VIETNAM - 2006

   Mielőtt elérnénk a tengert, futó látogatást teszünk Po Klong Garai templománál, mely a később még említendő cham kultúra maradványa. Egy legendás király emlékére emelték a 13. század végén, vörös, égetett agyagtéglákból. Voltaképp három toronyszerű építmény, melyek az uralkodó vallás, a hinduizmus tiszteletére létesültek.

                                                    Po Klong Garai egyik temploma

   Nha Thrangnál futunk ki a tengerhez és nem hiszek a szememnek. A sok kilométernyi hosszúságú homokos strand mentén gombaként nőnek ki a földből, szinte százas nagyságrendben, a hotelek. Ha a magyar utazásszervezők kicsit eltöprengenek, pár év múlva ide (vagy más vietnami partszakaszra hozzák) az otthoniakat, akiket mostanság Thaiföldre visznek. (Nos, azóta eltelt pár év és a magyar utazásszervezők a jelek szerint nem töprengtek el túlzottan.) Ottjártamkor úgy 350 ezer lakója lehetett, de rövidesen eléri a félmilliót is. Ahhoz képest, hogy a 20. század elején egy-két kis halászfalu volt a környéken, szép karrier.

                       Nha Thrang tengerpartja (részlet)

    Vietnamnak megszámlálhatatlan csodálatos (egyelőre még szinte érintetlen) tengerparti strandja van, pokolian olcsó, az infrastruktúra robbanásszerűen fejlődik. Nha Thrangból például kiváló csónak- (hajó-)túrákat lehet tenni a környező szigetek, öblök halászfalvaiba. Kissé elbizonytalanodom, amikor a partraszálláshoz be kell mászni egy kerek, félgömböt formázó, bambusznádból font parányi csónakba, tudniillik hogy mikor borulunk be, másrészt hogyan lehet ezt egy szál evezővel a partig eljuttatni. És lehet! (Ráadásul bambuszfonás ide vagy oda, egy csepp víz sem szivárog a csónakokba.) A vietnamiak még kisebb halászútra is ilyenekkel mennek, a hosszabbakkal meg a kikötőkben horgonyzó, egytől egyig rozoga bárkák ezrein. A faluban a bambuszviskók mellett meglepően sok az új téglaház, a gyerekek számítógépes játékokkal szórakoznak, a felnőttek pedig délelőtt tízkor már ebédelnek. Érthető, hiszen éjszaka járnak ki halászni.

                      Mi is ilyen alkotmánnyal evickéltünk partra

                                                   Ide érkeztünk

                                    Országszerte tízezrével látni faluhelyen ilyen házakat (is)

                                 A gyerekek jól elvannak

   A hajótúrát mi sem hagyjuk ki; kissé rozzant, halászbárkából átalakított járművünkön kapjuk az ebédet, és ha valaki kényeztetni akarja magát, legott masszázsban is részesülhet (én akartam). Madárcsontú, de vaskezű lányok gyömöszöltek, gyúrtak bennünket, aztán úgy derékig a vízben gázolva partra szálltunk egy eldugott kis öbölben némi relaxálásra, úszásra, pancsolásra.

                             Ebédünk a hajón

                                   Halászfalvak

   A partvidéken északnak haladva egymást követik a kis halászfalvak, ezekbe azonban aligha teszi be a lábát idegen. Aztán jön egy másik gyöngyszem, a Világörökséghez sorolt Hoi An, mely nem közvetlenül a tengernél, hanem egy folyó, a Thu Bon partján fekszik. Ettől eltekintve már vagy kétezer évvel ezelőtt Délkelet-Ázsia egyik legfontosabb kikötője volt, később pedig a Cham Királyság tartotta ellenőrzése alatt mint a fűszerkereskedelem központját. A 16. század közepétől-végétől a korábban már errefelé kereskedő japánok és kínaiak után jöttek a portugálok, az angolok, a hollandok, akik átmenetileg felvirágoztatták, ám idővel szerepét átvette a közeli, kissé északabbra fekvő Da Nang. A város egykori megosztottságára emlékeztet a 16. század végén épült nevezetes, fedett Japán híd, mely a hajdani, japánok, illetve kínaiak által lakott városrészeket kötötte össze. Egyik végén erősen lepusztult majom- ,a másikon kutyaszobrok vigyázzák, s hogy miért pont ezek, a fene se tudja; eredetük belevész a múltba. Egyik végén jellegtelen kis templom is van. A kínai építészetet néhány szép pagoda és közösségi házak képviselik. A jelent meg leginkább a piacok. Görbe hátú anyókák eveznek föl a folyón és vagy egyenest a csónakból kínálják portékáikat, vagy megpakolva, vállukon átvetett bambuszrúdon cipelnek két kosarat a piacokra. Valami (vagy valakik – leginkább a turisták) megihlette a jelenkor festőművészeit is; ennyi galériát egy helyen aligha láttam másutt. A művek között akadnak egészen jók éppúgy, mint förtelmesek is, de a színekkel egyik alkotó sem spórol.

                                Hoi An óvárosa

                                             A Japán híd

                                      Kínai közösségi ház

                                                  Úton a piacra 1.

                                                  Úton a piacra 2.

   A város a hátizsákosok paradicsoma. Számos kínai, illetve francia koloniális műemléképülete mellett arról is híres, hogy itt tetőtől talpig fel lehet ruházkodni, nagyjából 20 ezer forintnyi dongból. Éjjel-nappal kattognak a varrógépek, nem is értem, ki veszi meg ezt a töméntelen cipőt, ruhát. Magam is elcsábulok egy jó kiállású zakó láttán, már kérném, de a fiatal hölgy leállít: ez csak próbadarab, már ki is fakult, hanem most (este kilenckor) szépen méretet veszünk, kiválasztjuk az anyagot és másnap délután kettőkor mehetek érte. Csak hatkor mentem (persze, kész volt), mert Bruce egy félnapos biciklitúrát organizált a környékbeli falvakba. Egész napra 1–2 dollárért lehet drótszamarat kölcsönözni. Tekerünk szépen, megnézzük a rizsföldeken folyó munkát, besegítünk pár lapáttal egy építkezésen, ámulva nézzük, hogyan ácsolnak halászbárkát egyszerű kézi szerszámokkal, aztán egyszer csak járművem ledobja a láncot. Visszarakom, kisvártatva megint ledobja. A vietnamiak ezermesterek, megállunk egy kis műhelynél, egy kulccsal megfeszítik a láncot, mely azonban megmakacsolja magát és egy-két kilométer után elpattan. Az én idegeim is; leszállok és földhöz vágom. A biciklit. Annyira nem tört össze, hogy a hátralévő három kilométeren ne tudtam volna vele a pedálon állva hazarollerezni.

                                                  Falusi turizmus - hajóépítők

                                           Íme, kész a zakóm

   Hoi Antól nem messze fekszik a hajdani (III–XV. század) Champa (avagy Cham királyság) egyik ékessége és vallási központja, My Son. A cham kultúrára az indiai hatás nyomta rá a bélyegét, teret hódított a hinduizmus, a tudományos életben átvették a szanszkrit írást. Amúgy máig létező, a maláj-polinéz nyelvekkel rokon saját nyelvük is van, amit manapság nagyjából negyed millióan beszélnek Vietnam, Kambodzsa és Thaiföld, valamint a kínai Hainan sziget eldugott részein. A lelőhely égetett téglából emelt, főként vallásos építményeinek jó részét a háborúban csúnyán lebombázták az amerikaiak, ám a cham kultúra számtalan csodálatos emléke, reliefek, szobrok formájában megtekinthető Da Nang múzeumában, melyet teljes egészében a cham szobrászatnak szenteltek. A közel egymilliós nagyvárosban csak ezért állunk meg egy jó órára, egyéb látnivaló nemigen akad, de a múzeum tényleg szenzációs. Da Nang Vietnam legnagyobb ipari központja, egyik fő kikötője. A háború idején az itteni volt a világ legnagyobb forgalmú repülőtere, mely, mondanom sem kell, nem a polgári lakosságot vagy a turistákat szolgálta ki.

   My Sonban, ha már esik az eső (meg amúgy is), kétóránként folklórbemutatót is tartanak. Hogy ne feledjem, életemben itt láttam először kelet-ázsiai lányok hasát. Hiába, a hindu táncokhoz legalább egy kicsit neki kell vetkőzni. Nem mintha kifejezetten gerjednék a kelet-ázsiai nők hasára, de tényleg ritka látvány, nem nagyon mutogatják. A régió legtöbb országában a bikini elképzelhetetlen, a japán lányok is csak az utóbbi években merészkedtek el ilyen ledérségig.

                              My Son egyik romépülete

                                         Cham reliefek Da Nang múzeumában

      Aki a 60-as évek vége felé már eszmélt a világra, aligha felejti el My Lai nevét. 1968 márciusában egy amerikai osztag parancsot kapott, hogy derítse fel és pusztítsa el Son My falut (valójában ez volt a neve egy nagyobb faluközösségnek, melynek egyes részegységeit az amerikaiak My Lai 1, 2, 3, 4 néven jelöltek). Úgy vélték ugyanis, hogy a falubeliek segítik és bújtatják a vietkongokat. Próbálták volna ne segíteni őket. Akkor meg azok gyilkolászták volna őket mint kollaboránsokat. A katonák gerillákat ugyan nem találtak, de feltételezték, hogy föld alatti rejtekekben bújtak meg. Az amerikaiak válogatás nélkül mindenkit lemészároltak, öreget, gyereket, nőt. A mészárlást egy fiatal amerikai helikopterpilóta, Hugh Thompson állította le, amikor látta, hogy az osztag parancsnoka egy bunkerban elrejtőzött sebesült vietnami civileket akar kivégezni. Honfitársai felé fordított géppuskákkal két újabb helikoptert hívott, hogy a sebesült vietnamiakat elszállíthassák. Őt és két társát 30 évvel a mészárlás után tüntették ki. A kegyetlenkedésért csupán egy katonát, William Calley hadnagyot, az egyik szakasz parancsnokát büntették meg. A tárgyaláson életfogytiglant kapott, de három és fél év házi őrizet után Nixon elnöki kegyelemben részesítette. Azon a fekete kő emlékfalon, melyet a mai látogató is megtekinthet, 504 megölt ember neve szerepel (az amerikaiak 347 áldozatról tudnak). A házak romjait romként rekonstruálták (merthogy semmi sem maradt belőlük), az elpusztult falurész emlékhely, sosem épült újjá, környékén viszont pezseg az élet. Zöldellnek a rizsföldek, cikáznak a robogók, az iskolások itt is a megszokott hófehér egyenruhában bicikliznek. My Laiban megállt az idő, Vietnamban azonban, úgy általában, robog, ezerrel. (folyt. köv.)  

                                         Az emlékfal My Lai-ban

                     A teljesen elpusztított falunak még a romjait is rekonstruálni kellett

AZ ELŐZŐ RÉSZEKET AZ ARCHÍVUMBAN TALÁLJÁTOK!