FÜLEMET EGY JÓ CIKKÉRT - JEMEN, 2005

(folytatás)

Vöröses mészkősziklák között ereszkedünk lejjebb, mármint a síkvidékre. Vége a „zöldségnek”, csupán néhány szárazság gyötörte fa, bokor kínlódik a (számunkra is egyre melegebbé váló) félsivatagi környezetben, ám azok jócskán megszórva változatos színvilágú nejlonzacskóval. A jemeni kereskedők kutya kötelességüknek érzik, hogy minden eladott árucikket fekete, kék, rózsaszínű nejlontasakba bugyoláljanak. Ezektől aztán a nép egyszerű gyermeke szinte azon mód megszabadul, pontosabban szólva eldobja, rászabadítja önnön környezetére. A tasakok pedig a szelek szárnyán útra kelnek, aztán vagy leülepedvén (a régészek nyelvén szólva) kultúrréteget alkotnak majdani lassú betemetődésükkel, vagy pedig fennakadnak a fák, bokrok tövisein, ágain és önfeledten lengedeznek, amíg végül a szélerózió apró cafatokká szabdalja őket és ilyen formában kerülnek vissza a természet körforgásába. Évekkel ezelőtt Kerék Barbara nevű geológus kolléganőm járt Jemenben, ő nevezte el kiváló cikkében – nagy nyelvi leleménnyel – e szörnyűséges, egész országra kiterjedő képződményeket zacskófáknak.

                                        Zacskók - minden mennyiségben és színben

     Település már ritkaságszámba megy errefelé, vályogépületekből álló kis falvak szélén fekete lepelbe öltözött asszonyok matatnak valamit az aszott földeken. Az isten szerelmére, egyszer találja már föl errefelé is valaki azt a fizikai törvényszerűséget, hogy a világosabb felületek kevesebb hőt nyelnek el, és öltöztessék ezeket a szerencsétlen párákat fehérbe, vagy legalább szürkébe.

                                Munka a földeken

     Némi kitérőt teszünk Barraqish romjainak megtekintése végett. A sivatagból magányosan, enyhén kiemelkedő domb tetején trónoló, úgy 8-10 méter magas falakkal körülvett kerekded formájú, erődítményszerű város messziről lenyűgöző, egyben valószínűtlen képet mutat. Sehol egy falu vagy városka a közelben, pedig hajdan, úgy 2400 évvel ezelőtt mint a tömjénút egyik védőbástyája, sőt egy korabeli királyság sokat ostromlott, ám jó ideig bevehetetlen fővárosa is volt. A számomra ismeretlen kilétű ostromlóknak – így a legenda – egy kutya árulta el a bevezető utat, de hogy épp kijött, vagy bement, már meg nem mondom. Meglehet, úgy igaz, mint a trójai faló meséje. Nem tehetek róla, de engem a romok valahogy nem tudnak meghatni. Egyik külső falon ugyan látszanak szép, kőbe vésett sábai nyelvű, ilyenképp számomra értelmezhetetlen feliratok, de belül szinte semmi, csupán az iszlám korából származó épületmaradványok, meg néhány faltöredék a sokkal régebbi időkből. Nekem egy rom, még ha rom is, legalább valamennyire legyen ép, csak hogy a hozzá nem értő szemének is mutasson valamit. Sebaj, a fő az, hogy a régészek örömüket leljék benne.

                                      Barraqish a távolból

    Számomra (fene a kultúrbarbár fajtámat) sokkal izgalmasabbak a fel-feltünedező homokdűnék, hát még akkor, amikor meglehetősen frissnek látszó fekete bazaltláva-folyások tarkítják. Tudni érdemes, hogy az Arab-félsziget sarka igen fontos geológiai történések helyszíne. E vidéken vált el Afrika Arábiától, s jött létre az a szerkezeti árok, melybe belefészkelte magát a Vörös-tenger ma is folyamatosan táguló medencéje. Az általunk látott relatíve alacsony kúpokat – hármat-négyet – a legnagyobb erőfeszítések árán sem tudtam beazonosítani az interneten föllelhető vulkánkatalógusban szereplő objektumokkal. Szaid arra a kérdésemre, hogy milyen idősek lehetnek a lávafolyások, nagyjából 6000 évet mondott, ami a világhálón szereplő adatokkal mégiscsak egybevág, hiszen Jemennek ezen a vidékén, Sana’ától délre, illetve keletre jeleznek holocén, vagyis az utóbbi 10-12 ezer évben történt kitöréseket. Mi több, olyan adatot is találtam, hogy a fővárostól délre fekvő Dhamar városa környékén emelkedő Harras-vulkánnak még 1937-ben is volt kitörése és bazalt települt idősebb riolitlávákra. Egyébként ez volt a legfiatalabb ismert vulkánkitörés az egész Arab-félszigeten.

                                       Homok bazaltlávával

     Maribba már igazi sivatagi tájon és pokoli hőségben gurulunk be. Szállásunk a város peremén majdhogynem palota, kár, hogy minket valami oldalépületbe dugtak be. Szabályozhatatlan légkondicionáló – vagy megfagysz, vagy megdöglesz a melegtől. Azonnal uzsgyi, ki a gáthoz. Az ókori Jemen egyik legfantasztikusabb létesítménye úgy 3000 éve épült, mészkőből, lávakőzetekből, földből. Kár, hogy szinte semmi sem látszik belőle, vagy ha mégis, legkevésbé gátra emlékeztet. Az viszont bámulatos társadalmi szervezettségre utal, hogy képesek voltak egy kb. 600-700 méter hosszú építménnyel a környékbeli dombokról aláereszkedő patakok vizét megfogni, ínségesebb időkre tárolni és becslés szerint úgy 80-100 négyzetkilométert, főleg pálmaligeteket öntözni. Elsőre nem valami óriási terület, de hát akkoriban legföljebb 30-50 ezer embert kellett ellátni a vidéknek öntözővízzel. Jó ezer évig állt a gát, ami önmagában is csoda, mert hát miféle mai építmény marad fenn ezer esztendő múltán. Többszöri sérülés, foldozgatás után a Kr. u. 6. században pusztult el végleg, ezzel maga az oázisváros is a jelentéktelenségbe süllyedt. A romok környékén manapság helyi szuvenírárusok ügyködnek, hellyel-közzel géppisztollyal, s bár erőnek erejével senki nem kényszerített bennünket, jószerével mindegyikünk vásárolt is valami apróságot. Pár kilométerrel odébb föltámadt a múlt. A 80-as évek közepén Abu Dhabi sejkje, akinek családja e vidékről származott el és nyilván fuldoklik a tömérdek olajban, beáldozott vagyonából valami 70 millió dollárt egy új kő- és betongát építésébe. Milyen furcsa ebben az iszonyú kopárságban egy meglehetősen nagy kék vízfelület látványa!

                     A régi maribi gátat fölfalta az enyészet

                              Az új gát mögötti víztározó

   Marib új városrésze említésre sem méltó, a régi viszont, mely egy dombtetőn áll, romjaiban is lenyűgöző. Talán száz, vályogtéglából emelt magas épület alkotja, védőfalait már fölfalta az enyészet, a házakat épp most falja. Megjegyzem, a később említendő polgárháború során alaposan meg is bombázták. Lakóinak többsége elhagyta, az épületek düledeznek, csak néhány ember, inkább asszony, lány, gyerek tévelyeg a romok között. Ők még itt laknak, amíg rájuk nem omlik otthonuk. Előkerül két leányzó, fedetlen arccal, kiderül, hogy némi pénzért hajlandóak lefényképeztetni magukat. Nagyon szegényeknek kell lenniük, ha már ilyesmire is kaphatók. Adok nekik pár rialt, a fotó persze nem igazán sikerül, rájuk már nem vetül abból a napfényből, ami a romos házakat még álcaként aranysárgára festi.

     Marib fénykorában a sábai királyság fővárosa volt, melynek maradványait, Sába királynőjének, Bilqisnek a templomát (valójában évszázadokkal a királynő halála után készült) meg is tekintjük. A régészeknek nyilván kincs, nekem csak néhány oszlop, mondom, nem vagyok romimádó, pedig még akad néhány. Az utolsó objektumba már be se megyek, inkább azt nézegetem, hogyan eteti a gondjaira bízott kecskéket, birkákat egy kerítés mögött egy pöttöm kislány. Látom, erősen nyújtózkodik, hogy elérje a faleveleket, errefelé a kecskék már profi mászók, minden elérhető zöldet lelegeltek. Gondoltam, segítek, mégiscsak magasabb vagyok, úgyhogy negyedórára magam is beálltam kecskepásztornak vagy valami hasonlónak.

                  Marib óvárosa....

                       Szinte minden ház romokban

                                             Fotómodelljeim

    Hajnali ötkor már az országúton vágtatunk, bár ez nem tart sokáig. Mármint az országút. Hosszú utazás vár ránk, azt mondják, végig a sivatagon. Ez már olyan sivatag, ahogy elképzelik. Homoktenger, ameddig a szem ellát. Napkeltekor megállunk, úgymond, napkeltét fényképezni. Igazából akkor is megállnánk, ha senki sem akarna fotózni, hiszen muzulmán felebarátainknak most jött el az imaidő. Szépen betájolnak Mekka felé, előkerülnek a kis szőnyegek, leborulás, hajlongás. Mi meg a dűnék mögül előbújó vérvörös Napot fotózzuk. No de hol fogunk itt továbbmenni? Hát a homoksivatagon át! Mégis, meddig? Sokáig. Út nincs. Ezek azonban többnyire hosszanti dűnék, láttuk már Dubaiból errefelé repültünkben is a gépből. Sok-sok kilométeren át egymással párhuzamosan húzódó, aránylag keskeny, de nem túl magas homokhátak, melyek akkor tudnak ilyen szép szabályos rendszert alkotni, ha a szélirány huzamos időn át állandó. Ezt úgy lehet elképzelni, hogy fúj a szél mondjuk északról, hordja a töméntelen homokot, aztán amikor már túltelítetté válik, lerakja. Csakhogy továbbra is fúj, továbbra is hozza a rengeteg homokot, de a végtelenségig nem pakolhatja a már kialakult dűnesorra, mely mögött viszont szélárnyék alakul ki. A következő adag homok tehát átrepül a dűne, meg a szélárnyékos sáv fölött és mondjuk ötven-száz méterrel odébb elkezdődik egy újabb dűnesor felépülése. És így tovább. Mármost a szélárnyékos sávban nincs érdemleges anyagmozgás, a homok konszolidálódik, már-már bekérgesedik, így aztán nagyszerűen lehet rajta autózni. A terepviszonyoknak megfelelően kissé leengedett kerekekkel terepjáróink szinte tartósan hatvanas átlaggal képesek repeszteni a sivatag homokján. Ahol tetszik, megállunk; a dűnék formája, a Nap magasságának függvényében változó színe, a mikroformák, homokfodrok megunhatatlan fotótémák. Aztán egyszer csak akkor is megállunk, amikor nem tetszik. A táj változatlanul gyönyörű, csakhogy sofőrjeink rövidíteni akartak kissé, úgyhogy megkíséreltek átvágni egyik dűnesoron. Nem sikerült. Elakadt egy kocsi, aztán a másik három is. Hát persze, elkapartak a homokban, mely – ellentétben a sivatagi „sztrádával” – még javában fut, ha hajtja a szél. Szerencsére legalább most nem hajtja, viszont igen laza.

                              Sivatagi sztráda

   Kiszállunk, fölkaptatunk egy-egy dűne tetejére és eleinte még élvezettel teli kíváncsisággal szemléljük, mihez is kezdenek pilótáink. Próbálkoznak, egyelőre „előre”. Csakhogy nincs előre; bucka van, áthághatatlan. Amikor már egy órácskája ücsörgünk, téblábolunk a dűnék közt, némi aggodalom is felüti a fejét. Kijutunk mi innen egyáltalán? Még nincs eszelős hőség, de hamarosan lesz. A fiúk táncoltatják a kocsikat, előre-hátra, végül dönt a józan ész, meg a könyörtelen valóság: vissza kell fordulni, a tervezett kanyart valamivel odébb bevenni. Sorban legurulunk a legalább negyven fokos homokcsúszdán és repesztünk tovább. A térkép szerint itt húzódik Jemen és Szaúd-Arábia határa, mely még úgy két évtizede is szaggatottal volt jelölve a térképeken, mutatván, hogy vitatott, bizonytalan. Azóta, gondolom, megegyeztek, mert a vonalak immár összeérnek. Egyáltalán, mi az ördögnek ide határ? A kutya nem ellenőrzi, ekkora szakaszt több száz kilométer hosszan képtelenség. Még az is lehet, hogy egy kicsit jártunk a szaúdi oldalon is. Nos, a határ azért mégiscsak fontos. Ne feledjük, a világ leggazdagabb potenciális olajlelőhelyeinek vidékén járunk. Ha valakinek egyszer eszébe jut errefelé furkálni és talál is valamit, nagyon nem mindegy hol a határ. Eredetileg Szaúd-Arábia függetlenné válásakor, az 1930-as évek közepén húzták meg, azóta több-kevesebb rendszerességgel vitatkoznak rajta. A 90-es évek végén például néhány, a Vörös-tengerből kiemelkedő kis sziget hovatartozása ügyében morogtak egymásra, de szerencsére inkább tárgyalnak és nem lőnek.

                        Dűnék között

     Már-már a homoktenger pereméhez közeledünk, amikor egyik kocsi, úgy tűnik, menthetetlenül, lerobban. Még szerencse, hogy jött velünk egy negyedik is. Vagány, napszemüveges fickó vezeti, meglehetősen laza stílusban, társaimtól el is nyeri a Fittipaldi nevet. De jött vele egy másik ürge is, vajon miért? Később megtudtam. A lerobbant kocsi utasai átszálltak „Fittipaldi” járgányába, egyik sofőr ottmaradt, hogy vigyázzon a Toyotára, ám a kísérő jött a továbbmenő kocsiban. (A lerobbantért még aznap délután kijöttek valami környékbeli városból és helyrepofozták.) Egyik útitársnőnk, Kriszta célba érésünk után említette, kérte a fickót, fordítsa már el felőle a géppisztolyt. Aha, szóval fegyveres kíséretet kaptunk. Erről nekünk senki nem szólt, de talán így a jobb. Már most jelzem, csak és kizárólag ezen az úton és napon jött velünk fegyveres. S hogy miért? Elmondom. Pár héttel hazaérkezésünk után olvasom az újságban, hogy Marib környékén helybeli törzsek elraboltak három németet. Néhány héttel később öt osztrákot, újabb kis idő elteltével öt olaszt. Turistákat. Váltságdíjat kértek a jemeni kormánytól és/vagy bebörtönzött társaik szabadon engedését. Mindhárom túszejtés aránylag rövid időn, néhány napon belül szerencsésen megoldódott, ám jelezte: ha minden utcasarkon nem is leselkedik veszély a külföldi utazóra, errefelé, ahol a törzsiek igen jól kiismerik magukat és a semmiből előbukkanva azon mód el is tűnhetnek a semmiben, nem árt az elővigyázatosság. Más kérdés, mire ment volna egy szál géppisztollyal a mi emberünk akár csak három felfegyverzett túszejtővel szemben.

                               Valahol itt kapartunk el

     Shabwa városánál érjük el az aszfaltozott utat, egyben a hatalmas Hadramaut-vádi nyugati végét. Shabwa mint település valamilyen formában ma is létezik, ám ennél jóval érdekesebb az a romegyüttes, mely még abból a korból származik, amikor előde, egy kiterjedt oázis a Hadramaut királyság székhelye volt úgy 2700 éve. A legendás tömjénút mentén fekvő kereskedőváros, egyben vallási központ sajátos fekvése miatt vívta ki e rangot. Hajdan Dél-Arábián át vezetett ez a bizonyos tömjénút, ezzel is erősítve a kereskedelmi kapcsolatokat India, Arábia, illetve a Közel-Kelet között. A tömjént a tömjénfa, a hozzá hasonló mirhát a hasonnevű cserje gyantájából és kérgéből nyerték ki, nem csupán vallási szertartások elengedhetetlen kellékeként, hanem gyógyszerként és balzsamozáshoz is használták, többek között az egyiptomi fáraók mumifikálása során is. 

                           Az ősi Shabwa romjai

      Fél négy körül gurulunk be Szajunba (Sayoun), pontosabban a város külterületén levő szállodánkba. Reggeli óta gyakorlatilag nem ettünk. Mivel ez már nem először fordul elő, nekem pedig, tetszik vagy sem, úgy kívánja a szervezetem, hogy három-négyóránként vegyek magamhoz valami táplálékot, kénytelen vagyok egy jót üvöltözni Istvánnal. Dühömet nem elmém, csupán a gyomromat kitöltő elviselhetetlen űr, no meg a régóta tétlenkedő emésztőnedvek táplálják. Na jó, de hol van István, meg a többiek? Valahol elszakadtunk egymástól. A recepciós kissé beszél angolul, már osztaná a kulcsokat, vitetné a csomagokat fölfele, de azt se tudjuk, hová. Ez a mi szállodánk egyáltalán? Talán föl kéne hívni Szaidot, merre kujtorognak. Lehet, nem tűnik természetesnek, de neki is, meg a sofőröknek is van mobilja, térerő pedig még a homoksivatag közepén is volt. Abdul némi tipródás után elszánja magát és felhívja az iroda sana’ái központját, árulják már el neki Szaid mobilszámát. Úgy indultunk neki a több ezer kilométeres útnak, hogy történetünk kulcsfontosságú figuráinak halvány fogalma sem volt egymás telefonszámáról. Úgy egy óra múlva befut a társaság maradéka, végre jól összeveszhetek Istvánnal (aztán egy óra múlva kölcsönös bocsánatkérések közepette szépen kibékülünk). Valami piacon jártak, hogy élelmet vegyenek. E naptól kezdve ezt az aktust mindenütt szépen megejtettük együtt. Csak azt nem értem, miért kellett ehhez nekem kicsapnom a biztosítékot, miért nem jut ez eszébe magától egy túravezetőnek. De azért sejtem az okát. István tőről metszett bölcsész (érthetjük szó szerint, hiszen egy igen neves irodalomtörténész fia), ehhez mérten kevés gyakorlati érzékkel és ilyen irányú túravezetői tapasztalatokkal. Ellenben a dubai repülőtéren töltött éjszakán olyan, mintegy háromórás, egyetemi szintű előadást tartott Arábia történelméről, irodalmáról, miegymásról, hogy csak lestünk a söröktől, Martiniktól, Campariktól, meg az eleve kódolt álmosságtól kókadó pilláink alól.

                  Térerő a sivatagban is volt - csak az ész hiányzott            

     A ma esti vacsorára négyféle húsételből lehetett előre választani a hotel éttermének kínálatából, s végre eljött az alkalom, hogy életemben először – többekkel együtt – kipróbáljam a tevehúst. Semmi különös, állagra átmenet a sertés- és a marhahús között, ízre…, hát, nem is tudom, mindenesetre elégedetten álltam föl az asztaltól. Érdekes, sok emlékem nem maradt meg a jemeni konyháról, talán csak a maribi hotel fenséges svédasztalos vacsorája, különös tekintettel az egészen szenzációs marhapörköltre (vagy valami nagyon hasonlóra). Reggelire általában a baguette-nél kisebb, de hasonló kivitelű franciás kenyeret kaptunk vajjal, dzsemmel, főtt tojással, jó esetben feta sajttal, ananásszal, banánnal, dinnyével és persze az elmaradhatatlan teával, kávéval. Kevésbé jó esetben mackósajttal. (Érdekes, e szót így, kis kezdőbetűvel, egybeírva is gond nélkül elfogadja a számítógép helyesírás-ellenőrző programja.) Nos, ez természetesen nem a klasszikus otthoni hajdani Mackó sajt (vagy ahogy manapság hívják, Medve), hanem valami egyéb fedőnevű, háromszög alakú ömlesztett sajt. Mindegy, akármi is van rajta, nekem ez mind mackósajt. Amikor napközbeni kajabeszerzési tevékenységünk normalizálódott, felfedeztem, hogy kis boltokban úton-útfélen árusítják, ez vált napközbeni betevőm alapételévé. Más ehető tudniillik (a sokféle gyümölcsön kívül) nemigen akadt. Pompásan be lehetett passzírozni a szintén piacokon beszerzett kéttenyérnyi méretű lepénykenyerek közé, bár egy idő után kissé untam, az út végén meg már csaknem brummogtam. Jemenben állítólag úgy negyvenféle kenyeret (maradjunk inkább a sütőipari termék kifejezésnél) sütnek, búzából, árpából és az ördög tudja, még mi egyébből. Párszor vacsoráztunk hagyományos (értsd: nem szállodai) étteremben, ahol többnyire óriási, a fél asztalt beborító nagyon vékony, ropogósra sütött kenyérfélét hoztak ki először, mely különféle mártások tunkolására is kiválóan alkalmas. A hagyományos arab konyha segédeszközeihez a kés és a villa nem okvetlenül tartozik hozzá, bár nekünk, barbároknak általában adtak. A helybeliek kézzel esznek, méghozzá kizárólag a jobbal, mert a bal „tisztátalan”. Találják ki, miért! Annyit segítek, hogy amikor még nem volt papír, akkor azzal… utána pedig megmosták. A szokás megmaradt, bal kézzel átnyújtani vagy átvenni valamit ugyancsak illetlenség az iszlám világban.

                             Sayoun központi része

   Jemenben nincsenek országúti büfék, vagy ha mégis akad valami étteremféle, ilyenkor, ramadan idején napközben zárva tart. Talán nem mindenki tudja, de az iszlám naptár nem a mi Gergely-naptárunk szerint „működik”, hanem holdhónapokban számol, így a ramadan is évről évre vándorol a kalendáriumban, melyben ez a kilencedik hónap. Kezdetét az újhold sarlójának első megjelenése jelzi. Eredete kissé bizonytalan, de az iszlám megjelenésének igen korai szakaszához köthető.

     Egy legenda szerint Mohamed magányosan üldögélt a pusztaságban, amikor megjelent neki Gábriel arkangyal, átadott egy aranytáblát azzal, hogy olvassa el. A tábla tartalmazta a muzulmánok szent könyvének, a Koránnak az alapelveit, ugyanúgy, ahogy az Ótestamentumét is azok a bizonyos kőtáblák, melyeken Mózes a Sinai-hegyen a Tízparancsolatot megkapta az Úrtól. Kérdés, persze, miért pont Gábriel jelent meg Mohamednek. No meg: ki volt egyáltalán Mohamed? Ehhez tudnunk kell, hogy már jóval a prófétává lett férfiú fellépte előtt az Arab-félszigetet lakó beduinok, illetve a kereskedővárosok – köztük Mekka – lakói is Allahot tisztelték legfőbb istenükként. Iszlám még sehol sem volt, amikor Mekkában ott őriztek egy rejtélyes eredetű követ (valójában meteoritdarab), a Kábát, melyhez már javában zarándokoltak is.

     Mohamed is Mekkában született, 570 táján, szegény családban. Később egy gazdag kereskedő lányát vette feleségül, de szíriai kereskedőútján megismerkedett egy keresztény aszkétával, akinek hatására magányos vallási elmélkedésre visszavonult a természetbe. Morfondírozásai végén arra jutott, hogy a gazdagság romlottságot hozott magával, az emberek elhanyagolják Allah tiszteletét. Tanait hirdetni is kezdte, ám mivel ezek nem találtak visszhangra a nép körében, átköltözött Medinába Ezt hívják „Mohamed futásának”, vagyis hidzsrának, időpontja, 622. július 16-a később a muzulmán időszámítás kezdete lett. Mármost azért Gábriel hozta el neki Allah üzenetét, mert ő jó angyalnak számított; olyannak, aki megvalósítja Allah akaratát, szemben a rossz angyalokkal, a dzsinnekkel, akik viszont csak a rosszra csábítják az embereket. Az iszlám tanítása szerint a Mohamed korát megelőző próféták, köztük Jézus (Iszá) tanításait a zsidók és a keresztények meghamisították, így aztán Gábriel találtatott a legmegfelelőbbnek, hogy Allah tanításait közvetítse.  A tanokat, persze, idővel írásba is kellett foglalni. Mohamed azonban – vallástörténészek szerint – nem ismerkedett meg a betűvetés tudományával, azért valószínűleg egy hozzá közelálló írástudó jegyezte le gondolatait. Ez lett a Korán (magyarul tanítás), minden muzulmán szent könyve, melyet azonban csak Mohamed halála után foglaltak egységes keretbe és nem csupán Mohamed diktálásait, hanem kortársainak írásait is tartalmazza.

     Itt és most tegyünk egy parányi kitérőt. Aki járt már arab országban, tapasztalhatta, hogy a muzulmánok kifejezetten rühellik, ha fényképezik őket. A köztudatban úgy él, hogy az iszlám tiltja az emberábrázolást; ez valójában így nem igaz: eredetileg csak Allah képmásának elkészítését tiltotta, de tény, hogy vallási intézményeikben semmiféle emberszerű lény képét nem fedezhetjük fel. Ezért is váltak oly díszessé mecsetjeik, hogy azért adjanak a művészeteknek is. Ha viszont iszlám országokban utazgatunk, a közintézményekben, de még éttermekben is lépten-nyomon láthatjuk az épp aktuális vezető, király fényképét, az iráni városok meg egyenesen tele vannak a legfőbb vallási és állami vezetők képmásának gigaposzter változatával. Nos, a gyerekek nemhogy utálják a fényképezést, hanem egyenesen kérik, mondhatni, kikövetelik, különösen mióta a digitális gépeken azon nyomban meg is tekinthetik önmagukat. Így aztán városon, falun egyaránt melegében gyerekcsapatok özönlöttek el bennünket és imígyen kiabáltak: szura, szura. Először azt hittem, köszöntés, esetleg gúnyolódás, de István felvilágosított, mit is akarnak: fényképet. Kérdem tőle, mit jelent valójában ez az arab szó. Azt, hogy kép, felelte. Logikus. Aztán hazajöttünk, teltek-múltak a hetek, még ott csengtek a fülemben a kinti szavak, amikor egyszer csak belém villant: ezt a szurát már olvastam valahol. Azonnal előrángattam egy vallástörténeti munkát és megtaláltam, amit kerestem. A Korán szövegeit szurákra, szám szerint 114-re osztották. Ezek szerint valamiféle fejezetet is jelent, vagy csak hasonló hangzású, ezt bizony nem tudom, mindenesetre érdekes.

    Akkor hát vissza is térhetünk a ramadanhoz, mely már benne foglaltatott a Koránban is és valószínűleg Mohamed életében, vagy röviddel utána megjelent az iszlámban. Ez a vallás egyik alappillére az öt közül; a böjti hónap. Célja, hogy az emberek önmegtartóztatással közelebb kerüljenek Allahhoz és magasabb szintre emeljék hitüket. A böjt önuralomra tanít és felkészíti a muzulmánokat arra, hogy szenvedjenek meg hitükért, az Allahhoz való feltétlen engedelmességért. A böjti hónap alatt napkeltétől napnyugtáig tilos enni, inni, dohányozni, szexuális életet élni. Utóbbi korábban a teljes holdhónapra vonatkozott, később azonban módosítottak, éjszaka azért azt is szabad. Hitetlen kutyaként azt gondolhatnánk, ez valami brutális kegyetlenség, s mi tagadás, nem lehet valami nagy öröm hosszú órákat étlen-szomjan kihúzni. A Korán azonban engedményeket is tesz. A böjtöt csak annak kell betartania, aki képes rá. Nem kötelezik böjtre a pubertást még el nem ért gyermekeket, a betegeket, a gyenge fizikai állapotban levőket, így például az öregeket, a terhes vagy éppen szoptató nőket, a csatában harcolókat, de azokat az utazókat sem, akik öt napnál rövidebb ideig vannak távol otthonuktól. Ha aztán valaki ilyen-olyan okból nem tudja teljesíteni a böjti előírásokat, de később képes rá, a kiesett napokat a következő ramadan előtt bepótolhatja.

     Ez így, gondolom, elég vadnak és elvontnak tűnik, de rögvest említek példákat. Jemenben a kissé felvilágosultabb emberek a külföldiektől, mondjuk a keresztényektől nem várják el, hogy tartsák magukat a böjthöz, de már csak tiszteletből és szolidaritásból sem illik előttük vedelni-zabálni. Előfordult, bár nem sűrűn, hogy utcán suttyomban rágyújtottam. Gyerekek szóltak rám nem egyszer, az égre mutogatva, hogy hát ramadan van. Sofőrjeink úgy vezettek végig – nem egyszer napi 300 kilométert, akár a sivatag perzselő poklában is –, hogy egyetlen korty vizet meg nem ittak, legföljebb a szájukat öblítették ki, de ki is köpték a vizet tüstént. Az evés szóba sem került. Hogyan nem ájultak ki a kormány mögül, egyszerűen nem értem. Mi, hitetlenek napközben biztosan megittunk két liter vizet fejenként, de helyenként három se lett volna sok. Szaid nem csinált ekkora problémát a dologból, enni ugyan nem láttam napközben, de vizet ivott. Utazásunk vége felé egy hegyi faluban szálltunk meg, ahol a „hotel” egyik fiatal, rokonszenves, angolul is gagyogó alkalmazottja már napnyugta előtt vígan füstölt. Mondom, hát a ramadan? Beteg vagyok, felelte. No, és mi a bajod? Semmi, felelte somolyogva. Ugyanott egy másik srác kérdőn nézett rám, amikor rágyújtottam. Keresztény vagyok, feleltem, ránk nem vonatkozik a ramadan. Nagyon értetlenül bámult vissza. Amikor Mukallából repülőn utaztunk vissza Sana’ába és még nem voltam egészen tisztában a helyi regulákkal, kérdem Istvánt, remélem, a pilótákat és a légiirányítókat felmentik a böjt alól. Hát persze. Arra viszont kíváncsi voltam, szolgálnak-e föl ételt-italt a Yemenia légitársaság e belföldi járatán. Szolgáltak bizony. A helybeliek természetesen nem ették-itták meg, ám többségük bespájzolt a táskájába, jól jön az még naplemente után. (folyt. köv.)

Az előző fejezeteket az Archívumban találjátok!!!

MÁR MOST FELHÍVOM OLVASÓIM FIGYELMÉT, HOGY EZ A KÖNYV (TÚL NAGY A VILÁG) RÖVIDESEN BEFEJEZŐDIK. JEMENBŐL MÉG HÁROM RÉSZ VAN HÁTRA, EZ JÚLIUS UTOLSÓ HETÉRE LEMEGY. EZ UTÁN KB. AUGUSZTUS UTOLSÓ HETÉIG A BLOG SZÜNETEL, MAGYARÁN, ÚJABB RÉSZEKET NEM TÖLTÖK FEL - DE ETTŐL FÜGGETLENÜL A RÉGEBBIEKET MÉG LEHET OLVASNI, SŐT. HOGY MI JÖN UTÁNA, MÉG ÉN SEM TUDOM, PONTOSABBAN NEM DÖNTÖTTEM EL. EHHEZ KÉREM AZ OLVASÓK JAVASLATÁT. LEHET VÁLASZTANI.

1. VÁLTOZAT A 2001-BEN MEGJELENT UTAS ÉS VILÁG CÍMŰ KÖNYVEM FEJEZETEI, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: SZICÍLIA ÉS A LIPARI-SZIGETEK, KENYA-TANZÁNIA, ALBÁNIA, SPITZBERGÁK, KÍNA, ÍRORSZÁG, THAIFÖLD, INDIA, AZORI-SZIGETEK ÉS MADEIRA, ALASZKA.

2. VÁLTOZAT. EGY ÚJ, MÉG SOHA MEG NEM JELENT KÖNYV, AMINEK "A VILÁG KÖZEPE" CÍMET SZÁNOM, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: VIETNAM, BRAZÍLIA, BURMA ÉS KAMBODZSA, INDONÉZIA (JÁVA), SRÍ LANKA, GRÖNLAND, LÍBIA, JAPÁN, NYUGAT-AFRIKA (TOGO, BENIN BURKINA FASO)

AZT KÉREM, HOGY VAGY A FB-OLDALRA, VAGY IDE KOMMENTBE ÍRJÁTOK MEG, MELYIKET SZERETNÉTEK OLVASNI.