HTML

Utas és Világ

Egy blog azoknak, akiket érdekel a világ és mindaz, ami bennünket, embereket összeköt és elválaszt

Friss topikok

Címkék

Abomey (1) Addisz-Abeba (1) Akakusz (1) Albánia (1) Albuquerque (1) Aleppo (1) állatvásár (1) Altiplano (1) Amarula (1) Amundsen (1) anasazi (1) Andok (1) Angel (1) Angkor (1) Annapurna (1) Antarktisz (2) Antilop-kanyon (1) Ararát (1) Arches (1) árvíz (1) Asszad (1) atombomba (2) Avacsinszkij (1) ayurvéda (1) Azori-szigetek (1) azték (1) A világ közepe (1) Bacardi (1) Bahariya (1) baleset (1) bálna (1) Bangkok (1) Barentsburg (1) Batumi (1) bazár (1) Beagle (1) Beagle-csatorna (1) bélyeg (1) Benin (3) berber (1) Bering (1) betegség (2) bifurkáció (1) bódéváros (1) bódhi fa (1) bolhapiac (1) Bolivar (1) borjadzás (1) Borneó (1) Borobudur (1) Botafogo (1) Bryce (1) Buddha (1) buddhizmus (1) Budweiser (1) Buenos Aires (2) Burkina Faso (1) Burma (3) Bwindi (1) Cancún (1) Canyon de Chelly (1) Cao Dai (1) Capitol Reef (1) Castro (1) Cerro Torre (1) Chamarel (1) Chamula (2) Chávez (1) Che Guevara (1) Chiapas (1) Chichén Itzá (1) Chitwan (1) citromos sör (1) cölöpfalu (1) Colorado (2) Coober Pedy (1) Copacabana (1) Corcovado (1) Córdoba (1) cseresznyevirágzás (1) cukornád (1) Cukorsüveg (2) curry (1) Damaszkusz (1) Darwin (1) datolya (1) Da Nang (1) delta (1) dia (1) diabáz (1) Diamond Head (1) Dian Fossey (1) dodó (1) dogon (2) durian (1) dzsambija (1) Dzselada pávián (1) Egyiptom (1) elefántmenhely (1) elefántteknős (1) Entebbe (1) esőerdő (1) esti piac (1) eszkimó (2) Etióp-magasföld (1) Etiópia (2) etióp ábécé (1) Everest (1) evőpálcika (1) ezüstkard (1) fétis (1) fez (1) Fitz Roy (1) fjord (1) flamingó (1) fóka (1) földrengés (1) fotózás (1) fregattmadár (1) Fudzsi (1) fügekaktusz (1) függőágy (1) fulani (1) füstölőpálcika (1) Galápagos (1) garnélarák (1) Garni (1) gaviál (1) Gejzírek völgye (1) Ghamames (1) Ginza (1) gleccser (2) Glen Canyon (1) Gonder (1) gorilla (1) gránátalma (1) Grand Canyon (1) Gran Sabana (1) Greyhound (1) grizzly (1) Grönland (4) Grúzia (1) gurka (1) gyorsétterem (1) hacsapuri (1) Hacsiko (1) Hailé Szelasszié (2) Halál-völgy (1) Haleakala (1) Halemaumau (1) halfarkas (1) Halon-öböl (1) Halong-öböl (1) halottégetés (1) halpiac (2) halszósz (1) Hama (2) Hamed (1) Hanoi (1) Havanna (2) Hawaii (3) hegyi gorilla (1) helikopter (1) Hilo (2) Himalája (1) Himedzsi (1) hindu (1) Hirosima (1) hőguta (1) Hoi An (1) Homsz (1) Honolulu (2) Hoover-gát (1) Ho Chi Minh (1) Hué (1) Humboldt (1) idegenvezető (1) időzóna (1) Iguacu (1) Illatos folyó (1) ima (1) Indonézia (1) Inle-tó (2) internet (1) Ipanema (1) Irrawaddy (1) ír kávé (1) iszapfortyogó (1) iszlám (1) Izland (1) jackfruit (1) japán konyha (1) japán WC (1) Jáva (1) jegesmedve (2) jéghegy (3) jégtakaró (1) Jemen (1) Jereván (1) Jimmy Angel (1) John Lennon (1) joruba (1) José Martí (1) jövendőmondó (1) Júda oroszlánja (1) jurta (1) kajmán (1) kaldera (1) Kamcsatka (3) Kampala (2) Kandovan (1) Kandy (1) Kappadókia (1) Karimszkij (1) karszt (1) Katmandu (1) Kaukázus (1) kávé (1) Kazbek (1) kefir (1) Kék-Nílus (2) kéklábú szula (1) kénkiválás (1) kígyópálinka (1) Kilauea (2) Kilauea Iki (1) kínai konyha (1) Kiotó (1) Kipling (1) kirablás (1) Kőedény síkság (1) koldus (1) kölessör (1) kolostor (1) Kona (2) Korán (1) korjak (1) kötélláva (1) Krak de Chevaliers (1) kráter (1) krikett (1) krill (1) Kuba (1) Kukulkán (1) kultúrsokk (1) kumari (1) kumisz (1) kvász (1) labdapálya (1) Lalibela (1) lao-lao (1) Laosz (2) Las Vegas (1) láva (2) lávaalagút (1) lávafolyás (1) lazac (1) La Paz (1) legészakibb templom (1) legészakibb Lenin (1) Lenin (1) Leningrád (1) levélvágó hangya (1) Livingstone (1) lobélia (1) lombkokona (1) Lomé (1) Longyearbyen (1) Luang Prabang (1) Lyubov Orlova (1) madárpiac (1) magassági betegség (1) Mahéburg (1) maja (1) makadámia dió (1) malária (1) Mali (1) Mandalay (1) Maracana (1) Márquez (1) maté (1) Matmata (1) Maui (1) Mauna Kea (2) Mauna Loa (2) Mauna Ulu (1) Mauritius (1) mauzóleum (1) mecset (1) medresze (1) Megváltó Krisztus (1) méhkasházak (1) Mekka (1) Mekong (1) Mekong-delta (1) Mesa Verde (2) Mesztia (1) méterrendszer (1) Mexikó (1) mezcal (1) Mianmar (1) MIG (1) Miss India (1) miszó (1) Mohamed (1) Moher sziklái (1) mojito (1) mokka (1) Molokai (1) molokán (1) Monteverde (1) Moreno-gleccser (1) muzulmán temető (1) My Lai (1) Nagaszaki (1) Nagy-sziget (1) nat (1) nene lúd (1) Nepál (1) newar (1) nikáb (1) Nílus (1) Nordenskjöld (1) noria (1) nummulitesz (1) nyomtáv (1) Oahu (1) oázis (1) Ofra Haza (1) Ohia lehua (1) olmék (1) olvadékvíz (1) Omajjád (1) onszen (1) orangután (1) Orinoco (2) örök fagy (1) Orontesz (1) oroszlán (1) oroszlánfóka (1) ORWO (1) padaung (1) páfrány (1) pagoda (2) pahoehoe (1) pakkjég (1) Palenque (1) pálmabor (1) Palmira (1) Pantanal (1) Paraty (1) Patagónia (1) periglaciális (1) permafrost (1) pingo (1) pingvin (2) piramis (1) Piton de la Fournaise (1) Playa del Carmen (1) Pokhara (1) poligonális tundra (1) Popa-hegy (1) pörölycápa (1) Porto Novo (1) portré (1) Powell-tó (1) Practica (1) Protea (1) púpos bálna (1) Pyramiden (1) qat (1) rablás (1) Rafflesia (1) ramadan (2) Rangun (1) rénszarvas (3) Réunion (2) Rio de Janeiro (1) rizs (1) rizspálinka (1) Roland Garros (1) Rusztaveli (1) ryokan (1) Saigon (1) Santa Fe (1) Santiago de Cuba (1) San Cristóbal (1) saslik (1) séga (1) Serengeti (1) Sevilla (1) Shackleton (1) Shibam (1) Sibuja (1) Simien (1) Sindzsuku (1) sinkanszen (1) Siratófal (1) sivatagi rózsa (1) Siwa (1) skanzen (1) sombrero (1) Spitzbergák (3) Srí Lanka (1) St-Denis (1) Svalbard (1) Svalbard-egyezmény (1) Szahara (4) szaké (2) szakura (1) szalmakalap (1) szamovár (1) szamurájkard (1) szánhúzó kutya (1) szárong (1) szegénység (2) Szentpétervár (1) szerzetes (2) Szevan (1) szikh (1) sziklarajzok (1) színes földek (1) Szíria (2) szivar (1) szolfatára (1) Sztálin (1) sztúpa (2) szuahéli (1) szúnyog (1) szuvenír (2) talajfolyás (1) tamil (1) Tana-tó (2) Taos (1) Taos pueblo (1) tatami (1) tavaszi tekercs (1) Tbiliszi (1) tea (1) teázó (1) temetés (1) templom (1) tepui (1) tequila (1) természetfotó (1) tévé (1) tevetej (1) Togo (2) Tokió (2) Tolbacsik (1) Tonlé Sap (2) toradzsa (2) tuareg (2) tukán (1) tundra (1) Tűzföld (1) tűzhangya (1) Uganda (2) Új-Zéland (1) újgyarmatosítás (1) újság (1) uro (1) Ushuaia (1) úszó piac (2) Utah (1) utcagyerek (1) vályog (1) vályogkunyhó (1) Varig (1) Venezuela (1) Vientiane (1) Vietnam (1) vietnami háború (1) viking (1) Viktória-tó (1) Virunga (1) víziló (1) vízipipa (1) vudu (3) Vulcano (1) vulkán (1) Waikiki (1) Weddell-fóka (1) White Sands (1) Yazd (1) Yogjakarta (1) Yucatán (1) Zapata (1) Zenit (1) Zion (1) zsiráfnyakú nő (1) Címkefelhő

HTML doboz

SÖR JÉGKOCKÁVAL - BEVEZETÉS MÁS VILÁGOKBA - 10. fejezet - Fő a biztonság, avagy a bukástól a maláriáig

2013.08.03. 18:04 Németh Géza

„A biztonság nem más, mint az élet bizonytalanságának élvezete”

                                                                       (Morgan Scott Peck)

 

Baj elvileg bárhol, bármikor érhet bennünket, ám ha idegenben történik valami, sokkal kellemetlenebb. Közbejöhet betegség, baleset, kirablás, akkor aztán ott állunk (vagy fekszünk) az ismeretlenben, egy szál magunk.

    A halál szele egyszer, ha megcsapott (lehet, hogy többször is, de ennek nem voltam tudatában). Nagyon kezdő utazóként barátommal nekivágtunk Lengyelországnak, motorral. Minden jól alakult, azazhogy majdnem. Megesett, hogy késő délutáni szürkületben a hazafelé tartó marhacsorda éppen egy négysávos autópályán (!) igyekezett átkelni és két jószág egymáshoz kötve éppen az utunkba került. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az út egyik oldalán az egyik tehén, a másikon a másik, közöttük úgy fejmagasságban a kötél. Ha abba belefutunk, esetleg lenyakaz. Fékcsikorgás lett a vége, akárcsak egy másik helyen, ahol egy szabálytalanul kanyarodó autó hátuljába szálltunk bele. Ennek következménye lett az a gumicsere, mely majdnem a végünket okozta. A wrocławi szerelő ugyanis, akihez betértünk vulkanizálás végett, gondolván, hogy jót tesz, ingyen adott egy használtat a saját készletéből, mondván, ezzel kihúzzuk hazáig. Nem húztuk ki. Ez a gumi durrant el hazafelé jövet, pont a fenekem alatt, Szlovákiában, hegyvidéki terepen, úgy hatvanas sebességnél, bár ehhez a fenekemnek alighanem semmi köze nem volt. Talán jobb lett volna, ha tüstént fölbukfencezünk. De nem! Végig kellett kínlódni néhány keserves másodpercet, mialatt az ember átgondolhatja, amit ilyenkor szokás, s csak aztán repültünk.  Attól eltekintve, hogy a súrlódástól szó szerint kiégett a nadrágom és úgy megrándult a csuklóm, hogy egy napig csak bal kézzel tudtam fölemelni a söröskorsót, bajunk nem lett, ám a motort darabokban, vonaton hoztuk haza.

     Azóta nem ülök motorra. Azazhogy egyszer, sok évvel később, mégiscsak megtettem, de abban sem volt sok köszönet. Az ugandai Jinja városa környékén kempingeztünk, nem túl messze attól a helytől, ahol a Fehér-Nílus kilép a Viktória-tóból és szép zúgókon halad át. Annyira mégiscsak messze volt, hogy a távot legyalogoljam. Ekkor, szinte a semmiből, előkerült egy helybeli fiatalember, rettenetesen ócska motorjával és megalkudtunk. Pöfögtünk vagy kétszáz métert, amikor leesett a sebességváltó pedálja. Keservesen visszarakta és ez a kátyús, esővíztől csúszós, kb. 7 kilométernyi földúton még háromszor megismétlődött. Végül oda is értünk meg vissza is, de akkor már csakugyan megfogadtam: soha többé motor. Vietnamban el akartak cipelni bennünket egy motoros kirándulásra (utasként, persze), de én voltam az egyedüli a csoportból, aki kategorikusan nemet mondott, és ez most már így is marad.

    Repülőgéppel eddig kereken négyszáz föl- és leszállást abszolváltam, s csupán egyszer estem gondolkodóba, kell-e ezt nekem erőltetnem. Kijevből Taskentbe repültünk a legendás komfortú Aeroflot IL-62-esével, amikor nem sokkal a fölszállás után penetráns benzinszag árasztotta el az utasteret. Egyszer csak látjuk ám, hogy a jobb oldali szárnyból sugárban ömlik a kerozin. Egyik pilóta hátrajött, hogy vizuálisan is elemezze a helyzetet. Akkor még nem tudtam, kötelező-e ilyenkor fölrobbanni. Utóbb megkérdeztem pilóta unokatestvéremet, azt mondta, nem okvetlenül. A tartály idővel nyilván kiürült, nafta ezek szerint maradt elég, szépen meg is érkeztünk. Volt még alkalmam néhány „repülő koporsó” kategóriába sorolható géppel utazni. Talán elég említeni a mongol légitársaság AN-24-eseit, melyeknek hajtóműveiből drótok lógtak ki, vagy az Air Madagascar elsőgenerációs Boeing 737-esét, amit valószínűleg csak a festék tartott össze, és még sorolhatnám.  

     Országúton az indiai buszokon éreztem magam a legkellemetlenebbül, amit egyrészt a járművek és az utak helyenként rettenetes állapota, másrészt az indus sofőrök vezetési stílusa indokolt. Még összesen nem láttam annyi árokba, szakadékba fordult buszt, teherautót, mint ott. Nézzék meg az újságokat, ritka az olyan hét, amikor ne érkezne hír egy-egy szakadékba zuhant indiai autóbuszról. Dél-Indiában egy alkalommal hegyeken keltünk át autóbusszal, jobbára egysávos szerpentinen. Se útjelzés, se szalagkorlát, a kanyarokat lehetetlen belátni, legföljebb bedudálni, a busz műszaki állapota is erősen kétséges volt, úgyhogy az utazóközönség csendben rettegett és/vagy hányt.  Személyautóval talán még kockázatosabb. Az ember ül a bérelt kocsi sofőrje mellett (mögött), merthogy Indiában autót bérelni csak sofőrrel együtt lehet, és azt látja, hogy az esti sötétségben folyamatosan jön szembe a halál, rokkanásig rakott teherutók, tevék által húzott kivilágítatlan szekerek képében. 

    Irán országútjain, bár jó minőségűek és a forgalom is elég gyér, a sofőrök csak-csak megtalálják az alkalmat a végzet megkísértésére. Ki tudja, miért, sportnyelven szólva, egyenesen imádnak az ideális íven közlekedni, ami sok esetben úttest bal oldalát jelenti, annak ellenére, hogy a helyi KRESZ is a jobb oldalt preferálja. Állítólag Iránban a legnagyobb az ezer lakosra jutó halálos közlekedési balesetek száma. Roncsokat láttam bőven. Egy-egy nagyváros szélesebb utcáján gyalogosan átkelni maga az istenkísértés. Iszfahánban például egyetlen, lámpával védett zebra sincs, a túloldalra átjutni csakis rettenthetetlenül bátor, jó kondícióban levő embernek ajánlott, ugyanis az autósoknak eszük ágában sincs fékezni, nemhogy megállni. Ahogy mondani szokás, átmenni lehetetlen – a túloldalra születni kell. Hasonló borzalmakat élhetünk át például Isztambul vagy Kairó utcáin is. Vietnam nagyvárosaiban a tengernyi robogó keseríti meg a gyalogos életét. Az még hagyján, hogy egymást összevissza törik, de egy hosszabb utcai gyalogosátkelést a legvakmerőbb külföldi is kétszer meggondol. Kairóban egy esti taxizás során töprengtem el az élet értelméről. Szinte hihetetlen, hogy nem ütköztünk semmivel.

242 robogótenger.jpg

 

                                   Ki mer itt átmenni a túloldalra? (Hanoi, Vietnam)

 

Nem mondom, a Szaharában is kitört néha a frász, amint sofőrjeink padlógázzal repesztettek föl a homokdűnék tetejére, de még ennél is félelmetesebb volt lenézni – és legurulni. Néhányszor, biztos, ami biztos, szóltak is, hogy inkább szálljunk ki.

09-1.jpg

                                      Lefelé egy homokdűnéről (Szahara, Líbia)

 

 

Albániában utoljára a II. világháborús olasz megszállás alatt építettek utat, azt is egy nyomsávosra. Az albán újgazdag pedig nem tudta elképzelni az életét úgy, hogy első autójának ne a legnevesebb (lopott, csempészett) nyugat-európai márkákat válassza, ám amint a sok út menti fejfa tanúsítja, nemigen bírtak a lóerőkkel. Meglehetősen sok síremléket láttunk az utak mentén.  Mi egy méretes, ám alaposan lestrapált gumikon futó Ikarusszal próbáltuk bevenni a kanyarokat, nagyjából sikerrel. Amúgy azt hallottam, hogy az utóbbi években sokat javult az úthálózat állapota. Etiópiában szintén az olasz megszállás alatt épült a hegyi utak jó része. Hatalmas túrakocsink a húsz nap alatt háromszor kapott defektet és néha kétségeim támadtak, megússzuk-e élve.                  

    Betegnek lenni itthon se jó, külföldön meg végképp nem az. A leggyakoribb kór a gyomor- és bélfertőzés, amit Afrikától a Közel-Keleten át Kelet-Ázsiáig bárhol beszerezhetünk. Hiába csillog-villog az étterem, nem tudhatjuk, hol járt a szakács keze, mielőtt az ételt a tányérunkra tette. Feledhetetlen emlékek kötnek például Isztambulhoz, mert mire Kappadókiából odaértem, már dolgoztak bennem a bacik, és minden látnivaló megtekintését úgy kellett megszerveznem, hogy azok lehetőleg mellékhelyiségekhez könnyen befutható távolságban legyenek. Tanzániában a szavannán hiába mosakodtunk be minden étkezés előtt úgy, mint egy mellkassebész, pár nap alatt mind a négyünket utolért a végzet, engem ráadásul roppant kínos helyzetben. Éppen kifelé jöttünk a Serengeti Nemzeti Parkból és előre megbeszélt ebédlőhelyünk felé közeledtünk, amikor csodálatos hímoroszlánt pillantottunk meg egy fa alatt hűsölni. Egész utunk legszebb, hozzánk legközelebb levő oroszlánja volt, úgyhogy megálltunk fényképezni. Abban a pillanatban akkorát csikordultak a beleim, hogy beleremegett a föld. Egy darabig türtőztettem magam, de aztán kénytelen voltam bejelenteni túravezetőnknek, hogy ha öt…, vagy inkább két percen belül… Ehhez tudni érdemes, hogy nagyragadozók által járt vidékeken a kocsit nem lehet elhagyni, vagy ha a végszükség úgy hozza, az ember lekuporodhat pár méterrel az autó mögött. Itt még erre sem volt lehetőség, viszont csoda történt. Gurultunk vagy kétszáz métert és mit látok: egy igazi budit! Szerintem az egész afrikai szavannán nincs ezen kívül egyetlen nyomorult árnyékszék sem, s hogy ott miért volt, gőzöm sincs. A lényeg, hogy odaértem. A megkönnyebbülés ideje azonban még nem jött el. A kocsi ugyanis továbbment újabb háromszáz métert, ott vártak bennünket szakácsaink terített asztallal. Dolgom végeztével még odáig is el kellett jutnom. De mi van, ha az oroszlánok még mindig itt ólálkodnak a közelben? Végül is nem ólálkodtak, pokoli meleg volt, az oroszlán meg napközben általában nem vadászik.    

09-2.jpg

          Ez volt az a bizonyos gyönyörű oroszlán (de nem miatta kellett futnom)

 

Egy kis bélfertőzés, persze, semmi azokhoz a trópusi nyavalyákhoz képest, amikkel az útikönyvek riogatnak. Csak ízelítő a kínálatból. Lehet kapni sárgalázat, tífuszt, vérhast, kolerát, mindenféle hepatitiszt, fertőző agyhártyagyulladást, dengue-lázat, maláriát stb. Megelőzésként szedhetünk gyógyszert, kaphatunk annyi védőoltást, hogy magunk vagyunk egy két lábon járó baktérium- és vírustenyészet, de ezek az átkozott bacilusok már annyira rezisztenssé váltak, annyit mutálódtak, hogy a gyógyszerek megbízhatósága sokszor az 50 százalékot sem éri el.  Indiába készülve például be sem oltattam magam semmi ellen, pedig alighanem nincs a világon olyan fertőző betegség, amit ott be ne lehetne szerezni. Enyhe gyomorrontással azt is megúsztam.

     Malária elleni gyógyszert, ha a körülmények megkívánják, általában szedek, pedig jól tudom, nincs gyógyszer a malária ellen. Amit beveszünk, jó esetben csak a vérbe jutott kórokozó további szaporodását akadályozza, ha éppen azt a gyógyszert használjuk, ami az illető régió parazitái ellen hatásos lehet. A Niger vagy az Okavango mentén halálra csipkedtek a szúnyogok, de maláriát szerencsére nem kaptam, miként sok más trópusi országban sem. Ha azonban az utazó sokat kísérti az istent, ezt sem ússza meg. Engem 2009-ben, valahol Nyugat-Afrikában ért utol a végzet, de a tünetek csak hazaérkezésem után egy héttel jelentkeztek. Alacsony, majd magas láz és olyan hidegrázás, amilyet azelőtt soha nem tapasztaltam. Az ember elkezd rezonálni, minden porcikája reszket és negyedórán át képtelen leállni, csak remeg és remeg. Pocsék érzés. Pont akkoriban volt a H1N1-frász, úgyhogy az első napokban arra gyanakodtam, bár influenzaszerű tüneteim nem mutatkoztak. Három nap után már olyan rosszul voltam, hogy elindítottam a szokásos protokollt. Ügyelet, mentő, beöltöztetés maszkba, kesztyűbe (az ügyeletes orvos influenzára gyanakodott – a malária nem terjed emberről emberre), Szent László Kórház, vérvétel, és egy óra múlva megvolt a diagnózis: malária. Nem mondom, hogy megnyugodtam, bele is lehet halni. Aztán négy napon át kaptam a megfelelő gyógyszert, és két nap után tulajdonképpen minden tünetem elmúlt. Maradt még egy utolsó vérvétel az ötödik napra és egészségesen, parazitáktól mentesen bocsátottak le. Azért megkérdeztem a kezelőorvosomat, mennyire volt ez komoly. Azt felelte, európai embernél a malária mindig nagyon veszélyes lehet. Kérdezhetik persze, hogy mondjuk az afrikaiakra nem? Nos, nem annyira, mert ha egy-két fertőzést sikerrel túléltek, a következőket könnyebben viselik el. Nemrég olvastam, hogy egy segélyszervezet valahol Fekete-Afrika falvaiban szúnyoghálót osztogatott a helybelieknek, akik viszont rájöttek, hogy kiválóan lehet őket halászhálóként is használni és akként is alkalmazták.  Mindemellett a malária napjainkban világviszonylatban a legpusztítóbb betegség, évente majdnem egymillió áldozatot szed. Itthon többen kérdezték, hogy beoltattam-e magam. A válasz, sajnos, egyszerű és riasztó, ám ezt az itthoniak 99 százaléka nem tudja: a malária ellen a kutatók hosszú és szívós erőfeszítései ellenére sincs még vakcina. Az egyetlen lehetőség arra, hogy elkerüljük a fertőzést, ha magát a szúnyogcsípést kerüljük el, az meg szinte lehetetlen. Más kérdés, hogy akár ezer szúnyog is kínozhat bennünket és semmi bajunk sem lesz a viszketésen kívül, megint más, hogy egyetlen is elég a kórokozó átviteléhez.

    S hogy kell-e félni a betegségektől? Úgy gondolom, nem tölthetjük az utazásunkat folytonos rettegésben, de legalább mi magunk tegyünk meg mindent azért, hogy elkerüljük a kórokat. Amikor pár éve Vietnamba készültem, éppen a tetőfokán járt a madárinfluenza. Felhívtam egy ismerős orvost, aki a trópusi betegségek egyik legjobb hazai specialistája és megkérdeztem, elutazna-e a helyemben. Visszakérdezett: készülsz baromfitelepet meglátogatni? Nem. Szándékodban áll döglött madarak tetemét gyűjtögetni? Nem, de hát már százan meghaltak… És hány lakosa van Vietnamnak? Úgy 80 millió – feleltem. Akkor mi a kérdés? Tehát elutaztam. De! Ha azt tanácsolják, hogy ne igyunk csapvizet, akkor ne igyunk, sőt jégkockát se kérjünk az italunkba. Ha még azt is, hogy minden, erre alkalmas gyümölcsöt hámozzunk meg, akkor tegyük azt.

    Mielőtt áttérnénk az emberi veszedelmekre, időzzünk még el az állatoknál. Nem fogják elhinni, hol és miféle lények által értek az első igazi állattámadások. Izland déli, néptelen partvidékén fotóztam a gleccsereket, amikor azt vettem észre, hogy két madár eszeveszettül körözni kezd a fejem fölött, majd lecsapnak rám. Kis híján elérték a fejemet. Akkor még nem ismertem a sarki cséreket. Talán nincs még egy madárfaj a földkerekségen, mely annyira védené a fészkét, mint ezek. Amúgy a földre, a kövek közé rakják a tojásaikat, és ha vélt ellenség közeleg, azonnal felszáll néhány elfogó vadász és támad. Ha azt hiszik, ez nem is olyan komoly, tévednek. Hallottam már komoly sérüléseket okozó sarki csérekről.

   A tanzániai Ngorongoro-kráterbe rengeteg turista jár le, hogy közelről szemügyre vegye rendkívül gazdag állatvilágát. Sosem találnák ki, mitől kell félni. Nem a békésen legelésző rinocéroszoktól, nem is a dagonyázó vízilovaktól, az oroszlánoktól meg különösen nem. A nagymacskák annyira megszokták az ember jelenlétét, hogy a nagy melegben leheverednek a túrakocsik árnyékába hűsölni, úgy kell őket elzavarni, hogy továbbmehessünk. Túravezetőnk már a leérkezéskor szólt, hogy a hideg ebédként kapott szendvicsekkel szigorúan tilos kiszállni a terepjárókból, ugyanis csak erre várnak a kányák. Mesélte, korábban egyik utasát orvoshoz kellett vinni, mert a gonosz madarak, lecsapva a kajára, súlyos sérülést okoztak az illető arcán-fején.

09-3.jpg

                      Barátkozó oroszlánok a Ngorongoro-kráterben

 

   Afrika tele van veszélyesebbnél veszélyesebb nagyvadakkal, de szakértők szerint nem  a nagymacskáktól kell a leginkább óvakodni. A területüket és kölyküket védő vízilovak például több embert ölnek meg, mint az oroszlánok. Már csak ezért sem túl nyugodtan hajtottam álomra a fejem az ugandai Mburo-tónál levő félig-meddig vadkempingben, melyben százszámra nyüzsögtek a vízilovak. Mi lesz, ha ezek éjszaka kijönnek legelni (mert bizony kijönnek) és végigtapossák a sátrainkat? Persze, nem ott jöttek ki. Az Okavango-deltában, Botswanában a Chiefs-szigeten sátraztunk és vagy gyalog, vagy a helybeliek által is használt keskeny kenuféleségen, a mokorón mentünk a terepre. Túravezetőnk elmagyarázta, hogy e vidék legrettegettebb állata a kafferbivaly, ezért ha szagot fogva megindulnának felénk, futás, és fel a legközelebbi fára. Amúgy rengeteg kafferbivalyt láttunk, de egyik sem indult felénk. Annál inkább egy hatalmas elefántbika, mely rendszeresen a közösségi épületünk előtt legelészett. Épp mokorókkal tartottunk vissza a táborhelyünk felé, amikor az unatkozó elefánt felénk lódult. A lehető legsietősebben partra ugráltunk, aztán futás… Amúgy az elefántok – az afrikaiak – tényleg nagyon veszélyesek tudnak lenni és egyáltalán nem azok a „szelíd óriások”, amiknek emlegetni szokták őket. Legutóbbi dél-afrikai utamon az Umfolozi Vadrezervátumban az utolsó pillanatban vettük észre, hogy közvetlenül a kocsink mellett a magas bozótban falatozik egy megtermett példány. Vezetőnk nem is állította le a motort, csendben, ugrásra készen figyeltünk, de túlzottan el volt foglalva az evéssel. Pár perc múlva hallottuk rádión, hogy nem messze tőlünk egy felhasított hasú orrszarvút találtak. Eleinte, a távolból még orvvadászra gyanakodtak, de amikor meglátták a sérülését, biztosra vették, hogy elefánt támadta meg. „Nem szeretnek ezek senkit és semmit, még egymást sem” – fűzte hozzá a vezetőnk. Ő már csak tudja, több mint negyven éve visz túrákat ebbe a parkba.

09-4.jpg

                              Tényleg nagyon közel volt (Umfolozi rezervátum, Dél-Afrika)

 

    Az Északi-sarkvidéken gyakori a jegesmedve, a Spitzbergákon különösképp, más kérdés, hogy nyáron nekik a tundra túl meleg, ezért visszavonulnak a jégmezők közelébe. Longyearbyenből, a fővárostól alig távolodtunk el pár száz métert, de túravezetőink már hozták a puskát. Ennek használatára is kiképezték őket. Ki a vadonba meg végképp nem tanácsos fegyver nélkül nekiindulni, mi több, nem is szabad. De mi lesz, ha éppen éjszaka jönnek, amikor mindenki az igazak álmát alussza? Nos, amikor első táborhelyünkön partra szálltunk, egyik útitársammal dög nehéz ládát kellett felcipelnünk a domboldalon. Ebben meg mi a bánat van? – kérdem Dagmart, egyik túravezetőnket. Aknák – felelte. Aknák? Minek? Majd meglátod, szólt sejtelmesen. Este kiderült. Az a szokás, hogy leszúrnak a táborhely körül négy cöveket, ahhoz durranóaknákat installálnak, majd úgy combmagasságban az egész sátrazóhelyet körbekerítik damillal. Ha jön a medve, beleakad, az aknák durrannak, a puskával felszerelkezett túravezetők meg majd elkergetik. Nos, nem így történt, egész úton egy fia jegesmedvét láttam – kitömve a repülőtér várócsarnokában.

09-5.jpg

                                Ilyen tábla sem sok helyen van (Spitzbergák)

 

    Maradjunk még a medvéknél. Alaszkában több medvefaj is él, úgyhogy mihelyt a városokból kilépünk a természetbe (az egyetlen, amiért érdemes Alaszkába utazni, de azért nagyon), elvileg bárhol összefuthatunk velük. Mivel erre az idegent számtalan módon figyelmeztetik (táblákkal, prospektusokkal), az ember minden bozótban medve szöszmötölését véli hallani és elkezd afféle virtuális medveszagot érezni. Olyasmi ez, mint Budapesten a régi épületek előtti járdán közlekedni, ahol bármelyik házra ki lehetne írni, hogy omlásveszély, de ezt az ember anélkül is zsigereiben érzi, csak nem gondol rá állandóan. Ilyesmi a medveszag is, csak félelmetesebb. Amúgy lehet medveriasztó spray-t is kapni, no meg számtalan jó tanácsot, hogyan viselkedjünk, ha szembetalálkozunk egy medvével. Először is, csapjunk zajt, hogy idejében meghallja az érkezésünket, akkor talán elpucol. Ha nem, akkor se fussunk el, ő a gyorsabb. Távolabbról lengessük a karunkat, ha közelebb jön, feküdjünk a földre és karunkat kulcsoljuk a tarkónkra. Ha támad, akkor aztán adjunk neki, bele a pofájába. Azért azt megnézném, ahogy ezt a tanácsok kiagyalója egyszer végigcsinálja. A kempingekben külön útmutatót kapunk, mit tegyünk, hogy elkerüljük az éjszakai medvetámadást. A sátorban ne tartsunk élelmiszert, fogkrémet, illatosító szereket és ha lehet, ne menstruáljunk. Több helyen is elhelyeznek „medvebiztos” vaskazettákat, oda kell betenni az élelmet. A Denali Nemzeti Park egyik kempingjében például felállítottak egy hatalmas fémkonténert, aminek a zárja olyan bonyolult volt, hogy átlagos kézügyességű embernek is percekbe került, mire rájött, hogyan nyílik-záródik, tudniillik a sima retesszel a medve könnyen elboldogul. Amúgy láttam medvét Alaszkában dögivel, hajóról többet is, de egyszer még túrabusz ablakából, egészen közelről is.    

    Sokkal kisebb állatok viszont gyakran keserítették meg az életemet. Annyi szúnyogot biztosan nem hord a hátán a föld, mint Kamcsatkán. Védekezhettünk akárhogy, cipóra dagadtunk a tömérdek csípéstől. Volt, aki fokhagymával próbálkozott, többen füstöléssel, kaptunk orosz barátainktól méhészkalapra emlékeztető, az arcot hálóval védő fejfedőt, fújtunk, kentünk mindenféle riasztó vegyszert, de hát enni, szükség esetén nadrágot letolni csak-csak kellett néha, és ilyenkor nem kegyelmeztek. Bevették magukat sátrainkba, túrakocsinkba, mindenhová. Kínomban rettenetes bosszút esküdtem ellenük, hogy majd egyszer visszatérek és óriási peszticidágyúkkal felfegyverkezve eltörlöm a föld színéről Kamcsatka összes szúnyogját. Még náluk is gonoszabbak az úgynevezett homoki legyek. Velük először Új-Zélandon, aztán Venezuelában, a Gran Sabanán futottam össze. Hozzájuk képest a szemtelen házi légy ügyetlen kezdő; míg amazok csak molesztálják az embert, ezek csípnek, de kegyetlenül. Véresre vakartam karomat, lábamat, mindenemet, fél éjszakákat nem aludtam a rettenetes viszketéstől, a csípések nyoma pedig hónapokig megmaradt.

09-6.jpg

                      Horror 1. - Kamcsatkai szúnyogcsípéseim nyomai

 

    A legszörnyűbb rovartámadás azonban Brazíliában ért. Csoportom többi tagja lovas túrára ment a Pantanal hatalmas mocsárvidékén, miközben én a vizes területek közötti földutakon, ahol egyébként a marhák és egyéb haszonállatok is járnak, szárazon próbáltam becserkészni fotózásra alkalmas madarakat, kajmánokat. Mit sem sejtettem arról, hogy pont e száraz sávokon leselkedik rám a borzalom. Megálltam egy pillanatra, hogy le kapjam egy a vízben lustálkodó kajmán vigyorát és a következő pillanatban, de tényleg másodpercek alatt, ezernyi hangya özönlötte el a cipőmet, lábszáraimat. Nem is akármilyenek: tűzhangyák! Én ilyen szerzetekkel annak előtte még sosem találkoztam, és a következmények messze meghaladták legszörnyűbb várakozásaimat is. Söpörtem őket lefelé, ahogy tudtam, de nem segített. Akkor cipő, zokni, nadrág le, és kajmánok ide vagy oda, térdig bele a vízbe. A rettenetes fájdalom pillanatok alatt csillapodott, úgyhogy miután felöltöztem, mentem tovább fotózni. Úgy egy óra múlva keveredtem vissza a táborhelyünkre, s amikor az újra fokozódó égető fájdalom nyomán megnéztem a lábam szárát, százával láttam apró piros pöttyöket. Ezek a dögök ugyanis mérgező alkaloidákat fecskendeznek be áldozataik bőrébe, miután megharapják. A növekvő terjedelmű piros pöttyök közepén pár óra múlva kis gennyes púpok kezdtek megjelenni és ott is maradtak még napokig. Útitársaktól kaptam kenőcsöket, antihisztamin-tablettákat, ettől eltekintve napokig kínzott a viszketés és a fájdalom. Ha hiszik, ha nem, elszíneződött pigmentfoltok képében még  évek múlva is ott volt néhány csípés helye a lábamon. 

(► folyt. köv.)

09-7.jpg

                       Horror 2. - Ezt művelték velem a brazíliai tűzhangyák

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

komment

Címkék: betegség baleset jegesmedve oroszlán malária szúnyog tűzhangya kirablás Szahara Etiópia Kamcsatka Serengeti

A bejegyzés trackback címe:

https://nemethgeza11.blog.hu/api/trackback/id/tr255443819

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása