Líbia, 2008
Utolsó előtti nap a Szaharában, immár az Ubari-tavaknál. Errefelé a leghatalmasabbak a dűnék, úgynevezett csillagdűnék, melyek ott jönnek létre, ahol változó a szélirány. Itt aztán van idegenforgalom, legalábbis a tömérdek keréknyom erre utal. A mi sofőrjeink is kiélhetik magukat, próbára tehetik tudásukat, no meg a kocsik képességeit, ahogy föl-le rohangálunk a dűnéken és közöttük. Életemben egyszer ültem hullámvasúton, azt is megbántam. Amikor felhágtunk egy dűne iszonyú meredek oldalában, a tetőről letekintve ugyanaz az érzés fogott el, mint akkor. Ki kéne szállni, mert én itt, mármint a másik oldalon, le nem megyek a kocsiban, csakis gyalog. Nem kellett sokat tépelődni a kérdésen, a fiúk is jobbnak látták, ha nélkülünk viszik le az autókat. Még kívülről is rossz volt nézni.
Homokozunk
Itt már nem mertünk kocsival lejönni
Néhány évezreddel ezelőtt legalább egy hatalmas, édesvizű tó terpeszkedett e vidéken, a „Megafezzan” (az éghajlat függvényében időnként valószínűleg több medencére oszlott), mely vízutánpótlását főként az algériai Tassili-hegységből kapta. Ma úgy tucatnyi tó vize csillog az óriási dűnék között, a legmélyebb úgy 30 méter, de jórészt sekélyek és erősen sósak (némelyik az utóbbi években teljesen kiszáradt), úgyhogy elsősorban ez tartott vissza bennünket attól, hogy hűs vizükben megmártózzunk. Másodsorban az, hogy az apadó tavak vize kegyetlenül büdös is. A leglátványosabb a pálmákkal és egyéb növényzettel körülvett Gaberoun, mely körül oázisfalucska volt, de lakói elköltöztek, házaik félig már romokban hevernek. Csak a szuvenírárusok tartanak ki, no meg egy tuareg zenekar.
Az Ubari-tavak egyike
Egy száraz tómeder
Tuareg zenészek
De ha már víz! Líbia legnagyobb szabású építkezése még a rekordok könyvébe is bekerült 2008-ban a „Nagy, Ember Alkotta Folyó Projekt”-tel. Az 50-es években, amikor olajat kerestek, tömérdek vizet is találtak a föld mélyén, melyről aztán később úgy gondolták, Allah is arra teremtette, hogy vele a tengerparti nagyvárosokat lássák el. A munka 1984-ben kezdődött, és az első vízadag ’89-ben érkezett meg egyik tározóba, ’96-ben pedig Tripoliba, föld alatt több száz kilométeren át futó csővezetékek hálózatán át. Teljes költsége meghaladja a 25 milliárd dollárt. Ehhez kereken 1300 kutat fúrtak (többségük 500 méternél mélyebb), és ma már napi 6,5 millió köbméter víz érkezik a partvidékre, de sokhelyütt öntözik a sivatagot is. A baj csak az, hogy mindez fosszilis víz, ami a jégkorszak nedves fázisaiban került a mélybe, és soha a büdös életben nem pótlódik, tekintve, hogy Líbia nagy részén évekig egy csöpp eső sem esik. A víztározó rétegek a nevezetes núbiai homokkőben vannak; ez a szárazföldi eredetű, helyenként akár 3000 méter vastag összlet a kambriumtól a felső-krétáig rakódott le. Jelenleg négy ország alatt húzódnak a vízkészletek, és ha a kitermelésük üteme nem nő, akár ezer évig is kitartanak. De a vízkivétel nő, nemcsak Líbiában, hanem Egyiptomban is.
A biztonság kedvéért (természetesen a szúnyogok miatt) a tavaktól kissé távolabb verünk sátrat éjszakára, reggel aztán újból vissza a vizekhez. A nap irányától, magasságától függően hol vörösben izzottak a dűnék, hol szinte fenyegető, sötétbarna hegyekként tornyosultak fölénk.
Dűnék változó fényben
Öt nap után ismét civilizáció, egyre több olajkitermelő- vagy kutató telep mellett húzunk el, egy oázisfalu is van a környéken. Egy bungalótelepre átmeneti vendégként bebocsátást nyerünk és – öt nap után végre – letusolhatunk, még ha csak hideg vízzel is. Szakácsunk elkészíti a búcsúebédet – természetesen ugyanazokból az alapanyagokból, mint eddig, aztán kocsikat váltunk.
Öt szaharai nap után újra civilizáció
A búcsúebédünk
Kund (magyar túravezetőnk) megsejtette, hogy a híresen megbízhatatlan líbiai légitársaság aligha fog visszareptetni bennünket Sebhából Tripoliba, ezért szaharai utunk végállomásához rendelt két mikrobuszt, melyekkel kereken tíz óra alatt tekertük le a több mint 800 kilométert. A gépeket alighanem beállították a mekkai zarándokok szállítására, ugyanis rövidesen kezdődik a hadzs, ahová Bilalt, líbiai túravezetőnket is kisorsolták (ez így megy; az országok kvótákat kapnak, aztán a jelentkezők között sorsolnak). Az országút a körülményekhez képest egészen jó, alig akad egy kis homokátfúvás az aszfalton. Menet közben leginkább arról fantáziálunk, hogyan rontunk be a szállodai tus alá, hogy végre, meleg vízzel, hajat moshassunk. Késő este aztán ez a vágyunk is teljesült, az ágyban alvás luxusáról nem is beszélve.
Időrendben ugyan előbb történt, de most kerítünk sort Leptis Magna fölkeresésére. Ez volt Észak-Afrika talán legjelentősebb római kori városa. Épületei épebben maradtak fenn, mint Sabratháé, itt ugyanis nem sajnálták a nemesebb márványt és a jó minőségű mészkövet. Ez is föníciai városként kezdte, rómaiként úgy 2000 éve indult rohamos fejlődésnek. Tripolitánia (melynek a székhelye volt) adta a birodalom egyetlen afrikai származású császárát, a II. század végétől uralkodott Septimus Severust, akinek dicsőségére márvány domborművekkel díszített, mészkőből épült diadalívet emeltek. A mai látogató is ez alatt lép be romterületre, ahol aztán mindent megkap, ami csak szemnek ingere egy ókori római városban: pompás fürdőket, bazilikát, színházat, további diadalíveket, kapukat, piacteret, fórumot (a kupleráj irányát fallikus dombormű jelzi egy falon), és ha úgy pár kilométerrel keletre megyünk, egy óriási, 16 ezer személyes, domboldalba vájt amfiteátrumot is, közvetlenül a tengerparton. S hogy ez miért van oly távol a várostól? Nos, nincs távol, csak ami a kettő között van, belepte a homok és még feltárásra vár.
Bejárat Leptis Magnába - Septimus Severus diadalíve
Márvány dombormű
A hajdani bazilika maradványai
A színház
Az amfiteátrum
Utolsó nap Tripoliban, új és régi negyed felváltva, csendes ücsörgés egy árnyas teraszon, kávék, teák társaságában. A helybelieknek a pincérek buzgón hozzák a vízipipát is. Már-már indulnánk, amikor fiatalemberekből álló tömeg kezdi ellepni a Zöld teret. Prospektusokat és zöld baseballsapkákat osztogatnak, és szemmel láthatóan tüntetni készülnek. Na jó, nem úgy tüntetni… A délutáni nagygyűlésen arra próbálják rávenni Kadhafi elnök egyik, 36 éves fiát, Saif al-Islamot, hogy két hónappal korábbi bejelentésével (miszerint a fő harcokat már megharcolta) ellentétben ne fordítson hátat a politikának. Hát, nem is tudom. A papa még jól bírja, még az se kizárt, hogy örök életre rendezkedett be. És még mindig csak ezredes, vagyis a jövő perspektívái elvileg végtelenek. Vagy csak a szerénység, ugyanaz a mérhetetlen szerénység, amit már Bástya elvtárs esetében is megismertünk.
Óváros és új negyed - két külön világ
Papírmunka a kávéházi teraszon
Ez a "tüntetés" még nem OLYAN tüntetés volt
Randi a parkban
Túravezetőnk, Bilal
---
Mint tudjuk, az örök élet és dicsőség nem adatott meg az elnöknek. A 2011-es arab tavasz során a Tunéziában, majd Egyiptomban kirobban tüntetéseket hasonlók követték Líbiában is. Pedig akkorra Kadhafi már kissé puhult. A Nyugat valamelyest enyhített az országgal szembeni szankciókon, úgy tűnt, Líbia kitörhet az elszigeteltségből. A dolgok azonban másként alakultak… Február végén egy ideiglenes nemzeti tanács vette át az uralmat, már ahol tudta. Nyugaton egy darabig tartották magukat a Kadhafihoz hű erők, sőt előre is nyomultak a felkelők főhadiszállása, a keleti nagyváros, Bengázi felé. Az ezredes saját népét lövette, bombáztatta. Március közepén az ENSZ Biztonsági Tanácsa repüléstilalmi zónává nyilvánította Líbiát, hogy minden szükséges eszközt bevethessenek a polgári lakosság védelmére. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy pár nappal később először a francia légierő szétbombázta a líbiai légvédelmi rendszert, aztán az amerikaiak folytatták a bombázást. Mindez annyira meggyengítette Kadhafi állásait, hogy a felkelők augusztusban benyomultak Tripoliba. A felkelés gyakorlatilag októberben ért véget, amikor a lázadók elfoglalták Sirte városát is, ahova Kadhafi visszavonult leghűbb erőivel. A bujkáló elnököt megölték, családtagjai még időben külföldre menekültek, említett Saif fiát kivéve, akit viszont elfogtak és tudomásom szerint jelenleg is börtönben tartanak.
Líbia mint ország mára gyakorlatilag megszűnt létezni. Nincs egységes közigazgatás, úgy tűnik, mintha mindenki harcolna mindenki ellen. A Bengázi-központú, olajban leggazdagabb keleti országrész, előszedve az ókori Cyrenaica nevet, önálló állammá nyilvánította magát, míg a Tripoli-központú nyugati országrészben az iszlamisták vették át a hatalmat, a kettő között északon törzsi milíciák és a dzsihadisták szintén új államot alapítottak. Eközben az ország a szélsőséges iszlám terrorizmus egyik bástyájává vált, ráadásul elözönlötték a polgárháború sújtotta országokból érkező menekültek, akik a hatalmi vákuumot kihasználó embercsempészek révén tömegesen igyekeznek eljutni Európába.
Szerencsés vagyok, hogy még békében láthattam ezt a gyönyörű, immár hajdanvolt országot, de hát mi lett, mi lesz az ott élőkkel, akiknek ez a hazájuk… Eszembe jut Bilal és mindazok, akikkel 2008-ban így-úgy kapcsolatba kerültünk. Túlélték-e a borzalmakat és ha igen, hogyan élhetnek most? Túravezetőkre nem mostanában lesz igény Líbiában, az bizonyos.
Korábbi részek itt, még korábbiak az ARCHÍVUMban
http://nemethgeza11.blog.hu/2015/06/12/a_vilag_kozepe_9_fejezet_a_szahara_zoldje_libia_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare
