A négy sarok

                                                           Egyesült Államok, 2011

Elhagytuk az elülső rendszámtáblánkat. Erre alig két órával bérelt kocsink Las Vegas-i felvétele után döbbentünk rá, a Hoover-gát parkolójából távoztunkban. Azért gyanús volt a dolog. Nem látszott a csavarok helye, egyáltalán, semmi jel nem utalt arra, hogy ott valaha rendszámtábla volt. Most már mindegy, majd a végén elrendezzük valahogy.

    Sokat köszönhetek Amerikának. 1970 nyarán, 16 évesen hat hónapot tölthettem itt, a keleti parton, nagybátyámék vendégeként. Amerikának köszönhetem, hogy számomra kinyílt a világ, pontosabban sok világ nyílt ki egyszerre. Érdeklődés és nyitottság a mienktől teljesen eltérő kultúrák és természeti környezetek iránt, a rockzene, az angol nyelv iránt, és még hosszan sorolhatnám. Akkor azt hittem, Amerika nekem ezzel egyszer és mindenkorra „kifújt”, vagyis soha a büdös életben ide vissza nem jutok. Gondoljátok el – 1970-et írtunk, milyen távlatok látszottak akkoriban egy kelet-európai falusi srác számára… Akkor nem sejthettem, hogy még tizenhatszor repülöm át az Atlanti-óceánt, s ebből hat utam éppen az Egyesült Államokba vezet. 1985-ben aztán újabb lehetőség nyílt. Amerikai unokatestvéreim felajánlották, ha már annyira esz a fene a vadnyugat nemzeti parkjaiért, kifizetik a repülőjegyemet New Yorkig, kapok némi zsebpénzt, aztán mehetek, amerre látok. Nekik ilyesmi eszükbe sem jutott. Én pedig mentem. Vettem egy 30 napra szóló bérletet a Greyhound busztársaság járataira, korlátlan használatra, és a keleti parttól indulva végigbuszoztam Amerikán a Csendes-óceánig, sőt, még vissza is egy jó darabon. Nagyon kemény, küzdelmes, fáradságos út volt, de felülmúlhatatlan élmény. 1990-re már odáig szemtelenedtem,  hogy – immár saját költségen – egy nagyon kedvező légi bérlet jóvoltából eljutottam Hawaiira. Hét évre rá következett Alaszka, majd 2009-ben ismét Hawaii.

    És ezzel még nem volt vége. Barátommal, Bálinttal, akivel a második hawaii utat is megtettük, 2011 tavaszán elhatároztuk, hogy „független” utazóként bejárjuk Amerika legszebb vidékeinek egy részét, autóval. Bálint is járt itt, de turistacsoporttal a nyakában, én is, ahogy említettem, hozzáláncolva a buszjáratokhoz, úgyhogy ránk fért egy kis szabadság. Hol másutt kezdhettük volna, mint Las Vegasban. Egyszer úgyis át kell szállni amerikai belföldi járatra, a bolond városba minden légitársaság repül, és a legjobb kiindulópont egy nyugati utazáshoz. Itthonról elintéztük a kocsibérlést, megint az Alamónál, mint Hawaiin két évvel korábban (pedig hogy megutáltuk az Alamót, de ők a legolcsóbbak), a vegasi szállást,  megterveztük az útvonalat, így aztán egy júniusi estén, chicagói átszállással betont fogtunk a nevadai sivatag közepén. Talán hihetetlen, de már a reptér csomagvárójában ott csilingeltek-villogtak a félkarú rablók és hasonlók. Szállásunk, a Riviera (hotel+kaszinó) a vegasi főutca, a 60–70-es években felvirágzó, közel hét kilométer hosszú The Strip északi részén emelkedik, 2100 szobájával. Kissé már lepukkant, a szoba puritán, de ebbe a városba nem aludni járnak az emberek. Csak mi. Első vegasi látogatásom kivételével (1985 – 2 dollár) egyetlen centet sem játszottam egyetlen kaszinóban sem.   

                                             Itt szálltunk meg (már lebontották)

    Negyven fokban délelőtt gyalogosan nekiindulunk a Strip sűrűjének. Harmadszor járok a városban, de ezen a környéken még nem voltam. Eiffel-torony-replika, Luxor, piramissal, New York-másolat Empire State Buildinggel, Szabadságszoborral, miegymás – tiszta tébolyda. Csak a The Venetian-be megyünk be; kívül Szt. Márk harangtornya-replika, Rialto-híd stb., belül Szt. Márk tér butikokkal, velencei freskóutánzatokkal, mű-égbolttal és mű-csatornákkal, viszont igazi gondolákkal. Iszonyatos víz- és áramfogyasztásával itt, a sivatag közepén Vegasnak akkora lehet az ökológiai lábnyoma, hogy befedi fél Amerikát. Este, bár a hőség alig enyhül, újra nekiveselkedünk, ismét gyalogosan – irány a belváros. De mit látok útközben? A város egyik ikonikus hotel-kaszinóját (ha úgy vesszük, itt mindegyik hotel-kaszinó ikonikus), a Saharát 59 év után bezárták, kinn a tábla, hogy berendezési darabjait árverezik. Utóbb, 2016-ban a mi hotelünket, a Rivierát is lebontották. Így megy ez errefelé; bontanak, építenek. Fölmegyünk a 350 méter magas Stratosphere nevű hotel-kaszinó-torony kilátójába. Azon kívül, hogy lenézhetünk a kivasalt karácsonyfára emlékeztető városra, lehet mindenféle őrültséget csinálni, pl. hullámvasutazni, kilövetni magunkat 4 G-vel 50 méterre, csaknem a torony tetejéig. Na nem, ha nekem fizetnének, akkor sem.

                                            A Venetian - kívülről

                    ... és belülről, mű-égbolttal, de igazi csatornákkal 

    A belváros főutcáját, a Fremont Streetet egy 450 méteres szakaszon 1995-ben befedték, a tetőt váltakozó színekkel és mintákkal kivilágították, és persze itt is hozzá lehet jutni némi adrenalinlökethez, ha kötélen végigcsúszunk a magasban az utca fölött. Itt állnak Vegas legrégebbi kaszinói – már-már műemlékek a neon cowboyjal és megannyi, filmekből is ismerős épülettel. 

                      A Fremont Street 1985-ben

                          ...és befedve, 2011-ben

    Las Vegastól egyórányi autóútra (mert ki is kell találni a városból) áll az amerikai ipari építészet egyik mesterműve, a 220 méter magas Hoover-gát. 1936-ban készült el, mindössze hat év alatt, ami a kor technikai lehetőségeit nézve hihetetlen teljesítmény. A Coloradón épült erőmű közel másfél millió embert lát el árammal, a mögötte felduzzadt Mead-tó pedig 20 milliót vízzel. Nem lehet azonban nem észrevenni, milyen brutálisan csökkent a tó vízszintje, aminek oka egyrészt a csillapíthatatlan vízigény, másrészt a Nyugatot hosszú évek óta hullámokban sújtó szárazság. A gát korábban autóútként is szolgáló tetején már csak a bámészkodó gyalogosok járhatnak, az autóforgalmat alig valamivel ottjártunk előtt átterelték egy új mérnöki mesterműre, egy a folyó fölött 270 méteres magasságban átívelő négysávos hídra. (De hol lehet a rendszámtáblánk?)

                    Kilátás a Hoover-gát tetejéről

     Kora délután már Utah államban járunk, melyet (ha nem lenne 2 milliós fővárosa, Salt Lake City), bő két Magyarországnyi kiterjedésével, úgy, ahogy van, nemzeti parkká lehetne nyilvánítani. Így is van öt. A Zionnal kezdjük. Jó alkalom, hogy 80 dollárért megvegyük az összes amerikai nemzeti parkra szóló éves bérletet, mely – ez is Amerika! – egy autónyi népségre szól, függetlenül az utasok számától. Persze, egy szál gyalogos is megveheti, de az errefelé a fehér hollónál is ritkább (én 85-ben fehér holló voltam). Megéri, hiszen az egyes belépők ára 10–25 dollár. Nem érvényes viszont az indián közösségek kezelésében levő védett területekre. A Zionban kereken 150 millió év (nagyrészt középidei) geológiai eseményeit követhetjük végig, de őszinte leszek: a geológia sem itt, sem másutt egy percre sem jutott eszünkbe. Egyrészt, mert nagy vonalakban már korábban ismertük, másrészt ittlétünknek jószerével egy célja van: régi szép emlékek fölelevenítése és még inkább a töltekezés mindazon esztétikai élményekkel, melyeket a Nyugat tájai kínálnak. Azért most is rácsodálkozom a vidék legmarkánsabb képződményére, az 500–600 méter átlagvastagságú vörös Navahó Homokkőre, mely egy brutális, 10 millió évig tartó sivatagos időszak óriási homoktengerének megkövült, cementálódott maradványa, káprázatos keresztrétegzettségekkel, hatalmas, vakablakszerű sziklaívekkel. Hogy mi az a keresztrétegzettség? Az, amikor a réteglapok nem párhuzamosak egymással, hanem metszik egymást. Sivatagi lerakódásokra (is) nagyon jellemző  Némi meglepetés, hogy arra a részre, ahol a kanyon a kis vacaknak tűnő, ám rendkívül hatékony eróziós munkát végző Virgin-patak jóvoltából kezd igazán kanyonná válni, s ahol a leglátványosabb sziklakolosszusok emelkednek, tavasztól őszig nem engednek be autókat, viszont átszállhatnánk ingajáratban közlekedő buszokra. Mivel tömérdek az ember, meg az eső lába is lóg, ezt kihagyjuk.

                     Hatalmas sziklaív a Zionban (1985)

                  A Checkerboard Mesa nevű sziklaalakzat

                   A Zion kanyonja (1985)

                    Keresztrétegzett homokkövek (1985)

                  ...és ugyanaz 2011-ben

    A délutánt már a Bryce Canyon peremén töltjük. Ez a vidék minden, csak nem kanyon, sokkal inkább a hátravágódó erózió típuspéldája. Egy fennsík peremébe marja bele magát sok ezernyi kis időszakos vízfolyás, több óriási amfiteátrumszerű mélyedésben. Az itteni kőzetek sokkal fiatalabbak a Zion-belieknél, nagyrészt 60 millió éve lerakódott tavi-folyóvízi iszapkövek, konglomerátumok (ezek –  a vas-oxidtól ­– vörösek), a mélyebb vizekben pedig mészkövek képződtek (ezek fehérek) és idővel bizarr alakzatokká formálódtak. Errefelé a fagyaprózódás az egyik fő felszínformáló tényező, télen hó borítja és kemény hideg uralja a tájat. A Magas-Tátra legkiemelkedőbb csúcsaival járkálunk egy szinten, sőt, még fölöttük is, itt pedig nyoma sincs magashegységnek. Egy szó mint száz, ha listát írnék a tájképileg legvarázslatosabb helyekről, amiket valaha láttam, a Bryce az első háromba kerülne. Most, hogy így visszagondolok, alig pár percet töltöttünk csak egy-egy kilátópontnál. Kiszálltunk a kocsiból, csináltam pár fotót, aztán tovább. Olyasmi volt ez, mint amikor az ember előveszi a régi fotóalbumát vagy a diáit, és megnézegeti a képeket. Ha öt perccel tovább nézelődünk egy-egy helyen, akkor is ugyanolyan. Mellesleg Bálint, aki hozzám hasonlóan nagyjából száz országban járt, soha életében nem fotózott sehol.  

                    1985-ös emlékek a Bryce-ból

                   ...és 2011-ből

    Szinte néptelen, kopár, köves tájakon gurulunk tovább északkelet felé. Egy-két elszórt farm, állatokkal, földművelésnek szinte nyoma sincs. Épp ezen  morfondíroztunk: mi tartotta itt az embereket? A kisszámú indián népesség elvolt vadászatból, csekély földművelésből, az első európaiakat, a spanyolokat nem túlzottan izgatta, a 19. században idekeveredetteket csak a prémvadászat  érdekelte, a mormonokat meg az, hogy itt, az isten háta mögött békén hagyták őket. Vajon amikor e természeti csodákra rábukkantak, kimondták-e: milyen szép! Vagy csak legyintettek: a francba, itt se terem meg semmi.

    Kora este megjött az eső, némi hó is hullott vele. A Capitol Reef Nemzeti Park bejáratához közel, egy Torrey nevű kisvárosban (179 lakos) találunk motelszobát. A tulajdonos figyelmeztet, ha rá akarok gyújtani, csak az épülettől 21 lábra (kb. 7 méter) tehetem meg, különben jön a pénzbüntetés. Egy másik motelnél már bejelentkezéskor elkérték a 100 dollárt, ha netán arra vetemednék, de mivel nem vetemedtem, távozáskor természetesen visszaadták. Amerikában úgy 60–80 (vagy több) dollárért lehet motelszobát kapni, kétágyasat, igény esetén pótággyal. Általában jók – vagy nem túl jók, de egy éjszakára elmennek. Alapfelszerelés a tévé, a többnyire ósdi és zörgő légkondi, a hűtő, a mikró. Itt mondom el, hogy Amerikában a kasszánál semmi sem annyiba kerül, mint amennyi ki van írva, szóval, a pénztár előtt nem érdemes centre kiguberálni az árat. Nincs áfa, van viszont úgynevezett sales tax, amit a fogyasztó/vásárló fizet, és államonként eltérő mértékű, átlagban 5 százalék.

    Elégtétellel töltött el az érzés, hogy végre megengedhetek magamnak tisztességes szállásokat is. 1985-ben legföljebb vágyakozva néztem a motelek árait (kb. 20 dollár volt akkoriban), de megfizetni nem tudtam. Az éjszakák jó részét a buszokon töltöttem. Már az is nagy öröm volt, ha nem ült mellettem senki, mert így a két ülésbe – ha nehezen is – bepasszíroztam magam fekvő helyzetbe. Nappal tehát városnézés, természetjárás, éjszaka buszon alvás vagy nem alvás. Néha a nemzeti parkokban sátor, amit katalógusból választott ki nagynéném ajándékul. Olyan is volt. Kicsi, mint egy kutyaól, a lábrésze – ha esett – átázott.  Pokoli kimerítő volt az egész. Szerencsémre rokonaim mozgósították kinti magyar ismerőseiket, így kaptam kosztot-kvártélyt San Franciscóban, Los Angelesben, Seattle-ben, Denverben. 

    Torrey egyetlen vendéglőjében, mely talán inkább fagylaltozó, miközben pizzánkat esszük, ismét rácsodálkozhatunk amerikai felebarátaink elképesztő gyomorkapacitásra. Egy liter üdítőnél alább itt nem adja a vendég, pizzája minimum kocsikerék méretű, aztán jöhet a desszert. Egyébként csak a kisvárosokban szűk a keresztmetszet; burgerek (de azokból sokféle – mintha nem lenne mindegy), pizza, csirke és kész. Nagyobb városokban vagy hipermarketekben hatalmas a választék, elsősorban a nemzetközi konyha választékából. A Subway szendvics- és salátabárban meg egyenesen zavarba jövünk, hiszen itt magunk állíthatjuk össze az étkünket tömérdek hozzávalóból. A nehézséget az amerikai kulináris nyelvezetben járatlanok számára éppen az okozza, hogy kiszolgáló készíti, mert jön a kérdések sorozata. Milyen legyen a tojás, a marhahús stb. A legnépszerűbb a „tengeralattjáró-szendvics”, egy hosszú kenyérfélébe pakolt őrület, mely túlzott mohóság nyomán akkorára nőhet, hogy egy nagy fehér cápa se bírná átharapni. Arról nem is beszélve, hogy ha a betétek szakítószilárdsága számottevően különbözik, akkor harapáskor jön a potyogás, majonézek, ketchupok spriccelése. Emlékszem, 85-ben Amerika éppen mindenre kiterjedő fogyási lázban égett. A kenyere húlvítbred (whole wheat bread) volt, vagyis teljes kiőrlésű gabonából készült, a kávéja dikáf (decoffeinated, vagyis koffeinmentes), amibe nem tejszínt, hanem háfendháfot (half-and half – felerészt növényi alapú kotyvalék) és mesterséges édesítőszert tett, és ha már végképp cukorra fanyalodott, barnát használt. Akkoriban (is) folyt az üdítőital-háború. A Coca-Cola mellett megjelent a Diet Coke, mire természetesen a  Pepsi is előállt a maga cukormentes változatával. A Pepsico cég már-már kárörvendve írta ki a Sprite üdítőire is, hogy nincs benne koffein – és nem is volt soha. Pont abban az évben, 1985-ben a Coca-Cola, mivel a vásárlók már jobban kedvelték a Pepsit, előállt egy új termékkel, a New Coke-kal, amit már nem a klasszikus recept szerint gyártottak. Az eladás eleinte felfutott, aztán a vevők elkezdték visszakövetelni a régit. A New Coke csupán pár hónapot ért meg a piacon (külföldig el se jutott), óriásit bukott, mire a cég visszatért a régihez, Classic Coke néven. És hogy változott-e valami azóta? Igen! Még többet esznek, még több a kövér ember.

    Még egy érdekes emlék. Flagstaffban, a Grand-kanyon „előszobájában” összefutottam egy angol sráccal, aki némi eszmecsere után felajánlotta, hogy bérelt kocsiján elvisz egy darabon, a benzinköltséget pedig felezzük. Mihelyt azonban kiderült, hogy ő jó vastag ösztöndíjból utazik (vizek ökológiájával foglalkozó biológus volt) én meg…, szóval, sürgősen lebeszélt a felezésről. Vele csak egy baj volt. Soha életében nem vezetett még az út jobb oldalán, csakis a balon, azon is csupán úgy 500 kilométert összesen. Végül is baj nélkül eljutottunk a Zionba meg a Bryce-ba, ott váltunk el, én meg, mivel a Greyhound akkor még északkelet felé, további utahi nemzeti parkok irányába nem járt, kénytelen voltam Las Vegasig stoppolni. Az volt az egyetlen stoppom Amerikában. Már akkor is úgy gondolták arrafelé, hogy akinek nincs autója, az gyanús. Azzal valami nincs rendben, az bármire képes; bűnöző, szellemi fogyatékos, munkakerülő stb. Nála már csak az volt gyanúsabb, akinek nem volt hitelkártyája. Nekem meg akkor egyik sem volt. Na de majd most! (Folytatom!) Előbb-utóbb az is kiderül, mi az a négy sarok, és hogy mi lett a rendszámtáblánkkal.

(Kérem a tisztelt olvasót, ha tetszett az írás, ossza meg a Facebookon, és nézzen bele más posztjaimba is itt a blogon. Köszönöm!) https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/