SRÍ LANKA, 2008
(folytatás) Meglehet, az országot átnevezték Srí Lankára (kb. azt jelenti, fénylő ország), ám a ceyloni tea maradt az, ami. Hogy nézne ki egy díszes dobozon, zacskón az, hogy Srí Lanka-i tea? A ceyloni tea védjegye egyébként a kezében kardot tartó oroszlán. Hogy aztán van-e egyáltalán keze egy oroszlánnak, és mit kezd a kardjával, szimpla heraldikai kérdés, ezen ne akadjunk fenn (az oroszlán egyébként úgy kerül a képbe, hogy a ceylon óind szó jelentése oroszlánsziget) . Ma a tea adja a GDP 15 százalékát, s a 90-es évek közepéig Srí Lanka a világ vezető teaexportőre volt (azóta Kenya megelőzte). Azt hinnénk, valami ősi helyi kultúráról van szó, ám egyáltalán nem ősi. A hollandok a gyarmati időkben még a fahéjjal próbálkoztak, s az angolok is nyűglődtek vele jó ideig, ám a XIX. század első harmadára annyira visszaesett a kereslet, hogy átváltották kávéra. Százezer hektárnyi esőerdőt irtottak ki, ám úgy három évtizeddel az első ültetvények létrehozása után egy betegség súlyos károkat okozott a kávécserjékben, úgyhogy az 1870-es években áttértek a teára, amit részint Kínából, részint Indiából telepítettek be. A nagyüzemi termelést Kandy közelében indította be egy brit vállalkozó, akit még százak követtek. 1971–72-ben a brit tulajdonú ültetvényeket államosították, ám mivel az üzlet nem ment igazán jól, a 90-es évek elejétől elkezdték privatizálni az iparágat. Váltottam pár szót egy férfival a teaültetvények között, azt mondta, a britek idejében jobb volt. Mert minden sokkal szervezettebben ment. A harmadik évezred elején Srí Lanka éves teatermelése meghaladta a 300 ezer tonnát. Itt azért tessék kicsit elgondolkodni! Ezt a – még egyszer – 300 ezer tonnát, minden egyes grammját levelenként kell lecsipegetni a cserjékről, kizárólag kézi munkával. Nem csoda, hogy a kereken 20 milliós lakosságból nagyjából 1 millióan így vagy úgy a teatermesztésben, –feldolgozásban és –kereskedelemben dolgoznak. Különlegesség, hogy a munkások jó része indiai (származású) tamil. Amikor ugyanis a britek létrehozták ültetvényeiket, a többségi szingalézeknek nemigen akaródzott ültetvényeken dolgozni, ők a teraszos rizsműveléshez szoktak. Erre a britek, még a kávékorszakban, legalább százezer tamilt telepítettek át Indiából, akik aztán a teával folytatták.
Itt terem a Srí Lanka-i ceyloni tea
Haputale városkából indulunk a teaültetvényekkel teli hegyek-dombok közti 18 kilométeres gyalogtúrára. Nem messze a várostól rövid időre megállunk Bruno házánál. Kicsi, szerény épület, egyelőre két helyiséggel. Vezetőnk sokgyerekes családban nőtt fel a környéken, most az az álma, hogy itt épít egy kis panziót, ahol majdan létrehozandó saját utazási irodájának utasait is elszállásolja. Amint áthaladunk a kis falvakon, rögvest tapasztaljuk a szomorú tényt, hogy e hegyvidéki népek jóval szegényebben élnek az országos átlagnál. Az ültetvényeken igen alacsonyak a fizetések, a házak elég nyomorultul festenek, bádogtetejüket autógumikkal horgonyozzák le, hogy el ne vigye a szél. Srí Lankát előzetesen afféle miniatűr Indiának képzeltem el, ami az első benyomásokra még meg is áll, de azért nagyon más. Itt azért nincs olyan őrületes tömeges nyomorúság, igaz, mérhetetlen gazdagság jeleit sem látni. A teaszüretelők ma is elsősorban nők és gyerekek, mert a levelek leszedéséhez nagyon finom ujjak kellenek. Mindig csak a legfrissebb leveleket csipegetik le, legföljebb kettőt-hármat egy hajtásról. Csapadékos évszakban hetente, a szárazban kéthetente kell visszatérni ugyanahhoz a cserjéhez. Egy szedő napi adagja 15-20 kiló! A tea 2000 méter fölötti magasságban, évi 1000-1200 milliméteres csapadéknál érzi igazán jól magát, vagyis Srí Lanka felföldje kiválóan alkalmas a termelésre.
Teaszüret
Falvak a teatengerben
... és a lakóik
Itt az ideje, hogy nagy vonalakban megismerkedjünk az ország természeti viszonyaival. A sziget mindössze 65 ezer négyzetkilométer területű, három jól elkülönülő topográfiai egységre oszlik: az 1600-2200 méteres átlagmagasságú Központi-felföldre (mely inkább déli), az ezt körülfogó síkságokra, valamint a partvidékre. A sziget alapja ugyanaz a kb. 2 milliárd éves prekambriumi ősmasszívum, ami Indiáé is, főként gránitok és metamorf kőzetek alkotják, melyet üledékes kőzetek kevés helyen és kis vastagságban fednek. Indiától az ún. Ráma hídja választja el, mely javarészt lepusztult mészkőszirtekből áll. Úgy tartják, egykor összefüggő volt és kapcsolatot teremtett a szubkontinenssel. Éghajlatában a monszunhatás érvényesül, de olyan ravaszul, hogy szinte nincs olyan vidéke, ahol az év valamely szakában ne lenne esős évszak. Ottjártamkor, januárban a síkvidéken sem volt elviselhetetlenül meleg, a felföldön esténként kifejezetten hűvös volt. Ja igen, és a teaföldekről láttam azt a bizonyos (2524 méter magas) Pidurutalagalát is. Semmi hegyformája nem volt.
Felföldi táj
Vízesések a felföldön
Miközben útban voltunk a déli tengerpart felé és mellesleg csodaszép vízeséseket láttunk, ebédmegállónknál látjuk-halljuk a tévében, hogy a kormánycsapatok egy tamil bázist bombáztak, válaszul egy merényletre. Mikor? Épp akkor. Hol? Tőlünk úgy 30 kilométerre keletre. Ekkor az egyszer láttam Brunót határozottan feszültnek. Elég sietősen távoztunk. Mirissába igyekeztünk, egy kis tengerparti üdülőhelyre, melyet ugyancsak elért a 2004. decemberi cunami. A 30 ezer Srí Lanka-i áldozatot követelő katasztrófa nyomai már nemigen látszanak (vagy csak mi nem láttuk), legföljebb az út szélén néhol hatalmas kupacokban álló faágak, törmelékfélék utaltak rá. Persze, ami nekünk, idegeneknek nem tűnhet fel, az valaminek a hiánya. Mirissa csodálatos, több kilométer hosszú sárga homokos, pálmafás strandjain nyomát sem látjuk a pusztításnak. Az ott van a lelkekben. E partvidéken igen sokan élnek a turizmusból, mely akkortájt éppen nem a cunami utóhatásai, hanem a polgárháború miatt pangott. Amiatt, persze, állandóan panghatna, hiszen az már évtizedek óta tart. Ceylon 1948-ban, India nyomán békésen nyerte el függetlenségét, bár a hivatalos nyelv még jó évtizedig az angol maradt, és az országot a katolikus elit kormányozta. (Az ország nevét 1972-ben változtatták Srí Lankára.) Aztán beindult az eleinte szolid, majd egyre keményebb szingaléz nacionalizmus, mely kiélezte az ellentéteket a 82 százalékot képviselő (zömmel buddhista) szingalézek és a kb. 14 százaléknyi (zömmel hindu) tamil kisebbség között. Ez utóbbiból is kétféle van: az „őslakó” tamilok, akik hosszú évszázadok óta laknak a szigeten, illetve azon tamilok leszármazottai, akiket az ültetvényekre a britek telepítettek át Indiából. (ez utóbbiak felét a függetlenség után repatriálták). A tamilok, akik főleg a sziget északi és keleti részét lakják, már a 60-as években önálló államot akartak létrehozni Tamil Eelam néven, majd 1976-ban létrejött a „Tamil Tigrisek” nevű szeparatista szervezet. Kisebb-nagyobb szünetekkel évtizedeken át lángoltak fel a harcok a kormánycsapatok és a merényletek tucatjait elkövető szakadárok között. A kezdetektől 2007. május 17-ig, amikor a kormányerők végleges megadásra kényszerítették az egyre kisebb területre visszaszorított lázadókat (és az általuk élő pajzsként használt szerencsétlen civileket), kereken 80 ezren haltak meg (csaknem harmaduk civil), a harcok utolsó hónapjaiban pedig becslés szerint 20 ezer polgári áldozata volt az öldöklésnek.
A déli tengerpart Mirissánál
Ott, mármint a végénél mi még nem tartunk, még eltöltünk egy kellemes napot Galle falakkal körülvett (ó)városában, ahol a hajdani gyarmati múlt szinte minden eleme megfigyelhető. A nem túl látványos, ám annál masszívabb erőd egy részét a britek építették, de itt hagyták kezük nyomát a portugálok és a hollandok is. Utóbbiak korából származik az itteni házak zöme is, némely utcának még ma is holland neve van. Elég nagy létszámú muzulmán közösség is él az óvárosban, ahol békében megfér a mecset a keresztény templomokkal.
Koloniális épületek Galle-ban
Galle-tól már csak egy ugrás – ezúttal csakugyan kényelmes vonattal – Colombo, a főváros, bevezető szakaszán, a vasút mentén elég szörnyű nyomornegyedekkel. Amikor a főpályaudvaron 2008. január 20-án leszálltunk, még nem sejthettük, hogy pontosan két héten belül ugyanitt 11 embert öl meg egy öngyilkos merénylő. Pár nappal korábban az általunk is megjárt Dambullában 18-an haltak meg egy hasonló akció során. Akkor még azt hittem, ez az utolsó fél napom Colombóban. Bruno betuszkolt bennünket egy mikrobuszba, végigcsörtettünk a fél városon, hogy egy igen elegáns és méregdrága bevásárló központban vezessük le az út fáradalmait esztelen pénzköltéssel, ám mivel erről önként és azonnal lemondtam, a kocsi szállodánkba fuvarozott. Amellett, hogy Colombo szemmel láthatóan modern és fejlődő nagyváros, nem lehetett nem észrevenni, hogy – ilyet se láttam még – minden kereszteződésnél, középület előtt homokzsákokkal bástyázott géppuskafészkek vannak, annyi a géppisztolyos rendőr és katona, mint égen a csillag, úgyhogy jobbnak láttam gépem esti indulásáig a hotel kényelmét és biztonságát (?) élvezni.
A hazatérés sem sikerült zökkenőmentesen. Késő este, sokszori ellenőrzés után, végre ott állok a reptéri pultnál, megkapom a beszállókártyámat, aztán rövidesen kiderül, hogy a gépünk műszaki okokból (?) ma már biztosan nem indul el. Úgy három órába telt, mire a kétszázegynéhány utas jegyét átírták a másnap reggeli „mentesítő” járatra, persze, a legnagyobb gond a frankfurti átszállások újraszervezésével volt. Éjfél is elmúlt, mire visszavittek bennünket – azt hiszem – kezdőpontomhoz, Negombóba és a kis szállodában hajnali öt órás ébresztést ígértek. Reggeli? Az nem lesz. Hogyhogy? Na jó, mégis lesz.
Még valami, befejezésül. Brunóval e-mailben továbbra is kapcsolatban maradtunk, mert pár év múlva felterjesztették a Wanderlust utazási magazin által kiírt „az év idegenvezetője” díjra. Kérte a levélbeli támogatásomat, amit természetesen meg is írtam. Megkapta a harmadik díjat – csak még valami fontosat nem kapott meg. A brit beutazási vízumot, hogy elutazhasson Londonba a díjkiosztásra. Ekkora mocsokságot! Eltelt újabb év, ismét pályázott, újra elküldtem az ajánlásomat. És képzeljék, Bruno nyert! Borzasztóan örültem, ráadásul 2011-ben a brit vízumot is megkapta. Hogy a dolog mégse menjen olyan könnyen, ezúttal valahol útközben lekéste a gépe csatlakozását és szó szerint a legutolsó pillanatban, a Heathrow reptérről esett be a díjátadásra.
Bruno végül megkapta a díjat
Vége
Korábbi részek az ARCHÍVUMban Következik: GRÖNLAND