„Van olyan nyomorúság, melynek láttán valósággal szégyen boldognak lenni”  (Jean de La Bruyére)

Amikor közelegnek az ünnepek, vagy valahol a világban katasztrófa történik, a legkérgesebb szívek is felmelegszenek kissé. Küldünk némi pénzt jótékonysági szervezetek számlájára, kicsit többet adunk a koldusnak, a hajléktalannak. Az olyan utazót, aki gyakran megfordul az erős eufémiával fejlődőnek nevezett, ám valójában nagyon is fejletlen országokban, szinte minden alkalommal megérinti ez a „karácsonyi” hangulat, látva a rettenetes nyomort, kiszolgáltatottságot, kilátástalanságot. Nincs ember, akinek – látva a légkondicionált turistabusz kényelméből a rongyos, csontsovány gyerekeket, a tikkasztó hőségben is földjüket túró nőket, férfiakat – ilyenkor kicsit meg ne szakadna a szíve. Elfordíthatjuk a fejünket, de a lelkünk mélyén tovább munkálnak a gyötrő gondolatok: mi itt ülünk egy többé-kevésbé jó szálloda kényelmében vagy az úszómedence mellett, s ha úgy kívánjuk, a pincér egy intésre már hozza is a behűtött sört vagy koktélt, miközben a falon kívül a helybeliek a mindennapos élelemért küszködnek. Milyenek az ő lakáskörülményeik, milyen iskolába járnak a gyermekeik, ha ugyan járnak, mire vágynak, milyen jövőben reménykednek, ha ugyan reménykednek?

     Felvillannak az emlékeim például Etiópiából. Nem túl elegáns, de azért még jónak mondható addisz-abebai szállodám ablaka egy bódévárosra nézett, s amikor befelé mentem a városközpontba, koldusok sorfala között haladtam el. Madagaszkáron egy francia tulajdonban álló tengerparti bungalószállodában laktunk, közvetlenül a helybeliek kunyhói mellett. Miközben az egyenruhába öltöztetett személyzetet néztem, arra gondoltam, hogy ezek a fiatal férfiak és nők, akik takarítanak ránk, elkészítik és felszolgálják a vacsoránkat, csakis onnan jöhetnek munkába, nap mint nap. Nem látok át a bódék, kunyhók falán, nem tudhatom, legföljebb sejtem, hogyan élnek. Nekik nincs fürdőszobájuk, ők sosem ülnek le fehér asztal mellé, hogy grillezett garnélarákot egyenek, pohár vörösbor mellett csevegjenek. És vajon ők mit gondolnak rólunk?  Kedvesek, szolgálatkészek, de a lelkük mélyén talán utálnak, mert mi „gazdagok” vagyunk? Nem tudom, de talán jobb is.  

                                Kilátás addisz-abebai szállodám ablakából

    Elmondhatom, mérhetetlenül sok nyomorúságot láttam szerte a világban. Gazdagságot, luxust sokkal kevesebbet, s nem azért, mert abból kevés van, hanem mert ilyen környezetbe én sem jutottam el – és nem is vágyom. Utazói pályám kezdetén sokat nélkülöztem, ám nem tudom, csupán sejtem, milyen igazán szegénynek lenni. Amikor 1976-ban Skandináviában jártam, annyira kevés pénzzel gazdálkodhattam, hogy egy hónap alatt elég sokat éheztem. Hat kilót fogytam. Emlékszem, amikor utolsó napomat Koppenhágában töltöttem, már csak fillérjeim maradtak. Kóvályogtam az elegáns belvárosban, néztem a kirakatokat, a teraszokon ülő helybelieket és a nálam sokkal módosabb turistákat, amint méretes tányérokról falatoznak és nagy korsó söröket isznak hozzá. Nagyon pocsékul éreztem magam, hogy nekem nemhogy ilyesmire nem telik, hanem szinte semmire. Amikor elhagytam a fővárost, még éppen annyi pénzem volt, hogy egy szupermarketben az itthonról hozott, megmaradt egyetlen májkrémkonzervem és darabka kenyerem mellé tejet vegyek. Szép, nagy, literes doboznyit, nálunk akkor az ilyen kiszerelés még ismeretlen volt, olcsónak is tűnt – és tejnek is. Szó szerint az utolsó koronámat és némi aprót adtam ki rá, aztán, miközben stoppoltam, az út szélén kibontottam és jól meghúztam. Azon mód sugárban köptem ki. Nem tej, hanem író volt benne.

       Ezt az állapotot viszont, szükségből, valamit valamiért alapon, én választottam, miközben tudtam, hogy egy-két napon belül hazatérek az otthon biztonságába, lesz mit ennem, lesz hol aludnom. Az a szegény ember viszont, aki ott marad, akárhol a világban, nem választott; adott a sorsa, s hogy ki tud-e törni belőle valaha is, erősen kétséges. Az is eszembe jutott, hogy egy gazdag országban alighanem rosszabb lehet szegénynek lenni, mint olyanban, ahol szinte mindenki szegény. Az ellentétek, a hatalmas különbségek frusztrálóan hatnak az emberre; ha neki ennyi jut, nekem miért nem jut legalább ugyanannyi? Mi, magyarok különösen frusztrált nép vagyunk. Sehol a világon nem találkoztam annyi, a sorsával mélységesen elégedetlen, panaszkodó, sóvárgó, nyavalygó emberrel, mint idehaza. Pedig a magyarok  zöme el se tudja képzelni, milyen jól élünk mi itt, a világ tengernyi népéhez képest. Szívesen elküldeném az örök panaszkodókat egy-két hétre mondjuk Indiába, Etiópiába, Maliba, Laoszba stb., és nem azért, hogy úgy éljenek, mint a helybeliek többsége, hanem csak azért, hogy lássák, érezzék a szegénység, a kilátástalanság rettenetes megnyilvánulásait. A „celebeket” se a busmanokhoz kéne vinni gyökeret vagy kukacot enni; ők nem szegények, csupán a technikai fejlődésben pár száz évvel elmaradtak a nyugati civilizációhoz képest. Mindemellett gazdag busman sincs – legalábbis a mi fogalmaink szerint.

    Szép számmal vannak olyan országok, ahol a társadalmi különbségek nem kirívóak, tudniillik nincs semmiféle társadalmi struktúra. A hatalmat egy rendkívül szűk elit birtokolja, melybe bekerülni szinte lehetetlen, nincs középosztály, csak a szegénység, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy több évszázados elmaradottság. Kétszer jártam Nyugat-Afrikában, összesen öt országában: Szenegálban, Maliban, Togóban, Beninben és Burkina Fasóban. A fő- és nagyobb városokban ugyan látni kiáltó ellentéteket, ám vidéken szinte ugyanúgy élnek az emberek, mint eleik száz-kétszáz éve, vagy még régebben: kunyhókban.  Biztosan vannak ott is ilyen-olyan társadalmi különbségek, azonban ezeket mi nem látjuk. Nekünk még az ottani módosabb ember is szegénynek tűnik. A modern világ legcsekélyebb szele is csak elvétve csapta meg ezeket az embereket. Nincs villany, vezetékes víz, semmi sincs, csak a napi küzdelem a betevő falatért. Sok helyütt még igavonó állat sincs, ami a faekét húzza; az emberek egy szál, rövid nyelű kapával túrják a földet. Még odáig se jutottak el, hogy legalább annak a nyomorult kapának hosszú nyelet készítsenek, ne kelljen derékszakadásig hajlongani. Az már komoly haladásnak számít, ha van fúrt kút a közelben és nem a patakból hordják a vizet, már ha van patak a környéken, ha ugyanis nincs, kilométereket kell gyalogolni. A műanyag edény is keveseknek adatik meg, marad a tökhéjból, fából, jobb esetben agyagból készült korsó, edény, amiben a vizet szállítják, tárolják. A kunyhókban nincs ágy, csak valami hevenyészett derékalj, esetleg állatbőr, és a bútor fogalma általánosságban is ismeretlen. Maliban a Nigeren hajózva kétszer is kikötöttünk a parton, a semmi közepén, éjszakai sátrazásra, a szakácsunk helyben főzött ránk. Perceken belül előkerült több tucatnyi rongyos ruhájú asszony, gyerek, akiknek, jobb híján, odaadtuk a kiürült konzervdobozokat és műanyag vizes palackokat. Azoknak is örültek, akárcsak másutt egy üres kólásdoboznak. Egyes vidékeken még láttam félmeztelen asszonyokat-lányokat, ágyékkötős férfiakat is. Togóban jártunk egy falusi iskolában. A gyerekek egy része rongyos, koszos egyenruhafélét viselt ugyan, de mindenki a saját kis fatáblájára írt krétával. Nem volt képzett tanár sem. Néhány írástudó felnőtt tanítgatta őket – fizetés nélkül! – a betűvetésre, számolásra. Csoportunk otthagyott egy csomó tollat meg némi pénzt füzetre.    

                                                            Falusi iskola valahol Togóban

    Felrémlenek az emlékeim azokból az időkből, amikor nagy „expedíciós” autófélével jártuk Afrikát, Dél-Amerikát. A jármű szinte mindennel fel volt szerelve, ami a tábori élethez szükséges, többek között konyhával is. Dél körül megálltunk valahol az út mentén ebédelni. Ilyenkor a szakács és a napi soros két segédje előrámolta az asztalokat, székeket, ételt, edényeket, és aránylag civilizált körülmények között tartalmas és jó ételeket ettünk. Szinte sosem múlt el olyan étkezés, hogy meg ne jelentek volna valahonnan a környékbeli gyerekek. Rendszerint iskolából jöttek, kezükben koszos irkával, kis batyuval. Soha nem fordult elő, hogy kértek volna. Mi ott ültünk a tábori székeken, ők körbeálltak bennünket és csak néztek. Szótlanul ettünk. A végén, ha maradt valami, a szakács nekik adta. Ha mást nem, hát a már említett kiürült konzervdobozt, üdítős dobozt, vizes palackot. Tollat, igen, azt mindenütt kértek. Ez egyébként már ismerős volt régről, Egyiptomból. Luxor közelében egy 13–14 év körüli srác jött a szokásos mesével, hogy rövidesen iskolába megy, de nincs tolla. Adtam neki, persze, hogy adtam. Aztán később rájöttem, hogy a srácnak alighanem egész tollgyűjteménye lehet, annyi arrafelé a turista, hogy ha csak minden tízediket sikerül megvágnia, már jó üzletet csinált. Amazok a gyerekek viszont, Etiópiában, Maliban, csakugyan nem jutnak hozzá még a legalapvetőbb iskolai kellékekhez sem, az orvosi ellátásról nem is beszélve. Az én maláriámat kiváló gyógyszerekkel négy-öt nap alatt kikúrálták, pedig nálunk sincs éppen csúcson az egészségügy – Afrikában évente milliók halnak meg csak maláriás fertőzés következtében.

    Merem állítani, a macskám itthon sokkal különb orvosi ellátásban részesül, mint több százmillió gyerek és felnőtt a fejletlen világban, ami persze jó a macskámnak, de nekik tragédia. Sajnos, arra a megállapításra jutottam, hogy Fekete-Afrika olyan iszonyú elmaradottságban leledzik, hogy sorsa szinte reménytelen. A helyzet nem fog javulni, legyen bár mindenkinek mobiltelefonja (mert egyre többeknek van), sőt egyre rosszabb lesz. Ilyen termelési színvonalon már a mai lakosságot sem tudják ellátni elegendő élelemmel, vízzel, a népességszám pedig – a magas, de azért lassan mégiscsak csökkenő gyermekhalandóság ellenére – pár évtizeden belül az egekbe szökik. És eközben az ott is nagyon befolyásos, ám végtelenül maradi, képmutató és ostoba katolikus egyház még az óvszerhasználatról is lebeszéli őket, dacára annak, hogy a helyi kormányok plakátokon hirdetik a védekezést, hogy legalább az AIDS kevésbé pusztítson.

                                                           Az AIDS elleni védekezésre felhívó plakát Togóban

   Ott vannak aztán a polgárháborúk, a tömeges népirtások, etnikai tisztogatások. Afrika a közhiedelemmel ellentétben sosem volt a béke földje, csak ma már nem íjjal, lándzsával ölik egymást, hanem géppisztollyal. A törzsi társadalmak között időtlen idők óta dúl a harc, amire persze jócskán rátett az is, hogy a hajdani gyarmattartók húzkodtak a térképen néhány vonalat és ezzel  egy-egy államba kényszerítettek ősi ellenségeket is, miközben azonos etnikumúakat szakítottak szét a határok. A „mi” Trianonunk azokhoz képest szinte semmiség. A 60-as évek elejétől az egykori gyarmatok sorra felszabadultak, aztán mindegyik ország nyakára ráült egy diktátor és a klikkje. Ha némi öldöklés után az egyiket sikerült elzavarni, jött helyette másik. Talán egyetlen normális demokrácia sincs Afrikában. Már az „arab tavasz” idején elgondolkodtató volt, mihez kezd majd Tunézia, Líbia, Egyiptom vagy éppen Jemen a diktatúra után, amikor egyikben sincsenek meg a demokratikus hagyományoknak a csírái sem? Láthatjuk, hogy mi a helyzet, talán a legjobban Irak vagy Egyiptom példáján. 

    Sosem felejtem el az Indiában, Újdelhiben töltött első óráimat, meg persze a többit sem. Taxival mentünk be a belvárosba, s minden piros jelzésnél kolduskezek próbáltak benyúlni az ablakon. Aztán megláttam az első nyomorékokat. Félig hiányzó, vagy teljesen deformálódott lábaikon húzták magukat a külföldiek után kinyújtott tenyérrel, vagy csak feküdtek reménytelenül rongyos, koszos pokrócukon. Aztán már gyalogosan, az utcákon… Gyerekekkel megpakolt asszonyok csapata követett bennünket hosszú perceken át, szívósan, lerázhatatlanul. Aztán ott volt Mumbai, ahol százezrek élnek az utcákon, ott vannak mindenütt, még a belvárosban is, fekszenek vagy ülnek a puszta kövön, járdán, ott végzik el a dolgukat, ott élik a mindennapjaikat és valószínűleg ott is halnak meg. Gyerekcsapatok követnek mindenüvé, Heló miszter, vegyen ezt vagy azt, adjon pénzt. Levakarhatatlanok, húzkodják az ember kezét, ruháját, táskáját, és ha tízszer zavarod el őket, tizenegyedszer is visszajönnek. Persze, idegesítenek, zavarnak, a pokolba kívánod őket, mert nem is sejted, hogy számukra a puszta létfenntartás a tét. Ebbe születtek bele, ez a napi életük. Ha szerzel valamit, túléled, ha nem, akkor nem. (Nézzék meg, ha még nem látták, az Oscar-díjas Gettómilliomos című filmet – nekem nagyon sok minden ismerős volt belőle.) Ez az, amit mi személyes tapasztalatból szerencsére nem ismerünk. A nagyvárosok peremén, a vasútvonalak mentén mint valami amőbák nyújtóznak, növekednek a bódévárosok. Azt mondják, Mumbai 17 milliós lakosságából kereken 5 milliónak nincs bejelentett lakhelye, és sok másik milliónak, ha van is, de milyen. Kimentünk hajóval a közeli Elefanta szigetére. A bazaltba vájt csodálatos templomok körül majmok ugrándoztak, vagy éppen kurkászták egymást. Pár órával később pontosan ugyanezt láttuk egy mumbai mecsetnél, csak ott egy anya kurkászta a kislányát, a tetveket szedegette ki a loboncos hajából. A mecsethez vezető út mentén szó szerint százával ültek vagy feküdtek a legrettenetesebb testi fogyatékos koldusok. Visszafelé menet már nem bírtam nézni őket, lehajtottam, vagy elfordítottam a fejemet. Madras (Chennai) pályaudvarán épp csak pár órát töltöttünk, amíg átszállásra vártunk. Csak úgy fényképezőgép nélkül kimentem az utcára valami gyümölcsöt venni és át kellett haladnom egy aluljárón. A kövön ott hevert egy kutya és a kölykeit szoptatta. Tőle öt méterre ült egy anya és a gyerekét szoptatta, körülötte még vagy négy-öt, tetőtől talpig meztelen kisgyerek. Le kellett volna fényképezni, olyan döbbenetes volt ez a párhuzam: ember, állat egy szinten. Láttam egy asszonyt a szintén indiai Dzsaipurban, a főutcán ült a járdán. Valami élelemhez jutott, és úgy ette, falta, hogy közben jobbra-balra tekintgetett, mint aki attól fél, hogy elveszik tőle. Állatokat láttam így enni az afrikai szavannán, ahogy védik a megszerzett prédát. Letaglózó élmény volt.

                                  Bódéváros Mumbai környékén

     El lehet-e felejteni a madagaszkári Antananarivo utcáit ellepő koldusgyerekeket? És ami igazán szörnyű, hogy jó részük nem is árva, vagy csavargó, hanem a szüleik, vagy szervezett bandák küldik ki őket az utcákra. Vagy azokat a kicsiket vidéken, akiket a felnőttek beültetnek egy kis gödörbe a rizsföldön, mert ahhoz már túl nehezek, hogy a hajladozó anyjuk  hátán zötykölődjenek, de kúszni-mászni már tudnak. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy milyen élet vár rájuk. Ha megérik a kamaszkort, ugyanazt a földet fogják túrni, mint a szüleik. Burkina Faso-ban mikrobuszunk megállt „technikai” szünetre egy főút mellett. Egyszer látjuk ám, hogy nagyobb fiúcsapat közeleg. Túravezetőnk elmondta, hogy ezek a 15–20 év körüli srácok otthontalanok, talán van valahol családjuk, de inkább nincs, járják az országot és koldulnak, adományokból élnek. Ott alszanak, ahol rájuk jön az éjszaka, azt eszik, amit könyöradományként kapnak. 

                                             Utcagyerekek Tanában, Madagaszkáron

   Mali a világ legszegényebb országainak egyike, azon belül is Dogonföld, ha lehet, még szegényebb. Az év nagyobbik részében egyáltalán nem esik eső, és sokszor kétséges, hogy a családok kihúzzák-e a következő termésig. Ám előfordul, hogy nem húzzák ki. Akadt időszak, amikor apák lettek nagy számban öngyilkosok, mert nem tudtak enni adni a családjuknak. Amikor csoportunk odaért a Bandiagara-fennsík peremére, hogy a sziklafal ösvényein leereszkedjünk a falvaikhoz, már egy csapatnyi fiatal és gyerek várt bennünket, hordárnak ajánlkozva. Tekintettel a dögletes melegre és az aránylag nehéz terepviszonyokra, többen fel is fogadták néhányukat. Nálam két táska volt, egy a személyes holmiknak, egy a kameráknak. Egy 14 év körüli srác egyre csak ott sündörgött mellettem, szinte rimánkodott, hogy vihesse a táskáimat. Nem adtam, nem is tudom, miért. A fiú egész nap követett, úgy leste, mikor dőlök ki, mint éhes oroszlánok az öreg, beteg kafferbivalyt, hogy ledönthessék. Nem dőltem ki, de mivel még másnap is kitartott, rábíztam egyik kis csomagomat. Rém boldog volt, kapott is pénzt érte.

     Különös kéregetővel hozott össze a sors Nepál fővárosában, Katmanduban. Az utcán járva a nyomomba szegődött egy csecsemőjét a karján tartó, szemmel láthatóan nagyon szegény asszony. Rossz angolsággal adta elő a kérését. Nem pénzt akar ő, hanem hogy menjek be vele egy boltba, ami előtt éppen megállított és vegyek a kisgyerekének bébitápszert. Meggyőzött. Kértem, mutasson rá, melyiket szeretné, erre rábökött egy jó nagy dobozra, melyben valami vízben oldható tápszerpor volt. És mennyibe kerül? A boltos mondta az árat, de a kb. 1000 forintnak megfelelő összeget kissé sokalltam. Mondom, nézzünk egy kisebbet, olcsóbbat. De hát az csak egy napra elég, mondta az asszony. Megint meggyőzött, mégiscsak megvettem a drágábbat, a nagyobbat. Utólag elgondolkodtam: hát nem mindegy nekem, hogy 600, vagy 1000 forintért veszek tápszert? Teljesen mindegy. Telik rá. Neki viszont nem mindegy, mert nem telik rá.  (Összehasonlításul: az Egyesült Államokban többet költenek az emberek macskakajára, mint bébiételre!)

   Utazásaim során elég későn jöttem rá, hogy amit mi esetenként nehéz, esetleg megalázó munkának gondolunk, azoknak, akik elvégzik, az életet, a fennmaradást jelenti. Ott voltak a már említett riksások, a puosse-pousse-t húzó-vonó emberek Madagaszkáron. Cudar kemény munka, de ők ebből élnek. Utólag visszagondolva talán jobb lett volna, ha mégis beülök egyikhez.  

    Etiópiában már túl voltam az első sokkon, amikor Gonderben, visszafelé igyekezve a szállásomra, a nyomomba szegődött egy csapat, tíz-tizenkét év körüli gyerek. „One birr” – náluk gyerekszájból ez a külföldiek megszólítása, vagyis hogy adjunk egy birrt, ami nem nagy pénz. Sokan mondják, tapasztalatból, hogy ne tedd, mert ha adsz egynek, öt másik is megjelenik. Mégis adok, egynek, kettőnek, háromnak, aztán megelégelem és szaporázom a lépteimet, hogy minél előbb visszaérjek. De egy még mindig maradt. Sántít. Kacska lábán, erejét megfeszítve igyekszik utánam. Nem bírom nézni sem, még ötven, még húsz méter a bejáratig, uramisten, de hát miért vagyok ilyen kegyetlen… Nem etethetem meg egész Etiópiát, egyszer csak véget kell vetni ennek. A gyerek nem adja fel, utolsó leheletéig küzd. Elérem a kaput, ott helyben megszakad a szívem. Előkotrom a zsebemből a maradék aprót, rá se nézek, úgy nyomom a kezébe. Iszonyúan szégyelltem magamat.  

    Csakugyan kegyetlen vagyok?  Hányszor küldtem el, néha már durván, az alamizsnát kérő nyomorultakat, szerte a világon. Igazság szerint időnként egyszerűen megelégelem a folytonos zaklatást, a ruhám, táskám rángatását, mert néhol semmit sem ér a szelíd szó, a sokszoros „nem!” – ők kitartanak, mint akik az életükért küzdenek. De hiszen többségük tényleg azért küzd! A betevő falatért. A szegény országokban élő gyerekek, de sokszor még a felnőttek számára is, a „nyugati” ember csakis gazdag lehet. Csillogó kamerák lógnak a nyakában, van rendes ruhája, cipője, táskája, bőséges ennivalója, a zsebe nyilván tele pénzzel vagy nyalánkságokkal – akkor tehát adjon. Ez az utazó egyik nagy dilemmája: adjunk? Mennyit és kinek? Az elefántlábú gyereknek az agrai vár előtt, aki borzalmas betegségéből „él meg”, azzal, hogy némi pénzért hagyja magát lefényképezni? A pöttöm, meztelen fekete kis lurkóknak a Niger partján, Maliban, akik olyan kunyhókból jönnek elő, melyekhez képest egy vándorcigány-tábor is ötcsillagos kemping? Odaadjam az ebédem maradékát a falusi étterem előtt álló, kisgyerekekkel körülvett burmai asszonyoknak? Odaadtam. Ha mást nem, egy üres vizes flakont, kiürült konzervdobozt a táborunkat körülálló és szótlanul bámuló perui indián gyerekeknek? 

      Igen, sokan és sokaknak adunk. Ilyenkor vezekel a Nyugat évszázados bűneiért, a gyarmatosításért, az ész nélkül meghúzott határokért, az iszonyatos kizsákmányolásért, ami a filléres munkaerő, a gyerekmunka kihasználásában ma is elevenen él. Képzeljük el, mennyit kaphat kézhez a 250–300 forintos banán árából az azt megtermelő ecuadori paraszt, amikor ebből haszna van az ültetvényesnek, a szállítónak, a nagy- és kiskereskedőnek. Ráadásul az egészségük is tönkremegy, mert helyenként emberre ártalmas vegyszerrel permetezik a banánt.  Vezekelünk, mert túlfogyasztunk mindenből; energiából, vízből, élelemből, nyersanyagból. Igen, még mi is. Amerika, Nyugat-Európa pedig sokszorosan, a valóban fejlődő, nagy népességszámú országok pedig csak most kezdenek belelendülni. Tudva tudom, hogy nálunk is sokan élnek borzasztó szegénységben, de akik nem látták az igazi szegénységet, el se tudják képzelni, milyen az.

     Többször voltam szemtanúja „osztogatásnak”. Indiában, amikor hajótúrára mentünk Keralában, utunk hosszú órákon keresztül a tengerpart mentén húzódó lagúnákon át vezetett, kis falvak között. Hajónk megjelenésekor az összes kissrác kiszaladt és inaszakadtából rohant mellettünk, amíg csak bírt. Hátha „leesik” valami. Aligha volt véletlen, hogy a cingár kis lábak annyira igyekeztek, nyilván volt már tapasztalatuk. Utastársaim között akadt néhány, aki narancsot, cukrot, esetleg tollat dobált ki a gyerekeknek. Elhiszem, hogy rém boldogan szedték össze őket a porból vagy halászták ki a vízből, de ez valahogy akkor is annyira megalázó; mint amikor a kutyának odavetünk valamit. Az eset majdnem így megismétlődött pár év múlva Madagaszkáron. Egy kisváros kis hoteljében szálltunk meg csoportommal, közvetlenül egy nyomorúságos lakónegyed mellett. A környékbeli gyerekek állandóan ott lebzseltek a szálloda környékén.  Valamelyik útitársam, ki tudja, milyen megfontolásból, az erkélyről elkezdett cukrot dobálni a kölyköknek, azok meg visongva küzdöttek értük. Megjelent a túravezetőnk és kifejezte rosszallását, amivel egyetértettem, de aztán azt mondta, ha már elkezdtük, folytassuk. Akkor én is beálltam cukrot dobálni. Gondoljuk el, bennünket itthon még a legnehezebb időkben is megleptek a szüleink valami édességgel, de ezek a kis szerencsétlenek vajon mikor jutnak hozzá egy kis nyalánksághoz. Soha. Sok év sok szomorú tapasztalata után ma már tudom, van a szegénységnek olyan szintje, ahol már nem számít büszkeség, méltóság, csak az, hogy valahogy meg kell élni.

     Cukordobálás helyett az utóbbi időkben többször is megtettem, megtettük, hogy nagyon szegény vidékeken járva szétosztogattuk a szállodai fürdőszobánkból lenyúlt kis szappanokat, fogkeféket, samponokat, fésűket, egyszóval mindent, amit legálisan el lehet hozni.

                                              Angol útitársam éppen osztogat Laoszban...

                                   ... magyar útitársnőm pedig Burmában

    Felrémlik egy mexikói emlékem is, San Cristóbal városából. A sétálóutcán baktattam egy késő délutáni órán, amikor szembejött velem egy indián asszony, mellette 6–7 év körüli kislánya. Egy boltnál álltam éppen, előtte pénzbedobással működő hintaló, melyet éppen egy kisfiú nyüstölt. Az asszony azok közül való volt, akik az utca végében működő szuvenírpiacon árusítottak ruhaféléket, ajándéktárgyakat, hatalmas batyuikból, körülöttük pedig gyerekeik sertepertéltek. A kislány vágyakozva nézte a hintalovat, biztosan ő is szívesen felült volna rá, de anyjának aligha futotta ekkora luxusra. Gondoltam, befizetem. De hogyan magyarázzam el nekik, hogy várjanak, amíg a kisfiú befejezi a maga menetét. Miközben ezen morfondíroztam, elmentek mellettem, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Persze, valószínű, hogy pár pesóra sokkal nagyobb szükségük lett volna.

    Gondolták volna, hogy létezik nyomorturizmus is? Bizony, szervezett módon el lehet látogatni például a riói favelákba, vagy éppen Sowetóba, a Johannesburg melletti hatalmas bódévárosba és lehet borzongani. Nekem ugyan ettől felfordul a gyomrom, de talán mégsem annyira haszontalan; akinek része van ilyen „élményben”, talán kicsit jobban megbecsüli, amije van. Én már akkor is szégyellem magam, amikor lefényképezem mások nyomorúságát, és igyekszem tartózkodni is tőle.

    Végül elmesélek egy történetet. Utolsó napomon, amit Etiópiában töltöttem, megkerestem az addisz-abebai Churchill Roadon a Hope Enterprises nevű segélyszervezet irodáját. Útikönyvem ezt ajánlotta, ahelyett, hogy állnék ki az utcára aprópénzt osztogatni. Tízesével lehet itt élelmiszerjegyeket venni 4 birrért (1 birr kb. 150 forint). Vettem két csomaggal, azzal ki az utcára. Egy perc alatt elfogyott. Aztán megkérdeztem, mit kapnak érte. Egy darab inzserát (ez egy helyi lepényféleség), szósszal. Ekkor vettem még tíz csomaggal, vagyis újabb százat, de akkor már ki se fértem az ajtón. Nem is láttam egyebet, mint felém nyúló fekete kezek tömegét. Az volt a legszörnyűbb, amikor az utolsó is elfogyott. Semmi jóérzés nem töltött el, pedig csekély összegből 120 utcagyereket, koldust, bódélakót legalább egyszer megetettem. Aztán kiszámoltam, hogy háromhetes utam teljes költségéből körülbelül 45 ezer (!) embert pár órára úgy-ahogy jóllakathattam volna, pedig nem luxuskörülmények között utaztam, hanem sátorban laktam és tábori konyháról étkeztem. Érzik, ugye, az óriási különbséget.

    Addiszban, útban a reptérre, a taxi megállt a pirosnál. Láttam, hogy egy koldusasszony szlalomozik tétován a kocsik között, s csak akkor döbbentem rá, hogy vak, amikor az ablakon kinyújtott utolsó tízbirres bankjegyem pár centivel elsiklott a kinyújtott keze mellett. Közben a lámpa zöldre váltott.

    E történetnek, miként az egész írásnak, nincs se tanulsága, se üzenete, az pedig végképp nem, hogy a szerző milyen jó ember. Ha külföldön járnak és hasonlókat tapasztalnak, tegyen mindenki saját belátása szerint. A világot ugyan nem fogjuk tudni megváltani, de talán szerzünk egy jó, vagy inkább elviselhető órát, napot valakiknek. Nekik nincs holnap – csak ma van. Ω