HAWAII, 2009
Amint említettem, messze lakván a vulkáni látványosságoktól, naponta tettük meg az utat a Kona-part és a Nagy-sziget keleti része között. Így aztán nem kerülhette el a figyelmünket, hogy az út mentén itt-ott makadámiadió-ültetvények vannak. Ez az eredetileg Ausztráliában őshonos csonthéjas termésű örökzöld a szigetcsoport egyik büszkesége (nevét egyébként egy skót származású ausztrál kémikusról, John MacAdamről kapta). És ha már ott voltak az ültetvények, Bálinttal nekiálltuk szemezgetni a fák alatt és volt is mit. Egy csomó lehullott, már megszabadult zöld burkától, készen a betakarításra. Nem mondhatni, hogy mohók voltunk, egyszerre legföljebb egy-két kilót gyűjtöttünk be. A terméseket, melyek kb. feleakkorák, mint egy dió, Bálint esténként szállásunkon egy kővel püfölve feltörte és szépen megpucolva hozta haza, én meg, úgy, ahogy voltak, héjastól. (Ebből – is – lett a karácsonyi diós bejgli.) Úgy négy-öt kilót. Boltban egyébként nagyon drágán árulják. Egy alkalommal feltűnt egy csőszszerű fickó, de nem túl nagy érdeklődéssel szemlélte, mi művelünk. Gondoltuk, megelőzzük a bajt, integettünk neki. Odajött, erre elkezdtük neki magyarázni, hogy ez milyen csodálatos, most látunk ilyet életünkben először, Magyarországon ezt nem is ismerik satöbbi. Kérdezgettük is a fákról, válaszolt is barátságosan, végül konfliktus nélkül intettünk búcsút egymásnak. Azt persze nem látta, hogy a tömött zacskókat közben bedugtuk egy bokor alá.
Ilyen a makadámia dió
Ha már itt tartunk, elmondom, hogy a világ legszabadabbnak tartott országában lassan már minden tilos. Ennek két oka is van. A prózaibb, hogy Amerikában mindenért lehet perelni. Nem véletlen, hogy itt mindenre előre figyelmeztetnek. Az országutakon mérföldenként felirat, ne lépd túl a sebességet, ne szemetelj, ezt ne, azt ne, különben… És hát a csúcs! Amerikában 21 éven aluliakat szeszes itallal nem szabad kiszolgálni. Bemegyünk egy üzletbe, leakasztok egy hatos Heinekent, s amikor fizetni akarok, a pénztárosnő ID-t kér (ID lehet bármiféle személyazonosságot igazoló papír). Asszonyom, úgy nézek ki, mint aki még nem múlt el 21? (Megjegyzem, bár 55 voltam akkor, legjobb pillanataimban is legföljebb egy tízest mertem volna letagadni.) Akkor is kéri. Nem adtam, viszont felajánlottam neki, mit kezdjen a sörével. Ha azt hiszik, egyedi eset volt, rosszul hiszik. Hazafelé, a Kennedy repülőtéren Bálint akart sört, tőle is ID-t kértek. Megmutatta, szomjas volt. Mellesleg Bálint velem egykorú, viszont galambősz. A másik okot inkább nem részletezem, de…. Szeptember 11-én Amerika akkora pofont kapott, hogy azóta egyszerűen muszáj folyamatosan rettegésben tartani a jónépet, már hogy ezzel is igazolható legyen: Amerikát csakis tőle 10 ezer kilométerre lehet megvédeni.
A repülésünk még kissé odébb van, nézzünk előbb körül a Kilauea környékén. Már megint gyalázatos időt kaptunk ki, de azért becsülettel benéztünk a kráterbe, megszemléltük a környék nevezetességeit, a fumarólákat, szolfatárákat, vagyis forró gőz- és gázkiáramlásokat. A leglátványosabbak a kénes kigőzölgések, valamint a belőlük kiváló kénkristályok. Térdre ereszkedve próbáltam pár centis közelségből fotózni, slukkoltam is párszor a büdösségből, aztán másnap, ragyogó napsütésben újra végigfotóztam az egészet.
Kénkiválások szolfatárákból
A Kialuea kráterét csak egy „fal” választja el a Kilauea Ikitől (Kis Kilauea), melynek kráteraljzata 1959 novemberében feltöltekezett izzó lávával, amit aztán a gőzök és gázok hatalmas lávaszökőkutak formájában dobáltak a levegőbe. Egyiknek a magassága a döbbenetes 580 méteres magasságot is elérte, a kráter egyik oldalában pedig jókora salakkúp emelkedett ki. A kitörés idővel elült, most aránylag sík a kráteraljzat, de nem az a peremein. Jól látszik, ahogy a lassan kihűlő lávató hogyan zökkent be, egymásra torlódott jégtáblákhoz hasonló lávatömböket hagyva a szélein. Azon már akkor is bámultam, hogyan képes megtelepedni az élet ott, ahol egyetlen gramm talaj sincs. Márpedig itt nem csupán páfrányok zöldellnek, hanem fa méretű Ohia lehuák, melyek a lávafolyások pionír növényei. Bennszülött hawaii faj, minden szélsőséget elvisel, trópusian nedves, vagy akár félsivatagian száraz klímát, savanyú, vagy épp semleges pH-jú talajt, tengerszinten éppúgy megél, mint 2500 méteren. Húsos, szürkészöld levelei között élénkpiros virágok díszlenek. Lassan növekednek, fájuk tömött szövetű, kemény, úgyhogy az őslakosok sokféle célra használták. A természet meglepően hamar magához tért a Kialuea Iki belső kráterperemein is, ahol már trópusi dzsungel díszlik.
A Kilauea Iki felülről
...és a kráteraljzatról, néhány Ohia lehuával
Ilyen a virága
Innen csak egy ugrás a Thurston-lávaalagút, mely ugyan messze elmarad a világ hasonló képződményeitől, de azért érdekes. Lávaalagút akkor keletkezik, ha a nem túl gyorsan mozgó lávafolyam felszíne gyorsan kihűl, és a kéreg alatt tovább folyik a még izzó olvadék. Amikor elfogy, ott marad az alagút. A mienk úgy 100 méter hosszú, 5–6 méter magas lehet, felülről már behatoltak a föléje telepedett fák gyökerei. De ki az ördög lehetett az a Thurston? Nos, Lorrin Thurston ügyvéd, politikus, üzletember volt, egyébként hawaii születésű (de természetesen nem őslakos), aki a 20. század elején elvbarátaival sokat lobbizott azért, hogy a Kilauea és környéke nemzeti park legyen. Az lett.
A Thurston-lávaalagút
A fölötte élő fák gyökerei már áthatoltak az alagút mennyezetén
Az igazi nagy szám a Kráterlánc-út (Chain of Craters Road), mely a keleti riftzóna kis krátereit fűzi fel. Körülbelül 30 kilométer hosszú aszfaltút, mely levisz a déli partig, és közben minimum fél tucat kráterbe pillanthatunk be. Engedelmükkel, nem sorolom név szerint, egyrészt, mert jószerével kimondhatatlanok, másrészt meg minek. A leglátványosabb a Pauahi, 1974-be tört ki utoljára. Nem kúpok, hanem „gödrök”, vagyis kráterek. Ezekben hajdan többnyire lávatavak fortyogtak, mélységük 150–200 méter, némelyik falai szinte függőlegesek.
A kráterlánc leglátványosabb példánya, a Pauahi
Környékükön csodaszép lávaalakzatok láthatók, különös, szoborszerű képződmények, melyek úgy keletkeztek, hogy a lávafolyásból kibuggyanó olvadék körülfogott egy csomó fát, és szépen a törzsek köré szilárdult. Egyetlen kúp emelkedik a környéken, a Mauna Ulu („növekvő hegy”), az is csak úgy 140 méterre. 1969-ben keletkezett, 1974-ig működött, méghozzá olyan alaposan, hogy kb. 4000 hektárt borított be a lávája, jó darabon magát a Kráterlánc-utat is, de azt 100 méter vastagon (azóta az utat másfelé vezették).
Lávaszobor
Változatok páfrányra...
...és egyéb növények a Mauna Ulu környékén
Tovább haladva egy szerkezeti törés következik, magyarán a terep irgalmatlanul elkezd lejteni, az út meg kanyarogni. Itt már rálátni a partvidékre. A zökkenés oka, hogy a Kialuea déli lejtőit folyamatosan nyomja az óceán felé a felnyomuló magma, s erre, valamint a földrengésekre ez a törés évi 10 centis átlagos mozgással reagál. Közben csodás lávafolyásokat láthatunk. A csillogó felszíneket pahoehoe láva alkotja, a feketéket aa. A kettő között geokémiailag semmi különbség nincs, sőt itt-ott egymás mellett látható ugyanaz a bazalt, csak más megjelenésben. Míg a pahoehoe aránylag gyorsan mozgott és közben kötélcsomókra emlékeztető meggyűrődött formákat vett fel, az aa láva folyásai lelassultak, hamar elveszítették gáztartalmukat és rögös szerkezetűvé váltak. Hawaiin amúgy sincsenek olyan igazi hegy formájú hegyek. A 4205 méter magas Mauna Kea (a tengeraljzatról számítva kb. 9000 méter!), vagy a nála csak 50 méterrel alacsonyabb, de még aktív Mauna Loa szinte nem is látszik a szigetről. Terjedelmük viszont óriási, lévén pajzsvulkánok, melyeknek anyaga a híg bazaltláva szétfolyása miatt roppant mód szétterjedt. A parton teljesen átalakult a táj, amit 1990-ben, annak idején láttam. Az 1989-es lávafolyás, amin akkor botladoztam, már ki tudja, hol van, a 2007-es erős lávaömlés további szakaszokat borított be az útból, itt a nyugati oldalon.
Egymás mellett a pahoehoe (balra) és az aa láva (jobbra)
Ilyen csövekben áramlik a láva....
...míg végül eléri a tengerpartot
Itt 1990-ben még út volt
Első repülési kísérletünket baljós jelek előzték meg. Hilo környékére szokás szerint felhős idő borult, de reménykedtünk. Az előttünk járó kis csoport lelkes volt, látták a krátert. Bevackolódunk a helikopterbe, nekiugrunk az égnek, repülünk öt percet, aztán már megyünk is vissza. Rosszabbra fordult az idő a hegy fölött, nem sokat látnánk. Majd holnap. És eljött a holnap is, koreográfia ugyanaz, de jobb időben. A pilótanő megkérdezi, levegye a gép ajtóit a jobb kilátás végett. Két útitársunk kérte, én nem, mégpedig azért nem, mert attól tartottam, hogy a fényképezőgépem autofókuszát zavarni fogják a parányi porszemcsék. Így meg az üveg zavarta. Alig tíz perc múlva már a partvidék fölött tempózunk, ahol a lávafolyások elérik a tengert. Bár nem túl magasan szállunk, elég kis satnya lávafolyások ezek, de vörösek – és a mieink! Ahogy feljebb kapaszkodunk a Kilauea lankái fölött, eleinte még jókora zöld sávokat látunk, melyeknek facsoportjait mint szigeteket (ezeket nevezik kipukának) megkerülték a lávafolyások. Mindemellett töméntelen letarolt, felperzselt fa is jelzi a láva pusztításait. Aztán csak a szürkeség, vagy legyünk megengedőbbek, ezüstösen csillogó, vagy éppen szénfekete sávok látszanak, némi gőzölgés közepette. A felszínen egyébként semmi jele nem mutatkozott izzó lávának. De akkor hogyan jut le az anyag a partig a tőle 9–10 kilométerre levő Puu Oo-ból? Rövidesen elmondom. Leszállás közben még megkaptuk bónuszként a Nagy-sziget nem túl izgalmas, kb. 40 ezer lakosú fővárosának, Hilónak a látképét, a nála sokkal szebb Rainbow-vízesés látványát, meg a környező ültetvényeket és lombkoronákat. A rossz hír az, hogy az aktív kráter fölé nem repültünk be, pilótánk nem közölte, hogy miért, de nyilván megvolt rá az oka; talán nem látszott, talán… a fene se tudja. Kissé csalódtunk, na de majd a tengerről…Legközelebb itt folytatjuk.
Helikopterrel a lombkorona fölött
Erdőszigetek (kipukák) a lávafolyások között
A felszín alatt, ahol füst látszik, patakzik a láva
...aztán csak a szürke lávatömeg
A lyukak nem kráterek, csak berogyások
A gőzfelhőtől jobbra jól látszik a pár éve lezökkent partszakasz
Legközelebb ezt a pirosat nagyon közelről is megnézzük
Hilo, a Nagy-sziget fővárosa
Makadámia-ültetvény
A Rainbow-vízesés
Előző részek itt, illetve az archívumban
Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)
https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/
