taddynak az alapanyagát szolgáltassák. (Ha meg ezt lepárolják, egészen brutális hatású szeszeket is főznek belőle.) Légtornászunk kifeszített köteleken jár egyik fáról a másikra, a derekára erősített kötélre rögzíti a korsókat, aztán lejön. Mindezt napjában kétszer megteszi, így megnyugvással töltött el, hogy nem csak a mi kedvünkét kúszott fel.
Ebből lesz a pálmabor (Srí Lanka)
Kukoricából, esetleg jukkából vagy édesburgonyából főzik az Andok népei a chichát, a perui nemzeti pálinka, a pisco sour viszont törköly eredetű és felvert tojásfehérjével, valamint citromlével isszák. A világ egyik leghíresebb tömény itala a mexikói eredetű tequila. A 8–12 éves kék agavénak a leveleitől megfosztott, ananászra emlékeztető tönkjeiből készítik. Ezt kemencébe puhára sütik, kipréselik, egy-két napig erjesztik, aztán lepárolják. Előzetesen olvastam róla, hogy így kell sót nyalogatni utána a kézfejünkről, meg úgy kell zöldcitromot szopogatni, de én bizony egyetlen mexikóit sem láttam, aki így itta volna – és magára adó mexikói tényleg nem is teszi. Ez is csak afféle külföldiek által elterjesztett marhaság. Ugyancsak mexikói különlegesség Oaxaca állam specialitása, a mezcal. A tequilához hasonlóan ez is agavéból készül, de többféléből. A palackok egy részébe, ki tudja, miért, jókora, 3–5 centis kukacot tesznek, amit annak illik elfogyasztani, aki az utolsó adagot kitölti. Hoztam haza egy palackkal, és bár ennek már több éve, úgy egy deci még mindig ott lötyög az alján – benne a kukaccal.
Íme, a Mezcal, alján a kukaccal
Szerény mexikói tequilaválaszték
Természetesen cukornád az alapanyag a karibi térség rumjainak, illetve a belőlük készített koktéloknak. Ha bemegyünk egy Costa Rica-i vagy venezuelai italüzletbe, annyiféle színű, ízű, alkoholfokú rumot találunk, amit mi el se tudunk képzelni. A legolcsóbb rumokat egyébként Venezuelában láttam, egy félliteres üveggel alig drágább, mint a sör.
Az ánizsos ízesítésű pálinkák megosztják az embereket: van, aki imádja, másnak a szagától is fölfordul a gyomra. A magyarok számára a legismerősebb a görög ouzo vagy a török raki lehet. Tisztán elég ritkán isszák, vizet öntenek hozzá, amitől kifehéredik, innen származik beceneve, az oroszlántej. Hasonló, de szerintem még jobb a francia pastis (Pernod vagy Ricard néven lehet ismerős), ami a svájci eredetű és a múlt század harmincas éveiben állítólagos káros hatásai miatt betiltott abszint rokona. Ennek eredeti színe sárgás, de tiszta, és víz hatására ez is elszíneződik. Először Ausztráliában egy ott élő magyar kóstoltatta meg velem a canberrai magyar klubban (ahová egyébként magyar – minthogy kevesen vannak – csak igen ritkán tér be). Azt javasolta, próbáljam meg Sprite-tal vagy 7UP-pal és sok jéggel. Azóta az egyik kedvenc nyári italom: gyűszűnyi pastis, sok limonádé, jéggel, esetleg kis mentával – üdítőitalnak is kiváló.
Említettem, hogy a törökök rakit isznak. Hogyan, hát ők is muzulmánok, nekik nem tiltja Allah? Ha jól tudom, a Korán csak a bor fogyasztását tiltja követői számára. Más kérdés, hogy a törökök bort is isznak, rakit meg, mint a kefekötő. Maga Kemal Atatürk, a modern Törökország atyja is nagyon kedvelte. A törökök egyébként buzgó sörivók is, az Efes márka (ami gyártási helyéről, a hajdani ókori városról Efezoszról kapta a nevét) immár sok európai országban is kapható és jó is. Egyébként is kezdenek kétségeim lenni afelől, hogy a muzulmánok egytől egyig akkora szentek volnának, hogy teljesen elfordulnak a szeszektől. Szíriában, Homsz városában beültem egy étterembe vacsorázni és egyik szomszéd asztalnál népes helybeli család falatozott. De mit láttam a családfő előtt? Egy szép, hét decis üveg Johnnie Walkert. Gondolhatnánk persze arra is, hogy esetleg keresztények voltak, hiszen az országban elég sok keresztény él, de nem. Az asszonyok egytől egyig szépen be voltak öltözve iszlám ruházatba. Mivel más nagykorú férfi nem volt a társaságban, erős a gyanúm, hogy az egész üveggel apunak kellett megbirkózni, s ha így volt, nyilván edzésben lehetett.
Kígyópálinkát Kínában láttam először, aztán Vietnamban is. Utóbbiak sima kígyóval nem elégszenek meg, beleraknak – de bőven ám – a szeszbe békát, gyíkot és minden egyéb gusztustalanságot. Nincs az a pénz, amiért innék belőle, már a puszta látványától fölfordult a gyomrom.
Kígyóval és egyebekkel földobott szesz Vietnamban (és ennél sokkal gyomorforgatóbbak is vannak
Nyugat- és Belső-Ázsiában sok üdítőital készül tejből. Iránban nagyon kedvelik a dugh nevezetű italt, mely joghurtból vagy íróból készül, szódás vagy sima vizes hígítással, mentával vagy más növénnyel fűszerezve. Nekem is elborzasztón hangzott, de rábeszéltek. Jól behűtve, friss mentával az íze kellemesebb, mint várnánk. Hasonló a török ayran is, ám ha Malajziában látunk olyan italt, ami a nagymama hanyagul elmosott tejesüvegére emlékeztető palackban leledzik, az nem állati, hanem szójatej. Nem vitt rá a lélek, hogy megkóstoljam.
Az etiópoknál kedvelt ital a tej, de azt tedzsnek ejtik és semmi köze az állati tejhez. Ez valójában mézbor, amit jobbára otthon készítenek, valamiféle cserje levelével ízesítik. Mivel édes, az íz elfedi az elég magas alkoholtartalmát, úgyhogy csak vigyázat.
Ha azt kérdezik, mi volt a legbizarrabb ital, amit valaha megkóstoltam, alighanem a tőgymeleg tevetejet említeném az elsők között. Jemen délnyugati részén autóztunk, amikor egyik sofőrünk az út mentén legelésző tevéket vett észre. Mivel módfelett szereti a tevetejet, tüstént megálltunk. Előkerítették a tevék gazdáját, aki két másik pasassal becserkészte egyik állatot és ott helyben, a pusztában megfejte. Jobb híján a kiürült vizes flaskáinkba töltötték, és mivel sofőrünk a ramadán miatt napközben nem ihatott, az egyik palackot felkínálta kis csapatunknak kóstolásra. A higiénés következményektől tartva mindenki diszkréten visszakozott, én viszont úgy gondoltam, aligha lesz még alkalmam friss tevetejet inni, úgyhogy meghúztam párszor. Meleg volt és enyhén sós ízű, ráadásul semmi bajom sem lett tőle.
A mongolok leghíresebb itala a kumisz, az erjesztett kancatej. Persze, azt is meg kellett kóstolnom, elég keservesen gyűrtem le a csészényi mennyiséget. Egyébként a mongolok nem is kumisznak, hanem ájragnak nevezik, az alkoholtartalma (kb. 1,5 százalék) pedig olyan alacsony, hogy az igazi mongol férfinak literszám kell innia, ha ettől akarja jól érezni magát. Ugyancsak tejből (tejborból) párolják a melegítve is fogyasztott arhit, amiből viszont nem kell sok. A Góbi sivatagban levő városban, Szajnsandban betértünk egy étteremfélébe, s az asztalunkhoz lépett egy enyhén szólva is kapatos, magyarán tök részeg szovjet tiszt, aki addig kollégájával egy másik asztalnál fogyasztott. Zsebéből előhalászott egy maroknyi mongol bankjegyet és arra kért, vegyek nekik arhit, mert őket már nem szolgálják ki. Megvettem, de bár ne tettem volna. Inni kellett velük, amúgy mongolosan, nagy, fületlen fajanszcsészéből, mely szájról szájra járt. Nem is ez volt a gond, hanem a mennyiség.
Hallottak már a „bívájó”-ról? Először Új-Zélandon találkoztam ezzel a betűszóval (BYO), ami a Bring your own, vagyis „hozd a magadét” rövidítése. Az ottani éttermek egy részének ugyanis nincs alkoholárusítási engedélye, ám ha a vendég mégis vedelni akar, nem fosztják meg az élvezettől, beviheti a saját sörét, borát, s ezt a bejáratnál elhelyezett táblán jól láthatóan jelzik. Azok a vendéglátók viszont, amelyek bírják a hatóság engedélyét, nagy betűkkel ezt írják ki: fully licenced, mondjuk így, teljesen engedélyezett. Ennek angliai mutációja az off-licence, mely nem más, mint az italbolt, de nem olyan, ahol inni lehet (sőt, egyáltalán nem lehet; szabad magyar fordításban azt jelenti: utcán át), hanem ahol szeszt lehet vásárolni. Átlagos szupermarketekben ugyanis náluk általában nem lehet alkoholt kapni. Ω
