Indonézia - 2012

           Folytatjuk utazásukat Celebeszen, Tana Toradzsa vidékén, ahol az előző részben megismerkedtünk a temetkezés módjaival. A toradzsák, mint láttuk, nem a földbe teszik halottaikat, ráadásul nem is a halált követő napokban. A búcsúztatásnak ugyanis meg kell adni a módját a megfelelő ceremóniával, ami igen sokba kerül. Ezért a végső búcsúra néha hónapokat, éveket is várnak, mire összejön a pénz. A másik ok az, hogy a toradzsák hite szerint a halál nem valami gyors esemény, hanem fokozatos folyamat; út a  puya, vagyis a lelkek földje felé. A halottat ezért több rétegnyi textíliába csavarják és mumifikálják. Amennyire tudom, formalint fecskendeznek a testébe, ami tartósítja azt. Rendszerint a ház alatt, vagy magában a házban helyezik el, rendszeresen látogatják, jelképesen ételt visznek neki, beszélnek hozzá. Amíg el nem temetik, nem is tekintik halottnak. Amikor aztán együtt van a pénz és a távol élő családtagok is mind el tudnak jönni, kezdődhet a szertartás, ami általában napokig tart. Erre a célra fedett emelvényeket ácsolnak, ahol a gyászolók összegyűlhetnek, ehetnek, ihatnak.

    Abban a szerencsében (?) volt részünk, hogy kalauzunk elvitt bennünket egy temetési szertartásra. Nem kell hozzá külön engedély, bárkit szívesen látnak, viszont ajándékot illik vinni. Erre a legcélszerűbb egy karton cigaretta. Mire odaérünk, már sokan, száznál is többen vannak, ördög se tudja, ki rokon, ismerős, ki egyszerű bámészkodó, viszont látunk pár turistát is, akik nyilván hozzánk hasonlóan keveredtek oda. Bemutatnak bennünket valamelyik családtagnak, aztán elfoglalhatjuk a helyünket valamelyik fából ácsolt emelvényen. Teát, kávét, süteményt kapunk. A ház körül disznókat látunk tucatjával, bambusz rudakkal jól átkötve, és sorban megkezdik útjukat életük utolsó állomásához, ahol levágják őket, húsukat pedig nagy banánleveleken széttrancsírozzák. A csúcspont a bivaly levágása, vagy inkább feláldozása. Nem tudom, hányat vágtak le összesen a nagy esemény napjai alatt (állítólag 24-et illik), nekünk csak ezt az egyet kell végignézni. Azaz, nem kell. El is fordulok, még a fülemet is befogom, de még így is hallom a nyomorult állat kétségbeesett bőgését. Bálint nézi, időnként közvetít. Kipányvázva vonszolják a helyszínre, aztán egy erre érdemes férfiú egy hatalmas késsel egyetlen nyisszantással átvágja a torkát (ha ügyes), a vért pedig fiatal fiúk fogják föl bambuszedényekben. És mindezt kisgyerekek is végignézik. Amúgy mindenki szépen fel van öltözve, az idősebbek feketébe-aranyba, a fiatal lányok, fiúk díszes, színes ünnepi viseletbe. A bivalyok azért kellenek, mert hitük szerint minél többet áldoznak fel, annyival könnyebben jutnak el az elhunytak a puyába. A bivalyok bőrét kifeszítik, kiszárítják, aztán eladják. Az állatok egy részét egyébként a vendégek hozzák, kvázi ajándékként, a tömérdek húst pedig vagy helyben elfogyasztják, vagy szétosztják az adományozó rokonság között.

                    A gyerekeket  is a legszebb ruhájukba öltöztetik a szertartásra

         Ez a szegény malac, sok tucatnyi társával, feláldozásra kerül

Már folyik is a feldolgozás

                              A rokonság jól tartja a vendégeket

                             Minket is

   Forog a gyomrom, menni kéne, viszont vezetőnk megemlíti, hogy ilyenkor illik megnézni az elhunytat is. Egyik női családtag vezet hozzá. Hetven év körüli asszony fekszik a koporsóban, nagyjából két éve halt meg, a szeme aljáig le van takarva. Természetesen le is lehet fényképezni. Igazából nem tudom, hogy a ceremónia elején vagy közepén tartanak. (Utóbb láttam egy dokumentumfilmben az egészet; mi alighanem még csak az elején kapcsolódtunk be.) Rögtön ez után távozunk, következne az ebéd, de aznap egyikünk sem nagyon evett már semmit.

                                                 Egy száradó bivalybőr, immár bivaly nélkül

                              Az elhunytat nemcsak megnézni, hanem lefényképezni is illik

    Másnap délelőtt még körülnézünk egy-két hegyvidéki faluban, megcsodáljuk a valószínűtlenül zöld teraszos rizsföldeket és újabb házakat. Egyik faluban másfajta temetkezési emlékműveket is láthatunk. Ezek monolitok, mindenféle jelzés, díszítés nélkül. Igazából már nem emlékszem, hogy a halottak csakugyan e kövek alatt nyugszanak-e, vagy csak síremlékek, mindenesetre nem gyakoriak. Egyébként itt-ott láttunk a keresztény kriptákra emlékeztető, kereszttel díszített, ház formájú sírokat is. Délután hatalmas eső szakadt Rantepaóra, elmosva további programunkat, mely nyilván egy újabb, az előbbiekhez hasonló falu meglátogatása lett volna.

                                           Jellegzetes rizsteraszos táj a toradzsa vidéken

                                          Egyik falu olyan, mint a másik

                        Ezek a monolitok szintén temetkezési helyek

                            Ez már csakugyan keresztény kriptára emlékeztet

    Már csak egy feladatunk maradt: egy nap alatt visszajutni Makassarba, ezúttal az „egyenes” úton. Sikerült. Kora este indult vissza a gépünk Denpasarba, de akkor már a zsebünkben volt a másnap reggelre, Floresre szóló repülőjegy is, közvetlen járat ugyanis ritkán van a két sziget között. Az utazó, ha kevés és kötött az ideje, gondolkozzon előre.   

    Indonézia maga a bőség zavara. Ha már „letudtuk” Jáva javát, Balit, Celebeszt (a töredékét), még mindig ott van a hatalmas Szumátra az állatban, növényben egyaránt gazdag őserdeivel,  a fölrengető Toba vulkán maradványaival, a Szunda-szorosban a Krakatau aktív maradványaival, a nemkülönben hatalmas Kalimantan (Borneó indonéz fennhatóság alatt álló részével). És ezek csak a nagyobbak. Jávától keletre sorakoznak a Kis-Szunda-szigetek (helyi nevén Nusa Tenggara), melynek tagjai, kicsik és nagyobbak egyaránt, vonzó célpontok. Csábító például a Balival keletről szomszédos Lombok a 3700 méter magas Rindzsani-vulkánnal és pompás krátertavával, Sumbawa a nemkülönben hírhedt pusztítóval, a Tambora-vulkánnal, és még tömérdek apró földdarab. Számunkra azonban a legvonzóbbnak Flores tűnt, úgyhogy egy újabb, Balin eltöltött éjszaka után már repültünk is. Új típust avattam saját „gyűjteményemben”, egy kínai gyártmányú MA60-as turbópropelleres gépet, a számomra szintén új Merpati légitársaság flottájából, melyből két ilyen gép már lezuhant (a Merpati meg egy évre utazásunk után csődbe ment). Indonéz légitársaságokkal repülni nem kimondott életbiztosítás, többségük ki van tiltva az Európai Unióból.

    Florest három repülőtér köti össze a szigetvilág többi tagjával, mi Labuan Bajo-ba, a legnyugatabbira érkezünk, ide a leggyakoribbak a járatok. Kis halászfaluként kezdte, most kis turistaközpont (ránézésre pár ezer lakossal), amit annak köszönhet, hogy innen érhető el a legkönnyebben Komodo (a parányi és roppant csúf reptér is ezt a nevet viseli), az óriási varánuszairól legendássá lett sziget. Nekünk azonban egyelőre egészen más az úti célunk: a Kelimutu vulkán és annak híresen szép krátertavai. Útitársam, Bálint azonnal vad alkudozásba kezd autóbérlés ügyében – és ismét sikerrel, pedig a „gazda”, aki szemlátomást több kocsit is futtat, a bőrt is le akarta nyúzni rólunk. Megtudjuk, hogy a Kelimutu kétnapnyi autóútra van a várostól, úgyhogy négy napra kérjük a kocsit, persze, most is sofőrrel. Két nap egy ilyen, viszonylag kis szigeten (13 500 km²)? Mihelyt elhagyjuk a keskeny parti síkságot, máris kiderül, miért. Az indonézek által Trans-Flores Highway-nak nevezett út nagyjából 700 kilométer hosszan húzódik a sziget két végpontja között, ennek majdnem a felét kell megtennünk. Nagyon hamar emelkedni kezdünk, először úgy 500, majd 1000 méter körüli magasságba és az út nagy részét ettől kezdve majdhogynem szintben tesszük meg. A gond nem is a távolsággal, vagy az út minőségével van, hanem azzal, hogy gyakorlatilag nincs száz méteres egyenes szakasza. Egyik kanyar követi a másikat. Még szerencse, hogy gyér a forgalom. Nem is értem, hogy fiatal sofőrünk hogy nem szédült ki a kormány mellől, mindenesetre elég gyakran tartottunk pár perces pihenőket, mert csakugyan nagyon igénybe veszi a szervezetet. Látnivaló egyelőre kevés akad, nem mintha nem lenne, de olyan sűrű az erdőség, hogy nincs hol és hová kilátni. Annyi azért a nyiladékokból feltűnik, hogy a gerincről lenézve a táj nagyon tagolt, nagyon zöld, és a kőzeteket igen erősen marja az erózió. 

    A késői indulás miatt elég hamar, már Ruteng városkában kénytelenek vagyunk tanyát verni éjszakára. Állítólag izgalmas, a valóságban viszont elég satnya piaca borzalmas bűzével elég hamar elűz, normális gyümölcshöz sem jutunk, pedig az ebéd – nos, az ebéd már megint nasi goreng volt valahol út közben, egy csárdafélében. Ez nagyjából afféle étek, mint a kínai „sült rizs”, és keletkezése is hasonló gyökerekre vezethető vissza. Ázsiában, ugye, szinte mindenhol a rizs az alapétel, a bendőtömő. Megfőzik, és kész. Ha van hús, hal, zöldségféle, a rizs csak a bónusz, azt mindig az étkezés végén fogyasztják el, nem köretként. Na de mi legyen a maradékkal, valamint az egyéb maradékokkal, úgy mint kisebb-nagyobb húscafatok, tojás, zöldségfélék? Keverjük össze mindezt, kis olajon süssük át sok fokhagymával, öntsük nyakon szójaszósszal, hogy az esetleges mellékízeket elvegye, és lehet felszolgálni. Tésztás változata a mie goreng. A vidéki indonéz éttermekben mindenütt kapható, sőt gyakran csak ez. Ha egy szakács nagyon nekidurálja magát, akár remekművet is alkothat e néven, ámde ilyesmit nekünk nem sikerült kifogni. Szállásunk viszont olyan elsőrangú volt, akár egy jobbfajta amerikai motel (vacsora szupermarketből, poharas kínai tésztaleves, forró vízzel életre keltve), ráadásul olcsó is. Vendéget magunkon kívül alig láttunk. Itt említem meg, hogy sofőrünk – de erre igazából már csak a visszainduláskor döbbentünk rá – minden alkalommal, amikor megálltunk enni, csak egy teát ivott. Azt hittük, vesz magának valamit, aztán amikor nem vagyunk ott, megeszi. Hát nem. Ez a szerencsétlen úgy jött el otthonról, hogy talán csak benzinpénzt kapott a gazdától (az utolsó tankolást már így is mi előlegeztük meg), csak pár ezer rúpiát hozhatott magával saját célra (ez nagyon-nagyon kevés) alighanem éhezett, és ráadásul a kocsiban aludt. A felismeréstől kezdve viszont szépen megetettük, nasi gorenget kapott, akárcsak mi. (A végén elég szép borravalót is kapott.) Bálint már az elején elhatározta, hogy fogyókúrába kezd, ami nála azt jelentette, hogy kizárólag gyümölcsöt – legfőképpen papaját – eszik. Pár napig tartotta is.  

    Másnap, szép napos időben már messziről látszott a 2245 méter magas Inerie vulkán szinte tökéletes, piramisszerű, andezites kőzetekből felépülő kúpja; a rétegvulkánok általában ilyenek, ha el nem csúfítják önmagukat; itt is esett némi csorba a csúcsrégió tökéletességén. Legutóbbi kitörését nagyjából 10 ezer évvel ezelőttre teszik. Aztán 2000-ben, csekély aktivitást követően, egy tó jelent meg a kráterében, s vize piros színt öltött. Wawomudhának nevezték el. Persze, erős kísértést éreztünk, hogy megnézzük, de még vezetővel is jó félnapos program, nekünk pedig speciel erre nem volt fél napunk.

                                       Nagyrészt ilyen hegyvidéki tájakon autóztunk

                                            Az Inerie vulkán

    A hegy alsó lejtőin a mintegy 60 ezres Ngada etnikum falvai sorakoznak. A leglátogatottabb Bena, úgy pár százan lakhatják. Persze, itt is van belépődíj, de megéri, azt nézünk meg, azt fényképezünk, amit csak akarunk. A házak egy hosszú központi térség két oldalán sorakoznak. Valamennyi fából épült és zsúptetős, legalábbis mi így neveznénk, és a házak bejáratát – akárcsak a celebeszi toradzsáknál – itt is áldozati bivalyszarvak, állkapocscsontok díszítik. De nem is ezek  legérdekesebbek, hanem a lakóépületekhez erősen hasonló építmények. Az egyik a ngadhu, úgy 3 méter magas, faragott farúd, amit esernyőszerű kúpos tető borít, a másik a bhaga, mely úgy néz ki, mint egy miniatűr ház. Mindkettő az ősök jelenlétét jelképezi; előbbi „férfi”, a másik a „női” ősök emlékére épült. Közöttük látni még embermagasságú különös megalitokat, melyeknek eredete és rendeltetése elég bizonytalan, de ezek is az elődökkel kapcsolatosak, amolyan síremlék-félék. De ha már síremlék… Nemigen láttam még olyan  települést, melynek központi térsége egyben temető is lenne. Márpedig itt, esetenként a megalitok mellett-között friss sírok is vannak, méghozzá kereszttel.  A Ngadák ugyanis keresztények; holland misszionáriusok térítették meg őket a 20. század elején (furcsa mód ennek ellenére nem protestánsok, hanem katolikusok). S hogy efelől kétségünk se legyen, a falu végén oltárszerű kis barlang látszik, Mária szobrával, karján a Kisjézussal. Persze, az ő kereszténységük, meg az európaiaké, azért köszönőviszonyban sincs egymással. Ugyanúgy fuzionált az animista, ősi hitvilágukkal, mint a katolicizmus oly sok más helyen is a világban, viszont a gyerekek missziós iskolába járnak.

                     Ngada falu - lakóhely temetővel kombinálva

                                            Ezek nem házak, hanem temetkezési helyek

    A Ngadákat, akiknek egyébként saját nyelvük is van, csak áttételesen érintette meg a 21. század. Errefelé nincsenek parabolaantennák, hovatovább villany sincs, kutat sem láttam, viszont leszoktak a népviseletükről (ha volt is nekik), gyerektől az idősekig nyugatról származó second hand ruhafélét viselnek. A teraszozott lejtőkön rizst, kukoricát, zöldséget, gyümölcsöt termesztenek, és a jelek szerint hasznosítják a bételpálma termését, a bételdiót. A magot szeletekre vágják, mészporral, különféle fűszerekkel bétellevélbe tekerik és rágják. A nyál hatására bizonyos, enyhén kábító hatású anyagok szabadulnak fel, valamint egy vörös színezőanyag, amitől feketék lesznek a fogak, a köpet (mert bizony kiköpik) pedig piros, mintha fogínyvérzésük lenne. A faluban fogyasztót nem láttam (Ázsia más helyein annál többet), talán cserélik, eladják. Láttam viszont egy asszonyt, amint szövőkerettel szőtt. Szinte pontosan ugyanúgy, ahogy Mexikóban, vagy Burmában, pedig kizárt, hogy összebeszéltek volna.

                              Kommentár nélkül

                                                  Száradó bételdió

                              Szövés az ősök módján

   Nem messze innen 2100 méter magasba emelkedik a szemmel láthatóan tevékenyebb Ebulobo rétegvulkán. Lávakibocsátással járó kitörése utoljára 1941-ben volt, viszont a csúcsrégió környékén szabad szemmel is láthattuk a kiáramló „füstöt”, ami persze nem füst, hanem gőzök, gázok.

                                         Az Ebulobo vulkán

    Késő délután elérjük a sziget déli tengerpartját és Ende városát, ám a nomen est omen itt nem jön be, hol van még innen az igazi „Ende”. Bár csak bő 60 kilométer innen Moni falu, a Kelimutu-túrák kiindulópontja, jó két órába kerül, mire a vaksötétben a még eddiginél is pocsékabb és kanyargósabb úton feljutunk. A szálláshelyekről hajnali négykor indulnak terepjárók az igazából nem is magas (1640 méter) vulkánperem felé, s a parkolóból már csak negyedórát kell gyalogolni, hogy napkelte előtt meglássuk – a nagy semmit. Igazából nem semmi, mert a felkúszó nap fényében egyre színesedő táj önmagában is lenyűgöző, csak éppen a lényeg nem látszik: a három krátertó.

     A vulkán első leírása 1896-ból, egy francia természettudós naplójából származik (ami egyben arra is utal, hogy elég későn jutott el ide a nyugati civilizáció), az első tudományos felméréseket pedig egy holland geológus, Kemmerling végezte a múlt század húszas éveiben. Flores mellőzését az is jól mutatja, hogy még elfogadható, bár erősen elnagyolt térkép is csak 1972-ben készült róla. Mindemellett a helybeliek régóta szentként tisztelik, úgy vélvén, hogy a környékbeli emberek itt valami gonoszságot követtek el, meghaltak és ennek lehet köze a színek változásához.

     Merthogy a tavak, túl azon, hogy káprázatos látványt nyújtanak, arról váltak híressé, hogy különböző színűek, ráadásul e színeket időnként, ám mindenféle rendszer nélkül változtatják. Az egyik, a Tiwu Nuwa Muri Fai (fiatal férfiak és lányok tava) mérete 430x300 méter, a víztükör 100–150 méterrel van a kráterperem alatt, ennek megfelelően mélysége is változik (150 és 200 méter között). Színe általában zöld, vagy mondjuk így, türkiz. 1995-ben beleesett egy holland turista, testét sosem találták meg. A mentőcsapatok 0,6-ös pH-értéket és 37 fokos hőmérsékletet mértek (de általában hidegebb). A holland annak idején fumarólatevékenységről is hírt adott a peremről, ilyennek azonban azóta nyoma sincs. A víz alatt viszont élénk hidrotermális aktivitás lehet, ami keveri a vizet. Időnként elemi kén kerül a felszínre, ami a krátertó egyik oldalán gyűlik össze. Vize sós-savas és hideg, üledékeiben feltehetően rézben gazdag ásványok vannak. A tőle csak egy keskeny kráterfallal elválasztott Tiwu Ata Polo (kb. elvarázsolt tó) 400x330 méteres, vagyis nagyjából ugyanakkora méretű és a jelek szintén erős víz alatti hidrotermális aktivitásra és keveredésre utalnak. A víz pH-ja 1,8.  Esős évszakban számottevő mennyiségű törmelék kerül bele a kráterfalakról, ilyenkor a színe vöröses-barna. A kráterfalakat egyébként összetömörödött vulkáni hamu és lapilli alkotja, melyek freatikus (túlhevített kőzetek repedéseibe bekerülő víz gőzzé válásakor bekövetkező) kitörések során keletkeztek.  Megjegyzem, mi a viszonylag száraz időszakban jártunk ott és a két ikertó színe semmiben sem különbözött egymástól, azaz kékeszöldek voltak. A köztük levő keskeny gerinc általában 35 méterrel magasodik a tavak tükre fölé, de a korábbi leírásokat és a mai tapasztalatokat összevetve magassága erodálódott. Arra mutató jel is van, hogy a Tiwu Ata Polo feltehetően (legalább egyszer) túltöltekezett  és vize kicsordult.  

                  A Kelimutu krátertavai

    A legnyugatabbi (azaz nekünk háttal eső) tó a Tiwu Ata Bupu (az öreg emberek tava) nevet viseli, mérete 360x260 méter, és a leírások szerint kék vizű, pH-ja 3,2. Ehhez képest mi hajnalok hajnalán feketének láttuk, s csak napkelte után vette föl eredeti színét. Valójában kráter a kráterben; egy nagyobb vulkáni kráter bezökkent mélyedésében ül, falai nagyon meredekek. Vize savas, szulfátos és a három tó közül itt a legcsekélyebb a felszín alatti gázutánpótlás. Oldalain, közel a vízvonalhoz gipszkiválások vannak.

                 Az "öreg emberek tava"

    A trópusokon gyorsan kel a Nap, a látvány pillanatról pillanatra változik. Eleinte mi magunk is a felhőzetben állunk, aztán nagyon-nagyon lassan tisztulni kezd az ég, a felhők alánk kerülnek és a krátertavak, ahogy a nap megsüti a víztükrüket, megmutatják valódi színüket. Úgy 80–100-an lehetünk a tetőn, s ilyeneket hallani: ah, óóó, húúú, ááá stb. Ez is megvolt – és milyen jó, hogy megvolt.

Legközelebb a komodói varánuszokkal és a jávai "kénvulkánnal", a Kawah Ijennel folytatom.

Előző részek:

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/05/22/az_ut_vege_8_fejezet_indonezia_1_resz_celebesz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/26/az_ut_vege_6_fejezet_del-afrika_1_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/11/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/04/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_1_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/29/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_3_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/21/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/23/az_ut_vege_4_fejezet_nepal_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/07/az_ut_vege_3_fejezet_nepal_1_resz