KUBA, 2007
Legutóbb egy furcsa betűszónál hagytuk abba: ez a CUC. Hát ez meg mi az ördög? Nos, ez a külföldiek által használt kubai pénz, a „konvertibilis peso”, melynek konvertibilitása kizárólag Kubára terjed ki. (Néhány éve a külföldiek – hivatalosan – már nem fizethetnek dollárral.) Egy dollár elvileg egy CUC, ámde… És itt éri az első mellbevágó élmény a kezdő „kubait”. Ha dollárt váltunk be, az érte járóból 20 százalék kezelési költséget azon nyomban levesznek. A kubai polgár is birtokolhat CUC-ot (ha hozzá tud jutni, mint például a mi házigazdáink és mások, akiknek külföldön élő családtagjaik utalnak haza keményvalutát) és ha van belőle elég, vásárolhat is vele kurrens fogyasztási cikkeket (Fidel visszavonulása óta egyre többet). A külföldi gond nélkül átválthatja a konvertibilis pesóját moneda nacionalra, ami a hagyományos kubai peso fedőneve és küllemben is erősen különbözik a konvertibilistől. Egy dollárért nagyjából 25-öt kap, s ha utcai árusnál vagy piacon kíván mondjuk egy szendvicset vagy pár darab banánt vásárolni, ezt nagyon csekély összegért megteheti (egy sonkás szendvics – a „sonka” darált csirkehús, kb. 50 százalék szójával keverve – pl. 4-5 peso), másra és másutt elvileg nem használhatja. Üzletben, étteremben, közlekedésben, postán, turisztikai létesítmények belépőiért kizárólag CUC-kal fizethetünk. Ebből következik, hogy Kuba a külföldi számára Amerika egyik legdrágább országa. Tegyük hozzá, hogy az átlagfizetések iszonyúan alacsonyak. Beszélgettem egy idős, nyugdíjas angoltanárral, azt mondta, 300 peso a nyugdíja, de egy aktív pedagógus sem kap többet 400-500-nál. Az annyi, mint havi húsz dollár, azaz kb. 4000 forint. (És kik keresnek a legtöbbet az alkalmazottak közül? – kérdezem. A rendőrök – felelte - ,azok általában 600 fölött kapnak.) És hogyan lehet ennyiből megélni? Elméletileg meg lehet. 1962 márciusától (amikor az Egyesült Államok blokádot hirdetett Kuba ellen, bár az élelmiszerexportra vonatkozóan ezt Clinton elnöksége alatt feloldották) máig jegyrendszer működik Kubában, noha nem így hívják. Minden családnak van egy kis füzete, a libreta, mellyel nagyon olcsón vásárolhat, limitált mennyiségű alapélelmiszert (fejadagokra számítva) a lakóhelyén levő ún. bodegákban (állami élelmiszerbolt), továbbá húsboltokban (carniceria). Jó ideig háztartási cikkeket, ruhát, cipőt is csak e rendszer szerint vehettek, ez azonban a 90-es évek elején megszűnt. Említek néhány példát a fejadagokra: havi 2,7 kg rizs, 12 tojás (darabja 0,15 peso), negyed kiló bab, negyed liter sütőolaj, másfél kiló tészta, 7 kiló krumpli, 7 éven aluli gyerekeknek és kismamáknak napi 1 liter tej (0,25 peso) stb. A húsféléket, ha éppen kaphatók, 15 napos lebontásban árulják: fél kiló marhahús, fél kiló csirke, személyenként, továbbá szintén meghatározott mennyiségű hal, darált hús (szójával keverve). Ezek mind államilag támogatott árú élelmiszerek. Egyes cikkek, például a tojás, vagy gyümölcsfélék, időnként le-, máskor visszakerülnek a listára. (Hangsúlyozom, az itt leírtak a 2007-ben tapasztaltakat tükrözik, remélhetőleg azóta történt némi pozitív változás). Ha valaki többre vágyik és meg is tudja fizetni, megveheti, csak jóval drágábban. Ugyancsak magasabb áron juthatnak hozzá – főleg gyümölcshöz, zöldségfélékhez – a szabadpiacokon. Jártunk ilyen helyen, a választék tényleg csak az alapélelmiszerekre korlátozódik.
Egy szabadpiac elég szűk keresztmetszetű kínálata
Vegyesbolt (vagy valami hasonló) - tessék körülnézni
Számítások szerint egy fő 150-160 pesót költ a fizetéséből az államilag dotált élelmiszerekre. Amíg még Kelet-Európában „állt” a szocializmus, a testvérországok évi 5 milliárd dolláros segéllyel támogatták Kubát, nem is beszélve arról, hogy igen baráti áron fölvásárolták a fő mezőgazdasági terméknek, a cukornak a jó részét, s olcsón jött a szovjet olaj is. Nehéz eldönteni, milyen színvonalon élhet az átlag kubai, mert azért a zöm itt tényleg nagyon is átlag. A vidéki házak igen szerények, a kisvárosok, falvak népének ruházata is egyszerű, átlagos. Azt hiszem, a legjobb jellemző a tisztes szegénység. Ez nem Ázsia vagy Afrika, de nem is a roppant szélsőséges vagyoni megoszlású Latin-Amerika. Nincs feneketlen nyomor, valószínűleg senki sem éhezik, csak mintha állna az idő. Meglehet, aki néhány éves eltolódásokkal, több-kevesebb rendszerességgel megfordul Kubában, tapasztal pozitív változásokat is.
Ahogy elnézem az utca emberét, igen sok az elhízott, különösen a nők körében, ami a nem-minőségi, hanem a mennyiségi táplálkozás (kevés fehérje, sok szénhidrát) jele. Igazán jó alakú lányt keveset látni (pedig figyeltem!), azok is zömmel húsz alattiak. Ez részben alkati tulajdonság, hiszen a latin (és fekete) nők úgy általában is hízékonyak, és egy idő után hatalmas, dupla feneket növesztenek (A nagyobb rész a derékból indul ki, tetemes domborulattal és szélességgel, melyhez alul egy kisebb, szinte önálló életet élő dudor csatlakozik. Ez kétségkívül afrikai örökség.)
Nem mondom, hogy általános, de elég jellemző
Vidéki utakon
Trinidad a következő állomásunk, kellemes 50 ezres lélekszámú kisváros, Kuba elsőként alapított településeinek egyike. Egykor, a XIX. század közepéig a sziget legnagyobb cukornád-feldolgozói működtek a környékén, némelyik elfogadható állapotban restaurálva meg is tekinthető. Trinidadot, talán kicsinysége miatt is, sikerült az átlagnál is jobban kiglancolni. Afféle kubai Szentendre (a környékbeli cukornád-feldolgozókkal együtt a világörökség része), hatalmas idegenforgalommal, egy magyar csoportba is belefutottam. A főtér, a Plaza Mayor körüli házak, épületek kellemes pasztellszínű falai régi fényükben pompáznak. Az itteni házak különlegessége, hogy az utcaszintig leérő ablakokon általában nincs üveg (ma már azért a többségükön van), hanem vékony fa-vagy fémrudak közti réseken jut be a levegő. Ezeket hívják barrottesnek. Kisebb szünetekkel másfél napig róttam Trinidad durva kockaköves, járművel és gyalog egyaránt alig járható utcáit, de igazán említésre méltó épületet nem tudnék kiemelni. Egyszerűen csak hangulata van, no meg faragványokat, textíliákat, sörös dobozokból nagy leleménnyel eszkábált kis maketteket stb. kínáló tengernyi szuvenírárusa. Láttam viszont egyéb árusokat is, kis magányos bolhapiacokat, ahol a legkülönfélébb háztartási kacatokat próbálták eladni vagy elcserélni, leginkább alkatrészként. Itt, Kubában, ahol annyi tömérdek ósdi ketyere működik (vagy éppen nem működik) még a háztartásokban, alkatrész-utánpótlás híján bármire szükség lehet.
Trinidadi utcaképek
Fejtágító
"Vén szivar"
A magánházak, ahol megszállunk, azt hiszem, jobban eleresztettek a nagy átlagnál. A bútorzat itt is régies, de mindenhol volt hűtő, helyenként ósdi légkondicionáló is, természetesen nagy képernyős tévé, elektromos háztartási eszközök – ezeket az általunk fizetett CUC-ból vették.
A belváros úgy öt kilométerre van a tengertől, úgy értem, a strandtól. Egy szál hotel áll a homoksáv mentén, a korai hetvenes évek balatoni szállodáit idézi, szóval, nem egy sokcsillagos varaderói környezet, koktélokat hordó öltönyös pincérekkel. A személyzeten kívül egy szál kubai sem járt a környéken, Nekünk ennyi jutott a „trópusi paradicsomból”, mellesleg, azt hiszem, halálra unnám magam két hétig Varaderón, ahova szerencsére a lábunkat se tettük be. Mit láthatnak az ott henyélők Kubából? Ez turistagettó alighanem a világ egyik legnagyobb átverése. Minden van, amit egy trópusi üdülőparadicsomtól elvárhat az idegen – és semmi sem látszik a falakon kívüli Kubából.
Trinidadi tengerpart - "SZOT-üdülő"
A mindenható cukornád
Hajdan ilyen tornyokból felügyelték a rabszolgák munkáját
Élet faluhelyen
Hosszú, unalmas utazás lapos tájon, cukornádföldek között, a korábbiakhoz hasonló folklorisztikus elemekkel (döcögő lovas kocsik, legelésző marhák) tarkított, immár szimpla autóúttá lefokozott aszfaltcsíkon, aztán jött az első igazán kellemes meglepetés: Camagüey, a harmadik legnépesebb kubai város, a hasonnevű tartomány székhelye. Megjegyzem, a spanyol nyelvben nincs ü hang; írásban az ü betűt akkor használják, ha a g után az u-t is ki kell ejteni (értsd: a -gu- kiejtése gv, a -gü- é pedig gu) Mindig is ez volt a sziget leggazdagabb vidéke, köszönhetően cukornádültetvényeinek és marhacsordáinak. Eredetileg a tengerparton épült fel még az 1500-as évek elején, de elköltözött; először egy indián rebellió miatt, majd 1528-ban a folytonos kalóztámadások elől, egyre beljebb, távolabb a tengertől. A város urai azt eszelték ki, hogy az utcákat a rendszer legcsekélyebb jele nélkül alakítják ki, magyarán keszekusza labirintus az egész város, melyben igen könnyű eltévedni. (A kalózok ellen azonban ez sem nyújtott védelmet, kétszer is bevették és kifosztották) A biztos pontokat a templomtornyok adják, melyek a hajdani jómód jelei is. Gazdag gyarmati városaikat a spanyolok teletömték pompás templomokkal, úgyhogy sehol annyit nem látni belőlük Kubában, mint épp itt, ráadásul kiváló állapotban. (Az egyikkel szemközti házon jókora Guevara-dombormű…) Nemkülönben frissen felújítottnak hatnak az oszlopos homlokzatú egykori arisztokrataházak, de még a kisebbek is, buja növényzettel borított hűs belső udvaraikkal. Camagüey-nek még egy – kubai viszonylatban – feltűnően jó kinézetű sétálóutcára is futja, tele üzletekkel. Az áruválaszték is mintha kissé bőségesebb volna, mint másutt, bár a kirakatok európai szemmel nézve siralmasan üresek. Hatalmas üvegtábla mögött öt pár sportcipő, méghozzá igen márkásak; kívülről nézi áhítattal néhány siheder, de itt nincs tolongás, mint nálunk a 80-as évek közepén a Váci utcában megnyílt hajdani adidas-márkabolt előtt. Itt is a CUC az úr, miként egy másik, pazar italválasztékot felvonultató másik üzlet előtt is. És egy igazi kerthelyiség is akad. No, ezt már megnézem, már csak azért is, hogy valami harapnivalót keressek szokásos napi (többszöri) betevőmhöz, a világviszonylatban is párját ritkítóan finom Bucanero sörhöz. A „kubai pizzára” esett a választásom, egyrészt, mert más nem volt, másrészt egyszer ezt is ki lehet próbálni. Kerek lepény, befuttatva egy adag nyúlós, íztelen sajttal és némi paradicsomszósszal. Ez is csak CUC-ért. Viszont elképedek, mert kora délután telt ház van. Szól a zene, nyugati pop-rock ráadásul, csupa jól öltözött tizen-huszonéves fiatal…, de hát mi a fenéből telik nekik ilyesmire?
Camagüey sétálóutcája
Che (vagy Castro) nélkül egy lépést se...
Immár némi helyismeret birtokában kissé távolabb merészkedem a központtól. Kis tér, kocsma étteremmel, újabb templom, iskola. Utóbbi előtt 10-12 éves egyenruhás iskolások valami előadásfélét prezentálnak, nyilván a forradalom és a szocializmus ihlette témában. Szépen, mantraszerűen fölmondják a rájuk rótt szöveget. Jóformán minden kubai városban elkaptam ilyen jeleneteket. Hogyan lehet egy csaknem 12 milliós népet ötven éve a „forradalom lázában” tartani? Hát így. Meg plakátokkal. Megy a kocsink óraszám, s az utak mentén, akárcsak a városokban, rendszeresen felbukkan egy-egy tábla, Castro és egyéb nagy emberek stilizált képével és mondjuk ilyen felirattal, hogy „Győzelem vagy halál”, „Forradalom vagy halál” stb. A lényeg, hogy a halál benne legyen. Vulgárisan magyarra fordítva azt jelenti, engedelmeskedj, vagy megdöglesz. Fogd be a pofád, kövesd a pártot, éljenezd Castrót, ha nem Fidelt, akkor az öccsét, akkor úgy-ahogy békén hagynak.
Santiago de Cubába elég szörnyű külvárosi negyedeken át döcögünk be. Rémülten töprengek: mit fogok itt két napig csinálni? Ám még mielőtt ezt végiggondolnám, a várostól úgy húsz kilométerre megállunk Kuba legszentebb zarándokhelyénél, a Nuestra Señora del Cobre bazilikánál. Az 1600-as évek elején hátrom halász egy Szűz Máriát ábrázoló faképet látott egyik északkelet-kubai öböl vizén lebegni, elhozták ide, El Cobre rézbányáihoz (melyeknek termetes meddőhányói ma is láthatók), ahol egyre újabb és nagyobb szentélyeket, végül katedrálist emeltek tiszteletére. Misézett itt II. János Pál is, 1998-as kubai útja idején. Benéztem több kubai templomba is, és nem kis meglepetésemre istentiszteletek idején szinte mindenütt telt ház volt. Ottjártunk idején mintha esküvőfélét tartottak volna, igen szép, fehér lény jött vagy ment, virágcsokorral. Most nem a szépen, hanem a fehéren van a hangsúly. A kubaiak óriási többsége kisebb-nagyobb mértékben fekete, vagy valamilyen árnyalatú barna bőrszínű. Nem tudom, hogy bármiféle faji megkülönböztetés létezne Kubában, úgy értem, köznapi szinten. Viszont a párt felső vezetésében tudtommal egyetlen „barna” sincs, kizárólag fehér. Ha valaki másként tudja, szóljon. (folyt. köv.)
A Nuestra Señora del Cobre bazilika egyik szentélye
A szép lány alighanem esküvőre igyekszik
Előző rész itt: (még előzőbbek az Archívumban)
