HTML

Utas és Világ

Egy blog azoknak, akiket érdekel a világ és mindaz, ami bennünket, embereket összeköt és elválaszt

Friss topikok

Címkék

Abomey (1) Addisz-Abeba (1) Akakusz (1) Aleppo (1) Amundsen (1) Andok (1) Angel (1) Angkor (1) Antarktisz (1) Asszad (1) atombomba (2) Avacsinszkij (1) ayurvéda (1) azték (1) A világ közepe (1) Bacardi (1) bálna (1) Barentsburg (1) Beagle (1) Beagle-csatorna (1) bélyeg (1) Benin (3) berber (1) Bering (1) bifurkáció (1) bódéváros (1) bódhi fa (1) Bolivar (1) borjadzás (1) Borobudur (1) Botafogo (1) Buddha (1) Buenos Aires (1) Burkina Faso (1) Burma (1) Bwindi (1) Cancún (1) Cao Dai (1) Castro (1) Cerro Torre (1) Chamarel (1) Chamula (1) Chávez (1) Che Guevara (1) Chiapas (1) Chichén Itzá (1) Copacabana (1) Corcovado (1) cukornád (1) Cukorsüveg (2) curry (1) Damaszkusz (1) Darwin (1) Da Nang (1) delta (1) diabáz (1) Diamond Head (1) Dian Fossey (1) dodó (1) Dzselada pávián (1) elefántmenhely (1) elefántteknős (1) Entebbe (1) eszkimó (2) Etióp-magasföld (1) Etiópia (1) etióp ábécé (1) ezüstkard (1) Fitz Roy (1) fjord (1) flamingó (1) fóka (1) fregattmadár (1) Fudzsi (1) fügekaktusz (1) függőágy (1) fulani (1) füstölőpálcika (1) Gejzírek völgye (1) Ghamames (1) Ginza (1) gleccser (2) Gonder (1) gorilla (1) gránátalma (1) Gran Sabana (1) Grönland (3) Hacsiko (1) Hailé Szelasszié (2) Haleakala (1) Halemaumau (1) halfarkas (1) Halon-öböl (1) halpiac (1) halszósz (1) Hama (2) Hamed (1) Hanoi (1) Havanna (2) Hawaii (2) helikopter (1) Hilo (2) Himedzsi (1) Hirosima (1) Hoi An (1) Homsz (1) Honolulu (2) Ho Chi Minh (1) Hué (1) Humboldt (1) Iguacu (1) Illatos folyó (1) Indonézia (1) Inle-tó (1) Ipanema (1) Irrawaddy (1) iszapfortyogó (1) japán WC (1) Jáva (1) jegesmedve (1) jéghegy (3) jégtakaró (1) Jimmy Angel (1) John Lennon (1) joruba (1) José Martí (1) jövendőmondó (1) Júda oroszlánja (1) kajmán (1) kaldera (1) Kamcsatka (2) Kampala (2) Kandy (1) Karimszkij (1) karszt (1) Kék-Nílus (2) kéklábú szula (1) kénkiválás (1) Kilauea (2) Kilauea Iki (1) Kiotó (1) Kipling (1) koldus (1) Kona (2) Korán (1) korjak (1) kötélláva (1) Krak de Chevaliers (1) kráter (1) krikett (1) krill (1) Kuba (1) Kukulkán (1) kultúrsokk (1) labdapálya (1) láva (2) lávaalagút (1) lávafolyás (1) legészakibb templom (1) legészakibb Lenin (1) Lenin (1) Leningrád (1) levélvágó hangya (1) Livingstone (1) lobélia (1) lombkokona (1) Lomé (1) Longyearbyen (1) Lyubov Orlova (1) Mahéburg (1) maja (1) makadámia dió (1) Mandalay (1) Maracana (1) Márquez (1) Maui (1) Mauna Kea (2) Mauna Loa (2) Mauna Ulu (1) Mauritius (1) mauzóleum (1) Megváltó Krisztus (1) Mekong-delta (1) Mexikó (1) Mianmar (1) miszó (1) Mohamed (1) mojito (1) mokka (1) Molokai (1) Moreno-gleccser (1) muzulmán temető (1) My Lai (1) Nagaszaki (1) Nagy-sziget (1) nene lúd (1) Nílus (1) Nordenskjöld (1) noria (1) Oahu (1) Ofra Haza (1) Ohia lehua (1) olmék (1) olvadékvíz (1) Omajjád (1) onszen (1) Orinoco (2) örök fagy (1) Orontesz (1) padaung (1) páfrány (1) pagoda (2) pahoehoe (1) pakkjég (1) Palenque (1) Palmira (1) Pantanal (1) Paraty (1) Patagónia (1) periglaciális (1) permafrost (1) pingo (1) pingvin (2) piramis (1) Piton de la Fournaise (1) Playa del Carmen (1) poligonális tundra (1) Popa-hegy (1) pörölycápa (1) Porto Novo (1) Protea (1) Pyramiden (1) ramadan (1) Rangun (1) rénszarvas (3) Réunion (1) Rio de Janeiro (1) rizspálinka (1) Roland Garros (1) ryokan (1) Saigon (1) Santiago de Cuba (1) San Cristóbal (1) séga (1) Shackleton (1) Sibuja (1) Simien (1) Sindzsuku (1) sinkanszen (1) sivatagi rózsa (1) skanzen (1) Spitzbergák (1) Srí Lanka (1) St-Denis (1) Svalbard (1) Svalbard-egyezmény (1) Szahara (2) szaké (1) szakura (1) szamurájkard (1) szánhúzó kutya (1) szegénység (2) Szentpétervár (1) szerzetes (1) sziklarajzok (1) színes földek (1) Szíria (2) szivar (1) szolfatára (1) sztúpa (2) szuahéli (1) talajfolyás (1) Tana-tó (2) tatami (1) tavaszi tekercs (1) tepui (1) tevetej (1) Togo (2) Tokió (2) Tolbacsik (1) Tonlé Sap (1) tuareg (1) tukán (1) tundra (1) Tűzföld (1) Uganda (2) újgyarmatosítás (1) Ushuaia (1) úszó piac (1) utcagyerek (1) vályogkunyhó (1) Varig (1) Venezuela (1) Vietnam (1) viking (1) Viktória-tó (1) Virunga (1) víziló (1) vudu (2) Waikiki (1) Weddell-fóka (1) Yogjakarta (1) Yucatán (1) Zapata (1) zsiráfnyakú nő (1) Címkefelhő

HTML doboz

TÚL NAGY A VILÁG - 4. fejezet - Galápagos, 1. rész

2014.02.26. 17:40 Németh Géza

                                        Legállatibb kalandom - Galápagos (2003)

Sokáig bizonyos csőlátással jártam a világot. Egyetemi tanulmányaimból fakadó geocentrikus világnézetembe (nem a szó kopernikuszi értelmében!) a gleccserek, vulkánok, hegyek, sivatagok és hasonló, Földhöz ragadt dolgok mellé – erős túlzással – nem sok egyéb fért. Az állatvilágnak például alig maradt hely, megrekedtem a macskáim szintjén, bár azért az sem akármi. Aztán valami történt. Az 1993-ban megjelent első könyvem honoráriumát „beáldoztam” egy kelet-afrikai szafariféleségbe. Márpedig ha az utazó (engedelmükkel, a turista helyett még fenntartom magamnak e szót) körül nyüzsögnek az oroszlánok, fölötte a fákon páviánok duhajkodnak, kafferbivalyok bámulják bambán, lát milliónyi flamingót, s a Ngorongoro-kráterben tízezernyi zebra, gnú veszi körül, egyszeriben magába bolondítja az állatvilág varázsa. Csoda-e, ha egy idő után elkezd vágyakozni Madagaszkár makijai közé, megvész egy alaszkai grizzly látványáért, vagy éppen ellenállhatatlan kényszert érez arra, hogy meglátogassa az evolúcióelmélet bölcsőjét. Egyet mondhatok: minden, a természettel hivatásból foglalkozó embernek egyszer az életben el kellene mennie a Galápagos-szigetekre.

     Guayaquilig, Ecuador legnagyobb városáig simán ment. Közben, éjszaka, még annak rendje s módja szerint leereszkedtünk egy órácskára Bonaire szigetére. A KLM, ha már egyszer holland légitársaság, úgy intézi, hogy dél-amerikai célállomásai előtt valahogy beiktassa a Holland-Antillák valamelyik szigetét. Így aztán jártam már olyan divatos karibi üdülőhelyeken, mint Aruba, vagy Curaçao, anélkül, hogy egyetlen percet is „üdültem” volna bármelyiken. A Guayaquilban leszállók, mintha többéves száműzetésből érkeztek volna, ujjongtak, tapsoltak. Nem tudok elképzelni egy rakás magyart, amint ennyire örvendeznének a hazatérésnek.

   Innen már csak háromnegyed órás ugrás a főváros, Quito. Felszállni készültünk, amikor a kapitány közölte, alighanem valami felcsapódó kődarabka lyukat ütött a szárny egyik mozgó alkatrészén. Elmondta, mit tesznek. Digitálisan lefényképezik a sérülést, elküldik a KLM amszterdami technikai központjába, aztán ott eldöntik, mi légyen. Íme, bevezetés a 21. századba! Úgy két óra múltán, amikor odaátról újabb képet kértek, a kapitány megkönyörült rajtunk, kiszállhattunk a tranzitba. Újabb pár óra elteltével kiderült, ezzel a géppel nem megyünk már sehová, viszont béreltek egy rettenetesen lepusztult masinát a helyi Aerogal légitársaságtól. (Erős túlzással: kivénhedt kondorkeselyűk előztek bennünket kacagva az Andok bércei fölött.) Így egy füst alatt be is léptünk Ecuadorba, majd a földi személyzet gyenge kivitelezésű asszisztenciájával kínkeservesen becsekkoltunk a reptér átalakítás alatt lévő, fűrész- és minden egyéb porral hintett dunsztos csarnokában. Így érkeztem meg, nyolc órás késéssel, Quitóba (közben a KLM-től egy falat ételt, egy korty italt nem kaptunk, amúgy mástól se…), csak épp a csomagom maradt le. Nekem 2800 méteres magasság körül időlegesen szét szokott repedni a fejem; gyógyszer a hátizsákban. Jobb reptereken, ha végül megjön, házhoz szállítják a cuccot. Ezekre ugyan ne várjon, menjen érte maga, javasolta másnap reggel szállodásom. (Az a szokásom, ha Quitóba utazom, mindig ugyanott szállok meg, az Alstonban. Egyébként most jártam másodszor Quitóban.) Így is történt, meglett a csomag, a fejfájás pedig magától elmúlt.

   A quitói új városnegyedet évekkel ezelőtt már elég alaposan megismertem, a több kilométerre fekvő óvárost pedig – annak elég szörnyű közbiztonsága okán – minden szépsége ellenére sem akaródzott ismét fölkeresni, úgyhogy maradtam az újban. Érkezésem délutánján valami parádé zajlott épp, színes maskarákba öltözött fiatalok csábítgattak integetve kocsijukra. Ehelyett melegében befaltam egy még szinte izzásban levő lasagnét, félig fagyott sörrel hűsítve tüzét…   hát persze, hogy ugyanott, ahol hajdan is, alig négy éve. Igazság szerint engem itt már kizárólag a Quito fölé magasodó vulkánok érdekeltek volna, már csak azért is, mert az interneten olvastam, hogy pár héttel érkezésem előtt megint kitört a Guagua Pichincha. Amikor először itt jártam, szintén beelőzött, másfél héttel korábban szórta be hamuval a fél várost. A csomagom megkerülése fölött érzett mámorban még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy meg kéne nézni közelebbről is (a belvárosból nemigen látszik). Volt rá még egy okom. Első ecuadori utam után nem sokkal egyik kiadó (a Vince) megbízott egy vulkanológiai témájú könyv magyarra fordításával. E tragikus végkifejletű műben hat vulkánkutató halt szörnyű halált egy kolumbiai vulkán, a Galeras váratlan kitörése során. Az egyik szerző, az aznapi terepbejárás vezetője, Stanley Williams borzalmas sérüléseket szenvedve túlélte a katasztrófát, és könyvében megemlékezett a halottakról éppúgy, mint a túlélőkről. Többségük – úgy látszik, a szerzőnek a jellemábrázolás is erőssége – szinte személyes ismerősömmé vált, köztük egy hosszú évek óta Ecuadorban élő amerikai asszony, Patty Mothes is, aki a helybeli aktív vulkánokat kutatja és nem mellesleg egy másik nővel együtt ő hozta ki Stanleyt a halál torkából. Amikor első dél-amerikai utazásom során erre jártam, épp a Tungurahua-vulkánhoz igyekeztünk volna, ám az kitört és a környéket lezárták. Így quitói szállodámban a tévéből voltam kénytelen követni az eseményeket, és néhány tudósítást videokamerámmal – csak úgy a képernyőről – fel is vettem. Úgy hozta a véletlen, hogy a könyv fordítása után valamiért visszanéztem ezt a szalagot, és kit ismertem föl az épp nyilatkozó szakértőben: Patty Mothest. Érdekes lett volna megkeresni. A másnapi, még magányos programomról azonban gondoskodott az időjárás. Alighogy átköltöztem az Alstonnál klasszissal jobb hotelbe, ahol leendő útitársaimmal kell találkoznom, odafönn kihúzták a dugót, úgyhogy leszakadt, aminek le kellett.

   Úgy adódott, hogy Galápagos nagyobbik repterét, a baltrait aznapra technikai okból lezárták, ezért San Cristóbalra érkeztünk, másfél órás repülés után. Alig buktunk a felhőtakaró alá, siralmas, sőt nyomasztóan kopár táj bontakozott ki alant. Azt olvasmányaimból sejtettem, hogy hiába utazunk az Egyenlítő vidékére, itt buja zöld trópusi paradicsomra nem számíthatunk, de hát mégis... Kő kő hátán, aszott kaktuszok, lombtalan fák, mi lesz itt… Az lett, hogy nyomban befizettünk 100 dollárt nemzeti parki belépőként, mely nélkül idegen a lábát se teheti a szigetcsoportra, lévén 97 százaléka védett, magyarán szinte az egész, úgy ahogy van, nemzeti park. A kikötőben már ott horgonyzott a nyílt vízen, több tucatnyi hajó társaságában a mienk, a Pelikano is. A kisebb csónakokra, de még a termetesebb hajók alacsony tatjára is föl-fölevickélt egy-két oroszlánfóka napozni, ám a gonosz tengerészek rendre lezavarták őket. Miféle világ ez, hát ennyire nem félnek az embertől? Motoros gumicsónak vitt át „anyahajónkra”, mentőmellény 200 méterre is kötelező, ám ez csak valami kikötői regula lehet (vagy személyzetünk lazasága), mert legközelebb csak hazafelé indulóban viseltük. A hajó kb. 20 méter hosszú, háromszintes, nyolc darab kétszemélyes, fürdőfülkés kabinnal, emeletes ággyal (kiharcoltam az alsót). Alul-elöl étkezde, felül-hátul fedett bár, kis könyvtárral, mögötte nyitott napozó. Napi háromszori étkezés (saját konyháról), minden, ami elképzelhető, fenomenális ízek, a tenger teljes kínálatával, egzotikus friss gyümölcsök, kávé, tea bármikor, szabadon; nagy kár lett volna mindezt – tengeri betegségből kifolyólag – visszaadni a természetnek. (Vicc! Hajópincér az utasnak: Uram, elfogyasztja a reggelit, vagy egyből a tengerbe öntsem?) Ivóvíz, gondolom, a sziget saját gyártmányú készleteiből. Galápagoson nincs patak, forrás, az ivóvizet a tengervíz sótalanításával, reverz ozmózissal állítják elő. Erre szolgáló készülék a hajón is volt, alighanem csökkentett hatásfokú változat, termékét csak zuhanyozáshoz használtuk. Vécéöblítés tengervízzel (nem vödörből, tartályból, naná!). A személyzet hét fős, kapitány, gépész, két motorcsónakos, szakács, pincér és Alexis, a kiválóan felkészült, angolul remekül beszélő túravezető, aki egyébként Guayaquilból jár át (a többiek galápagosiak). 

Pelicano.jpg

                                    Hajónk, a Pelikano

   A csoport vegyes: brit, kanadai, amerikai, ausztrál, német, aztán négy nap után (egyesek csak ennyire fizettek be, mi, többiek hetet töltöttünk a hajón) hatan leváltak, jöttek helyükbe négyen, köztük egy svéd fotómodell, nagyon szőke, nagyon magas, nagyon lapos, akiről kiderült, nem fotómodell, ráadásul dán és éppen munkanélküli. De azért így is elég jól nézett ki. Akadt még egy „-scu” névvégződésű fiatal nő, akiről aránylag hamar megtudtam, hogy csakis román származású lehet. Bukarestben végzett programozó, egyetem után tüstént elhúzott Torontóba. Csekély akcentussal, választékosan beszélte az angolt. Az ausztrálokkal nem volt semmi gondom, jóformán egy büdös szót sem kaptam el a beszédükből. Kabintársam, Jim Amerikából, Massachusettsből érkezett, bemutatkozáskor csak annyit értettem, „computer”, amitől akár kiváló programozó, de árutologató raktáros is lehetett, bár utóbbit (3000 dollár körüli digitális fényképezőgépét elnézve) alig hiszem. A szakmán kívül azonban sok szellem nem szorult belé, azzal is csínján gazdálkodott. Talán tudják, hogy az amerikaiak többsége nem tud egyszerre késsel is meg villával is enni. Csak villával. Jim ezt úgy oldotta meg, hogy bal kezében marokra fogott villájával brutálisan ledöfte a hússzeletet, késsel lenyiszált egy darabot, villáját átvette a jobb kezébe és a húst szó szerint körberágta, a köretet ujjal kotorta a villára. Visszatérve a kontinensre, berontott az első quitói McDonald’s-ba és telezabálta magát hamburgerrel. Olyan elégedett ábrázattal tért vissza a szállodába, hogy szinte sütött róla, végre boldog. A quitói hotelben hátrahagyott egy jókora csomagot. A szigetek után Peruba, az Inka ösvényre készült, gondoltam, az lesz a többletfelszerelés. Semmi egyéb, mint 15 liter palackozott víz volt benne, hozta otthonról, mit lehetett tudni… Az Inka ösvény borzasztó kemény túra, 4000 méter fölé, három-négy napon át, mondtam is Jimnek (tetemes súlyfölösleggel viaskodott), a második napon földobod a bakancsot. Azóta nincs hírem róla, nem kötöttünk életre szóló barátságot.

     A hajóhoz két motoros gumicsónak is tartozik, helyi neve panga, de csak dinginek hívták (mindig úgy képzeltem, a dingi valamiféle vitorlás). A körülményektől függően van száraz és nedves partraszállás. Száraz ott, ahol kövekből, betonból kiépítettek pár lépcsőt, nedves ott, ahol nem, vagyis térdig-derékig a vízben gázolva érünk ki a fövenyre. Nem biztos, hogy az Antarktisz környékén tenger hőmérséklete. Említettem, San Cristóbal nem szerepelt a programban, így már a délutáni kihajózáson megtörtént az első találkozás Galápagos állatvilágával.

   Az első döbbenet: ezek az állatok tényleg nem félnek az embertől. A fókák a hajó mellett fickándoznak vagy a sziklákon döglenek, egyikük lustán elnyúlva szoptatja kölykét, mely fölváltva szív anyja légy lepte csecsbimbóiból. Orrom előtt téblábol egy kéklábú szula, nem mozdulnak a bazaltköveken napozó tengeri leguánok sem. Egy bokron megtermett fregattmadár ücsörög, pedig ez még csak fióka; anyját várja a koszttal. Meg is jön, alig nagyobb, mint a „kicsi”. Némi nógatásra kitátja csőrét, a kölök lenyúl a torkán és szedi kifelé a felöklendezett eleséget. Erre mondanánk mi, hogy már nagyon az anyja bögyében van. Mindez ott zajlik három-négy méterre tőlem. Azt hittem, ilyesmi csak a természetfilmekben létezik. És még alig két órája vagyunk Galápagoson. Már megérte. Ha azt kérdik, mibe került ez nekem, algebrai közelítéssel felelek: ha van önnek egy kb. 3 milliót érő, alsó középkategóriájú autója, de ilyen helyekre vágyik, adja el, abból kb. ötször megjárhatja. Tény, hogy Galápagos nem olcsó mulatság, de nincs is több Galápagos a világon. Ja, igen, nekem például semmilyen kocsim nincs, sosem volt, és aligha lesz.

NG21.jpg

                                                   Anya gyermekével

kéklábú1.jpg

                                                Kéklábú szula

fregattetet1.jpg

                                                Megjött a mama (balra)

fregattetet.jpg

                                             A fregattmadár vacsorája

sokleguán.jpg

                                        Napozó tengeri leguánok

   Nem volt épületes ötlet rögvest vacsora után útnak indulni, igaz, összes hosszabb hajóutunkat éjszaka tettük meg. A Csendes-óceán kissé érdes vize – többszöri tengeri tapasztalás nyomán – tüstént vízszintes helyzetbe kényszerített. Szemet lágyan lehunyni, lazítani, így aránylag jól átvészelhető a tengeri betegség. Jim dacolt az elemekkel, bevette magát a mosdóba, háromnegyed órán át fertelmesen öklendezett, végül verejtéktől csatakosan, csontig lemerülve támolygott ki. Ennél is komolyabb megpróbáltatásokat kellett elszenvednünk a vége felé, leghosszabb tengeri utunkon, Espańolától Santa Fé szigetéig. Ami elmozdulhatott, az el is mozdult, sőt repült. Útvonalunk a következő: San Cristóbal–Bartolome–Santiago–Rábida–Santa Cruz–Floreana–Espańola–Santa Fé–Baltra.

Galapagos-satellite-esislandnames.jpg

                   

     Kora reggel száraz partraszállás Bartolome szigetén. Vulkánparadicsom, tiszta élvezet, bár már éhgyomorra mászni kell, szintben úgy 200 métert, de legalább pallón. A laza, porszerű törmeléken nyeszlett, fehér virágzatú növénykék, tiquiliák kapaszkodnak, ujjszerű száraival néhány lávakaktusz küszködik a sziklák között. Talán vele kezdődött minden… A legparányibb talajmorzsából megél, gyökereit befúrja a sziklába, utat készítvén a többi kis életre szomjas betolakodónak, mely végül talajt formál, abban pedig már megkapaszkodhat egy-egy fejlettebb kis növényi élet. Az egész csöppnyi sziget egyetlen pajzsvulkán maradványa, a tátongó rozsdavörös, kerekded kráterformák mind salakkúpok, parazitakráterek. Körülöttük jókora lávabombák, a meredekebb lejtőkön folyás közben megdermedt lávacsíkok. Azért akad itt aránylag friss – pár tízezer éves? – pahoehoe, vagyis kötélláva, meg aa, a rögös változat is. A csúcsról nyílik Galápagos legvarázslatosabb panorámája. Félhold alakú öblök (köztük keskeny zöld sáv) egyikében úgy 20 méterre tornyosul a kissé erodálódott Tű-szikla, melynek anyaga szintúgy törmelékből, tufából (pontosabban ignimbritből) vétetett. Egy keskeny szoros mögött jól látszanak a Santiago-szigeti Sullivan-öböl alig száz éves fekete lávafolyamai.

NG4.jpg

                                       Lávakaktusz

Bartolomepanoráma.jpg

                         Galápagos legszebb panorámája

kráterek.jpg

                                    Kis kráterroncsok Bartolomé szigetén

vulktáj.jpg

                                      Santiago sziget vulkánjai

   A szigetcsoport az évi 7 cm-rel kelet-délkelet felé mozgó Nazca-lemez belsejében fekszik, valamivel délre a hasonnevű óceánközépi hátságtól. Létét egy forró pontnak, szebben mondva – a litoszféralemezekhez képest állandó helyzetű – forró köpenyfeláramlásnak tulajdonítják. A magmafeláramlás vulkánokat szül, s ahogy a litoszféra elmozdul „fölötte”, a tűzhányó kialszik. Hawaii esetében ívszerű szigetlánc alakult ki, ahol nyugatról keletre fiatalodnak a szigetek. Galápagos tagjai ellenben összevissza helyezkednek el, itt a legnyugatabbi sziget, Isabela a legfiatalabb, a legkeletebbi, Espańola a legvénebb, legidősebb kőzeteinek korát 3,4 millió évben határozták meg.

   Nem hallgathatom el, hogy a forrópont-hipotézis, melyet még Tuzo Wilson kanadai földtudós dolgozott ki a 70-es évek elején, ha nem is megdőlni, de erősen inogni látszik. Valaki még annak idején forró pontnak fordította magyarra a hot spot kifejezést, noha a spot foltot jelent, a köpenycsóva-feláramlás pedig pontosabb volna. Vagy mégsem? Az a helyzet, hogy szerte a földgolyón több mint száz forró foltot tartanak nyilván, óceánon, szárazföldeken egyaránt. Az elmélet szerint a forró anyag, magyarán a magma úgy 2800 kilométeres mélységből, a külső mag és az alsó köpeny határvidékéről áramlik fölfelé. Csakhogy az utóbbi években kiderült, az ugyancsak forró foltnak számító Izland vulkánosságának forrása nem ilyen nagy mélységben van, hanem csupán úgy 400 kilométer mélyen. A Kanári-szigetek tagjai nem szépen sorban, időrendben húzódnak, hanem összevissza. Akadnak geológusok, akik szerint a forró folt nem is állandó helyzetű, hanem ugyanúgy mozog – évente néhány centis sebességgel –, mint maguk a litoszféralemezek is. Mások azt mondják, semmi szükség a köpenycsóva-elméletre, elég ha számolunk azzal a lehetőséggel, hogy az óceáni litoszféra egyszerűen fölhasad, és már jöhet is ki a magma, sokkal sekélyebb mélységekből. Hát, nem tudom, ezeken még pár évig biztosan jól elvitatkoznak a szakemberek.

   Az itteni forró folt korát 90 millió évre teszik és valószínű, hogy Galápagos helyén már kb. 9 millió éve lehettek szigetek; fenékhegyek formájában ma is léteznek, innen keletre. Ha ezek hajdan csakugyan elérték a felszínt, a hódító életnek a mai 800 kilométernél jóval kisebb távolságot kellett megtennie Dél-Amerikából. A korkülönbség alaposan meg is látszik az egyes földdarabok vulkántípusain. Isabelán és Fernandinán (ezeken nem jártunk) az elmúlt 200 évben mintegy ötven kitörést jegyeztek volt utoljára aktív, 1998-ban. A nyugati szigetek vulkánjai egészen mások, mint a keletieké. Az idősebb, keleti szigeteken enyhén domborodó, főként bazaltból felépült pajzsvulkánok terpeszkednek, míg Isabelán kiterjedt kalderájú, oldalnézetből felfordított levesestányérhoz hasonló, lapos tetejű kúpok vannak. E különbség okát egyes geológusok a 91. hosszúsági kör táján húzódó törésvonal két oldalán levő litoszféradarab eltérő vastagságával magyarázzák. A vonaltól nyugatra a kőzetlemez idősebb és vastagabb, úgyhogy „elbír” nagy vulkánokat is, a keleti oldalon ellenben vékony a kőzetburok. A kalderák ilyen geológiai körülmények közt majdhogynem ritkaságszámba mennek; keletkezésük oka a magmakiürülés utáni beroskadás. Fernandina kalderájának egy része 1988-ban egy rövid kitörés után néhány héttel pár nap alatt 200 métert süllyedt. Viszonylag új fejlemény, hogy 2000 végén hét éves műholdas radarmérés-sorozatok után megállapították, hogy Isabela vulkánjai helyenként néhány decimétert, másutt egy méternél is többet emelkedtek, ami fokozódó magmatevékenységre, esetleges kitörésre utal. Még ennél is újabb fejlemény, hogy Isabela egyik kráteréből 2005 nyarán újra patakzott a láva.

Második napunk délutánján a James-sziget (más néven Santiago, vagy San Salvador, a magyarázatot lásd később) fekete homokján hajtunk végre nedves partraszállást. A helyi előírás szerint egy túravezetővel legföljebb 16 ember szállhat egyszerre partra a lakatlan szigeteken, de csak napkelte után, és napszálltakor vissza kell térni a hajóra. (Ezért van az, hogy a legtöbb túrahajó nem is szállít ennél több utast.) A kijelölt ösvényekről letérni, enni, dohányozni (és természetesen szemetelni), bármilyen természetes tárgyat (kőzetmintát, növényi részt, korallt) elhozni tilos, állatokat etetni, megérinteni nem szabad, nekik viszont, ha erre támad gusztusuk, mi pedig tűrjük, miért ne. Az az igazság, hogy egyszer mégiscsak megitattunk (ásványvizes palack kupakjából) egy csúfolódó madarat (tényleg ez a neve), mely igen gyakori Galápagoson; kis jelentéktelen, szürke jószág. Odajött és szépen ivott. Itt az állatok számára is nagy kincs az édesvíz. A legnagyobb evolúciós kihívást éppen az jelentette a jövevényeknek, hogyan szabaduljanak meg a táplálékkal beléjük kerülő sófölöslegtől. Később majd szépen elmondom.

ScanImage.jpg

                                                   Madáritatás

    A James-öböl hullámok faragta réteges tufasziklái tövében vagy harminc oroszlánfóka henyél a homokban. Időnként nyögnek egyet, forgolódnak, szabadulni próbálván a légyhadaktól. Nőstény szinte mind, elég sok a kölyök is, ráadásul különböző korúak. Ennek az a magyarázata, hogy az ötéves koruk táján ivaréretté váló nőstények évente egyszer és egyet szülnek, de akár három évig is szoptatják utódaikat. A kicsik nem ösztönös úszók, tanulniuk kell. Ez úgy történik, hogy a mama a nyakszőrénél fogva a szájába veszi, beviszi a sekély vízbe, aztán a gyerek, ha tetszik, ha nem, szépen hozzászokik. Ha az anya halászni megy (akár egy napig is távol lehet, de 10-15 km-nél nem távolodik el messzebbre a parttól), más nőstények vállalják fel a fókaszitter szerepét. A nagy, 2 méter hosszú, akár 300 kilós, fekete (valójában sötétbarna, ám többnyire vizes, ezért feketének látszik) hím a parton jár-kel, vagy úszkál a sekély vízben, időnként felbődülve őrzi háremét. A kicsik vagy szopnak, vagy anyjuk körül téblábolnak, némelyik ellenben magányosnak tűnik.

     Felfigyelek egy lerobbant kis jószágra, halkan, panaszosan óbégatva esetlenkedik, betotyog a vízbe, aztán vissza. Néha a kimerültségtől összeroskad. Beszélgetek hozzá, vigasztalom. Olyan sovány, hogy látszanak a bordái, talán napok óta nem evett. Attól tartok, a mama elpusztult, így aztán a kicsinek gyakorlatilag nincs esélye a túlélésre, mert a többi anya örökbefogadást nem vállal, legalábbis csak nagyon-nagyon ritkán.

árvafókakölyök.jpg

                                           Az elárvult fókakölyök

   Galápagos oroszlánfókái a kaliforniai faj leszármazottai, valamivel kisebb méretűek. Számukra a szigetcsoport nem okozott túlságosan komoly evolúciós kihívást, csupán a sziklás partokon kellett megtanulniuk ügyesebben mozogni. És meg is tanulták. A fövenyen, mint a többi szigeten is, békésen osztoznak a fókák a tengeri leguánokkal. Immár jó ismerőseink e kis ősvilági szörnyetegek. Kissé odébb, a fekete, sziklás parton olyannyira belevesznek sötétszürke színükkel a környezetbe, hogy fotózás közben minduntalan le kell néznem, nehogy rájuk lépjek. Késő délután már nem aktívak, kupacokba verődve melengetik egymást. Reggelente kiülnek a napra, hogy – hidegvérűek lévén – jól megszívják magukat meleggel. Vigyázniuk kell arra is, nehogy túlzottan felhevüljenek, úgyhogy az erős napsütés elől árnyékba húzódnak. A méteres hosszúságot is meghaladó hímek déltájban indulnak táplálkozni a sekély vízbe. A nagyobbak le is merülnek, általában 2-3 méterre, de esetenként mélyebbre is, ahol 5-10 percig tartózkodnak egy szuszra. Darwin följegyezte, hogy a Beagle egyik tengerésze, csak úgy kísérletképpen, követ kötött egyik nyomorultra, leengedte a vízbe, és amikor egy óra múltán kihúzta, még élt. Ilyen mutatványért ma az EU-ban (meg persze Galápagoson is) Darwint is meg a matrózt is lecsuknák. Galápagos környékén aránylag hideg a tengervíz, ezért a leguánok testhőmérséklete hosszabb túra során akár 10 fokra is csökkenhet. Ilyenkor már elhagyja őket az erejük és jó, ha vissza tudnak kapaszkodni a partra. Amúgy remek úszók, farkuk kígyózó mozgatásával haladnak előre. A nőstények és a kisebbek csupán az árapályzónában, a víz és a part találkozásánál legelésznek. Csetepaté ritkán fordul elő a leguánok körében, csak szaporodási időszakban nő meg a hímek agresszivitása. Ezt egyébként fejük föl-le rázásával jelzik, ami inkább rángatózásnak tűnik. Ugyanígy jelzik, ha a kíváncsiskodó ember nem kívánatos a territóriumukon.

     Kutatók szerint a tengeri leguán a dél-amerikai zöld leguán leszármazottja, mely főként folyóparti fák leveleit eszi, de ha a sors úgy hozza, úszni is tud. Galápagosra, illetve annak feltételezett, immár elsüllyedt elődére valószínűleg úgy kerültek – talán már kb. 10 millió éve –, hogy az árvizek nagy fákat, kisebb földdarabokat sodortak az óceánba és az áramlatok hátán juthattak el nyugatra. Itt aztán alkalmazkodniuk kellett a gyökeresen más környezethez és a jelek szerint meg is tették. Karmaik megnyúlása és élessé válása még sziklamászásra is alkalmassá tette őket. Nem egyszer szemtanúja voltam, hogy a bazaltszikláknak vágódó hatalmas hullámok, melyek egy embert is simán levernének a lábáról, meg se kottyantak a karmaikat horgonyként használó leguánoknak. Szájuk, foguk algaevésre szakosodott, hiszen más táplálékhoz itt, a kopár földdarabokon nem jutottak. Orruk őseikéhez képest megrövidült (innen latin nevük: Amblyrhynchus cristatus, amblys= rövid, rhynchos=orr). Legnagyobb tettük azonban a sós vízhez való alkalmazkodás volt. A táplálékkal a szervezetükbe kerülő sót valahogy ki kell választaniuk. A szemük közt található mirigyek összeköttetésben állnak az orrlyukakkal, és a sófölösleget kitüsszentik, a tüssz tartalma pedig kikristályosodva lerakódik a fejükön, amitől többnyire fehérek. A hímek itt is háremőrök, persze, előbb meg is kell szerezni azt a háremet. Mint ahogy a kutyáknál is mindig az erősebb… szóval, a domináns hímek párzanak. Ritkán előfordul, hogy a csetepatéban némelyik gyatrább egyed is nőhöz jut. Nem fogják elhinni, mit olvastam az interneten. Ezek a potyaleső fickók ilyenkor maszturbálni kezdenek (a mikéntről nem szól a hír), hogy ha már sikerült a mögékerülés, még idejében ejakuáljanak, mielőtt valami erősebb bősz rivális odaér. A megtermékenyült nőstények 100-300 méterre a víztől homokba rakják 4-6 tojásukat, pár napig őrzik, aztán otthagyják őket. A csemeték bő három hónap múltán kelnek ki. Dajkálás természetesen nincs.

színesleguán2.jpg

                                      A tengeri leguánok színe attól is függ, milyen algákat esznek

leguán5.jpg

                                      A kitüsszentett só lerakódik a leguánok fején

    Közeli rokonaik, a szárazföldi leguánok (két fajuk él itt) sokkal ritkábbak. Hosszuk jó egy méter, színük sárgásbarna. Csak az után jelentek meg Galápagoson, hogy gyökeret vertek az első növények; ők ugyanis nem algát, hanem a fügekaktusz nedvdús levelét és gyümölcsét eszik. A növény elterjedéséhez, mivel ürülékük bőséggel tartalmaz magokat, maguk is hozzájárulnak. Ha életterük közös a tengeri leguánokéval, előfordul, hogy párzanak is. A hibrid, persze, terméketlen, de ki tudja, meddig. Lehet, hogy új alfaj születik? Az élelemért meg kell küzdeniük a sok elvadult kecskével, tojásaikat patkányok dézsmálják, de mindegyik leguánfaj réme a galápagosi ölyv, mely a kis példányokra vadászik.

 szfleguán.jpg

                                        Szárazföldi leguán

galapölyv.jpg

                                            A csúcsragadozó, a galápagosi ölyv

Mint mindenütt a partokon, itt is ezerszámra mászkálnak a vörös páncélzatú, jó tenyérnyi méretű trópusi sziklarákok. Angol nevüket (Sally lightfoot crab) tengerészektől kapták, egy Sally nevű táncosnőről (ha igaz). Mikor megszületnek, szinte feketék, hogy a ragadozók ne vegyék észre őket, ahogy idősödnek, úgy válnak egyre vörösebbé. Ők más módszert dolgoztak ki a só eltávolítására. Nem kitüsszentik, hanem a vízipisztolyhoz hasonlóan sugárban kispriccelik a sós vizet.

rák4.jpg

                                         Trópusi sziklarák

   Amikor elhagytuk a James-öblöt, az elárvult fókakölyök még mindig az anyját kereste. Ilyenkor szokott megszakadni az ember szíve.

(folyt. köv. - az előző fejezeteket az "Archívum"-ban találjátok)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nemethgeza11.blog.hu/api/trackback/id/tr95833922

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.