Jobb híján Patagónia (2003)
Ha a jó venezuelai nép (egy része) 2002 novemberében föl nem lázad Chávez elnök ellen, akkor már most (és nem csupán néhány fejezettel odébb) az Orinoco-deltáról, az Angel-vízesésről, meg a warao indiánokról olvashatnának. Ám mivel a jó venezuelai nép még 2003 elején is buzgón lázadt elnöke ellen, és Caracas utcáit – amint a tévében nap mint nap láttam – százezer számra lepték el tüntetők, a GAP nevű kanadai utazási iroda törölte venezuelai útjait. Lévén reménybeli utasuk, magam is így láttam jónak. Az előleget ugyan visszakaphattam volna, de ha a magamfajta egyszer már elhatározta, hogy Dél-Amerikába utazik, akkor el is megy. Nézzük csak, hol nem jártam még! (Legalábbis sokan ezt képzelik rólam.) Nos, ez nem egészen így van, mondjuk inkább úgy: nézzük, hova mennék legszívesebben! Patagónia és a Tűzföld márciusi utazásra éppen megfelelt.
Merő véletlenből magyar útitársam is akadt, egy 68 éves fiatalember személyében. Így aztán Imrével együtt szenvedtük végig a Londonon és Miamin át Buenos Airesig tartó kereken húszórás repülőutat meg a velejáró macerákat, a cipőlevételt, a motozást, Imre kisollójának és az én tartalék öngyújtómnak az elkobzását.
Bő fél nap az argentin fővárosban semmire sem elég, egy tapasztalat szerzésére azonban igen. A GAP előzetese szerint óvakodjunk az utcai tolvajoktól, akiknek kedvenc trükkje, hogy lopva mustárral spriccelik le a járókelőt, majd tisztogatási segédletet ajánlva megfújják a táskáját és egy, a közelben várakozó kocsival lelépnek. Ballagunk szállodánk felé a belváros kellős közepén, amikor egy nő a táskámra mutat. Zöld folt éktelenkedik rajta. Letojt egy madár. Na bumm, megesett már máskor is. Nézegetjük egymást, Imre nadrágja, inge, meg az enyém is, csupa „tojás”. Nem tartozik a perverzióim közé a madárürülék elemzése, de megszagoltam. Mustárszaga volt. Azon, hogy zöld, fönn sem akadtam, ha már a Negro cukorka is lehet fehér… Ekkor a hölgy (rendőrségi tudósításokban így – meg úrnak – nevezik a bűnözőket, én inkább maradnék a büdös ribancnál) papír zsebkendőt nyújtott felém, én meg buzgón tisztálkodni kezdtem. Pár pillanat múlva a nő beszállt egy várakozó taxiba és eltűnt. Tudják, mi a szörnyű? Az, hogy csak ekkor esett le, mit olvastunk otthon az iroda brosúrájában. Viszont némi mosással megúsztuk.
Nem is sokkal korábban Argentína még Latin-Amerika legdrágább országának számított, árai az észak-amerikaiakkal vetekedtek. Nem mintha gazdasági teljesítménye az egeket verdeste volna, de a 90-es évek elejétől törvény rögzítette a peso árfolyamát a dolláréhoz, méghozzá egy az egyben. Ezzel letörték az inflációt, stabilizálták az árakat, ugyanakkor olcsóvá tették az importot, melynek csak a nép egyszerű gyermeke örült, hiszen aránylag alacsony áron jutott fogyasztási cikkekhez, no meg alacsony kamatozású dollárhitelekhez. A gazdaság viszont ellenirányban kezdett pörögni; csökkent a belföldi termelés, fokozódott a munkanélküliség, egyre jobban elmaradt a külföldi tőke beáramlása, viszont pénzügyi spekulánsok paradicsomává tették az országot. Argentína egyszerűen eladósodott és a Világbanktól kellett újabb és újabb kölcsönöket fölvennie, hogy tartozásait fizetni tudja. Ez önmagában még nem lett volna túl nagy baj, de az évtized végére a legfőbb kereskedelmi partnerei közé tartozó Brazília és Mexikó ugyancsak gazdasági krízishez közeli állapotba kerültek, így aztán az egész hatalmas dél-amerikai térség iránt megingott a befektetők bizalma. 1998-ban az új elnöknek katasztrofális állapotban kellett átvennie az országot, melyben a munkanélküliség 30 százalék fölé szökött. 1999-ben Argentína 4 százalékos GDP-csökkenést produkált. Az emberek érezték a vihar előszelét; aki csak tehette, pesóját gyorsan dollárra váltotta és külföldi bankokban helyezte el. Erre a kormány gyakorlatilag befagyasztotta a bankszámlákat és csupán kisebb összegek felvételét engedélyezte. 2001 vége felé már mindennaposak voltak a tömeges utcai demonstrációk, a tüntetők összecsaptak a rendőrökkel, mely több halálos áldozatot is követelt. Az újabb és újabb elnökök szinte félévente adták egymásnak a kilincset. 2002 elején leértékelték a pesót. Egy dollárért immár közel 4 pesót kellett fizetni, miközben a fizetések nominálértékben sem emelkedtek. Az infláció elérte a 80 százalékot, egy csomó cég csődöt jelentett, a korábban külföldről importált javak jó része elérhetetlenné vált. Emlékszem, akkoriban hozzánk is eljutottak olyan hírek, hogy nem kevés argentin család (amelyik tehette) visszavándorolt anyaországába, sőt hallottam, hogy az idők során állampolgárságot szerzett magyar családok is tervezték, hogy repatriálnak.
Mire mi Argentínába érkeztünk, a helyzet valamelyest javult (a dollár és a peso aránya például egy a háromhoz lett, ami számunkra viszonylagos olcsóságot hozott), s amennyire követtem, azóta növekedett a GDP is, bár mindez nem áll összefüggésben utazásunkkal.
Tizenketten (plusz túravezető) indultunk Patagóniába az Aerolineas Argentinas gépén. Első térképi pillantásra Argentína méreteit a „fölötte” terpeszkedő óriási Brazília szinte agyonnyomja. Pedig 2800 kilométeres utunk 3 óra 20 percig tartott (ennyi idő alatt Pestről simán ki lehet repülni Európából), és akkor hol van (lenne) még a fővárostól a legészakibb határvidék. Szóval, iszonyú nagy ország, hazánk úgy harmincszor férne el benne. Jó órán át a La Pampa fölött repülünk, unalmas, ám az argentin gazdaság szempontjából létfontosságú szántók és marhalegelők fölött.
(Gál Magdolna rajza)
Buenos Aires egyik külvárosa fölött
A termékeny La Pampa
Aztán eltűnnek a települések, sőt minden, az emberi jelenlétre emlékeztető nyom is. Ez már Patagónia. Itt és most érdemes tisztáznunk, mit takar földrajzilag a Patagónia elnevezés. Hivatalosan a Colorado-folyótól délre húzódik, egészen a Tűzföldig, nyugati, hegyvidéki részeit Patagóniai-Andok néven szokás említeni.
Ez már Patagónia
A Patagóniai-Andok
Patagónia táblás vidék, merthogy a néhol 2000 méter mélyen nyugvó kristályos ősmasszívumra üledékes rétegek rakódtak. Belőlük jött létre a földtörténet harmadidőszakában (vagyis kb. 65 millió évvel ezelőttől kezdve) a keleten sík, lapos, nyugat felé enyhén emelkedő plató. Nyugaton még fennmaradtak a megelőző időszak, a felső-kréta kőzetei is, metamorf kőzetek, palák, kvarcitok formájában. A harmadidőszak igen mozgalmas lehetett Patagónia életében, mert kőzetei között emlősmaradványokban helyenként gazdag szárazföldi és sekélytengeri üledékek fordulnak elő. Az ősmaradványok között előkerültek hatalmas szárnyatlan madarak fosszíliái is, de olyan állatmaradványokat is találtak, melyek tisztán mutatják a hajdani kapcsolatokat Ausztráliával. A térképre nézve nem nehéz megállapítani azt sem, hogy Patagónia legdélebbi része összefüggött az Antarktiszi-félszigettel is, mielőtt a két kontinenst napjainkban elválasztó Drake-átjáró kinyílt volna.
A jégkorszaki jég értelemszerűen az Andok felől kezdett kelet felé terjeszkedni. Az első glaciális (vagyis jeges korszak) során, még a harmadidőszak vége felé, a jégtakaró egészen az Atlanti-óceán partvidékéig húzódott, az utolsó hideg fázisban viszont, amint azt a morénavonulatok jelzik, 30-50 kilométernél nem terjedt távolabb a Kordilleráktól. A platót a vizek azóta sok helyütt szépen felszabdalták, szigethegyek is keletkeztek, no meg rengeteg kerekded, lefolyástalan, színéből ítélve sós tavacska is látszik. Feltűnik néhány igen frissnek tetsző kráterszerű forma is, esetlegesen szintúgy tavacskával. Semmi kétség, ezek maarok, vagyis gázok robbanásszerű kitörésével keletkezett kis vulkáni alakzatok. Eredetükről, vagyis hogy a csudába kerültek egy ősi vidékre ilyen fiatal képződmények, elég hiányosak az ismereteim. A legdélebbi maarvidék, a Pali Aike tektonikus-vulkanikus zóna 50 km-es szélességben és 150 km hosszan húzódik Rio Gallegostól nyugatra. Az idősebb maarkráterek korát 3,7 millió évben határozták meg, a legifjabbak viszont csupán 10 ezer évvel ezelőtt keletkeztek. Ez arra utal, hogy a tektonikailag látszólag nyugalmas Dél-Patagónia még mindig igen aktív, szerkezeti mozgások által zaklatott vidék. A jégkorszak utolsó hideg fázisának jégtakarója már nem hatolt idáig, különben nyilván eltüntette volna a maartavakat körülfogó laza törmelékgyűrűt.
Maarkráterek
Patagóniának nagyjából ugyanaz a sors jutott (az akkor még nem is létező) Argentína életében, mint a prérinek, a vadnyugatnak az Egyesült Államokban, vagy Szibériának és a Távol-Keletnek Oroszországban: kései „felfedezés” és még későbbi betelepülés. Az első európaiak – portugálok, spanyolok, majd britek – nem is észak felől, hanem délről, a Tűzföld irányából közelítették meg először, az 1500-as évek második felétől. Eleinte a Magellán-expedíció tagjai által látni vélt emberóriások mozgatták meg az európaiak képzeletét, olyannyira, hogy az Újvilágot ábrázoló korai térképeken még Regio Gigantum (Óriások földje) néven jelezték. A későbbi angol és francia expedíciók is csupán a partvidék elnagyolt megismerésére hagyatkoztak, úgyhogy a 19. század első harmadáig a nagy pusztaság belsejébe idegen szinte a lábát sem tette be. Bár Patagónia Argentína teljes területének csaknem egyharmadát teszi ki, ma is gyéren lakott, népsűrűsége alig haladja meg az 1 főt négyzetkilométerenként. Lakosságának zöme az északabbi vidékeken, a tengerparti, vagy ahhoz közeli nagyobb ipari- és kikötővárosokban él, az 50. szélességtől délre pedig nem is találunk komolyabb népességet tömörítő települést. Éghajlata földművelésre jórészt alkalmatlan, az argentin gazdaság hajdani motorját képező szarvasmarha-tenyésztésre úgyszintén, ezért jobbára birkákat legeltetnek. Azért ma már a déli végek sincsenek elzárva a külvilágtól. Három településnek is van repülőtere, Buenos Airesből pedig, aki bírja, akár egy fenéken, jó minőségű autóúton is lejuthat egészen a Tűzföldig.
Rövidesen leszállunk
El Calafate városában fogunk betont, nagy gépek fogadására is alkalmas repülőtere egészen újnak tűnik (2000 végén adták át), mellesleg túránk első állomásának eredetileg az innen kb. 300 kilométerre, délkeletre fekvő Rio Gallegos volt belőve. Ám míg amott és környékén semmi látnivaló nincs, El Calafatét, közelsége a nagy attrakciókhoz, Dél-Patagónia idegenforgalmi központjává tette. Ugyan „már” jó hetven éves város (karrierjét egy kocsmával kombinált fogadóval kezdte), ám lakossága csak az utóbbi másfél évtizedben duplázódott meg a jelenlegi 6000 körülire. Nevét egy cserjéről (Berberis buxifolia) kapta, mely a kökényéhez hasonló, állítólag ízletes bogyókat érlel. Fát egy darabot sem látni, száraz, füves pusztaság uralja a vidéket, mindezek dacára szinte valamennyi épület, részben vagy egészében, fából készült. Érdekes, ilyesmit már másutt – például Izlandon – is észrevettem. Még véletlenül sem olyan anyagból építkeznek, ami helyben megtalálható, például kőből, hanem csakis a messziről ide- (meg oda-) szállított fából.
Erről a cserjéről kapta a nevét El Calafate
A kisváros főutcája
Patagónia éghajlata azonnal bemutatkozik. Ragyogó napsütésben, a pilóta közlése szerint 7 fokban szállunk le, goromba szél fúj, kora délután esni kezd, aztán havazni. Pedig e fertály, az uralkodó nyugati szeleket megfogó és megcsapoló Andok árnyékában, száraz és enyhe klímájú tájnak számít. Ám ne feledjük: Patagóniában az „enyhe” igencsak viszonylagos. Alighanem ráfázunk, és én még erre a délutánra gleccserek fölötti helikoptertúrát terveztem… „Bánatunkban”, merthogy nincs mit csinálni, falatozunk Imrével az otthoni szalámiból, meglocsolva a helyi szupermarketben úgy nyolcvan forintnyi pesóért vásárolt papírdobozos (tetrapack, vagy mi az ördög) kiszerelésű vörösborral. Ha azt hiszik, valami iszonyatos lőrét vettünk, kellemes meglepetéssel szolgálhatok. Az argentin vörösborok (még az olcsóak is) egészen kiválóak, miként chilei, kaliforniai, dél-afrikai társaik is, csak mi, magyarok nem akarjuk észrevenni, hogyan száguld el mellettünk a világ borpiacán olcsón termelt, olcsón adott termékeivel sok nemzet. (folyt köv.)
