„Bárhová mész, vidd magaddal az időjárást!”
(Crowded House)
A fenti idézet nem valami ősi keleti bölcsesség, csupán egy ausztrál popzenekar régi számának szövegrészlete, de mély igazság van benne. Mert ugye, ha már egyszer ott vagyunk (bárhol), legyen jó idő. Aki napozni akar, annak süssön, aki szörfözni, vitorlázni, annak fújjon, aki síelni, annak legyen hó stb. Általánosságban azonban a jó idő nem meleg, nem hideg, nincs köd, nem esik semmi, szóval kellemes. Nekem például 22–23 fok a normál „üzemi hőmérsékletem”, közepes páratartalommal. Ez azonban csak a legritkább esetben jön be. Sokat áztam, sokat izzadtam, szenvedtem az időjárás mindenféle viszontagságai miatt. Jó ideig bosszantott – mit bosszantott, lelki beteggé tett – , hogy némely helyen csúnyán kitolt velem az időjárás. 1985-ben jártam először a Colorado Grand-kanyonjánál. Gyerekkorom óta készültem rá, már előre megkomponáltam magamnak a látványt, a vörösbarna sziklák között megnyíló feneketlen mélységet, apró díszletfelhőkkel a kék égen. Ahogy leszállok a buszról, már indulnék ész nélkül kamaszkori álmot azon mód beteljesíteni, ám a kanyon nincs sehol. Illetve, ott volt az, ám felhőben úszott az egész plató, csak időnként kúszott arrébb egy-egy felhődarab, s földerengett egy homályos ösvény, vagy sziklapiramis kontúrja, na és persze egyfolytában esett. És ez így ment két napig, míg aztán, éppen továbbindulásom előtt, fél órára megkönyörült rajtam a kanyon; úgy-ahogy kiderült. Öt évvel később kénytelen voltam újból odamenni, aztán 2011-ben harmadszor is útba ejtettük. Pontosan azt kaptam, amit vártam, de akkor már valahogy nem ugyanazzal az érzéssel távoztam, mintha elsőre bejött volna.
Grand-kanyon elsőre...
... és harmadikra (ugye, micsoda különbség!)
Izlandon mindenre lehet számítani, csak jó időre nem. Azt mondják a helyiek, ha nem tetszik az idő, várj öt percet, úgyis megváltozik. Az itthoniak leginkább azt kérdezték: na, és nem fáztál? Elvégre, északi országról lévén szó, talán illett volna néhány mutatós fagyási sérülést összeszednem, merthogy ráadásul sátraztam. Nos, nem fáztam, sőt mondhatom, a sokéves átlagot messze meghaladó kellemes, bár kissé szeles időben volt részem, s bár sokszor volt borús, még az eső sem esett. Esett viszont út közben, szinte megszakítatlanul, három napon át a Feröer-szigeteken.
A mindig esős-borús Feröer-szigetek
A Spitzbergák a lakott világ peremén, a 78. északi szélesség környékén, 1300 kilométerre az Északi-sarktól eleve nem sok jóval kecsegtetett. Azt olvastam, nyáron is igen ritkán emelkedik a hőmérséklet 10 fok fölé, de azt bőven ki lehet bírni, még sátorban is. Itthon, ugye, folyton ki-be mászkál az ember melegből hidegbe, persze, hogy megfázik. Ott egy-két nap alatt a szervezet úgy megszokja, hogy állandóan ugyanazon a hőmérsékleten kell működnie, hogy kis csoportunk valamennyi tagja szolid náthától eltekintve betegség nélkül átvészelte a két hetet. A baj csupán az, hogy a Spitzbergákon nincsenek utak, de még ösvények sem, s ha túráztunk, gyakran át kellett kelnünk a sok ágra szakadozó olvadékvíz-patakokon. Miután hócsizmám a legelső alkalommal csatakosra ázott, beláttam, az egyedüli alkalmatos lábbeli arrafelé a gumicsizma. Ezek a patakok általában sekélyek, de annyira nem tudnak sekélyek lenni, hogy egy-két fokos vizük előbb-utóbb ne csapna át a csizma szárán. Itthon tüdőgyulladás, kéthetes antibiotikum-kúra, telefújunk pár száz papír zsebkendőt. Ott: csizmát le, zoknit kicsavarni, vizet kiönteni, csizma vissza, menni tovább. Idővel már oda jutottam, hogy amikor félidőben egy éjszakát szállodában töltöttünk, ki kellett nyitnom az ablakot éjszakára, mert képtelen voltam aludni a 20–22 fokos hőségben.
No és Alaszka? Ha azt mondom, hogy egy szál pólóban (azért nadrág volt rajtam) sétáltam az izzadó gleccserek mellett, ugye hihetetlen. 1997-ben kifogtam az évszázad legmelegebb alaszkai nyarát. Volt olyan nap, hogy Fairbanksben magasabb hőmérsékletet mértek, mint Athénban. Két évvel korábban a Brit-szigeteken jártam, és persze ott is kifogtam az évszázad legmelegebb nyarát. Londonban úgy pancsoltak az emberek a szökőkutakban, mintha Rómában lettünk volna. Észak-Írországban, mely ha nem is kifejezetten meleg, de fekvéséhez képest nagyon enyhe éghajlatú és vígan élnek a pálmafák, sokan a tengerbe is bemerészkedtek. Egyébként azt hiszem, ez a legészakibb hely a világon, ahol még különösebb önkínzás nélkül lehet fürödni a tengerben. A skóciai Invernessben ismerősöm sokat megélt szülei így panaszkodtak: nézze, Géza, kiég a fű ebben a hőségben, hát nem borzalmas! Megjegyzem, nem lehetett több 26–27 foknál, a fű meg olyan zöld volt, mint a reklámfilmekben.
Hőhullám Londonban 1995 nyarán
A tengeri fürdőzésről jut eszembe, majdnem fürödtem az Antarktisz-környéki tengerben is. Az egyik szigetnél, ahol partra szálltunk, a fürdés már-már rítus. Deception ugyanis fiatal, vulkáni eredetű, így a felszín alatt még bőven van hőutánpótlás. Az orosz matrózok lapátokat is hoztak a partra, közvetlen a víz mellett jókora, kádnyi gödröt ástak a laza kőtörmelékben, s a gödör percek alatt feltelt kellemesen meleg vízzel. Többen is megfürödtek, aztán irány a kb. kétfokos tenger. Kissé vacilláltam, aztán úgy gondoltam, nem éri meg kísérteni az istent, ha már eleve náthával vágtam neki a hajóútnak.
Fürdőzés az Antarktiszon
Persze, meleg vízben megfürödni könnyű, még a sarkvidéken is, na de jéghidegben? A helyszín a túlsó sarkvidék, Grönland. Utolsó megállónk egy kis halászfalu volt, ahol kísérőink felajánlották az utasoknak a fürdés lehetőségét a fjord vizében. A levegő lehetett úgy 10–12 fokos, a tenger aligha több 2–3-nál. Senki sem vállalta, kivéve két dán túravezetőnket. Az egyik még csak hagyján, 30-as, életerős fiatalember, de a másik egy hölgy volt, Dorte, ő is belecsobbant úgy egy-két percre. Az, mondjuk, eleve látszott rajta, hogy nem mai csirke, de amikor kikászálódott, diszkréten megérdeklődtem tőle, hány éves. Hetvenkettő – felelte.
A sajtó az egész világot telekürtöli azzal, hogy melegszik a Föld, különösképpen a sarkvidékek. Hogy a Föld úgy általában mennyire melegszik, e téren némileg szkeptikus vagyok, de a sarkvidékek enyhülése – már csak az északi-sarkvidéki jégtakaró szemmel (műholddal) látható fogyatkozása miatt is – tagadhatatlan. 2008-ban, amikor gépünk landolt Grönlandon, mielőtt kiszálltunk, mindenki fölvett valami dzsekit, kabátfélét, mert bár sütött a nap ész nélkül, mégse tudhattuk, mi vár ránk. Megmondom. A reptér hőmérője (árnyékban) plusz 18 fokot mutatott. Később, a hajó külső térségében elhelyezett hőmérőn is többször láttunk ennyit (sőt, kicsit többet is).
Ennyit is mértünk Grönlandon
Nem panaszkodhatom az Antarktiszra sem. A leghidegebb, amit egy hajnali partra szállás előtt a hajón bemondtak a fedélzeti rádióban, mínusz kettő volt, de napközben többnyire magasabb hőmérsékleti tartományok jellemezték utunkat november végén, vagyis a délsarki nyár elején. Kimondottan erre az útra vettem (kínai boltban) egy polárdzsekit, de az első partraszállás kivételével soha többé nem vettem föl; elég volt a széldzseki, alatta pulóverrel. Mert szél az volt rendesen. Egyszer, amikor épp a partra készültünk egy óriási pingvintelep megtekintésére, kilencven kilométeres szél süvöltött, úgyhogy a gumicsónakokat le sem lehetett engedni. Arrafelé ez a szélsebesség egyébként egyáltalán nem is számít nagynak.
Patagóniában, mely ugyancsak erősen délen van, szinte mindenféle időjárást átéltem. Amikor Buenos Airesből megérkeztünk az egyik kisváros repterére, a kapitány 7 fokot mondott be, de legalább csodásan sütött a nap. Úgy negyedóráig. Aztán esni kezdett, utóbb havazni. Amikor úgy bő tíz nap múlva a világ legdélebbi városába, Ushuaiába érkeztünk, a panziósék azt mondták, meghoztuk nekik a jó időt, és csakugyan: a helybeliek egy szál ingben grasszáltak az utcákon. Másfél év múlva ugyanilyen pazar idő fogadott a városban. Délután még napoztam is egy utcai padon, aztán szinte egyik percről a másikra olyan sarkvidéki légáramlatok özönlötték el a vidéket, hogy majd’ megfagytam. Patagóniában még egyszer nagyon kedvemre tett az idő. Túrázni indultunk kora reggel, hogy megnézzük az egyik legszenzációsabb természeti látványosságot, a Cerro Torre-hegycsoportot. Hódara hullt, amikor elindultunk, s már félúton, úgy két órás gyaloglás után megpillantottuk a tűszerű sziklákat. Félig felhőben. Ha csak ennyi adatik, már megérte. Aztán odaértünk, és vakító napsütésben tündökölt a három fenséges csúcs. Megjegyzem, túravezetőnk velünk járt ott hatodszor, de csak másodszor fordult elő, hogy egyáltalán látta a hegyeket. Egyik hegymászó barátom és társai három napot sátraztak a környéken, csak hogy lefényképezhessék, és semmit nem láttak belőle. Egy cseh forgatócsoport ugyanígy járt, s a filmjük végén keserű iróniával megmutattak egy képeslapot a napsütötte hegyről. Erre odamegyek elsőre – és tessék! Ráadásul még aránylag meleg is volt.
A patagóniai Cerro Torre-csoport, vakító napsütésben
De akkor hol lehet fázni? Például a sivatagban. A sivatag egyik ismérve a felhőtlen ég, a csekély páratartalom, emiatt éjszaka igen erős a kisugárzás és cudar hideg is lehet. Ezt először Mongóliában, a Góbiban tapasztaltam meg, ahol sátorban töltöttünk egy éjszakát. Útitársam, Miklós az éj folyamán többször is bemelegítő sétákat tett fagyhalál ellen. Ehhez képest a Spitzbergákon, ahol szintén sátraztunk, tényleg enyheség volt. A Mózes-hegy a Sínai-félszigeten szintén sivatagos környezetből emelkedik 2000 méter fölé. Jobbfajta utazó a hegyen tölti az éjszakát, hogy első kézből ismerkedhessen a napfelkelte élményével. Úgy szokás, hogy az ember fölmegy a hegyre napkeltét nézni. Teheti kora hajnalban éppúgy, mint zseblámpa fényénél, este. Akkor viszont fönn kell aludni. A puszta földön. Talán nem hat az újdonság erejével, hogy a Sínai-félsziget, úgy ahogy van, sivatag, ahol illik melegnek lenni, akár még októberben is. Nem biztos azonban, hogy mindenki tudja, de a sivatagban éjszakánként iszonyú hideg tud lenni, hát még ekkora magasságban. Az is volt, még a (igencsak szerény kivitelű) hálózsákomban is. Meddő elalvási kísérleteimben leginkább saját fogaim vacogása zavart, de a többtucatnyi sorstárs sűrű forgolódása is jelezte, kínlódnak rendesen. Előre átkoztam a napfelkeltét meg a hajnalt, ami csak keservesen akart hasadni. Akkor aztán lefényképeztük (Practica gépem velem együtt félig megfagyott), amit lehetett, majd elindultunk lefelé. Nyolc körül meg majd’ megégtünk a forróságtól.
Fagyos hajnal a Sinai-hegyen
A perui-bolíviai Altiplano nincs túl messze az Egyenlítőtől, viszont közel 4000 méter magas. Csoportunk, pár napos szállodai tunyulás után, Peruban barátkozott a vadkemping szépségeivel, egy sportpálya gyepén. Alig készültek el a sátrak, irgalmatlan égzengés, villámlás közepette dőlni kezdett az eső, ami később átment havazásba. Mégis, immár túl az akklimatizálódás megpróbáltatásain, ott aludtam először jól. Reggelre a leesett hó kemény kéreggé dermedve vonta be sátorlapjainkat, de alig egy órával az után, hogy fölkelt a nap, már szinte szénné égtünk. Nem a hőségtől, hanem az ibolyántúli sugárzástól.
A perui Altiplanón egy reggel erre ébredtünk
A sivatagokban persze mégiscsak inkább meleg van. Ausztrália belseje, különböző elnevezések alatt, szinte egyetlen nagy sivatag, ahol nyáron mindennapos a 40 fokos hőség. Nyilván tudják, hogy a sajtóban közölt hőmérsékleti értékeket árnyékban mérik. Nos, ha árnyékban 40 fok volt, napon legalább tízzel több. Azt mondják, a száraz meleget könnyebb elviselni. Ez bizonyos határig igaz, de attól kezdve iszonyú. Az ország közepén emelkedő híres homokkőszikla, az Ayers Rock tövében olyan rosszul lettem, hogy erőgyűjtés végett kis időre vissza kellett szállnom a légkondicionált buszba. Ennél csak egy rosszabb van: ha az eszelős hőség magas páratartalommal társul. Az említett vidéktől csak kb. 800 kilométert kell északnak utaznunk, és a száraz pokolból megérkezünk a nedves pokolba. A természetben még csak hagyján, enyhet ad a trópusi monszunerdő, ott meg szezonban persze ronggyá ázunk. A helybeliek azt tanácsolják, ha nincs vízhatlan köpenyünk, legjobb a lehető legtöbb ruhadarabot levenni, nejlonzacskóba csomagolni, s ha eláll, lesz száraz ruhánk. Városban még szörnyűbb. Darwin központjától úgy két kilométerre laktam, s késő délután elhatároztam, elsétálok megnézni. Pár száz méter után éreztem, közel a „point of no return”, vagyis az a pont, ahonnan még éppen képes vagyok visszatámolyogni szállásomig. Máig sem tudom, hogy néz ki Darwin belvárosa.
Alighanem kevesen sejtik, hogy Földünk egyik legpokolibb nyarú vidéke az Egyesült Államok délkeleti szöglete, Georgia, a Karolinák, a Mississippi deltavidéke. A meleg még csak hagyján, de a páratartalom olyan magas, hogy az elviselhetőség határát súrolja. Atlantai városnézésem körülbelül úgy telt, hogy öt percet töltöttem az utcán, a következő ötöt meg valami légkondicionált üzletben. Így, sőt még inkább így telik az ott lakók élete. Reggel beülnek a légkondicionált kocsijukba, elmennek a légkondicionált munkahelyükre, utána a légkondicionált bevásárló központba, s hazatérnek légkondicionált otthonukba. Szingapúrban egy bank mentett meg az ájulástól. Kódorogtam a felhőkarcolókkal teli üzleti negyed utcáin, s egy idő után éreztem, ha azonnal nem jutok valami hűvös helyre, ott, az utca közepén elalélok a fullasztó hőségben. Szerencsémre egy bank előcsarnokának az ajtaja nyitva állt, kellemes, hűvös levegő áramlott ki, lerogytam a lépcsőre és kb. tízpercnyi pihenés, erőgyűjtés után tovább tudtam menni. Attól kezdve sűrűn tértem be mindenféle üzletbe, shopping centerbe hűsölni.
Az eddigiekből alighanem kitűnt, hogy nemcsak hogy nem szeretem, de nem is bírom a párás meleget. Mégis, éppen az utóbbi években több olyan vidékre is elvetett a sors, ahol szenvednem kellett, mint a kutya. Azok után, hogy Líbiában a Szaharát a maga harmincegynéhány fokával, ám száraz levegőjével simán abszolváltam, Nyugat-Afrikában tizenhat napon át megállás nélkül kínlódtam. Minél jobban eltávolodtunk a partvidéktől, annál jobban. Napközben 35 fok, rettenetesen magas páratartalom, de az éjszakák sem hoztak enyhülést a 26-28 fokukkal, ráadásul öt napos vadkempingezésünk során arra sem volt módunk, hogy letusoljunk. Cudarul megszenvedtem egy augusztusi utazás során Örményországot és Grúziát is. Hogyhogy, kérdezhetik, de hát az a Kaukázus. Na igen, egy része, ám ha nem megyünk fel legalább 1800–2000 méter körüli magasságba, maga a pokol. Nagyjából hasonló, a negyvenhez közelítő hőmérsékleteket voltam kénytelen elviselni Laoszban vagy Kambodzsában is.
Akkoriban még azt hittem, ez a csúcs, ennél melegebbet már soha többé nem kell elszenvednem. Ráadásul, ha nagy kiterjedésű országba készülünk, előre érdemes figyelembe venni, hogy hatalmas időjárási-éghajlati különbségek várnak ránk. Amikor 1985-ben végigbuszoztam Amerikát parttól partig, szinte mindenben volt részem. Fullasztó, párás meleg Georgiában, Louisianában, száraz hőség Texasban, perzselő sivatagi Nap Új-Mexikóban, némi enyhülés a Colorado-fennsíkon, pokol Nevadában, kellemes idő Kaliforniában, eső és ború Oregonban (ott többnyire esik), és a végén még hógolyót is gyúrtam Coloradóban. Aztán úgy hozta a sors, hogy 2012-ben Amerikában, két ismerősömmel, kocsival újra végigjártam azokat a helyeket, ahol 1985-ben már voltam, és azokat is, amiket akkor kihagytam. Persze, hogy izgatja az ember fantáziáját a kaliforniai Halál-völgy, már csak azért is, mert ott forgatta Antonioni kamaszkorom egyik kultfilmjének, a Zabriskie Pointnak egy részletét, de egyébként is, csodás tájakat láttam róla útifilmekben is. Azt persze tudtam, hogy iszonyatos hőség vár ránk, pár nappal indulásunk előtt (június utolsó hetében) megnéztem a neten, mire számíthatunk. Érkezésünk napjára 46 fokot jeleztek előre. Las Vegasba érkeztünk repülővel, este, azt már jól ismertük, sejtettük, mi vár ránk – persze, hogy 39-40 fok –, de ott csak megaludtunk és felvettük a bérautót. Mármost, úgy mondják, épeszű ember nyáron nem megy a Halál-völgybe, a nyugati félteke legforróbb vidékére, de úgy gondoltuk, a légkondicionált autóban nem lesz gond, azt a többször pár percet, amíg kiugrunk fotózni, majdcsak kibírjuk, végül is 40 fok vagy 46, majdhogynem mindegy. Úgyhogy magunk is csatlakoztunk az elmeháborodottak táborához – irány a Halál-völgy. Elérkeztünk az első látnivalóhoz, ami a Badwater-tó („rossz víz”) nevet viseli. Igazából nem tó, csak egy kiszáradt, sós tómeder, amiben apró pocsolyákban itt-ott még áll egy kis víz. Egyébként, amint ezt előzetes tájékozódás alapján tudtuk, igen szép, sokszög alakú sókiválások is vannak a mederben. Amikor odaértünk, a kocsi hőmérője napon 120 Fahrenheitet mutatott, ami 50 Celsius-foknak felel meg (jó, lehet, hogy csak 49,8-nak, de kicsire ne adjunk). Az első lépések a parkolóban még nem is tűntek annyira elviselhetetlennek, de onnan még kb. 150 métert kellett gyalogolni egy hófehér sávon, hogy elérjük a látványos sóképződményeket. Nem nagy távolság, igaz? Már félúton alig kaptam levegőt. Mint egy kemence. Olyan forró szél fújt, hogy szempillantás alatt cserepesre száradt a szám, akárhogy nyalogattam. Megcsináltam a fotókat, nem nagy élvezettel, aztán vissza a kocsihoz. Azt hittem, sose érek oda… Nem tudom, számított-e valamit, de kb. 80 méterrel voltunk a tengerszint alatt. Nem valószínű, mert a többi helyen is hasonló meleg volt. Még aznap este elkeveredtünk a Sierra Nevada egyik divatos üdülőhelyére, Mammoth Lakes-be (télen kedvelt síterep), ahol a kocsiból kiszállva kb. 10-12 fokos hőmérséklet fogadott. Két nap múlva az oregoni Kráter-tónál voltunk, ahol (igaz, 2300 méter magasan és a Halál-völgynél kb. 1000 kilométerrel északabbra) dúsan behavazott fenyveseket láttunk, az ösvényeken is megült 1-2 centis hó, alig valamivel járhattunk fagypont fölött. Két nap alatt durván 48 fokos hőmérséklet-különbség – ez nem akármi. Télen egyébként nem ritka a fagy sem a Halál-völgyben, a Kráter-tónál pedig 1985 júliusában kellemes idő várt, sátorban aludtam és egyáltalán nem fáztam.
50 fok (napon) a kaliforniai Halál-völgyben
... és kb. plusz 2, két nap múlva az oregoni Kráter-tónál
Iskolában tanuljuk földrajzból az éghajlati öveket. Tudjuk, vannak vidékek, ahol az év egy része csont száraz, a másik esős. Ilyen például Nyugat-Afrika, ahol – úgy hozta a sors – első utamon éppen szeptemberben, a nedves évszakban jártam. Izzadtam, mint kutya a kínai konyhán, no nem a rettegéstől, hanem az eszelős páratartalomtól. Nehéz elképzelni, hogy ott, ahol özönvízszerű esők zúdulnak le nap mint nap és méter magas fű nő a szavannán, hónapok múltán még a folyók is kiszáradnak, s csak a kecske él meg, s szerencsés esetben nem üti fel a fejét éhínség. Tanultunk azután az úgynevezett mindennapos esők övéről. Valójában nem esik mindennap, de majdnem. Malajziában például a következő volt a napi menetrend. A reggel borús, tíz körül kiderül, kettő táján borulni kezd, zuhog egy-két órát, aztán ismét kiderül. Kuala Lumpurba érkezésem első napján délután akkora felhőszakadás zúdult a fővárosra, hogy a központ utcáin húsz centi magasan hömpölygött a víz. Ilyesmi nálunk első hír lenne a híradókban, ott mindennapos esemény.
Az Egyenlítő környékén is érhet azonban bennünket meglepetés. Arra ugyan előzetes tájékozódás alatt számítottam, hogy a pont az egyenlítői térségben levő Galápagos-szigeteken nem várhatok trópusi dzsungelt, ám akkora kopárságra, mint amit a repülőről már előre láttam, nem gondoltam. A december eleve száraz évszak, ám különféle klimatológiai okokból az év többi részében sem esik túl sok, úgyhogy a szigetek nagy részén csupán cserjéket és hatalmas fügekaktuszokat lehet látni.
Galápagos nem pálmafás trópusi paradicsom
Bármi is az úti célunk, ajánlatos előzetesen utánanéznünk, milyen időjárásra számíthatunk. Indiai utazásunkat például úgy érdemes időzíteni, hogy lehetőleg elkerüljük a májustól októberig tartó monszunt, de a március-április sem kifejezetten ajánlott, olyankor ugyanis még északon, a Hindusztáni-alföldön is elviselhetetlen a hőség. A legjobb a január-február. A kissé északabbra fekvő Nepálban januárban jártam, napközben 16–20 (éjszakánként 4–5) fok volt, ideális az utazáshoz. A tapasztalt utazók azt tanácsolják, ha Japánba indulunk, lehetőleg kerüljük a legmelegebb nyári hónapokat. Ezért aztán március közepén mentem, ami a napközben jellemző 16–18 fokkal ugyan kissé hűvös, viszont a hónap végén még elkaptam a cseresznyevirágzást, a szakurát, amit a japánok szertartásosan ünnepelnek.
Cseresznyevirágzás Tokióban
A mediterrán vidék országaiba tavasszal vagy ősszel érdemes utazni. Bár ősszel is kedvező a hőmérséklet (arról nem is szólva, hogy kisebb a tömeg), de októbertől már előfordulhatnak esőzések, akár nagyon komolyak is. És ezzel nem lehet viccelni. A Holt-tenger mellett az En Gedi oázis szurdokában mindenütt táblák jelzik a menekülő utakat olyan esetekre, ha a több száz méterrel magasabban fekvő Júdeai-dombságon hirtelen sok eső esik. Ilyenkor En Gedi vádiját minden előzetes jel nélkül pillanatok alatt elöntheti a víz. Német ismerőseimet a szintén nagyon száraz Jemen egyik vádijában ért el egy hirtelen özönár. Minden holmijuk odaveszett, az életüket mentették.
Utunk megtervezésénél nem árt figyelembe venni, hogy a tenger igen lassan melegszik föl, tehát mondjuk az április a földközi-tengeri fürdőzéshez még hideg, de mivel a tenger elég lassan szabadul meg a fölhalmozott hőtől, még az október vége is kellemes lehet. Olyantájt jártam Izrael mediterrán partvidékén, és az egyik parti strandon mindenfelé „Fürödni tilos!” táblákat láttam. Miért? – kérdeztem egy arra sétáló helybelit. Csak figyelmeztetni akarják az embereket, hogy hideg a víz, felelte. Nekik. Szavamra mondom, 20-21 foknál nem volt hidegebb.
Nem véletlenül utaztam Indonéziába sem pont a mi nyarunk közepén, júliusban. Jávára, Balira a magyar télen megy, mondván, elmenekül a hideg elől a nyárba. Ez a hőmérséklet szempontjából teljesen helyénvaló elgondolás, ám olyankor esik a legtöbb eső is. Én viszont 30–32 fokban úgy töltöttem kinn két hetet, hogy egy csepp eső ha leesett, s közben idehaza 35 fok volt. Venezuelába is azért utaztam januárban, mert a statisztikákból úgy vettem ki, hogy olyankor esik a legkevesebb eső. Ezzel szemben mi történt? Egyetlen kinti napom sem múlt el eső nélkül, s közben elképzeltem, ha ilyen a „száraz” évszak, milyen lehet az esős.
Costa Rica ugyan kicsi ország, ám ennek ellenére igen nagy időjárási különbségek vannak egyes vidékei között. Januárban például a csendes-óceáni partvidék annyira száraz volt, hogy kiégett a növényzet, a karibi partra ellenben el se indultam, mert az időjárás-jelentés szerint folyamatosan esett. A kis közép-amerikai országnak komoly esőerdői is vannak, ilyen például Monteverde környéke. Két napot töltöttem ott, ebből jó, ha egy-két órára elállt az eső. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy állandóan borús volt. Első reggelemen csodás napsütésre ébredtem, de ahogy kiléptem a panzióból, érzem, hogy esik. De hát honnan, egy szál felhő sincs az égen. Nem is függőlegesen esett, hanem a szél hozta, szinte vízszintesen, az esőcseppek tömegét. Erdei túráimon rendesen eláztam, amiből azt a bölcsességet szűrhetjük le, hogyha esőerdőbe mész, ne csodálkozz, ha esik.
Ha esőerdőben mész, ne csodálkozz, ha esik (Costa Rica)
A vulkáni eredetű óceáni szigetek időjárása is rengeteg meglepetést tartogat, kellemeset és kellemetlen egyaránt. E szigetek közös jellemzői, hogy belsejükben egy (vagy több) vulkáni hegy emelkedik a magasba, mely „megfogja” a felhőket, azok pedig úgy a hegy dereka táján, vagy kissé magasabban, körbeölelik. Ennek, a sziget méretétől függően, kétféle következménye lehet. Ha nagyobb a sziget, a partvidék rendszerint még kilóg a felhőárnyékból, ha kisebb, akkor borús, ám hogy milyen az idő odafenn, csak ritkán tudjuk előre, ugyanis nem látjuk. Vagy ha látjuk, nem tudhatjuk, milyen lesz egy-két óra múlva. Az Azori-szigetek egyikén, Faialon nagyjából 1000 méter magasba emelkedik a Caldeira nevű vulkáni hegy. Útikönyvem azt tanácsolta, ne induljunk útnak, ha a partról a felhőzet miatt nem látszik a csúcs. Ám ezzel az erővel Azorin el se volna érdemes mozdulni a partról. Úgyhogy nekivágtam, stoppal, gyalog, mert egyébként végig műút vezet a tetőre. Amikor belegyalogoltam a felhőzetbe, még abban bíztam, kiderül, mire fölérek. Aztán kiderült, hogy az égvilágon semmit sem lehet látni, sem a kráterből, sem lefelé. Illetve egy portugál nyelvű táblát, „Szép kilátás” felirattal. Kicsit vártam, semmi sem történt, azaz mégiscsak. Elkezdett esni, de kegyetlenül. A hegyet uraló fenyőerdők lombja semmit sem fogott fel a vízből, szó szerint ronggyá áztam, a táskám is, meg a benne levő repülőjegyem, amit úgy szedtem szét utólag, mint restaurátor a középkori kódexet. Az sem sokat segített, hogy félúton lefelé fölvett egy marhákat szállító kis teherautó, a platójára, az állatok mögé. Mire leértem a városba, hét ágra sütött a nap a hegytetőn is.
A Kanári-szigetek legterjedelmesebb tagja, Tenerife közepét a kereken 3700 méterre emelkedő Teide uralja. A partvidékre sűrű felhőpaplan borult, amikor nagy optimizmussal kiálltam az út szélére stoppolni – fölfelé. Meglepően hamar fölvettek, s úgy 2000 méter táján belefutottunk a felhőrétegbe. Öt percig sem tartott kijutni belőle, odafönn pedig ragyogott a nap. Réunioni utazásra a legszárazabb hónapot, a júniust néztem ki. A sziget rendkívül tagolt, hatalmas eróziós katlanok és völgyek szabdalják, keleti harmadán pedig 2500 méterre emelkedik az aktív, de ottjártom idején éppen csendes Piton de la Fournaise vulkán. A sziget nyugati felében, partvidéken, hegyvidéken csodás, napos idő volt, de mivel a sziget a Baktérítő közelében fekszik, eleve számítani lehetett a keleties passzátszelek ostromára. Meg is kaptam, mihelyt fölértem a vulkán külső gyűrűje, a kaldera peremére. Lepillantottam a kb. 100 méteres mélységbe, ahová egyébként lépcsőn is le lehet menni, és az égvilágon semmit sem láttam, csak a sűrű, fehér tejfölt. De azért lementem, abban a reményben, hogy mire eljutok a kaldera közepén emelkedő főkráterhez, megjavul az idő. Nem javult meg. Mentem, mendegéltem, egyedüli támpontjaim a fekete bazaltsziklákra felfestett fehér pontok, vonalak voltak. Nem véletlenül kerültek oda, hasonló időben simán el lehet veszni, és ez nyilván meg is történt másokkal korábban. Ha még nem említettem volna, ömlött az eső. Illetve, nem ömlött, hanem a szél oldalról fújta. Volt nálam esőköpeny, de a szélben mindenáron önálló röppályára akart állni, úgyhogy semmit sem védett. Előző nap, ugyanazokban az órákban, káprázatos napsütésben tettem helikoptertúrát a vulkán fölött.
Hawaii „álomszigeteknek” számít és sok szempontból csakugyan azok. Nem árt azonban tudni, hogy a szigetcsoport szintén a passzátszelek zónájában húzódik és a földdarabok keleti oldala nagyon, de nagyon esős tud lenni. Kauai szigetén például a keleti partvidéken évi 10 ezer milliméter eső is lezúdul évente, tőle úgy 40–50 kilométerre, a nyugati felén viszont tizedannyi sem.
Tudok legalább három olyan helyet, ahol szerintem még az életben nem sütött a nap, vagy legalábbis ügyesen leplezte. Az egyik Új-Zéland Déli-szigetének nyugati fele, ahol a partvidékkel párhuzamosan magas hegyláncok tornyosulnak, s megakasztják, megcsapolják a meleg Tasman-tenger felől érkező páradús légtömegeket. Ezért is alakult ki arrafelé mérsékelt övi esőerdő, ami világviszonylatban is elég ritka. Ha azonban átkelünk a hegység túlsó, szélárnyékos felére, 40–50 kilométerrel odébb füves sztyeppét találunk. Néha vetítéskor mongóliai diáim közé csempésztem egy itt készült képet, és senkinek sem tűnt föl, hogy tényleg nem a belső-ázsiai pusztán készült.
A másik naphiányos vidék Dél-Kína. Az év nagy részében annyira párás a levegő, hogy bár évente akár háromszor is arathatnak, alig találkoztam olyan utazóval, aki használható fotókat készített volna a nyakig sűrű légben úszó, egyébként káprázatos torony- és kúpkarsztokról. Nekem nem sikerült.
Nekem nagyjából ennyi látvány jutott a dél-kínai karsztvidékből
Ha valaki Norvégia nyugati partvidékére készül, számítson rá, hogy a Napot csak elvétve fogja látni. Az ott élőknek ezzel kell fizetniük azért, hogy az északi ország, fekvése ellenére, aránylag enyhe óceáni éghajlatot élvez. A partvidék legnagyobb városában, Bergenben, ha éppen nem esik, akkor legalábbis esni készül. Nem nagyon, de kisebb megszakításokkal szinte mindig. Érdekes, pont ezt mondják a Washington állambeli Seattle-ről is. Kétszer jártam ott két-két napot, igaz, egyszer volt egy kis zápor, de amúgy ragyogó napsütés. Ebből csak annyi a tanulság, hogy minden klimatikus tényező ellenére az utazót is érhetik kellemes meglepetések.
Máshol a szél keseríti meg az életünket. Izlandon vagy az Azori-szigeteken föl se teszik a kérdést, hogy mit csinál a szél, ha nem fúj, merthogy ott szinte állandóan fúj. Ennek persze jól meghatározott klimatikus okai vannak; e térségek fölött jóformán állandóan alacsony, illetve magas a légnyomás és egész kontinensünk éghajlatát meghatározzák.
Az elején azt írtam, sokáig bosszantott, ha az időjárás nem volt kedvemre való. Ma is bosszant, de beletörődtem. Az átok Írország nyugati partvidékén, Moher tenger ostromolta szikláinál tört meg. Nos, ott pontosan olyan idő volt, amilyennek a dolgok normális menete szerint lennie kellett. Eső, köd, hideg szél, borongás. Alig láttam valamit, de csoda jól éreztem magam. Moher sziklái, meggyőződésem szerint, csakis esőben, szélben, borúban az igaziak. Különben is, mit tehetünk, ha esik az eső? Hagyjuk esni. Ω
Moher sziklái Írországban
