A MEGTALÁLT VILÁG - VENEZUELA, 2005

Ha valaki netán nem emlékezne Patagóniáról szóló cikkem első mondataira - nos, azon csöppet sem csodálkoznék. Most viszont érdemes felmelegíteni: „Ha a jó venezuelai nép (egy része) 2002 októberében föl nem lázad Chávez elnök ellen, akkor most alighanem az Orinoco-deltáról, az Angel-vízesésről meg a warao indiánokról olvashatnának…”. Egy szó mint száz, 2003 januárjában, némileg tartván a Caracas utcáin nap mint nap folyó sok százezres tüntetésektől, nem utaztam el Venezuelába, mint ahogy 2004 elején sem. Akkor már ugyan viszonylagos nyugalom honolt, ám egyik kedvenc utazási irodám, a kanadai GAP a nekem megfelelő időszakban nem tudott annyi utast összekaparni, hogy érdemes lett volna csoportot indítani. Így aztán nekifutottam harmadszor is és 2005 januárjának elején végre földet értem Caracas repülőterén. Hogy aztán mi baja volt és van a nép egy részének Chávez elnökkel, majd később elmesélem. Azt már nem tudnám megindokolni, miért evett előzetesen annyira a fene pont Venezueláért (utólag persze könnyű), viszont végre olvashatnak az Orinoco-deltáról, az Angel-vízesésről és hasonlókról.

   Az a ritka helyzet állt elő, hogy vártak a caracasi reptéren. Nem az, akire számítottam, mert az illető akkor már napok óta súlyos tüdőgyulladással kórházban feküdt, hanem a fia. Az a bizonyos illető, nevezzük Imre bácsinak – hogyan másként, hiszen úgy hívják –, szerkesztőségi jó barátunk, Richter Nándor révén került a látókörömbe (én meg az övébe), akivel hajdan együtt jártak egyetemre Budapesten. Csakhogy Imre bácsi 56-ban eltávozott Venezuelába, ahol építészmérnökként tevékenykedik, továbbá feleségül vett egy görög hölgyet, akivel három gyermeket neveltek föl, úgy mint Gózon Francisco operatőr-rendezőt, Inezt, akinek egyik lánya épp ottjártam idején hazánkban tanult, valamint az érkezésemre delegált Ivant, aki nem tud magyarul. Beszél viszont angolul, méghozzá kiválóan; még szép, az a foglalkozása, azt tanítja. Mindezt azért ecsetelem kissé részletesebben (és még fokozni is tudom), hogy némi betekintést nyerhessünk a venezuelai magyar emigránsok életébe is.

   A reptér a tengerparton fekszik, pokoli fülledt forróságban. Kétezer fölé kell kapaszkodni, hogy aztán leérjünk egy völgybe, ott nyúlik el a város, jó 800-1000 méteres magasságban a dombok között, mint valami hatalmas nadrágszíj. Helyenként olyan keskeny, hogy átlátni a túloldalára, viszont úgy 20 kilométer hosszú. Odafönn már kellemes a klíma, a család háza meg egyenesen a helyi Rózsadomb környékén áll. Minthogy a gyerekek kórházi látogatásra siettek, gardedámnak „kirendeltek” mellém egy idősebb hölgyet. Mit tagadjam, egy húsz év körüli, hosszú combú señoritának jobban örültem volna, ám ha úgy fogjuk föl, hogy „na, és miről fogunk beszélgetni?”, meg kell állapítanom, ideális kísérőt kaptam. A hölgy 12 évesen, a családjával került ki Venezuelába (mellesleg egyik, szintén Géza nevű volt külügyminiszterünk féltestvére), ott cseperedett, tanult, aztán a caracasi egyetem filozófiaprofesszora lett. Úgy higgyék el, ahogy mondom, a lehető legtökéletesebben, még a legújabb szófordulatokat is ismerve beszél magyarul, szinte napra készen képben van az otthoni eseményekről, azon meg eléggé meglepődött, hogy a legtöbb anyaországival ellentétben nem irtózom a tengeri étkektől. Mi az hogy? A főváros egyik előkelő éttermében életemben először ettem annyi garnélarákot, ami már nekem is majdnem sok volt. Ja igen, és Ivan azt mondta apjának, én vagyok praxisában az első magyarországi magyar, aki nem magyar akcentussal beszéli az angolt. Ez jól hangzik, akár büszke is lehetek rá, de hogy valami akcentusom van, az biztos. Jó pár éve valahol Arizonában egy youth hostelben azt mondták anyanyelvű szobatársaim, hogy kaliforniai akcentusom van. Ebben csak az a furcsa, hogy addig még a lábam se tettem be Kaliforniába. Később már többször is, de akkor már senki se mondta: jé, te pont úgy beszélsz, ahogy mi.

    Aztán eljött a másnap reggel, s a nagy házban átmenetileg egyedül találtam magam Imre bácsiék házvezetőnőjével, a 70 év körüli, koromfekete bőrű Seńora Rosával, aki valahogy nem tanult meg magyarul (Imre bácsi nemrég elhunyt felesége igen, sőt még vagy öt-hat egyebet is, de a családban a spanyol a közös nyelv), az én spanyoltudásom meg pár száz szónál többre nemigen rúg. Desayuno? Reggeli, ezt még értem. Si. Ekkor történt első találkozásom a venézek (a magyarok egyszerűen így hívják a venezuelaiakat, ami, valljuk be, sokkal könnyebben kiejthető) egyik alapételével, az arepával. A helyi konyháról később még írok, egyelőre csak annyit, hogy nem ragadott meg túlzottan, ami nem Rosa asszony hibája; máshol sem ízlett túlzottan. Rosa asszony külön szám. Úgy három évtizede szolgálja a családot (a „szolgálni” ige itt nem lefokozó értelemben működik), egyébként nem is idevalósi, hanem Kolumbiába. Onnan szökött át jó régen, nem ment férjhez, itt él Gózonéknál, családtagként. Útlevele, személyi igazolványa, tartózkodási engedélye nincs, úgyhogy ő Venezuelában gyakorlatilag nem is létezik. Kérdem Imre bácsitól, mi lesz, ha megbetegszik, munkaképtelenné válik? Akkor gyógyíttatjuk, ellátjuk élete végéig. Hát ezért nem „szolga” őnáluk Seńora Rosa. Egyébként időnként hazalátogat a rokonaihoz Kolumbiába. Ez úgy történik, hogy tudja, melyik buszsofőrnek mennyit kell adni, a buszsofőr meg azt tudja, melyik határőrnek mennyit, így jön-megy Rosa mama oda-vissza a határon. Ez itt Latin-Amerika. Állítólag úgy 2 millió kolumbiai él – jórészt persze illegálisan – Venezuelában, s nyilván azok is hazajárnak időnként. Mik történhetnek ott a határokon! Amikor utam végeztével visszatértem pár órára Gózonékhoz, Rosa asszony nyitott ajtót, nyakamba borult, átölelt, szóval, mint egy családtaggal szokás.

   Kora délelőtt van, a verandán kávézgatok, ömlik az eső. Azért jöttem pont januárban, mert minden földrajzi statisztika szerint ilyenkor a legszárazabb a klíma. Már most jelzem, gyakorlatilag nem múlt el nap eső nélkül. Hogy milyen lehet a nedves évszak, elképzelni sem merem. No és itt, a kertben láttam először eleven kolibrit, amint nektárt szopogatott a virágkelyhekből. Elég méltatlan találkozás ez természetimádó számára, mert hát valahol a vadonban mégiscsak más lett volna, viszont vigasztalt a tény, hogy e parányi teremtmények még megtűrik maguk közelében az embert.

   Ivan gálánsan befuvaroz hotelembe, ahol csoporttársaimmal kell találkoznom. Épp bejelentkezem a recepciónál, amikor egy fiatal, vékony, afrofrizurás srác áll meg mellettem. Szintén GAP? – kérdem. Igen, én vagyok a túravezető. Leninnek hívnak. Mármost, ha nem tudnám, hogy több latin-amerikai országban kommunista szimpatizáns szülők előszeretettel adnak ilyen és hasonló kereszt(!)neveket fiúgyermekeiknek, azt hihetném, viccel. De nem. Costa Ricában találkoztam egy Vladimirrel, meg aztán a hírhedt, venezuelai származású terroristának, „Carlosnak” az eredeti keresztneve Ilich (mint Vlagyimir Iljics) volt. És még csak nincs is ezen mit csodálkozni. Végül is ők a kommunizmus (vagy valami hasonló) vérvalóságát soha nem próbálták. Lenin (aki egyébként ecuadori illetőségű) családnevét amúgy máig sem tudom. Akkor hát előre a lenini úton!

     Előbb azonban nézzünk körül Caracasban. Történelmi városnegyede meglehetősen kicsiny, nagy részét már fölfalta a 20. század, amúgy itt szinte minden Simón Bolívar körül forog. Itt áll a szülőháza, lovas szobra, a neki szentelt múzeum, a Nemzeti Panteon, ahol hamvai végső nyugalmat leltek. Talán nem mindenki tudja, hogy Dél-Amerika legendás szabadsághőse nem a róla elnevezett állam, Bolívia, hanem Venezuela, ráadásul épp Caracas szülötte. De róla még később megemlékezünk. Caracas Spanyol-Amerika egyik legrégebbi települése, 1567-ben alapította Diego de Losada spanyol tengerészkapitány, aki másodállásban konkvisztádorként tevékenykedett. A település neve Santiago de León de Caracas lett. Santiago (Szent Jakab) Spanyolország védőszentje, a León spanyol tartománynév, de miért pont Caracas? A hódítók, miután sikeresen legyőzték a partvidéki bennszülöttek ellenállását, egy viszonylag barátságos hegyvidéki indián törzzsel kerültek kapcsolatba, melynek tagjai jórészt egy általuk caracarának vagy caracának nevezett növényen éltek, nyilván azt emlegették a spanyoloknak a legtöbbször, így a törzsön is rajtaragadt a név. Venezuelát egyébként Kolumbusz fedezte föl Európa számára 1498-ban, harmadik újvilági útja során, és a Tierra de Gracia (kb. a kellemesség, avagy a kegyelem földje) nevet adta neki. Ez volt az egyetlen vidék Dél-Amerikában, ahol Kolumbusz partra szállt, miközben még mindig, sőt élete végéig úgy hitte, Indiában jár és nem egy „új” kontinensen. A Venezuela név viszont Amerigo Vespuccihoz, illetve a társaságában hajózó Alonso de Ojedához fűződik; 1499-ben a karibi partvidéken, a Guajira-félszigetnél indiánok lakta cölöpházakat láttak, s mivel azok Velencére emlékeztették őket, így lett a neve Kis Velence. El nem tudom képzelni, hogy a vízhez kötött életmódon kívül mi egyébben hasonlíthatott a nyomorúságos indián falucska a már a 15-16. században is nyilván pompázatos itáliai városhoz.

   Az újabb városrészben lakom, annak is a több kilométer hosszú sétálóutcája szomszédságában. Vasárnap, kora délelőtt van, az utcán még bőséggel hevernek a hajléktalanok, az üzletek zöme zárva, jószerével csak a tengernyi cipőbolt remél vásárlókat. Estére kelve aztán már lépni sem lehet az utcai standoktól, a mozgóárusoktól, akik többnyire silány portékák eladásából próbálják fönntartani családjukat. A középosztálynak persze nem tetszik a dolog, de a helyi önkormányzat engedi. Nézem az embereket, többnyire jól öltözöttek. A fiatal lányok közül sokan patacipőt hordanak, amilyen nálunk volt divatban pár éve. Most vagy lemaradtak, vagy már tudnak valamit és ez a borzalom hamarost visszatér. És nem tudom, hol tenyésztik a venezuelai szépségkirálynőket, akik az utóbbi években több Miss World, Miss Universe stb. versenyekről hozták el az első díjakat, mert bizony az utcán elég szegényes a látványkínálat, mármint nőből. (Később a helyzet határozottan javult, de Miss Venezuelával, vagy valaki hasonlóval csak a Polar márkájú sörösdobozok oldalán találkoztam. Még így kilapítva is sokkal jobbak voltak, mint a sör maga.) Van viszont szemét, de az bokáig, térdig, különösen kedvelt eldobható tárgy a műanyag zacskó meg a különféle palackok. És milyen furcsa (mű)karácsonyfákat látni itt a trópusokon! Később, útközben egy kisváros főterén még egy műhóembert is kiszúrtam a buszablakból. Értjük, persze, az európai hagyományok, de vajon hogyan teszi a helyére egy félindián (vagy egészen az) kisgyerek ezt a hó-dolgot? Egész életét 30 fok körüli hőmérsékleten, 80-90 százalékos páratartalmú levegőben tölti, és valószínűleg soha nem lát havat. Hacsak el nem megy az Andokba, úgy pár száz kilométerrel nyugatabbra. De nyilván nem megy. Felrémlik bennem Márquez „Száz év magány”-ának bevezető sora: „…Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor apja elvitte jégnézőbe”. Bennünket apáink cirkuszba, állatkertbe vittek majomnézőbe. Errefelé meg az a természetes. Mármint a majom.

                                          Caracas belvárosi sétálóutcája

                                                     Műkarácsonyfák

     Caracasból felhőkarcolókkal és városi autópálya-rendszerrel sikerült modern, amerikai kinézetű várost csinálni, s ez által teljesen megfosztani amúgy sem eltúlzott egyéni vonásaitól. Hivatalosan úgy 2 millióan lakják, de az agglomeráció már valami 5 millió embert tömörít. A domboldalakat színesre mázolt, egymás hegyére-hátára épített házakból álló szegénynegyedek lepik el, ami önmagában is életveszély, hát még ha figyelembe vesszük a vidék geológiai felépítését. E negyedeket némi eufemizmussal barrióknak, vagyis kerületeknek, peremvárosoknak nevezik és állami, vagy városi tulajdonban levő telkeken állnak, zömük természetesen illegálisan. Azt olvastam, az állam sok itt élőnek komfortos lakást épített és ajánlott, de inkább maradnak, mert ott valami kevés lakbért, közüzemi számlákat is kellene fizetniük, de még arra sincs elég pénzük.

                                  Szegénynegyed Caracas egyik külvárosában

    A fővárost és környékét számtalan természeti katasztrófa sújtotta. 1812. március 26-án egy rendkívül erős földrengés az akkor 50 ezresre becsült lakosság ötödét elpusztította, s nyilván szerepe lehetett abban is, hogy kevés koloniális épület maradt fenn. Megkezdődött ugyan az újjáépítés, de egy 1900-as földrengés annak jó részét is tönkrevágta. A másik fontos tényező, hogy Caracas egy szerkezeti völgyben fekszik, mely fölé nálánál 1500-2000 méterrel magasabb, gránitból, gneiszből álló hegyek és vonulatok tornyosulnak, többnyire igen meredeken. Ezekből rengeteg anyag kopott le az idők során, laza, agyagos kötésű törmeléklejtőket alkotva, az alapkőzet pedig kiváló csúszópályaként működik. Ez már önmagában is baj, de még nagyobb az, hogy a lakosság az utóbbi fél évszázadban legalább a tízszeresére növekedett és a legveszélyesebb lejtőket is beépítették. Persze, többnyire a legszegényebbek. Az út- és hídépítések is megbolygatták a laza törmeléket. Erre jött 1999 decemberében egy háromnapos felhőszakadás, melynek során a becslések szerint 30 ezer embert temettek maguk alá a földcsuszamlások, főleg a tenger felé néző lejtőkön, s további tízezrek váltak hajléktalanná. E néhány nap alatt műholdas mérések szerint 800-900 milliméternyi eső zúdult le, több mint egy átlagos évben Magyarország legcsapadékosabb vidékein. Hozzáteszem, Caracasban a sokéves decemberi esőátlag nagyjából 50 milliméter. Az ezt megelőző évtizedekben is több csuszamlást szenvedett el a város, melyek során autónyi méretű kőtömbök is a völgyekbe görögtek. Hazatértem után pár héttel láttam a tévében, hogy újabb heves esőzések nyomán megint árvizek pusztítottak Venezuelában, de főleg a szomszédos Kolumbiában.

                                      Földcsuszamlás okozta pusztítás Caracas környékén

   Caracas „bűnös” város, mármint a hírek szerint elég sok a zsebmetszés, előfordul utcai fegyveres rablás, a szegénynegyedekbe, a barriókba belépni állítólag maga az életveszély. Előző esti társalkodónőm óva intett, nehogy kimerészkedjek kamerákkal a nyakamban a gyalogosutcára, a Sabana Grandéra. Meg tudom érteni. Férjét jó tíz éve saját házuk előtt ölték meg karácsonykor. Ettől (és mások figyelmeztetéseitől is) kellően beszarva csak egy zsebben is elférő kis digitális gépet és pár dollárnak megfelelő pénzt mertem az utcára vinni, így aztán alig egy-két fotóm van Caracasról. Amúgy fényképezni való meg nemigen van.

   Az időközben 12 fősre duzzadt GAP-csapat autóbusszal kel útra délkelet felé. Eleinte a karibi parttal párhuzamosan haladunk, dimbes-dombos, forró, nedves trópusi tájakon, ahol úgy nő vadon a banán, mint nálunk a parlagfű. Látunk néhány bólogató olajkutat, meg finomítót is. Csak focipályát nem. Venezuela az egyetlen olyan ország a dél-amerikai kontinensen, ahol nem a futball, hanem a karibi vidéken kedvelt baseball a kedvenc sportág. Az utóbbi időkben erőlködnek a labdarúgás terén is, de nemigen megy még nekik. Sok az indiánszerű arc, de fekete is akad. Venezuela népességszáma már meghaladja a 25 milliót és mint jól nevelt katolikus országhoz illik, gyors ütemben szaporodnak. Sok érdekes régi adalékot merítettem dicső elődöm, Alexander von Humboldt német természettudós „Az Orinoco vadonában” című művéből, melyben hosszú dél-amerikai utazásának Venezuela területén töltött időszakát és tapasztalatait írja meg. 1799–1800-ban járt erre, amikor persze külön országok még nem léteztek; akkoriban a tartomány lakosságát 900 ezerre tette, s feltűnt neki, hogy mennyivel kevesebb afrikai rabszolgát (kb. 60 ezret) hurcoltak be ide, mint a sokkal kisebb Kubába (210 ezret említ). Érteni vélem az okát. Venezuela sosem volt felkapott hely az újvilági gyarmatok sorában. Jó ideig nem is helyben, hanem először Hispañola szigetéről, majd a függetlenség kivívásáig a mai kolumbiai (akkor Új-Granadai Alkirályság) fővárosból, Bogotából igazgatták. Persze, itt is aranyat, ezüstöt kerestek, de nemigen találtak (pedig van!). Már Humboldt leírja, hogy a sok szerencsétlen kincsvadász piritből akart higannyal aranyat kivonni, ha már első ránézésre hasonlít hozzá valamelyest. A prekolumbián indián kultúrák fejlettsége meg sem közelítette Mezoamerikáét, vagy az inkák uralta andokbeli vidékekét. Úgyhogy a spanyolok, szokásaik ellenére, földművelésre fanyalodtak, s mivel az eszükbe sem jutott, hogy ezt önkezükkel tegyék, indiánokat foglalkoztattak, rabszolgai minőségben, főként a partvidéki sávban és a felföldeken. Nagy ültetvények itt nem alakultak ki, afrikai rabszolgákra nem volt akkora igény. Mindez tükröződik a mai népesség összetételében is; nagyjából 20 százalék európai bevándorló, illetve azok leszármazottja, legalább 70 százalék fehér-fekete-indián ősök különféle kombinációjú keveréke. Többek között ez – mármint a gének keveredése – is a magyarázat a venéz lányok átlag fölötti szépségére.

      A másik, hogy az országban csakugyan óriási kultusza van a szépségiparnak. A nagyvárosokban jó néhány erre szakosodott iskola működik, már-már üzemszerűen. Kiválasztják a potenciális jelölteket, beidomítják őket a megfelelő járásra, a választékos beszédre, akit kell, még késsel-villával enni is megtanítják, meg persze aerobik orrvérzésig. Végső megoldásként még ott van a plasztikai sebészet is, aztán irány a Miss Venezuela-verseny, aztán a Miss World, Miss Universe stb.

                                            A 2004-es Miss Venezuela

                                   (2014 elején országúti rablás során megölték)

   Autóbuszunk, mint utunk során szinte valamennyi, maga a luxus, a központi buszpályaudvar meg fölér egy modern repülőtéri csarnokkal. Ha éjszaka utaztunk (egyszer fordult elő), fekvő helyzetbe dönthető üléseken pihenhettünk volna, ha a venéz sofőrök csupán csekély mértékben is respektálják az utasok ama szerény igényét, hogy a légkondicionálás feltalálásának nem kell okvetlenül a fagyhalálhoz vezetnie. A másik, előszeretettel alkalmazott technikai vívmány a videó. Épp első utunkon egy háborús film ment (Katonák voltunk), Mel Gibsonnal, nagyjából a következő forgatókönyv szerint. Három perces viszonylagos csend, aztán negyedórán át ész nélküli lövöldözés, folyamatos üvöltés, halálhörgés, patakvér, kazalnyi töltényhüvely, mindez sokszor ismétlődve. Jómagam, közepesen erős idegrendszerrel is alig bírtam pusztán a hanghatásokat, s ha hozzáteszem, hogy a buszon legalább tíz kiskorú gyerek is utazott, elképzelhetik, mekkorát hörrennének sok más ország ombudsmanjai, ha tudomást szereznének hasonlóról. Óriási tizennyolcas karika, szigorúan este 11 után. De hát ez Dél-Amerika.

   Sűrű sötétségben és a jégkorszaki körülményeket idéző buszozás után (meg amúgy is) irgalmatlan fülledtségben futunk be Ciudad Bolívarba s ezzel elérjük az Orinocót is. Kellemes kis szálloda, ingyenes internethasználat, pazar vacsora valami laulau nevezetű folyami halból. E város, mely az 1700-as években alapíttatott Angostura néven, jó ideig élte csöndes, eseménytelen életét, aztán egyik napról a másikra Venezuela történelmének egyik kiemelkedő helyszínévé vált. Történt, hogy 1817-ben, miután felszabadították a spanyol uralom alól, ideérkezett maga Bolívar, s itt alakította ki a függetlenségi háború főhadiszállását és itt született meg Nagy Kolumbia terve. Manapság úgy 300 ezer lakója van, a legnagyobb állam,  Bolívar székhelye és 1846 óta viseli az El Libertadór, vagyis a Felszabadító nevét. Bolívar emlékét – népesség- és területarányosan – legalább annyi szobor, elnevezés őrzi Venezuelában, mint a hajdani Szovjetunióban a megboldogult Leninét. Az említetteken kívül megszámlálhatatlan utca, tér, no meg az ország legmagasabb, 5009 méteres hegycsúcsa az Andokban. Pedig ha valakiről elmondható, hogy nem volt próféta – legalábbis egy ideig – saját hazájában, Bolívarról bizonyosan. Családja Spanyolországból, Baszkföld egyik falvából vándorolt ki Dél-Amerikába 1557-ben. Ősei tekintélyes vagyonra tettek szert arany- és rézbányáik révén. A kis Simón egy 47 éves apa és egy 15 éves anya második gyermekeként látta meg a világot 1783-ban. Szülei korai halála után nagybátyja házában nevelkedett és kiváló, nyílt szellemiségű házitanító készítette fel az életre. 1799-ben Spanyolországban és Franciaországban folytatta tanulmányait. Rövidesen nőül vett egy spanyol lányt, ám nyolc hónappal azután, hogy visszatértek Caracasba, az ifjú feleség sárgalázban elhalálozott. E tragédia valóságos bolyongásra késztette Bolívart. Előbb Franciaországba tért vissza, ahol Napóleon szűkebb környezetébe került, majd az Egyesült Államokban szerzett tapasztalatokat. Mire visszakeveredett hazájába, ott már állt a bál. A spanyolok elleni elégedetlenség lángja az egekig csapott. 1811. július 5-én Venezuela kikiáltotta függetlenségét, ám a java csak ezután következett. Bolívar csatlakozott a hadsereghez, s miután annak vezéralakját elfogták a spanyolok, ő állt a fegyveres harc élére. Az elkövetkező években 35 győztes csatát vívtak meg vezetésével, melynek eredményeként előbb Kolumbia, majd 1821-ben Venezuela is elnyerte szabadságát, Ecuador szintúgy.

                                                                                      Simón Bolívar

Bolívar elérkezettnek látta az időt arra, hogy megvalósítsa álmát, Nagy Kolumbia megteremtését. Így is lett, Bolívar elnöki címet kapott. Csakhogy fokozatosan jöttek az egyre súlyosabb gondok. Hamarost kiderült, hogy a három, eltérő fejlettségű, társadalmilag-gazdaságilag különböző ország együtt életképtelen. Miközben Bolívart lekötötte a Peru és Bolívia függetlenségéért vívott harc irányítása, helyettese egyre nagyobb befolyásra tett szert. Az elnök 1828-ban diktatúrát vezetett be. A konföderáció felbomlása már csak idő kérdése volt, Bolívar népszerűsége szinte semmivé lett. 1830-ban lemondott és Európába készült utazni. Miután Venezuela kivált a szövetségből, az új vezetés kitiltotta Bolívart saját hazájából. Legközelebbi harcostársát, Sucre tábornokot Kolumbiában kivégezték. A meggyengült egészségű szabadsághős már nem szállt fel a Franciaországba induló hajóra. Micsoda iróniája a sorsnak, hogy végül egy spanyol ember birtokán, a kolumbiai Santa Martában lelt menedéket. Amikor 1830 decemberében tüdőbajban elhunyt, vendéglátója a saját ruhái közül adott néhányat, hogy tetemét illően felöltöztessék. Koporsóra és temetésre a helybeliek adtak össze egy kis pénzt, sírját alig néhány ember állta körül, legközelebbi barátai közül senki nem volt jelen. Tizenkét évbe telt, mire a nemzet rádöbbent, kinek köszönheti szabadságát. Bolívart újratemették, előbb a caracasi katedrálisban, majd a már említett Nemzeti Panteonban. Halálos ágyán arra kérte közeli harcostársát, Daniel O’Learyt, hogy összes feljegyzését, levelét égesse el. Ő szerencsére nem teljesítette a végakaratot, így a történészeknek tömérdek információ áll rendelkezésére, hogy Bolívar eszméit, filozófiáját kutassák. (folyt köv.)

Az előző fejezeteket az Archívumban találjátok