Egyesült Államok, 2011
Grand Canyon – számomra immár harmadszor. Az első feledhetetlen. 1985 júliusa. Úgy készültem rá, mint kezdő színész az első fellépésére. Érkezés busszal, rohanás ki a peremre és semmit sem látok. Eső, ború, két napig. Életem nagy álma a porba hullt. Öt év múltán visszamentem. Ragyogó idő volt, gondoltam, semmit nem bízok a véletlenre, egyből a kis repülőtérre mentem. Röpködtünk úgy jó félórát (a merevszárnyú gépek nem ereszkedhetnek a kanyon pereme alá), láttunk csodákat, aztán elkezdett csúnyán felhősödni, majd zuhogni, csapkodott az istennyila. Túléltük, és már verőfényben szálltunk le. Most, szintúgy verőfényben, urasan gurulunk, minden kilátópontnál gondosan megállunk, bámulunk egy kicsit, kattintok, kocsiba vissza, tovább. Estefelé már ki se mentünk napnyugtát nézni. Eszembe se jutott a kanyon geológiája. Valamikor úgy tudtuk, hogy így és így, ekkor és ekkor keletkezett, de az utóbbi időkben azt mondják, hogy amúgy, és nem is egészen akkor. Másnapra beterveztünk egy repülést. Reggeli kérdés: akarunk mi itt mindenáron repülni? Nem akarunk, már mindkettőnknek megvolt. Jó, akkor tovább.
Grand Canyon, 1985
1990-ben már repültem
2011 - minden tiszta
Mielőtt azonban még elértük a kanyont, megálltunk Lee’s Ferrynél. Az a helyzet, hogy bő 400 kilométeres körzetben ez az egyetlen olyan hely, ahol a Coloradót nem több száz méter magas falak szegélyezik, úgyhogy itt át lehetett kelni a folyón. Itt üzemeltetett egy kompot 1873-tól bizonyos John Lee, aki mormon volt, és mivel részt vett egy nem mormonokat érintő mészárlásban, pár évvel később kötélen végezte. 1929-ben aztán, pár kilométerrel lejjebb megépült egy vashíd, amit mellette egy ugyanolyannal, csak modernebbel, teherbíróbbal váltottak ki 1995-ben. Ezt a vidéket csak azért mutatom be, hogy lássák, a nagy csodák mellett vannak itt kis csodák is.
A Colorado, mielőtt beérne a kanyonba
A két egyforma híd
Száguldunk a pusztában a legendás arizonai meteoritkráterhez, mely polgári nevét arról a Daniel Barringer bányamérnökről kapta, aki 1905-ben először vetette fel, hogy a kráter becsapódásos eredetű. Ha meg így volt, akkor ott sok vasnak kell lennie, úgyhogy a derék ember először több tonnányi ércet kapart össze a kidobódott törmelékből, aztán lefúrt, hogy megtalálja a mesés vagyont sejtető meteorit főtömegét. Ám mivel az elpárolgott, persze, hogy nem találta meg. A terület még ma is a család birtokában van, úgyhogy 15 dollár ugrott, ráadásul az egész, 1200 méter átmérőjű kráter a peremről bele se fért a nagy látószögű objektívembe.
Az arizonai meteoritkráter
...és egy szép meteoritdarab
Ismét egy újdonság, mindkettőnknek: a Petrified Forest (megkövült erdő) Nemzeti Park. Főként késő-triász (kb. 225 millió év) araukáriafélék őrződtek meg itt iszonyú mennyiségben az iszap és a vulkáni hamu alatt. Az utóbbiból kioldódott kovasav csendben kikristályosította a fákat, melyek gondosan feltáblázva hevernek az ösvények mentén. Szeretjük nagyon, hogyne szeretnénk az ipolytarnóci megkövesedett fákat, azt a néhányat, de hát mégis… nagy ország, tömérdek famaradvány. Százával hevernek itt a szebbnél szebb példányok. Amerikában még a törpe is óriás. A parkhoz kapcsolódik a hatalmas kiterjedésű Painted Desert (kb. színes sivatag) egy része is; szintúgy felső-triász tavi, folyóvízi, mocsári, könnyen pusztuló iszapkövekből, palákból, és ellenállóbb mészkőből formálódott és csakugyan nagyon színes.
A Petrified forest (egy kis részlete)
Egy megkövült fa keresztmetszete
A Painted Desert
Késő délután, fél négy körül érkezünk a Canyon de Chelly National Monumenthez („de sej”-nek ejtendő). Ezt is a navahók kezelik, és négykor bezárnak. A kanyonba már nem mehetünk be, viszont a peremén futó útról számtalan nagyszerű kilátópontról tekinthetünk alá – ingyen. (A navahóknál, mint láttuk, semmi sincs ingyen.) Számos film forgatási helyszíne volt; számomra akkor vált kikerülhetetlen megnézendő látványossággá, amikor megtudtam, hogy itt (is) játszódott az egyik kedvenc klasszikus westernem, a MacKenna aranya (1969), többek közt Gregory Peck-kel és Omar Shariffel. A filmből semmire nem emlékszem, csak a káprázatos táj fogott meg. Nem csalódtam.
A Canyon de Chelly
De játsszunk még indiánosdit! Újabb állomásunk, a Mesa Verde Nemzeti Park a „Négy sarok” (Four Corners) környékén terül el, ahol Utah, Colorado, Arizona és Új-Mexikó határai csaknem derékszögben találkoznak. Ennek persze emlékműve is van, de oda is zárás előtt érkeztünk. A „zöld tábla” tényleg zöld a sok fenyőtől, de a szó geológiai értelmében nem kibillent fennsík, hanem réteglépcső, vagyis kueszta, szintén homokkövekből áll, de ezek diszkrétebb, fehéres színűek, nem az az ordító vörös, amilyenhez hozzászoktunk. Itt bizony sorba kell állni a sok hajdani indián építmény megtekintéséhez. Az anasazi indiánok (a navahó nyelvben ősök) jól kihasználták a természetes üregeket, sziklaboltozatokat, azok alá építkeztek, s fénykorukat 1100 és 1300 között élték. Ekkortájt épült a 150 „szobás” Sziklapalota is, melyhez sikerült közelebb is férkőznünk. 1300 körül aztán a lakók otthagytak csapot-papot, és nyomtalanul más vidékre költöztek, vagy a csoda tudja…, mert mindenüket hátrahagyták. Állítólag az aszály miatt távoztak, de ez nem egyértelműen elfogadott nézet.
Ez itt a "négy sarok"
A Mesa Verde
Az új-mexikói Albuquerque a legnagyobb város, ahol egész utunk során megfordultunk, bár magából a városból semmit sem láttunk, és gyanítom, semmit nem vesztettünk. Megaludtunk egy városszéli motelben, ahonnan telefonos segítséget kértünk az Alamótól, mi a teendő, ha leesett az olajnyomás az autóban. Mert azt az autó műszerfala szépen, szavakkal kiírta. Előbb-utóbb be is fogja mondani. Tudtuk, persze, hogy szerviz lesz a vége, de hogy adminisztratíve hogyan oldjuk meg. Mennyit mennek még? Sokat. Milyen sokat? Nagyon. Akkor olajcsere. Megtörtént. A nagyon sok is. Másnap, a szerviz után nekivágtunk délnek, a White Sands National Monumentnek. Oda-vissza több mint 800 kilométer. A White Sands egyedülálló a maga nemében, mivel gipszsivatag, ilyenképpen hófehér. Hogy miből áll, teljesen mindegy volt a hadseregnek. A sivatagokat az isten is arra teremtette, hogy ott atombombát (a legeslegelsőt) robbantsanak, majd a továbbiakban még számos katonai létesítménnyel pakolják meg, ilyenképpen bennünket is igazoltattak. A védettség a sivatag egy részére csak bónusz. 1985-ben itt követtem el életem egyik legnagyobb szamárságát. A parkfelügyelők, pedig szépen kértem, restek voltak a kocsijukkal bevinni a dűnék sűrűjébe, ellenben azt javasolták, vágjak át gyalog. Átvágtam. Iszonyú meleg volt, egy óra után még mindig nem értem el a sűrűjét, és még vizet se vittem magammal. Szerencsére ép bőrrel és ésszel kikeveredtem. Most urasan, még iszonyúbb melegben negyedóra alatt ott voltunk – a sűrűjében. Ekkora fehérséget már nem állhat a szem, mindenesetre gyönyörű volt. Azért megjegyeztük, ha itt bóklászna az út mentén egy gyalogos turista, nem hagynánk ott.
1985-ös emlékem a White Sands-ból
Képek 2011-ből
Másnap reggel benézünk Santa Fe-be. Elég kellemes, látványos kisváros; igazából 70 ezer lakosa van, de itt nincsenek felhőkarcolók, se hasonlók. Jórészt a környékbeli indián falvak épületeiről mintázták az ittenieket. Egyébként Új-Mexikó állam fővárosa és – ki hinné – 2100 méter magasan fekszik. 1985-ben már jártam itt, és betévedtem egy ajándékboltba, hogy képeslapot vegyek. Megakadt a szemem a fekete-fehér fotón, melyen különös kinézetű, nagyon réginek tűnő indián falut láttam. Kérdem az eladót, ezt hol volt. Ez? Itt van a közelben, de nem volt, hanem van. A Taos Pueblo. Hát, ezt nekem okvetlenül látnom kell. Gyalog, illetve stoppal elvergődtem odáig. Ott állt egy tér közepén néhány többszintes, lakott indián lakóház. Állítólag több száz évesek, vályogból épültek, de mivel akkoriban a lépcsőházat még nem találták fel, a szintek között létrákon lehetett közlekedni. Indián asszonyok mindenféle saját készítésű ékszerfélét – meg persze hideg Coca-Colát – árultak a turistáknak. Gondoltam is, egykor a fehér ember bolondította hasonló zsuzsukkal az őslakosokat, mára megfordult a helyzet. Mondom Bálintnak, csodát fogsz látni! Erre mi történt? A falu lakói éppen valami ünnepséget tartottak, a bejáratnál azonnal le kellett parkolnunk, kifizetni 15 dollárt, és semmi, kép- és hangrögzítésre alkalmas eszközt nem lehetett bevinni. Talán attól tartottak, hogy megzavarjuk az őseik szellemét… ilyesmiket szoktak mondani. Az ünnepség éppen a végéhez közeledett, indiánjaink hejehujázva vonultak kifelé, mi meg csalódottan elhúztunk. Egyébként nem értem, hát nem akadt a közelben valami okos zsidó – mondjuk Kohn Winnetou – aki elmagyarázta volna nekik, hogy emberek, kérjetek még 15 vagy 20 dollárt, hadd fotózzanak, az ősök is megbocsátják. Az okos zsidó nem véletlenül jutott eszembe. Ahogy kifordultunk jobbra, az első utca neve Kohn Street volt. Arról nem is beszélek, hogy a közelben játékkaszinó működik. Na, kik kezelik? Hát az indiánok!
Taos Pueblo 1985-ből
Végül még egy homok, de nem sivatag. A Sziklás-hegység egyik lánca, a Sangre de Cristo nyugati lábához tapadva emelkednek az Egyesült Államok legmagasabb homokdűnéi. Ez a Great Sand Dunes Nemzeti Park. A San Luis-völgyön átfolyó, illetve tóban megrekedt vizek raktak le itt töméntelen hordalékot még a jégkorszakban, aztán a nyugati szelek felhalmozták, nekitapasztották a homokot a hegyvonulatnak, s azóta is terelgetik. Megjegyzem, olyan kevés az évi csapadék, hogy közelít a sivatag kritériumához, de mégsem sivatag.
A Great Sand Dunes
Colorado Springs táján egy motelben megtudjuk, hogy a környéken ne is keressünk szállást, valami rendezvény miatt minden szoba foglalt. S ha már lejöttünk az autópályáról, vissza se találunk. Gyönyörű alhavasi tájon bolyongunk, tőlünk jobbra a főút, de felvezető nincs rá. Csak később. Végre találunk egy motelt. A recepciós lány gyanakodva forgatja Bálint útlevelét. Ő még ilyenről, hogy Magyarország, sosem hallott. Akkor talán nincs is ilyen. Viszont kapunk szobát, úgy este 10 körül. Már csak enni kéne. Át az út túloldalára, immár gyalogosan – minden zárva, kivéve egy Wendy’s-t, pontosabban annak autósok kiszolgálására szakosodott részlegét. Beállunk az autók közé. Kisvártatva kiderül, hogy itt csakis autós vendégeket szolgálnak ki. Egyik kocsiból besegítenek, bemondhatjuk a mikrofonba a rendelésünket. (Áll ott ugyanis egy oszlop, abban van a mikrofon, és érzékeli mellette a fém karosszériát.) Nincs kocsijuk? Akkor nem adhatjuk ki a szendvicsüket az ablakon. Miért? Csak. Némi tanakodás után a személyzet úgy dönt, hogy kiadják – közvetlenül az ablak melletti ajtón. Leülünk a parkoló betonszegélyére, falatozunk, iszogatunk elégedetten (mert sört az egyik közeli italüzletben kaptunk). Bálint enne még egyet, visszamegy. Ahogy ott ülök és a fűben törpenyulak ugrándoznak körülöttem, kikanyarodik egy kocsi és az ablakból barátságos mosollyal szendvicset nyújtanak felém. Itt ül ez a nyomorult hajléktalan, vagy micsoda, bánatában vedel, segítsünk rajta. Szintúgy barátságosan visszajelzem, hogy nem kérem. Jön Bálint vigyorogva a szendvicsével. Hogy csináltad? Hozzáérintettem a slusszkulcsot a fémoszlophoz. Kiadták újra, ajtón keresztül, és nem omlott össze Amerika. Belátom, szürreális jelenetsor volt, de minden szó igaz.
Még maradt három teljes napunk, mit kéne csinálni? Fölmehetnénk a hegyekbe, az egy nap, Colorado Springs közelében is van némi látnivaló, az pár óra. És aztán? A Yellowstone nagyon messze van. És mi lenne, ha hazamennénk? Ezek megőrültek, gondolhatja a nyájas olvasó, ott vannak a világ egyik leggyönyörűbb szegletében (ráadásul Amerikában) és haza akarnak jönni. Az az igazság, hogy megteltünk - már semmit nem tudtunk befogadni. Tíz nap alatt 6000 kilométer, s közben a fentebb említettek. Ingerküszöbünk olyan magasra szökött, hogy nem is tudom, minek kellett volna történnie, hogy újból felizgasson bennünket. Talán, ha tíz vulkán egyszerre tör ki a környezetünkben (de pont arrafelé nincsenek vulkánok). Ahhoz tudnám hasonlítani a helyzetet, mint amikor tíz napon át hancúrozhatunk az ágyban a világ legszebb nőivel és még messze nincs vége. Én ugyan ezt soha nem próbáltam, de el tudom képzelni. Másnap délelőtt kimentünk a denveri reptérre, átírattuk a jegyünket még aznapra és hazarepültünk. Mondhatom, rém boldogan. Ám még nem jött el a búcsú ideje, hiszen a Nyugat fele még kimaradt, úgyhogy egy év múlva visszatértünk.
S hogy hová tűnt az első rendszámtáblánk? Képzeljék, nem is volt. A kocsit ugyanis Új-Mexikóban regisztrálták, ott pedig az nem kötelező.
Útitársam, Bálint a bérautónkkal a denveri reptéren. Rendszámtábla? Minek?