Délkelet-Ázsiába majdnem minden út Bangkokon át vezet. Itt ez a maréknyi kis ország, de a thai főváros kivételével alig van közvetlen légi kapcsolatuk Európával. Amúgy nem is olyan kicsik, csak annak látszanak, miként mi is a külvilág számára; még a legkisebb, Kambodzsa is kétszer nagyobb hazánknál. Már mindegyikben jártam, s habár lett volna alkalmam pár napra átugorni Laoszba is, sajnáltam volna csak annyi időt szánni rá, így megmaradt utolsónak. Hogy két hét csak Laoszra? Az meg nem sok? Szerintem nem.
Ezért szeretek Ázsia fölött repülni (India, a Hindusztáni-alföld, ill. a Bengáli-öböl)
Este hétkor, ahogy írva volt, a csoportomat kerestem a bangkoki Unico Grande Silom Hotel sokadik emeleti tetőteraszán, az úszómedence mellett. Feltörtem, ugyanis. Amikor 1995-ben először jártam a városban, még a hátizsákosok utcájában laktam, parányi, hűtetlen, zajos kis lyukban, most meg nagyobb a szobám, mint az itthoni nappalim (pedig azért az se nagyon kicsi). Meg aztán tetőterasz bárral, medencével? Nem túl jó ez nekem? Vénségemre talán megérdemeltem. De hol a csoport? A legnagyobb társaság, amit látok, három fő egy asztalnál. Csak nem? De! És a többiek? Nincsenek többiek, hárman lesztek, mondja az alkalmi túravezető lány, aki egyébként holland, de jó ideje Kambodzsában él. Onnan ugrott át két napra, hogy bennünket fogadjon, aztán utunkra bocsásson. Norman angol, odahaza mat-fiz szakos tanár volt, majd előnyugdíjba vonulván végleg letelepedett a spanyol tengerparton. És elég? (mármint a nem teljes nyugdíj) – kérdem. Még sok is – feleli. Nem lehet rossz az angol tanároknak nyugdíjasnak lenni. A másik, Lydie hetvenes francia hölgy, aki jó régen Svájcba ment férjhez, aztán a válása után ott ragadt.
Szállodám tetőterasza
Futó, de azért komótos városnézés Bangkokban. Meglepve olvastam, hogy Hongkong után a világ második leglátogatottabb városa – az itt töltött vendégéjszakák szerint (közel évi 18 millió). Amióta itt jártam, eltekintve gyönyörű buddhista templomaitól, szinte minden megváltozott. Toronyházak épültek, új repülőtér, autópálya-összeköttetéssel a belvárosig, magasvasút a krónikus közlekedési állapotok enyhítésére (nem nagyon sikerült), ráncba szedett taxisok, szemmel láthatóan javuló köztisztaság stb. – uram isten, ha Budapest csak fele ennyit fejlődött volna 15 év alatt, és még csak felhőkarcoló se kellene hozzá. Mert hát felhőkarcolók lettek – úgy látszik, ezek a mímelt nagyság jelképei elengedhetetlenek. Tisztára mint az állatvilágban. Nagyobbnak tűnni a valóságosnál, így ijeszteni el az ellenséget. Fölmegyünk egy gigahotel tetőteraszára. A magasból látszik igazán, hogy egész városnegyedeket tüntettek el, hogy a helyükbe vadonatújakat emeljenek. Nagyon nagy kár nem lehetett azokért, amiket elpusztítottak, hiszen szerény, bádogtetős foltok még maradtak bőven, de vajon hova költöztették az ott lakókat… Kötve hiszem, hogy a modern 20-30 emeletesekbe.
Bangkoki kilátások
S miközben minden szinten az egész globalizált világ jelen van, Bangkok mégis rengeteget megőrzött az ázsiai báj legjavából: a kis kifőzdéket, a mindenütt ott álló szellemházikókat, a parányi üzleteket, az idegen felé minduntalan megnyilvánuló kedvességet. De megőrizte kevésbé jókat is: a zsúfoltságot, a légszennyezettséget, a zajt, a háromkerekű, kétütemű tuk-tukokat, melyeknek gazdái egyre reménytelenebbül vadásznak utasra, a hamisított cuccok tömkelegét. Feljavultak a város átszelő Chao Praya folyó nyugati partján nyújtózó csatornákat, a klongokat szegélyező negyedek is; a cölöpházak között egyre kevesebb a viskó, van viszont tányérantenna, virágok, némi rendezettség is. Kedvenc templomomon, pont ezen az oldalon, a Wat Arunon épp olyan szépen csillognak a kerámiadarabkák, mint hajdan. Egykor ballasztként, a hajók fenekén hozták ide tonnaszám az összetört porceláncserepet Kínából, melyek így hasznosultak. Amúgy meg meleg van, igazi trópusi meleg (március közepén jártam ott, de teljesen mindegy). Bangkokban szinte mindig 30 fok (plusz-mínusz 1-2) körüli a maximumhőmérséklet, de a páratartalom olyan magas, hogy fürödni lehet a levegőben.
A klongok (csatornák) környéke is feljavult
A Wat Arun (egy része)
Úgy alakult, hogy a vonatra csak két főre kaptunk hálókocsijegyet a laoszi határhoz közel eső Ubon Ratchathaniba, ezért Lydie a repülés luxusát élvezhette volna, ha nem kell hajnali 4- kor kitaxiznia a reptérre. Autó várt bennünket, sofőrje egy mukkot nem beszélt angolul, csak azt tudta, hogy a három farangot el kell vinnie a határig. (A farang a külföldi – fehér – ember gúnyneve-beceneve Thaiföldön. Laoszban falangnak mondják, mivel a lao nyelvben nem ejtik ki az r betűt.) Ott már várt ránk helyi túravezetőnk, Nick, akinek van tisztességes neve is, de a külföldiekkel ezt használja. Amúgy a laoszi neve is egyszerű volt, nem is értem, miért szólítottuk mégis Nicknek. Vízum a határon, kb. 10 perc, aztán mikrobusz, de azzal már, a thai szisztémával ellentétben, a jobb oldalon. Itt nem gond a váltás, másutt ellenben, ahol híd köti össze a két országot, valami furfanggal oldották meg. A bangkokihoz képest itt még melegebb van, de legalább száraz. Laosz az egyetlen délkelet-ázsiai ország, melyet nem határol tenger. Van viszont Mekongjuk – ennek partján zajlik az élet, ott él a lakosság túlnyomó többsége. Egyszer már majdnem jártam ideát. 1995-ben a hírhedt Arany háromszögnél, a thai-burmai-laoszi határnál egy csónaktúrán egészen közel mentünk a laoszi parthoz. Csak annyira emlékszem, hogy magas és vörös volt, néhány nyomorúságos kunyhóval és pucér, a vízparton játszadozó kisgyerekekkel. Hamarost itt is elérjük a nagy folyót, de még tőle távolabb feltűnik, hogy valamennyi ház cölöpökön áll. Talán a víz miatt? De hol itt a víz? Sehol. Így szokták meg, évszázadok óta, alul tárolják a szerszámokat, ott tartják a csirkéket, disznókat. Rövid látogatás Champasaknál, a khmer érában épült, becsben tartott Angkor-korabeli templomnál. Persze, ha az ember már látta az igazi Angkort, ettől nem fog elszállni.
Élet a Mekong mentén
A falusi házak még a víztől távol is cölöpökön állnak
Azért vannak ilyenek is
Rozzant kompon, melyhez hozzá installálták a révész házát is, átkelünk a Don Khong-szigetre, mely a legnagyobb a „Négyezer sziget” (Si Phan Don) közül. Amúgy persze nem négyezer, zömük inkább csak homokzátony, melyek jó részét esős évszakban ellepi a víz, úgyhogy csak néhány lakott. Valami miatt mégis lelassul errefelé a Mekong, hogy ennyi hordalék lerakására kényszerül, ám nem sokkal lejjebb, az igen látványos Khone-zuhatagnál ugrik vagy 20 métert és szűk 10 kilométeres távon egymást érik a kisebb-nagyobb zúgók. Valószínűleg lezökkent a vidék egy törésvonal mentén, ami azzal a kellemetlen következménnyel jár, hogy a Mekong itt nem hajózható. Láthatóan e vidéket vulkáni kőzetek építik fel, s mint később kiderült, triász időszaki riolitok és tufák. Amúgy akkor, 2010 márciusának elején, a száraz évszakban a zátonyok-szigetek közötti kisebb ágak jó része még kis motorcsónakkal sem volt járható, annyira sekély volt a víz, pedig az esők idején 15 kilométerre is kiszélesedik. A főmederben (még a franciák által elhelyezett) kimagasló betonoszlopokon látni, sokkalta magasabb vizek is előfordulnak. Errefelé mindenki a Mekongból él, láthatóan nem túl jól, konkrétan, nagyon szegényesen.
Vízesések a Mekongon
Ez a déli táj az amúgy is „álmos” ország leginkább lelassult vidéke. Átcsónakázunk a Don Det és a Don Dhot szigetre és a part menti viskók közé egyre sűrűbben keverednek a hátizsákos nyugati fiatalokat kiszolgáló, láthatóan nagyon is alapigények kielégítésére szolgáló vendégházak, bár aki idejön, a „rock and roll” miatt teszi: inni, bulizni, esetleg kissé túrázni. A franciák egykor keskenyvágányú vasutat is építettek a két sziget összekapcsolására, maradványa, egy kis mozdony ma is ott rozsdásodik. A gyarmatosítók a Mekong és a Kína közötti összeköttetés láncszemének szánták, de abból nem lett semmi. Itt is akad egy vízesés, vagy inkább jókora zúgó, a Li Phi, vagyis a szellemcsapda. A helyiek úgy tartják, ezen akadnak fenn az elpusztult emberek és állatok rossz szellemei, úgyhogy itt emberfia be nem menne a vízbe, csakis néhány hűsölni kívánó falang. Merthogy nagyon, de nagyon meleg van, száraz, 40 fok.
No, majd a Bolaven-fennsíkon, kissé 1000 méter fölött kissé lehűlünk, gondoltam, de csalatkoztunk. Amúgy nagyon kevés maradt errefelé a természetes állapotokból, mert a franciák, miután a XIX. század végén e vidéket is annektálták, elterjesztették az ültetvényes kávétermesztést és még sok egyebet, ami korábban errefelé ismeretlen volt. Nem is tudom, miért épp egy (családi) teaültetvényt látogattunk meg. Elég kis területen termesztenek, négy felnőtt végez minden munkát, talán csak a csomagolást végzi valami szövetkezetféle. A zöld teájuk viszont elsőrangú. Felkereshető a helyi laven etnikum által lakott, kissé skanzen jellegű néhány falucska, melyekben népi mesterségek művelését és azok termékeit tekinthetjük meg, továbbá a szép népviseletet, melyet csak fokoz a jól kitágított női fülcimpákba helyezett fakorong.
Egy hölgy a Bolaven-fennsíkon
Ezen a vidéken is uralkodóak a vulkáni kőzetek, csak az említetteknél fiatalabbak, valószínűleg 4–5 millió éves bazaltok, melyekbe gyors patakok és vízesések próbálják bevágni magukat, elég szép sikerrel; bungalóink közelében formás mélyedéseket is kivájt a víz, a környékbeli gyerekek örömére. (Amúgy jellemző az ország geológiai megkutatottságára, hogy a legfrissebb cikk a neten e témában 1990-ból való és sokat szerepel benne a „valószínűleg” szó. Majd a kínaiak… efelől ne legyen kétségünk.) A szállásunkként szolgáló vendégház (francia tulajdonú!) közelében több kis falu gyalogosan is könnyen elérhető. Mellbe vág a rettenetes szegénység, bár nagyjából erre a Laoszra készültem. Bambuszpanelekből összetákolt, cölöpökön roskadozó kunyhók, de olyat nem is láttam, amelyik mellett nem meredezett volna parabolaantenna. És egy másik sokkoló látvány, ami szerte az országban elkísért: az égetéses erdőirtás. Kivágják az értékes trópusi keményfaerdőket (ezt Thaiföldön már betiltották, ezért a fa egy része oda megy exportra, más része meg Vietnamba – onnan meg a képmutató Nyugatra), aztán a maradékot fölégetik, a helyén pedig termesztenek, főként persze rizst. Később, északabbra a hegyvidékeken ugyanezt láttam, de füstölt az egész ország, ködbe burkolva még a városokat is. Nick azt mondja, ez mindig így van a száraz évszakban. Északabbra, a meredek hegyoldalakban is ezt csinálják: mintha nullásgéppel nyírtak volna bele a sűrű erdőkbe. És sehol egy terasz, ami pedig megszokott látvány szerte Délkelet-Ázsiában. Mi történik nagy esőzések idején? A víz pár év alatt teljesen lemossa a talajt, terméketlenné válik, akkor aztán újabb erdőknek esnek neki. Mondom is Nicknek, ha már másnak nem tudom: mi az ördögön fognak termeszteni az unokáitok? Fölélitek a jövőtöket. Most van kereken 6,2 millió laoszi, a föld még épp elegendő ennyi ember ellátására, de mi vár rátok, ha 10–12 millióan lesztek? Nick nem nagyon tud rá mit mondani, csupán azt, hogy a laosziak így szokták meg. Az a helyzet, hogy a teraszos művelés rengeteg munkát, közösségi összefogást és szakértelmet igényel, ez pedig a laóknak valahogy nem megy. És nem azért, mert lusták vagy ostobák. A megszokás, a „nemzeti psziché”. Aki járt a környező délkelet-ázsiai országokban, igazolva látja az egykori francia kolonialisták summázatát, miszerint a vietnamiak ültetik a rizst, a kambodzsaiak nézik, hogyan nő, a laosziak pedig hallgatják, miként nő a rizs. Csendesen, álmosan folydogál az idő errefelé, mint a Mekong a lustább szakaszain, s ez az élet szinte minden területén érezhető.
Itt laktunk a fennsíkon
Égetéses erdőirtás - füstölt az egész ország
Észak felé haladva épp csak fél napot állunk meg Savannakhet városában, mely szintén a Mekong partján fekszik. Forgalmas mivoltát annak köszönheti, hogy híd köti össze Thaifölddel, s ezzel a vietnami-laoszi-thai kereskedelem egyik átmenő központja. Koloniális házai erősen pusztulnak és a kormányzat láthatóan semmit sem tesz a megóvásuk érdekében. Egyszer még bánni fogják.(folyt. köv.)
