HTML

Utas és Világ

Egy blog azoknak, akiket érdekel a világ és mindaz, ami bennünket, embereket összeköt és elválaszt

Friss topikok

Címkék

Abomey (1) Addisz-Abeba (1) Akakusz (1) Albánia (1) Albuquerque (1) Aleppo (1) állatvásár (1) Altiplano (1) Amarula (1) Amundsen (1) anasazi (1) Andok (1) Angel (1) Angkor (1) Annapurna (1) Antarktisz (2) Antilop-kanyon (1) Ararát (1) Arches (1) árvíz (1) Asszad (1) atombomba (2) Avacsinszkij (1) ayurvéda (1) Azori-szigetek (1) azték (1) A világ közepe (1) Bacardi (1) Bahariya (1) baleset (1) bálna (1) Bangkok (1) Barentsburg (1) Batumi (1) bazár (1) Beagle (1) Beagle-csatorna (1) bélyeg (1) Benin (3) berber (1) Bering (1) betegség (2) bifurkáció (1) bódéváros (1) bódhi fa (1) bolhapiac (1) Bolivar (1) borjadzás (1) Borneó (1) Borobudur (1) Botafogo (1) Bryce (1) Buddha (1) buddhizmus (1) Budweiser (1) Buenos Aires (2) Burkina Faso (1) Burma (3) Bwindi (1) Cancún (1) Canyon de Chelly (1) Cao Dai (1) Capitol Reef (1) Castro (1) Cerro Torre (1) Chamarel (1) Chamula (2) Chávez (1) Che Guevara (1) Chiapas (1) Chichén Itzá (1) Chitwan (1) citromos sör (1) cölöpfalu (1) Colorado (2) Coober Pedy (1) Copacabana (1) Corcovado (1) Córdoba (1) cseresznyevirágzás (1) cukornád (1) Cukorsüveg (2) curry (1) Damaszkusz (1) Darwin (1) datolya (1) Da Nang (1) delta (1) dia (1) diabáz (1) Diamond Head (1) Dian Fossey (1) dodó (1) dogon (2) durian (1) dzsambija (1) Dzselada pávián (1) Egyiptom (1) elefántmenhely (1) elefántteknős (1) Entebbe (1) esőerdő (1) esti piac (1) eszkimó (2) Etióp-magasföld (1) Etiópia (2) etióp ábécé (1) Everest (1) evőpálcika (1) ezüstkard (1) fétis (1) fez (1) Fitz Roy (1) fjord (1) flamingó (1) fóka (1) földrengés (1) fotózás (1) fregattmadár (1) Fudzsi (1) fügekaktusz (1) függőágy (1) fulani (1) füstölőpálcika (1) Galápagos (1) garnélarák (1) Garni (1) gaviál (1) Gejzírek völgye (1) Ghamames (1) Ginza (1) gleccser (2) Glen Canyon (1) Gonder (1) gorilla (1) gránátalma (1) Grand Canyon (1) Gran Sabana (1) Greyhound (1) grizzly (1) Grönland (4) Grúzia (1) gurka (1) gyorsétterem (1) hacsapuri (1) Hacsiko (1) Hailé Szelasszié (2) Halál-völgy (1) Haleakala (1) Halemaumau (1) halfarkas (1) Halon-öböl (1) Halong-öböl (1) halottégetés (1) halpiac (2) halszósz (1) Hama (2) Hamed (1) Hanoi (1) Havanna (2) Hawaii (3) hegyi gorilla (1) helikopter (1) Hilo (2) Himalája (1) Himedzsi (1) hindu (1) Hirosima (1) hőguta (1) Hoi An (1) Homsz (1) Honolulu (2) Hoover-gát (1) Ho Chi Minh (1) Hué (1) Humboldt (1) idegenvezető (1) időzóna (1) Iguacu (1) Illatos folyó (1) ima (1) Indonézia (1) Inle-tó (2) internet (1) Ipanema (1) Irrawaddy (1) ír kávé (1) iszapfortyogó (1) iszlám (1) Izland (1) jackfruit (1) japán konyha (1) japán WC (1) Jáva (1) jegesmedve (2) jéghegy (3) jégtakaró (1) Jemen (1) Jereván (1) Jimmy Angel (1) John Lennon (1) joruba (1) José Martí (1) jövendőmondó (1) Júda oroszlánja (1) jurta (1) kajmán (1) kaldera (1) Kamcsatka (3) Kampala (2) Kandovan (1) Kandy (1) Kappadókia (1) Karimszkij (1) karszt (1) Katmandu (1) Kaukázus (1) kávé (1) Kazbek (1) kefir (1) Kék-Nílus (2) kéklábú szula (1) kénkiválás (1) kígyópálinka (1) Kilauea (2) Kilauea Iki (1) kínai konyha (1) Kiotó (1) Kipling (1) kirablás (1) Kőedény síkság (1) koldus (1) kölessör (1) kolostor (1) Kona (2) Korán (1) korjak (1) kötélláva (1) Krak de Chevaliers (1) kráter (1) krikett (1) krill (1) Kuba (1) Kukulkán (1) kultúrsokk (1) kumari (1) kumisz (1) kvász (1) labdapálya (1) Lalibela (1) lao-lao (1) Laosz (2) Las Vegas (1) láva (2) lávaalagút (1) lávafolyás (1) lazac (1) La Paz (1) legészakibb templom (1) legészakibb Lenin (1) Lenin (1) Leningrád (1) levélvágó hangya (1) Livingstone (1) lobélia (1) lombkokona (1) Lomé (1) Longyearbyen (1) Luang Prabang (1) Lyubov Orlova (1) madárpiac (1) magassági betegség (1) Mahéburg (1) maja (1) makadámia dió (1) malária (1) Mali (1) Mandalay (1) Maracana (1) Márquez (1) maté (1) Matmata (1) Maui (1) Mauna Kea (2) Mauna Loa (2) Mauna Ulu (1) Mauritius (1) mauzóleum (1) mecset (1) medresze (1) Megváltó Krisztus (1) méhkasházak (1) Mekka (1) Mekong (1) Mekong-delta (1) Mesa Verde (2) Mesztia (1) méterrendszer (1) Mexikó (1) mezcal (1) Mianmar (1) MIG (1) Miss India (1) miszó (1) Mohamed (1) Moher sziklái (1) mojito (1) mokka (1) Molokai (1) molokán (1) Monteverde (1) Moreno-gleccser (1) muzulmán temető (1) My Lai (1) Nagaszaki (1) Nagy-sziget (1) nat (1) nene lúd (1) Nepál (1) newar (1) nikáb (1) Nílus (1) Nordenskjöld (1) noria (1) nummulitesz (1) nyomtáv (1) Oahu (1) oázis (1) Ofra Haza (1) Ohia lehua (1) olmék (1) olvadékvíz (1) Omajjád (1) onszen (1) orangután (1) Orinoco (2) örök fagy (1) Orontesz (1) oroszlán (1) oroszlánfóka (1) ORWO (1) padaung (1) páfrány (1) pagoda (2) pahoehoe (1) pakkjég (1) Palenque (1) pálmabor (1) Palmira (1) Pantanal (1) Paraty (1) Patagónia (1) periglaciális (1) permafrost (1) pingo (1) pingvin (2) piramis (1) Piton de la Fournaise (1) Playa del Carmen (1) Pokhara (1) poligonális tundra (1) Popa-hegy (1) pörölycápa (1) Porto Novo (1) portré (1) Powell-tó (1) Practica (1) Protea (1) púpos bálna (1) Pyramiden (1) qat (1) rablás (1) Rafflesia (1) ramadan (2) Rangun (1) rénszarvas (3) Réunion (2) Rio de Janeiro (1) rizs (1) rizspálinka (1) Roland Garros (1) Rusztaveli (1) ryokan (1) Saigon (1) Santa Fe (1) Santiago de Cuba (1) San Cristóbal (1) saslik (1) séga (1) Serengeti (1) Sevilla (1) Shackleton (1) Shibam (1) Sibuja (1) Simien (1) Sindzsuku (1) sinkanszen (1) Siratófal (1) sivatagi rózsa (1) Siwa (1) skanzen (1) sombrero (1) Spitzbergák (3) Srí Lanka (1) St-Denis (1) Svalbard (1) Svalbard-egyezmény (1) Szahara (4) szaké (2) szakura (1) szalmakalap (1) szamovár (1) szamurájkard (1) szánhúzó kutya (1) szárong (1) szegénység (2) Szentpétervár (1) szerzetes (2) Szevan (1) szikh (1) sziklarajzok (1) színes földek (1) Szíria (2) szivar (1) szolfatára (1) Sztálin (1) sztúpa (2) szuahéli (1) szúnyog (1) szuvenír (2) talajfolyás (1) tamil (1) Tana-tó (2) Taos (1) Taos pueblo (1) tatami (1) tavaszi tekercs (1) Tbiliszi (1) tea (1) teázó (1) temetés (1) templom (1) tepui (1) tequila (1) természetfotó (1) tévé (1) tevetej (1) Togo (2) Tokió (2) Tolbacsik (1) Tonlé Sap (2) toradzsa (2) tuareg (2) tukán (1) tundra (1) Tűzföld (1) tűzhangya (1) Uganda (2) Új-Zéland (1) újgyarmatosítás (1) újság (1) uro (1) Ushuaia (1) úszó piac (2) Utah (1) utcagyerek (1) vályog (1) vályogkunyhó (1) Varig (1) Venezuela (1) Vientiane (1) Vietnam (1) vietnami háború (1) viking (1) Viktória-tó (1) Virunga (1) víziló (1) vízipipa (1) vudu (3) Vulcano (1) vulkán (1) Waikiki (1) Weddell-fóka (1) White Sands (1) Yazd (1) Yogjakarta (1) Yucatán (1) Zapata (1) Zenit (1) Zion (1) zsiráfnyakú nő (1) Címkefelhő

HTML doboz

SÖR JÉGKOCKÁVAL - BEVEZETÉS MÁS VILÁGOKBA - 10/2 fejezet - Fő a biztonság, avagy a bukástól a maláriáig

2013.08.06. 10:40 Németh Géza

„A biztonság nem más, mint az élet bizonytalanságának élvezete”

                                                                          (Morgan Scott Peck)

 

(folytatás)    És most valami komolyabb! Iránban járva Siráz városában indultam egy igen szép mecset megszemlélésére, amikor iszonyú fájdalom hasított belém a jobb alhas tájékán. (A mecsetből mellesleg kiküldtek, éppen pénteki imaidő volt.) A fájdalom órák múlva sem csillapodott, csak hevertem az ágyamon, s közben láttam magam egy iráni kórház műtőasztalán kiterítve, amint helyi orvosok gyulladt vakbelem eltávolításán ügyködnek. Elhúztam még egy napig, közben átrepültem Tabriz városába. Másnap reggel átmentem a szomszédos szállodába telefonálni (az enyémben tudniillik nem volt nemzetközi vonal!), de a portás nem engedte meg, hogy használjam az övékét. Egyébként csak azt akartam közölni édesanyámmal, hogy remekül érzem magam. Vitánkra előkerült egy iráni fiatalember, kérdi, mi a gond. Elmondtam. Azt felelte, a barátaival elvisznek kocsival a főpostára, úgyis arrafelé van dolguk. Közben beszélgettünk és kiderült, hogy mindhárom fiú a helyi egyetem végzős orvostanhallgatója. Ekkor szerényen előadtam a panaszomat, hogy nekem itt meg itt borzalmasan fáj. Menet közben megvizsgáltak, megtapogatták a hasamat, végül közölték, hogy ez egészen biztosan nem vakbélgyulladás, hanem valami más, szóval nyugi. Hogy mi volt, máig sem tudom, de másnapra a fájdalom maradéktalanul elmúlt. Megjegyzem, nem volt biztosításom, addig sosem kötöttem, azóta viszont ki sem teszem a lábam az országból anélkül. Elolvastam Dian Fossey világhírű gorillakutató könyvét, abban szerepelt, hogy amikor először ment Kongóba gorillákat figyelni, mentora, Leakey professzor azt tanácsolta neki, hogy elindulás előtt operáltassa ki a vakbelét. És megtette. Talán nekem is ki kellett volna már vetetnem.

    Jártam néhány olyan vidéken, ahol egy hirtelen jövő komolyabb betegség akár életveszélyes is lehetett volna. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha mondjuk a Spitzbergákon, a tundra kellős közepén bármelyikünkkel történik valami. Még a leggyorsabb túravezető sem ért volna egy nap alatt olyan helyre, ahonnan helikopteres segítséget hívhatott volna, pedig volt két, hetven körül járó svájci útitársunk is. Műholdas telefon akkor még nem volt, vagy ha mégis, nem nekünk. Volt viszont Líbiában, a Szahara közepén, ahol egyébként veszélyes skorpiók és kígyók is élnek. Helyi vezetőnk hozott is magával valami speciális eszközt, amivel a mérget ki lehet szívni. Jut eszembe, Maliból hazafelé tartva a bamakói repülőtéren beszélgetésbe elegyedtem egy belga fickóval, aki féléves üzleti kiküldetésben dolgozott Maliban és szóba kerültek a trópusi nyavalyák is. Erre mutatott egy jókora táskát, melyben egész gyógyszertárat hurcolt magával, egyszer használatos fecskendőkkel, ampullákkal, mindennel.

    A túrázásról jut eszembe, talán sokan hallották annak a fiatalembernek a sztoriját, aki egyedül túrázott az amerikai Canyonlands Nemzeti Parkban. Történetéről játékfilm is készült. Kicsit eleresztette magát, bezuhant egy kis szűk, mély kanyonba és a jobb karjára ráesett egy nagy sziklatömb. Megmoccantani sem bírta, se a karját, se a követ. Öt kerek napon át kínlódott, végül késével levágta a saját karját, így szabadult ki. Kimászott a kanyonból, ott találtak rá turisták. Megúszta, kapott műkart, ma is túrázik, hegyet mászik, síel stb. Ha elfogadnak egy tanácsot: ismeretlen terepen, de ha túl nehéz, még ismerős tájon se túrázzanak egyedül. Bármikor, bármi történhet még a legtapasztaltabb, legerősebb emberrel is és bár a tévében csodálatos megmenekülésekről látunk filmeket, sokan meghalnak.  

     Amikor az Antarktiszra utaztam hajóval, nem tartottam különösebben betegségektől. A hajón két profi orvos is volt (úgy értem, nem utas), egy az orosz személyzetnek, egy az utasoknak, volt defibrillátor, de akár vakbélműtétet is el tudtak volna végezni. Konkrétan tudom, mert a végén a kapitány bemondta, hogy az orvosok, szerencsére, az egész út során munka nélkül maradtak. Egyébként egy-két évvel ezt követően ugyanennek az utazási irodának a hajója az Antarktisz környékén valami jéghegytől léket kapott és szép lassan elsüllyedt. De mivel tényleg szép lassan süllyedt el, még volt idő segítséget hívni és az utasok mind egy szálig megmenekültek.

    Azért egyszer mégiscsak megesett, hogy külföldön kórházban kötöttem ki. Nem volt ez igazi kórház, de majdnem. Történt, hogy 1975 nyarán egyik unokaöcsémmel stoppal nekiindultunk, hogy végigjárjuk Lengyelországot, az NDK-t (ifjabbak kedvéért: a hozzánk hasonlóan szocialistának nevezett Kelet-Németországot), hogy aztán Prágából repülővel térjünk haza. Minden remekül ment, egészen a Lengyelország északnyugati részén fekvő Szczecin városáig. Arrafelé akartunk átmenni az NDK-ba (illetve nem pont ott – lásd korábban – ,de így alakult). Épp túlestünk az útlevélvizsgálaton, amikor unokaöcsém pánikszerűen lekuporodni kényszerült – jobb híján – az őrbódé mögé. Mire kora este Rostockba értünk, már belőlem is jött minden, de rögvest az után, hogy magamhoz vettem. Már nem emlékszem, hol éjszakáztunk (nyilván valamelyik pályaudvaron), de másnap kimentünk Rügen szigetére, azokhoz a csodálatos fehér krétamészkő-sziklákhoz, melyek a tengerparton emelkednek. Ha valamit ettünk-ittunk, már futottunk. Ez önmagában sem valami kellemes állapot, de ráadásnak jött a láz. Késő délután, amikor visszaértünk a rostocki pályaudvarra, már sejtettem, hogy komoly a helyzet. Bementünk a vöröskereszttel jelzett helyiségbe, szerény némettudásommal előadtam a tüneteinket, mire a helyszínen állomásozó hölgy tüstént hőmérőt nyomott a hónunk alá. A higany szinte kiverte az üvegcső végét. Na jó, ez túlzás, de nagyon magas lázunk volt. Mentő jött, rendelőintézet, angolul is tudó orvos, vizsgálat, hol jártunk, mit ettünk stb., vérvétel (a fülcimpánkból – ilyenben sem volt még részem), egy óra múlva megvolt az eredmény. Hogy mi, azt nem tudom pontosan, de annyit sikerült kibogoznom, hogy ez errefelé most járvány. Van-e hol aludniuk azt éjjel? – kérdi az orvos. Hogy a fenébe volna? Jó, akkor elvisznek bennünket valahova. Négyszintes, modernnek is nevezhető tömbház, kettőnknek külön szoba, lázcsillapító, sok-sok tea, alvás. Másnap reggel aztán körülnézés. Kiderült, hogy ez a városi orvosegyetem (nyáron üres) kollégiuma, mi pedig karanténban vagyunk. Nem szó szerinti negyven naposban, de belátható ideig nem hagyhatjuk el az épületet. Ismerkedtünk, nézelődtünk az ablakból és láttuk ám, hogy egész családok „költöznek be”, sokan hoztak rádiót, apróbb háztartási felszereléseket. Tüneteink már másnapra számottevően enyhültek, de távozásról még szó sem lehetett. Nem is tudtunk volna, ugyanis a ruháinkat elvették, kaptunk valami rettenetes hálóinget, abban lófráltunk a folyosón. Így telt el kerek három nap, közben az épületet elkereszteltem „Hotel Durchfall”-nak, amivel nagy sikert arattam a lakótársak körében. (E szót – hasmenés – kis úti szótárból néztem ki és egy életre megjegyeztem.) A negyedik reggel föltettem a bátortalan kérdést az orvosnőnknek, mikor távozhatunk. Merthogy nekünk úgy öt nap múlva repülőjegyünk van haza, Prágából. Azt felelte, tekintettel a körülményekre, elenged bennünket, ha tünetmentesek leszünk, ezt pedig csak székletvizsgálattal lehetett megállapítani. Akkor meg már az istennek se akaródzott egyikünknek sem. A végén kúpot kaptunk, annak segítségével sikerült produkálnunk a szükséges mintát. Negatív lett, mehettünk! Egy alagsori raktárban megkaptuk gondosan fertőtlenített „civil” ruhánkat és diadalmenetben lépkedtünk kifelé a kapun. Azt hiszem, mi voltunk az elsők, akik távozhattunk, a helyieknek a szabály szerint két hetet kellett benn tölteniük. A „Hotel Durchfall” teljes vendégserege kinn ült az ablakokban és harsány üvöltéssel búcsúztattak bennünket, miközben mi a kis magyar zászlónkat lengettük. 

    Volt egy halálközeli élményem, ám annak pontosan tudom az okát. A nyugat-afrikai Beninben túravezetőnk azt találta ki, hogy tegyünk egy három-négyórás gyalogtúrát árkon-bokron át. A terep csak közepesen volt nehéz, ám olyan iszonyatos párás hőségben kellett mennünk, hogy még állva, árnyékban is az elviselhetetlenség határát súrolta. Bő háromórás caplatás után kezdtem azt érezni, amit talán azok a katonák is éreztek, akik annak idején az orosz fronton a borzalmas hidegben gyalogolva átélhettek. Egy lépést sem bírok továbbmenni. Leülni, lefeküdni, csendben meghalni. Nagyon közel álltam a végzetes hősokkhoz, vagy hőgutához, nevezzük bárhogyan is. Azt hiszem, az mentett meg, hogy egy patakhoz érkeztünk, ahol leroskadtam az árnyékban és még volt annyi erőm, hogy megkértem Noah-t, a vezetőnket, hogy a patakból öntsön rám annyi vizet, amennyit csak tud. Én ugyanis már nemhogy lépni, de felállni is képtelen voltam. A hideg víztől kissé magamhoz tértem, ücsörögtem ott egy ideig, de tudtam, hogy még jócskán kell mennem. Csaknem háromnegyed órát gyalogoltam félig önkívületben, mire elértem azt a helyet, ahol a kocsik és az ebéd várt ránk. Már említettem, nem bírom és nem is szeretem a meleget, de hogy ennyire…   

    Az utazó gyakran kerülhet olyan vidékekre, melyeket időnként természeti katasztrófa sújt. Végigjártam a világ leginkább földrengésveszélyes vidékeit, Mexikót, Perut, Kaliforniát, Indonéziát, Japánt, Iránt stb., de sehol a legkisebb földmozgást sem éreztem. Costa Ricában speciel egy nappal az érkezésem előtt volt komolyabb földrengés, ott erősen érezték, de áldozatok nem voltak, ellenben a szomszédos El Salvadorban százas nagyságrendben haltak meg emberek. Szerencsésen elkerültem tájfunokat, hurrikánokat, tornádókat, cunamikat, árvizeket, bár az utóbbinak a végét még sikerült elcsípnem Thaiföldön 1995 késő őszén. Egy héttel az indulásom előtt még láttam képeket az újságokban, hogy Bangkok egyes részein térdig vízben gázolnak az emberek. Amikor megérkeztem és vonattal utaztam kissé északabbra, Ayuthaya felé, a kiözönlött víz még csaknem a síneket nyaldosta, a kisvárosban pedig még javában takarították el a földből emelt szükséggátakat. Még északabbra busszal utaztam, és számos helyen víz hömpölygött át az úton. Aki útközben leszállt, sokhelyütt egyből vízbe lépett.

    Két olyan vidéken is megfordultam, amit cunami sújtott. Indonéziában, Jáva szigetén a 2004-es, karácsonyi katasztrofális cunami messze nem okozott olyan tragédiát, mint Szumátrán, Thaiföldön vagy Sri Lankán, de történt egy másik eset két évvel később, és abban a Pangandaran nevű tengerparti városkában, ahol eltöltöttünk két éjszakát, több tucatnyi ember halt meg és százak lettek hajléktalanok. A kis szállodába, ahol mi is megaludtunk, nagyjából másfél méteres víz zúdult be, de az engem is utaztató ausztrál Intrepid iroda akkori csoportja éppen valahol másfelé kirándult. Srí Lankán három évvel a nagy cunami után jártam, és azon a déli vidéken, melyet a legjobban érintett a hullám, még mindig hatalmas törmelékkupacokat lehetett látni. Csak az életben maradottak lelkét nem lehetett látni…

     Nekem egy vulkánkitörés hatalmas élmény, főleg, ha nem fenyeget, de azoknak, akik ott élnek a hatósugarában, gyakran katasztrófa. Hét évvel a Pinatubo-vulkán kitörése után jártam a Fülöp-szigeteken, és módfelett érdekelt a tűzhányó is, mely 1991-ben igen súlyos katasztrófát okozott, elsősorban az által, hogy a kilövellt finomszemcsés törmelék összekeveredett az esővízzel, és iszapárak formájában több környékbeli települést elárasztott. E lerakódások azóta megszilárdultak, beléjük csodaszép formákat mart az erózió, és mivel a vulkán közvetlen közelébe nem jutottam, ezeket néztem meg. Egy helyi férfit fogadtam fel kalauznak, mert a labirintusban nagyon könnyű eltévedni. Közben elmondta, őt és hét gyerekét is elűzte a vulkán, fából készült házukra annyi törmelék hullt, hogy félig összeroskadt. Azóta valami szükségszálláson laktak. Megmutatta egykori házát, csakugyan csúnyán tönkrement, de még így is akadt környékbeli, aki – nagy úr a szükség – beköltözött.

    Hawaii, a világ jelenleg legaktívabb – és egyben legalaposabban figyelt és kutatott – vulkáni vidéke. A Kilauea vulkán a Nagy-szigeten, egyik mellékkráteréből, kisebb-nagyobb intenzitással évtizedek óta ontja a lávát. Az olvadék 1986 novemberében elérte az aktív krátertől 12 km-re húzódó délkeleti partvidéket, aztán lerombolta a parányi Kalapana falut és hosszú szakaszon az országutat is elborította, majd az óceánba bucskázott. Ezt a helyet igyekeztünk keletről megközelíteni, ugyanis hírét vettük, hogy a nemzeti park embereinek asszisztenciájával megtekinthető, amint a láva eléri a tengert. Megjegyzem, mivel a hawaii lávák többnyire nagyon hígan folyósak és a sziget gyéren lakott, károkat csak igen ritkán és aránylag csekély mértékben tesznek az épített környezetben, egyszóval, ha csak valaki szánt szándékkal bele nem veti magát az izzó olvadékba, gyakorlatilag veszélytelen. Összegyűltünk pár százan, délután ötkor nyitották ki a kaput, leparkoltunk a megdermedt lávafolyások mellett. Erre jön egy fickó, mondja, hogy nem orral az út széle felé, hanem „menekülő” állásba. Hm. Eligazítás: vigyünk zseblámpát, elegendő ivóvizet, túrabakancsot, de ha meghalljuk a szirénát, akkor pucolás. Úgy 200 métert, ha mehettünk, amikor megálljt vezényeltek, szintúgy  200–300 méterre onnan, ahol az első lávafolyás látszik. De még nem látszik, csak hat körül dereng némi pirosság a víz fölött, aztán…, aztán kicsit élénkebb lesz. Talán ha besötétedik.  De nekünk már nem itt sötétedett be, mert félóra múlva megszólalt a sziréna. Nem kellett ugyan rohanvást elhagynunk a helyet, de a parkfelügyelők egyre csak noszogattak. Kérdjük: de hát miért? Mert megfordult a szélirány, és ha netán még az eső is rákezdene, esetleg savas párát hozhatna fölénk. Kifeküdtem, a japánok meg, akik egy-egy fotó kedvéért akár ölni is képesek, csendben szentségeltek.

09-8.jpg

                                                        Innen kellett "menekülni"

 

    Azt még megértem, miért nem engedtek az izzó láva közelébe. A láva a Puu Oo kráter kialakulása óta mintegy 300 hektárral növelte meg a sziget területét, és a peremek, mint ezt helikopterről láttam, csakugyan hajlamosak a leszakadásra (ettől még minimum 100 métert mehettünk volna). 1993-ban ez meg is történt, egy ember meghalt, tucatnyi megsérült, 2007-ben pedig egy kb. 20 hektárnyi partszakasz suvadt a tengerbe. Azóta tiltják, hogy e partszakaszhoz túlzottan közel menjenek a turisták. De hogy savas eső, forró láva és hasonlók? Másnap kora este egy maszek motorcsónakon odamentünk a tenger felől, helyenként öt méterre megközelítve a hullámokba bukó lávafolyásokat, ami legföljebb félelmetesen gyönyörű volt, de aligha veszélyes. Azért csónakosunk sürgősen hátramenetbe kapcsolt, amikor egy-egy nagyobb lávafoszlány becsobbanásakor gőzök-gázok borították el a járművünket is.  

09-9.jpg

               Annyira azért nem volt meleg a helyzet - izzó láva közelében Hawaiin

 

     A vulkánokat azonban nem szabad lebecsülni. Az olaszországi Vulcano szigetén tényleg volt némi halálfélelmem, bár erről nem elsősorban a hegy vulkáni mivolta tehetett. Útitársnőmmel mindenképpen (azaz, inkább csak én mindenképpen) fel akartunk menni a kereken 400 méteres kúp tetejére, a kráterhez. Odaérkeztünk a lábához, és megkérdeztünk egy arra tébláboló helybelit, hol lehet itt fölmenni. Erre a legközelebbi csapás felé mutatott. Egy darabig tényleg elég egyszerűnek tűnt, aztán nagyon meredekké vált. Nem kimondottan tereptúrázásra való cipő volt rajtunk, és a törmelékes csapás elkezdett egyre jobban csúszni. Legszívesebben már visszafordultam volna, de az még veszélyesebbnek tűnt. Mint a kismacska, aki fölmászik a fára, de lejönni nem tud. Hogy a dolog még komolyabb legyen, közeledve a kráter pereméhez megláttuk a kénes kiáramlásokat, a szolfatárákat. Ha megfordul a szélirány és ez beterít bennünket… De nem fordult meg, úgyhogy szó szerint kézzel-lábbal kapaszkodva felkínlódtuk magunkat. Szép látvány volt, semmi kétség, de komolyan elképzeltem, milyen lett volna megcsúszni és lezuhanni. Odafönn téblábolt egy ember, kérdeztük tőle, hol jött fel. Rámutatott egy ösvényre, amin aztán könnyedén lesétáltunk. 

09-10.jpg

                                    Felfelé a Vulcano kráteréhez - a java még hátravolt

 

 

    A természeti környezet akkor is okozhat komoly kellemetlenséget az utazónak, ha nem csinál semmit, egyszerűen csak „van”. Amikor repülővel megérkeztem Bolívia fővárosába, La Pazba és kitántorogtam az előcsarnokba, egy furcsa feliratot pillantottam meg: oxigénbár! S hogy milyen nagy szükség lett volna rá (már ha éppen üzemelt volna), azt szinte azonnal megtapasztaltam. A repülőtér ugyanis pontosan 4075 méteres magasságban van a tengerszinthez képest (a belváros „csak” kb. 3600-on), és én annak előtte ilyen magasan még sosem jártam, úgyhogy fogalmam se lehetett róla, milyen a magassági betegség. Most megtudtam. Taxival még elvergődtem a szállásomig, aztán lerogytam az ágyra és csöndben szenvedtem. Pokoli fejfájás, légszomj, hányinger, étvágytalanság, alvászavarok (konkrétan: két napig képtelen voltam egyfolytában egy-két óránál többet aludni és iszonyú baromságokat álmodtam), fekvő helyzetben is százhússzal tekerő pulzus, aztán amikor másnap kimentem az utcára, a legkisebb emelkedőn is meg kellett állnom öt méterenként. Megszokni ugyan nem lehet, de a szervezet meglepően hamar alkalmazkodik. A harmadik naptól a tünetek teljesen elmúltak, úgyhogy mire a Titicaca-tóhoz értünk, már egész fickósan mozogtam, pedig az is 3800 méteren van. (Jut eszembe, a Titicaca talán az egyetlen hely a Földön, ahol egyszerre lehet magassági és „tengeri” betegségben szenvedni, amit egy többórás csónakút során sajnos magam is megtapasztaltam.) Utóbb átmentünk kocsival az Andok egyik 5000 méter magas hágóján, ahol gyakorlatilag semmi különöset nem éreztem, csak egy utastárs lett kissé rosszul, bár szerintem nem az oxigénhiánytól, hanem a puszta tudattól, hogy ilyen magasan vagyunk. Az Etióp-magasföldön is jártunk, sőt sátraztunk is 3600 méter körüli magasságban, és cudar fejfájás nélkül ott sem úsztam meg. Hegymászó barátomtól tudom, hogy ők is megszenvedik a nagy magasságokat, ki jobban, ki kevésbé. Említette, akad közöttük egyébként kiváló hegymászó, de ha az illető szervezete  „nem indul be” pár nap elteltével sem, le kell mennie alacsonyabb szintekre, már ha ez egyáltalán lehetséges, mert akár embólia, sőt halál is lehet a vége. De hová menjen le az ember Tibetben, vagy az Altiplanón? Ezért nem utazom Tibetbe, pedig nagyon érdekel.             

    És mi a helyzet a politikai fennforgásokkal, vagy a terrorizmussal?  Volt szerencsém jó néhány olyan helyen járni, ahol  – vagy korábban, vagy azután – robbantottak, ártatlan embereket lőttek szitává. Érdekes, ilyenkor az utazónak eszébe sem jut, hogy ez vele is megtörténhet. Sőt. Némi megütközéssel tapasztaltam, hogy a Tel Aviv-i repülőtéren – nem érkezéskor, hanem a hazaindulás előtt! – szabályosan kivallattak, hol aludtam az éjjel, merre jártam, ki csomagolta be a holmimat, kaptam-e ajándékot stb. A kérdések súlya alatt már-már megroppanó ártatlan utas ekkor nem is gyanítja, hogy a gatyára vetkőztetés még hátravan. 1989 őszén úgy abszolváltam barátommal Izraelt (pedig akkor éppen intifáda volt), hogy egyszerűen semmi sem történt.

    Más itthon nézni a tévében, és más megtapasztalni valamit, ha nem is közvetlenül. Sri Lankán nagyjából egy évvel a hosszú polgárháború nemkülönben véres befejezése előtt jártam. A két hétből már eltelt tíz nap, amikor épp ebédeltünk valahol és közben fél szemmel a híradót néztük a tévében. Túravezetőnk kissé elsápadt, ugyanis azt mondták be, hogy a kormánycsapatok tamil lázadók állásait bombázták. És hol? Nagyjából húsz kilométerre attól a helytől, ahol éppen megálltunk, igaz, az eset előző nap este történt. Elég sietősen távoztunk. Aztán megérkeztünk a fővárosba, Colombóba, és ott csakugyan olyat láttam, amilyet még soha sehol. Minden középület előtt állig felfegyverzett rendőrök, katonák, a belváros tele homokzsákokkal védett géppuskafészkekkel… Mit mondjak, letettem a colombói városnézésről és estig, a gépem indulásáig ki se léptem a hotelből. Amúgy pontosan egy héttel az után, hogy megérkeztünk Colombo főpályaudvarára, ugyanott tamil szeparatisták öngyilkos merényletet hajtottak végre, tucatnyi halálos áldozattal.

    A perui Arequipában ottjártunk idején éppen óriási tömegtüntetés volt, természetesen a kormány ellen. Egy sarokról lopva figyeltem, mint égetik el az éppen regnáló elnököt ábrázoló bábut, de amikor a térről megindult a tömeg és az addig bámészkodó boltosok is tüstént lehúzták a redőnyöket, magam is jobbnak láttam odébbállni. Szállodám közelében egy teraszon ebédeltem, amikor fegyverropogásra emlékeztető hangokat hallottam. Márpedig az ilyesmi, különösen Latin-Amerikában, nem sok jót jelent. Van olyan ismerősöm, aki golyózáporban menekült valamelyik perui városból.  Úgy tíz perc múlva elült a zaj, én kissé remegő gyomorral befejeztem az ebédem, majd kióvakodtam az utcára és visszasompolyogtam a szálláshelyünkre. Kérdem a túravezetőnket, hogy hallotta-e. Azt hiszem, felelte, csak petárdákat durrogtattak. Délután bementem a belvárosba, a főtéren éppen úgy zajlott a mindennapi élet, mintha mi sem történt volna, családok korzóztak békésen. Alighanem tényleg csak petárdák voltak.    

   Kétszer fordult elő velem, illetve csoportommal, hogy fegyveresek kísértek. Először Etiópiában, a Simien-hegységbe készülve kellett felfogadnunk két géppisztolyost (előírás volt), mert a hegyvidéken korábban előfordult, hogy fegyveresek turistacsoportokra támadtak. Gyanítom, semmi veszély nem fenyegetett bennünket, bár sok pásztorember a polgárháborút követően a botját kalasnyikovra cserélte, úgyhogy elvileg akár meg is támadhatott volna bennünket valaki, ám nem tette. (2012 januárjában az általunk bejárt vidéktől elég távol, az eleve veszélyes Afar-háromszögben két magyart meggyilkoltak.) Az etióp átlagnál jóval komolyabb a helyzet Jemenben, ahol még sokkal több civil ember tart magánál lőfegyvert. Marib, a fővárostól keletre eső vidéknek, sőt, a sivatagnak az „előszobája”. Maga a városka többnyire nyugalmas, ám mihelyt kiautózunk a sivatagba, máris komoly baj lehet. Ezen a néptelen vidéken mindenféle törzsi csoportok, terroristagyanús elemek ólálkodnak, akiknek kedvelt szórakozásuk a turisták elrablása, hogy aztán vagy bebörtönzött társaik szabadon bocsátását követeljék a kormánytól a túszok életének fejében, vagy pénzt. Vagy általában mindkettőt. S hogy a dolog mennyire komoly, ottjártunk után pár héttel (meg előtte is) több nyugat-európai állampolgárt is elraboltak pár napra-hétre. Akkor szerencsésen kiszabadultak, de előtte és utána is előfordult már, hogy az emberrablók  megölték a túszaikat. Mi erről akkoriban nem sokat tudtunk, ám nem lehetett nem észrevenni, hogy az egyik terepjárónkban egy civil ruhás géppisztolyos fickó jött velünk kíséretként. Más kérdés, mit kezdhetett volna egy szál ember egy esetleg öt-tíz fős felfegyverkezett bandával szemben.

   Kis híján betett nekem az „arab tavasz” is 2011-ben, igaz, már télen. Még októberben elhatároztuk Bálint barátommal, hogy elutazunk Egyiptomba, megnézni – nem, nem a múmiákat, királysírokat, piramisokat stb. – a sivatagot és az oázisokat. Akkorra megtörténtek a választások, a helyzet lenyugodni látszott, úgyhogy a kairói belvárosban foglaltunk szállást megérkezésünk éjszakájára. (Megjegyzem, a 76 személyes gépen 22-en utaztunk aznap Kairóba!) Nem is volt gond, útközben kérdezgettük a helyi vezetőt az esetleges zavargásokról, mire azt mondta, a Tahrir téren minden pénteken, imaidő után, tüntetni szoktak. Ez nekem elég bizarrul hangzik: délelőtt szépen letudják az imát, aztán mennek tüntetni és egymást ölik.  Utunk végeztével visszatértünk Kairóba, ugyanabba a szállodába. Pénteken késő délután kimerészkedtünk, hogy valami kaját vegyünk vacsorára. Addigra már tudtuk, hogy a téren – légvonalban kb. egy kilométerre a szállásunktól – ismét gyülekezik a tömeg. Amúgy a környék élte mindennapi életét, a nép nyugodtan vásárolgatott, valamennyi üzlet fényárban, tárva-nyitva. Mihelyt visszaérkeztünk, a szállásadónk, aki a neten követte a fejleményeket, azt mondta, már megvan az első halott. Kissé gondolkodóba estünk, nem kellene-e tüstént kimennünk a reptérre (bár csak másnap délelőtt indultunk), de mivel a környékünkön semmi vészt nem tapasztaltunk, maradtunk, reggel pedig kitaxiztunk a reptérre. Azt már csak itthon tudtuk meg, hogy azon az éjszakán – ismétlem, tőlünk macskaugrásnyira – 10–15 ember halt meg.   

   Egyes országokban megeshet, hogy rablás áldozataivá válunk. Kenyában, Nairobiban mindenki a parkoktól óvott, már elutazásom előtt is. Felmentem a város közepén emelkedő toronyházba és látom, hogy lenn, egy hatalmas parkban tömeg gyülekezik. Kérdem a helyi vezetőt, mi folyik odalenn. Szabadtéri istentisztelet, felelte. No, akkor én azt most megnézem. Az istenért, rémült meg a hölgy, csak oda ne menjen, kirabolják. Megyek a híres nairobi múzeum felé, épp egy parkon át, amikor megszólít egy férfi, vigyázzak, mert ezen a környéken gyakoriak a rablások. A múzeum után bemegyek egy vendéglőbe, leöblíteni az út porát, s amikor indulnék, a pincér utánam szól, nehogy a parkon át menjek, mert kirabolnak. Tiszta téboly, itt mindenki a parkoktól óv! Baj ugyan nem történt, de a helyzet komolyságára jellemző, hogy szafarink végeztével, búcsúvacsorára indulván, a szállásunktól kétszáz méterre (!) levő étteremhez túravezetőnk kirendelt egy taxit. Azon az útszakaszon ugyanis szinte minden este kirabolnak valakit.

   Van olyan ismerősöm, akit Madridba érkezése után öt perccel, az Atocha pályaudvarról kilépve megszabadítottak minden pénzétől. Egy barátomat társaival együtt saját szállodai szobájukban, Rióban két fegyveres módszeresen megkötözött és nem túl sok pénzzel, ám jó néhány drága kamerával gazdagodva távoztak. Amikor aztán magam is ellátogattam Rióba, az első napon úgy mentem le a Copacabanára, hogy se pénzt, se kamerát nem vittem magammal, és még így is rettegtem. Semmi atrocitás nem ért.

    Az én időm először Sevillában jött el. Este tíz körül ballagtam a panzióm felé vezető sikátorban, amikor elém ugrott egy nagyobb forma kamasz és azt mondta, dinero. Nem erősségem a spanyol, ám rögtön felfogtam, pénzt akar, de nem kéreget. Erre abból jöttem rá, hogy egy kiélezett végű, húszcentis csavarhúzót nyomott az oldalamnak. Egy darabig elbeszélgettünk, hogy nincs dinero, nincs stb., míg aztán valaki meghallhatta dialógusunkat a nyitott ablakon át és policiát kiáltott. Rabló el. Minden pénzem, útlevelem, repülőjegyem nálam volt.

   Ballagok magyar útitársammal Buenos Aires főutcáján, visszafelé a szállodánkba, amikor egy arra járó nő a táskámra mutat. Zöld folt éktelenkedik rajta. Letojt egy madár. Na bumm, megesett már máskor is. Nézegetjük egymást Imrével, az ő nadrágja, inge, meg az enyém is, csupa „tojás”. Nem tartozik a perverzióim közé a madárürülék elemzése, de a dolog annyira gyanús volt, hogy megszagoltam. Létezhet, hogy egy egész madárraj húzott el fölöttünk és pont mindegyiknek akkor jutott eszébe, hogy könnyítsen magán? Nem létezhet. Az anyagnak határozottan mustárszaga volt. Azon, hogy zöld, fönn se akadtam, végül is a Negro cukorka is lehet fehér. Ekkor a nő papír zsebkendőt nyújtott felém, én meg buzgón tisztálkodni kezdtem. A nő pár pillanat múlva beszállt egy ott várakozó taxiba, mi pedig hazamentünk mosni. Tudják, hogy mi a szörnyű? A GAP iroda, mellyel utaztunk, szokott küldeni még itthonra előzetes információkat az utazás programjáról meg arról, mire érdemes figyelni stb. Ebben szerepelt a következő: Buenos Airesben óvakodjunk az utcai tolvajoktól, akiknek kedvenc trükkje, hogy mustárral spriccelik le az óvatlan idegent, majd tisztogatási segítséget ajánlva orvul ellopják a pénzét, gyorsan beszállnak egy taxiba és eltűnnek. Nos, velünk, bár itthon mindketten olvastuk a tájékoztatót, mindez pontosan így esett meg. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a nő, mivel ketten voltunk, talán túl kockázatosnak ítélte meg a helyzetet és dolga végezetlenül távozott. Egy szolid mosással megúsztuk.  

   Rosszabbul járt Albániában egyik útitársunk, akinek Shkodra városában fényes nappal az utca közepén tépték ki a kezéből a táskáját, útlevelestől, pénzestől, aztán biciklivel elhúztak egy mellékutcába. Nekem csak a videokamerámat lopták el a sátramból, tíz méterre attól a helytől, ahol közben vacsoráztunk. Nem fogják elhinni, hol esett meg mindez. Az albán belügyminisztérium egyik tengerparti üdülőjének partszakaszán kaptunk engedélyt éjszakai kempingezésre, és mivel a területet géppisztolyos katonák őrizték...,szóval van egy tippem, hova tűnhetett a kamera. A rendőrség többszöri unszolásra sem adta ki a felvett jegyzőkönyvet, így a biztosítás is ugrott.

     Kevés híján csúful megjártam Lisszabonban, ahol épp a repülőtérre készülődtem, útban hazafelé Madeiráról. Ahogy szállok fel a buszra, előttem feltartja a népet egy zöld dzsekis fickó, hátulról pedig vagy hárman megtaszajtanak. Leülök, látom, a válltáskám cipzárja nyitva. Kotorászok, se pénz, se útlevél, se repülőjegy, lévén mindegyik egyetlen kis tokban. Felordítok: stop!, de addigra már benn állunk a megállóban és négy alak sietősen ugrál lefelé. Tudják, mi volt a szerencsém? Az, hogy a pasas élénkzöld dzsekit viselt. No, ezt – csupán sejtvén, hogy köze lehet a dologhoz – elkaptam. Már éppen elkezdtem agyalni, amikor egyik utastárs a buszról kiszedte a kezem közül. Utóbb kiderült, éppen a repülőtéri rendőrségre, a munkahelyére igyekezett, csak éppen civilben. Tompa puffanás a hátam mögött, oda dobta le a bűntárs a tárcámat. Közben már azon morfondíroztam, honnan kerítem elő szombat délelőtt a magyar konzult pótútlevélért, hogyan sírok ki egy pótrepülőjegyet a KLM-től. Nem volt rá szükség, minden megkerült. Tanulság: ha valaki rabolni megy, ne menjen feltűnő ruhában; vegyen föl szürkét. És bármilyen hihetetlen, a végén még a busz is megvárt.  Ω

 

 

 

 

 

komment

Címkék: betegség rablás vulkán hőguta árvíz tamil Albánia Buenos Aires Hawaii Sevilla Vulcano La Paz magassági betegség Altiplano

A bejegyzés trackback címe:

https://nemethgeza11.blog.hu/api/trackback/id/tr905446345

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása