„Az ésszerűen élő ember alkalmazkodik a világhoz. Az ésszerűtlenül élő a világot próbálja magához igazítani”

                                                                                                                                                                         (G. B. Shaw)

„Próbáld ki: egy héten át ne ítélkezz senki és semmi felett”  (Andrew Matthews)

(folytatás)  

   Európai és ahhoz hasonló kultúrákban gyakori, hogy a közeli barátnők karon fogva mennek az utcán. Azt ma már ritkábban látjuk, hogy férfi és nő karon fogva sétáljanak (pedig szüleink idejében még szokás volt), ám mit gondolunk akkor, ha kézen fogva látunk menni két férfit? Először Etiópiában láttam ilyesmit és erősen gondolkodóba estem. Rögtön sejtettem, hogy az afrikai ország nem a hasonneműek közötti szerelem paradicsoma. Aztán megtudtam, hogy ez náluk, közeli barátok között, teljesen természetes, mint ahogy több arab országban is. Jemenben például tömegével járnak így a fiatal férfiak. Mindeközben a homoszexualitás a muzulmán országokban nemhogy tilos, de egyenesen bűnnek számít.  Ha azonban például Párizsban, Londonban, San Franciscóban járnak és nyilvánosan csókolózó férfiakat (vagy nőket) látnak, arrafelé ezen már csak a nagyon bigottak rökönyödnek meg. 

                                                          Jemeni fiúk, kéz a kézben

     Ha mi összetesszük a kezünket, azt jelenti, hogy imádkozunk. Indiában és Nepálban viszont így köszönnek, ez az udvariasság jele, szóban hozzátéve, hogy namaszté. A könyököt eltartják a testtől, a kezek mellmagasságban vannak, az ujjak felfelé mutatnak, a test enyhén meghajol. Nagyon hasonló gesztusokat használnak Délkelet-Ázsia országainak többségében is: a tisztelet, a köszöntés, a búcsúzás jele. Aki járt pl. Thaiföldön, Kambodzsában, Laoszban, lépten-nyomon tapasztalhatta. Amikor Laoszban elbúcsúztunk helyi idegenvezetőnktől, európai módon meg akartuk ölelni (részben köszönetünk jeléül), amit ő el is fogadott, ismervén a nyugatiakat, de mosolyogva megjegyezte, hogy az ilyesmi náluk egyáltalán nem szokás; kezek összetétele, enyhe meghajlás. Még a rokonok is így köszöntik egymást, nincs puszilkodás és hasonlók sem.  

     Itt van aztán a kézcsók, ami a spanyol etikettből terjedt el Európában (Nagy-Britanniában már nem!), de csakis itt és csakis akkor, ha a nő nyújtja a kezét kézcsókra. Ázsiában, a Közel-Kelettől Japánig elképzelhetetlen, sőt sértő, a diplomáciában pedig semmiképp sem megengedett.  Egyes kultúrákban (pl. Törökország, Indonézia, Malajzia) az idősebbeket, elsősorban családtagokat, nemtől függetlenül, illik kézcsókkal illetni. Ki ne látta volna a Keresztapa-trilógiát, melyben a fiatalok kezet csókolnak  a „Don”-nak. 

     Köszönthetünk valakit a kezünk felemelésével, fejbiccentéssel, kissé régimódian kalapemeléssel is. Ám ha valaki elvetődik Japánba, azt fogja tapasztalni, hogy az ottaniak állandóan hajlongnak. Mondjuk, ülünk a vonaton, bejön a kalauz, megáll az ajtóban és meghajol. Odalép az egyik utashoz, átveszi és kezeli a jegyét, újból meghajol.  Végez a jegyellenőrzéssel, és elhagyni készülvén a kocsit, visszafordul az utasok felé és ismét meghajol. Ha egy utazás során ötször járja végig ugyanazt a kocsit, akkor ezt az egészet ötször ismétli meg. De meghajol a pincér, a recepciós, az eladó az üzletben, és úgy általában, mindenki mindenkinek meghajol. Szó nélkül. Náluk ez a köszönés és a tiszteletadás jele, de megköszönni is így szoktak mindent.   

     Elég nagy eltéréseket láthatunk, amikor azt vizsgáljuk, hogy mely kultúrában mit tartanak gusztustalannak és mit nem. Nyugaton a nyitott szájjal evés, a csámcsogás, böfögés a legnagyobb illetlenségek közé tartozik, ám másutt, például Kínában, nem az. Mi zsebkendőbe fújjuk az orrunkat, aztán zsebre tesszük. Ázsia modernebb országaiban, például Japánban ez gusztustalan szokás, csakis papír zsebkendőt használnak, de ha egy mód van rá, a nyilvánosság előtt nem is fújnak orrot, inkább szívják, ami viszont számunkra gusztustalan. A szegényebb országokban ezt egyszerűen elintézik azzal, hogy félrefordulnak, befogják az orrukat és kiröpítik a tartalmát.  Japánból tudok hozni nagyon pozitív példát is. Sokan járnak az utcán arcmaszkkal, ami egyébként is gyakori Kelet- és Délkelet-Ázsiában. Csakhogy míg mondjuk Vietnamban a por és a szmog ellen védekeznek így, Japánban más is az oka. Kérdeztem is túravezetőnket: ennyire félnek errefelé az emberek attól, hogy elkapják a náthát másoktól? Ellenkezőleg, felelte. Nagyon sokan épp azért hordanak maszkot, mert ők maguk náthásak és nem akarják, hogy másokat is megfertőzzenek.

                                                               Arcmaszkos asszony Japánban

    Nálunk illetlenség a köpködés, Kínában viszont nem az. Valami belső késztetés hatására a kínaiaknak állandóan köpniük kell. Ez akkor vált világszerte is megismert problémává, amikor Peking az olimpiára készült. Valóságos kampányt indítottak annak érdekében, hogy legalább akkor, amikor az egész világ rájuk figyel, ne köpködjenek. S hogy miért köpnek? Számtalan magyarázat forog közszájon. Peking környékén azért, mert poros-szmogos a levegő, délen azért, mert nedves, iparvidékeken a légszennyezés miatt. Köpköd munkás, paraszt, értelmiségi, férfi, nő, de nem ám csak úgy hagyományos módon. Egészen alulról indítják, különös torokhangok kíséretében, aztán amikor minden együtt van a szájüregben, hatalmas léglökettel kizúdítják. Képtelen voltam megérteni, honnan jön belőlük ez a töméntelen anyag. Utaztam a vonaton, a fülkém előtt, a folyosón le volt húzva egy ablak. Bárki, aki arra járt, óriásit köpött kifelé, és ez így ment percről percre, egy teljes napon át. Ülök a buszon, éjszaka van, próbálok szundítani, de nem megy. A mögöttem ülő férfi úgy tízpercenként kinyitotta az ablakot és óriásit köpött. Állok valamelyik buszpályaudvaron, a még várakozó buszok ablakaiból csak úgy zúdulnak ki a köpetek. Magam sem értem, hogyan nem köptek le egy hónap alatt. 

   S hogy testváladékainkon kívül mi mindent szórunk még szerteszét a világban, az is országa, kultúrája válogatja. Az imént említettem Japánt, melyről azt is érdemes megjegyezni, hogy elképesztően tiszta. Már az első napon feltűnt, hogy az utcákon gyakorlatilag nincsenek szemétládák, ettől eltekintve sehol semmiféle hulladékot nem láttam járdán, téren, út mentén. Hát ez meg hogy van, kérdeztem ismét túravezetőnket. Hazaviszik, felelte, otthon dobják ki, ha egy mód van rá, szelektíven. Mi, magyarok, sajnos, iszonyúan messze vagyunk a közterületi tisztaság nyugaton megszokott állapotaitól, láthatja ezt mindenki azonnal, mihelyt átlépi a határt Hegyeshalomnál. Persze, van még nálunk lejjebb is. Nem akarnám szegény arabokat bántani, amúgy is elég gyakori jelzős szerkezet a „koszos arab”, de hát mit lát az ember, ha ellátogat ezekbe az országokba… Első egyiptomi utamon, amint kifelé vonatoztunk Kairóból, a külvárosokban a szó szoros értelmében hegyekben állt a szemét, arról nem is szólva, hogy benn, a városban, ha valami fölöslegessé válik, egyszerűen kidobják az ablakon. Kis szállodánk ablaka egy sikátorra nézett, abba ember már be nem tudta volna tenni a lábát, olyan magasságig állt benne a szemét. Nemrég ismét Egyiptomban jártam, és ahogy a szaharai oázisváros, Siwa felé elhagytuk a tengerparti településeket, a sivatag még hosszú szakaszon tele volt műanyag zacskóval. Úgy húsz-harminc kilométerig tartott, tovább már nem vitte a szél. Jemenben is elterjedt a zacskó, ez a civilizációs borzalom, melyet használat után a legtermészetesebb módon ott dobnak el, ahol már nem kell, aztán útra kel a szelek szárnyán, majd fennakad egy-egy fa, bokor ágain. Így keletkezik a zacskófa. Egy alkalommal lefényképeztem egy ilyen átlagos szörnyűségű szeméthalmazt, mire egyik helybeli sofőrünk megkérdezte, miért azt, és miért nem a közelben álló műemléképületet. Talán fölsejlett benne valami szégyenérzet… nem tudom.

                                             Csendélet nejlonzacskókkal, Jemenben

   Sajnos, nem tapasztaltam sokkal jobbat Izraelben sem. Persze, nem gondolhatjuk, hogy a zsidó országba csupa atomfizikus és orvos vándorolt be; érkeztek oda ezerfelől és mindenki vitte magával a saját kultúráját és kulturálatlanságát egyaránt. Kellemes meglepetés ért viszont Iránban. A perzsák városai, utcái, ha nem is teljesen makulátlanok, de szemetet csak elvétve látni. Aztán ott van Isztambul… este érkeztem meg, az utcákon bokáig ért a szemét, de reggelre példásan eltakarítottak mindent, aztán persze a szemetelés kezdődött elölről.

    Ha viszont délebbre megyünk az arabok lakta övezettől Afrikában, úgy tisztul a vidék. (A vidéket most vegyük szó szerint, mert a nagyvárosok ott is irgalmatlanul szemetesek.) Először Madagaszkáron, aztán a többi, fekete-afrikai országban tapasztaltam, hogy a falvakban, kisvárosokban nincs hulladék. Egyrészt, az embereknek nincs pénzük arra, hogy a flancos csomagolású árucikkeket megvegyék, másrészt, ha ott valaki valamit mégis eldobna, mindig akad más valaki, aki összeszedi és valamire felhasználja. Talán többeket meglep, de a többnyire borzalmasan szemetes India népe a világ legszorgalmasabb újrahasznosítója. Töméntelen sok ember él abból, hogy újrafeldolgozásra összegyűjtsön papírt, műanyag palackot, vagy bármi egyebet, ami még jó valamire és értékesíthető. Sajnos, ez az igyekezet a városok utcaképén szinte semmit sem változtat. Sok éve már, hogy egy cikkemben „megjósoltam”: Ázsia bele fog fulladni a saját mocskába. A gazdasági fellendülés százmilliós nagyságrendű tömegeket tett fogyasztóvá, vagyis olyanokká, akik a mindennapi betevőn kívül legalább egy kicsivel több árucikk megvásárlására képesek. Ez pedig egyre fokozódó szeméttömeg képződésével jár együtt. Sokat vonatoztam Kínában, ahol étkezési időkben kis kocsikon tolták végig a vagonokon a jobbára rizsből és némi szószból, ritkábban zöldségféléből, még ritkábban húsból álló választékot, amit kis, a hungarocellhez hasonló anyagú dobozban szervíroztak. Amint az utasok befejezték az étkezést,  a dobozokat már dobták is ki a vonatablakon. Elgondoltam, naponta hány millió ilyen doboz repül ki a vonatokból egy akkora népességű országban. És ez csak egy a tömérdek szemetelési lehetőség közül.

                                             Munkában az újrahasznosítók, Indiában

     Lássunk valami egészen mást. Rengeteg különbséget fedezhetünk fel a mindennapokban alkalmazott technika területén is. Elektromos eszközöket (villanyborotvát, laptopot stb.) használókat az őrületbe kergetik a világ legkülönbözőbb országaiban használatos konnektorok. Mintha csak szándékosan agyaltak volna ki annyiféle dugaszt az idegenek bosszantására. Mert ugye a briteknél a három, négyszög alakú rudacskában végződő dugó illik falba, hasonlóan mondjuk a dél-afrikai régióhoz, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ott a rudacskák kör alakúak. Az Egyesült Államokban vagy Japánban viszont két párhuzamos lapkának van hely a konnektorban (ráadásul a feszültség is 110 volt 220 helyett), míg ellenben Ausztráliában vagy Új-Zélandon a lapkák szöget zárnak be egymással. Új-Zélandon például csak úgy tudtam feltölteni a videokamerám akkumulátorait, hogy egy amerikai dugasz lapkáit fogóval addig hajlítgattam, amíg bele nem ment a helyi konnektorokba. Szerencsére már szinte mindenütt lehet kapni adaptert, ami a felkeresendő ország konnektoraiba illik. Ma már a műszaki eszközök többsége is úgy készül, hogy automatikusan átáll 220-ról 110 voltra, illetve vissza. Korábban ehhez is adapter kellett. De azért annyira még ne örüljünk! Éppen nemrég tapasztaltam Amerikában, hogy adapteren keresztül ugyan már be tudom dugni a ceruzaelem-töltőt a konnektorba, de abban nincs feszültség-átalakító, úgyhogy feltölteni nem fog.

                                                       Ilyen a dél-afrikai konnektor és dugasz

                                                               ... és ilyen az amerikai

     Ha már itt tartunk, ilyesmiken ne háborogjunk, inkább örüljünk, hogy egyáltalán van áramunk. Merthogy világszerte sok millióan élik úgy a mindennapjaikat, hogy a házukban egyetlen szál villanykörte sem pislákol, elektromos eszközökről nem is álmodhatnak. Én ugyebár nem az óriási fogyasztónak számító Amerikában élek, de csak a nappalimban minimum tíz különféle eszköz dugasza csatlakozik három elosztóhoz. Ha pár percre időnként elmegy az áram, már morgunk, és alig várjuk, hogy újra használhassuk a nyavalyás tévénket, számítógépünket. Indiában szinte mindennap tapasztaltam, hogy beütött egy-két órás áramszünet. Ez azonban semmi Nepálhoz képest, ahol „tervezett” áramszünetek vannak. Az ország villamos energiájának 90 százalékát vízerőművekben állítják elő, és amikor száraz évszakokban kevés a víz a folyókban és tározókban, az ország bizonyos részein órákra lekapcsolják az áramot. Egyik szállodában, ahol nem volt saját áramfejlesztő, a recepciónál kinn volt a papír, hogy a vendégek is tudják: melyik nap melyik részében nincs áram. 

                                         Ebben a nepáli hotelben papíron közlik, mikor van és mikor nincs áram

   A színes televízióadásoknak három, egymástól eltérő módját fejlesztették ki a világban. Kezdetben volt a francia fejlesztésű SECAM, ami egész Kelet-Európában és a Szovjetunióban, valamint a francia kötődésű afrikai országokban terjedt el. Volt azután a németek által kreált PAL, amit csaknem egész Nyugat-Európa átvett, továbbá az NTSC, amit az Egyesült Államokban dolgoztak ki. Ez azzal járt, hogy ha olyan országban vettünk tévét vagy videót, ahol a mienktől eltérő volt a rendszer, a készülék nálunk vagy használhatatlan volt, vagy csak fekete-fehér képet adott. Ez némi minőségromlást okozott akkor is, ha pl. a magyar televízió NTSC-adást vett át külföldről. Magyarország, a többi kelet-európai tévétársaságokkal nagyjából egy időben, az 1990-es évek közepén tért át a PAL rendszerre, és immár a készülékeket is mindenütt úgy gyártják, hogy mindhárom rendszer vételére képesek legyenek. Ha viszont külföldön vásárolunk DVD-t, vagy műsoros videokazettát, azért nézzük meg, hogy kompatibilis-e a PAL-rendszerrel. NTSC-t használnak egyébként még például Japánban, a Fülöp-szigeteken, Dél-Koreában és a dél-amerikai országok többségében. 

    Próbáltak már külföldön cipőt, ruhát vásárolni? A kontinentális Európában nem lesz különösebb gondjuk, a számozás ugyanolyan minden országban. Ám ha Nagy-Britanniában akarunk cipőt venni, már zavarba jövünk a számozással. Hogy a dolog még komplikáltabb legyen, némileg ettől is eltér az amerikai, és még jobban a japán számozás. Nálunk, azt hiszem, a 37-es női méret a leggyakoribb. Ezt a britek 4-es, 4,5-ös számmal, az amerikaiak 6-ossal, a japánok és a kínaiak 23,5-24-essel jelölik. A férfiak leggyakoribb lábmérete a nyugati világban a 43-as. Ez a briteknél 8,5-9-es, az amerikaiaknál 9-9,5-ös, a japánoknál és kínaiaknál 27,5-28-as. Bizonyos ruhadarabokon a szokásos S, L, X, XL stb. jelzéseket látjuk. Gondolom, azt már mindenki tudja, hogy ezek sorrendben kicsit, közepeset, nagyot és extra-nagyot jelentenek. Felhívom azonban a figyelmet arra, hogy mivel a kelet-ázsiaiak általában kisebb termetűek az európaiaknál, vásárláskor érdemes eggyel nagyobb méretet választani, vagyis pl. M helyett L-t. Adhatok még egy praktikus tanácsot. Ha mondjuk Ázsiában, Dél-Amerikában akarunk nadrágot vásárolni és nincs lehetőségünk helyben felpróbálni (például piacon), előzetesen vegyünk derékméretet egy madzaggal vagy cérnával saját nadrágunkról és ahhoz méretezzük a kiválasztott ruhadarabot. Vásároltam már így nadrágot thaiföldi, malajziai, perui piacon és a madzagolás nagyszerűen bevált. A hossz nem annyira bonyolult. Ha rövid, ne vegyük meg, ha hosszú, itthon felhajt(at)juk.

    A nem-metrikus rendszerhez nagyon mereven már csak Amerikában ragaszkodnak, de ott nagyon. Eközben a tudományos-műszaki életben már ott is grammban, milliméterben stb. számolnak.  Hallottam olyan esetet, hogy egy 56-os amerikás magyar, nem sokkal a kivándorlása után, azért jutott jobban fizető álláshoz valami mérnöki irodánál, mert helybeli kollégáival ellentétben ismerte a metrikus rendszert. S hogy mennyire nem árt tisztában lenni a mi mennyi kérdésével, egy majdnem tragikusan végződött repülési eset is bizonyítja. Hallottak már a híres-hírhedt Gimli Glider esetről? Nagyon hosszú és szövevényes történet, úgyhogy leegyszerűsítem. 1983-ben az Air Canada egyik Boeing 767-es gépe Edmontonból Montrealba repült, útközben kifogyott az üzemanyag és mindkét hajtómű leállt. A személyzet ettől kezdve siklásban, óriási bravúrral, elvitte a gépet egy használaton kívüli katonai reptérre, Gimlibe és vitorlázó repülésben letette a hatalmas gépet. Mindenki megúszta élve. A kivizsgálás kiderítette, hogy nem jól számolták ki az üzemanyag mennyiségét. A kanadaiak akkortájt tértek át a gallonról és fontról a literre és a kilogrammra és a földi, illetve a hajózó személyzet eltérő módon végezte el az átszámítást. Feleannyi sem volt a tartályokban, mint a szükséges mennyiség. Az eset Gimli Glider néven bevonult a repülés  történetébe.

      Ha már a számoknál tartunk… Ha levelet címzünk Amerikába, az 1-es számjegyhez ne tegyük hozzá a nálunk szokásos zászlócskát, mert 7-esnek nézik. A 7-es szárát viszont ne húzzuk át, mert esetleg összekeverik a Z betűvel. Ne felejtsük el, hogy a világ legtöbb országában nem úgy írják a dátumot, mint mi, vagyis külföldön a leggyakrabban a nap, hónap, év sorrenddel találkozunk. Angol nyelvterületen még az időt is másként fejezik ki, mint nálunk. Mi azt mondjuk, hivatalos időjelzéskor, hogy 11 óra, vagy 15 óra. Amerikában ez így néz ki: 11 AM (a latin ante meridiem, vagyis a délelőtt rövidítése), illetve 3 PM (a latin post meridiem, vagyis a délután rövidítése). Amerikában a 15 órát csak a katonai nyelvben alkalmazzák. (Megjegyzem, az amerikaiak nagy többségének alighanem fogalma sincs arról, honnan ered az AM és a PM.) Ha itthon elmondunk egy telefonszámot, azt rendszerint a következő bontásban tesszük:  318-7506, vagyis három-tizennyolc-hetvenöt-nulla-hat. Angol nyelvterületen minden egyes számot külön kimondanak, vagyis three-one-eight-seven-five-o-six. Figyelem, a nullát nem zero-nak mondják, hanem o-nak. Ha a hét napjait soroljuk, mi a hétfővel kezdjük, az angolok, amerikaiak a vasárnappal (Sunday). Hozzánk hasonló a rendszer az összes szláv nyelvű országban, de pl. a balti régióban, vagy Kínában is. A vasárnappal kezdik a napok felsorolását a héberben, az arabban, a görögben, a portugálban, a vietnamiban is.

    Még egy kis „számolás”. Kit ne zavart volna már meg az emeleteknek a mienktől eltérő számozása. Mi az, hogy zavart? Nincs ember, aki még ne tévedt volna el az emeletek között, ha lifttel jött-ment külföldön. Európában nincs gond, az első emelet az első, vagyis egy szinttel a talaj, a földszint fölött. Ez még a különbözőségeiről hírhedt Nagy- Britanniában is így van. Ha viszont elmentünk a Szovjetunióba (vagy manapság Oroszországba), azt tapasztaltuk, hogy ami nekünk a földszint, az náluk a pérvüj etázs, vagyis szó szerint az első emelet. Ugyanez a szisztéma az Egyesült Államokban, Kanadában, Japánban, Kínában (de Hongkongban nem!), Japánban is.  Az őrület valójában a liftekben, illetve a bennük levő táblákon álló rövidítésekben kezd kiteljesedni. Ha valahol csak számozást látunk, már elkezdhetünk gondolkodóba esni. Ha lefelé jövet 1-est látunk és megnyomjuk, nem biztos, hogy mindenhol a földszintre érkezünk. Ha G betűt látunk, az a ground floor jele, vagyis az tényleg a földszint. Nem árt tudni azt sem, hogy az Egyesült Államokban és Kanadában a legtöbb épületben nincs 13. emelet, a hotelekben nincs 13-as szoba, lévén a 13-as balszerencsés szám. Ha Amerikában középületben járunk, a bejárati ajtót mindig húzni kell (ki van írva, hogy Pull, de nem biztos, hogy mindenki érti), aminek tűzrendészeti oka van, ha tudniillik tűz üt ki az épületben, egy belülről kifelé nyíló ajtón könnyebb a menekülés. (folyt köv. ►)