A Si Muang templom
Szinte egész nap tépünk, hogy estére Vientiane-ba (angolos átírással Viangchan) érjünk. A fővárost kereken 750 ezren lakják, úgyhogy a zsúfolt ázsiai óriásokhoz szokott utazó számára kellemes kisváros benyomását kelti. Itt is van híd a Mekongon (a „Barátság” nevet viseli, ausztrál segélyből épült), ami kissé érthetetlen okból a központtól úgy 20 km-re délre áll. Vagy tán nem is annyira érthetetlen… A laoszi főváros közvetlenül a thai határ mentén fekszik, úgyhogy bármilyen szép is a barátság, annyira nem kell megkönnyíteni a szomszéd dolgát, ha egyszer majd másként gondolja. Jelenleg összesen öt híd köti össze a két országot, mind ugyanazt a nevet viseli, ezért számozzák őket (és még kettő épül). A közelség abban is tetten érhető, hogy a thai bahtot is sokhelyütt elfogadják fizetéskor. A laoszi kippel bánni amúgy is elég bajos, merthogy átváltáskor még kis összeg esetén is fél kilónyit kapunk belőle. (Ottjártam idején 1 dollárért kereken 8000 kipet adtak.)
Szép kis vendégházban lakunk, közel a folyóparthoz, mely csak esténként élénkül meg, főként a kis kifőzdék révén. Meglepően sok a turista, főleg a nyugati hátizsákos. Számukra Laosz igazi paradicsom, ahol nagyon olcsón lehet utazni, lakni, enni, de legfőképpen inni. Köreikben már fogalom a Beerlao (így, egybeírva), a 6,3 decis kiszerelésű üvegben árult helyi főzésű sör, mely tényleg jó. Arra viszont nem vettem a bátorságot, hogy a különféle házi kotyvasztású pálinkákat is megkóstoljam, melyek összefoglaló néven, „lao-lao”-ként futnak.
Vientiane turistanegyede (részlet)
Változatok lao-lao-ra
A laoszi konyha kínai, thai, vietnami hatásokat egyaránt magán visel, mindemellett – azon kívül, hogy elég sok, a Mekongból kifogott halat ettünk – más kulináris élmény nem maradt meg bennem. A helyi alapétel a „sticky rice”, a ragacsos rizs. Egy bizonyos rizsfajtából főzik, nagy faedényben, többnyire reggel, aztán hidegen eszik. Éttermekben bambuszedényekben szolgálják fel, akképpen fogyasztják, mint mi a kenyeret, törnek belőle egy darabot, aztán tunkolnak vele. Ami nagyon megragadt bennem, az a szárított béka. Azt olvastam, elkészítés előtt bambuszrüggyel ízesített vízben áztatják, chilivel panírozzák és úgy sütik ki. Hogy akkor miért kell kiszárítani? Mert békát akkor kell fogni, amikor sok van belőlük, aztán eltenni ínségesebb időkre. Piacot kihagyni Ázsiában (de máshol is) vétek. Vientiane „nagycsarnoka” az eddigi ázsiai tapasztalataimhoz képest meglehetősen rendezett és tiszta. Most már aránylag otthonosan mozgok az áruk között, a gyümölcsök, zöldségek többségéről tudom, mi micsoda. De vajon miért árulnak rózsaszínű (héjú) tojást is? Nick elmagyarázza, ez hasonlít a kínaiak száznapos tojásához, de nem hónapokig, hanem csak hetekig „érlelik”. Állítólag egész jó.
Fő a ragacsos rizs
Ezekből lesz a békapecsenye (vagy mi)
Már készül is
Nem egészen száz napos tojások
A laoszi Nemzeti Múzeum viszont, amit az egykori francia kormányzó rezidenciájában rendeztek be, csalódás. Persze, ha tudjuk, hogy korábban (2000-ig) Forradalmi Múzeumnak nevezték, akkor nem az. Jó része ma is az imperialisták elleni küzdelmet mutatja be, az egykori fontos elvtársak relikviáival, fényképeivel. (Amúgy ezt az épületet is amerikai pénzen restaurálták.) Gyerekkoromból felrémlik néhány név Laosz közelmúltbeli történelméből. Például Souphanouvong hercegé, a laoszi Népi Forradalmi Párt (konkrétan kommunista színezetű alakulat) vezetőjéé, az akkori magyar politikai vezetés kedvencéé, vagy féltestvére, az ugyancsak herceg Souvanna Phouma, többszörös miniszterelnök neve, aki inkább semlegességpárti volt. A 60-70-es évek vezető hazai külpolitikai újságírói imádtak velük interjúkat készíteni, akárcsak Kambodzsa vezetőjével, Norodom Sihanouk királlyal, később államfővel, aki bár elvileg semleges volt, de erősen dörgölőzött a Szovjetunióhoz. Vajon emlékszik még valaki ezekre a nevekre?
Vientiane szíve, egyben az ország szimbóluma a Nagy sztúpa, vagyis a Pha That Luang, jókora (45 méter magas, kb. 70x70 méteres alapterületű) aranyozott építmény nagyjából a városközpontban. Mondom, sztúpa a szimbóluma, annak ellenére, hogy Laosz afféle szocialista ország (népi demokratikus köztársaság). 1975-ben, királyság után lett azzá, s ennek külsődleges jelei vörös csillagok és sarló-kalapácsok képében sokhelyütt megmutatkoznak. Egypártrendszer van, bár nekem úgy tűnt, ez a laosziak többségét ma már nem túlzottan zavarja. Végül is a lakosság zömét alkotó falusiak számára az ideológia vajmi keveset jelent. Ami számít, az a betevő falat. Nem volt ez mindig így. 1975-től a kínai és a thai etnikum jó része elmenekült az országból és rengeteg laoszi is így tett, köztük sok jól képzett szakember is. Nagyjából a teljes népesség 10 százaléka emigrált. A buddhista vallást is igyekeztek háttérbe szorítani, ha nem is annyira, mint a szomszédos Kambodzsában a Vörös Khmer uralma alatt, mondván, a szerzetesek is dolgozzanak, ne az egyszerű nép tartsa el őket. Ez szöges ellentétben áll az itteni hagyományokkal. A kormány idővel rájött, hogy a tervutasításos rendszer nem működik, ezért 1986-tól egyre nagyobb teret kap a szabad piac, talán kínai, vietnami példára. A parasztok földtulajdonossá válhattak, áruikat piaci áron értékesíthetik. Az utóbbi években erősen liberalizálták a külföldi tőke beengedését, ami főként – kissé furcsa módon – épp egy nem-tőkés, hanem „kommunista” országból, Kínából jön. Kína elég hamar gatyába rázta a rendkívül elmaradott infrastruktúrát, járhatóvá tettek sok, korábban szinte járhatatlan utat, újabban meg vízerőművek sorát építik, illetve szándékoznak építeni a Mekongon és mellékfolyóin. Rájuk is fér amúgy, mert egy csepp kőolajat sem bányásznak. Más kérdés, hogy Kína nem arról ismert, hogy bármilyen beruházás során különösebb figyelmet fordítana környezetvédelemre, a helyi (nem ritkán tömegével áttelepített) lakosok érdekeire. A forgatókönyv a szokásos: Kína kiviszi a számára oly fontos nyersanyagokat (Laoszból pl. rezet, ónt, aranyat, gipszet), cserébe pedig utakat, közműveket, mobilhálózatot stb. épít. A gazdaság, bár az agrárium a fő ágazat, gyorsan fejlődik, a GDP növekedési üteme rendre évi 7-8%, bár ez a falusi emberek életkörülményein nem túlzottan látszik meg. Nagy gondot jelent a szakemberhiány. Laosznak csupán egyetlen állami egyeteme van, Vientiane-ban, plusz néhány drága magánegyetem.
A Nagy sztúpa
A Nagy sztúpa közelében, egy helyi viszonylatban széles sugárút végén áll a Győzelmi kapu nevezetű, a párizsi Diadalívre hajazó építmény, mely – csak hogy froclizzák a hajdani gyarmattartót – kissé magasabb is francia társánál. A 60-as években épült, betonból, melyhez a cement amerikai segélyként érkezett a helyi reptér felújításhoz, csak aztán ez lett belőle. Ezért is nevezik tréfásan vertikális kifutópályának. Az amerikaiaknak amúgy bőven van (volna) mi törleszteniük a laoszi népnek, de erről később. A főváros további nevezetességei szép, és nagyon jó állapotban tartott buddhista templomai, nevük most legyen mellékes. A helybeliek szép számban látogatják, ami – szocialista ország lévén – akár meglepő is lehetne, de nem az. A vallás még itt is szent, rengeteg a szerzetes. A délkelet-ázsiai hagyományok szerint minden férfinak élete legalább egy korai szakaszában el kell töltenie bizonyos időt valamelyik monostorban. Nick, a túravezetőnk alaposan túlteljesített. Tizenhét évet töltött ilyen intézményben, közben elvégezte az egyetemet, jól megtanult angolul, s miután felhagyott a szerzetesi élettel, tudását most túravezetőként kamatoztatja.
A Győzelmi kapu, avagy a vertikális kifutópálya
Vientiane-ban felkerestünk egy rehabilitációs intézetet, ahol többek között művégtagokat is gyártanak a vietnami háború kései sérültjei számára. De hogyan keveredett Laosz a vietnami háborúba? Kezdjük kicsit messzebbről. Az ország a 14. század óta királyság volt, majd az 1800-as évek végétől Franciaország fokozatosan protektorátusává tette. Rövid, második világháborús japán megszállás után 1945-ben ugyan kikiáltották függetlenségüket, de a franciák csak maradni akartak, s Laosz csak 8 évvel később lett ténylegesen független; alkotmányos monarchia. Ekkoriban már javában tevékenykedett az Észak-Vietnammal szoros kapcsolatokat ápoló kommunista Pathet Lao nevű szervezet. Polgárháború alakult ki köztük és a királyi erők közt, mely utóbbit előbb a franciák, majd a helyükbe érkező amerikaiak támogatták. Végül is a kommunista Vietnammal (mely be is nyomult Laosz területére) való kapcsolatok rángatták bele Laoszt a vietnami háborúba. Itt is áthaladt a dél-vietnami kommunista erőket ellátó-támogató Ho Si Minh-ösvény, amit az amerikaiak rendszeresen bombáztak. Becslések szerint 1964 és 1973 között csak Laoszra több bomba hullt, mint amennyit a második világháború egész időtartama alatt összesen ledobtak. 260 millió bombának mintegy harmada nem robbant fel. A bombák egy része voltaképpen nem is konkrét célpontokra irányult, hanem az Észak-Vietnam bombázásából Thaiföld felé visszatérő amerikai gépek nem szállhattak le a valamilyen okból le nem dobott bombáikkal és „jobb híján” Laosz területén szabadultak meg tőlük. Különösen nagy veszélyt jelentenek még napjainkban is a „bombácskának” (bombie) nevezett robbanószerkezetek. Az amerikaiak rengeteg kazettás bombát használtak. Ezeket úgy kell elképzelni, mint két, egymásra fordított teknőt, melyek zuhanás közben nyílnak szét és belőlük kb. öklömnyi méretű töltetek potyognak szanaszét. Jó részük (kb. 10 millió) nem robbant fel, bekerültek erdőkbe, szántóföldekre, lakott területekre, ahol akár évtizedekig is zavartalanul megbújtak. Építkezés, szántás, erdőkitermelés közben még napjainkban is rengeteg robban fel véletlenül, sok halálestet és még több súlyos, sokszor végtagvesztéssel járó sérülést okozva. A falusiak is dolgoznak a tömérdek fém újrahasznosításán. Szétfűrészelik a bombákat és szerszámokat készítenek belőlük. A terepek megtisztítása még nemzetközi segítséggel is több évtizedig eltarthat.
Ebédünk, mondhatni, karitatív jellegű. Valami humanitárius projekt keretében összegyűjtik az utcagyerekeket meg a legszegényebb családok sarjait és különféle szakmákra tanítják őket. Így jött létre egy „kiképző” étterem, ahol napi váltásban ezek a 16-18 éves fiatalok minden munkafázison végigmennek, a főzéstől a felszolgálásig, és nagyon ügyesek. Igaz, a kaja kissé drága (ennek egy része donáció), de nagyszerű kezdeményezésnek tartom; Vietnamban is jártam hasonlóban. (folyt. köv.)
