Indonézia - 2012

Két nap vissza (egy éjszakai megállással), Labuan Bajo-ba. Mit tagadjam, nagyon untuk. Nálunk jobban csak szegény sofőrünk unhatta. És még szállást is kell keresnünk. Az előre kinézettről kiderült, hogy elég vacak, keressünk másikat. Megállunk egy szemmel láthatóan vadonatúj hotel előtt, kissé messzebb a belvárostól. (Belváros? Hol van itt belváros? És hol van itt város?) Én be se mernék menni. Hatalmas, oszlopcsarnokos lobby, tele márvánnyal vagy valami hasonlóval. Bálint akcióba lép. Mennyi a szoba két főre, egy éjszakára? 100 dollár. Bálint harsányan felkacag.  Mutatványait látni, hallani kellene. Az sok, legyen 50. Ne már, menjünk innen, ennyiért soha nem adja oda, morgok. A kínai recepciós (merthogy a hotelt egy kínai vállalkozás építette) is elmosolyodik, talán kínjában. És ekkor jön a szokásos szöveg. Sokat mondok, ha Bálint 2000 szót tud angolul (viszont beszél még kb. hat másik nyelven), de ezt a keveset mesterien használja. Kis haszon neked, kis haszon nekünk – általában ez a varázsige, de ide most több kell, s erre jön a levezetés, vaslogikával. Nézze, a hotel szinte teljesen üres. Ha megkapjuk a szobát 50-ért, keresnek 50 dollárt, de ha nem adja ki, nem keresnek semmit. Mondanom se kell, pár perc múlva – 50 dollárért - már be is költözhettünk vadonatúj, erkélyes (igaz, nem pont tengerre néző, de ki bánja) szobánkba, amit előttünk még soha senki sem lakott, ráadásul még reggelit is kaptunk. Igaz, hogy kínai reggelit, ami gyakorlatilag sült-főtt sós ételeket jelent, amilyeneket én pl. ebédre ennék. Hiába, Kínában ez a szokás. Bálint, annak dacára (vagy talán éppen azért), hogy több mint 150-szer vitt csoportokat Kínába, ki nem állhatja a kínai kaját. Az édes-savanyú sertést például csak cukros disznóként emlegeti. Végül csak-csak sikerül valami ehetőt is összekaparnunk. 

                                Itt laktunk

     De mit fogunk csinálni a nem túl kies Labuan Bajo-ban? (Most látom, hogy 2015-ben vadonatúj repülőtéri terminál épült.) Az alváson kívül természetesen semmit. Estefelé egy közeli masszázsszalonban kigyúratom magamból az utazás fáradalmait. Közben Bálint a „madámmal” beszélget. Ötvenes kinézetű, hájas fickó, Hollandiából keveredett ide valahogy,  alighanem megtalálta a számítását.

    Reggel irány a kikötő és kellemes meglepetésünkre tényleg megtaláltuk a két fickót, akikkel napokkal korábban letárgyaltuk a komodói hajóutat. Hajónak éppenséggel nem nevezném, elég rozoga motoros fabárka és füstöl, mint a pokol – mint mindegyik a környéken.  Útikönyvünk felhívta a figyelmet, hogy legalább a mentőmellények meglétét ellenőrizzük le. Megvoltak. Igazából nem is Komodóra, hanem a jóval közelebbi Rincára (ejtsd: rincsa) mentünk (utóbbira 2, előbbire 4 óra az út, csak oda), természetesen azért, hogy megnézzük a Föld legnagyobb gyíkját, a komodói „sárkányt”, vagy varánuszt. Komodo Rincával és Padarral, valamint jó néhány kis szigettel együtt nemzeti park és a világ hét új természeti csodáinak egyike (de tényleg), szárazföldi területe mintegy 600 négyzetkilométer. Először is fizetünk nemzeti parki belépőt, aztán fizetünk egy hivatásos kísérőt, mert nélküle nem lehet csak úgy lófrálni. Hogy a látogató ne távozzon elégedetlenül, biztos, ami biztos, már az épület elé vezényeltek néhány sárkányt, nyilván kellően jóllakatva, leszedálva, tudom is én, de nem műanyagból voltak, az biztos.   

                          Úton Rinca felé

                  A nemzeti park világörökség

     A komodói varánusz legnagyobb példányai 3 méter hosszúra is megnőnek, a legnagyobbak súlya eléri a 70 kilót is. Az izolált gigantizmus „termékei”, vagyis rajtuk kívül nincs olyan ragadozó a környezetükben, mely elfoglalhatta volna az ökológiai fülkét a szigeteken, ahol felmenőik éltek. Az indonéz szigetvilágban, illetve Ausztráliában létezett egy varánuszfélék alkotta megafauna, ám annak képviselői a pleisztocén végén kihaltak. Ausztráliában találtak 3,8 millió évre datált fosszíliákat, melyek igen hasonlóak a komodói sárkányhoz, csak kisebbek voltak, úgyhogy az újabb feltevések szerint már ott kifejlődtek, mielőtt elterjedtek a szigeteken. Ma a kis szigeteken kívül csak Floresen fordulnak elő, de ott a testméretük hosszú idő óta nem változott. Így aztán, ahol nem akadt vetélytárs, szép nagyra nőttek. Mindenféle állatot megesznek, gerincteleneket éppúgy, mint madarakat vagy emlősöket. Fő fegyverzetük nem a fogazat, hanem az alsó állkapocs táján levő két mirigy, melyek többféle mérgező fehérjét is termelnek. Ezeknek a biológiai jelentősége még nem egyértelműen bizonyított, ám e mirigyek véralvadásgátlót is kiválasztanak. Persze, a fogaik sem elhanyagolandók, mintegy 60 van belőlük, 2-2,5 centi hosszúak, bár ezeket szinte teljesen befedi a fogínyük. Ez viszont táplálkozás közben gyakran felszakad, ideális táptalajt kínálva a szájukban élő baktériumoknak. Ezek gondoskodnak az áldozat lassú, de biztos pusztulásáról. Láttam olyan dokumentumfilmet, melyben a sárkány megmart egy bivalyt a dagonyázóhelyén, és ott őrizte a zsákmányt, míg az nagyjából egy napi kínszenvedés után  elpusztult. Akkor aztán elkezdte enni, no persze, a dögszagra egyből előtermet még három-négy példány, azokkal osztozott. Szinte hihetetlen, de a saját testsúlyának kb. a 80 százalékát is képes megenni egy ültő helyében. Hatalmas darabokat harap ki áldozatából, aztán kihever a napra, hogy felgyorsítsa az emésztését. A komodói varánuszról az a közkeletű vélekedés, hogy dögöt eszik, de bizony emellett vadászik is. Szarvasra, vaddisznóra, mikor mi akad. Nemcsak a szájával kapja el őket, hanem hatalmas és erős farkával (a testhosszának nagyjából a fele) is képes ledönteni nagyobb termetű zsákmányállatot. 

                          "Bemutató" példányok

  Mint mindegyik varnánuszfélének, a komodóinak is csak egy hallócsontocskája van, a kengyel, úgyhogy annyira rossz a hallása, hogy eleinte süketnek hitték, de a látásával sem büszkélkedhet. Annál jobb az íz- és a szagérzékelése (főként a villás nyelve révén); 4–8 kilométerről is kiszimatolja  a dögszagot. A párzást hosszú csaták előzik meg a hímek között. A nőstény október táján rakja le átlagosan 20 tojását, zömmel az ásótyúkok dombszerűen kialakított költőhelyére, a föld alá. A kicsik 7–8 hónap után kelnek ki. A nőstény addig őrzi a tojásokat, közben semmit sem eszik, a farkában felhalmozott zsírtartalékot éli fel. Az első érdekesség, amit vezetőnk megmutat, egy ilyen dombocska, de hozzáteszi, hogy a sárkányok időnként kamu költőhelyeket is kialakítanak, megelőzendő, hogy saját fajtársaik felzabálják a tojásokat. Európában nagyon későn, csak 1910-ben szereztek tudomást a létükről, egy holland gyarmati tisztviselő leírása nyomán. 1927-ben viszont már a londoni állatkertben mutogattak két példányt. Emlékszem, amikor David Attenborough 90. születésnapja volt, több tévécsatorna is vetítette a régi filmjeit. 1956-ban járt Komodón egy filmes stábbal, ami akkoriban még nem volt ilyen könnyen megközelíthető. Nem is tudom, készült-e a már korábban mozgófilm a sárkányokról, de a film elég nagy szenzációnak számított. Ami azt illeti, nekünk se kellett volna tízezer kilométert utaznunk a látványért, hiszen pár éve már a pesti állatkertben és a nyíregyházi állatparkban is megtekinthetők. Na persze, más az élőhelyén látni. Rinca aránylag kis sziget (200 km2), meglehetősen kopár, kis erdőfoltokkal, lakossága alig ezer fő, viszont nagyjából 1300 sárkány otthona. Alig egy-két órás gyaloglás után pillantjuk meg az első közeli példányt, a száraz fűben ballag felénk zavartalanul. Úgy másfél-két méterre közelítem meg, aránylag elfogadható fotó végett, közben kísérőnk folyamatosan kíséri a szemével és keze ügyében egy erős villás bottal, mellyel szükség esetén távol tarthatja tőlünk. Turistát tudtommal még nemigen támadtak meg, viszont itt, Rincán is előfordult már, hogy berándultak a faluba és – nyilván zavarukban – megmartak néhány embert. Ilyenkor nagyon sürgős orvosi ellátás szükséges, mert a marás akár halálosan fertőző is lehet. 

                              Ilyen a sárkányfészek

                         Varánusz a terepen

                   Kicsit kopott, de a "mienk"

                           A sárkány elhagyja a helyszínt

                     Rincai táj

     És mit fogunk csinálni maradék két napunkon Balin? (Meglehet, buta kérdés ez másnak, ám mindketten töltöttünk már ott némi időt.) Ezt Bálint vetette fel még Floresre indulásunk előtt. Mire én: kifekszünk Kuta Beachen a homokra, döglünk, közben jókat eszünk-iszunk. Lóizét fekszünk – így Bálint. Milyen messze van Jáván a Kawah Ijen vulkán? Nem is tudom, nézzük meg térképen. De hát ez nincs is messze! Így történt, hogy már előre kocsit béreltünk, amibe nyomban be is ültünk, mihelyt kétórás késéssel leszálltunk Denpasarban. Este lett, mire átvergődve a hétvégi csúcsforgalmon, majd átkelve a kompon Jávára megérkeztünk egy városba, ahol az éjszakát töltöttük, előre megbeszélt szálláson, magánháznál. Többek között ezt szeretem Ázsiában. Így vagy úgy a világon mindent el lehet intézni, meg lehet szervezni, mindig és mindenre akad kisvállalkozó. Sötét hajnalon, ötkor már várt bennünket egy dzsip (előző este beszervezve, árban megalkudva), amivel úgy két óra alatt, zömmel egy szörnyű útszakaszon odaértünk a híres vulkán derekáig. Hogy miről híres? Arról, hogy gyönyörű, ám halálos veszélyeket rejtő krátertava partján bányásszák szerencsétlen helyi emberek a termésként, és a vállukon átvetett rúdon lógó két bambuszkosárban 70–80 kilós teherrel 300 métert másznak felfelé gumipapucsban a köves ösvényen, esetenként 60 fokos emelkedőn, majd még 3 kilométert gyalogolnak az átvevőhelyig. Hajnalban, sötétben kezdenek, naponta kétszer teszik meg ezt az utat, és ezzel keresnek kb. napi 12 dollárnak megfelelő rúpiát. Ám azt a ként előbb ki is kell bányászniuk. A fumarólákból ömlő kénes gázokat kerámiacsövekbe vezetik, melyekben pirosas színű, folyékony kénné válik, az pedig igen hamar megszilárdul és megsárgul. Ezt a ként darabokra törik és a kosarakba pakolják. A mintegy kétszáz munkás mindenféle védőfelszerelés nélkül dolgozik (hacsak az arcuk elé kötött kendőt, rongyot nem tekintjük annak) – a pokol kapujában. Lényegesen jobban keresnek, mint a környékbeli parasztok, de nagy árat fizetnek érte. Az öregkort talán egyikük sem éri meg.

    Reggel nyolckor, úgy másfél órás, enyhén megerőltető gyalogtúra után már fönn állunk a kráter peremén, nagyjából 2300 méteres magasságban, és a gomolygó felhőzeten és gáztengeren kívül semmit sem látunk. A 720 méter átmérőjű, 200 méter mély, erősen savas, türkizszínű krátertó egy nagy, 20 kilométer átmérőjű rétegvulkáni komplexumban ül. 2008-ban gumicsónakból megmérték a víz pH-értékét; 0,5 volt. Kezdőknek mondom, ez baromi savas. Jó másfél órája álldogálunk magunkban a nyirkos hidegben, amikor először kezd felderengeni valami a tóból, de korai az öröm, újból befelhősödik. És ez így megy még egy óra hosszat. Néha legalább a belső kráterfalakat látni lehet; eróziós barázdák szabdalják mindenfelé. Aztán kitisztul – bár nem teljesen –, így látjuk, hogy ömlik ki a kén a csöveken, és néhány ember téblábol ott, ahol máskor a kénbányászok dolgozni szoktak. Ma (vagy mostanában) nincs kitermelés, talán némi aktivitást észleltek. A lentiek meg bizonyára kutatók. Eszünk ágában sincs lemenni. Közel háromórás várakozás után végre annyira kitisztul az idő, hogy sikerül néhány elfogadható képet készítenem a tóról is. Azt csak utólag tudtam meg, hogy még 2008-ban egy francia fotós éjszaka járt a kráterben és elképesztő, kék fényeket fotózott a kénkiáramlások körül. A hazai sajtóban annyi baromságot írtak le róla, a leggyakrabban pl. azt, hogy „kék láva” lövell ki a vulkánból. Nos, a Kawah Ijenből semmiféle láva nem lövell ki mostanság, kék meg különösen nem. A kén kék lánggal ég, a különös jelenség oka egyszerűen az, hogy a kénes gázok égése produkálja ezt a káprázatos színt.

                  A Kawah Ijen kráterének peremén, térdig felhőben

                Amikor először láttuk meg a tavat

            Ott áramlanak ki a kénes gázok

                    Máskor itt lent kénkitermelés folyik - de akkor nem máskor volt

                 Kis remény, hogy egészben láthatjuk a tavat

                Ha nincs mit fényképezned, fotózd, amit éppen látsz

              Totálban ez volt a legtöbb

               Egyemberes adag - kb. 70-80 kiló

   Még aznap visszatérünk Balira, Kuta Beach-re, ahol ismét sikerül egy jó szállodát kifognunk. Csak másnap este indul a gépünk, körülnézünk az immár teljesen nyugati igényekre átszabott kisváros főutcáján meg a strandon. Egy percet sem „döglöttük” a parton, tíz percet ha sétáltunk a fövenyen. Mondhatom, százszor jobb volt a vulkánokon.

                      Kuta Beach főutcája (kell ez nekünk?)

    Ez volt (a Közel-Keletet nem számítva) a tizennyolcadik, és egyben utolsó ázsiai utazásom.

                     Hazafelé - valahol az Alföld fölött

(Következik: Búcsú Amerikától)

Előző részek: 

 https://nemethgeza11.blog.hu/2020/05/30/az_ut_vege_8_fejezet_indonezia_2_resz_celebesz_es_flores

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/05/22/az_ut_vege_8_fejezet_indonezia_1_resz_celebesz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/26/az_ut_vege_6_fejezet_del-afrika_1_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/11/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/04/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_1_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/29/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_3_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/21/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/23/az_ut_vege_4_fejezet_nepal_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/07/az_ut_vege_3_fejezet_nepal_1_resz