A MEGTALÁLT VILÁG - Venezuela, 2005
(folytatás) Kora reggel immár gyalog indultunk el az Angel-vízesés lábához. A folyó túlpartján kis indián közösség él, roppant kíváncsi lettem volna rájuk, mégse láthat az ember mindennap igazi indiánt dzsungelszerű környezetben, de erre nem futotta az időből. Alig negyedórával indulásunk után nyakunkba szakadt egy derekas trópusi eső, így aztán pótnadrágom is csurom víz lett, egyebem nem, mert az volt az egyetlen rajtam lévő ruhadarab. Vezetőnk megállt, letépett egy-egy hatalmas levelet, hogy azzal védjük magunkat a pokoli zuhéban. Mindez teljesen fölösleges volt, puszta illúzió, hogy legalább védekezünk; itt szerintem egy atombiztos bunker is beázott volna. Kétórás gyaloglás várt ránk, eleinte enyhén emelkedő, sáros, csúszós gyökerek ezreivel átszőtt ösvényen, aztán egyre meredekebben, immár jó elrugaszkodást nyújtó sziklákon. Az eső közben elállt, de mindvégig evett a fene, látunk-e egyáltalán valamit.
A kora reggeli órák nem sok jót ígértek
Mi az hogy! Mire felértünk a kilátópontig, tetőtől talpig napsütésben hullt alá mind a kilencszázegynéhány méterével az Angel. Öt-tíz perc, ha adatott, felső negyedét máris betakarták a felhők. Voltaképp ez az Ördög-kanyon. Ahogy a vízesés egyre hátrább rágta-vágta magát a tepui felszínébe, egy katlanszerű szurdokot alakított ki. A környékbeli pemónok tisztelik és félik az Auyant, hitviláguk szerint a tetején mindenféle szörnyek lakoznak. Sámánjaik óva intik őket, hogy a közelébe érve hajtsák le fejüket, a vízesésre meg különösképpen ne nézzenek, mert mögötte laknak a leghatalmasabb istenek, akiket megpillantaniuk nem szabad.
A mi hitvilágunk speciel az Angelről nem rendelkezik semmiféle útmutatóval. A társaság levonul a vízesés tövébe fürödni, magam, önszántamból, maradok a kilátópontnál, egyedül a természettel, ahogy mindig is szerettem. Érdekes megfigyelni, hogy a csaknem kilométernyi magasságból aláhulló víz valahogy nem folyamatosan zúdul alá. Útja közben vízcseppecskék milliárdjaira szakadozva fátyolszerű lepelként ereszkedik. Más, nagy vízhozamú zuhatagokat nézve mindig mintha ugyanazt látnánk; az Angel pillanatról pillanatra változik, így 500-600 méteres távolságból még hangja sincs. Filmen láttam, hogy elvetemült bázisugrók (olyan ejtőernyősök, akik nem repülőgépből, hanem toronyból, vagy valami természetes magaslatról ugrálnak) megkísértették saját isteneiket és levetették magukat a tepui tetejéről az Angel mellett. Akadt, aki belepusztult, de hát ugrálni nem kötelező.
Íme az Angel-vízesés, teljes valójában
Magyar nyelvű újságcikkekben, de még könyvben is olvastam már az Angel-vízesés helyett ezt a nevet: Angyal-vízesés. Le lehet éppen fordítani, de ahogy Liz Taylort sem Szabó Erzsiként szoktuk emlegetni, hát ezt se tegyük. Az Angelnek ugyanis semmi köze a mennybéli szárnyasokhoz, mi több, névadója nem kifejezetten volt angyal. Jimmy (James Crawford) Angelnek hívták (olvastam Jimmie-nek is, de teljesen mindegy), az egyesült államokbeli Missouriból származott és bush-pilotként kereste kenyerét, vagyis e helyt, Venezuelában inkább aranyát. Hogy mi az a bush-pilot? Fordíthatnánk bozótpilótának is, ám mivel bozótban nem lehet repülni, legalábbis csak igen rövid távon, ennek így semmi értelme. Amerikában (meg Ausztráliában) így nevezik azokat a pilótákat, akik kis gépeikkel isten háta mögötti helyekre repülnek és gyakorlatilag bárhol le tudnak szállni, ahol ez egyáltalán fizikailag lehetséges. Föl már nem mindig. A történet azzal kezdődött, hogy 1921-ben bizonyos McCracken amerikai geológus egyezséget kötött az első világháborút is megjárt Jimmyvel, hogy vigye el a venezuelai vadonba. Térképet nem mutatott neki, csak úgy mondta, merre menjen. S lőn csoda, sikerült landolniuk egyik tepui tetején, ahol McCracker munkához látott és egy folyóból tömérdek aranyszemcsét mosott ki. A felszállás kis híján balul ütött ki, zuhantak egy keveset, mire a pilótának sikerült uralnia a gépet. Lám, milyen jó, hogy ilyen magasak ezek a tepuik! Végül sikeresen visszatértek Caracasba, ahol Jimmy megkapta a részét, az akkoriban szép summának számító 3000 dollárt. A mi Angelünk azonban nem nyugodott. 1933-ban egy amerikai bányavállalat alkalmazottjaként röpködött errefelé és kereste az aranyat, csak úgy, a levegőből. Pontosabban azt a bizonyos, Arany-folyóként emlegetett vízfolyást, melyről utóbb kiderült, hogy algák színezik vizét, amikor a napsütéstől nekibuzdulva eszelős fotoszintézisbe kezdenek. De ezt akkor Angel még nem sejtette. Aranyat nem talált, viszont – alighanem első külvilágiként – meglátta az Auyan-tepui platójáról lezúduló vízesést, melyet ő még „egy mérföld magas zuhatag”-ként emlegetett társainak. Ezek egyike, egy vadonjáró lélek, Gustavo Heny javasolta, hogy nevezzék el Angelről. 1937-ben a pilóta négy társával, egy Flamingo típusú monoplán fedélzetéről leszállópályát keresett az Auyan-tepui felszínén. Több napon át elrepültek fölötte, Angel ejtőernyővel még felszereléseket is ledobott a leendő leszállás helyszíne közelében.
Október elején Jimmy, felesége, Marie, Heny, valamint a spanyol botanikus, Felix Delgado útnak indultak. Marie feljegyezéseiből tudjuk, hogy mindenféle nehézségre felkészültek. Vittek sátrat, köteleket, takarókat, machetéket, élelmet legalább egy hónapra. A leszállás sikerült, bár nem egészen tökéletesen. A futómű eltört, akárcsak az üzemanyagcső, a gép orra pedig az iszapba fúródott, de amúgy semmi bajuk nem esett. Angel számított rá, hogy pilótatársai keresni fogják, ám elvesztették a rádiókapcsolatot a bázistáborral. Ha viszont már ott jártak, megpróbálkoztak egy kis aranykereséssel, sikertelenül. Végül feladták, elkezdtek leereszkedni és Heny vezetésével tizenegy napos gyötrelmes út után visszatértek táborukba. Angel 1956-ban hunyt el Panamában, hogyan másként, mint repülőszerencsétlenségben. Hamvait a vízesés fölött szórták szét. Rozsdaette gépét 1970-ben a venezuelai légierő valahogy lebűvészkedte a tepuiról és Ciudad Bolívar reptere előtt állították ki. Csak a motorja nem eredeti, mert azt meg beszerelték egy másolatba, mely Maracay város repüléstörténeti múzeumának dísze.
Angel gépe Ciudad Bolivar repülőtere előtt
1949-ben egy amerikai fotóriporter, Ruth Robertson vezette az első sikeres expedíciót a vízesés lábához. Addig fehér ember még nem ment föl a Churún-folyó kanyonján a zuhatagig. A pemónok a szellemek lakhelyét látták a tepuikban, megközelíteni nekik nem akaródzott. Robertson anyagi támogatást kért a National Geographic Társaságtól, ám nem kapott. Megnyert azonban az ügynek néhány venézt és egy a Baltikumból származó pasast, aki remeteként élt a vadonban és ismerte, mint a tenyerét, merthogy a tepuik tetején alkalmanként dinoszauruszok után kutatott. Ráadásul azon fehérek közé tartozott, akiket a pemónok is elfogadtak, így néhány indián is velük tartott fatörzsből kivájt kenuikon. Az esős évszak végén jártak, csónakjaik megfeneklettek a Churúnon, így rengeteg felszerelésüket tíz pemón cipelte, kultikusan vörösre mázolva és zsigerből rettegve a szellemektől. Gyalogosan három nap alatt érték el azt a pontot, ahonnan már látszott a vízesés. Teodolitok segítségével megmérték a magasságát és 979 méterrel (ebből 807 méter megszakítatlan) hivatalosan is a világ legmagasabb vízesésének nyilvánították. Angel tehát alaposan tévedett, amikor egy mérföld (kb. 1600 méter) magasnak becsülte, ám a rekordon ez mit sem változtat. Robertson beszámolója utóbb mégis a National Geographicban, az 1949. novemberi számban jelent meg. Felvetődött olyan változat is, hogy a vízesést egy venezuelai tengerésztiszt, utóbb aranykereső, Ernesto Sánchez La Cruz látta meg először már az 1910-es években, ám állításának valóságtartalmát a későbbi kutatások nem igazolták. A zuhatagot a venézek Salto Angelnek hívják (és anhelnek ejtik), melyben a salto nem valami cirkuszi vagy tornamutatvány, hanem vízesés – spanyolul. A pemónok Kerepakupai Merúnak nevezik; az első tag azt jelenti: a legmélyebb hely, a merú pedig vízesést.
Immár pokoli melegben, napsütésben ballagunk vissza a táborhely felé. Nincs is szebb annál, mint amikor a dzsungel lombkoronáján átfurakodó napsugarak megvilágítják az esőtől még nedves hatalmas, sötétzöld leveleket. Túl sokat bámészkodni azonban nem lehet, a talajfelszínen tekergő gyökérrengetegen át haladva minden lépés magában hordja a bokaficam lehetőségét, s hol van még az út vége... Hazafelé a csónakban most csak háromszor áztam ronggyá, de kit érdekelt ez már akkor.
Lenin, a túravezetőnk újított. Az eredeti útiterv szerint az Angel körüli röpke sétarepülés után hosszú buszozás várt volna ránk, vissza Ciudad Bolívarba, hogy aztán onnan egy egészen más útvonalon ismét busszal elvergődjünk délre, a brazil határ közelében fekvő Santa Elena városkába. Ehelyett azt ötlötte ki, hogy repüljünk egyenest oda. Ötven dollár extrát mindenki örömest rááldozott, bár némely útitársunknak nem éppen a kisrepülőgép a kedvenc közlekedési eszköze. Előbb persze egy tiszteletkör az Angel előtt, melynek felső része már megint felhőkben úszott, aztán repülés a szokásos Cessnákkal. Pilótánk úgy gondolhatta, ez a gép már maga is megtalálja az utat, hosszasan matatott a táskájában. Leszállás után egyik útitársunk, Arnie, aki a másik géppel jött Leninnel meg a cuccokkal, arra figyelt föl, hogy az ő pilótájuk újságot olvas. Megkérdezte Lenint, mi a cikk címe. Élet és halál közt – felelte. Nem biztos, hogy igaz, de aránylag jó poén. Szűk másfél órát repültünk, eleinte a tepuik között; föléjük nem emelkedtünk, már csak a felhőzet miatt sem. Pedig módfelett kíváncsi voltam, mi lehet odafönn. Némelyik táblahegy teteje, lentről legalábbis, csakugyan táblának látszik, másoké viszont erősen erodált, kicsipkézett képet mutat. Láttam viszont fényképeket, melyek odafönn készültek. Tiszta sziklalabirintus, igazi homokkő-csodavilág. A homokkő az egyik leglátványosabban faragható kőzet a természet szobrászműhelyében, és e képességét megfelelő „szerszámok” alatt fantasztikus formákkal be is igazolja. Kérdés, persze, hogyan tudhatott Jimmy Angel, igaz, kissé megtörve, leszállni egy ilyen felszínen. Nos, Az Auyan-tepui tetejének kiterjedése kereken 700 négyzetkilométer (ez valamivel nagyobb, mint a Balatoné) és helyenként meglehetősen sík.
Nagyjából ennyit láttunk a tepuikból a levegőből
A Gran Sabana fölött már kitisztult az ég
Az óriási táblahegyek nemcsak az indiánok, hanem a fehérek fantáziáját is megmozgatták. A legismertebb agyszülemény a híres angol íróé, Sir Arthur Conan Doyle-é, aki a The Lost World, vagyis Az elveszett világ című művét 1912 elején először sorozatként, újságban jelentette meg, majd ugyanazon év végén könyvben is kiadták. Olyan sikere lett, hogy utóbb háromszor is megfilmesítették, legismertebb, és nálunk a tévékben is vetített változatában Peter Falk is játszott (bár nem főszerepet). Négy brit, köztük két professzor elindul Dél-Amerikába, hogy az Európába jutott hírek nyomán megkeresse a magas fennsíkokon állítólag még mindig élő dinoszauruszokat. Egyik professzor a hívő elkötelezett, a másik a szkeptikus. Meg is találják őket, s mellettük szelíd vadembereket és azok fő ellenségeit, a brutális, majomszerű lényeket. Egy szárnyas ősállatot, egy pterodactylust magukkal is visznek Londonba, ám végül a díszbemutatón „futni” hagyják, ne szerezzen tudomást a civilizáció erről az elveszett világról, mert úgyis tönkreteszi. Conan Doyle-nak vagy már voltak ez irányú tapasztalatai, vagy látnoki ereje lehetett, mert, mint tudjuk, ahová a civilizáció betette a lábát, ott kő kövön nem maradt. Megjegyzem, az említett filmet nem is itt forgatták, ellenben a Jean Reno főszereplésével készült francia filmet, a Jaguárt igen, annak története viszont nem Venezuelában, hanem Amazóniában játszódik. Na ja, a filmesek ilyen apróságokra nem adnak. Crichton és Spielberg Jurassic Parkjának tehát megvolt az előde, sőt még hozzátehetem a 30-as évek neves szovjet geológusának, Obrucsevnek az Utazás Plutóniában című remek sci-fijét, mely ugyan nem a dinoszauruszok korába, csupán a jégkorszakba visz vissza.
Conan Doyle maga sosem járt ezen a vidéken, bár két regénybeli professzorát élő személyekről mintázta (ők sem jártak itt). Akadt viszont egy brit botanikus, Everard Im Thurn, akinek 1884 decemberében sikerült feljutni a legmagasabb tepui, a hatalmas Roraima tetejére. Conan Doyle az ő előadásaiból merítette regényének ötletét. Dinoszauruszokat, vagy egyéb ősállatok fosszíliáit természetesen nem talált, habár nem is keresett, hiszen okos ember volt. Nevezhetjük akár a tepuividék Darwinjának is, merthogy honfitársához hasonlóan ő is rábukkant olyan fajokra, elsősorban növényekre, melyek a hosszú elszigetelődés következtében fejlődtek mai formájukra.
Dél-Amerika nagyjából 180 millió éve, a Gondwanaföld felszakadozásakor kezdett elkülönülni Afrikától. A következő évmilliók alatt számos szerkezeti törés érte a már kialakult homokkőplatót, ilyenképpen megalapozva a tepuicsoportok majdani elhelyezkedését. Úgy 20 millió évvel ezelőtt már kezdett formát ölteni a kontinens északkeleti része. Már az Atlanti-óceán felé tartott az Ős-Orinoco, annak mellékfolyói tovább szabdalták a fennsíkot, a munkát végül a trópusi klímán uralkodó igen erős vízerózió fejezte be. Azaz, dehogy fejezte, hiszen láthatjuk, az Angel egyre beljebb és beljebb vágja magát az Auyan belsejébe, s így tesz a többi, százszámra alábukó zuhatag is. Gyakorlatilag 5-3 millió év óta ezek a szigethegyek, illetve a tetejükön lakozó élővilág teljesen elszigetelődött környezetétől.
Santa Elena egyik utcácskájában fölfedeztem egy boltot, mely előtt valami egészen gigászi, szinte hófehér lepényeket pillantottam meg. Kérdem Lenint, ezek meg micsodák. Indián kenyér, válaszolta. Utóbb aztán alaposabban is utánanéztem és mély titkok nyomára bukkantam. Venezuelában nemcsak afféle „szalonindiánok” élnek, hanem igaziak, dzsungellakók is, ahogy kell, fűszoknyával, ágyékkötővel, mérgezett nyilas fúvócsővel. E népcsoportok egyike az amazóniai őserdőket is lakó yanomami. Amellett, hogy vadásznak, gyűjtögetnek, kevéske földet is művelnek, vagy mondjuk inkább úgy, leszedik a fáról a banánt, kiássák a földből a manióka nevezetű gumós növény vastag, szalámira emlékeztető gyökereit, melyeknek keményítőtartalmuk miatt igen magas a tápértékük. A gyökereket szépen megmossák, aztán lereszelik. Ehhez hajdan nyilván kitalálták az őserdő kínálatából a megfelelő szerszámot, de filmen láttam, hogy igen jól idomulnak a nyugati civilizáció vívmányaihoz. Történt, hogy valahol a sanema indiánok egyik faluja közelében lezuhant egy DC-3-as repülőgép. Indiánjaink rájártak a roncsra és nagy leleménnyel kiötlötték, ha az élesebb fémdarabokat rádolgozzák egy deszkára, kiváló maniókareszelőt nyernek. Na de mihez kezdenek a reszelékkel? Képzeljék, rájöttek, hogy mérgező, ciántartalmú. A cián mibenlétével ugyan alighanem nincsenek tisztában, s még mielőtt mérgező voltát felismerték volna, nyilván jó páran elhaláloztak. Sajnos, a tudomány áldozatokkal jár. Ezen már sokszor elgondolkodtam, mennyi tapasztalatot kellett szerezniük a természeti népeknek ahhoz, hogy felismerjék ennek vagy annak a hasznosságát, vagy éppen ártalmasságát, s hogy mindez milyen sok áldozattal járt. Ám végül is megérte. Azt ötlötték ki, hogy a maniókareszeléket meg kell szabadítani a levétől. Ehhez készítettek hosszú, levelekből szőtt, rugalmas anyagú, lyukacsos zsákféléket, amikbe begyömöszölik a reszeléket és egészen sajátos módon, egy prést kiagyalva kinyomják a levét. A száraz anyagot aztán tűz fölé helyezett nagy forró fémplatnin megsütik. Így keletkezik a casabe, de hogy ez hogy jut el egy kisváros boltjába, bizony, nem tudnám megmondani. Talán átvették az indiánoktól, talán kereskednek velük. Meg kellett volna kóstolnom, de elmulasztottam, így aztán már a büdös életben nem eszem casabét.
Lenin a casabét "kóstolgatja"
Egyébként igen eredeti éttermet ajánlott vendéglátónk a város közepén. Önkiszolgáló, van vagy ötféle húsétel, legalább annyi köret, saláták, de semminek nincs ára. Az ember megpakolja a tányérját, azt a pénztárnál lemérik és ételfajtától függetlenül grammra fizetünk. Egy meglehetősen gigantikus porcióért valami 800 forintnak megfelelő bolívart pengettem ki. Csak az ételválaszték nélkülözi az eredetiséget, úgy értem, a venezuelai konyha különlegességeit. Az arepát már említettem. Kukoricalisztből (vagy darából?) készül, zsiradékban kisütött, pogácsa formájú és méretű eledel, eszik magában, kísérőként, étteremben azonban felturbózhatják sajttal, marhahússal, tojással, salátákkal. Ha az út legvégén Imre bácsi (aki időközben szerencsésen felépült tüdőgyulladásából) el nem visz egy ismételten előkelő caracasi vendéglőbe (ahol külön erre a célra rendszeresített ember parkolja be a vendég kocsiját, az már előkelő, nem?), úgy jövök haza, hogy meg sem kóstolom Venezuela nemzeti ételét, a pobellón criollót. Nagyon apróra felvágott, szinte felszálkázott sült marhahús, rizs, fekete bab, sült banán (persze, az utóbbi nem az édes, gyümölcsként fogyasztott változatból), mely így együtt magában hordozza a karibi konyha főbb elemeit. Valamikor (?) a szegények, vagy tán még a rabszolgák mindennapi alapeledele volt a blanco y negro, magyarul fehér és fekete, vagyis a rizs fekete babbal, mindenféle hús nélkül.
Santa Elena (de Uarén) igen fiatal település, csupán 1922-ben alapították, meg nem tudnám mondani, miért. Fejlődésnek a 30-as években indult, ennek viszont már ismerem az okát: gyémántot találtak a környéken. A „környék” ez esetben úgy 100 kilométeres távolságot takar, de hát ez Dél-Amerika. Igazi „boomtown” mégse lett belőle, ma is inkább abból él, hogy a brazil határ közelében fekszik. Úgy tízezren lakhatják és manapság ez a Gran Sabana felé irányuló idegenforgalom központja, mondhatni, egyetlen bázisa. Miként Canaima, sokáig ez sem volt megközelíthető országúton Venezuela egyéb vidékei felől. Csak 1973-ban építettek (inkább egyszerűen csak túrtak) egy burkolatlan utat a tőle 300 kilométerre északra fekvő El Doradótól idáig, amit aztán 1990-ben le is aszfaltoztak, méghozzá kiváló minőségben. Jól sejtik, a Gran Sabana a nálunk szavannaként ismert szót rejti magában, eredetileg innen is származik, s adta tovább a nevet Kelet-Afrika hatalmas füves pusztaságainak. A Gran Sabana azonban korántsem büszkélkedhet az afrikaiakhoz hasonló nagyvadakkal, sőt, az igazat megvallva kisvadat se nagyon láttunk. Talán a legtermetesebb jószágok a levélvágó hangyák voltak, melyekről már szóltam Mexikónál. Voltaképp ez a vidék is fennsík, úgy 800-900 méter magas, miként a Serengeti Tanzániában, s ugyanazon okból nem erdősült be. Bár a csapadék elég bőséges, az év egy részében soványkán hull, a talajtakaró igen vékony, az alapkőzet pedig vagy simán elnyeli, vagy a folyók elszállítják. Ez az alapkőzet pedig nagyjából ugyanaz a homokkő, mely a tepuikat is felépíti. Táblahegyek egyébiránt errefelé is sűrűn előfordulnak, látótávolságban emelkedik a Roraima, mely a magassági rekorder.
A Gran Sabana
Az óriási kiterjedésű vidék túl sok látnivalót – egyetlen napra – nem kínál, azok is főként vízesések. Ilyet sem láttam még: egyik kisebb zuhatag kőzete teljes egészében gyönyörű piros jáspisból áll, egy másiknál az erózió már-már szabályos hasábokká faragta az ősi homokköveket. Itt leptek meg a kora alkonyi órán a helybeliek által homoki légynek nevezett alattomos rovarok, melyek hetekig maradandó (és napokig kegyetlenül viszkető) csípésekkel látták el lábszáraimat. Valamit nagyon szerethetnek rajtam ezek a dögök, a csoport többi tagja alig kapott valamit. Ha allergiás lennék a rovarcsípésekre, már rég belepusztultam volna.
A Jáspis-vízesés
Dolgoznak a levélvágó hangyák (kár, hogy nem volt jó makróm)
Itt csíptek agyon a legyek
Éjjelek éjjelén érkezünk – már megint – az Orinoco partjára, Ciudad Guayanába, de ezúttal át is kompozunk a túloldalra. A folyó itt legalább két kilométer széles. Ismét dermesztő éjszakát éltünk át. Még Santa Elenában, miközben a buszpályaudvaron berámoltuk csomagjainkat és magunkat, három perc alatt csatakosra áztunk, a sofőr pedig egyből tövig nyomta a légkondicionáló gombját. Esküszöm, legközelebb polárzsdekit is viszek a trópusokra. Már nem tudtam mit magamra szedni, talán a mellettem ülő termetes asszonyságot kellett volna magamra húzni, de az meg agyonnyom, vagy isten tudja, mi minden történhet, úgyhogy inkább a fagyhalál. Leszálláskor meg a fullasztó trópusi hőség. Lenin sebtében beszervez három rozoga, ám hatalmas befogadóképességű taxit, azokkal vágtatunk Tucupitába, az Orinoco-delta legnagyobb városába. Venezuelában imádják ezeket a nagy, több évtizedes amerikai batárokat, és a 30 liter körüli fogyasztás sem túlzottan zavarja őket. Imre bácsi is elmondta, kocsiválasztásnál Venezuelában a legutolsó szempont a fogyasztás. Tehetik, hiszen a benzin ára nemigen több tíz forintnál.
A kikötőben már vár egy műanyag testű motorcsónak, mellyel nekivágtunk az Orinoco-deltának. Erről majd legközelebb.
