HTML

Utas és Világ

Egy blog azoknak, akiket érdekel a világ és mindaz, ami bennünket, embereket összeköt és elválaszt

Friss topikok

Címkék

Abomey (1) Addisz-Abeba (1) Akakusz (1) Albánia (1) Albuquerque (1) Aleppo (1) állatvásár (1) Altiplano (1) Amarula (1) Amundsen (1) anasazi (1) Andok (1) Angel (1) Angkor (1) Annapurna (1) Antarktisz (2) Antilop-kanyon (1) Ararát (1) Arches (1) árvíz (1) Asszad (1) atombomba (2) Avacsinszkij (1) ayurvéda (1) Azori-szigetek (1) azték (1) A világ közepe (1) Bacardi (1) Bahariya (1) baleset (1) bálna (1) Bangkok (1) Barentsburg (1) Batumi (1) bazár (1) Beagle (1) Beagle-csatorna (1) bélyeg (1) Benin (3) berber (1) Bering (1) betegség (2) bifurkáció (1) bódéváros (1) bódhi fa (1) bolhapiac (1) Bolivar (1) borjadzás (1) Borneó (1) Borobudur (1) Botafogo (1) Bryce (1) Buddha (1) buddhizmus (1) Budweiser (1) Buenos Aires (2) Burkina Faso (1) Burma (3) Bwindi (1) Cancún (1) Canyon de Chelly (1) Cao Dai (1) Capitol Reef (1) Castro (1) Cerro Torre (1) Chamarel (1) Chamula (2) Chávez (1) Che Guevara (1) Chiapas (1) Chichén Itzá (1) Chitwan (1) citromos sör (1) cölöpfalu (1) Colorado (2) Coober Pedy (1) Copacabana (1) Corcovado (1) Córdoba (1) cseresznyevirágzás (1) cukornád (1) Cukorsüveg (2) curry (1) Damaszkusz (1) Darwin (1) datolya (1) Da Nang (1) delta (1) dia (1) diabáz (1) Diamond Head (1) Dian Fossey (1) dodó (1) dogon (2) durian (1) dzsambija (1) Dzselada pávián (1) Egyiptom (1) elefántmenhely (1) elefántteknős (1) Entebbe (1) esőerdő (1) esti piac (1) eszkimó (2) Etióp-magasföld (1) Etiópia (2) etióp ábécé (1) Everest (1) evőpálcika (1) ezüstkard (1) fétis (1) fez (1) Fitz Roy (1) fjord (1) flamingó (1) fóka (1) földrengés (1) fotózás (1) fregattmadár (1) Fudzsi (1) fügekaktusz (1) függőágy (1) fulani (1) füstölőpálcika (1) Galápagos (1) garnélarák (1) Garni (1) gaviál (1) Gejzírek völgye (1) Ghamames (1) Ginza (1) gleccser (2) Glen Canyon (1) Gonder (1) gorilla (1) gránátalma (1) Grand Canyon (1) Gran Sabana (1) Greyhound (1) grizzly (1) Grönland (4) Grúzia (1) gurka (1) gyorsétterem (1) hacsapuri (1) Hacsiko (1) Hailé Szelasszié (2) Halál-völgy (1) Haleakala (1) Halemaumau (1) halfarkas (1) Halon-öböl (1) Halong-öböl (1) halottégetés (1) halpiac (2) halszósz (1) Hama (2) Hamed (1) Hanoi (1) Havanna (2) Hawaii (3) hegyi gorilla (1) helikopter (1) Hilo (2) Himalája (1) Himedzsi (1) hindu (1) Hirosima (1) hőguta (1) Hoi An (1) Homsz (1) Honolulu (2) Hoover-gát (1) Ho Chi Minh (1) Hué (1) Humboldt (1) idegenvezető (1) időzóna (1) Iguacu (1) Illatos folyó (1) ima (1) Indonézia (1) Inle-tó (2) internet (1) Ipanema (1) Irrawaddy (1) ír kávé (1) iszapfortyogó (1) iszlám (1) Izland (1) jackfruit (1) japán konyha (1) japán WC (1) Jáva (1) jegesmedve (2) jéghegy (3) jégtakaró (1) Jemen (1) Jereván (1) Jimmy Angel (1) John Lennon (1) joruba (1) José Martí (1) jövendőmondó (1) Júda oroszlánja (1) jurta (1) kajmán (1) kaldera (1) Kamcsatka (3) Kampala (2) Kandovan (1) Kandy (1) Kappadókia (1) Karimszkij (1) karszt (1) Katmandu (1) Kaukázus (1) kávé (1) Kazbek (1) kefir (1) Kék-Nílus (2) kéklábú szula (1) kénkiválás (1) kígyópálinka (1) Kilauea (2) Kilauea Iki (1) kínai konyha (1) Kiotó (1) Kipling (1) kirablás (1) Kőedény síkság (1) koldus (1) kölessör (1) kolostor (1) Kona (2) Korán (1) korjak (1) kötélláva (1) Krak de Chevaliers (1) kráter (1) krikett (1) krill (1) Kuba (1) Kukulkán (1) kultúrsokk (1) kumari (1) kumisz (1) kvász (1) labdapálya (1) Lalibela (1) lao-lao (1) Laosz (2) Las Vegas (1) láva (2) lávaalagút (1) lávafolyás (1) lazac (1) La Paz (1) legészakibb templom (1) legészakibb Lenin (1) Lenin (1) Leningrád (1) levélvágó hangya (1) Livingstone (1) lobélia (1) lombkokona (1) Lomé (1) Longyearbyen (1) Luang Prabang (1) Lyubov Orlova (1) madárpiac (1) magassági betegség (1) Mahéburg (1) maja (1) makadámia dió (1) malária (1) Mali (1) Mandalay (1) Maracana (1) Márquez (1) maté (1) Matmata (1) Maui (1) Mauna Kea (2) Mauna Loa (2) Mauna Ulu (1) Mauritius (1) mauzóleum (1) mecset (1) medresze (1) Megváltó Krisztus (1) méhkasházak (1) Mekka (1) Mekong (1) Mekong-delta (1) Mesa Verde (2) Mesztia (1) méterrendszer (1) Mexikó (1) mezcal (1) Mianmar (1) MIG (1) Miss India (1) miszó (1) Mohamed (1) Moher sziklái (1) mojito (1) mokka (1) Molokai (1) molokán (1) Monteverde (1) Moreno-gleccser (1) muzulmán temető (1) My Lai (1) Nagaszaki (1) Nagy-sziget (1) nat (1) nene lúd (1) Nepál (1) newar (1) nikáb (1) Nílus (1) Nordenskjöld (1) noria (1) nummulitesz (1) nyomtáv (1) Oahu (1) oázis (1) Ofra Haza (1) Ohia lehua (1) olmék (1) olvadékvíz (1) Omajjád (1) onszen (1) orangután (1) Orinoco (2) örök fagy (1) Orontesz (1) oroszlán (1) oroszlánfóka (1) ORWO (1) padaung (1) páfrány (1) pagoda (2) pahoehoe (1) pakkjég (1) Palenque (1) pálmabor (1) Palmira (1) Pantanal (1) Paraty (1) Patagónia (1) periglaciális (1) permafrost (1) pingo (1) pingvin (2) piramis (1) Piton de la Fournaise (1) Playa del Carmen (1) Pokhara (1) poligonális tundra (1) Popa-hegy (1) pörölycápa (1) Porto Novo (1) portré (1) Powell-tó (1) Practica (1) Protea (1) púpos bálna (1) Pyramiden (1) qat (1) rablás (1) Rafflesia (1) ramadan (2) Rangun (1) rénszarvas (3) Réunion (2) Rio de Janeiro (1) rizs (1) rizspálinka (1) Roland Garros (1) Rusztaveli (1) ryokan (1) Saigon (1) Santa Fe (1) Santiago de Cuba (1) San Cristóbal (1) saslik (1) séga (1) Serengeti (1) Sevilla (1) Shackleton (1) Shibam (1) Sibuja (1) Simien (1) Sindzsuku (1) sinkanszen (1) Siratófal (1) sivatagi rózsa (1) Siwa (1) skanzen (1) sombrero (1) Spitzbergák (3) Srí Lanka (1) St-Denis (1) Svalbard (1) Svalbard-egyezmény (1) Szahara (4) szaké (2) szakura (1) szalmakalap (1) szamovár (1) szamurájkard (1) szánhúzó kutya (1) szárong (1) szegénység (2) Szentpétervár (1) szerzetes (2) Szevan (1) szikh (1) sziklarajzok (1) színes földek (1) Szíria (2) szivar (1) szolfatára (1) Sztálin (1) sztúpa (2) szuahéli (1) szúnyog (1) szuvenír (2) talajfolyás (1) tamil (1) Tana-tó (2) Taos (1) Taos pueblo (1) tatami (1) tavaszi tekercs (1) Tbiliszi (1) tea (1) teázó (1) temetés (1) templom (1) tepui (1) tequila (1) természetfotó (1) tévé (1) tevetej (1) Togo (2) Tokió (2) Tolbacsik (1) Tonlé Sap (2) toradzsa (2) tuareg (2) tukán (1) tundra (1) Tűzföld (1) tűzhangya (1) Uganda (2) Új-Zéland (1) újgyarmatosítás (1) újság (1) uro (1) Ushuaia (1) úszó piac (2) Utah (1) utcagyerek (1) vályog (1) vályogkunyhó (1) Varig (1) Venezuela (1) Vientiane (1) Vietnam (1) vietnami háború (1) viking (1) Viktória-tó (1) Virunga (1) víziló (1) vízipipa (1) vudu (3) Vulcano (1) vulkán (1) Waikiki (1) Weddell-fóka (1) White Sands (1) Yazd (1) Yogjakarta (1) Yucatán (1) Zapata (1) Zenit (1) Zion (1) zsiráfnyakú nő (1) Címkefelhő

HTML doboz

TÚL NAGY A VILÁG - 6. fejezet, Kamcsatka, 3. rész

2014.04.11. 18:06 Németh Géza

                                             Így irtunk mi - Kamcsatka (2004)

Eljött a Lapos Tolbacsik vulkán megmászásának napja – de nem nekem. Rosszak a tapasztalataim. Ha fölmegyek egy vulkánra, biztosan elromlik az idő. Talán az egy Stromboli a kivétel, de amúgy jó párszor pórul jártam. No meg, hogy el ne feledjem, lusta vagyok hegyt mászni; ezer méteres szintkülönbség egy nap alatt nekem sok. Így aztán még két lusta/kényelmes útitárssal együtt egy másik vezetővel, Szásával „könnyű” bámészkodó túrára nevezünk be. Elhaladva néhány szép salakkúp mellett óriási eróziós barázdák tagolják a terepet, többükben még ott a tavalyi hó, apró foltokban rózsaszínű az algáktól. Komótosan elérkezünk a vulkán lába környékére, amikor jön szembe Ica és Gyuszi egy vezetővel. Azért kell két vezető, hogy ha valaki útközben meggondolja magát, vagy bármi baj történik, lekísérje. Hát, ők meggondolták magukat, visszaballagnak a táborba, mi meg tovább. Egyszer csak kibontakozik az Ugyina-vulkán hó- és jégfoltos fenséges kúpja.

2004-08-13 026.jpg

                                                 Az Ugyina vulkán

      Ez is a Kljucsevszkoj-csoport tagja, miként a Tolbacsik, vagy a gyakori kitöréseiről híres Bezimjannij. Játsszunk kicsit – oroszul nem tudók kedvéért – az utóbbival. Hogy hívják ezt a vulkánt? Névtelen. Hogyhogy, nincs neki neve? De igen, az, hogy Névtelen. Földrajzos kolléganőm, Marika (egyben utódom az érdi Vörösmarty Gimnáziumban, az ország alighanem legeredményesebb földrajztanára az utóbbi években), akivel csak a ferihegyi találkozáskor jöttünk rá, hogy ugyanoda készülünk, vad elszántsággal szeretne pillantást vetni a legendás Kljucsevszkojra is. Még addig elsétálunk, mondja vezetőnk, aztán talán. Háromnegyed óra. Mi, fiúk leszavazzuk. Nekünk lett igazunk. Kalauzunk más utat választ visszafelé, így aztán bóklászunk kis lávatornyok között, átbukdácsolunk vagy tíz salakdombon, csúszunk-mászunk, cipőket ürítünk, átkozódunk, Marika térdig beszakad a terepbe (ez elvileg bárhol a környéken megtörténhet, ahol a hó kiolvad a törmelék alól) s mire visszakecmergünk a bázisra, nekiered az eső. Késő délután megjönnek a Lapos Tolbacsik hősei, kissé/nagyon fáradtan, csatakosan. Kaptak esőt, havat, hideget, fentről úgyszólván semmit se láttak, legkevésbé magát a kalderát, de úgy fest, boldogok. (El kéne dönteni, hogy Kljucsevszakaja, vagy Kljucsevszkoj, ugye? Ha szopka, akkor nőnemű, vagyis „-szkaja”, ha vulkán, akkor hímnemű, tehát „-szkoj”.)

szemjacsiksalak1.jpg

                                                   A törmelékmezőbe könnyű beszakadni

  

   A Lapos Tolbacsik 1975-76-ban élte ki rossz természetét. Hasadékkitörés ma már elég ritka a Földön, mondjuk, Izlandról ismert a Laki-hasadék. A vulkán kitörése során nemcsak a központi kráter egy része roskadt be, hanem egy hasadék mentén, úgy 18 kilométerre a hegytől néhány koromfekete salakkúp is felépült. Mindezt törmelékszórás, lávaömlés, vulkáni felhők felemelkedése kísérte, s a műsor eltartott egy évig. Ide, az ún. északi hasadékba is elugrunk, immár komfortosan, az Urállal. Két kúp kereken 300 méter magas, mi a legkisebbre evickélünk fel, az épp túl van a 100 méteren, viszont egy nyeregből egyszerre két kráter is elérhető. Színpompás ásványkiválások, gázkiáramlások, hatalmas vulkáni bombák, forró gázt lehelő kis hasadékok, s közben feltárul a csonka kráter és a belőle kiömlött hatalmas bazaltár. A kúp lábánál, mint valami emlékmű, olyan két méter átmérőjű bazaltszikla áll. Vulkáni bombaként került ide, s elképzelhetjük, micsoda erőkkel játszottak itt a tűzhányók, ha egy (és nyilván nem is egy) többtonnás kőzettömbbel dobálóztak.

élestolbacsik2.jpg

                                           Az Éles Tolbacsik

lapostolbacsik2.jpg

                                        A Lapos Tolbacsik

holdkompsalakkúp2.jpg

                                         Salakkúpok a táborunk közelében

salakkúpról1.jpg

                                           ...és egy másik, kb. 18 km-re a vulkántól

                                                 (azok a parányok lenn balra az autóink)

2004-08-13 028.jpg                                               

                                                Ugyanennek a salakkúpnak a krátere

   Elemózsiánkat a közeli „Holt erdő” állva elhalt fenyői között vesszük magunkhoz. Annyi hamu és egyéb törmelék szóródott itt szét, hogy a növényzet nem bírta ki. Amerre csak néz az ember, kis salakkúpok sötétlenek, de akad itt lávaalagút, no meg testközelből tanulmányozhatjuk a szép fonatos (vagy kötél-) lávákat. Az erdő szívósan küzd a feltámadásért, szűk harminc év elteltével már megjelentek kisebb bokrok, fenyőcsemeték is. A helyszínen akad még alkalmi futballpálya, meg egy helikopterroncs is, félig a törmelékbe fúródva.

holterdő1.jpg

 A Holt erdő

    Ha még nem említettem volna, Kamcsatkán annyi a vulkán, mint égen a csillag. Na jó, annyi nincs, de háromszáz biztosan. Ebből 29-ről tudják, hogy az utóbbi 200-250 évben volt valamilyen megnyilvánulása. Sehol a világon ilyen töménységben nem fordulnak elő tűzhányók, s ahol ilyenek vannak, ott bőséggel akad vulkáni utóműködés is, de erről majd később.

   Most pedig vissza a jövőbe! A nagy kitörés után hosszú, békés időszak következett, az újabb feléledésre 36 év után került sor. 2012. november végén néhány földrengés jelezte, hogy valami készülhet, bár ezek nem utalnak egyértelműen kitörésre. 27-én hamufelhő tört fel a Tolbacsiktól délre fekvő lávamezőről, majd ugyanazon a napon, szinte ugyanott, ahol 1975-76-ban, 5-7 kilométerre a vulkántól megnyílt a föld és ismét salakkúpok nőttek ki, majd rövidesen ömleni kezdett a bazaltos láva és mindez, változó intenzitással 2013 tavaszáig eltartott. Amennyire tudom, úgy százas nagyságrendben turisták is megjelentek a környéken és valószínűleg nem a közelből jöttek – ide, a világ végére. Így változnak az idők. Ha ezt Brezsnyev elvtárs megérhette volna…     

145434_original.jpg

                                      A 2012-13-as kitörés (Gyenyisz Budkov felvétele)

Demyanchuk_2012dec27.jpg

                                        (Jurij Gyemjancsuk felvétele - egy sajátnak jobban örültem volna)

     Kamcsatkát, természetesen, nem kellett felfedezni, sem Beringnek, sem pedig Krasenyinnyikovnak. Ez a bűvös „felfedezni” szó valahogy hibásan ragadt meg a dölyfös európai köztudatban, pedig jobb lenne fönntartani kizárólag olyan vidékekre, ahol ember korábban még sosem járt. Márpedig Kamcsatkán már legalább 18 ezer évvel ezelőtt megjelentek az emberek, legalábbis erre utalnak egy paleolit település maradványai. Az Amerikát és Ázsiát időszakosan összekötő Beringia-földszoroson a jégkorszaki általános tengerszint-süllyedés idején két hullámban is átkelhettek ázsiai népcsoportok Amerikába és igen valószínű, hogy velük együtt keveredtek ide, a félszigetre is a nagyvadakat mint élelemforrást követő ősi törzsek. Ezzel a tettükkel azonban számukra meg is állt az idő. Amikor az első európaiak – orosz kozákok – a 17. század közepén kezdtek beszállingózni a birodalom távol-keleti részébe, csak lassan jöttek rá, hogy egy hatalmas félsziget nyúlik le dél felé. Majd fél évszázadba telt, mire Vlagyimir Atlaszov kozák kapitány és csapata 1697-ben, mélyen behatolva a félsziget belsejébe, Kamcsatkát – képletesen – az Orosz Birodalom térképére rajzolta. Egyébként Kamcsatka már (már? – Amerika akkor már régen „fel volt fedezve”) egy 1667-es orosz térképen megjelent („Szibéria képe” volt a neve), de nem a félsziget, hanem csupán a folyó, mely benyúlt a kontinens belsejébe. Felfedezője nyilván a torkolatvidéktől követte a völgyét egy darabig, de fogalma sem volt arról, hogy egy félszigeten jár. A félsziget szót akkoriban amúgy sem használták az orosz nyelvben, helyette az „orr” dívott. Aztán egy 1672-es kiadású térképen a folyót szárazföld is övezte, mely lassan kezdett úgy kinézni, mint amilyen valójában. Hogy honnan ered a „kamcsatka” szó? Magyarázat akad tömérdek. Krasenyinnyikov azt írja, az őslakos korjakok hívták így – honcsalo – az itelmeneket, egy másik népcsoportot, melyet később kamcsadál néven emlegettek. Mások egy 17. századi kozák, bizonyos Iván Kamcsatoj nevéből származtatják. Visszatérve Atlaszov (valójában meghódítóinak) többsége, nem volt jó ember, amit mi sem mutat jobban, mint hogy 1711-ben sajátjai ölték meg. Esze ágában nem volt felfedezni semmit; harácsolni akart. Aki csak az útjába került, azt megsarcolta. Kamcsatka őslakói voltak az illetők, s mi egyébbel tudtak volna fizetni, mint az oroszok számára oly értékes prémekkel, főként cobollyal. Ilyenképpen a kozákok vették fel a kapcsolatot először Kamcsatka „indiánjaival”, akik ugyanolyan kőkorszaki körülmények között éltek, mint eleik úgy 10-15 ezer éve. (Ne feledjük, az itteni ősnépek ugyanazon nagyobb népcsoport tagjai, igen hasonló életmódúak, mint az alaszkai tlingit vagy atapaszka indiánok.) Nemhogy a világról nem tudtak, hanem szinte egymásról sem. A félsziget északi fertályát ugyanazok a korjakok lakták, akiket az Ohotszki-tenger partvidékéről már ismertek az oroszok, a belső és a déli vidékeken viszont a külvilágtól elzárt itelmenek éltek. Számukra ez az időszak volt a vég kezdete.

     Számunkra meg 2004. július vége kamcsatkai utazásunk félideje. Elhagyva a Tolbacsik-vulkán környékét, ismét átkelünk a Kamcsatka-folyón, de mivel a révészek épp ebédszünettel múlatják az időt, még vívunk egy utolsó, véres csatát a szúnyogokkal. Expedíciós teherautónk, az Urál buszszerű részlegének ajtaját elég pillanatokra kinyitni, már özönlenek befelé, mi meg csak fújunk, kenünk, ütünk, nyomunk, irtunk, önnön vérünket tartalmazó parányi bendők tartalmát mázoljuk szét nekikeseredett kéjjel az ablakokon.

   Esszóba tartunk, melyet a Baraka iroda előzetese az even népcsoport központjaként aposztrofált, nyilván nem véletlenül, de sokat mondok, ha a három nap alatt tíz event láttunk. Óvatos becslésem szerint úgy másfél ezren – zömmel oroszok, ukránok – lakhatják a vadnyugatias települést, már ha a vadnyugatot meglehetős rendszertelenséggel telepített faházak, burkolatlan utcák, szanaszét heverő rozsdálló vasdarabok jelentik. Itt-ott kocsma is akad, helyi sörfőzdére is bukkanunk, a parányi boltok árukészletében is szeszek dominálnak. A hegyekkel körülvett Esszo („Kamcsatka Svájca”) egy dologról azonban mindenképpen nevezetes. A rossz nyelvek (a helyiek!) szerint ez Oroszország ama kevés településeinek egyike, melyben minden házban mindig van meleg víz. A környéken melegforrások fakadnak, ezek vizét pedig bevezették a lakóépületekbe is, ráadásul ingyen van. Minden udvar elengedhetetlen tartozéka az üvegház is, ahol paradicsomot, uborkát termesztenek, a kertekben meg krumplit, hagymát, virágot. A faházak egy része takaros, a többi nem az, már ha az udvarokon szanaszét heverő, a szovjet hadseregből kiszuperált különféle harc- és haszonjárművek kerítésként funkcionáló, vagy egyszerűen csak „majd jó lesz valamire” alapon tartott alkatrészeit tekintjük. A fauna tartozékai a csaholó kutyák, kapirgáló tyúkok, a Bisztraja folyóban (Kamcsatkán több Bisztraja, vagyis „Gyors” nevű folyó is van) hemzsegő halak.

esszoház3.jpg

                                    Esszói lakóház

esszofolyó2.jpg

                                                                             A Bisztraja folyó

   Három magánháznál elosztva szállunk meg; négy nomád nap után mennyei a forró tus az enyhén kénszagú vízzel. A mi házigazdánk decens negyvenes, kissé szomorú szemű hölgy (két kamaszkorú gyerekkel, férj nem tűnik fel, tán katona, tengerész, vagy csak lelépett?). Csehov „Három nővér”-ének folytonos Moszkvába vágyódása jutott eszembe róla, amikor sóhajtva úgy említette Petropavlovszk-Kamcsatszkijt, mintha az színházával, üzleteivel legalábbis a földi világ közepe lenne, ilyenképpen Moszkva vagy Szentpétervár maga lehet az univerzum központja. Kamcsatkán P-K-ig terjednek az álmok, mellesleg a 600 kilométerre fekvő nagyváros napi buszjárattal elérhető. A nagyfiú, ha tapintatból ki nem vonul a nekünk átengedett nappaliból, csendesen internetezik, számítógépes játékot játszik a sarokban, anyja hajnaltól napestig süt-főz, kalákában a másik vendéglátó ház lakóval, akik még csitri lányaikat is bevonták a felszolgálói munkába. Kellenek a dolgos kezek a négyfogásos ebéd és vacsora előteremtéséhez. Szerintem az úton két kilót híztam. Amúgy kedvünkre bitorolhatjuk a lakásokat, szabály csak egy van: az előszobában cipőt le!

     Hatalmas hiba lenne, ha a termálvizet nem használnák ki egyéb célra is. De kihasználják. Két nyitott strandmedencében élvezhetjük Kamcsatka geotermikus energiájának cseppfolyós változatát, s bár társaim zöme órákat ücsörgött az őslevesben, hideg söröket használván hűtőfolyadékul, magam öt-tíz percnél tovább nem bírtam. Esszónak van jövője. Sosem lesz egy Baden-Baden vagy Karlovy Vary, de még Hévíz sem, ám a medencék közelében álló bungalók és a faluszerte épülő panziószerű új házak jelzik, számítanak akár messzi idegenből érkező vendégekre is.

   Esszónak, miként Kamcsatkának is, komoly múltja is van, erre a helyi, igen színvonalas kis múzeum kiállítása a tanúbizonyság. Néhány udvari famedve-, faeven-szobor után megtekinthetők Kamcsatka ősnépeinek mindennapi használati tárgyai, ruházatuk, korábbi, a 20. század elejéről származó és mai életüket dokumentáló fotók. Az őslakosok legnagyobb, a félsziget északi részén élő csoportja a korjak. Ők álltak ellen a legkeményebben a kozák behatolásnak. Nem asszimilálódtak, nem keresztelkedtek meg, nem voltak hajlandóak adót fizetni az orosz cárnak. Mai számukat 9000-re teszik, nagyjából a felük még beszéli anyanyelvét is. Két, életmód szempontjából jól elkülönülő csoportjuk volt: a nomádok, akik csavcsuvennek, vagyis rénszarvasnépnek hívják magukat, valamint a nimilanok, akik letelepültek. (A korjak elnevezést az oroszoktól kapták.)

    A nomádok szinte mindent rénszarvasaikból nyertek. Húst az étkezéshez, csontot az eszközkészítéshez, bőrt a ruházathoz, lábbelihez és a sátorhoz, zsírt a mécsesekhez. Olvastam egy érdekes „kulturális” különbségről is a két korjak csoport között. A nomádok féltékenyen őrizték feleségüket, akiknek már-már kötelességük volt elcsúfítani magukat, hogy ne vonják magukra a férfiszemeket. E célért, őszintén szólva, európai szemmel nézve fényképeiket, túlzottan nem kellett strapálniuk magukat. A letelepedett korjakoknál viszont a vendégnek úgyszólván kutya kötelessége volt együtt hálni a ház asszonyával, jobb esetben a vendéglátó lányával. A korjakok, amennyire tudtak, őrizkedtek attól, hogy más népcsoportokkal keveredjenek. Letelepedett csoportjuk létalapja a hal volt, főként folyókban halásztak, kisebb részt a tengeren, bőrcsónakkal, ahol bálna és fóka volt a célpontjuk. Utóbbiak bőrét használták kajakkészítéshez, lábbeliként, a csontokból, valamint fából pedig használati tárgyak készültek. A nimilanok nem sátorban, hanem hatszög alakú, gerendákból ácsolt, kívülről mohával és földdel szigetelt, félig a talajszint alá süllyesztett házakban laktak, melynek volt egy normálisnak nevezhető, oldalról nyíló nyári bejárata, valamint egy téli, mely az építmény tetején nyílott. Ez szolgált a füst kivezetésére is, körülötte pedig szél- és hófogó gyanánt egy kifordított ernyőre emléketető faszerkezet meredt az égnek. Az esszói múzeum udvarán rekonstruáltak egy ilyen építményt, melybe be is mehettünk. Nem akármilyen mutatvány lehetett egy szál függőleges gerendán legalább négy métert mászni fölfelé, úgyhogy azt hiszem, telente kétszer is meggondolták, kimenjenek-e a szabadba. Akárcsak az amerikai indiánok, a korjakok is elégetik halottaikat. Ehhez dúsan díszített halotti ruházatot készítenek, még az illető életében, de nem fejezik be addig, amíg el nem jön a vég. A ruhát az asszonyok varrják éjjelente, hogy senki ne lássa. A múzeumban ilyet is megtekinthetünk, persze, nem „használtat”.

esszomúzeum3.jpg

                                           Rekonstruált korjak lakóház

    Kamcsatka talán legérdekesebb őslakói az itelmenek; nevük, saját nyelvükön, egyszerűen azt jelenti: az itt élők. Ez az „itt” főleg a félsziget belső, illetve délebbi részeit jelenti, ami arra is utalhat, hogy ők talán a legrégebbi őslakók leszármazottai. Steller, valamint Krasenyinnyikov számos meglepő adalékot jegyzett fel róluk. Küllemük európai szemmel igen primitív volt, sosem mosdottak, nem fésülködtek, hosszú, zsíros hajukban tetvek tanyáztak, szánhúzó kutyáikkal egy edényből ettek. Viszont az idegenek megjelenéséig meglepően jó egészségnek örvendtek. Magas életkort értek meg, hajuk nem őszült, fogaik tökéletes állapotban voltak, nem tizedelték őket fertőző betegségek, legföljebb skorbutban szenvedtek. Fő táplálékuk, minthogy folyópartokon éltek, a hal volt, növényi származékokkal

kiegészítve. A lazacot sütötték-főzték is, de főleg nyersen, szárítva fogyasztották. Ezt hívták jukkolának, mellyel Bergmanék expedícióját is rendesen etették. A svéd utazó azt is följegyezte, hogy még a kaviárt is szárítva ették, némi nyírfakéreg-zúzalékkal, mert a szárított kaviár önmagában ragasztóként tapasztotta össze a fogukat. Említést tesz egy másik itelmen ételről is, melynek alapanyaga ugyancsak lazac: a frissen kifogott, félig-meddig még élő halakat beleszórják egy gödörbe, majd betemetik földdel. Ez a kupac szépen erjedni kezd, és amikor télen kibontják, rettenetes bűzt áraszt. Ez a kizla. Bergmanék a félsziget nyugati partvidékén tett utazásuk során kénytelenek voltak meg is kóstolni. (Gondoljuk el, Bergman könyve a 20. század húszas éveinek legelején uralkodó állapotokat tükrözi. Mi minden volt már akkoriban Európában, Észak-Amerikában…)

     Az itelmenek azonban nem voltak mindig túlzottan előrelátók, télire nem tároltak elegendő élelmet (ráadásul még hegedülni sem tudtak, mint La Fontaine tücske – vagy tücsökje), így a szezonbeli bőséget a hosszú zimankós hónapokban ínség, sokszor éhhalál követte. Furcsa ez a természeti népeknél, különösképp Kamcsatkán, hiszen élelemforrás akadt bőven. Talán a Természet-anyácska terelgette ilyen irányba életüket-halálukat, megakadályozva a túlnépesedést. A kozákok megjelenésekor úgy 25 ezer itelmen élt a félszigeten, ám számuk a futótűzként terjedő fertőző betegségek miatt drámaian csökkent. Ma nagyjából 2500-an élnek még, zömük már nem beszéli anyanyelvét. A korjakokkal ellentétben nem álltak ellen az idegeneknek, sőt keveredtek velük. Sok választásuk az oroszoknak sem volt, orosz nő a pioníridőkben nem jött Kamcsatkára. Az itelmenek kétféle, szezonfüggő lakóhelyet alakítottak ki. Télire vermet ástak, ágakkal, majd földdel fedték be, csak egy lyukat hagytak a füst számára. Nyárra viszont cölöpökön álló házféléket, balagánt ácsoltak. Körükben nem volt ritka a többnejűség; ha az asszonyok bírták egymást, egy lakhelyen éltek, ha nem, akkor külön, a férj meg ingázott. Ugyancsak furcsa szokásaik közé tartozott, hogy az asszonyok mindig a hajlékon kívül, az egész közösség szeme láttára szültek, bár mérgező növényekkel, sőt mechanikai eszközökkel magzatelhajtást is végeztek, a zord időjárásban születetteket pedig veszni hagyták.

   Hitviláguk nemkülönben érdekes. Több istent is tiszteltek, hittek a túlvilági (pontosabban alvilági) létben. Az itelmenek számára a legnagyobb megtiszteltetés – egyben az alvilágba jutás biztosítéka – volt, ha tetemüket életerős, jó kutyák falták fel. Akadtak olyanok is, akik betegnek érezvén magukat kérték családtagjaikat, hogy szenvedés helyett vessék ki a kutyáknak. Ha valakinek konfliktusa támadt a közösségben, vagy megöregedett és magatehetetlenné vált, az öngyilkosságot választotta, ha meg már erre is képtelen volt, a fiát kérte, hogy akassza föl. Az pedig szemrebbenés nélkül megtette. Az itelmenekről e néven Bergman könyve egy árva szót sem ejt, viszont kiderült, hogy amikor kamcsadálokról ír, róluk beszél. A két említett népcsoporttal szemben az evenek nem őslakói Kamcsatkának. Érdekes, hogy sem Atlaszov, sem Krasenyinnyikov nem tesz említést róluk, pedig a 17–18. században Kamcsatkán tevékenykedő orosz hivatalnokok aránylag jól ismerték a félsziget valamennyi népcsoportját. Erre csak egyetlen magyarázat kínálkozik: az evenek abban az időben még nem is voltak Kamcsatkán. És csakugyan, e nomád, rénszarvastenyésztő és vadászó nép csak a 19. század folyamán szivárgott be a félszigetre, rokonaik ma is élnek az Ohotszki-tenger északi partvidékén, de még Jakutföldön is. Karl von Dittmar német kutató naplójában az írja, hogy 1852-ben merészkedtek be először Petropavlovszkba. Feltevése szerint azért vándoroltak át a félszigetre Szibériából, hogy rénszarvasaiknak újabb legelőterületeket találjanak. Ez kevéssé valószínű, mert az evenek nem tartottak nagy csordákat, rénszarvasaikat inkább szállításra, szánhúzásra használták, de lovagoltak is rajtuk. Húsukat is csak a legritkább esetben ették meg, inkább vadásztak és halásztak. Más vélekedés szerint azért cseréltek hazát, mert az 1800-as évek elején Szibériában, a Kolima és az Ingyigirka folyók vidékén éhínségek pusztítottak. Kezdetben nemigen keresték a kapcsolatot sem az őslakos népekkel, sem pedig az oroszokkal, attól való félelmükben, hogy kiűzik őket. Amikor aztán azt tapasztalták, hogy senki sem zaklatja őket, fokozatosan beilleszkedtek a kamcsatkai életbe. Mai számukat a félszigeten 900-ra teszik, Esszo és Anavgaj falu környékén, az erdőségekben élnek. Bergman könyvében egyetlen szó utalást nem találtam az evenekről, beszélt ellenben a lamutokról, akiknek körében csapata elég sokat időzött. Vaslogikával kikövetkeztettem, hogy nem lehetnek mások, mint az evenek. A lamut nevet egyébként a jakutoktól kapták. Az őshazában maradt társaik ma is a Jakut Köztársaság területén élnek.

   Be kell vallanunk, csoportunk egy része csaknem elszabotálta a múzeumlátogatást. Történt, hogy útközben egy tankon akadt meg a szemük. Egy arra csellengő helybelitől megtudták, még működőképes, innen aztán már csak egy lépés volt a kérdés: nem lehetne-e egy kicsit tankozni? Természetesen lehetett, némi készpénz fejében, s miközben mi szívtuk a kultúrát, ők az erdőben vágtattak szilaj lánctalpakon. Kalandvágyó társaim mentségére szóljon, később bepótolták a múzeumi sétát (én meg, bár mindenféle militáns dolgot elvből gyűlölök, akkor kissé irigyeltem őket).

esszoharckocsik.jpg

                                 Harcjármű az udvarban. Valamire csak jó lesz

   Esszo másik nevezetessége a helyi néptánccsoport, a Nulgur, mely az evenek nyelvén nomádot jelet. A helyi szocreál kultúrház színpadán, csak nekünk, csak akkor (másoknak meg máskor) mintegy másfél órás előadást prezentáltak. Vezetőjüktől, egy csukcs asszonytól (lánya is fellépett) megtudtuk, hogy a csoport 1985-ben alakult, 16 művészből áll és igen szép karriert futottak be. Végigturnézták Kamcsatkát, eljutottak Moszkvába, sőt 1998-ban felléptek a New York-i Természettörténeti Múzeum színpadán is. A show-t enyhén technósított népi gépzene és fényjáték kísérte, az előadott műsorszámok főként az even, korjak, csukcs kultúra mondáit elevenítették meg népdalokkal, táncokkal, fiúk, lányok vegyesen, vagy külön-külön. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a társulatnak legalább a fele orosz, vagy inkább fogjuk fel a jó oldaláról: a helybéli oroszok is szívügyüknek érzik, hogy magukévá tegyék és megőrizzék ezt az ősi kultúrát. A szomszéd helyiségben egyébként gyerekdiszkó dübörgött.

2004-08-13 045.jpg

                                         Színpadon a Nulgur

     A látottak-olvasottak-hallottak alapján úgy tűnik, mintha a birodalom központja magára hagyta volna a világ végi Kamcsatkát. Stratégiai jelentősége lehanyatlott, elég nagy a munkanélküliség. Korábban, a hidegháború időszakában ugyan ki az ördög jött volna ide, ha nem a katonák és családtagjaik. A közel sem teljes, de azért számottevő leszerelés nyomán mihez kezdhetnek? El innen, de hová? Petropavlovszk ugyan fejődni látszik, de mintha csak látszana. Pár hónappal hazaérkezésünk után, a tél közepén láttam egy rövid híradótudósítást (ilyesmi is ritka magyar televíziókban) arról, hogy a mínusz 40 fok körüli zimankóban P-K-ban egyszerűen elfogyott a fűtőolaj és hetekig nem érkezett utánpótlás. (Kamcsatkán egyébként nem annyira zordak a telek, mint Szibéria belsejében, itt nincsenek mínusz 50-60 fokok, de a mínusz 40 is elég ritka.)

   1991-92-ben privatizálták a hajdani kolhozokat és szovhozokat (ifjabb korosztályok kedvéért: kollektivizált termelőszövetkezeteket és állami gazdaságokat). Ahogy az a vadkapitalizmus korszakában lenni szokott, magánkézbe kerültek a rénszarvasok is, csak éppen azoknak jutott belőlük a legkevesebb, akiknek létalapjuk volt ősidők óta: a bennszülött népcsoportoknak. Becslés szerint már csak kb. 4000 rénszarvas él a félszigeten, az őslakók meg – piacgazdaság van – élnek, amiből tudnak.

     A már jól ismert úton nyolcvanas átlaggal vágtatott velünk az Urál vissza, P-K felé. Már Milkovo táján sejtettük, végre csodaszép, napsütéses meleg nap(ok) elébe nézünk és csakugyan, a városhoz közelegve kibukkant a deréktájban felhőövet viselő Korjakszkij-vulkán kúpja, de pár pillanatra megmutatta magát jövendő úticélunk, az Avacsinszkij is. Azt hiszem, elalvás előtt mindenki csendben elmormolt egy imát, hogy a kamcsatkai nyár másnapig is kitartson. Hiszen talán mindannyian, kimondva-kimondatlanul, elsősorban azért jöttünk, hogy lássuk a Gejzírek völgyét.

2004-08-13 048.jpg

                                         A Korjakszkij vulkán

   Az este még tartogatott számunkra egy programot: Fjodor vetített. Fjodor volt túránk helybeli vezetője, s mint később kiderült, másoké is. Már hazatérve átfutottam a National Geographic egyik pár évvel ezelőtti számát, melyben egy német stáb járta és fotózta Kamcsatka legérdekesebb vulkánjait. Egyáltalán nem lepett meg, hogy vezetőként Fjodor nevét olvastam. Vulkánkutató szülők gyermeke, apja, anyja ott dolgozott a Tobalcsik már említett 1975-76-os kitörésénél is. Fiuk megmutatta ott készített, mára kissé megfakult diáikat; maga volt a földi pokol, vulkanológus számára azonban a paradicsom. Fjodor a negyvenes éveit tapossa, profi hegymászó, túravezető és amúgy elég elvarázsolt fickó. Vetített arról is, amikor évekkel korábban hónapokra kiment a tajgába télen, maga ácsolta kunyhóban lakott és cobolyokat számlált. (Fogalmam sincs, hogyan kell és lehet cobolyokat számolni, tény, hogy prémje ma már az aranynál is értékesebb, annyit levadásztak belőlük.) Szomszédja úgy negyven kilométerre lakott, oda síelt át hetente egyszer fürödni.

   Szólnom kell még a Baraka túravezetőjéről, Leventéről is, aki szintén nem mindennapi fazon. Ő aztán igazi vulkánőrült, legalább annyit tud a vulkánokról, mint sok szakember és mindezt meg is osztotta velünk. Maga se tudja már, hányszor járt Szicília és a Lipari-szigetek tűzhányóin, ott ismerkedett össze Christinával és Marcóval, egy rokonszenves fiatal vulkanológushallgató párral, akik ezen az úton velünk tartottak. Levente egyébként szabadidejében sebész (azóta már főorvos) a Honvéd Kórházban. Kérdem tőle, hát ha már ennyire, akkor miért nem lettél vulkanológus. Ostoba kérdésre logikus választ kaptam: valamiből meg is kell élni.

(Legközelebb utunk fénypontja, a GEJZÍREK VÖLGYE következik!)

 

 

komment

Címkék: Kamcsatka Tolbacsik korjak

A bejegyzés trackback címe:

https://nemethgeza11.blog.hu/api/trackback/id/tr436017895

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gilda 2014.04.13. 18:26:15

Kedves Géza!

Ezt az írásodat IS érdeklődéssel olvastam el a FB "Életem emlékei" oldalán. -Köszönetképpen( és számodra talán 'emlék az emlékben' alapon) elküldöm azt a felvételt, amire nagyon kíváncsi voltam, és kikerestem.
www.youtube.com/watch?v=WTu8siaybmA

Egyúttal egy kis játékot is ajánlok: ha tudod, KI vagyok, írj pár szót ( híven önmagadhoz), pls chatben. Ez egyúttal visszajelzés is lesz arra, hogy ez a mostani célba ért.- Köszönöm.

Németh Géza 2014.04.13. 21:59:54

@Gilda: Kedves Judit, köszönöm a videót. Nem is gondoltam rá, hogy a YT-on rákeressek a Nulgurra, bár azon már minden fenn van. Az egész előadás egyébként nem volt ennyire kommersz, mint ezen a felvételen
süti beállítások módosítása