BURMA ÉS KAMBODZSA, 2006
(folytatás) Későn érkezünk Pindayába, s mivel régen nem ettünk, bungalószállónk éttermében este tizenegykor is megtömjük magunkat, ha már egyszer terített asztallal várnak bennünket. A hosszú és kissé gyötrelmes buszozás közben Péter a vidéket lakó egyik népcsoport, a padaungok legendáiból mesél. Ezek legnépszerűbbike, hogy a mennybéli Deva király hét leánya lejött az emberek közé, találtak egy szép tavat, melyben meg kívántak mártózni. Ruháikat egy közeli barlangba rejtették, kiélvezték a fürdés örömeit, visszamentek a barlangba ruhájukért, ám mire ki akartak jönni, egy hatalmas pók fészkelte be magát a bejáratnál. Sírtak-ríttak napokon át, mígnem egy arra járó herceg íjával megölte a pókot, s a lányok kiszabadultak. Nos, a herceg és a hatalmas pók szobra ott áll a pindayai mészkőbarlang bejárata előtt, benn pedig egymásba érnek a Buddha-szobrok. Ki tudja, mikor kezdték velük „benépesíteni” a barlangot, immár 8000 körül van a szobrok száma, sokuk talapzatán táblácska, rajta az adományozó nevével.
A pókölő herceg és áldozata
Barlangi Buddhák minden mennyiségben és méretben
Pindaya környékén alkalmunk van megtekinteni néhány kisüzemet, melyekben főként szuvernírtárgyakat készítenek; merített papírt, amikre aztán valami kép, rajz is kerül, papírernyőt napfény ellen stb. A legkülönösebbek mégis a kis kerek dobozkák, melyekről, ha teljesen elkészülnek, ember meg nem mondaná ránézésre, hogy nem valami kínai üzemben gyártották őket műanyagból, présgépen, ezerszámra. De nem! Bambuszlevélből formázzák, kerekítik, keményítik, mintázzák, lakkozzák, festik, úgyhogy az egész munkafolyamatot végignézhettük.
Itt készülnek a bambuszdobozkák
Kissé már elegünk van Buddhákból, sztúpákból, úgyhogy nem kis megkönnyebbüléssel verünk tanyát az Inle-tó egyik szögletében, cölöpökre épített szállásunkon. Tulajdonosa ugyanaz, aki a bennünket utaztató burmai partnerirodáé, ennek megfelelően síppal, dobbal, nádi hegedűvel, pohárka üdítővel fogadnak, amint motoros csónakunk besiklik a recepció elé. Az Inle Burma második legnagyobb tava, közel 900 méter magasan fekszik és 22 km hosszan húzódik a hegyek között, melyekből vizét is kapja. Amúgy igen sekély (2–3 méter), viszont van lefolyása, ezért édesvizű. Kereken 70 ezren élnek partvidékén (főleg az inthe etnikum képviselői), vagy magán a tavon, tucatnyi, cölöpökre épült vízi falvakban. Burmában burjánzanak a népi mesterségek, a tavon és környékén meg különösképpen, hiszen e vidék lakói szinte önellátók. Sokan halásznak, s mivel nem mindenkinek futja motoros csónakra, hát eveznek. Itt az aprónép talán előbb tanul meg evezni és a vízen élni, mint járni. Különleges, általam másutt még nem látott evezési technikát dolgoztak ki. Fél kézzel fogják az evező nyelét, ugyanazon oldali lábbal pedig húzzák a lapátját, így a szabad másik kezükkel kezelhetik a hálót. Tehát a csónak hátulján állva eveznek, így jobban látják a zsákmányt éppúgy, mint a közlekedést akadályozó, gyorsan terjeszkedő vízijácint-telepeket is. E Dél-Amerikából származó, világszerte sok bajt okozó növény burjánzását előnyükre fordítják, ugyanis ezt is felhasználják az iszap és a bambusz mellett „lebegő kertjeik” kiépítéséhez. Itt terem a legtöbb paradicsom Burmában, de még számtalan egyéb zöldségféle is.
Egyedülálló halászási-evezési technika
Szállásunk az Inle-tavon
Lebegő kertek
Az Inle "főutcája"
Lakóházak a tavon
Nagyrészt vízre települt a jókora piac is a tó déli harmadánál, ahová töméntelen csónak érkezik, árusokkal, vásárlókkal, turistákkal egyaránt. Utóbbiakat (vagyis bennünket is) már a vízen letámadják, változatos és iszonyatos mennyiségű szuvenírt kínálgatva, ám a piac valódi piac, ahol közel és félközel termelt élelmiszerféléket adnak-vesznek.
A szuvenírárusok támadása
Piacoló asszonyok a tóparton
Padaungok ugyan kissé távolabb élnek a tótól, de – mindent a turistákért – mutatóba le-lehoznak a partra néhány „zsiráfnyakú” nőt. Kommersz mutatvány, belátom, de Pétert legfőképp ezért nyúztam: biztosan lesznek? Hát persze. Sok évvel ezelőtt a sárga keretes híres amerikai magazinban olvastam és láttam képeket róluk. Egyébként Észak-Thaiföldön is élnek, de ott, jó pár ével korábban, nem sikerült becserkésznem őket. Egy szigorú tekintetű öregasszony szövöget, mögötte középkorú nő két kamaszforma kislánnyal somolyog, nyakukon, kezükön, lábukon életkoruk haladtával egyre nagyobb mennyiségű rézkarikával (valójában nem karikák, hanem spirálisan fölhelyezett ujjnyi vastag rézhuzalok). Ördög se tudja, miért vált ez náluk szokássá; a legenda szerint azért, hogy így védekezzenek a tigristámadások ellen, de mivel immár se közel, se távol egy szál tigris sincs, fogadjuk el, hogy ez nekik így tetszik. Azt is beszélik, ha levennék a rézgyűrűket, abnormálisan eltávolodott nyakcsigolyájuk el se bírná fejük súlyát, ergo, kitörne a nyakuk. Nos, egy Burmából elszármazott padaung író elbeszélte, amint öreganyja időnként levette a cuccot és semmi baja nem történt.
"Zsiráfnyakú" padaung asszony
Népviseletek a tó környékén
Kissé odébb hatalmas csődület: meghalt a környék egyik magas rangú szerzetese, épp most búcsúztatják hatalmas, feldíszített „hordágyra”, konkrétan kocsira tett tetemét a másnapi égetés előtt. Százak gyűltek össze az eseményre, valóságos fesztivál, színes ruhába öltözött népek mindenfelé, hangszórókból zene bömböl, semmi siratás, inkább afféle népünnepély.
A meghalt szerzetes kocsija
A gyászoló tömeg
Végiglátogatjuk a környék manufaktúráit; kivétel nélkül mindegyik a vízen, cölöpházakban üzemel. Emitt kovácsok püfölik az izzó vasat, amott selymet szőnek, egy házzal odébb szintén szőnek, de ott botocskák közepéből kihúzott, szinte hajszálvékony rostokat sodornak szállá, s azokat festik, szövik. Megtudtam, hogy lótuszágacskákból húzzák ki a szálakat, utóbb vettem is ilyen anyagból készült inget. Még odébb szivarkészítő műhely: az Inle-környék egyik nevezetes terméke a cheroot, a burmai szivar; az igazinál vékonyabb (mondhatni, szivarka), s a dohányt valami különleges fa levelébe töltik finom női ujjak. Ott ül előttem néhány csenevész lányka, sokat mondok, ha egyik-másik több lehet tíz-tizenkét évesnél. És talán még húsz év múlva is ugyanezt csinálják.
Így készül a lótuszselyem-fonal
Dohányüzem gyerekmunkával
Az Inle-vidék sem mentes a pagodáktól, monostoroktól. A Phaung Daw Oo a legszentebb. Öt legendás Buddha-szobrát már annyi arany borítja, hogy inkább gombócra hajaznak, semmit Buddhára. Jó, ha tudják, nők nem mehetnek be megnézni. Az ötből négyet fesztivál keretében évente körbecsónakáztatnak a tavon. Azért csak négyet, mert egyszer régen vihar támadt, a csónak felborult, de csak négy Buddhát sikerült kimenteni a vízből. Mire azonban a szerzetesek visszatértek a kolostorba, az ötödik, az elveszett már ott várt rájuk. Na, ez ám a csoda!
A Phaung Daw Oo monostor
Felismerhetetlenségig aranyozott Buddhák (netről lopva)
Van még egy nevezetes monostor az Inle partján, a Nga Phe Kyaung, mely szintén cölöpökön áll. Nevezetességét az adja, hogy a szerzetesek néhány macskát apró trükkökre tanítottak be, például arra, hogy kis karikákon át ugráljanak (a mutatványt egyébként nők végeztetik velük). Na, azt őszinte sajnálatomra, lévén nagy macskás, idő hiányában kihagytuk. Nem mintha csöppet is érdekelt volna a produkció, de macskaközelben lenni nekem mindig jó.
Az Inle-tó turizmusát a közeli Heho igencsak szerény reptere szolgálja ki. Innen repülünk vissza Rangunba, s útban a szálloda felé megállunk, hogy megszemléljük a nevezetes fehér elefántot, mely Délkelet-Ázsiában a hatalom, az erő és a jószerencse jelképe. Burmában még 4000-5000 elefánt él szabadon a vadonban, a fogságban tartott és munkára fogott állatok száma úgy 5000 lehet. Ez utóbbiak a fakitermelésben segédkeznek, ami még mindig sokkal jobb, mintha gépekkel irtanák az értékes trópusi erdőket. Amúgy azokkal is irtják. Amikor Thaiföldön már a 90-es években betiltották az iparszerű erdőirtást, Burmából és Laoszból importálták a fát. Nos, új fejlemény, hogy 2014-ben Burmában is exporttilalmat rendeltek el. Egy darab elefántot, amint éppen farönköt húz, mi is láttunk útközben a kocsiból. Nos, fehér elefántunk, a szerencsétlen, ott áll reggeltől késő délutánig egy betonplaccon, fölötte tető, lábán lánc, mely úgy egy-két méternyi mozgást engedélyez neki. Fotózni tilos. A kép amúgy szimbolikus is lehetne. Nagyjából így kezelik népüket Mianmar jelenlegi urai. A fehér elefánt egyébként nem is fehér, hanem halvány rózsaszínű.
A ranguni fehér elefánt (netről lopva)
Itt érdemes visszatérni az ország politikai életére, ugyanis ottjártunk után számottevő változások történtek. Az első részben már említettem, hogy 2007 augusztusában hatalmas kormányellenes demonstrációk kezdődtek, melyeknek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy erősen megemelték a benzin és a palackos gáz árát. Pár nap múlva a tüntetőkhöz rengeteg buddhista szerzetes is csatlakozott (ezért is nevezik sáfrányszínű forradalomnak), amit a katonai kormányzat véres erőszakkal levert. Aztán 2008. május 3-án lecsapott az országra a Nargis ciklon, mely becslések szerint 130-140 ezer áldozatot szedett és még többen váltak hajléktalanná, földönfutóvá, főként az Irrawaddy deltavidékén. A kormány eleinte nem engedte be a külföldi segélyszállítmányokat, de később is akadályozta, nehezítette. Egy szintén 2008-ban tartott népszavazás eredményeként 2010-ben választásokat tartottak, melynek az volt a legnagyobb szépséghibája, hogy csak a katonai rezsim által engedélyezett pártok indulhattak rajta. Természetesen a diktatúra által támogatott párt győzött, ám valami mégis megmozdult. Kiengedték a házi őrizetből a korábban Nobel-békedíjjal kitüntetett Aung San Suu Kyi asszonyt, az ellenállás szimbolikus személyiségét, politikai és gazdasági reformokat vezettek be, nyugati politikusok kezdtek látogatni az addig elszigetelt országba. A Lady (Suu Kyi) pártja hatalmas többséget szerzett a 2012-es időközi választáson, melynek eredményeként abszolút többségük van parlament alsóházában. Ha minden jól alakul, 2015-ben általános parlamenti választásokat tartanak.
Utunk ezzel még nem ért véget, mert bangkoki átszállással átröppentünk Kambodzsába, konkrétan Siem Reapba, mely Angkor „kapuja”. Néhány koldusszegény falun kívül aligha lenne itt bármi is, ha nincs a közelben a nevezetes romváros. Bár Kambodzsának egyéb részein nem jártunk, általános következtetések levonására ez a közel 200 ezres település aligha alkalmas. Itt minden Angkort szolgálja ki, az ötcsillagos hotelektől lefelé a hátizsákosoknak szánt vendégházakig, a színvonalas éttermektől a kis helyi kifőzdékig. Ismerőseim, akik a mi utazásunk óta jártak Siem Reapban, azt mondják, rá se ismernék a városra, annyi új létesítménnyel gazdagodott.
A mi szálláshelyünk amolyan középkategóriás, úszómedencés hotel, melynek halljába, annak bútorzatába annyi értékes trópusi keményfát dolgoztak bele, hogy szinte fáj az ember szíve. Akkor meg mi lehet a luxushotelekben… A város teljesen elnyugatiasodott, olyan értelemben, hogy a nyugati látogatók képére és állítólagos igényeihez formálták. Úgy emlékszem, a helyi pénzzel, a riellel nem sűrűn találkoztam, bármit bárhol meg lehet venni dollárért is, legföljebb rielben adtak vissza, de nem nagyon adnak, mert eleve dollárban számítják meg az árakat, még a vendéglőkben is. Szállodánkkal szemben egymást érik a masszázsszalonok (nem kuplerájok, bár nyilván azok is vannak) – egyórai masszázs 6 dollár. A sarki étterem teraszához rendszeresen járulnak különféle árusok, főleg képeslapokat, pólókat, szőtteseket kínálnak, de menetrendszerűen felbukkan egy kocsit toló férfi is, aki könyveket árul, főleg Angkorról, persze, meg a Vörös Khmer rémuralmát leíró történelmi munkákat. A gyerekei iskoláztatására kell neki a pénz. Egyik útitársamban, akiről korábban már írtam (és akinek megjegyzése e fejezet címét is adta), felbuzog a szociális érzékenység. Bár egy megveszekedett szót sem tud angolul, vagy 30-40 dollárért bevásárol könyvekből. Hogy a környékbeliek miként élhetnek, arról fogalmat alkothatunk a műemlékek körüli kis falvakban. Nagyon, nagyon szegényen.
Ámde nem lakni jöttünk, hanem Angkort nézni. Négynapos bérletünk van, s hogy sok-e a négy nap vagy éppen elég… Nekem bőven elég volt. Angkor romjai hatalmas területen (kb. 200 négyzetkilométeren) szóródnak szét, gyalog bejárni pár nap alatt is lehetetlen. Angkorról könyvtárnyi az irodalom, tudományos és ismeretterjesztő szinten egyaránt, ezért aztán nem fogunk végigmenni összes műemlékének leírásán, csupán néhány apróságot villantok föl, jelzésértékkel. Angkor a khmer királyság (nevezhetjük birodalomnak is) fővárosa volt a 9. század eleje és a 15. század eleje között. Nemcsak a mai Kambodzsa területére terjedt ki, hanem Laosz és Kelet-Thaiföld vidékére is, le egészen a Mekong-deltáig. (Jut eszembe, láttam már khmer építményeket, Thaiföld keleti részén, Phimai városka környékén, úgyhogy a stílus nem volt már ismeretlen számomra.) Alapítója, az utóbb isten-királlyá avanzsált, amúgy hindu vallású II. Dzsajavarman volt, utódai pedig háborúkkal, házasságokkal és egyéb praktikákkal szépen gyarapították. Fénykorában, becslés szerint, akár félmillió lakója is lehetett a királyi székhelynek. Legismertebb látnivalója, Angkor Wat a 12. század első felében épült, alighanem ez Ázsia legnagyobb vallási építménye. Minden oldalról széles vizesárok veszi körül, de úgy is mondhatnánk, egy négyszögletű mesterséges tó közepére épült. A vízmérnökség a khmerek erőssége lehetett, mert az egész vidéket behálózták a rizsföldek öntözéséhez használt csatornák, víztározók. A vizet a Siem Reap folyó elterelésével nyerték hozzá. Kérdezhetik, miért kell vizet tárolni egy amúgy nedves, trópusi vidéken. Nos, azért, mert a vidék a monszun hatása alatt áll és télen, novembertől áprilisig jóval kevesebb eső esik, mint nyáron. Ezen kívül a télnek mint olyannak nincs jelentősége. Kambodzsa síkvidéki részein a napi maximumhőmérsékletek sosem mennek 30 fok alá. Nekünk alighanem 35-40 is jutott októberben, párosulva elég brutális páratartalommal, szóval, szakadt rólunk a víz rendesen, s ez erősen rontotta a műélvezet hatásfokát. Angkor Wat, amit mellesleg a legutolsóként kerestünk föl, nagyrészt homokkőből épült, ami könnyen megmunkálható, úgyhogy pazar domborművek elkészítésére adtak alkalmat a korabeli mestereknek. Amúgy annyian vagyunk, mint a búcsúban. Egy pillanatig sem állítom, hogy nem szép, mint ahogy Machu Picchu, vagy Borobudur is az, csakhogy ezek a felkapott műemlékek lassan hasonlatossá válnak egy Rolling Stones-koncerthez. Ha már arra jár az ember, persze, hogy megnézi, hiszen mások is megnézik, de a részletekre itt már senki nem kíváncsi. Hogy végigböngésszünk egy kb. 20 méter hosszú reliefet, mi mindent akartak kifejezni vele az építtetők… Ugyan már! Végigsétálunk mellette, sokan jönnek még mögöttünk..., akik szintén elsétálnak mellette.
Angkor Wat
1177-ben Angkor Watot megtámadták és megrongálták a Vietnam nyugati részét uraló csamok (róluk egy korábbi fejezetben, Vietnamnál már írtam), így a királyság székhelyét odébb tették pár kilométerrel, Angkor Thomba. Ezzel együtt vége szakadt a hindu istennek imádatának, a lakosság áttért a buddhizmusra, viszont továbbra is hatalmas és gyönyörű épületeket emeltek.
Angkor Thom néhány romépülete
Angkor 1431-ben a sziámi támadások következtében elesett, s bár teljesen nem néptelenedett el, csendben pusztulásnak indult. Az azért költői túlzás, hogy teljesen benőtte a dzsungel. Nem teljesen. Ez a tévhit abból származik, hogy mindenki szívesen mutogatja azokat a képeit, amelyek egyik-másik épületet fojtófügefák iszonyatos gyökereinek fogságában ábrázolják. Kétségtelen tény, hogy a 19. század közepétől erre járó francia misszionáriusok, majd kutatók elég pocsék képet festettek a komplexumok állapotáról, úgyhogy volt munkájuk bőven a régészeknek, mire olyan állapotba hozták, ahogy ma láthatjuk.
Már csak egy programunk maradt: csónakázás a Tonlé Sap-tavon, melyről igen érdekes dolgokat hallottunk annak idején az egyetemen. Azt, hogy a száraz, illetve nedves évszaknak megfelelően óriási mértékben változik a területe. Nagy esőzések idején a Mekong annyira felduzzad, hogy a vizének egy része benyomul a tóba, melynek területe nagyjából 16 ezer négyzetkilométeresre növekszik. A téli szárazság idején viszont lefolyása van a Mekong felé és területe kb. 2700 négyzetkilométerre zsugorodik. Mi a tó legnyugatabbi részén jártunk, ahol eleinte jó hosszan cölöpházak mellett vezet utunk. Kissé beljebb megjelennek a szörnyűséges, lebegő lakóbárkák. Azt mondják, főleg vietnamiak laknak errefelé. Ha ellenben úgy két hónap múlva járnánk errefelé, már egyetlen bárkát sem látnánk, mert ahogy eltűnik, visszahúzódik a víz, úgy húzódnak beljebb a lebegő falvak is.
Élet a Tonlé Sap-tavon
Epilógus. Mivel a Qatar Airways-szel repültünk hazafelé, leszálltunk Dohában, ahol ha nem is kereskedelmi mennyiségben, de feltöltekeztünk némi vámmentes szesszel. Zürichben szálltunk át a Budapestig röptető gépre, ám a svájci vámosok az utolsó palackig minden átszállótól mindent elkoboztak. Akkortájt hágott a tetőfokára a maszek folyadéktilalom a repülőgépeken, és hát isten tudja, mivel tölthették föl ezek az arabok a sok Johnnie Walkeres üveget. Annyi volt ott már belőlük felhalmozva, hogy ital-nagykereskedést nyithattak volna. Azért kíváncsi lennék, mit csinálnak a töméntelen szesszel…
VÉGE
Következik: KUBA
Előző részek az ARCHÍVUMban