HTML

Utas és Világ

Egy blog azoknak, akiket érdekel a világ és mindaz, ami bennünket, embereket összeköt és elválaszt

Friss topikok

Címkék

Abomey (1) Addisz-Abeba (1) Akakusz (1) Aleppo (1) Amundsen (1) Andok (1) Angel (1) Angkor (1) Antarktisz (1) Asszad (1) atombomba (2) Avacsinszkij (1) ayurvéda (1) azték (1) A világ közepe (1) Bacardi (1) bálna (1) Barentsburg (1) Beagle (1) Beagle-csatorna (1) bélyeg (1) Benin (3) berber (1) Bering (1) bifurkáció (1) bódéváros (1) bódhi fa (1) Bolivar (1) borjadzás (1) Borobudur (1) Botafogo (1) Buddha (1) Buenos Aires (1) Burkina Faso (1) Burma (1) Bwindi (1) Cancún (1) Cao Dai (1) Castro (1) Cerro Torre (1) Chamarel (1) Chamula (1) Chávez (1) Che Guevara (1) Chiapas (1) Chichén Itzá (1) Copacabana (1) Corcovado (1) cukornád (1) Cukorsüveg (2) curry (1) Damaszkusz (1) Darwin (1) Da Nang (1) delta (1) diabáz (1) Diamond Head (1) Dian Fossey (1) dodó (1) Dzselada pávián (1) elefántmenhely (1) elefántteknős (1) Entebbe (1) eszkimó (2) Etióp-magasföld (1) Etiópia (1) etióp ábécé (1) ezüstkard (1) Fitz Roy (1) fjord (1) flamingó (1) fóka (1) fregattmadár (1) Fudzsi (1) fügekaktusz (1) függőágy (1) fulani (1) füstölőpálcika (1) Gejzírek völgye (1) Ghamames (1) Ginza (1) gleccser (2) Gonder (1) gorilla (1) gránátalma (1) Gran Sabana (1) Grönland (3) Hacsiko (1) Hailé Szelasszié (2) Haleakala (1) Halemaumau (1) halfarkas (1) Halon-öböl (1) halpiac (1) halszósz (1) Hama (2) Hamed (1) Hanoi (1) Havanna (2) Hawaii (2) helikopter (1) Hilo (2) Himedzsi (1) Hirosima (1) Hoi An (1) Homsz (1) Honolulu (2) Ho Chi Minh (1) Hué (1) Humboldt (1) Iguacu (1) Illatos folyó (1) Indonézia (1) Inle-tó (1) Ipanema (1) Irrawaddy (1) iszapfortyogó (1) japán WC (1) Jáva (1) jegesmedve (1) jéghegy (3) jégtakaró (1) Jimmy Angel (1) John Lennon (1) joruba (1) José Martí (1) jövendőmondó (1) Júda oroszlánja (1) kajmán (1) kaldera (1) Kamcsatka (2) Kampala (2) Kandy (1) Karimszkij (1) karszt (1) Kék-Nílus (2) kéklábú szula (1) kénkiválás (1) Kilauea (2) Kilauea Iki (1) Kiotó (1) Kipling (1) koldus (1) Kona (2) Korán (1) korjak (1) kötélláva (1) Krak de Chevaliers (1) kráter (1) krikett (1) krill (1) Kuba (1) Kukulkán (1) kultúrsokk (1) labdapálya (1) láva (2) lávaalagút (1) lávafolyás (1) legészakibb templom (1) legészakibb Lenin (1) Lenin (1) Leningrád (1) levélvágó hangya (1) Livingstone (1) lobélia (1) lombkokona (1) Lomé (1) Longyearbyen (1) Lyubov Orlova (1) Mahéburg (1) maja (1) makadámia dió (1) Mandalay (1) Maracana (1) Márquez (1) Maui (1) Mauna Kea (2) Mauna Loa (2) Mauna Ulu (1) Mauritius (1) mauzóleum (1) Megváltó Krisztus (1) Mekong-delta (1) Mexikó (1) Mianmar (1) miszó (1) Mohamed (1) mojito (1) mokka (1) Molokai (1) Moreno-gleccser (1) muzulmán temető (1) My Lai (1) Nagaszaki (1) Nagy-sziget (1) nene lúd (1) Nílus (1) Nordenskjöld (1) noria (1) Oahu (1) Ofra Haza (1) Ohia lehua (1) olmék (1) olvadékvíz (1) Omajjád (1) onszen (1) Orinoco (2) örök fagy (1) Orontesz (1) padaung (1) páfrány (1) pagoda (2) pahoehoe (1) pakkjég (1) Palenque (1) Palmira (1) Pantanal (1) Paraty (1) Patagónia (1) periglaciális (1) permafrost (1) pingo (1) pingvin (2) piramis (1) Piton de la Fournaise (1) Playa del Carmen (1) poligonális tundra (1) Popa-hegy (1) pörölycápa (1) Porto Novo (1) Protea (1) Pyramiden (1) ramadan (1) Rangun (1) rénszarvas (3) Réunion (1) Rio de Janeiro (1) rizspálinka (1) Roland Garros (1) ryokan (1) Saigon (1) Santiago de Cuba (1) San Cristóbal (1) séga (1) Shackleton (1) Sibuja (1) Simien (1) Sindzsuku (1) sinkanszen (1) sivatagi rózsa (1) skanzen (1) Spitzbergák (1) Srí Lanka (1) St-Denis (1) Svalbard (1) Svalbard-egyezmény (1) Szahara (2) szaké (1) szakura (1) szamurájkard (1) szánhúzó kutya (1) szegénység (2) Szentpétervár (1) szerzetes (1) sziklarajzok (1) színes földek (1) Szíria (2) szivar (1) szolfatára (1) sztúpa (2) szuahéli (1) talajfolyás (1) Tana-tó (2) tatami (1) tavaszi tekercs (1) tepui (1) tevetej (1) Togo (2) Tokió (2) Tolbacsik (1) Tonlé Sap (1) tuareg (1) tukán (1) tundra (1) Tűzföld (1) Uganda (2) újgyarmatosítás (1) Ushuaia (1) úszó piac (1) utcagyerek (1) vályogkunyhó (1) Varig (1) Venezuela (1) Vietnam (1) viking (1) Viktória-tó (1) Virunga (1) víziló (1) vudu (2) Waikiki (1) Weddell-fóka (1) Yogjakarta (1) Yucatán (1) Zapata (1) zsiráfnyakú nő (1) Címkefelhő

HTML doboz

TÚL NAGY A VILÁG - 5. fejezet - Mexikó, 1. rész

2014.03.17. 18:16 Németh Géza

                                        mezcal(kukac)mexico.com - Mexikó, 2004

Képzeljük el a következő életképet. Maja piramisok tövében, egy hatalmas kaktusz csenevész árnyékában olajbarna bőrű, bajuszos férfi ül, fején sombrero, testét színes poncho burkolja, egyik kezében tequilásüveg, melyet időnként meghúz, a másikban ódivatú puska, melyet eldurrant néha, mögötte mariachizenekar játszik, körülötte színes bőszoknyás lányok táncolnak. Előtte egy tálon bab, kukorica, tortilla. Ez nem lehet más, csak Mexikó. Ehhez képest kaktuszt úgy 2000 kilométernyi utazás után láttam először (ez persze attól is függ, hogy az ország melyik vidékén kezdi az ember), a majákon kívül pedig több indián nép is épített piramisokat. Nem minden mexikói férfi bajuszos, bár kétségtelenül elég sokan. Sombrerót az égvilágon senki nem visel, visszaszorult a szuvenírpiacokra, az emberek nem hordanak puskát, ponchót is csak módjával, és nem játszik minden utcasarkon mariachizenekar. Úgy jöttem haza, hogy egy korty tequilát sem ittam, bár tagadhatatlan, hogy babbal, kukoricával és tortillával készült ételekből elég rendesen kitűrtem. Akkor hát ez Mexikó?

Igazság szerint jobb lett volna fordítva; mármint nem a gigapolisz-Mexikóvárosban, hanem Cancúnban befejezni és némi parti pihenéssel megfejelni az utazást, de így jött ki. Miután a newarki repülőtéren először áldoztam ujjlenyomatommal Amerikának a terrorizmus elleni harca oltárán, késő este érkeztem Mexikó első számú üdülőparadicsomába. Meglehet, Acapulco után csak a második számú; épp annak karibi versenytársaként kezdték építeni a Yucatán-félsziget északi csücskében, a 60-as évek végétől egy hosszú, több mint húsz kilométeren elnyúló keskeny homoksávon. A minibuszból félórán keresztül mást se látok, csak dús fantáziával, ám nem mindig makulátlan ízléssel fölhúzott, fényben úszó szállodákat; ezt nevezik Zona Hotelerának. Amerikai egyetemisták, meg sokan mások is, ide járnak vigadni, vízi sportokat űzni, jókat enni, esténként diszkózni és rendesen berúgni. Évente mintegy 2 millió külföldi fordul meg csupán itt, Cancún környékén, ahol három-négy évtizede még csak néhány eldugott halászfalu lakói élték csendes, mindennapi életüket.

   A turizmus azonban egyáltalán nem korlátozódik Cancúnra. A félsziget partvidékén hatalmas kiterjedésű állami tulajdonú földet parcelláztak fel és adtak el a jó üzletet szimatoló vállalkozóknak, akik se istent, se embert nem nézve estek neki a fejlesztésnek. Ez magyarul annyi tesz, hogy súlyos ökológiai károkat okoztak, mely többek között a természetes élőhelyek visszaszorításával és a vízkészletek elapasztásával és szennyezésével járt együtt. Akkor, meg azóta, kereken 150 ezer ember áramlott ide Yucatán más vidékeiről, hogy a turizmus rabszolgájává szegődjék, építőmunkásként, pincérként, szobalányként, kinek mi jutott. Tekintélyes részük nemhogy a nemzetközi turizmus első számú nyelvét, az angolt nem beszélte, hanem spanyolul sem tudott. Hogyhogy, de hiszen Mexikó hivatalos nyelve a spanyol! Csakhogy az őslakosok az európai hódítók érkezése előtt töméntelen nyelvet, nyelvjárást beszéltek, melyek közül úgy 130-at immár senki sem használ. Kereken félszáz indián nyelv még így is fennmaradt, és az immár 100 millió fölötti lakosságú Mexikóban 7 millióan még beszélik indián anyanyelvüket. Kereken 1 millióan viszont csak azt. Képzelhetjük, miféle munkára tudták befogni ezeket az írástudatlan, a földművelésen kívül szinte semmihez sem értő egyszerű embereket…

   Magam, persze, közepesen sovány pénztárcámmal mély megvetéssel viseltetetek az említett hívságok iránt, beérem a „régi” Cancúnnal, meg amúgy is ott a találkozóhely a csoportommal. A kanadai GAP, melynél immár törzsutasnak számítok, kiagyalt egy ún. roaming (barangoló) túrát: a vezető elintézi a szállást, a közlekedést (ezeket az esetleges tortúrákat utálom a legjobban), aztán a gondjaira bízott utas (nyolcan voltunk, nemzetközi összetételben) az előre ismert útvonalon azt csinál, amit akar. Ezért olcsó, pontosabban szólva nem annyira drága.

   Első éjszakára nincs előre foglalt szállásom, elfogadom azt, amit a sofőr ajánl, egyetlen kikötésem, hogy közel essék a Novotelhez, ne kelljen holnap reggel a hőségben (merthogy még késő este is az volt) teljes cuccal sokat gyalogolnom. A sofőr még meg is mutatja, innen jobbra aztán balra, vagy fordítva, de ki a bánat emlékszik már másnap az előző estére, pláne napfényben, meg aztán a hosszú repülés után kissé elgyötörten. Kérdezek egy arra korzózó bácsit (már amennyire én spanyolul egyáltalán kérdezni tudok), merre van a merre. Ő meg, hogy én honnan. Hungría – felelem, mire ő azonnal köpi: Puszkasz. Öcsi bácsi élt, él, élni fog, persze, hogy itt is bejött. Az út nem lehet több négy-ötszáz méternél, már magam is simán odatalálnék, de a bácsi elkísér. Lehet, hogy ezt az Aranycsapatnak köszönhetem?

   Ez a Novotel speciel nem olyan Novotel; így hívják. Elég puritán – az egyetlen „extra” a nem túl terjedelmes úszómedence –, de kényelmes. A part, mármint a strand nincs túl közel, marad a medence, melynek partján iszonyú sovány, ennek ellenére jó alakú, „olyan csúnya, hogy már szinte szép” lány üldögél. Hamar megismerkedünk, egyik útitársam lesz a követező két hétben; Brooke Kanadából. Először azt hittem, anorexiás, de közös étkezéseink során kiderült, egy jól tartott kőtörő munkás porcióját verő mennyiséget képes bekebelezni. (Lehet, hogy bulimiás?) Csakhamar megjelenik egy újabb sorstárs, enyhén molett, iszonyatos leégésekre kiválóan alkalmas hófehér bőrrel megvert huszonéves lány: Linke, Angliából. Utóbb elmondta, a hajdani Csehszlovákiából léptek meg a szülei, ő már Britanniában született és nem Linkének, hanem Lenkának hívják. A kettő ugyanaz, csak másképp ejtik. Így lesz egy csehből tudtán, akaratán kívül angol, bár szerintem egyáltalán nem bánja.

   A tengerparti henyélést (egy nap – nekem bőven elég) mi sem ússzuk meg, csak egy házzal odébb, Playa del Carmenen. Tömeg, simogatóan meleg tengervíz, a latin lányok némi zsírfölösleggel küzdő ülepén madzagszerű, húsba vágó tangák. Egy darab árnyék a homokfövenyen, mármint a napernyőbérlés 8 dollár. Akkor már inkább… na nem, mégse kellett volna… Faktorszám ide vagy oda, irgalmatlanul leégek. Nancy, a Kaliforniából átmenetileg ideszerződött túravezető kérdi, próbáltam-e rá az Aloe verát. Mondom, nem hoztam. Á, van itt a panzióban, gyere. Azt hittem, előszed valami orvosságos ládikából egy tubust, de nem; letörte egy cserépből kiálló növény pozsgás levelét, s a kibuggyanó nedvre mutatott. Azzal kenekedtem.

pldelcarmen.jpg

                                                Playa del Carmen

mex.jpg

    Gál Magdolna rajza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

     Azért nem szerettem volna errefelé járni úgy 65 millió éve. Akkortájt csapódott a Földbe – épp Yucatán környékén – az a meteor vagy kisbolygó (helyét a tengerszint alatti rétegekben az ún. Chicxulub-kráter képében vélik felfedezni), mely állítólag a dinoszauruszok és még sok ezer egyéb állatfaj kipusztulását okozta. Ez nem úgy kell elképzelni, hogy a világ összes dinoszaurusza idegyűlt, hogy a paleontológusok, valamint Spielberg és a fröccsöntő kisiparosok nagy örömére halomra dögöljön. Ha igaz (de azért nem teljesen biztos, hogy így igaz), a becsapódás kiváltotta drasztikus globális környezeti változások okozták a kihalást. Úgyhogy teljesen mindegy, hogy éppen a sárgolyó melyik vidékén kószáltam volna akkoriban. (Hiszik vagy sem, a Jurassic Park megjelenését követően végzett felmérések szerint a megkérdezettek igen nagy hányada úgy vélte, hogy az ember és a dinoszauruszok kortársak voltak.)

     Yucatán falvai, miként a táj is, elég siralmas képet mutatnak. Kőből, botokból összetákolt nád- vagy bádogfödeles kunyhók, termőföldet tenyérnyit sem látni, legföljebb néhány megkötött lábú disznó legelészik a satnya fűben. Előzetes tájékozottságomra jellemző, hogy trópusokról lévén szó, valami dzsungelfélét vártam; hát, az van is, de inkább tüskés-bozótos, csenevész fákból álló átjárhatatlan erdő. Pedig nem kellene úgy meglepődnöm, egyrészt, mert a március itt a legszárazabb hónap, másrészt egész Yucatánt egy igen vastag, változatos korú rétegsorokból felépülő mészkőtábla alkotja, mely úgy nyeli el a csapadékvizet, mint a szivacs. 2300 méter mélyen kezdődnek a kréta mészkőrétegek, melyeket kb. 1000 méteres vastagságban borítanak be a harmadidőszak karbonátjai; azoknak legfelső részében tömérdek barlang keletkezett.

    Errefelé ritka a felszíni víz, se tó, se patak, annál több rejtőzik a felszín alatt. Yucatán őslakóinak legfontosabb vízlelőhelyeit éppen a beszakadt tetejű barlangok mint természetes ciszternák jelentették. Ezeket nevezik cenotének. A félsziget legnagyobb része csupán néhány méterrel emelkedik a tengerszint fölé, geológiai értelemben gyakorlatilag self, vagyis szárazföldi párkány, mely kelet felé néhány kilométerrel a víz alatt is folytatódik. Itt kezdődik egy korallzátony, mely Yucatán északi részétől egészen Belizéig húzódik, s a maga nemében a leghosszabb az egész északi féltekén. A zátony szárazföld felőli oldalán igen sekély a víz, mely kellemesen átmelegedve fürdésre, vízi sportokra, búvárkodásra eszményi, ám a túlsó oldalán helyenként már 10 kilométer után hirtelen több ezer méter a tengermélység.

   Yucatán volt a maja civilizáció egyik területe. Chichén Itzá a legnagyobb és legjobban megőrződött maja romváros a félsziget Mexikóhoz tartozó részén. Bár már a 7. században számottevő központnak számított, fénykorát akkor élte, amikor a tőle délre fekvő síkvidékeken a maja városok már elnéptelenedtek. A belépőt egy irdatlan nagy térség közepén emelkedő piramis fogadja, melynek a ma embere számára a fényképezésen kívül az a fő funkciója, hogy föl lehet rá mászni. Ellentétben az egyiptomi piramisokkal, erre négy oldalon lépcsősort építettek (egyenként 91 fokkal), északi felén föntről lefelé a lépcsősort kísérő „korlát” tollas kígyóalakot mintáz. A piramis teteje nem csúcsos, hanem platformban végződik, melyen egy 6 méter magas templom áll. Talán nem véletlen, hogy az összes lépcső száma együtt pontosan 365-öt ad ki. Spanyolul az El Castillo (kastély) nevet viseli, de hívják Kukulkán piramisának is. Kukulkán a maják legfőbb istenségének, a tollas kígyónak a neve; az aztékok Quetzalcóatlnak hívták. Igazság szerint Kukulkán már nem is volt igazán maja, hanem egy másik, magas kultúrájú indián népcsoport, a toltékok vezetője, aki maja szövetségeseivel Chichén Itzát tette meg birodalma fővárosává a 900-as évek végén. Mezoamerikában elég gyakorinak számított, hogy már meglévő piramisok tetejére újabbat, nagyobbat emeltek; ez történt itt is. A régészek az északi oldal lépcsősorának alján találtak egy alagutat, mely a korábbi, a 9. század elején épült piramishoz vezet, s amelyen át el lehet jutni Kukulkán király jádekövekkel ékesített, vörösre festett kőből készült jaguárfejes trónjához. A piramis korántsem volt ilyen jó állapotban, amikor újra felfedezték. Két oldalát teljesen újjáépítették 1920 és 1940 között.

CIkukulkan.jpg

                                        Kukulkán piramisa napjainkban....

800px-Castillo_Maler.jpg

                                            ... és az 1880-as években

   Aránylag csekély magassága (24 méter, az alapéle 55 méter) ellenére a piramismászás nem könnyű feladat, mert a lépcsősor igen meredek (lefelé a legtöbben négykézláb farolnak), egymást kell kerülgetni, továbbá cudar meleg van. Rólam ne is beszéljünk, csúful leégett combjaimon a nadrág puszta érintése is elfojtott nyüszítésre késztetett, úgyhogy nem másztam sehová, viszont sűrűn dőltem le hűs kövek árnyékába pihegni. Csakugyan elmondhattam: romokban hevertem.

chitzapiramis1.jpg

                                          A piramisról való lemászás módszertana

CIoszlopok.jpg

                                  Az Ezer harcos templomának oszlopsora

   Pedig az egykori városban igen sok a látnivaló. Itt terül el Mezoamerika legnagyobb labdapályája, kereken 160 méter hosszú és 70 méter széles. Ezt a bizonyos játékot a legtöbb hajdani indián kultúrában űzték, méghozzá tömörgumi- (kaucsuk-) labdával. Az effajta játékokra a legkorábbi utalásokat a Kr. e. 13. századból találták a mai Mexikóváros közelében, Tenochtitlánnál. Ezek szerint az olmékok űzték először. A játék felbukkan különböző mítoszokban mint a nappal és az éjszaka istenségeinek harca, vagy a menny és az alvilág urainak küzdelme. A labda a Napot, a Holdat, a csillagokat jelképezte, a kőlyukak pedig talán a napfogyatkozásokat. A játék a maják idején virágzott fel, de az aztékoknál is elterjedt. Hogy mire ment ki a küzdelem? Többnyire életre-halálra. A két ellenfélcsapat tagjainak combbal, vállal, csípővel addig kellett leesés nélkül a levegőben tartani a labdát, amíg tudták. A kőbe vésett rajzolatok szerint a szabályok változtak az idők folyamán; lehetett például rúgni is, kézzel érinteni viszont tilos volt. Más variáció szerint a most is látható kör alakú kőlyukakon kellett átdobni vagy átütni (l. még Harry Potter és a bölcsek köve). Azért jó lenne, ha a régészek, történészek végre kiegyeznének valamiben, akkor nem írnék esetleg hülyeségeket. Érdekes, hogy a labdatér magas falai közel, vagy egészen függőlegesek, ami azt sejteti, hogy azok is részei voltak a játéknak. Lehet, hogy a mandiner is maja találmány?

   Helyenként tényleg puszta játék volt, másutt egy ősi monda megelevenítése, amit a városi előkelőségek végignéztek, aztán némely játékosokat – áldozatul az isteneknek – lefejeztek. A pálya melletti kőfalakon szépen megörökítették az eseményt, a koponyákkal együtt. A játéknak mai változata is létezik Oaxaca államban, la pelota mixteca néven (a mixték egy népcsoport neve). Kivégzés már nincs, bár tudott, hogy némely latin-amerikai országban egy-egy elégedetlen szurkoló néha lepuffantja a neki nem tetsző játékost, jobb esetben a bírót.

CIlabda.jpg

                                       Lehet, hogy a kőlyukak voltak a kapuk?

koponyarelief.jpg

                                        A koponyák fala

     Yucatán lapos mészkőplatójáról, átkelvén a félsziget legnagyobb folyóján, az Usumacintán, 1000 méteres magasságba emelkedve megjelenik az igazi dzsungel, benne Palenque, mely buja zöld környezetében jóval látványosabb a kopár Chichén Itzánál. Alig 15 négyzetkilométernyi területen kereken 500 építmény bújik ki (vagy meg) a fák közül. A Baakal nevű maja városállam székhelyeként Kr. e. 600 és 700 között élte virágkorát, Pakal király uralkodása alatt. (Nevét spanyolosan Pacalnak írják, de hát hogy nézne ez ki magyarul…) Az ő mauzóleuma a piramisszerű Feliratok temploma. A sírkamrát és a díszes szarkofágot 1949-ben találták meg a piramis belsejében, pontosabban úgy másfél méterrel a központi tér szintje alatt. Nevét három, falra vésett hieroglifaszerű írásról kapta, mely a második leghosszabb maja nyelvemlék, és Pakal felmenőinek történetét írja le. A nagy király egyébként valami nyolcvan évet élt meg, ami akkortájt kivételesen magas életkornak számított.

Pakaltemploma.jpg

                                  Palenque - a feliratok temploma

Palenque5.jpg

                                          A Palota (részlete)

palenque8.jpg

                                                    ... és egyik folyosója

Palrelief1.jpg

rliefx1.jpg

                                                         Palenque-i reliefek

 

   A városban a 9. század elejétől már nincs királyokra emlékeztető templom vagy síremlék. A parasztok még maradtak egy ideig, de ők is elhagyták, benőtte az őserdő. Mire a spanyol hódítók ideértek az 1520-as években, már a hajdani királyváros környékén is alig találtak embereket. Az első európai, aki felkereste, egy spanyol pap, de la Nada volt, s a helybeliek a dzsungelbe temetkezett várost Otulumnak nevezték; kb. azt jelenti, föld, erős házakkal. A spanyol atya ezt kissé átformálta és ő nevezte el Palenque-nek, ami erődítményt jelent. Ősi, eredeti neve Lakam Ha volt, ami nagy vizet jelent, utalva a környék sok forrására.

   Szállásunk – egyszerű, de kényelmes bungalók – is a némi kertészkedéssel feljavított dzsungelben van. Jó régen láttam először egy Attenborough-filmben levélvágó hangyákat, természetben még soha. Most ott dolgoztak pár lépésre az ajtómtól. A friss zöld levelekből úgy fél négyzetcentiméternyit szépen körberágnak (vágnak), aztán a náluknál sokszorta méretesebb teherrel elindulnak a boly felé. De nem eszik ám meg! A bomló leveleken gombát tenyésztenek, azt kajálják.

   Mielőtt a tisztelt olvasó – velem egyetemben – végképp belezavarodna a mezoamerikai kultúrák időrendjébe, földrajzi kiterjedésükbe, ideje némi rendet rakni közöttük, legalább jelzésértékűen. E kultúrák némelykor átfedték egymást időben és térben, máskor viszont – egészen más vidéken – egy-egy újabb indult virágzásnak. Az első ismert civilizáció az olmék volt, nagyjából Kr. e. 2300-tól, bár ha igaz, Mexikó területén már ennél 6000-7000 évvel korábban is termesztettek (!) kukoricát, kicsit később pedig babot, tököt, chilit az indiánok, amellett, hogy gyűjtögettek és vadásztak. Ne feledjük, épp akkortájt (mármint úgy 10 ezer évvel ezelőtt) ért véget a pleisztocén jégkorszak, amikor még Közép-Amerika klímája is merőben különbözött a maitól. A napjainkban meglehetősen száraz és meleg Mexikói-völgy éghajlata hűvösebb és csapadékosabb volt, még mamutok is szép számban legeltek errefelé, míg a vadászok obszidián lándzsahegyére nem kerültek. Az olmékok eredeti szállásterülete a mai Palenque vidékétől kissé északnyugatra, a Mexikói-öböl partján terült el. Igazi városaik még nem voltak, a régészek a leletek alapján legföljebb ezerre teszik egy-egy nagyobb település lélekszámát. Viszont ők építettek először piramisokat s készítettek hatalmas fejszobrokat. Kultúrájuk egyáltalán nem tűnt el nyomtalanul, sőt igen erős hatással volt sok, őket követő mezoamerikai civilizációra. Az olmékokat időben Teotihuacán követte, nagyjából Kr. e. 300-tól. Ez lett úgy 400 évvel később az első, nagyvárosnak tekinthető település Amerikában, de micsoda város! Hatása hatalmas területekre terjedt ki szerte Mezoamerikában. Erre még a vége felé, az aktuális résznél visszatérünk.

   E rendkívül nagy befolyású államszervezettel gyakorlatilag egy időben, Kr. u. 250 és 650 között élte virágkorát a maja civilizáció. Nem csupán a mai Mexikó több államára, főként a yucatániakra, Chiapasra, Tabascóra, hanem több jelenlegi közép-amerikai országra is kiterjedt a kultúrájuk, így Guatemalára, Belizére, Hondurasra. Közel kéttucat kisebb-nagyobb városállamban éltek, melyek időnként katonai szövetségben léteztek egymás mellett, máskor harcban álltak egymással. Bár az írás és a naptár „kitalálása” nem hozzájuk kötődik, náluk érte el legfejlettebb formáját, akárcsak a mezőgazdaság, vagy az építészet és a hozzá kapcsolódó művészetek. A klasszikus maja civilizáció a 8-9. századtól hanyatlásnak indult, legalábbis a központi síkvidékeken elterülő városok többsége elnéptelenedett. E téren az okokat keresve rengeteg a spekuláció, említenek háborúkat, a termőterületek kimerülését, bár szakértők egy része szentül meg van győződve arról, hogy iszonyú szárazság dúlt akkoriban Közép-Amerikában, s erre nézvést geológiai bizonyítékok is vannak. Hogy aztán ez lehetett-e az (egyik) oka a maja kultúra hanyatlásának, azt itt és most nem fogjuk megfejteni.

   A maja civilizáció azonban nem tűnt el, hiszen láttuk, Yucatán északabb vidékein még jó ideig tovább élt és virágzott Chichén Itzá és Uxmal és több más városállam. Az 1520-as években aztán a majákat is elérte a spanyol hódítás, ám az őslakosok némely helyen sokáig sikerrel ellenálltak. Bár a klasszikus civilizáció szinte semmivé lett, a maja kultúra, sőt a maja emberek és hagyományaik nem „haltak ki”. Ma is ott élnek Mexikó számos vidékén és a lehetőségekhez képest őrzik tradícióikat. Az azték civilizáció kezdetei a 14. század első felére tehetők. Ők maguk nem is aztéknak nevezték magukat (de még a spanyolok sem), hanem nahuának vagy mexikának. Az azték szó angolszász kutatók „találmánya”, a mexikák nyelvén (ezt nevezik nahuatlnak) az azteca szó azt jelenti „aki Aztlánból érkezett”. Aztlán egy mitikus hely volt valahol a mai Mexikó északi vidékein. Saját legendáik szerint kiválasztott (és nem mellesleg nomád) nép voltak, és a mai Mexikóváros környékén települtek meg. Fővárosuk Tenochtitlán volt, az 1300-as évek elején alapították. Fénykorában becslés szerint akár 100 ezren is lakhatták, s e népességszámmal vetekedett a korabeli európai nagyvárosokkal is. A 15. század közepétől szövetségre léptek két másik völgybeli államalakulattal („Hármas szövetség”), melyek együtt hatalmas területeket tartottak ellenőrzésük alatt a Csendes-óceán partvidékétől a Mexikói-öbölig. A spanyol hódítók 1520-ben foglalták el Tenochtitlánt, ez azonban csak a vég kezdete volt. Az azték összeomlás nem hatott azonnal a többi mezoamerikai kultúrára. Jó másfél évszázadba telt, mire a spanyolok teljes ellenőrzésük alá vonták és gyarmatosították a mai Mexikó területét. Paradox módon Tenochtitlán eleste és az aztékok visszaszorulása határozottan fejlesztő hatással volt egyéb indián kultúrákra. Időközben persze jöttek a misszionáriusok, jöttek a fertőző betegségek, melyek sokkal inkább tizedelték a bennszülött lakosságot, mint maga a spanyol katonai tevékenység. Himlőben és tífuszban halt meg a 15 milliósra becsült lakosság legalább 75 százaléka, alig fél évszázad leforgása alatt.

   Túravezetőnk, Nancy, aki egyaránt mutat némi hasonlóságot Demjén Rózsihoz és René Russóhoz (ezt képzeljék el!), kibérelt egy a hetvenes évekből eredeztethető station wagont (Amerikában így hívták a nagy batárok kombi változatát), hogy a további egynapos úton ott álljunk meg, ahol akarunk. Mert amúgy menetrend szerinti buszokkal közlekedtünk, s merem állítani, sehol a világon olyan kényelmes és elegáns de luxe járatokon nem utaztam, mint a nem éppen dúsgazdag Mexikóban, nem is szólva a buszpályaudvarokról, melyek egy kisebb repülőtér csarnokát idézték. Szóval, két vízesésnél akartunk megállni, az egyik keskeny, de magas, a másik alacsony, viszont széles; utóbbit hívják Agua Azulnak, Kék víznek. Igen népszerű a mexikóiak körében, hétvégénként ide jár szórakozni a környékbeli középosztály.

Chiapasvízesés2.jpg

                                                  A Misol Ha vízesés

Chiapasvízesés1.jpg

 

                                                          Az Agua Azul                                                      

 

 

    Mert amúgy Chiapas állam, ahol éppen járunk, az egyik legszegényebb Mexikóban. A lakosság zöme indián földműves, sokuk írástudatlan. 1994-ben egy szélsőbaloldali parasztszervezet Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg néven fellázadt a szegénységben tartott népért és több településen is elfoglalta a kormányzati épületeket. A kormányzat hadserege, mely azóta is komoly erőket állomásoztat Chiapasban, hamar leverte a rebelliót, de a lázadók vezetőjükkel, Marcossal visszavonultak a dzsungelbe, és időnként gerillaakciókat indítanak. Marcos maszkos figurája közben szuvenír is lett, sokhelyütt látni a piacokon. Még 1999-ben a fegyveres erők és az anti-Zapatista félkatonai szervezetek több mint húszezer embert űztek el falvaikból, azt vélelmezvén, hogy támogatják a felkelőket.

    A Zapatista mozgalom „őse” 1911-be nyúlik vissza, de nézzünk kicsit korábbra. 1876-ban egy liberális politikus, Porfirio Díaz – a félfeudális Mexikóban – lázadást robbantott ki azzal a céllal, hogy az ország elnöke egy ciklusnál hosszabb ideig ne maradhasson hatalmon. Egyetlen jelöltként meg is választották elnöknek, de olyan jól érezte magát, hogy még 33 éven át betöltötte hivatalát. Végül is ő vezette be az országot az ipari korba, gátat vetett a polgárháborúnak, azzal a szépséghibával, hogy gyakorlatilag diktátorként uralkodott; se demokratikus választások, se szabad sajtó, se ellenzék. Arról pedig, hogy hajdan liberális volt, végképp megfeledkezett. (Még hogy túl nagy a világ? Ilyen kicsi a világ!) Az ország természeti kincsei külföldi cégek kezébe, a termőföldek nagy része kisszámú nagybirtokos tulajdonába került, roppant méretű területekkel, melyeken gyakorlatilag kiskirályként uralkodtak. A parasztok jó része, mint a feudális időkben, röghöz kötötten tengette életét. Díazt Francisco Madero ugyancsak liberális politikus váltotta 1911-ben, az előző év novemberében általa kirobbantott forradalom után, melynek előkészületeit még emigrációban, az Egyesült Államokban tették meg. Ekkor lépett színre Emiliano Zapata, még radikálisabb törekvésekkel; azzal, hogy a nagybirtokokat osszák fel a szegényparasztok között. Az elnök nyomban csapatokat küldött a lázadás mielőbbi elfojtására, ám hiába. Mexikóban kezdetét vette a csaknem tíz évig tartó polgárháború, áldozatainak számát 2 millióra becsülik. Zapatát egyébként 1919-ben meggyilkolták.

   Sofőrünk járműve állagát meghazudtolva tépett tovább a szerpentinen, kanyarokban előzgetett az eső áztatta aszfalton, aztán a kocsi – 2000 méter fölé kellett jutnunk – feladta a kilátástalan küzdelmet az emelkedőkkel. A motorház vörösen izzó részei, meg a förtelmes bűz láttán-éreztén sejtettük, mi ezzel már nem megyünk sehová. Akkor hogyan tovább? Hát stoppal. Általában kicsi annak a valószínűsége, hogy kilenc embert megpakolt hátizsákkal egyetlen jármű fölvegyen, ám – ez is Mexikó – nem itt. Félórát ha vártunk, jött egy mikrobusz, Nancy megalkudott velük (na jó, de akkor egészen a szállodáig) és hosszas döcörészés után megérkeztünk álmaim városába, San Cristóbal de las Casasba. Döcögni azért kellett, mert Mexikó a fekvőrendőrök országa. Itt Chiapasban még a hegyvidéken is igen sűrűn követik egymást a tényleg elszomorítóan szegény indián falucskák, melyeknek be- és kimeneti oldalán – ha van iskola, akkor közben is – minimum két-két fekvőrendőr üzemel. San Cristóbal nem azért álmaim városa, mert annyi szépet-jót hallottam róla; itt tudtam meg, hogy egyáltalán létezik. A következő részben majd erről is mesélek. (folyt. köv.)

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: maja piramis azték Mexikó Chiapas Chichén Itzá Cancún Zapata Kukulkán Palenque Playa del Carmen levélvágó hangya Yucatán olmék labdapálya

A bejegyzés trackback címe:

https://nemethgeza11.blog.hu/api/trackback/id/tr655866368

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.