Burma, 2006

Mandalay Burma spirituális, vallási központja, egyben utolsó királyi fővárosa. Ez persze nem jelenti azt, hogy ősi település. 1857-ben alapították, szűz területen, bár a királyi székhelyek mindig is ezen a vidéken voltak. Dicső korszaka is rövidre nyúlt: miután alapítója megépíttette a kőfallal körülvett palotát, rövidesen elhalálozott, utóda pedig úgy lezüllesztette országát, hogy a britek csekély ellenállás mellett elfoglalták és az „arany város”, avagy „az univerzum központja” jelentéktelenségbe süllyedt. A palota épületei a világháborúban a britek és a japánok közti harcok során porig égtek, a falakon belül ma részben katonai garnizon van, amúgy meg nem tudom, nem jártunk odabenn.

     A város a pali nyelvből származó mandaláról kapta a nevét, ami sík földet jelent, ámbár meghatározója egy 230 méter magas domb, melyet maga Buddha jelölt ki egy nagy település számára. A dombon ma pompás pagoda emelkedik, sztúpája Buddha három csontját őrzi. Ilyenek olvastán mindig az jut eszembe, hogy ha Buddha valamennyi sejtjét szétosztották volna a világ buddhista kegyhelyei között, még az se lett volna elég. Ha körbeautózgatjuk Mandalay környékét és fölmegyünk a Sagaing-dombon álló pagodába, amerre csak a szem ellát, minden dombocskán, minden völgyben sztúpák fehérlenek vagy aranylanak. És még ez sem elég, sorban épülnek az újak. A külföldi hajlamos azt hinni, hogy a burmaiak valamiféle vallási tébolyban szenvednek, ám ez nem így van. Hitük teljesen átjárja mindennapjaikat. Azt hiszem, az állam is jócskán benne van az újabb sztúpák építésében, úgy gondolván, hogy amíg az emberek imádkoznak, legalább nyugton maradnak.

                              Kilátás a Sagaing-dombról

   A buddhizmus szelleméről igazából egy monostorban, például az Amaypura nevezetűben győződhetünk meg, akár itt, Mandalay környékén. Sok turista keresi fel, s ezt a szerzetesek láthatóan nem bánják. Nagyjából ezren élnek a falain belül, persze, ez semmiség ahhoz képest, hogy egész Burmában kereken félmillió szerzetes, illetve apáca van, de csak nagyjából a negyedük szenteli egész életét Buddhának. Társadalmi elvárás, hogy minden férfi életében legalább kétszer némi időt monostorban töltsön, először 10 és 20 éves kora között, majd felnőttként is. Az első bevonulás a fiúk számára felnőtté avatás is. Kopaszra borotválják a fejüket, felöltik az itt jellegzetes vörös leplet (másutt, Délkelet-Ázsiában e ruházat színe többnyire sáfránysárga), és csupán néhány, a mindennapi élethez szükséges tárgyat birtokolhatnak. Hajnalban kelnek, főtt rizst esznek, aztán indulnak szokásos élelembeszerző körútjukra nagy, fekete edényeikkel, az emberek pedig már rendszerint a házuk előtt várják őket. Az ételt még délelőtt elfogyasztják, 12 után már nem ehetnek. Fő foglalkozásuk egyébként az ima és a meditálás. A lakosság nemhogy nem tekinti tehernek (pedig teher ez, hiszen nagyon sok a szegény) a szerzetesek élelmezését, hanem örömmel teszi, szent kötelességből. A szerzetes nem nézhet az adományozóra, nem köszönheti meg az ételt, hiszen ő tesz szívességet azzal, hogy elfogadja. A jobb módú családok egyenest a monostorba viszik az élelmet. Éppen az osztás zajlott, amikor megérkeztünk az Amaypurába. Hatalmas üstökben gőzölgött a rizs, elegáns asszonyok adagolták. Kapnak mást is, például húsfélét, gyümölcsöt vagy édességet, és a monostoron belül is főznek, csak nem a teljes rangú szerzetesek, hanem fiatal tanítványaik. A szerzetes ugyanis nem dolgozhat. Pénzt elfogadhatnak, de ők maguk nem vásárolhatnak.

                                    Ételosztás a monostorban

   Már Rangunban feltűnt, hogy rózsaszínű lepelben teljesen kopasz fiatal apácák jártak-keltek az utcákon. Amúgy tar fejjel a fiúk és lányok annyira egyneműnek tűnnek, hogy legföljebb szelíd domborulatok és az öltözék színe árulja el, hogy ki kicsoda. Úgy tartják, ha már egyszer kopaszok, nem nézegetik magukat a tükörben, jobban összpontosíthatnak vallásra. Amúgy a burmai nők előszeretettel ékesítik magukat a thanakafa porával. Kövön csiszolnak le az ágakból némi port, vízzel elegyítik és az arcukra, homlokukra kenik. Állítólag azért, hogy védjen a napsütéstől, fehérítse az arcbőrt, ám inkább a smink szerepét tölti be. A kislányok 8–10 éves koruk táján vonulnak be a kolostorba, gyönyörű ruhában, fejdísszel, kisminkelve, szüleik kíséretében, hogy aztán rövidesen elkezdjék – többnyire csak néhány hetes – kolostori életüket. Ilyen bevonulásnak voltunk szemtanúi Mandalay leghíresebb pagodájánál, a Mahamuninál, mely 1784-ben épült.

                                      Szerzetesnők

                                    Ezek a kislányok pár hétre szintén kolostorba vonulnak

                                  A nők a thanakafa porával védik-díszítik az arcukat

    A Mahamuni fő látványossága a közel négy méter magas, ülő helyzetű Buddha-szobor. Bronzból készült, de az idők során helyenként már 15 centi vastagon vonták be leheletvékony aranylapocskák tömegével. E műveletet csak férfiak végezhetik, a nők kissé távolabb, elkülönítve foglalnak helyet. Az aranylapocskák készítésére külön manufaktúrák létesültek, s mint magunk is láttuk, a rizspapírszeletek és bőrlapocskák közé tett, tömbbe rakott nagyon vékony aranylapokat izmos férfiak püfölik kalapáccsal órákon át, hogy a kellő vékonyságot elnyerjék. Finom ujjú asszonyok, lányok szedik szét, formázzák és csomagolják a lapokat. Azt mondják, egyetlen uncia arannyal (kb. 30 gramm) tíz négyzetmétert is be lehet fedni. Amúgy az aranyat az Irrawaddynak és mellékfolyóinak hordalékából nyerik ki. Persze, tudom ám, min jár most a furfangos magyar ész. Hogy kapzsi alakok nem kaparják és lopják le e szent helyekről azt a sok aranyat? Nyilván eszükbe sem jut. Bizonyára lopnak Burmában is eleget, de – ellentétben a mi templomfosztogatóinkkal – szent helyekről soha.

               Kissé túlaranyozott Buddha a Mahamuni templomban

   Mandalay lakossága immár meghaladja az egymilliót, ebből, becslés szerint úgy 30 százalék lehet a kínaiak aránya, akik főként Jünnan tartományból érkeztek, zömmel az utóbbi évtizedekben. A város nevét talán még azok is ismerik, akik semmit sem tudnak Burmáról, hiszen Rudyard Kipling gyönyörű versben örökítette meg. A rock kedvelői pedig a Blackmore’s Night „Way to Mandalay” című számáról ismerheti. (Vers és link a nótához a végén!)

    Az Irrawaddy partján töméntelen bárka álldogál, árut hoznak-visznek, északról leginkább rönkfát, az ország egyik nagy kincsét, a tikfát. A „kikötő” elég rettenetes, leginkább szeméttelepre hajaz, de laknak is a környékén, képzelhetik, milyen körülmények között. Innen indulunk csónakkal fölfelé úgy félórányira, a megalománia egyik emlékének, a minguni pagodának a megtekintéséhez. Bodawpaya király meg akarta építtetni a világ leghatalmasabb, 150 méter magas pagodáját, égetett téglából. A munka 1790-ben kezdődött, szolgák, hadifoglyok közreműködésével. Egy 1838-as földrengés annyira megrongálta a téglaalapot, hogy leálltak úgy 50 méternél. A közelében emelkedik csodálatos fehérségével a Hsinphyumae pagoda, mely úgy 200 éve épült, de egy földrengés hamarost csúnyán meg is rongálta. Azóta szépen rendbe tették.     

                    A félbehagyott minguni pagoda

                                                      A Hsinphyumae pagoda

                      Cukrot osztogat egyik útitársunk

      Itt már kezdett elhatalmasodni rajtunk a sztúpamérgezés, pedig még messze nincs vége. Egyik útitársunk, aki alighanem egyenest a Kossuth térről indult útnak és végighurcolta nemzeti lobogónkat egész Burmán, épp e tájékon beszélt méregdrága műholdas telefonján hazafelé (amúgy mindenhol beszélt), s a kérdésre, hogy milyen, tömören csak ennyit felelt: Buddha Buddhával, sztúpa sztúpával. Épp csak azt nem tette hozzá, hogy „Gyúrunk, vazze?”, ám a helyzetet kétségtelen pontossággal summázta.

     Tizenkét órás hajózás le az Irrawaddyn, délnek. A parton pokoli szegénység, elszórt kis falvak, tanyák, ágakból összetákolt hajlékok, tömérdek gyerek. Burma az angol gyarmati időkben, de még a XX. század 50-es éveiig is, Délkelet-Ázsia legfejlettebb országa volt (jó ideig a világ vezető rizsexportőre), most az egyik legszegényebb. Pedig van olaja, aranya, drágakövei, itt vannak a Föld talán legnagyobb tikfaerdei, melyeket, persze, rendesen irtanak. 1989-től – kivéve a legfontosabb ágazatokat – elkezdték liberalizálni a gazdaságot, de a privát szektor is szorosan kötődik a kormányhoz. Az infrastruktúra elavult, a külföldi befektetők – kevés kivétellel – elkerülik Burmát. A mezőgazdaság mindvégig magánkézben maradt, jórészt sok, elaprózott kisparaszti föld jellemzi, no meg föld nélküliek tömege, a termőterület 60 százalékán rizst termesztenek.

                       Falusi nyomorúság az Irrawaddy mentén

      Este érkezünk Baganba, egy rakás hintó (szekér?) vár bennünket; itt ezzel fuvarozzák a turistákat. Egész Burmában nem láttam négykerekű lovas járművet, nekik elég kettő is. Végigvágtázunk a kisvároson, hogy aztán kilyukadjunk ismét az Irrawaddy partján, egy határozottan elegáns bungalószállónál. A 42 négyzetkilométernyi „régészeti zónában” 3000–4000 templom, szentély, sztúpa emelkedik, melynek természetesen csak csekély töredékét képes megszemlélni a közönséges látogató. Pontosabban mondva, emelkedett, mert mára csupán úgy 2200 maradt meg belőlük. Őszintén szólva már halvány fogalmam sincs, mikor merre jártunk. Burma történelmének legfényesebb, három évszázadon át tartó korszaka fűződik Baganhoz. A VII. századtól kezdtek beszivárogni az Irrawaddy termékeny síkságára a tibeti eredetű bamarok, avagy burmaiak a XI. század elején tértek át a hindu vallásról a (theravada) buddhizmusra és őrült lendülettel építették égetett agyagtéglákból templomaikat, pagodáikat, a belső falakat freskókkal díszítették. Susu nagy szakértelemmel elmagyarázta, milyen jeleneteket ábrázolnak.

                      Bagan templomai

Bennem viszont legjobban a következő jelenet maradt meg: fiatalasszony álldogál egyik templom előtt, hátán átvetett bottal, végein két kosár, egyikben fa, másikban kisgyerek. Jé, milyen édes, persze, hogy lefotózzuk. Mikor e sorokat írtam, kezembe került egy frissen megjelent magyar nyelvű könyv Burmáról, s mit látok a fotók között. Asszony, vállán két kosárral, egyikben fa, másikban kisgyerek. Ugyanők! A könyv szerzőit nem ismerem, fotókat értelemszerűen nem cseréltünk, vagyis az asszony ebből él. Ha a kisgyerek megnő és már nem bírja el, nyilván van (vagy lesz) másik. Őrület. Aztán még valami: a Facebookon felfedeztem világutazó ismerősöm, Elter Karcsi fényképét – ugyancsak róluk. Szíves engedelmével ezt be is mutatom.

                           Anya gyermekeivel

                            ... és ugyanő Elter Károly fotóján (A szerző engedélyével)

     A régészeti zónától kissé távolabb egy újabb hatalmas templom áll, az Ananda. Nem mondom, igen mutatós kívülről is, de bemenni nem akaródzik már. Péter csak-csak rábeszél, és nem bántam meg. Gyönyörűek a freskói, reliefjei, no meg áll (igen, itt speciel áll) benne négy gigantikus, aranyozott Buddha-szobor, mindegyik a négy égtáj felé tekint. Lehetnek úgy 8-10 méter magasak.

                                       Az Ananda templom

                                        ... és egyik óriási Buddha-szobra

     A burmai konyháról nem őrzök sok emléket, leginkább kínait ettem. Ami az éttermeket illeti, vannak szerény, helyi igényeket kielégítő kis kifőzdék a szokásos alapválasztékkal és vannak a viszonylag drágák a turistáknak. Középút nincs. Két emlékezetes jelenet: vacsora (úgy 2000 forintnyi összegért) egy kerti étteremben, Bagan környékén. Vendég alig, kiszolgálás csigalassúsággal. Mosdó meglátogatása, előtte kis ember, szó szerint földre borul, kézre ad mindent, személyesen kívánja megtörölgetni kezemet (talán még mást is készséggel törölne, ha a vendég úgy kívánná), borravaló után ismét térdre, kezet akar csókolni. Ha az ember nagyon akarja, meg tudja akadályozni, hogy ez megtörténjék. Nekem sikerült, de azért ez borzasztó. Más. Úton Pindayába megállunk gyors ebédre egy helyi kifőzdénél. Az ajtóban csapatostól koldulnak némi maradékért láthatóan iszonyúan mélyen élő asszonyok, gyerekek. Ez is borzasztó.

    Rövid megálló a 730 méter magas Popa-hegynél, mely egy rég kihunyt andezitvulkán roncsa, ám kivételesen nem ezért fontos. Ez a burmai nat-kultusz fellegvára, csúcsán pompás, aranyló pagodaegyüttessel. Egy hajdani bagani király, aki a buddhizmus elterjesztése érdekében leromboltatta a korábbi nat-szentélyeket, 37-re korlátozta a natok számát. Nem lehetett buta ember, mert rájött, ha békésen akarja átvezetni népét a buddhizmusba, jobban teszi, ha a nat-kultuszt integrálja belé. A hegy aljában egy kis csarnokban szépen ott sorakoznak a nat-szobrok, melyeket a hívők rendszeresen megajándékoznak, például akár focilabdával is. Az én kedvencem a dohányzó nat, az őt szimbolizáló szobor szájába országszerte dugnak cigarettát. A hegy lábánál újabb tengernyi árus, folyamatos harcban állva az ugyancsak tengernyi makákóval, melyek ricsajozva rohangálnak föl-alá és ahol lehet, lopnak. A végén jön egy szerzetes, banánt szór közéjük, s a majmok átmenetileg egymással küzdenek.

                                                     A Popa-hegy

                              Nat-szobrok

                               Egy a Popa-hegy csibész majmai közül

A folytatásban ellátogatunk még Pindayába, az Ezer Buddha barlangjához, aztán az Inle-tó lebegő kertjeihez, cölöpfalvaiba, részt veszünk egy különös gyászszertartáson, végül pár napra átugrunk Kambodzsába, Angkorba és a Tonlé Sap-tóhoz is.

ELŐZMÉNYEK az ARCHÍVUMban

Rudyard Kipling: Mandalay

Vén moulmeini pagodánál, tengernek kelet felé,
Burmai lány üldögél és rám vár? még hogy sejtem-é!
Pálma mintha szélbe súgná, harangszó ezt zengené:
"Gyere vissza, brit katona, visszavár ám Mandalay!"
Visszavár Mandalay,
Kis hajóraj ring elé,
Nem hallod az evezőket? csobban Rangoon s
Mandalay!
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

Sárga volt a szoknyácskája, zöld a sapka a haján,
És a neve Supi-yaw-lat: Ópiumkirályleány.
Roppant fehér szivart szívott, hogy a szemem ráakadt,
És nagy buzgón csókolgatott böhöm bálványlábakat:
Böhöm bálvány, csúf agyag,
Bár Buddhának mondanak,
Bánta is a lány a lábad, megismerve csókomat!
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

Szállt a rizsföldekre alkony, lett az ég is sápadó,
Kis bendzsó a lány kezében, és dalolt: Kulla-la-lo!
Arca arcomon, a karja vállam körül sima pánt,
Néztük, hogy siklik a gőzös, hogy dobog sok elefánt:
Cölöpverő elefánt,
Lenn a híg iszapba szánt,
Fönn a sűrű csend szívünkre ül és elfullasztja
szánk.
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

Ma már mindez úgy dereng fel múlt ködéből, messze rég,
Autóbusszal el nem érem Temze-partról Mandalayt;
Megtanultam: igaz, amit vén katonák mondanak?
"Ha a Kelet megigézett, szíved mindörökre rab!"
Más se űzi vágyadat,
Csak e fűszeres zamat,
És a napfény és a pálmák; csöpp harangok
bonganak.
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

Cipőtalpam koptatom csak London érdes kövein,
Mocskos angol köd szitál rám, csontig lázban ráz a kín;
És ha ötven cselédlánnyal lát is Chelsea meg a Strand,
Locsoghatnak szerelemről: tudják is, hogy mit jelent?...
Húsos arc, kéz összekent,
Mit se tudnak, annyi szent!
Pálma árnyán drága lány vár, zöld fényben rajtam
mereng!
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt, mintha szélvész keltené!

Fel, hajóra! Fel, Keletre! hol jó s rossz együtt fogad,
Hol a testnek szomja gyúlhat, mert nincs tízparancsolat;
Hívogat templom harangja? bár ott reszketnék belé!
Vén moulmeini pagodánál, révedvén a víz felé.
Újra hív Mandalay,
Kis hajóraj ring elé,
Ott görnyed hajófenéken, aki megszakad belé!
Szívünk útja, Mandalay,
Hal szökken vized fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

(Tandori Dezső fordítása)

https://www.youtube.com/watch?v=xX_kDttOPHE     (Blackmore's Night: Way to Mandalay)

ELŐZŐ RÉSZEK AZ ARCHÍVUMBAN TALÁLHATÓK!