Japán, 2009
Nem fogják kitalálni, hová mentünk Hirosimából. Nagaszakiba! Félreértés ne essék, a GAP nem valamiféle atomtúrát szervezett, ám hogy mi okból vették be a programba, fogalmam sincs. Nagaszakiban nem túl sok a látnivaló, különösen, ha esik az eső, ám ha eláll (ezt a két nap alatt elég ritkán tette), kellemes sétákat tehetünk a kikötő környékén, vagy éppen a kínai negyedben, de látni még néhány jó állapotban megőrződött, hajdan európaiak lakta házat is. Sokak fényképezik az 1600-as években épült Megane kőhidat, mely a városi folklórban a szemüveg híd nevet kapta, ugyanis ahogy az ívek tükröződnek a kis patakban, tényleg szemüvegre hajaz. A XVI. századtól, portugál hajósok érkeztével fejlődött kis halászfaluból az ország egyik legfontosabb, immár félmillió lakosú kikötőjévé. Egyúttal szigetet is váltunk, ez most már nem Honsu, hanem Kjúsu. Tudták, hogy ide majdhogynem véletlenül dobták le a bombát? Eredetileg egy másik városra, Kokurára szánták, de afölött felhős volt az idő, így a másodlagos célpont, Nagaszaki fölött dobták ki, a város északi részére. 80 ezer körüli volt a halálos áldozatok száma. Egy részük azonnal meghalt, a többiek később, a sugárzás és az égési sérülések következtében. És ami szinte hihetetlen: egy férfi épp üzleti úton volt Hirosimában, amikor a várost a csapás érte. Csúnyán megégett, aztán hazautazott Nagaszakiba, ahol három nap múlva, 1945. augusztus 9-én sújtott le csapás, de azt is túlélte. Pár éve halt meg, 93 éves korában. Persze, nem szeretném, ha az sülne ki ebből, hogy nem is olyan veszélyes ez az atombomba….
Nagaszaki utcaképek
A nevezetes "szemüveg híd",a Megane
Nagaszaki kompkikötője
Az éjszakát már Kiotóban, a hajdani császári fővárosban töltjük. Szobám ugyan parányi, de minden kellékkel felszerelt kis kuckó, sőt… Ahogy lépek ki a zuhanyozó alól, mit látok a fürdőszoba tükrén? Egy kb. kéttenyérnyi, teljesen tükröződő foltot. Ki ne bosszankodott volna, amikor a fürdőszoba gőzében úszva se borotválkozni, se fésülködni nem tudott a homályos tükörben. Itt megoldották. Egy darabig agyaltam, hogyan csinálták, talán bevonták valami vízlepergető vegyi anyaggal… , de aztán rátettem a kezem a foltra – meleg volt. Fűtik, így nem csapódik le a pára.
Ódivatú szelfi, avagy miért nem párásodik...
Eddigre már beható ismereteket szereztem japán vécékről is, de még mindig csak ámulok. Bár ők a guggolóst jobban szeretik, mindenütt van angolos változat is. Kezelőgombjai csak alig bonyolultabbak egy Trabant műszerfalánál. Még az alapváltozatnál is szabályozható az ülőke fűtésének fokozata, nem is beszélve egyéb funkciókról. A Toto cég, mely a világ legfejlettebb toalettgyártója, immár szinte mindent kitalált, ami kényelmesebbé teszi a vécéhasználatot. Fotocellás ülőkeemelkedés és csukódás, automatikus öblítés és szintúgy automatikus dezodorspriccelés, kombinálás bidével, segglyuköblítés 38 fokos vízzel, esetleg zene. Nem hallgathatom el, hogy Japánban lehetetlenség öt percet úgy gyalogolni, hogy ne találjunk nyilvános illemhelyet. Ezek, miként a közvécék általában, a hagyományos pottyantós-guggolós változatok, de mindenütt patyolattiszták és ingyenesek. Azt természetesen nem tapasztalatból tudom, hogy a női mellékhelyiségekben van egy kis eszköz, mely gombnyomásra az öblítés hangját hallatja. A japán hölgyek ugyanis annyira szemérmesek, hogy nem állhatják saját altesti hangjaikat másokkal is tudatni, ezért használat közben állandóan öblítettek, miáltal töméntelen vizet pocsékoltak el. Ezt hivatott kiváltani a hangszóró. Neve otohime (hanghercegnő), maga a szó pedig a japán mítoszvilágból ered, a tengeristen szépséges leányának neve. Annak ellenére, hogy a japánok az ürítés terén igen szemérmesek, nem kis meglepetésemre a szupervonatokon láttam olyan férfi vizeldét (mert igen, olyan is van, külön), melynek ajtaján kb. derékmagasságig üveg van, egyszóval be lehet látni, még ha magát a műveletet nem is…
Ilyen műszerezettségük még talán az Apollo űrhajóknak sem volt
Otohime, vagyis a hanghercegnő
Japán úgy egészében is patyolattiszta. Nincs eldobált doboz, papír, csikk (bizonyos utcaszakaszokon tilos a dohányzás is), de utcai szemétláda sem. Képzeljék, hazaviszik. Az önfegyelem hihetetlen. Sokan járnak arcmaszkkal az utcán, de mint megtudtam, nemcsak a szmog miatt, vagy hogy ne kapjanak el bacikat, hanem azért is, hogy ha ők maguk betegek, ne adják tovább. De ha már náthásak, arra is külön megoldásuk van. A nyilvánosság előtt orrot fújni illetlenség, inkább visszaszívják.
Kiotóban nagyszerűen megfér egymással a múlt és a szupermodern jelen. Szállodánk közelében volt például egy könnyűszerkezetes fémvázas épület. Hát ez meg mi lehet? Megnéztem belülről. Ott állt teljes valójában egy jókora szentély vagy templom, amit éppen restauráltak. Gondolták, a munkálatok idejére teljesen beburkolják.
Restaurálás alatt álló templom - beburkolva
A modern Kiotó
... és a hagyományos
Fantasztikus, XXI. századi épületek, mellettük pompás sintoista templomok, szentélyek százai, sőt ezrei (1600 buddhista templom és 400 sinto szentély). Az egyiknél megint kifogtam egy esküvőt. A japánok többsége nem vallásos, de aki igen, időnként felkeresi a sinto szentélyeket, és elvégzi a szokásos rituálékat, ami egy tisztálkodó medencénél kezdődik, kéz- és szájmosással, kis kerek, nyeles bambuszedénykével, aztán füstölőpálcikák meggyújtásával és imával folytatódik. Ez utóbbi a buddhizmussal jutott el Japánba, mely jó ideig igen nagy hatással volt az ősi, hagyományos sintoizmusra. A sok építmény közül talán egyet említek: a zen buddhista Arany pavilon templomát (helyi neve Kinkaku-dzsi), mely ugyan évszázadokkal ezelőtt épült, de mai állapotát csak 1955-ben nyerte el. Történt ugyanis, hogy 1950-ben egy fiatal szerzetesnövendék önnön maga felgyújtásával akart öngyilkos lenni. Ő túlélte, a pavilonból csak hamu maradt. A srácot lecsukták, az épület újjáépült. Az épületkomplexumot pompás japánkert veszi körül, már virágzó cserjékkel, csak éppen a cseresznye nem akarta még megmutatni magát.
Kiotói szentélyek, templomok
Megint kifogtam egy esküvőt
Az Arany pavilon temploma
... és az őt körülvevő japánkert részlete
A belváros kihagyhatatlan látványosságai a több utcára kiterjedő fedett piacok… Eddigi ázsiai piacolásaim során az áruk kb. 50 százalékáról nem tudtam, hogy micsodák, itt a 90-ről nem volt lövésem sem. Azt se tudtam, növény vagy állat, miféle ételekhez és hogyan használják a tengernyi színes, pazar kiállításban kínált terméket.
Tessék mondani, ezek micsodák?
A legnagyobb hatást a pályaudvar tette rám. Hotelunk ott állt mellette, így ha ki akartam jutni a városba, mindenképpen át kellett mennem rajta. Pontosabban alatta. Először Axel, a túravezetőnk kísérte át a csoportot, igen bölcsen, mert ebben a kis föld alatti városban, ahová közvetlen lift vitt le a szállodából, simán el lehet veszni. Úgy 500 méter hosszú, két főutcáját keresztirányú folyosók kötik össze, bennük tömérdek üzlet, étterem (plusz metróállomás) – és rengeteg kijárat. És ami fölötte van: egy építészeti csoda. Az egész tömb 70 méter magas, 450 méter (!) széles, gigantikus vasszerkezettel fedett egyetlen belső tér, ahol 15, egymást folytatólagosan követő mozgólépcső halad (az egyes szinteken áruházi osztályok), végül a nyitott tetőkert, ahol a várakozó utas ejtőzhet, lebámulhat a vágányok rengetegére, vagy át, a szemközti Kiotó Toronyra.
A pályaudvar előtti föld alatti labirintus
A pályaudvar egy része kívülről
...és belülről
A tetőszerkezet
Kilátás a tetőkertből
A Kiotó torony és hotel
Korábban még tettünk egy röpke kitérőt Himedzsi városának kastélyánál, amit megjelenése után fehér kócsagnak is neveznek. Az 1300-as években épült egy dombra, hatalmas, erődszerű vár, melynek belsejében amúgy nincs sok látnivaló, de kívülről csakugyan lenyűgöző látvány. És ott láttam az első virágzó cseresznyefát. De lesz még! (folyt. köv.)
Himedzsi vára - egy kis cseresznyevirággal
Előző rész itt (még előzőbbek az Archívumban)