„…a jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz. A képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt”
(Korniss Péter)
A hetvenes évek elején egy barátom képei és lelkesedése keltette fel az érdeklődésemet a fényképezés iránt. Egyszer a téli, egyetemi vizsgaidőszak után négyen kimentünk Szlovákiába és a derékig érő hóban elvergődtünk a Magas-Tátrába is. Egy menedékházban ébredtünk, azazhogy én még aludtam volna tovább – épp virradt, előző este kissé grogoztunk, meg amúgy is utálok korán kelni –, ám társaim visongva próbáltak kiráncigálni az ágyból, mondván, ez valami csoda: a hófedte csúcsokat éppen megvilágítja a kelő nap. Kinéztem az ablakon, hát, csakugyan szép volt. Jó, a többit majd megnézem később. Nem volt fényképezőgépem. Illetve előző nyáron még volt, egy Szmena márkájú szovjet csoda, de azt elhagytam valahol Lengyelországban, autóstop közben. Nem volt kár érte. Ám a havas Tátrát követő nyáron, látva Árpád barátom csodaszép felvételeit, az NDK-ban vettem egy Beirette-et és elkezdtem – ottani gyártmányú ORWO filmre – egészen tűrhető diákat készíteni. A kis gép jó szolgálatot tett első norvégiai utam során, aztán később a szó szoros értelmében befagyott valahol a Baltikumban, 1976 cudar hideg telén, s a mesebelien behavazott Tallinn és Riga helyett szomorúan láttam viszont a beragadt zár miatt csupa fekete filmszalagjaimat. Ezután kezdődött el a Zenit-korszakom. Aki használt ilyesmit, tudja, hogy irgalmatlan nehéz volt, beledolgozták a szovjet acélipar felét, de optikailag nem lehetett rá panasz, mechanikai szempontból annál inkább. Nem ismerek olyan zenitest, akinek a zárja előtt-utóbb fel ne mondta volna szolgálatot. Az enyém például először a megvásárlását követő év nyarán, Lengyelországban, másodszor pedig életem nagy pillanata előtt, amikor Oslóból éppen Izlandra indultam. Ha történetesen nincs egy norvég barátom, aki kölcsönadja saját Minoltáját, egy darab kép nélkül jövök haza Izlandról. Más kérdés, hogy valószínűleg lejárt szavatosságú, vagy eleve pocsék ORWO filmet sikerült vennem (Kelet-) Berlinben, mert képeim egy része kissé belilult. Megjegyzem, az ORWO számomra máig rejtély. Mongóliában például fantasztikus színminőséget produkált, a képek máig sem veszítettek egy jó Kodakéval vetekedő színükből. Mongóliába már szinte komplett felszereléssel mentem ki. Ugyanazon év tavaszán kiröppentem az NDK-ba, ahol beszereztem életem első teleobjektívjét és nagy látószögű lencséjét, ráadásul az ötnapos út a bevásárlással együtt olcsóbban kijött, mintha ugyanezt a cuccot itthon vettem volna meg.
Az izlandi kudarcot követően azonban úgy döntöttem, végleg megszabadulok a megbízhatatlan Zenittől és megvásároltam a szocialista fotótechnika csúcsát jelentő, immár belső fénymérős Practica PLC-3-as gépet. Úgy emlékszem, 7000 forint körüli összegbe került, a fizetésem pedig akkor, 1980-ban talán éppen alulról súrolta a 3000 forintot. Pár évre rá szert tettem egy gigantikus méretű, 230 milliméterig hordó használt zoomobjektívre, ami nemcsak óriási, hanem pokoli nehéz is volt. Használata három kezet kívánt, blendeállítás, élesség, zoomolás, de elboldogultam vele, és akárhová is mentem, mindenütt megcsodálták. Practicám sokáig szolgált, de egyszer-kétszer ez is csúful cserbenhagyott. 1988-ban, egy évvel a fal lerombolása előtt jártam kollégámmal Berlin mindkét oldalán. Rövid út volt, hosszú hétvége, csupán egy tekercs diát vittem, annak is a felét ellőttem a falra. Legalábbis azt hittem. A dolog akkor kezdett gyanússá válni, amikor – bár a számláló működött – érzésem szerint már legalább negyven kockánál tartottam. Bizony, vagy rosszul fűztem be a filmet, vagy valami egyéb történt, de egyetlen kockára exponáltam az egész „műsort”. Ekkora szégyent se addig, se azóta nem éltem meg.
Eljött aztán 1992 tavasza, Ausztrália (igaz, ott éppen az ősz kezdődött), amikor a kontinensnyi ország legtetején, északon, a Kakadu Nemzeti Parkban krokodilokat fényképeztem. A meleg tette vagy az anyagfáradás, ki tudja, bedöglött a zár. S hogy a bosszúság teljes legyen, előtte jó három héttel, új-zélandi utazásomat követően a sydneyi kikötőben, miközben éppen az operaházra svenkeltem, lerobbant az út előtt frissen vásárolt Panasonic videokamerám is. Bevittem Sydneyben egy szakszervizbe, ahol azt mondták, egy hét múlva lesz kész. Nem vártam ki. (Idehaza is bevittem egy szakszervizbe, ott három napra vállalták, de azt mondták, ha külföldi volnék, másnapra kész lenne!) Hazajövet megjavíttattam ugyan a Practicát is, de rövidesen átálltam első nyugati márkámra, egy használt Minoltára. Más kérdés, hogy japán lévén keleti, de az nekünk mégiscsak Nyugat. Így érkeztünk el 2001 őszére, amikor Szenegálba és Maliba utaztam. A szeptember arrafelé még esős évszak, s bár szerencsére nemigen esett, a levegő olyan párás volt, hogy csaknem inni lehetett. Kattogtattam szaporán, volt mit, csakhogy… Akinek van némi fotózási alapismerete, tudja, hogy a tükörreflexes gépek arról kapták a nevüket, hogy az objektív mögött, a gép belsejében van egy tükör, mely pontosan azt vetíti a fotós szemébe, amit le akar fényképezni. Amikor lenyomjuk az exponáló gombot, a tükör felcsapódik, pontosan szinkronban a zár kinyílásával. Ez egyetlen kattanás. Nos, amint éppen Maliban lövöldöztem, némely kép készítésénél nem egy, hanem két kattanást hallottam. Az egyik a felcsapódó tüköré, a másik a kinyíló záré volt. Ha nem tudnák, ez rossz jel; annak a jele, hogy a két szerkezet nem szinkronban működik. Ilyenkor az se jobb, ha egyetlen kattanás hallatszik, ugyanis már fogalma sincs az embernek, mit művel a gépe, vagyis hogy nyílt-e a zár, avagy nem. A szomorú tény: a mintegy 360 lövésből (ez pont tíz tekercs dia) idehaza csak úgy hatvanat láttam viszont, a többi kocka fekete volt. Irány a szerviz. Megtudtam, ehhez a Minolta-típushoz Magyarországon már nincs alkatrész, egyenest Japánból kellene behozatni, úgyhogy többe kerülne, mintha újat vennék. Ekkor ismét márkát váltottam, áttértem a Canonra. Az aztán évekig nem hagyott cserben, inkább én őt. Egyszer például kis híján elvesztettem. Alig érkeztem vissza az Antarktiszról a tűzföldi Ushuaiába, bementem a postára, hogy feladjak néhány képeslapot, amit antarktiszi pecséttel sikerült elláttatnom, aztán, mint aki jól végezte dolgát, átmentem az utca túloldalára egy kis boltba. Eltöltöttem ott vagy két percet, amikor belém nyilallt a felismerés: nincs nálam a kameratáskám! Benne volt a gépem az objektívekkel, a videokamerám, az összes fényképem, videóm, amit az Antarktiszon készítettem. Az, hogy a képek pótolhatatlanok, enyhe kifejezés. Rohanás vissza a postára. Ott volt a kis táska az asztal alatt, melynél ültem – érintetlenül. Egyszer korábban szintén kis híján megváltam a gépemtől, még a Practicától. 1985, Flagstaff, Arizona; egy youth hostelben töltöttem az éjszakát. Késő délután költöztem be, hullafáradtan. Este, lefekvés előtt rendezgetni próbáltam a cuccaimat és rádöbbentem, hogy a gép sehol. Másnap indultam a Grand Canyonhoz, és még az életben nem vártam úgy természeti élményt, mint azt. El lehet-e jönni pont onnan fotó nélkül? Kizárt. Feltúrtam az egész szobát, szegény hálótársam, egy idősebb amerikai fickó esküdözött, hogy nem ő volt… ,de hát ez eszembe se jutott. Ki a recepcióhoz. Nem találtatok egy fényképezőgépet? Milyen volt? – kérdezték. Figyelnek, nem azt mondták, hogy „de igen, te balga, találtunk”. Pontosan leírtam, márkajelzés szerint. Erre a srác odament a páncélszekrényhez és kivette belőle a gépemet. Miközben bejelentkeztem, ott felejtettem az egyik széken, ők meg, mivel nem tudták, kié, elzárták.
Hogy a technikai borzalmakat a továbbiakban elkerüljem, 2004 tavaszán megvettem életem első digitális fényképezőgépét, amolyan tartaléknak a Canon mellé, mert akkor még hű maradtam a diához. A kis Optio Pentax-szal egész jó képeket lehetett gyártani, csupán az zavart, hogy a keresőben nem azt láttam, ami a képre került, az LCD-kijelzőn való beállítást ellenben gyűlölöm. (Akkoriban már sok külföldi turistát lehetett látni szerte Budapesten, akik előrenyújtott és fölemelt kézzel fotóztak. Mondtam is barátaimnak, ha egyszer így megláttok, lőjetek le, én ezt aztán soha.) A fénykép ugyanis arról kapta a nevét, hogy az elkészítéséhez fény kell, ehhez pedig a fotózandó objektumra kell esnie, hacsak nem akarunk ellenfénnyel művészkedni, márpedig a kijelzőt annyira megvilágította a nap, hogy azt se láttam, mit fotózok. Nem is sokat használtam, de a Canont sem. Amikor már ismerősöm, egyik legkiválóbb természetfotósunk, Kalotás Zsolt is teljesen átállt a digitális fényképezésre, 2007 márciusában megvettem a jelenleg is használt Fuji FinePixet, ami ugyan nem tükörreflexes, de a keresőben ugyanazt látom, amit ténylegesen képre akarok vinni. Az LCD-t csak az elkattintott képek visszanézésére használom. Más kérdés, hogy ennek a gépnek annyi extra funkciója van, hogy gyakorlatilag színben, telítettségben stb. teljesen kész képet lehet vele komponálni. Amikor azonban „akció” van, ilyen beállítgatásokra a fotósnak rendszerint nincs ideje, ezért mindig az automatikát alkalmazom. A többit, a javítgatást elvégzem egy képszerkesztő szoftverrel. Hogy ez manipulálás? Ha, mondjuk, az eredeti képen levő alakokat, objektumokat kiegészíteném valami mással, csakugyan etikátlan lenne, de én ilyenkor jobbára a fényességen, a kontrasztarányon, a színtelítettségen változtatok, ha szükséges.
Az évek alatt elkattintott sok ezer dia sem ment veszendőbe. Évek óta szkennelem a régi képeimet, aztán egy erre kitalált szoftverrel feljavítom őket. Maga a szkennelés roppant unalmas tevékenység, de legalább közben nyugodtan lehet zenét hallgatni. Utána következik a „művészet”: az idők folyamán agyonkarcolódott, ragyásodott, kifakult diák digitális feltámasztása, ami szerintem igazán kreatív munka. Igaz, hogy rengeteg pepecseléssel jár, de megéri.
Ahogy említettem, 1992-ben vettem meg első videokamerámat. Túl sokat nem művészkedtem vele, illetve az azt követő darabokkal, inkább csak dokumentáltam: mozgásokat, hangokat, egyszóval olyasmiket, amiket az állóképpel nem lehet. Mindemellett a videózás sokat segít fakuló emlékeim feltámasztásában, hiszen afféle vizuális naplóként is használom. Pár éve már ezt is abbahagytam. Amikor még csak diáztam, minden témát gondosan meg kellett válogatnom, hogy a filmkészlet kihúzza az út végéig. Amit nem lőttem el állóképre, azt fölvettem videóra. Sajnos, nagyon sok jó fotótémát hagytam ki emiatt, amit máig bánok. Most már a digitális géppel gyakorlatilag annyit fényképezek, amennyit akarok (és teszem is), úgyhogy a videokameráról szép lassan leszoktam.
Eltalálták, e hosszú locsogás csupán azt a célt szolgálta, hogy néhány fotóskalandomba is beavassam az olvasót. Aki manapság utazik, már mind fényképez. Negatívra, vagyis papírra, diára, memóriakártyára, voltaképpen egyre megy. De mit? Barátnőt/barátot a tengerparton, hegyvidéken, csemetét teveháton, anyut, aput a Colosseum vagy az Akropolisz előtt stb. Nagyjából ilyen témákat ölel fel az utazáskor elkészített fotóknak – becslésem szerint – 99 százaléka. Belógó villanydrótok, ferde horizontok, túl sok ég, túl kevés ég, lemaradt fél fej stb. Nem baj, nem fotókiállításra készülnek, csak az ismerősök kínzására. Egyszer megnézik, aztán évekig porosodnak valami dobozban, fiókban, s amikor véletlenül előkerülnek, akkor aztán lehet nosztalgiázni. A maradék egy százalék nagyobb része már valóban belefér a fotó kategóriába, ami másokat is gyönyörködtet, ennek parányi töredéke pedig már művészet. Azzal áltatom magam, hogy képeim zöme még beillik ebbe az egy százalékba, művészi szintre azonban nem jutottam el. Előadásokon összesen levetítettem talán egy-kétezret, publikáltam könyvekben, tankönyvekben, lapokban, folyóiratokban, naptáron néhány százat, de a kb. 6–7 ezres diakollekciómba a legritkább esetben túrok bele csak azért, hogy magam megnézegessem őket. Amikor előadásokra, baráti vetítésekre készülvén kotorászok közöttük, gyakran eszembe jut, hogy vajon az a századmásodpercnyi idő, amit kihasítottam egy-egy ismeretlen ember életéből, az a villanásnyi táj- vagy épületkép milyen lehet most, sok év múltán. Aránylag kevés olyan hely van, ahová később visszatérek, így aztán nem sok lehetőségem van arra, hogy egy korábbi fotó alapján felmérjem a változásokat, de azért akad néhány. 1990-ben jártam először Hawaiin, aztán 2009 decemberében újra. Hawaii Nagy-szigetének egy része gyorsan és erősen változó táj, a Kialuea vulkán folyamatosan működő egyik mellékkrátere alakítja azzal, hogy újabb és újabb lávafolyásokat ereget le a partvidékre. Annak idején egy évvel korábban kiömlött lávafolyáson sétáltam, ha ugyan sétának lehet nevezni a hatalmas lávatorlaszok közötti botladozásokat. Azt hittem, ráismerek majd a környékre, aztán kiderült, hogy mindaz, amit annak idején láttam és fényképeztem, egyszerűen eltűnt, elborították más lávafolyások, a legújabb például 2007-ben. Mindemellett nagyon sok minden felrémlett, éppen a hajdani fotók alapján.
Itt 1990-ben még országút volt - 2011 végén már lávamező (Hawaii)
De miért is fényképezünk? Kézenfekvő a válasz: azért, hogy megörökítsük élményeinket. Tudjuk jól, ez reménytelen vállalkozás. Elkattinthatunk több száz kockát, leforgathatunk egy úton három-négyórányi videóanyagot, még így is csak a látvány töredékét mentjük át itthonra. Nem hozhatunk haza egy országot, tájat, hangulatot; a képek legföljebb arra jók, hogy felvillantásukkal a készítésük közt átélteket megpróbáljuk kifoltozni megkopó emlékezetünkben. Legalább két olyan világjáró ismerősöm-barátom is van, aki soha sehol nem fotózik. Nyüstölöm őket, mindhiába. Én nem bírnám ki. Tudom, hogy sokan kíváncsiak rá, ezt bizonyítják az előadásaim, és ha tehetem, miért ne osszam meg élményeimet legalább ezen a módon azzal a több száz fotóval, ami könyvekben, tankönyvekben, újságokban, folyóiratokban, naptáron megjelent.
Ha végignézek kollekciómon, azt veszem észre, hogy zsenge fotós koromból alig kerül elő ember a képeken. Legföljebb véletlenül, néhányan az utcán, de portré szinte soha. Sok évem és rengeteg tekercsem ment rá arra, hogy az iskolában, az egyetemen tanult, könyvekben, képeslapokon látott természeti objektumokat a valóságban is meglássam, lefényképezzem, és mindez hihetetlen élménnyel szolgált. Ezekben az esetekben ugyanis tudtam, minek és hogyan kell az objektív elé kerülnie. Kattintottam ugyan néhányat nevezetes épületekre, műemlékekre, de egyszer csak rádöbbentem, hogy jószerével nincs egy utcaképem, portrém, állatfotóm, úgyszólván semmim, ami legalább egy keveset visszaadna az élő természetből vagy az épített világából. Ezeket a villanásokat pedig már lehetetlen pótolni. Idegen emberek fényképezése nekem különösen gondot jelent. Ha az illetők tudta nélkül kattintok rájuk, kifejezetten zavar (engem!), hogy ilyen módon behatolok az intim szférájukba. Mára ezt a gátlást némileg levetkőztem, bár még mindig zavar. Amikor észreveszik, kétféle reakciót tapasztalok. Vagy dühös morgolódást (jogos), vagy barátságos mosolyt. Nemrégiben Nepálban autóból akartam fényképezni egy utcaképet, miközben pont a látómezőmbe lépett egy fiatal lány. Azt hitte, őt akarom fotózni, ezért megállt, sőt el is mosolyodott. Ha viszont a fotóalany tud róla, mert megkérem, az már nem ugyanazt a hatást adja vissza: másként néz, abbahagyja, amit éppen csinál, egyszóval teljesen mást mutat magáról, mint az esetleges ellopott pillanatban.
Egy véletlen portré - Nepálból
Néhány a kedvenc portréim közül:
Kuba
Srí Lanka
Burkina Faso
Jemen
Kamcsatka
Azt mondtam az imént: élmény. A fotós – optimális esetben – legalább négyszer örül. Először akkor, amikor rátalál a témára. Másodszor, amikor sikerül is lefényképeznie úgy, ahogy elképzelte. (Ha meg elszalasztotta, megőrül.) Harmadszor, amikor kézhez kapja a laborban és először vet rájuk pillantást (ha ugyan el nem szúrják a hívást.) Negyedszer pedig akkor, amikor – dia esetében – bekeretezi és levetíti. Ezt az örömöt némileg mérsékli a digitális fényképezés robbanásszerű elterjedése. Ha nem sikerült a kép, legföljebb kitöröljük, vagy ha nem egészen úgy, ahogyan szeretnénk, megfelelő számítógépes programmal korrigáljuk.
Egyik barátom (pont az, aki megkedveltette velem a fényképezést) mesélte pár éve, hogy a padláson kotorászva előkerültek már rég elhunyt apja hajdan egzotikus helyeken készített diái. „Szegény fater – mondta – ,mennyit dolgozott, amíg bekeretezte őket, aztán a padláson végezték.” Ne legyenek illúzióink, nem az örökkévalóságnak fényképezünk. Azóta már többször is elgondolkodtam, ha majd eltávozom, ki fogja ezeket megnézni. Arra jutottam, hogy a kutya sem lesz rájuk kíváncsi. Vagy ha mégis, aligha ért meg belőlük valamit, hiszen többnyire azt se fogja tudni, hol készültek. Az „utókor” legföljebb annyit állapít meg róluk, hogy esetleg egész jók, de nekik az én élményeim, emlékeim az égvilágon semmit sem mondanak. Miközben egyetemre jártam, átépítették a földrajz tanszékeket is magában foglaló épületet. A szó szoros értelmében lapáttal hánytuk zsákokba egykori nagy földrajztudósuk, Cholnoky Jenő összetörött – mert nyilván trehány módon tárolt – diáinak egy részét. Néhány papírképet sikerült kimenekítenem (kilopnom) a kollekcióból, pont a Spitzbergákról, máig is becses emlékként őrzöm őket.
Az élettelen természetet, vagy épületeket fényképezni aránylag könnyű. Semmi egyéb nem kell hozzá, mint megfelelő optika és fény. Na meg elsősorban látásmód. Nem mindegy ugyanis, hogy pusztán csak dokumentálni akarunk, vagy „művészkedni”. Egy patakot vagy vízesést lefotózhatunk úgy is, hogy a víz selymesen, szinte fátyolszerűen jelenjen meg a képen, vagy éppen cseppjeire szakadozva. A geológiai formákban, képződményekben meg kell látni a lényeget, és aki ezekhez a szakterületekhez nem ért, az többnyire nem látja meg. Nekem legalább ez az előnyöm megvan sokakkal szemben: tudom, hogy mondjuk egy lávaképződményben mit kell kiemelni ahhoz, hogy szakmailag érdekes legyen. Az élő természettel már más a helyzet, az ugyanis többnyire mozog. Az állatokat ugyanúgy be kell cserkészni, mint vadászatkor. Kivételes szerencse szükséges ahhoz, hogy kiüljenek az út szélére, amerre éppen ballagunk, és csak úgy felkínálják magukat a képhez. Azért legalább egyszer velem ez is megesett. Alaszkában járva rettenetesen szerettem volna közelről grizzlymedvét fényképezni, méghozzá úgy, hogy a medve a patakmederben áll, a vízben jönnek, sőt ugrálnak fölfelé a lazacok, a medve meg röptükben elkapja őket. Vagy: két lábon áll a grizzly, mancsait félelmetesen kimeresztett karmaival magasra emeli és tátott szájjal üvölt. Nos, láttam grizzlyt vagy fél tucatot jó messziről, láttam lazacokat ugrani, de a kettő együtt nem jött össze. Sebaj, legalább medve lenne. És lett! A Denali Nemzeti Park nagy részén magángépkocsival tilos közlekedni, ám hogy az ember mégis lásson valamit az óriási területen, kimustrált iskolabuszok hozzák-viszik a jónépet úgy 140 kilométeres útvonalon. Közben a sofőr magyaráz, ha éppen van mit. Egyszer csak megszólal: most halkan húzzák le a jobb oldali ablakokat, mert ott legel egy grizzly. És csakugyan – tőlünk alig pár méterre.
Jól emlékszem első fekete-afrikai utazásomra, amikor 1993-ben Kenyában és Tanzániában jártam: a földkerekség legvarázslatosabb állatparadicsoma, milliónyi növényevővel és a rájuk vadászó ragadozókkal. Túlzás nélkül mondhatom, ott és akkor fordult velem egyet a világ. Akkor döbbentem rá, hogy mennyit mulasztottam, ott nyílt rá a szemem először az állatvilágra, és nem csak a fotós szemem. Nem sokkal az után, hogy átléptük a tanzániai határt és kinyílt a szavanna, megpillantottuk első Thomson-gazelláinkat: az első igazi afrikai vadakat, melyek utunkba kerültek. Elég messze voltak tőlünk, de teleobjektívval még látszott belőlük valami, úgyhogy tüstént elkezdtünk rájuk lövöldözni (mármint fényképezőgéppel). Másnap annyi gazella mellett húztunk el, mint égen a csillag, de már eszünkbe sem jutott fotózni, hiszen már „megvannak”, elmúlt az újdonság élménye. Tanulság 1. Ha gazellát (oroszlánt, zsiráfot stb.) látsz, ne kattintgass ész nélkül, lesz még jobb is. 2. Ha gazellát (stb.) látsz, fényképezd le okvetlenül, hiszen ki tudja, adódik-e még hasonló alkalom. 3. Egy darab használható képem sincs Thomson-gazellákról. Manapság már persze könnyű; a digitális korszakban csak memória(csip) kérdése, hiszen egy utazás során ezernyi képet is készíthetünk, legföljebb ami nem sikerült, már közben is törölhetjük.
Ugyancsak szavakkal nehezen kifejezhető élmény volt a Galápagos-szigetek különleges állatvilágának fotózása. Annak ellenére, hogy mennyi bűnt követett már el az ember az ottani természet esztelen pusztításával, az állatok mintha megbocsátottak volna nekünk: semmiféle félelemérzet nincs bennük az ember jelenlétében. Egy méterre hasalni az oroszlánfóka-kölyöktől és úgy a képébe fotózni – csodálatos érzés.
Megvan a grizzly (Alaszka)
Karnyújtásnyira egy galápagosi fókakölyöktől
Az utóbbi években több hazai természetfotóst is meggyanúsítottak, hogy a hatás kedvéért manipulálta a fotóit, mondjuk, mesterségesen teremtett olyan helyzetet, amit a valóságban szinte lehetetlen lefényképezni, vagy csak óriási szerencsével. Nekem erről az villan be, hogy amikor Kenyában, a Baringo-tónál jártunk, kimentünk a vízre, csónakkirándulásra. A partvidéken szép számban fészkelnek a fehérfejű rétisasok, legalábbis magyarul így nevezik őket. Arrafelé speciel egy szál rét sem volt, s bár ezek a sasok kétségkívül fehérfejűek, halászni szoktak. Ezt úgy csinálják, hogy berepülnek a víz fölé, aztán hatalmas karmaikkal kiragadják belőle a halat. Milyen jó lenne egy ilyen pillanatot kikapni! Ez az igény nyilván már korábban is felmerült, mert helyi kísérőink készültek. Egyikük behozott néhány kisebb halat, bedobta pár méterre a csónak mellé, füttyentett egyet, és a sas abban a pillanatban megindult. Pár másodperc múlva ott csapott le mellettünk, és már vitte is a halat. Ez még vagy négyszer-ötször megismétlődött, de annyira megragadott a mozgás, hogy valamennyit videokamerával vettem föl, úgyhogy állóképem nincs a fogásokról. Csak azért említem, mert így is lehet kiváló természetfotót készíteni. Talán láttak már olyan filmfelvételt, amikor a jégmadár lecsap a vízre és kikapja belőle a kis halat – mindezt alulról filmezve. Nos, nem arról van szó, hogy az operatőr ott kuksolt a sekély patakban, aztán amikor véletlenül elúszott fölötte egy halacska, a jégmadár pont ott csapott le. A jelenetet természetesen preparálták. Vettek egy jókora, üvegaljú tartályt, alája szereltek egy távirányítású kamerát, a tartályba beletették a halat, és amikor a jégmadár lecsapott már forgott is a kamera.
Természetfilmet készíteni, azt hiszem, rendkívül macerás feladat. Tanzániában, a Serengeti Nemzeti Parkban három napot töltöttünk és egy bizonyos helyen mindegyik napon ott láttam egy forgatócsoportot. Egy közeli fa ágán ugyanis egy leopárd hűsölt, és nyilván arra vártak, hogy csináljon valamit. Aztán nyilván előfordul, hogy a leopárd napokig semmi érdekeset nem csinál. Gondoljuk el, mennyi, de mennyi természetfilm készült már az afrikai nagyvadakról. Oroszlánt vadászat közben lefilmezni – már szinte unalmas. A nézők ingerküszöbét már olyan magasra tornászták a természetfotósok-filmesek, hogy valami egészen különleges akciónak kell ahhoz történnie, hogy az erre szakosodott csatornák levetítsék. Bizonyára sokan látták azt a rövid videofilm-részletet, melyet egy turista készített a dél-afrikai Krüger Nemzeti Parkban. Néhány oroszlán megtámadott egy kafferbivaly-csordát és az egyik kiragadott egy fiatal borjút. Eközben valahogy lesodródtak egy folyó mellé, és az oroszlánok immár a vízben kezdték volna marcangolni áldozatukat, amikor mindegyik fél számára teljesen váratlanul a vízből kibukkant egy krokodil és elkezdte befelé húzni szerencsétlen borjút, melyet még fogtak az oroszlánok. A borjú csodával határos módon valahogy mindkét szorításból kiszabadult, az egyik kifejlett bivaly pedig rátámadt az oroszlánokra, majd a csorda együttes erővel elzavarta őket. Egy hivatásos természetfilmes stáb talán éveket vár hasonló jelenetre és sosem jön össze nekik effajta akció, erre odamegy egy turista és véletlenül lefilmezi. Amúgy lassan már azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy webkamerát szereljenek valamilyen állatra, hogy egyenesben nézhessük, miként tépi szét az áldozatát. S hogy ez mennyire nem valószerűtlen, bizonyítja az, hogy egy angol stáb éveket töltött a Kalaháriban, hogy afféle valóságshow-ként távirányítású kamerákkal filmre vegye a szurikáták (rókamanguszták) mindennapi életét, előtte pedig ugyanezt megcsinálták Madagaszkáron, ahol két gyűrűsfarkú maki család egymással folytatott ádáz küzdelmeit vették fel éveken át; ennek eredménye lett a sokat vetített Maki utca című sorozat. Szerte a világban több tucatnyi webkamera kíséri már figyelemmel sasok, baglyok, gólyák fészkét és az ott zajló eseményeket. (folyt. köv. ►)
