SRÍ LANKA - 2008
Két emléket őrzök a múltból Sri Lankáról. Az egyiket kisgyerekkoromból, úgy a hatvanas évek elejéről, amikor a rádióban rendszeresen elhangzott bizonyos Bandaranaike asszony neve mint Ceylon miniszterelnökéé. Akkor még nem sejtettem, miért szerettük annyira, s hogy miért kellett egy távoli kis ország első asszonyát oly gyakran emlegetni, aztán később megtudtam. Ceylon úgynevezett el nem kötelezett ország volt, s mint ilyennel, a szocialista tábornak illett, sőt érdemes volt jó kapcsolatokat ápolnia. Amúgy Bandaranaike volt a világ első női miniszterelnöke. A másik emlék jóval későbbi, már egyetemi éveimből származik. Regionális földrajzból tanultuk, hogy az ország legmagasabb pontja a Pidurutalagala, ami még nekünk, vén szamaraknak is elég viccesen hangzott. Mást egyébként, úgy rémlik, nem is tanultunk Ceylonról, sokkal fontosabbnak tartották, hogy bemagoljunk kb. háromszáz szovjet városnevet, azok összes iparával, különös tekintettel a vaskohászatra (pedig nem az ötvenes, hanem a hetvenes években jártam egyetemre), vagy – ami azért egy fokkal jobb – az Alpok összes vonulatának nevét. Amúgy azok zömét is elfelejtettem már régen.
Az utazás, mint olyan, nem is kezdődhetett volna rosszabbul. Egyszer-kétszer, ha előfordult velem, hogy lekéstem a repülőcsatlakozásomat, azt is hazafelé, ami a kisebbik rossz. Na de odafelé… Most sikerült, merthogy jócskán késve érkezett Ferihegyre, ennélfogva tetemes késéssel indult innen a Malév gépe Frankfurtba. Az orrom előtt zárták le a Sri Lankan Airlines beszállási kapuját. Azt mondták, keressem meg a Malév helyi képviselőjét, majd az segít. Aki egyszer is járt Frankfurt iszonyatos méretű repülőterén, el tudja képzelni… De megtaláltam. Egy fiatal és nagyon készséges német nő volt az illető, átírta a jegyem másnapra, szállást intézett, buszt hívott satöbbi. Ott álltam már úgy háromnegyed órája a terminál előtt a buszt várva, amikor látom, jön kifelé. Lejárt a munkaideje. Hát még mindig itt van? Itt. Előkapta a mobilját, hívott egy újabb buszt és el se mozdult onnan, míg meg nem jött. Így aztán kénytelen voltam egy éjszakát eltölteni a reptér köré telepített soktucatnyi hotel egyikében, de legalább füstölt lazacot reggelizhettem, de persze kaptam vacsorát, sőt ebédet is. Még telefonálhattam is ingyen a Srí Lanka-i túravezetőnek, hogy a legjobb esetben is az utolsó pillanatban fogok beesni, de ha mégsem, hagyjon valami útmutatót, hova és mivel mehetek utánuk. Úgy hozta a sors, hogy a lankai légitársaság (igen, ők is hosszúnak találják az országuk nevét, ezért többnyire „lankáznak”) másnap déltájban is indított gépet, úgyhogy hajnali ötkor szálltam le Colombo repterén. Akkor meg a csomagom nem akart előjönni. Már kezdtük töltögetni a szokásos keresési papírokat, amikor egy fiatal hölgy egy a futószalag melletti hátizsákra mutatott. Puszit akartam neki adni, de kissé rémülten visszahőkölt. (Vagy annyira visszataszítónak talált, vagy ez arrafelé már a jó erkölcsbe ütközik…) Szerintem az előző gép elhozta a cuccomat, valami raktárból kotorták elő.
Innentől már simán ment minden. Fél órán belül a találkozóhelyen voltam egy közeli, tengerparti szállodában, Negombóban. Még épp volt időm, hogy letusoljak, reggelizzek, aztán nyolckor már indult a túra. Ezúttal az Intrepid iroda kis nemzetközi csapatához csatlakoztam, mikrobusszal vágtunk neki északnak, eleinte a partvidéken. Ezt a napot többé-kevésbé éber kómában töltöttem. Arra még tisztán emlékszem, hogy megálltunk egy kókuszültetvénynél, ahol egy helybeli munkás-akrobata bemutatta, hogyan kell felmászni a pálmafára (ebben kötéllel a törzsre erősített kis bütykök segítik) és begyűjteni a köcsöggé alakított tökökben felfogott lét, mely a virágok szárából csorog ki. E fákat a virágszárak elhajlításával megakadályozzák abban, hogy termést hozzanak, fő funkciójuk, hogy kissé megerjedve a lankaiak kedvelt szeszének, a taddynak az alapanyagát szolgáltassák. (Ha meg ezt lepárolják, egészen brutális hatású szeszeket is főznek belőle.) Légtornászunk kifeszített köteleken jár egyik fáról a másikra, a derekára erősített kötélre rögzíti a korsókat, aztán lejön. Mindezt napjában kétszer megteszi, így megnyugvással töltött el, hogy nem csak a mi kedvünkét kúszott fel. A lankaiak egyik lételeme a kókusz. Húsa a helyi konyha egyik fontos alapanyaga, fogyasztható a leve, zöld burkát az állatokkal etetik fel. A bőven termő vidékeken, mint ez a nyugati is, a házak is kókuszból épülnek, törzse tartóelem, levele tető, fal, és kötelet is abból fonnak.
Akrobatamutatvány egy kis pálmaléért
Íme a "termés"
Rövid megálló Puttalam városában, mely halászatán kívül arról is nevezetes, hogy itt még a múlt század harmincas éveiben is beszélték néhányan a portugál nyelv helyi változatát. Ezen a partvidéken jelentek meg először az európaiak, elsőként a portugálok (és persze jóval előttük az arab kereskedők), aztán sorban a hollandok, a britek. Jöttek a fűszereként, mert azokból errefelé tömérdek van, közben itt hagyták vallásaikat, melyeknek emlékét egy zömében buddhista (kisebb részt hindu) országban katolikus templomok, sőt mecsetek is őrzik. Itt kell kitérnem túravezetőnkre, Brunóra, e rendkívül visszafogott, csendes fiatalemberre, aki az alkalmi nehézségek dacára kifogástalanul látta el feladatát. Már javában benne voltunk az útban, amikor egyszer csúnyán elkáromkodtam magam angolul (volt rá okom), mire szelíd korholást kaptam. Erre meg neki volt oka. Csak a vége felé tudtam meg, hogy katolikus, mi több, elvégezte a papi szemináriumot is, de még idejében, a felszentelés előtt kiugrott. Utóbb a menyasszonyát is bemutatta, túránk után bő egy hónappal volt az esküvőjük.
Hanem a halpiac… A szivárvány minden színét ruhájukon viselő asszonyok, szürke, kisgatyát vagy szoknyát viselő férfiak, no meg a halak… Ott hevernek a puszta kövön, aránylag frissen, vagy már besózva-szárítva, szépen elrendezve, ettől eltekintve, vagy tán éppen ezért, rettenetes bűzt árasztva. Ilyenkor elgondolkodik az ember, fog-e az út hátralevő részében halat enni, sőt, valaha is az életben.
A halpiac Puttalamban
Ettől kezdve első napom maradéka teljesen kiesett, másnap reggel viszont már indultunk is Anuradhapura felfedezésére. Bő ezer éven át, i. e. 380-tól, itt volt a szingaléz királyságok fővárosa. Higgyék el, jobban járnak, ha nem sorolom fel az uralkodók nevét, de azért egyet ideírok: szerencsétlen embert úgy hívták, hogy Valagamba. Nálunk ilyen névvel aligha lehetett volna megbecsült uralkodó. Itt vert gyökeret a buddhizmus is, melynek szemmel látható jelei az óriási dagobák, melyek itt ugyanazt a szerepet töltik be, mint másutt Ázsiában a sztúpák; Buddhának (vagy valamely tanítványának) tulajdonított szent tárgyak őrzése. Sok százezer égetett agyagtéglából készültek, majd fehérre meszelték őket; akad olyan, melynek magasság a 75 métert is eléri. Szépen végigjárjuk valamennyit, ha már egyszer eljöttünk idáig, bár őszintén szólva az utóbbi időkben annyit utaztam Ázsiában, hogy lassan immúnissá válok a buddhista építészet alkotásaira. Nem is tudom, helyi jellegzetesség-e, vagy csak elkerülte a figyelmemet másutt, de itt minden régi buddhista épület bejáratát egy félkör alakú faragott kő, a holdkő díszíti, kívülről befelé a következő mintákkal: lángok, melyek a soha véget nem érő élettel járó szenvedést jelképezik, aztán négyféle állat, úgymint oroszlán, elefánt, ló, bika, melyek Buddha négy „nemes igazságát” szimbolizálják, aztán hattyúk, melyek a vízzel keveredett tejből az utóbbit ki tudták választani (értsd: elválasztani a jót a rossztól), végül a lótusz, mely a Nirvána elérését jelképezi.
Ilyenek a dagobák
Holdkő
A városka látnivalói közé tartozik még a nevezetes bódhi fa, mely egy Indiából származó fügefa egyik leszármazottja. Annak egyik hajtását ültettél el itt i.e. 288-ban, s ezzel a Föld legidősebb, dokumentált „születésű” növénye. Mármost, miért is oly nevezetes, mi több, szent ez a fügefa? Azért, mert eredetije alatt világosodott meg Szidhártha Gautama, aki később Buddha néven vált ismertté, és végakarata volt, hogy egyik ágát vigyék Ceylon szigetére. Az anuradhapurai példány kissé megöregedett, úgyhogy arany (?) rudakkal alá kellett dúcolni némely ágát. Amúgy a lankaiak egyik legfőbb zarándokhelye, tódulnak is ezerszámra a hívők. A hozzá vezető út azonban kissé rögös, ha nem is a szó szoros értelmében. A bejáratnál legalább olyan szigorú a biztonsági ellenőrzés, mint egy amerikai repülőtéren: cipőt, táskát otthagyni, testi motozást szelíden elviselni.
A nevezetes bódhi fa
Este Bruno a kevés számú „kis piszkos” egyikébe visz bennünket vacsorázni, merthogy jobbfélék itt nincsenek is. Ezek a csoporttúrák a legritkább esetben torkollnak fehér asztalos tivornyákba, rendszerint csak a búcsúvacsora. Hangsúlyozom, ezek a közös étkezések nem kötelezőek, engem időnként – társaságtól függően – untatnak, sőt idegesítenek is. Egyrészt, mert este hét-fél nyolc tájban indulunk, kilenc lesz belőle, mire megkapjuk az ételt, másrészt szeretek egyénileg becserkészni finom falatokat. De ha a túravezető javasol valamit, érdemes elgondolkodni rajta, végtére is ő ismeri a legjobban a helyi választékot. Nos, most magunk is megpróbálkozhatunk vacsoránk elkészítésével. Meg nem tudnám mondani minden alapanyag nevét, lényeg az, hogy a tojás kivételével minden növényi eredetű volt és egy forró vasplatnin kellett megsütni, majd két apró bárddal miszlikbe szabdalni. Többen főztünk, mindent megettünk. Hazafelé botorkálva a vaksötétben azért még láttuk, hogy szinte minden egyes (legalább budapesti szabványú) kátyúban kutya kucorog. Ott lófráltak a nyomorultak a műemlékek környékén is, mind zsemleszínű, kis termetű, jóindulatú ebek, azokkal a jellegzetes „vigyél magaddal” szemekkel. Azt hiszem, már millió számra láttam gazdátlan kutyákat szerte a világon.
Hanem ha már Srí Lanka-i koszt… Kulináris élvezetekre itt csak az készüljön, aki rajongásig szereti a karit, magyarosan körit, angolosan curryt. (Eltökéltem, hogy ezt a kiejtést – kari –, ha beleszakadok, akkor is meghonosítom idehaza. Ez tudniillik az egyedüli helyes változat. Küzdök továbbá a kecsöp ellen is keményen, a löncshússal szemben viszont megadtam magam.) Merthogy itt reggel-délben-este, mindennap mindenki valamilyen karit eszik. A kari most már úgy általában egy bizonyos fűszerkeverék (illetve a vele készült ételfélék) neve, amúgy meg egy cserjeféléé, ha igaz, annak a levelei adják ezt a jellegzetes ízt, amit én maximum egyszer egy évben aránylag élvezettel megkóstolok, na de állandóan… Utazásunk derekán Bruno elvitt bennünket egy családhoz vacsorázni (mindig oda hordja a csoportját, közös pénzből, naná). Volt vagy hét fogás, és mind-mind kari… Pár nappal később egy teaültetvény kellős közepén álló szállásunkon főztek ránk. Sose találnák ki, micsodát. Csoportunkból többen alig leplezett áhítattal konstatálták a hírt: Á, kari!!! Az egész erősen kezdett emlékeztetni a legendás Három nővér-paródiára, melyben Körmendi János a sokadik ajándék-szamovárt fogadja. (Hogy ez hogyan jutott eszükbe!)
Curry minden mennyiségben
Amúgy a lankaiak is kézzel esznek. Gondoljanak csak bele, a világ népességének legalább a negyede (de lehet, hogy több) az ujjait használja étkezéskor. Így eszik India lakosságának zöme, az arabok többsége, a közép-ázsiai népek, Fekete-Afrikában szinte mindenki. Indiában úgy tartják, az ételt három érzékszervünkkel kell megízlelni, úgy az igazi: szemmel, szájjal, tapintással.
Bruno, a túravezetőnk ebédel
Futó látogatást teszünk Polonnaruwában, ahová úgy ezer éve továbbköltözött a főváros. Itt már végképp elveszítettem a fonalat, hogyan nyüstölték egymást folyvást, évszázadokon át különféle szingaléz, illetve dél-indiai uralkodók. Romos, ám egykor nyilván impozáns palotamaradványok, szentélyek csendes esőben, aztán három gigászi Buddha-szobor, melyeket a gránit sziklafalba véstek bele, ülve, állva, fekve – ez utóbbi 14 méter hosszú! (Igazából négy van, de az egyik egy kis mesterséges barlangban.)
A hajdani királyi palota romjai Polonnaruwában
Kő-Buddha ülve...
... és fekve
Mindez, úgy, ahogy van, UNESCO Világörökség, és sok egyéb Srí Lanka-i tájképpel, műemlékkel együtt feltűnik a Duran Duran Save a Prayer című számának klipjében is – nekem maga a szám nem tetszik, de ha valakinek van kedve megnézni-meghallgatni, itt is megteheti:
http://youtu.be/6Uxc9eFcZyM
(folyt. köv.)
KORÁBBI FEJEZETEK AZ ARCHÍVUMBAN
