HTML

Utas és Világ

Egy blog azoknak, akiket érdekel a világ és mindaz, ami bennünket, embereket összeköt és elválaszt

Friss topikok

Címkék

Abomey (1) Addisz-Abeba (1) Akakusz (1) Albánia (1) Albuquerque (1) Aleppo (1) állatvásár (1) Altiplano (1) Amarula (1) Amundsen (1) anasazi (1) Andok (1) Angel (1) Angkor (1) Annapurna (1) Antarktisz (2) Antilop-kanyon (1) Ararát (1) Arches (1) árvíz (1) Asszad (1) atombomba (2) Avacsinszkij (1) ayurvéda (1) Azori-szigetek (1) azték (1) A világ közepe (1) Bacardi (1) Bahariya (1) baleset (1) bálna (1) Bangkok (1) Barentsburg (1) Batumi (1) bazár (1) Beagle (1) Beagle-csatorna (1) bélyeg (1) Benin (3) berber (1) Bering (1) betegség (2) bifurkáció (1) bódéváros (1) bódhi fa (1) bolhapiac (1) Bolivar (1) borjadzás (1) Borneó (1) Borobudur (1) Botafogo (1) Bryce (1) Buddha (1) buddhizmus (1) Budweiser (1) Buenos Aires (2) Burkina Faso (1) Burma (3) Bwindi (1) Cancún (1) Canyon de Chelly (1) Cao Dai (1) Capitol Reef (1) Castro (1) Cerro Torre (1) Chamarel (1) Chamula (2) Chávez (1) Che Guevara (1) Chiapas (1) Chichén Itzá (1) Chitwan (1) citromos sör (1) cölöpfalu (1) Colorado (2) Coober Pedy (1) Copacabana (1) Corcovado (1) Córdoba (1) cseresznyevirágzás (1) cukornád (1) Cukorsüveg (2) curry (1) Damaszkusz (1) Darwin (1) datolya (1) Da Nang (1) delta (1) dia (1) diabáz (1) Diamond Head (1) Dian Fossey (1) dodó (1) dogon (2) durian (1) dzsambija (1) Dzselada pávián (1) Egyiptom (1) elefántmenhely (1) elefántteknős (1) Entebbe (1) esőerdő (1) esti piac (1) eszkimó (2) Etióp-magasföld (1) Etiópia (2) etióp ábécé (1) Everest (1) evőpálcika (1) ezüstkard (1) fétis (1) fez (1) Fitz Roy (1) fjord (1) flamingó (1) fóka (1) földrengés (1) fotózás (1) fregattmadár (1) Fudzsi (1) fügekaktusz (1) függőágy (1) fulani (1) füstölőpálcika (1) Galápagos (1) garnélarák (1) Garni (1) gaviál (1) Gejzírek völgye (1) Ghamames (1) Ginza (1) gleccser (2) Glen Canyon (1) Gonder (1) gorilla (1) gránátalma (1) Grand Canyon (1) Gran Sabana (1) Greyhound (1) grizzly (1) Grönland (4) Grúzia (1) gurka (1) gyorsétterem (1) hacsapuri (1) Hacsiko (1) Hailé Szelasszié (2) Halál-völgy (1) Haleakala (1) Halemaumau (1) halfarkas (1) Halon-öböl (1) Halong-öböl (1) halottégetés (1) halpiac (2) halszósz (1) Hama (2) Hamed (1) Hanoi (1) Havanna (2) Hawaii (3) hegyi gorilla (1) helikopter (1) Hilo (2) Himalája (1) Himedzsi (1) hindu (1) Hirosima (1) hőguta (1) Hoi An (1) Homsz (1) Honolulu (2) Hoover-gát (1) Ho Chi Minh (1) Hué (1) Humboldt (1) idegenvezető (1) időzóna (1) Iguacu (1) Illatos folyó (1) ima (1) Indonézia (1) Inle-tó (2) internet (1) Ipanema (1) Irrawaddy (1) ír kávé (1) iszapfortyogó (1) iszlám (1) Izland (1) jackfruit (1) japán konyha (1) japán WC (1) Jáva (1) jegesmedve (2) jéghegy (3) jégtakaró (1) Jemen (1) Jereván (1) Jimmy Angel (1) John Lennon (1) joruba (1) José Martí (1) jövendőmondó (1) Júda oroszlánja (1) jurta (1) kajmán (1) kaldera (1) Kamcsatka (3) Kampala (2) Kandovan (1) Kandy (1) Kappadókia (1) Karimszkij (1) karszt (1) Katmandu (1) Kaukázus (1) kávé (1) Kazbek (1) kefir (1) Kék-Nílus (2) kéklábú szula (1) kénkiválás (1) kígyópálinka (1) Kilauea (2) Kilauea Iki (1) kínai konyha (1) Kiotó (1) Kipling (1) kirablás (1) Kőedény síkság (1) koldus (1) kölessör (1) kolostor (1) Kona (2) Korán (1) korjak (1) kötélláva (1) Krak de Chevaliers (1) kráter (1) krikett (1) krill (1) Kuba (1) Kukulkán (1) kultúrsokk (1) kumari (1) kumisz (1) kvász (1) labdapálya (1) Lalibela (1) lao-lao (1) Laosz (2) Las Vegas (1) láva (2) lávaalagút (1) lávafolyás (1) lazac (1) La Paz (1) legészakibb templom (1) legészakibb Lenin (1) Lenin (1) Leningrád (1) levélvágó hangya (1) Livingstone (1) lobélia (1) lombkokona (1) Lomé (1) Longyearbyen (1) Luang Prabang (1) Lyubov Orlova (1) madárpiac (1) magassági betegség (1) Mahéburg (1) maja (1) makadámia dió (1) malária (1) Mali (1) Mandalay (1) Maracana (1) Márquez (1) maté (1) Matmata (1) Maui (1) Mauna Kea (2) Mauna Loa (2) Mauna Ulu (1) Mauritius (1) mauzóleum (1) mecset (1) medresze (1) Megváltó Krisztus (1) méhkasházak (1) Mekka (1) Mekong (1) Mekong-delta (1) Mesa Verde (2) Mesztia (1) méterrendszer (1) Mexikó (1) mezcal (1) Mianmar (1) MIG (1) Miss India (1) miszó (1) Mohamed (1) Moher sziklái (1) mojito (1) mokka (1) Molokai (1) molokán (1) Monteverde (1) Moreno-gleccser (1) muzulmán temető (1) My Lai (1) Nagaszaki (1) Nagy-sziget (1) nat (1) nene lúd (1) Nepál (1) newar (1) nikáb (1) Nílus (1) Nordenskjöld (1) noria (1) nummulitesz (1) nyomtáv (1) Oahu (1) oázis (1) Ofra Haza (1) Ohia lehua (1) olmék (1) olvadékvíz (1) Omajjád (1) onszen (1) orangután (1) Orinoco (2) örök fagy (1) Orontesz (1) oroszlán (1) oroszlánfóka (1) ORWO (1) padaung (1) páfrány (1) pagoda (2) pahoehoe (1) pakkjég (1) Palenque (1) pálmabor (1) Palmira (1) Pantanal (1) Paraty (1) Patagónia (1) periglaciális (1) permafrost (1) pingo (1) pingvin (2) piramis (1) Piton de la Fournaise (1) Playa del Carmen (1) Pokhara (1) poligonális tundra (1) Popa-hegy (1) pörölycápa (1) Porto Novo (1) portré (1) Powell-tó (1) Practica (1) Protea (1) púpos bálna (1) Pyramiden (1) qat (1) rablás (1) Rafflesia (1) ramadan (2) Rangun (1) rénszarvas (3) Réunion (2) Rio de Janeiro (1) rizs (1) rizspálinka (1) Roland Garros (1) Rusztaveli (1) ryokan (1) Saigon (1) Santa Fe (1) Santiago de Cuba (1) San Cristóbal (1) saslik (1) séga (1) Serengeti (1) Sevilla (1) Shackleton (1) Shibam (1) Sibuja (1) Simien (1) Sindzsuku (1) sinkanszen (1) Siratófal (1) sivatagi rózsa (1) Siwa (1) skanzen (1) sombrero (1) Spitzbergák (3) Srí Lanka (1) St-Denis (1) Svalbard (1) Svalbard-egyezmény (1) Szahara (4) szaké (2) szakura (1) szalmakalap (1) szamovár (1) szamurájkard (1) szánhúzó kutya (1) szárong (1) szegénység (2) Szentpétervár (1) szerzetes (2) Szevan (1) szikh (1) sziklarajzok (1) színes földek (1) Szíria (2) szivar (1) szolfatára (1) Sztálin (1) sztúpa (2) szuahéli (1) szúnyog (1) szuvenír (2) talajfolyás (1) tamil (1) Tana-tó (2) Taos (1) Taos pueblo (1) tatami (1) tavaszi tekercs (1) Tbiliszi (1) tea (1) teázó (1) temetés (1) templom (1) tepui (1) tequila (1) természetfotó (1) tévé (1) tevetej (1) Togo (2) Tokió (2) Tolbacsik (1) Tonlé Sap (2) toradzsa (2) tuareg (2) tukán (1) tundra (1) Tűzföld (1) tűzhangya (1) Uganda (2) Új-Zéland (1) újgyarmatosítás (1) újság (1) uro (1) Ushuaia (1) úszó piac (2) Utah (1) utcagyerek (1) vályog (1) vályogkunyhó (1) Varig (1) Venezuela (1) Vientiane (1) Vietnam (1) vietnami háború (1) viking (1) Viktória-tó (1) Virunga (1) víziló (1) vízipipa (1) vudu (3) Vulcano (1) vulkán (1) Waikiki (1) Weddell-fóka (1) White Sands (1) Yazd (1) Yogjakarta (1) Yucatán (1) Zapata (1) Zenit (1) Zion (1) zsiráfnyakú nő (1) Címkefelhő

HTML doboz

TÚL NAGY A VILÁG - 3. fejezet - Patagónia, 3. (befejező) rész

2014.02.21. 17:45 Németh Géza

                                                         Jobb híján Patagónia (2003)

     Menetrend szerinti buszjárattal kelünk át Chilébe. A határtól csak egy ugrás Puerto Natales, az Utolsó reménység öble partján (igencsak nekikeseredett korai felfedezők lehettek a névadói). Különösebb változást az országváltással nem tapasztalni, a város kicsit nagyobbacska az eddigieknél, nagyobb címletű pénzzel kell fizetni, a papírdobozos vörösbor ugyanolyan jó és olcsó, mint odaát, legföljebb a házak furcsák kissé. Sokukat tetőtől talpig színes, vagy éppen rozsdálló bádog borítja. Meglehet, így védekeznek a szél ellen, mert az bizony sokat és erősen fúj errefelé.

bádogház.jpg

                                         "Bádogház" Puerto Natalesben

    Chile alighanem legnagyobb természeti látványossága a Paine Nemzeti Park. Ide már a Big Foot chilei iroda személyzetével utazunk, sátorostól, all inclusive. A név annyit tesz, nagy láb, utalva Patagóniára, melyet Magellán keresztelt el így, a bennszülöttek nagy lábnyomait látván. Igaz ugyan, hogy a pata szó spanyolul (is) állati lábat, mancsot jelent, ám a Földrajzi nevek etimológiai szótárában azt találtam, hogy feltehetően kecsua eredetű a szó, dombvidéket jelent. A nagy lábban meg annyi az igazság, hogy a bennszülöttek állatbőrből készült nagyméretű bocskorfélét viselhettek. Érdekes, elutazásom előtt Patagóniáról minden itthoni ismerősömnek azonnal beugrott a Verne-féle „Grant kapitány gyermekei”, azt viszont nem mindenki tudta, hol is van ez a vidék. Földrajzilag a Rio Negrótól, vagyis kb. a 41. déli szélességtől a Magellán-szorosig terjed. Tágabb értelemben ide sorolható a tőle nyugatra húzódó Patagóniai-Andok.

   De mennyire más ez, mint északabbra, a vulkáni kúpokkal tűzdelt, 6000 méter fölé tornyosuló hegylánc! Ez az Andok legidősebb része. Jó 14-12 millió éve üledékes kőzeteket és palákat tört át, s kiemelkedett a mélyben már rég kihűlt gránitbatolit, amit kezelésbe vett az erózió, legfőképp a jég. A masszívum – tisztán a látvány szemszögéből – a 2500 méter körüli Paine-szarvakból (Cuernos), illetve három vaskos toronyból (Torres) áll. Utóbbiak a Torre Sur (Déli), a 2850 méteres Torre Central (Középső), illetve a Torre Norte (Északi). Nem tudni, honnan ered a Paine név, errefelé „pájne”-nak ejtik. Lehet, hogy egy régi, walesi származású telepes, bizonyos Payne nevét viseli, esetleg a tehuelcse indiánok nevezték így, azaz kéknek.

paine3.jpg

                                                        A Paine-szarvak

painetornyok2.jpg

                                       A Paine-tornyok, egyelőre távolról

painetornyok1.jpg

                                                 ... és kicsit közelebbről

   Chilei vezetőnk, masszív félindián hölgy, azon melegében föl akar zavarni bennünket a tornyokhoz, no, nem a tetejükre, csupán a lábukhoz. Nagy baj már nem lehet, az útról is pazar a látvány (és még láttuk is, ami errefelé egyáltalán nem garantált). A gond az, hogy gyalogol az ember 4-5 órát, közben gyakorlatilag semmit sem lát, és ha bírja, a végén még föl kell kapaszkodnia, szó szerint kézzel-lábbal, egy kb. 400 méter magas morénasáncon. Nos, ehhez többünknek egyáltalán nem fűlött a foga. Imrével fölkaptattunk a kemping melletti kis dombra, hanyatt vágtuk magunkat és a dús fűben heverészve élveztük a késő nyári napsütésben csillogó kőkolosszusok látványát. A környéken, mely 1959-ben vált védetté, számtalan túralehetőség kínálkozik, többek közt a magas gránitfalakkal szegélyezett Francia-völgybe, és egymásba érnek a türkizszínű tavak, a locsogó patakok, vízesések. Korábban hatalmas, juhtenyésztésre szakosodott estancia (mondjuk, tanya, birtok) terpeszkedett itt, mutatóba még mindig akad néhány helyi cowboy, azaz gaucho, ám ma már nem annyira birkát terelnek, hanem lovastúrát vezetnek.

franciavölgy3.jpg

                                         A Francia-völgy

     Bemutatkozik végre a vadvilág is. Patagónia zord éghajlata nem éppen paradicsomi táj az állatok számára, de jócskán akadnak különleges élőlényei. Már útban a parkba 10-15 egyedből álló guanakócsapat keresztezte utunkat. A dél-amerikai bennszülött guanakó a tevefélék családjába tartozik, akárcsak a vikunya, valamint a már háziasított láma és alpaka. Ennek ellenére első pillantásra nem is hasonlít a tevére, merthogy nincs púpja, no meg nem trappol olyan otrombán, hanem szinte kecsesen szökell. Ha azonban csak a fejét és a füvet rágcsáló száját nézzük, nem lehet kétségünk, hogy egyazon famíliához tartoznak. Hajdan millió számra tenyésztek szerte az Andokban és Patagóniában, mára jó, ha százezer példányuk maradt. Az utolsó jégkorszak után megjelenő indiánok egyik létalapja volt, legfontosabb húsforrása, de bőréből-szőréből készítették ruházatukat is. Golyós lasszóval, bolával hajkurászták őket, később persze a fehér ember puskája is besegített. (Előszeretettel vadászik rájuk a puma is, de a vele való találkozásban az utazó ne is reménykedjen.) Az igazi megpróbáltatást azonban a tél jelenti számukra, hiszen a hosszú hónapokat a hómentes foltok sovány füvén kell átvészelniük. A nyár elején, 11 hónapra megszülető borjak, akárcsak az afrikai szavannák antilopkölykei, pár óra múlva már járóképesek. Napjainkban a juh a legfőbb konkurens, mert a tenyésztők szögesdróttal veszik körül a legjobb legelőket.

guanacók2.jpg

                                                      Guanakók

   Gondolom, az eddigiekből bőven kiviláglott, hogy Patagóniába nem a műemlékekben gazdag városok látványáért érdemes utazni. Hogy mégis létrejött itt egy igazi, százezres lakosú nagyváros, Punta Arenas, jórészt a kaliforniai aranyláznak köszönhető. Hogy mi köze e kietlen vidéknek a több ezer kilométerre fekvő Kaliforniához? Amikor 1848-ban kitört az ottani aranyláz, Észak-Amerikát még nem volt oly könnyű keresztülutazni, mint manapság, a Panama-csatorna pedig még nem létezett. A vállalkozók inkább megkerülték Dél-Amerikát,

pontosabban áthajóztak a Magellán fölfedezte szoroson, úgy tartottak észak felé. A szoros nyugati bejáratánál fekvő, akkoriban már fókabőr- és guanakógyapjú-kereskedelemre szakosodott Punta Arenas épp megfelelt ellátó központnak. A 19. század végén úgy háromszáz juhot hoztak át a Falkland-szigetekről, s rövidesen milliónyi birka bégetett a dús legelőkön. Így lett Punta Arenas a gyapjúipar és –kivitel központja, manapság meg a szénhidrogén-feldolgozásé.

   A várostól kétórányi autóútra fekvő Otway-öböl pingvinkolóniája már előre fölcsigázta érdeklődésemet. Láttam már pingvint – néhány „elszórt” példányt – Ausztráliában, Dél-Afrikában, de most valami hatalmas telepre vártam, amilyet a Déli-sarkvidékről szóló filmekben láthatunk: egyszóval olyan helyet, ahol egymás sarkát tapossák a pingvinek. Patagóniában legnagyobb számban a Magellán-pingvinek élnek, és ellentétben antarktiszi rokonaikkal nem a puszta földön fészkelnek iszonyatos seregben, hanem földbe vájt üregekben. A terület szigorúan védett, csak kötélkordonnal szegélyezett deszkapallókon lehet mászkálni. A védelem nem alaptalan, ugyanis a túlhalászás és a vízszennyezés csaknem a kihalás szélére sodorta az Otway-öböl kolóniáját. Jó másfél évtizede már csak kb. 400 példány élt itt, napjainkban vagy tízezer. Ebből jó, ha párszázat látunk, alighanem azért, mert épp késő délután szivárognak hazafelé halászkörútjukról, vagy mert egy részük már útra kelt a közelgő tél elől, ki a nyílt tengerre, ahol fél évet töltenek. Szeptember táján térnek vissza, többnyire ugyanahhoz az üreghez, ugyanazzal a partnerrel. Az 50-60 centi magas, nyaktájon mutatós fekete sálat, melltájékon patkó alakú csíkot viselő jószágok között párzási időszakban véres, olykor halálos kimenetelű csaták zajlanak a fészkelőhelyért és a nőstényért. Öt hét után két fióka kel ki, a szülők felváltva táplálják őket. A felnőtt hímek még a békés időszakokban is kimutatják, ki az úr a territóriumukon. Fejüket magasra emelve teleszívják tüdejüket és kis szárnyaikat mozgatva óbégatnak, kb. így: he-he-he-heeeee. Egyébként azt olvastam, hogy a pingvin alighanem walesi eredetű szó, eredeti formájában pen-gywn (erre később, az Antarktisz-fejezetnél még visszatérünk). Hajdan sok walesi származású tengerész hajózott errefelé, de hát mely nemzet fiai nem.

magellánpingvinek3.jpg

                                                   Magellán-pingvinek

   Az út mentén mászkál néhány nandu is, az afrikai strucc valamivel kisebb termetű rokona, bár fejmagasságuk így is eléri a másfél métert. 25-30 kilós súlyukkal azonban ugyanúgy képtelenek repülni, mint amazok. Megélnek a pampákon éppúgy, mint a 2000 méter körüli hegyvidékeken. Megesznek mindenféle füvet, bokor zöldjét, de nagyobb rovarokat, békákat is. A legkülönösebb azonban a szaporodásuk. A kb. egy méter átmérőjű, sekély gödörre emlékeztető fészket a hím készíti el, majd sorban jön úgy 5-10 nőstény, és mindegyik belerakja a tojásait. Megesik, hogy nem is beléje, hanem mellé, így aztán még bekotorni is szegény hímnek kell őket. Egy-egy fészekbe nem ritkán 60-80 tojás is kerül, ezekből azonban csak kb. húsz kel ki. Ezzel a nőstények meg is tették kötelességüket, a tojásokat a hím költi ki, 35-40 nap alatt. Eközben alig eszik, hiszen pár méternél messzebb nem távolodhat el. Annak ellenére, hogy akár több nap is eltelik a tojásrakás között, a fiókák nagyjából egyszerre kelnek

ki. Már amelyik. A család még vár pár napot, aztán elköltöznek, mert akkorra a ragadozók már jól ismerik a helyet. Ahol ugyanis nandu meg pingvin van, arrafelé róka is ólálkodik; ottjártunkkor is lapított néhány a fűben. A szürkés bundájú argentin pamparóka azonban nem tudja átharapni a nagy nandutojás kemény héját, ezért trükkhöz folyamodik. Mint futball-labdát görgeti, neki a köveknek, a tojáson pedig szerencsés esetben repedés támad, s a ravaszdi fehérjében dús táplálékhoz jut.

pamparóka.jpg

                                       Argentin pamparóka (itt speciel Chilében)

   Tizenkét órás buszozás Punta Arenasból a Tűzföldre, vagyis ahogy azt mi elképzeltük. Először is megérkezünk – most keletebbre – a Magellán-szoros északi partjára. Jön a komp, átkelünk. Csakhogy nem jön, mert nem tud. Apály van, a rámpa meg túl alacsony, hogy a buszok meg a teherautók is fel tudjanak kapaszkodni. Várunk három órát a víz emelkedéséig. Na de most aztán emberek, hajózom a Magellán-szorosban! Igaz, nem hosszában, csak keresztbe, de ki hitte volna…

   E helytől úgy 80 kilométerre keletre vitorlázott be a szorosba Magellán kis flottája 1520 októberében. A portugál születésű hajós neve egészen különös mutációkon esett át; ha portugálul említenék, azt hiszem, meg se értenénk: Fernăo de Magalhăes. Mivel azonban idővel spanyol szolgálatba állt, Hernando de Magallanes lett belőle, onnan már csak egy lépés a Magellán. Nyilván másnak is feltűnt rajtam kívül, hogy a középkori tengerészek nemigen kötődtek saját hazájukhoz (lásd még ama bizonyos itáliai Colombót, aki spanyol földön Colón néven vált ismertté, mi pedig Kolumbuszként emlegetjük, vagy a majd Kamcsatkánál említendő Vitus Beringet), sokkal inkább a tengerhez.

   A kis Magellán jómódú nemesi családba pottyant a világra valamikor 1480-ban, s miután korai árvaságra jutott, 12 évesen apród lett a portugál János király udvarában, ahol földrajzi, csillagászati tanulmányokat folytatott. Húszévesen kóstolt bele igazán a tengerbe. Indiába, aztán a délkelet-ázsiai fűszerszigetekre küldték, s közben itt-ott csatákra kényszerülvén, a puskaporba is beleszagolt. Hamarost kapitányi rangot kapott. Csakhogy elég öntörvényű fickó volt, engedély nélkül idegen vizekre hajózott, marokkói harcai során megvádolták, hogy kereskedelembe bocsátkozott az ellenséges mórokkal. A sok intrika nyomán 1514-ben aztán kegyvesztetté vált a portugál királyi udvarban, ezért a spanyol királynál nézett munka után. Ekkor változtatta meg nevét is. Kapóra jött neki a tordesillasi egyezmény is, mely a portugálok és a spanyolok közti folytonos vitákat zárta le azzal, hogy felosztotta közöttük az atlanti vidéket és a nyugati rész épp a spanyolok érdekövezetébe került. Itt vetette fel először ama ötletét, hogy megkeresné az átjárót Dél-Amerikában az Atlanti- és a Csendes-óceán között, bár akkor még úgy képzelte, hogy ezt valahol a La Plata-folyó óriási tölcsértorkolatánál találhatja meg. Károly király igen bőkezűen szponzorálta a tervet, öt hajót bocsátott Magellán rendelkezésére. A kis flotta 1519 augusztusában futott ki Sevillából. Na jó, mondhatnák erre, Sevilla nem is a tengerparton fekszik. Igaz, ám ott folyik át a Guadalquivir, és a kor tengerjárói még nem voltak óriások. Magellán zászlóshajója, a Trinidad is csupán 110 tonnát nyomott. 1520 januárjában már elérték a La Plata torkolatát. Apró incidens zavarta meg a nagy kísérletet, két hajó kapitánya fellázadt, de a legénység lojalitása révén ezt leverték. Egyik hajót előreküldték délre felderítésre, ám egy kemény viharban hajótörést szenvedett. Mindez némi óvatosságra intette a terveihez képest késésben levő Magellánt. 1520 augusztusában a déli szélesség 52. fokánál találtak is átjárót, amit a víz sóssága jelzett. Már november elsejét írták, amikor behajóztak, ezért kapta Magellántól a szoros a Mindenszentek csatornája nevet. Négy maradék hajójából ismét elveszített egyet, mert a San Antonio kapitánya dezertált és visszatért Spanyolországba. Végül második nekifutásra a zegzugos öbölhálózatban bolyongva találta meg az összességében 580 km hosszú átjárót. November 28-án három hajójával kiért a túloldalra, melyet Mar Pacificónak, vagyis Csendes-óceánnak nevezett el.

     A legtöbben úgy tudják, hiszen az iskolába is így tanítják, hogy Magellán volt Földünk első körülhajózója. Ez azonban sajnos nem igaz. A dicsőséges hazatérést ugyanis nem érhette meg. 1521. április 27-én, amint ezt egyik korábbi könyvemben is említettem, a Fülöp-szigeteken megütközött Mactan törzsfőnökével, Lapu-Lapuval, elesett, és nem is kelt fel többet. A legénység száma olyannyira megcsappant, hogy három hajóval már nem bírtak el, a Concepciónt felgyújtották és a két megmaradottal folytatták az utat Borneó, aztán a mai indonéz szigetek felé. Már kezdett minden jól alakulni; a hajók telerakva fűszerekkel és egyéb, Európában ritkaságnak számító árukkal, amikor a Trinidad léket kapott. A maradék legénység a Victoria fedélzetén Juan Sebastian de Elcano vezetésével végre nekivágott a hazafelé vezető útnak az Indiai-óceánon. Húsz embert vesztettek iszonyú éhezés közepette, mire elérték a portugál fennhatóság alatt álló Zöld-foki-szigeteket. A kapitány itt újabb 13 tengerészét tette partra, attól tartva, hogy elveszíti 26 tonnányi értékes rakományát. Végül 1522 szeptemberében csupán huszonketten tértek vissza – három év után – Spanyolországba.

    Mindezeket azért tudhatjuk ilyen pontosan, mert az expedíció történetét az olasz Antonio Pigafetta krónikába foglalta. A jómódú itáliai lehetett a történelem első turistája, ugyanis fizetett Magellánnak, hogy vele tarthasson. Ebből megtudhatjuk azt is, hogy déli útjuk során irgalmatlanul sokat szenvedtek, nemcsak a viharoktól, hanem az éhségtől is. Ettek patkányt, de a szárított bőrfelszerelést is belefőzték a levesükbe, úgy rágták el. Ugye, látták a Chaplin-féle Aranylázat, melyben hősünk saját, főtt cipőjét rágcsálja és annak szögeit szopogatja?

   Előttünk hát a fél Magyarországnyi Tűzföld, melyet – ha már úgyis ott volt a közelben – szintén Magellán fedezett fel Európa számára, és állítólag a helybeli bennszülöttek tábortüzei ösztönözték a névadásra (Tierra del Fuego), ám az sem kizárt, hogy csupán villámlásokat látott. De kik is voltak ezek a „bennszülöttek”, akiket Verne „patagónoknak” nevezett? Dél-Amerika legdélebbi csücskébe az utolsó jégkorszak véget értével, úgy 12 ezer éve érkezhettek meg az első emberek, előbb aligha, hiszen ez a vidék nagyrészt el volt jegesedve. Persze, lehet, hogy ez úgy nem igaz, ahogy van. Ma is ádáz viták tárgya, mikor, hogyan és kik hódították meg az amerikai kontinenst. Tény, hogy száraz lábbal a mai indiánok, eszkimók ősei átkelhettek Szibériából Alaszkába még azelőtt, hogy a jégkorszaki jégtakarók olvadása miatt megemelkedő tengerszint elborította volna a mai Bering-szoros helyén fennálló, Beringiának nevezett földszorost. Ez azonban csak úgy 11-12 ezer éve történhetett, márpedig az utóbbi időkben alig múlik el év anélkül, hogy meg ne találták volna „az első amerikai” nyomait, melyeket már 35-40 ezer évesre tesznek. Ilyenképpen jóval korábban érkeztek meg Szibéria felől az első emberek, talán valamiféle vízi járművekkel. Ha pedig arra gondolunk, hogy Alaszka és Patagónia között úgy 8000 kilométer a legrövidebb távolság, elképzelhetjük, mennyi időbe telt, mire ide délre, a senki földjére is levergődtek. Azt se tudjuk, hogy miért jöttek ide. Hely akadt bőven a kontinensen, mi az ördögöt kerestek ezen a mostoha éghajlatú vidéken? Annyit viszont tudunk, hogy a száraz pampákon éltek az onák (avagy selk’namok, jelentése emberek), továbbá a tehuelcsék. Az első erre tévedt európai utazók lesújtó és egyben lenéző képet festettek e kőkorszaki szinten élő emberekről. Még délebbre a Tűzföld szigeteit a tengerből élő népcsoportok, a jámanák és az alakalufok lakták. Bükkfakéregből készített kenuikon járták a szigetek, öblök zegzugait. Európai szemmel nyilván ők is rettenetes körülmények között tengődtek, de megéltek, sőt évezredeken át fenn is maradtak, egészen a fehérek behatolásáig. Megfordult erre mindenféle náció, spanyolok, portugálok, britek, németek, hollandok. Utóbbiak adták az 1610-es években Dél-Amerika legdélebbi pontjának – egy németalföldi városról – a Hoorn-fok nevet, ami utóbb angol hatásra egy „o”-val megrövidült.

   A behatolókkal jöttek a különféle nyavalyák, az alkohol, s ezzel megkezdődött az őslakók lassú, de biztos kihalása. A 19. században érkezett főként brit misszionáriusok próbálták befogdosni a megmaradt lelkeket, s nem mellesleg írott formába vitték át az őslakosok nyelvét. Ekkor derült ki, hogy például a jámanák szókincse mintegy 30 ezerre rúg. A 19. század végére már csupán ezerre tették az őslakosok számát. Az utolsó asszony, ki még beszélte az onák nyelvét, 1974-ben halt meg.

   Tűzföld legnagyobb szigete meglehetősen vigasztalan képet nyújt, amint átbuszozunk rajta. Enyhén dombos, füves síkvidék, csak ritkán látni néhány legelésző birkát (kissé az őszi Hortobágyon éreztem magam), s ez így megy egészen az argentin határig. E vonalat egy Chile és Argentína közt 1881-ben kötött egyezmény alapján húzták meg a nyugati hosszúság 68. fokánál. Az argentin határőrök igencsak unatkozhattak, mert előbb csak a kézitáskákat rámoltatták ki, majd miután mindenki elfoglalta helyét a buszban, úgy döntöttek, lefelé az egész kompánia, s a nagyobb csomagokat is tüzetesen átnézték, nem hoz-e be valaki friss élelmiszert. Erre ugyanis – betegségektől tartva – igen háklisak. Mit szépítsem, éjfél bőven elmúlt, mire Ushuaiába értünk. Családi panziónk tulajdonosa a reggelinél azzal fogadott, hogy meghoztuk nekik a jó időt, előtte ugyanis napokig esett, fújt. Errefelé ez a normális állapot. Majdhogynem közelebb vagyunk az Antarktiszhoz, mint Buenos Aireshez. És csakugyan, a világ legdélebbi városa (54. fok 46. perc déli szélesség) aznap, március végén (mely egyben az antarktikus nyár vége is) verőfénnyel, déltájban meg húsz fok fölötti hőmérséklettel örvendeztetett meg bennünket. A város talán legrozogább és legkisebb csónakján keltünk útra a Beagle-csatornán szűk félnapos vízi túránkra. A szoros, mely itt egyúttal határ is Chile és Argentína között, természetesen nem véletlenül kapta e nevet, hiszen Darwin is járt itt 1833-34-ben, a Beagle nevezetű, később legendássá vált hajó fedélzetén. A nagy tudós nevével még találkozunk a Galápagosról szóló fejezetben, ám talán nem érdektelen itt is utánanézni, hogyan, miért kezdte meg hosszú bolyongását. Ne tegyék le, igen érdekes fejlemények tárulnak fel rögvest.

   A HMS Beagle (a HMS rövidítés a His/Her Majesty’s Ship, vagyis „Őfelsége – a brit uralkodó – hajója” névből ered) 1831 decemberében indult második, eredetileg kétévesre tervezett útjára, Robert Fitz Roy kapitánysága alatt. Az expedíció céljai közt első helyen hidrográfiai kutatások szerepeltek, melyeket Dél-Amerika délkeleti részén kellett elvégezniük, hogy megfelelő képet kapjanak tengeri csatákhoz, kereskedelmi hajózáshoz, másodsorban meteorológiai mérések és az árapály tanulmányozása szerepeltek a feladatok között. A tervek szerint felderítették volna a Falkland-szigetek kikötési lehetőségeit, és ha az időjárás megfelelő, galápagosi partraszállást is célul tűztek ki. Ezek után tahiti és ausztráliai felfedezőút várt a Beagle-re. Ezt megelőzte egy másik dél-amerikai expedíció, melynek során a hajó kapitánya öngyilkos lett, így foglalhatta el posztját a fiatal, csupán 26 éves, arisztokrata származású Fitz Roy. (Nevét némely könyvekben egybeírják – FitzRoy –, némelyekben külön, nekem ez utóbbi tetszik jobban, úgyhogy következetes leszek.) A hajót alaposan átalakították, feljavították és a kor legfejlettebb műszereivel látták el. Akkoriban szokás volt, hogy az ilyen, elsősorban katonai célú expedíciókra tudós embereket is elvittek, akik fizettek az utazásért. A kapitány nagy tekintélyű kollégájától, Francis Beauforttól (a szélerősséget mérő skála névadója és megalkotója) kért tanácsot, kit válasszon. Többszörös áttétellel jutottak el a teológiai tanulmányait épphogy befejező Darwinhoz, akit geológiai terepkutatásai végeztével talált meg a felkérő levél. Az ifjú Charles azonban kis híján lemaradt az útról, s ha így történik, ki tudja, hogyan alakul az evolúciókutatás, a tudománytörténet. Először apja ellenezte vállalkozását, de sógora végül rábeszélte, hogy engedje el és vállalja a fiú költségeit. Aztán Fitz Roy kapitánytól kapott egy elnézést kérő levelet, hogy a helyet már odaígérte egy barátjának, ám amikor Charles mégis elment a megbeszélésre, a kapitány közölte, az illető öt perccel korábban lemondta az utat. Az ocsmány politika és a hitvány társadalmi előítéletek azonban béklyózták egy ideig a tapasztalatlan és még önmagában is bizonytalan Fitz Roy döntését. A torykhoz kötődő, arisztokrata származású kapitány kételkedett abban, hogy képes lesz-e eredményesen együttdolgozni a whig családi hátterű, számára teljesen ismeretlen ifjú Darwinnal. Végül egy hetet töltöttek ismerkedéssel, mely kölcsönös elfogadással zárult, bár a kapitány kis híján elutasította Darwint, mert úgy találta, annak orrformája arról árulkodik, hogy jelleme nélkülözi az eltökéltséget. Lám, milyen apróságokon is múlhat egy korszakalkotó tudományos felismerés sorsa. Arról ne is beszéljünk, hogy sok szempontból mennyire nem változott azóta a világ. Konzervatív kapitány szociálliberális tudós útitárssal évekig összezárva egy hajó fedélzetén? Elképzelhető lenne ez a mai Magyarországon? Vagy, mondjuk, nyilván sokan hallottak már arról, hogy bizonyos cégek humánpolitikai menedzserei (fene a jó dolgukat, ezt korábban személyzeti osztályvezetőnek hívták) grafológiai elemzés, esetleg tenyérjós tanácsai alapján választanak munkatársat…

   Darwin tehát elfogadtatott és elkezdhette saját eszközeinek, műszereinek felcuccolását. Megállapodtak a részletekről is, köztük abban, hogy Darwin a kapitány asztalánál étkezhet, az utazás a tervezett kettő helyett valószínűleg három évig tart, de ha úgy adódik, az út bármely szakaszánál visszatérhet Angliába. Az ellátásért mintegy 500 fontot kellett fizetnie. Darwin szállásul a térképszobát kapta meg, mely a tatnál volt, egy szinttel Fitz Roy kabinja fölött. A térképszoba rendkívül kicsi volt, 2,7x3,3 méteres alapterületű, és mindössze másfél méter magas. (Darwin maga kb. 178 cm magas volt.) Függőágya a terjedelmes térképasztal fölött lógott, úgyhogy mozgástere minimális lehetett. A hajó végül december 27-én indult útnak, 73 fővel a fedélzetén. Képzelhetjük, milyen körülmények között lakott a legénység egy ilyen kis hajón. Kiérve a nyílt vizekre Darwin szinte azonnal tengeri beteg lett, és ez később számtalanszor megismétlődött, úgyhogy már csak ezért is minden alkalmat megragadott, hogy a lehető leghosszabb ideig kutasson a szárazföldön.                

     Az akkor már nagy tekintélyű tudós, Charles Lyell geológiai megfigyelésekre is felkérte Darwint, s megkapta Lyell később híressé vált könyvének, a Geológia alapelvei című műnek az első kiadását is. A hajó végre nagy keservesen, késéssel elindult. Először a Zöld-foki-szigeteknél kötöttek ki, itt kezdődik Darwin naplója, a „Journal and Remarks”, mely 1839-es megjelenésével először hozott számára hírnevet. Brazíliában, Bahía vidékén szálltak partra először az Újvilágban, majd hajózgattak egyre délebbre. Az ilyen hajókon rendszerint az orvos töltötte be a természetbúvár szerepét, ám az ambiciózus Darwin mellett mellőzöttnek érezte magát és Rióból hazautazott. Charles ugyanis szívesen elfogadta minden helybeli meghívását, a kikötésekkor igen sok időt töltött a parton kutatásokkal. Patagóniában is elcsellengett a helyi gauchókkal, s látta, amint bolával nandukat terítenek le. Egy partvidéki cserkelése során egy kihalt hatalmas testű emlősállat csontjaira akadt, s amiket gyűjtött, vissza is küldte Angliába. 1832. december elsején érkeztek meg a Tűzföldre. Darwint megdöbbentették a bennszülöttek primitív életkörülményei és a puszta kinézetük, viselkedésük is, mely szöges ellentétben állt három, korábban Európába vitt és misszionáriusként visszatért tűzföldiével. Az ifjú tudós ebből is tanult. A negyven évvel később megjelent „Az ember származása” című könyvében e tapasztalataira is utalt, amikor azt fejtegette, hogy az emberi faj egy primitívebb állapotból fejlődve jutott el korának civilizációs szintjére.

     Rövid kitérőt tettek a Falkland-szigeteken, majd visszahajóztak Patagóniába, ahol Darwin hosszabb utazásokat is tett, miközben a Beagle személyzete folytatta eredeti küldetését. Ismét találkozott igen magas termetű (saját leírása szerint 180 cm-nél is magasabb) bennszülöttekkel, akikről fontosnak tartotta megjegyezni, hogy kitűnő gyakorlati természetbúvárok, magyarán saját környezetüket, az általa kínált lehetőségeket, növényeket, állatokat kiválóan ismerték. Az első találkozáskor kialakított lesújtó véleménye tehát alaposan megváltozott róluk. Ezt követően a Beagle (és egy másik hajó, melyet Fitz Roy útközben vásárolt, hogy könnyítse az expedíció munkáját), áthaladván a Magellán-szoroson, kiért a Csendes-óceánra és északnak, Galápagos felé vette útját. Erre majd a maga idejében és helyén még visszatérünk.

beagletúra.jpg

                                       A Beagle-csatorna (a túlpart már Chile)

     Hajónk kicsinysége csakhamar előnyünkre szolgált. Annyira közel férkőzhettünk egy oroszlánfóka-kolóniához, amit remélni sem mertem. A kaliforniai oroszlánfókák déli rokonai olyan számban lepték el egy jókora szirt köveit, hogy szinte egymást taposták. A többmázsás, sötétbarna szőrméjű egybenyakú hímek irtózatos hájtömegükkel valósággal ráfolytak a sziklákra, s harsány hörgésekkel közölték vetélytársaikkal, hogy ott ők az urak. A nőstények világosabb barnák és jóval kisebbek, a közel egy évre születő borjak csaknem feketék, s riadtan iszkolnak a tohonya apukák háremvédő akciói elől. Csak a kormoránok nem hagyják zavartatni magukat. Egy közeli kis szigetről – ahonnan letermelték a guanót – valami irtózatos bűz árad, odébb is állunk egy „lakatlan” földdarabra. Akkor még azt hittem, ez lesz a legdélebbi pont, melyet lábam valaha is érinteni fog, s e „rekordtól” kissé megilletődtem.

fókák5.jpg

fóka5.jpg

fókaásít.jpg

fókagondolkodó.jpg

                                                                  Oroszlánfókák

    Az egész kis sziget egyetlen bonszaikert, színes, parányi növénykékkel, melyek közt buckaként domborulnak a perui Andokból már ismerős llareták. A sok ezer apró virágból álló telepek szárát hajdan az indiánok tüzelőanyagként hasznosították. A parton tengeri szörnyet idéző hatalmas barnamoszatok hevernek. Az őslakosok lányai-asszonyai mindennap órákon át merültek a jéghideg vízbe a barnamoszat-telepek közé, hogy ott gyűjtsék be a halakat, rákokat és egyéb tengeri herkentyűket.

tűzföldvirágok.jpg

                                                      Tűzföld színei

tüzföldllareta1.jpg

                                           Ilyen a llareta

    Ushuaiát, melynek neve a jámanák nyelvén nyugat felé néző öblöt jelent, egy brit misszionárius alapította 1870-ben, a mai repülőtér helyén. A város születéseként azonban 1884. október 12-ét ünneplik, amikor az argentin hadsereg az újonnan létrehozott alprefektúra épületére kitűzte a kék-fehér nemzeti zászlót. (Jut eszembe, az argentin zászló kékje olyan halovány, hogy az ember azt hinné, egyszerűen megfakult. Pedig nem; mindegyik ilyen.) Manapság közel 50 ezer lakója van, dinamikusan növekvő település az erősen lealacsonyodó, ám néhány kis gleccsert még a város fölé lógató, kristályos kőzetekből álló Andok tövében. A belvárosban minden utcát ajándékboltok, éttermek szegélyeznek, végül is hadd vigyen haza valami emléket a látogató a világ legdélibb városából. Más kérdés, hogy a chileiek e címet magukénak mondják, mert Puerto Williams a maga 3000 körüli lakosával még délebbre fekszik, ama néhány kis sziget egyikén, melyeken a két ország időtlen idők óta marakodott. Ushuaiát a 20. század elejétől fél évszázadig katonai börtöne (ma múzeum) is nevezetessé tette, melyben kőkemény bűnözőket éppúgy tartottak, mint politikai foglyokat. Velük építtették azt a kisvasutat, mely a dombokról kitermelt fát fuvarozta a kikötőbe, valamint a 30-as években a mai repülőtér elődét, melyről 3200 kilométeres út után visszaérünk az argentin fővárosba.

ushuaia1_1.jpg

                                                 Ushuaia a tenger felől

erica1.jpg

                                              Túravezetőnk, Erica a "világ végén"

    Egyetlen napom maradt Buenos Airesre. Szállodánk a „régi”, szakaszonként sokféle nevet viselő (itt éppen Pellegrini), a világ legszélesebbjének tartott utcájára néz. Ablakunkból látszik a 67,5 méter magas Obeliszk, melyet a város megalapításának 400. évfordulójára készítettek 1836-ban. Az alapító atyák között akadt egy bizonyos Juan de Garay is, ám aligha valószínű, hogy hazánkfia lett volna. Nem mellesleg Buenos Aires telefonkönyvében csak úgy nyüzsögnek a Kovacsok, Szabok, de még Nemethek is. (A közhittel ellentétben a főváros neve nem jó levegőt, hanem jó szeleket jelent.) Argentína népességi összetétele egészen más, mint a többi latin-amerikai országé, feketét például alig látni. Itt nem a spanyol eredetűek vannak többségben, hanem az olaszok, de még az „egyéb” kategória számaránya is 30 százalék fölötti. Ez az igazi olvasztótégely! Jött ide mindenféle népség, németek, lengyelek, franciák, délszlávok stb.

Baközpont.jpg

                                           Buenos Aires - a világ legszélesebb utcája

BAközpont1.jpg

                                                     Az Obeliszk

     Túravezetőnk, Erica például svájci francia és német nagyszülők leszármazottja, az Andok lábánál fekvő Barilochéban német nyelvű gimnáziumba járt, úgyhogy beszél vagy négy nyelven. Megunván az egyetemet, három éve csatlakozott a GAP-társulathoz, s immár otthonosan jár-kel Dél-Amerika legkülönfélébb országaiban. Most örül, mert következő túráját Brazíliába, melegebb éghajlatra viszi. Úgy élt közöttünk, mintha maga is a csoport tagja lenne, benne volt mindenféle marhaságban. Szép, szabályos arcú, magas lány, akit a csoport egyetlen tagja sem látott 15 másodpercnél hosszabb ideig hajgumi nélkül, sajnos, én magam sem, pedig nagyon megkedveltem. Amikor az iroda kérdőívét töltögettem és a túravezetőhöz kellett kommentárt fűznöm, odaírtam, hogy szeretném hazavinni.

   Buenos Airest sokan szép városnak tartják; kétségkívül van némi párizsias, madridias beütése, bár amikor jól ment az argentin gazdaságnak, az eredetileg gondosan megtervezett várost – a pénz nem számít alapon – helyenként teleszórták stílusidegen épületförmedvényekkel is. Lakóit porteńóknak, vagyis kikötőlakóknak hívják, de igazság szerint olyan iszonyatos nagy ez a város, hogy lakóinak többsége valószínűleg hónapszámra nem lát semmiféle kikötőt. Szűkebb területén 3, az agglomerációban 13 millió ember él.

   Egy pár órás buszos túrán Imrével végigszaladjuk a tágabb városközpont barrióit (városnegyed), a nevezetességeket, így a rózsaszínű volta miatt Casa Rosadának nevezett elnöki palotát, melynek erkélyéről Perón elnök és az ő Evitája is integetett a tömegnek (Evitának természetesen szobra is van, egy másik negyedben).

BAcasarosada.jpg

                                            Az elnöki palota, a Casa Rosada

   Palermo hatalmas parkjaival a helyi városliget, San Telmo az egykori óváros, a hajdani elitnegyed, a Recoleta pedig a mai felső tízezer kedvelt lakhelye. És persze a La Boca, a Boca Juniors stadionjával (itt játszott egykor Maradona, aki még fölpuffadva, agyondrogozva is afféle félisten volt Argentínában), meg az ajándékboltokkal tömött színes kis házaival, ahol minden sarkon szól a harmonika, mely nem véletlenül kapta a tangó- előtagot.

balaboca3.jpg

                                                  A La Boca negyed

    Még két rekordot följegyezhettem. Tizenkét órás várakozás Miami repülőterén (a fenének volt kedve kimenni, strandolni a hirtelen bezúdult hidegfront 13 fokos levegőjében), no meg az út Londonig. Úgy a Hatteras-fok magasságában, épp a vacsora befejeztével, önálló pályára álltak a kávéscsészék, a Boeing 747-es elkezdte csóválni a farkát (ott ültem), s időnként az álmodtam, hogy zuhanunk. Fölébredtem, s rájöttem, tényleg zuhanunk, a légzsákokban. A kijelzőn láttam, néha 1200 kilométerrel, 250-es hátszéllel repesztünk. Már nemigen gondoltam Patagóniára, leginkább a túlélésre összpontosítottam. Sikerült. Nyolc és fél helyett hét óra alatt értünk Londonba. Ω

                             KÖVETKEZIK: GALÁPAGOS

(Az előző részeket az "Archivum"-ban találjátok)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemethgeza11.blog.hu/api/trackback/id/tr835825844

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása