HTML

Utas és Világ

Egy blog azoknak, akiket érdekel a világ és mindaz, ami bennünket, embereket összeköt és elválaszt

Friss topikok

Címkék

Abomey (1) Addisz-Abeba (1) Akakusz (1) Albánia (1) Aleppo (1) állatvásár (1) Altiplano (1) Amarula (1) Amundsen (1) Andok (1) Angel (1) Angkor (1) Antarktisz (2) árvíz (1) Asszad (1) atombomba (2) Avacsinszkij (1) ayurvéda (1) Azori-szigetek (1) azték (1) A világ közepe (1) Bacardi (1) baleset (1) bálna (1) Bangkok (1) Barentsburg (1) bazár (1) Beagle (1) Beagle-csatorna (1) bélyeg (1) Benin (3) berber (1) Bering (1) betegség (2) bifurkáció (1) bódéváros (1) bódhi fa (1) bolhapiac (1) Bolivar (1) borjadzás (1) Borneó (1) Borobudur (1) Botafogo (1) Buddha (1) buddhizmus (1) Budweiser (1) Buenos Aires (2) Burkina Faso (1) Burma (3) Bwindi (1) Cancún (1) Cao Dai (1) Castro (1) Cerro Torre (1) Chamarel (1) Chamula (2) Chávez (1) Che Guevara (1) Chiapas (1) Chichén Itzá (1) citromos sör (1) cölöpfalu (1) Coober Pedy (1) Copacabana (1) Corcovado (1) Córdoba (1) cseresznyevirágzás (1) cukornád (1) Cukorsüveg (2) curry (1) Damaszkusz (1) Darwin (1) datolya (1) Da Nang (1) delta (1) dia (1) diabáz (1) Diamond Head (1) Dian Fossey (1) dodó (1) dogon (2) durian (1) dzsambija (1) Dzselada pávián (1) elefántmenhely (1) elefántteknős (1) Entebbe (1) esőerdő (1) esti piac (1) eszkimó (2) Etióp-magasföld (1) Etiópia (2) etióp ábécé (1) evőpálcika (1) ezüstkard (1) fétis (1) fez (1) Fitz Roy (1) fjord (1) flamingó (1) fóka (1) fotózás (1) fregattmadár (1) Fudzsi (1) fügekaktusz (1) függőágy (1) fulani (1) füstölőpálcika (1) Galápagos (1) garnélarák (1) Gejzírek völgye (1) Ghamames (1) Ginza (1) gleccser (2) Gonder (1) gorilla (1) gránátalma (1) Gran Sabana (1) grizzly (1) Grönland (4) gyorsétterem (1) Hacsiko (1) Hailé Szelasszié (2) Halál-völgy (1) Haleakala (1) Halemaumau (1) halfarkas (1) Halon-öböl (1) Halong-öböl (1) halottégetés (1) halpiac (2) halszósz (1) Hama (2) Hamed (1) Hanoi (1) Havanna (2) Hawaii (3) hegyi gorilla (1) helikopter (1) Hilo (2) Himedzsi (1) hindu (1) Hirosima (1) hőguta (1) Hoi An (1) Homsz (1) Honolulu (2) Ho Chi Minh (1) Hué (1) Humboldt (1) idegenvezető (1) időzóna (1) Iguacu (1) Illatos folyó (1) ima (1) Indonézia (1) Inle-tó (2) internet (1) Ipanema (1) Irrawaddy (1) ír kávé (1) iszapfortyogó (1) iszlám (1) Izland (1) jackfruit (1) japán konyha (1) japán WC (1) Jáva (1) jegesmedve (2) jéghegy (3) jégtakaró (1) Jemen (1) Jimmy Angel (1) John Lennon (1) joruba (1) José Martí (1) jövendőmondó (1) Júda oroszlánja (1) jurta (1) kajmán (1) kaldera (1) Kamcsatka (3) Kampala (2) Kandovan (1) Kandy (1) Kappadókia (1) Karimszkij (1) karszt (1) kávé (1) Kék-Nílus (2) kéklábú szula (1) kénkiválás (1) kígyópálinka (1) Kilauea (2) Kilauea Iki (1) kínai konyha (1) Kiotó (1) Kipling (1) kirablás (1) Kőedény síkság (1) koldus (1) kölessör (1) kolostor (1) Kona (2) Korán (1) korjak (1) kötélláva (1) Krak de Chevaliers (1) kráter (1) krikett (1) krill (1) Kuba (1) Kukulkán (1) kultúrsokk (1) kumisz (1) kvász (1) labdapálya (1) Lalibela (1) lao-lao (1) Laosz (2) láva (2) lávaalagút (1) lávafolyás (1) lazac (1) La Paz (1) legészakibb templom (1) legészakibb Lenin (1) Lenin (1) Leningrád (1) levélvágó hangya (1) Livingstone (1) lobélia (1) lombkokona (1) Lomé (1) Longyearbyen (1) Luang Prabang (1) Lyubov Orlova (1) madárpiac (1) magassági betegség (1) Mahéburg (1) maja (1) makadámia dió (1) malária (1) Mali (1) Mandalay (1) Maracana (1) Márquez (1) maté (1) Matmata (1) Maui (1) Mauna Kea (2) Mauna Loa (2) Mauna Ulu (1) Mauritius (1) mauzóleum (1) mecset (1) medresze (1) Megváltó Krisztus (1) méhkasházak (1) Mekka (1) Mekong (1) Mekong-delta (1) Mesa Verde (1) méterrendszer (1) Mexikó (1) mezcal (1) Mianmar (1) Miss India (1) miszó (1) Mohamed (1) Moher sziklái (1) mojito (1) mokka (1) Molokai (1) molokán (1) Monteverde (1) Moreno-gleccser (1) muzulmán temető (1) My Lai (1) Nagaszaki (1) Nagy-sziget (1) nat (1) nene lúd (1) nikáb (1) Nílus (1) Nordenskjöld (1) noria (1) nyomtáv (1) Oahu (1) Ofra Haza (1) Ohia lehua (1) olmék (1) olvadékvíz (1) Omajjád (1) onszen (1) orangután (1) Orinoco (2) örök fagy (1) Orontesz (1) oroszlán (1) oroszlánfóka (1) ORWO (1) padaung (1) páfrány (1) pagoda (2) pahoehoe (1) pakkjég (1) Palenque (1) pálmabor (1) Palmira (1) Pantanal (1) Paraty (1) Patagónia (1) periglaciális (1) permafrost (1) pingo (1) pingvin (2) piramis (1) Piton de la Fournaise (1) Playa del Carmen (1) poligonális tundra (1) Popa-hegy (1) pörölycápa (1) Porto Novo (1) portré (1) Practica (1) Protea (1) púpos bálna (1) Pyramiden (1) qat (1) rablás (1) Rafflesia (1) ramadan (2) Rangun (1) rénszarvas (3) Réunion (2) Rio de Janeiro (1) rizs (1) rizspálinka (1) Roland Garros (1) ryokan (1) Saigon (1) Santiago de Cuba (1) San Cristóbal (1) séga (1) Serengeti (1) Sevilla (1) Shackleton (1) Shibam (1) Sibuja (1) Simien (1) Sindzsuku (1) sinkanszen (1) Siratófal (1) sivatagi rózsa (1) skanzen (1) sombrero (1) Spitzbergák (3) Srí Lanka (1) St-Denis (1) Svalbard (1) Svalbard-egyezmény (1) Szahara (3) szaké (2) szakura (1) szalmakalap (1) szamovár (1) szamurájkard (1) szánhúzó kutya (1) szárong (1) szegénység (2) Szentpétervár (1) szerzetes (2) szikh (1) sziklarajzok (1) színes földek (1) Szíria (2) szivar (1) szolfatára (1) sztúpa (2) szuahéli (1) szúnyog (1) szuvenír (2) talajfolyás (1) tamil (1) Tana-tó (2) Taos pueblo (1) tatami (1) tavaszi tekercs (1) tea (1) teázó (1) temetés (1) templom (1) tepui (1) tequila (1) természetfotó (1) tévé (1) tevetej (1) Togo (2) Tokió (2) Tolbacsik (1) Tonlé Sap (2) toradzsa (2) tuareg (2) tukán (1) tundra (1) Tűzföld (1) tűzhangya (1) Uganda (2) Új-Zéland (1) újgyarmatosítás (1) újság (1) uro (1) Ushuaia (1) úszó piac (2) utcagyerek (1) vályog (1) vályogkunyhó (1) Varig (1) Venezuela (1) Vientiane (1) Vietnam (1) vietnami háború (1) viking (1) Viktória-tó (1) Virunga (1) víziló (1) vízipipa (1) vudu (3) Vulcano (1) vulkán (1) Waikiki (1) Weddell-fóka (1) Yazd (1) Yogjakarta (1) Yucatán (1) Zapata (1) Zenit (1) zsiráfnyakú nő (1) Címkefelhő

HTML doboz

Szolgálati közlemény!

2019.02.13. 17:34 Németh Géza

FIGYELEM! ATTENTION! ACHTUNG! VNYIMÁNYIJE!

Több mint három év után ismét élesítettem (magyarul:újra olvashatóvá tettem) a blog "Sör jégkockával - Bevezetés más világokba" című fejezeteit, így az időközben csatlakozók is olvashatják. (Na meg az újabb fejezeteket is. )  Ettől függetlenül a könyv még kapható!

masolat_2016_0612konyvhet0008.jpg

3 komment

Karácsony 2016

2016.12.24. 16:42 Németh Géza

A BLOG MINDEN OLVASÓJÁNAK BÉKÉS KARÁCSONYT ÉS BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK. JANUÁRBAN ÚJ RÉSZEK JÖNNEK!

 

2015karacsony_1.jpg

Szólj hozzá!

MEGJELENT AZ ÚJ KÖNYVEM!

2016.05.22. 17:37 Németh Géza

Kedves Olvasó! Hosszú várakozás után megjelent az új könyvem. Ezt sokan itt a blogon már olvashattátok. Most meg is lehet venni. 560 oldal, benne 480 fotó, másfél kiló. Megvásárolható a Flaccus Kiadó könyvesboltjában (Budapest, VIII. Vas utca 19. ) megrendelhető a flaccus@flaccus.hu e-mail címen, vagy telefonon 338-4197.  Az ára elvileg 5500 Ft, de online csak 4400, ha pedig arra hivatkoztok, hogy a blogon, vagy a Facebookon olvastatok róla, akkor csak 4000. Ezzel egyidejűleg, mivel nem vagyok sem magam, sem a kiadóm ellensége, hosszabb időre elérhetetlenné  teszem a blogon ezeket a fejezeteket. Jó olvasást kívánok!

konyv_boritom.jpg

 

Ez a fülszövege és a tartalom:

Ismerik a kultúrsokk szót? Ez a jelenség, hangulat, lelkiállapot többnyire akkor lép fel, amikor idegen környezetbe kerülünk, leginkább természetesen külföldön. Szinte az első pillanatokban tapasztaljuk, hogy valami nagyon más (vagy ha nem nagyon, de kissé biztosan), mint amit idehaza megszoktunk. Mások a szagok, a hangok, más nyelvet beszélnek, más pénzzel fizetnek, más a klíma, az étel, az emberek temperamentuma, öltözködése, az idegenhez való viszonya, eltérőek a lakókörülményeik, az épületeik, az életvitelük, a mindennapi szokásaik és még sorolhatnám… A hirtelen környezetváltozás érintheti az embert pozitívan is. Ez az újdonság varázsa. Élvezetes a kellemes idő (már ha kellemes), az érdekes ízű ételek, a helybeliek számunkra furcsa szokásai, érdeklődése stb. Aztán ahogy telik az idő, elmúlik a varázs és egyre sűrűbben, erősebben jönnek elő az új környezet negatívumai. Mindezek fokozódó ellenérzéseket váltanak ki belőlünk; nem ízlik az étel, a barátságos érdeklődést zaklatásként éljük meg, az eleinte élvezetes, nyüzsgő környezet visszataszítóvá válik, hiányozni kezdenek a hazai ízek, sőt eseteként odáig is eljutunk, hogy egyre gyakrabban mondjuk: „ezek” tiszta őrültek! Pedig „ezek” nem őrültek. Csak mások. Ha erre idejében rájövünk, elkezdünk alkalmazkodni, és élvezni fogjuk az új környezetnek még a kihívásait is.   

       Ez a könyv, amellett, hogy nagy vonalakban bemutat a mienktől eltérő (vagy éppen meglepő módon hasonló) kultúrákat, szokásokat, furcsaságokat, alapvetően a tolerancia jegyében született, bár nekem is eltartott egy ideig, amíg idáig eljutottam. Amiket itt leírok, nagyrészt saját élményekből, tapasztalatokból merítettem. Meglehet, néha tévedek, előfordulhat, hogy némely olvasóm hasonló helyzetekben, vagy az említésre kerülő országokban az enyémtől gyökeresen eltérő kalandokat élt át, más tapasztalatokat szerzett. Ez is szép az utazásban; hogy mindannyian másként éljük meg az élményeinket, más tetszik, vagy éppen nem tetszik. Nem kell feltétlenül szeretni mindent úgy, ahogy van, de érdemes befogadni; nyitott szemmel, szívvel, szellemmel. Higgyék el, gazdagodunk általa.

   És végül: ez a könyv nem a sörről szól!

                                                               Németh Géza

 Bevezetés a „Bevezetés…”-hez

Belépődíj

avagy mikor nyit a határ

Ungverjaland

avagy mi az a csicser

A királynő meg a kacsacsőrű emlős

avagy zöld gomb – pin-kód – zöld gomb

Jártak már a Kőerdőben?

avagy hogyan állítsuk meg a buszt

Lakni kell!

avagy betonkalitka és öt csillag

A napos oldal

avagy milyen ízű a krokodilhús

Hozd a magadét!

avagy élvezzük a cikkeket

Milyen a jó idő?

avagy fagyhalál a sivatagban

Fő a biztonság

avagy a bukástól a maláriáig

A pillanat műve

avagy gyerek a kosárban

Hol élünk?

avagy focimeccs a cölöpökön

Vizesblokk

avagy légy a piszoárban

Milyen az indiai nők lába?

avagy férfiak szoknyában, nők nadrágban

Akar ön hindu lenni?

avagy ki szponzorálja a körmenetet

Mesteremberek

avagy hallgassuk, hogyan nő a rizs

Vendégségben

avagy mi lehet mostanában Li asszonnyal

A kétkilós pulóver

avagy hogyan hozzuk haza a fazsiráfot

Azt írja az újság…

avagy a mongol tenkes

Mikor zár a kocsma?

avagy tánc az utcán

Ilyen nincs…

…és mégis van!

Hogyan éljük túl a világ nyomorúságát?

avagy az elcsúszott tízbirres

Találkozások

avagy mit keres egy sebész a vulkánokon

Ami összeköt – és ami elválaszt

avagy hol, mit és mibe dugjunk

 

Szólj hozzá!

KÖZLEMÉNY

2016.01.25. 18:02 Németh Géza

Kedves Olvasó! Tekintettel arra, hogy az utóbbi időkben a blog látogatottsága erősen csökkent (napi húsz körülire), úgy döntöttem, hogy meghatározatlan ideig nem teszek föl új bejegyzést. Ha már Hawaii vagy Grönland se vonz 120-150 látogatónál többet, akkor aligha tudok ennél érdekfeszítőbbel előállni. Mindenesetre nagyon köszönöm az érdeklődők érdeklődését, a megosztók megosztásait, de 127 követő a FB-on nagyon-nagyon kevés. Tudom, persze, hosszúak a bejegyzések, de hát epigrammákat mégsem írhatok. A blog természetesen NEM SZŰNIK MEG, az eddig felpakolt anyagok továbbra is olvashatók, csak új bejegyzés nem lesz egy ideig. Majd ha lesz kedvem, folytatom. Most egyelőre nincs.  

2 komment

AZ ÚT VÉGE - 1. fejezet - HAWAII ÚJRATÖLTVE - 3. (befejező) rész

2016.01.16. 16:45 Németh Géza

    HAWAII , 2009

2009_1209hwaii10412.jpg

És most jön, ami még nem volt: láva testközelből. Csónakunk, 24 fővel, elvileg ötkor indult. Elég sokat veszkődtünk, mire az öblöt megtaláltuk a jelöletlen, ám számtalan kis parti út szövevényében, de háromnegyedre csak-csak odaértünk. Előbb még körülnézünk a partvidéken, és nem hiszünk a szemünknek. Itt építkeznek! A puszta lávamezőn, amit már kis páfrányok tarkítanak, parcellákat tűztek ki, és néhány elvetemült alak szép nagy lakóházakat épít. Hevenyészett utak már vannak, víz is, villany is, de fogalmam sincs, hogyan oldják meg például a szennyvízelvezetést. Milyen lehet lávamezőn élni? Az bizonyos, az itteniekhez hasonló szépségű fonatos- vagy kötéllávákat talán sehol másutt nem látni a földön, ám kötve hiszem, hogy a letelepülőket ez vonzza.

 

 

 

2009_1209hawaii10358.jpg

                            Építkezés a lávamezőn

2009_1209hawaii10339.jpg

                             Ugye mondtam, hogy szépek a kötéllávák

     Keressük a csónakot, ám az ott tébláboló népség azt mondja, már elment. Jól nézünk ki… Ámde azonnal akad egy kisvállalkozó, aki elég méretes motorcsónakján bejelentkezik, hogy négyünket kivisz az óceánra, ráadásul amannál jóval olcsóbban. Egy órát hasítjuk a vizet a part közelében, mire feltűnik az első pirosság. Hat körül már szürkül, jól elválik a tüzes massza a koromfekete háttértől. Aztán még egy, még egy, összesen vagy hat-hét kifolyás, nagyjából egy kilométeres szakaszon. Csónakosunk nem szívbajos, ahol lehet, akár öt méterre is megközelíti a lávát, mely sisteregve, pöfögve, bugyogva csorog, vagy éppen spriccel bele az óceánba. A nagyobb csónakból, mely cserbenhagyott bennünket és most ott kavar a közelünkben, a sok utas miatt aligha élvezhettünk volna ilyen látványt, ez a kisebb viszont erősen billeg, úgyhogy nem könnyű élesen fotózni, de a kb. 50 lövésből azért így is akad néhány használható. Alig érezzük a forróságot, a tengervíz sem különösebben meleg (ab ovo elég meleg), pedig a láva hőmérséklete még itt is lehet úgy 800 fok. Hawaii lávái amúgy is igen forróak, a valaha volt legmagasabb lávahőmérsékletet a Kilauea Iki kitörésekor mérték, 1200 fokot. Néha egy fuvallat kénszagú felhővel borítja be a környéket, ilyenkor csónakosunk kissé odébb megy. A látvány, a hangok, a színek káprázata elnyomja amúgy sem túl erős félelemérzetünket, nem tudom, mit kellett úgy majréztatni a népet a parton; teljes biztonságban érezzük magunkat, sőt, meg merem kockáztatni, boldogan hagytuk el másnap reggel a Nagy-szigetet. Boldogan, hiszen megvan, láttuk, szemünkkel megsimogattuk, és ez semmihez sem fogható csoda.    

2009_1209hawaii10372.jpg

                              Megérkeztünk!

2009_1209hawaii10404.jpg

 2009_1209hawaii10378.jpg

2009_1209hawaii10412.jpg

2009_1209hawaii10418.jpg

                            Dől a hegy leve

     Azt nem úgy kell elképzelni, hogy több száz méteres lávaárak rohannak lefelé a Kilauea lejtőin. Ilyen is előfordul néhanap, de most nem néhanap van. A kráterből kilépő láva, ha nem kap elég utánpótlást, szinte azonnal bekérgeződik és e kéreg alatt, kis alagutakban folyik le végig a tengerig. Ezek a „csövek” helyenként és időnként felnyílnak, ott látható is lenne a láva, ha most éppen a helikopteren ülnénk. Ilyen helyeken szoktak a kutatók olvadékmintákat venni. Kérdezhetik, miért nem mentünk el gyalog a Puu Oo-hoz, az aktív kráterhez. Nos, azért, mert sok órás gyaloglással érhető el, igen nehezen járható lávafelszínen, másrészt az aztán tényleg veszélyes. A lávakéreg helyenként igen vékony, könnyen beszakadhat, akkor aztán vagy megsülnénk, ha éppen olvadék folyik el alatta, vagy összevissza törnénk magunkat egy-egy lyukban.

     Konából honolului mandinerrel repülünk át Maui szigetére, amit kivételesen nem bánunk, mert a látvány pazar: a hatalmas város, keleti végében a rég kialudt Diamond Head vulkánnal, aztán Molokai lapos szigete, a távolban a Nagy-sziget felhőből kibúvó két óriás pajzsvulkánja, a 4205 méter magas Mauna Kea (Fehér hegy – a hósapkája miatt) és testvére, a Mauna Loa (Hosszú hegy – 4170 méter), majd Maui roppant meredek partjai. Mauit két vulkán építi fel, de ezek csak később gyógyultak össze egy szigetté; a köztük levő, eróziójuk során létrejött lapályon van a reptérnek is helyet adó húszezres, hipermarketek, középületek tucatjaival megpakolt Kahuluival teljesen egybeépült Wailuku, ahol szállást találunk a Banana nevezetű youth hostelben. Elég ótvar hely, igaz, nem „lakni” jöttünk Mauira. Amúgy kb. 100 méterre van a Northshore nevű hasonló intézménytől, ahol annak idején, 1990-ben laktam. Azóta vagy teljesen kiesett minden, vagy nagyon átépült a város, de semmire sem ismertem rá. Az igazi szálláshely-eldorádó amúgy a keleti szigetfél nyugati partvidékén van, tele fantáziátlan küllemű apartmanhotelek tucatjaival, melynek lakásait, stúdióit minimum egy hétre, de inkább többre veszik ki a hosszabb nyaralásra érkező családok. A strand pocsék és büdös, nem is értem, mit szeretnek ezen az emberek.

2009_1217hawaii20019.jpg

                             Honolulu a levegőből

2009_1217hawaii20020.jpg

                         A Diamond Head

2009_1217hawaii20023.jpg

                           Molokai majdnem egészen ráfért a képre

2009_1217hawaii20074.jpg

             A Nagy-sziget két óriása: balra a Mauna Kea, jobbra a Mauna Loa

   A reptéren újabb kocsit bérlünk (megint Chevy), másnap reggel már irány a Haleakala 3000 méter fölé emelkedő csúcsa. Annak idején majd megvett az isten hidege, most egy szál pólóban sétálgatunk, élvezzük az óriási (amúgy erózió által kikotort) kráter és színes salakkúpjai látványát, no meg a csúcsrégió fő attrakcióit az ezüstkard nevezetű növények látványát. Csak itt él, igazi életbajnok, ahogy ezüstös szőröcskéivel védekezik a hideg és az erős UV-sugárzás ellen. Évekbe telik, mire virágot hoz, aztán elpusztul. Virágzó példányt ugyan nem láttunk, egy épp elvirágzottat, vagyis haldoklót igen. Lefelé jövet viszont sikerült megtalálnom azt a botanikus kertet, ahol 1990-ben már jártam. A növénytan nem az erősségem, ám ettől a virágokat még szerethetem. A zömük nem endemikus, de kit érdekel; ennyi proteafélét még sehol sem láttam, ráadásul időközben beszereztek két nene ludat is. Ez a madárfaj viszont kizárólag Hawaiin él. Hajdan, a szigetcsoport felfedezése idején még nagy számban népesítették be a szigeteket, ám a behurcolt ragadozók annyit elpusztítottak, hogy az 50-s évek elejére alig 30 példányuk maradt fenn. Azóta a szigorú védelemnek és a szaporító programnak köszönhetően a vadon élő populációt sikerült 1000 közelébe feltornászni, de különféle állatkertekben, vadasparkokban szerte a világon mintegy 2000 példányuk él. Érdekes, hogy elvileg röpképtelennek tartják őket számon, de vannak egyedek, amelyek elég szépen repülnek. (Végtére is Márton lúd is megtanult a Nils Holgerssonban.)    

2009_1217hawaii20051.jpg

                      A Haleakala krátere  

2009_1217hawaii20083.jpg

                                   ... és benne az egyik salakkúp

2009_1217hawaii20048.jpg

                                                Ezüstkard

2009_1217hawaii20120.jpg

2009_1217hawaii20130.jpg

                                   Élvezkedés a botanikuskertben

2009_1217hawaii20109.jpg

                          Ilyen a nene lúd

   Maui partvidéki útjain sokat javítottak azóta, de még nem eleget. Az északi út több száz kanyarjával, 50 egysávos hídjával még pazar parti panorámával együtt is kis rémálom, viszont remek szörfterep annak, aki ezért jön ide. A Haleakalától délre futó út még mindig elég pocsék, viszont az út menti sziklafalakat a szó szoros értelmében sokhelyütt becsomagolták óriási dróthálókkal, így védekezve az omlások ellen. Kis híján kifogy a benzinünk, mire elérjük a keleti partot, Hanát. Érdekes, valahogy szebbre emlékeztem. Egyetlen étterme van, az étlapon kizárólag burgerek, igaz, sokféle néven. A mosdóban a kagyló fölött felirat, mellyel tengernyi pontban kezet mosni (!) tanítják a dolgozókat. Amerikában a közhiedelemmel ellentétben igen jókat lehet enni, nem csak a fast food moslékát. A hiper- és szupermarketek sarkában árulnak főtt ételt a világ minden konyhájáról, nem beszélve a food courtokról, ahol a teljes nemzetközi ételválaszték felvonul, ráadásul olcsón. És az amerikaiak esznek. A helyzet kissé a Római Birodalom végnapjaira emlékeztet, csak míg az ókoriak legalább kirókázták, hogy még több férjen, az amerikaiak megemésztik, ha már egyszer lenyelték. Soha sehol ennyi rusnya kövér, zsíros, remegő hájas embert nem láttam. De mit kell csodálkozni, az adagok gigantikusak, a legkisebb üdítős pohár félliteres, de ilyet rajtunk kívül senki sem választ. Az amúgy is torokkaparóan hideg italnak megágyaznak fél kiló jéggel, amit aztán szó szerint elropogtatnak. Nem tudom, itt talán egy mutáns faj van születőben, de ha ők viszik tovább az emberiség génállományát, akkor nekünk annyi. Utóbb Honoluluban egy kis étteremben feltűnt egy igen termetes lány, a kajával már végzett, olvasgatott. Másnap este láttuk Waikiki főutcáján, kezében nagy papírpohár, nyilván kibélelve valami töménnyel, mert menni alig bírt, úgy tántorgott. Gondoljuk meg, eljön Hawaiira egy csomó pénzért, zabál, vedel, a strandra nyilván ki se mer menni, hogy nézne ki a szerencsétlen fürdőruhában. Egy maui étteremben láttunk egy négyfős családot, jöttek estebédre, persze, hamburgerre. Együtt nyomhattak minimum fél tonnát. Apu alig fért el az asztalnál, de amikor hozták az ételt, szétvetett lábakkal, óriásira tátott szájjal nekiveselkedett és falt… Látniuk kellett volna, de jobb, hogy nem látták.

2009_1217hawaii20366.jpg

                                          Amerikai szépség

 2009_1217hawaii20041.jpg

2009_1217hawaii20138.jpg

2009_1217hawaii20180.jpg

                           Látnivalók Maui partjainál

     Lahaina Maui nyugati partvidékének üdülőnegyede. Itt is jártam akkor, az egészből csak egy parkban álló gigantikus banyanfára emlékszem, meg a töméntelen giccs-ajándék-boltra. Az amerikaiak láthatóan imádják az ilyesmit; alig két hét múlva karácsony, de a családi házak már teljes pompában állnak mindenütt, kerti törpére hajazó Mikulásokkal és hasonló szörnyűségekkel díszítve.

2009_1217hawaii20181.jpg

                       Közeleg a karácsony

2009_1217hawaii20285.jpg

                           Gigamikulás Honoluluban

    De ha már itt járunk, menjünk ki csónakkal bálnanézőbe, amire akkor nem telt. Itt telelnek azok a hosszúszárnyú bálnák, melyek amúgy Alaszka partjai közelében élnek és táplálkoznak (csak ott, emitt meg böjtölnek). Félórán belül felbukkan az első, aztán még kettő (meg fél tucat bálnaleső motorcsónak). Egész közel jönnek, iszonyú monstrumok, egy farkcsapással kihajíthatnának bennünket a partra. Akkor a legszebbek, amikor farokúszójukat az égnek dobva kecsesen alámerülnek. A csúcs viszont az lenne, ha a levegőbe dobálnák magukat, ahogy a filmekben is látni. És meg is teszik. A baj az, hogy sosem tudhatjuk, hol bukkannak elő a vízből, ezért e tornamutatvány fotózásához vagy sok idő, vagy sok szerencse kell. Nekem egyik sem volt. Láttam repülő bálnát, ám ami a fotót illeti, ebből a produkcióból csak három csobbanást sikerült elkapnom.        

2009_1217hawaii20217.jpg

                                             Alábukás

2009_1217hawaii20199.jpg

                                     Repülő bálna helyett csobbanás

     Maradék három napunk Oahu szigetén. Meglepően olcsón találunk apartmant Honolulu híres strandnegyedében, Waikikin, úgy 150 méterre a víztől. És igen… pont mellettünk áll az a hostel, ahol annak idején 12 dollárért laktam, negyedmagammal. Most 90-et fizettünk ketten, hát, ezt is megértem. Ebbe, persze, belejátszott a válság, és az, hogy még nem jött meg a karácsonyi vendéghullám (ha ugyan megjön), úgyhogy a környék összes hatalmas, gettószerű hoteljének szobái, a sötét ablakokból ítélve, 80 százalékban kongtak az ürességtől. Honolulu világvárosnak tűnik (bár csak alig 400 ezren lakják az 1,3 millió hawaiiból) felhőkarcolóival, hatalmas gépkocsiforgalmával. Sok időt nem is töltünk itt, inkább körbeautózzuk (most egy Subaruval) Oahu szigetét. Már Mauinál is jobban kikezdte az erózió, de ettől szépek közel függőleges, mélyen barázdált sziklafalai. Tömérdek kisebb stand várja szörfözőket … meg a hajléktalanokat. Olyan kis bódévárosokat látni helyenként, mint a harmadik világban, csak itt minden kalyiba előtt áll egy félroncs autó.

2009_1217hawaii20276.jpg

                         Honolului szállásunk, mellette a kisebbikben laktam 1990-ben

2009_1217hawaii20344.jpg

                                    Szinte minden hotel kongott az ürességtől

2009_1217hawaii20300.jpg

                                     Honolulu külvárosa

2009_1217hawaii20316.jpg

                                    Oahu erózió marta hegyoldalai

2009_1217hawaii20362.jpg

                               Ez is Hawaii -  egy hajléktalantábor

   És persze itt van Waikiki híres strandja, tömérdek üzlettel, étkezdével, hotellel… és japánnal. Annak idején egyetlen bikinis japán csajt se láttam a homokon, mostanra már ledérebbek lettek, bár ezzel nem feltétlenül fokozzák a férfiaknak nyújtott esztétikai élményt. Este a sétányon megpillantok egy japán lányt, 30 fokos melegben, bundabéléses csizmában, miniszoknyában. Aztán még egyet és újabbakat. Az üzletek kirakatában is ott sorakoznak a csizmák. Nyilván van rá igény.

2009_1217hawaii20345.jpg

                           Waikiki Beach

2009_1217hawaii20284.jpg

                                                  Csizmában a trópusokon

2009_1217hawaii20354.jpg

                                             Tessék: japán lányok bikiniben

     S hogy miért lett a cím „újratöltve”? Még odakinn jutott eszembe, aztán rájöttem, hogy mivel a Mátrix (II) óta már mindent „újratöltenek”, elég közhelyes. De meghagytam. Nekem sok jelentése volt itt Hawaiin, és remélem, mindez az olvasónak is átjött.   (Vége)    

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2016/01/05/az_ut_vege_1_fejezet_hawaii_ujratoltve_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/22/az_ut_vege_hawaii_ujratoltve_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/11/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_4_befejezo_reszf

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/02/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/22/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/07/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)

 

https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/

 

 

 

1 komment

Címkék: bálna Honolulu Waikiki Maui Mauna Loa lávafolyás Mauna Kea Oahu Haleakala ezüstkard nene lúd Protea kötélláva Molokai Diamond Head

AZ ÚT VÉGE - 1. fejezet - HAWAII ÚJRATÖLTVE - 1. rész

2015.12.22. 17:26 Németh Géza

Hawaii, 2009

2015karacsony.jpg

Mióta az eszem tudom, arra vágytam, hogy testközelből láthassak vörösen izzó lávát. Elég lapos kis vágy, elfogadom, másnak nyilván mások az álmai. Nekem például, szakképzettségemet a tudományban sosem gyakorló, de műkedvelőnek megmaradt geográfusként azért, mert ennél kézzelfoghatóbbat arra, hogy „működik” a Föld, el sem tudok képzelni. Amúgy is tudom, persze, hogy működik, de visszanézni az ősmúlt fortyogó kemencéjébe mégiscsak más, mint mondjuk egy óceáni vihar megtapasztalása. Alighanem egyetlen hely van a Földön, ahol ezt a működést aránylag civilizált körülmények között, ráadásul biztonságban megfigyelhetjük – Hawaii. És ami nem mellékes – elvileg bármikor. 1990-ben (a következőkben: akkor, vagy annak idején) már jártam ott, nagyon kevés pénzzel, így esélyem sem volt rá, hogy az aktív kráter közelébe kerüljek. Helikopter? Ne tessék viccelni. Egydolláros sátrazások kijelölt parkokban, autóstop, kaja szupermarketből – maximum ennyire futotta, ha már egy füst alatt négy szigetet is lerohantam (a vulkanológiai obszervatórium munkatársai meg, amikor szelíden a segítségüket kértem, gyengéden elküldtek a francba).

    

Na de majd most! Bálint barátommal, profi idegenvezetővel, aki csak a pokolban nem járt még (mellesleg ott is járt – mombasai szállodamerénylet, kínai földrengés stb.), ám Hawaiin soha, elhatároztuk, hogy most mindent bevetünk. 24 órás bruttó repülés Honoluluig, két átszállással. Reggel indultunk, aznap már ott aludtunk; 12 óra az időeltolódás, így persze könnyű. Amúgy nem is olyan könnyű. Az egyesült, és fapadossá züllött Northwest-Delta gépén San Franciscótól a bő ötórás úton egy doboz üdítő és 3 gramm sós mogyoró volt az ellátás (minden egyéb hét dollár – na ne!), mogorva, öregecske, rosszul öltözött légiutas-kísérők szervírozásában. Te, amikor úgy 20–25 éve Amerikában jártam, még csupa miniszoknyás, fiatal bombázó dolgozott a gépeken – mondom. De Géza, ezek talán ugyanazok, csak huszonöt évvel később! Hát, az bizony lehet.

     Azért némi kárpótlás kijárt. Amszterdamból leszállás nélkül repültünk San Franciscóba egy MD-11-es gépen, ami a térképre nézve iszonyatosan hosszúnak tűnhet, de mivel tudjuk, hogy két pont között – térben – nem feltétlenül az egyenes a legrövidebb út, meg lehet oldani egyszerűbben is. Úgynevezett kvázipoláris útvonalon, vagyis az Északi-sarkvidék fölött repülve. Így esett, hogy láthattuk Dél-Grönland fantasztikus, hóból-jégből kiálló hegyeit, ugyanúgy (csak jobban), mint életem első repülőútján, mely szintén Amerikába vezetett még 1970 nyarán.

2009_1209hawaii10001.jpg

2009_1209hawaii10003.jpg

                              Bónusz - Grönland

     Másnap reggel már ugrunk is át a Nagy-szigetre. A jegyár útikönyvem szerint úgy 40 dollár. Lehet, de annyi mindent rápakolnak, talán még a kapitány öreganyjának egészségbiztosítását is, hogy a végén 140 lesz belőle. Kissé meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a korábban legnagyobbnak számító Aloha légitársaság időközben megszűnt, maradt helyette a Hawaiian, meg egy-két fapados. A Nagy-szigeten két reptér van, keleten a hilói, nyugaton a konai. Előbbi a főváros, utóbbi az üdülőövezet központja. Konát választottam, elvileg logikusan, gyakorlatilag nem. Kona a szélárnyékos oldalon fekszik, Hilo az esősön, utóbbi tízszer annyi csapadékot kap. Ezért is van a szálláshelyek 90 százaléka Kona környékén. A látnivalók 90 százaléka viszont a sziget keleti végében, úgyhogy sokat, nagyon sokat autóztunk, oda-vissza.

2009_1209hawaii10009.jpg

                        Nem anyahajó - a honolului reptér kifutópályái, félig a tengeren

     Autóbérlés! Be az első kölcsönzőbe, ahonnan rövid úton eltanácsolnak. Itt vette kezdetét vesszőfutásunk az amerikai bürokráciával. Bálintnak jogosítványa volt, nekem hitelkártyám. Mármost itt csak annak a hitelkártyájára lehet kocsit bérelni, aki vezetni fog. Akinek Amerikában nincs hitelkártyája, az eleve gyanús. Akinek meg jogosítványa nincs, talán még inkább. A jogsi nélküli ember bizonyára szellemi fogyatékos, a hitelkártya nélküli pedig nyilván valami link munkakerülő. Akkor keressünk olyan kölcsönzőt, ahol készpénzt is elfogadnak. Nem könnyű, de egy mégis akad: az Alamo. 300 dollár a letét. Jó. És amikor leadjuk a kocsit, visszakapjuk? Azt nem, majd átutaljuk. Tényleg, úgy fél év múlva kaptunk egy csekket, melyről a magyar bankban, ahol be akartuk váltani, kiderült, hogy a kibocsátó amerikai bank fedezetlenül adta ki. Újabb levelezések után végre megkaptuk – nem egészen a felét, a többi felszívódott a banki utalások útvesztőjében. Ja igen, és a szigetről való távozást igazoló repülőjegyet is kérjük. Minek? Csak. (Nyilván úgy gondolták, akár el is lophatjuk a kocsit – a Csendes-óceán közepéről). Vissza a reptérre, repülőjegy megvásárolva, bemutatva, jöhet a kocsi.

     A legolcsóbbat kértük-kaptuk, más kérdés, hogy nem figyeltünk eléggé, mert az összes létező biztosításfajtával megfejelték. Ott várt bennünket egy kis Chevy Camry. Automata sebváltós. Nos, ilyet Bálint még az életben nem vezetett. Te Géza, hogy kell ezzel egyáltalán elindulni? Én tudjam? Megkérdezünk egy arra csellengő alkalmazottat, de az meg inkább spanyolul beszél. Annyit azért kiderítettünk, hogy ha a kart előre állásba tesszük, akkor előre megy, ha hátsóba, akkor hátra. Kísérletezzünk. Teszünk egy óvatos kört a parkolóban, aztán irány a forgalom. Szerencsére jól bekötöttük magunkat, mert a harmadik pedál hiánya annyira kínozta Bálintot, hogy kuplung nem lévén, helyette párszor a fékbe taposott, ilyenkor majdnem lefejeltük a szélvédőt. Viszont délutánra annyira belejött, hogy élvezte, mint egy gyerek. Géza, ezt még te is tudnád vezetni. Semmi kétség, de nem itt fogom kipróbálni.

     Gurulunk a napfényes Kona-parton, egymást érik a hotelek, de meg se merünk előttük állni, vagy ha mégis, az ár hallatán már fordulunk is ki. Úgy harminc kilométerrel odébb hostel felirat tűnik fel. Vissza a gyökerekhez. Aránylag olcsó, minden fölösleges luxustól mentes szoba egy magánháznál. Tusoló, vécé az udvaron, ahol viszont, az előbbiektől távolabb, szabadtéren lehet akár grillezni, enni, inni is. Elgurulunk egy közeli szupermarketbe, veszünk grillcsirkét, kenyeret, kóser savanyú uborkát, sört, aztán az árnyékban vígan falatozunk, sőt nagy örömömben két Heinekent is benyomok, megkívánja a csirke. Soha többé Budweiser! Ja, hogy miért éppen kóser savanyú uborkát vettünk? Mert az került a kezünkbe, e téren nem vagyunk finnyásak, elég, ha az uborka uborka, felőlem muzulmán is lehet. És akkor, nem feltétlenül a sör hatására, valami különös érzés öntött el. Nevezhetném akár boldogságnak is, de az nem feltétlenül fedi a valóságot. Inkább azt mondanám: valami óriási elégtételt éreztem. Édes bosszút. Az első hawaii utam miatt. Amikor azt se tudtam, mivel, hogyan, hova jutok el. Amikor kilométereken át cipeltem a hátizsákom a repterekről a városokba, mert taxira nem futotta. Még grillcsirkére vagy sörre is alig. Amikor szintén kilométereket talpaltam egyik hivatalból a másikba, hogy az állami parkokban való sátrazáshoz egy dollárért engedélyt kapjak. (Ezek az „állami parkok” gyakorlatilag kijelölt pihenőhelyek, csekély infrastruktúrával, ahol piknikezni és sátrazni is lehet; olyasfélék, mint a kemping, de nincs állandó helyi személyzet.) Amikor nem tudtam közel kerülni az izzó lávához, se helikopterrel, se motorcsónakkal, nem tudtam befizetni bálnalesre. S amikor, mindezen kényelmetlenségek ellenére, iszonyú boldog voltam, hogy itt lehetek. És akkor mit szóljak most, amikor – a magunk aránylag szerény keretei közt – majdhogynem bármit megtehetünk. Azért ez őrület. Van, aki életében a lábát sem teszi ki a szülőhelyéről, én meg másodszor flangálok Hawaiin… (Figyelem, nem havaj, hanem havai! Az itteni nyelvben minden betűt kiejtenek, úgy, ahogy van.) A magamfajtának egyszer eljutni Hawaiira maga az álom. Másodszor is eljutni – ez már maga a csoda, különösen azok után, hogy pár hete még a Nyugat-Afrikában összeszedett malária lázában fetrengtem. Jár ez nekem egyáltalán? Jár bizony. Sokat dolgoztam érte. Többször is feltettük ezt a kérdés egymás között, mire Bálint mindig csak azt mondta: mert megérdemeljük. Megjegyzem, Hawaiira elrepülni lényegesen olcsóbb volt (220 ezer Ft), mint bő két hónappal korábban a Budapesttől harmad akkora távolságra levő Nyugat-Afrikába. De hát ki repül – az Air France-on (és vele pár száz elvetemült turistán) kívül – Burkina Fasóba, míg Hawaiira milliónyian.

     Amúgy elhibáztuk. Mint említettem, igaz ugyan, hogy ezen a partvidéken kevés az eső, de a sziget minden látnivalója a keleti felén van. Öt napon át naponta tettünk meg oda-vissza 120 kilométert, ami még akkor is sok, ha Amerikában sokkal olcsóbb a benzin, mint Európában. Első utunk persze a Kilaueára vezet. 1200 méteres magasságba emelkedik a világ talán legalaposabban kutatott, és egyben legaktívabb vulkánja. Most is késő délután értünk oda, mint magam akkor, ronda, szürke, esőbe hajló idő volt, mint akkor, de jó újra látni. Aztán utóbb láttuk szép időben is.

     A Kilaueára, a nemzeti parkba ugyanis még vagy háromszor visszatértünk, útba esett, meg amúgy is érdemes. Elég egyszer kifizetni a nemzeti parki belépőt, egy hétig annyiszor megyünk be, ahányszor csak akarunk. 1990-hez képest az a fő különbség, hogy akkor a hatalmas kráterben levő „gödör” megdermedt lávatava, a Halemaumau néhány kén- és gőzkiáramlástól eltekintve passzív volt, most meg ontja a gázt-gőzt. Esténként állítólag még vöröslő láva is látszik az alján. Pont az aktivitás miatt még azt a turistaösvényt is lezárták, melyen akkor, a Kilauea kráterében, végigmentem vagy hat kilométert. Akkor bezzeg ott mászkáltam a „partján”, de nem volt valami érdekes látvány. Inkább szemetesgödörnek tűnt.

      2009_1209hawaii10139.jpg

                           A Kilauea krátere a füstölgő Halemaumauval 2009.ben

halemaumau4.jpg

                      A Halemaumau lávató megdermedve, 1990-ben

     Másnap nosztalgiatúra a keleti parton, a nagyon látványos, minidzsungellel és a bőséges égi áldás következtében elképesztően gazdag növényzettel (a nyitókép is ott készült) körülvett Akaka-vízeséshez, aztán ki a tengerhez, Laupahoehoe városka parti parkjába, ahol akkor sátraztam. Érdekes, akkor valahogy sokkal látványosabbnak tűntek az óriási hullámok ostromolta koromfekete bazaltsziklák. Igaz, annak előtte ilyesmit sosem láttam. Mint ahogy patakzó lávát sem. Majd most! Ezért is kapta ez a fejezet a Mátrix film óta agyoncsépelt „újratöltve” címet. Hawaii vulkánjai némileg aktívabbak, mint akkor, újra feltöltekeztek, de még ez is semmi volt ahhoz képest, amit a Kilauea 2014-2015-ben produkált. Ennek viszont már csak az itthon messzeségéből lehettem tanúja.

2009_1209hawaii10030.jpg

                                        Az Akaka-vízesés

2009_1209hawaii10016.jpg

2009_1209hawaii10021.jpg

2009_1209hawaii10023.jpg

                                       2009_1209hawaii10026.jpg

2009_1209hawaii10041.jpg

2009_1209hawaii10034.jpg

2009_1209hawaii10093.jpg

                                                  Trópusi környezetben

bigislandpart2.jpg

                                        Laupahoehoe hullámverte sziklái "akkor"...

2009_1209hawaii10054.jpg

                                     ... és "most"

     A Nagy-szigetet, aránylag jól kiépített úthálózata ellenére, nem lehet körbeautózni. Azért nem, mert a Kilauea egyik mellékkrátere, az 1983 januárjában megnyílt Puu Oo annyi lávát ontott ki, hogy az már 1986 novemberében elérte a tőle 12 km-re húzódó délkeleti partvidéket, aztán lerombolta a parányi Kalapana falut és hosszú szakaszon az országutat is elborította, majd az óceánba bucskázott. Ezt a helyet igyekszünk keletről megközelíteni, ugyanis hírét vettük, hogy a nemzeti park embereinek asszisztenciájával megtekinthető, amint a láva eléri a tengert. Összegyűltünk pár százan, délután ötkor nyitották ki a kaput, leparkoltunk a megdermedt lávafolyások mellett, erre jön egy fickó, mondja, hogy nem orral az út széle felé, hanem „menekülő” állásba. Hm. Eligazítás: vigyünk zseblámpát, elegendő ivóvizet, túrabakancsot, de ha meghalljuk a szirénát, akkor pucolás. Úgy 200 métert, ha mehettünk szemerkélő esőben, hatalmas dermedt lávarögök között, amikor megálljt vezényeltek, kb. 300 méterre onnan, ahol az első lávafolyás látszik. De még nem látszik, csak hat körül dereng némi pirosság a víz fölött, aztán…, aztán kicsit élénkebb lesz.

2009_1209hawaii10064.jpg

                     Egyelőre nagyobb a füstje, mint a lángja

2009_1209hawaii10079.jpg

                          Végre piroslik - ahol a láva és a tenger találkozik

Talán ha besötétedik. De nekünk már nem itt sötétedett be, mert félóra múlva megszólalt a sziréna. Nem kellett ugyan rohanvást elhagynunk a helyet, de a parkfelügyelők egyre csak noszogattak. Kérdjük: de hát miért? Mert megfordult a szélirány, és ha netán még az eső is rákezdene, esetleg savas párát hozhatna fölénk. Kifeküdtem, a japánok meg, akik egy-egy fotó kedvéért talán ölni is képesek, csendben szentségeltek. Azt még megértem, miért nem engedtek az izzó láva közvetlen közelébe. A láva a Puu Oo kialakulása óta mintegy 300 hektárral növelte meg a sziget területét, és a peremek, mint ezt később helikopterről láttam, csakugyan hajlamosak a leszakadásra (ettől még minimum 100-150 métert mehettünk volna). 1993-ban ez meg is történt, egy ember meghalt, tucatnyi megsérült, 2007-ben pedig egy kb. 20 hektárnyi partszakasz suvadt a tengerbe. De hogy savas eső, forró láva és hasonlók? Hawaii vulkánjai a láva alacsony szilícium-dioxid-tartalma, ennélfogva rendkívüli folyóssága miatt robbanásos kitörések aránylag ritkák, de azért előfordulnak. Lávaár meg egyszerűen el se érheti az embert, annyira figyelik a vidék minden rezzenését. Házakat időnként el szokott érni. Csalódtunk hát csúnyán, de felvillant a reménysugár. A parkolóban motorcsónakos túrákat ajánlgattak esténként a lávafolyások tengerről való megszemlélésére. Nem mondom, húzós áron, de egyszer élünk, hát feliratkoztunk. A következő részben megtudják, mire jutottunk, de annyit előrebocsátok, úgy dőlt a láva, mint az izzó acél a dunaújvárosi kohóból. (folyt. köv.)

 

Előző részek itt és az Archívumban:

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/11/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_4_befejezo_reszf

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/02/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/22/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/07/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/12/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

   http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/10/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_csersznyeviragzas_idejen_4_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)

 

https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/

 

Szólj hozzá!

Címkék: láva Honolulu Grönland Hawaii Kona Kilauea Halemaumau Hilo

A VILÁG KÖZEPE - 11. fejezet - A REMÉNYTELEN AFRIKA 4. (befejező) rész

2015.12.11. 17:45 Németh Géza

TOGO, BENIN, BURKINA FASO, 2009

249_burkina.jpg

Röpke egy napra-éjszakára visszatérünk Togo északi részébe – így hozták az útviszonyok. Egy falunál megkóstolhattuk a helyben, kölesből készített sört, klasszikus ivóedényből, tökhéjból készült kalabasból. Korsóból se lett volna jobb, hát még amikor utóbb, Burkinában láttam, hogyan készül. Rendre útba ejtjük a nagyobb piacokat. Fontosabb útkereszteződéseknél kisebb városok alakulnak ki, ott tankolunk, néhol még bank is akad, palackos ivóvíz is természetesen, de még igazi sör is. (Tényleg nem értem, miért kellett Noahnak akkora felhajtást csinálni az elején az ivóvíz körül.) Egyébként szinte mindent lehet kapni, rengeteg zöldségfélét, gyümölcsöt, óriási maniókagumókat, csak azt nem tudom, honnan jutnak az itteniek készpénzhez. Élvezem a nyüzsgést, a színes ruhás nők forgatagát (míg az arab iszlám országokban a kereskedés kizárólag férfidolog, itt szinte csak asszonyok árusítanak), a fényképezéshez önként modellt álló gyerekeket. Csak utólag vettem észre egyik fotómon, hogy a lefényképezett „anya gyermekével” kompozíció mögött egy fatáblára krétával kiírták, aznap mikor és melyik európai focimeccset közvetíti a tévé. Itt Afrikában egyenesen imádják a futballt, még a kis falvak mellett is van ilyen-olyan focipálya, így-úgy összetákolt kapukkal. (Egy alkalommal éppen egyik pálya „gyepén” sátraztunk.)  

393_burkina.jpg

396_burkina.jpg

                                    Készül a kölessör

162_benin.jpg

                                    Piacolás - a fő árucikk a manióka

197_togo.jpg

                                    ... és minden egyéb

203_togo.jpg

                                       Önkéntes fotómodellek

215_togo.jpg

                                 Felkért fotómodellek

207_togo.jpg

                             Nézzék csak a táblát az anyuka feje mögött

269_burkina.jpg

                                                Dancing in the street

273_burkina.jpg

                                    Országúti közjáték

   Éjszakára egy iskola udvarán verünk sátrat. Reggel végignézzük a nebulók gyülekezését. Úgy negyedük-harmaduk visel kopottas-viseltes egyenruhát, műanyag szandált, legalább 80 százalékuk fiú. Ki tudja, hogy ezek a pöttöm gyerekek hány kilométert gyalogolnak oda-vissza az iskolába. Két osztályterem van, a legapróbbak fatáblácskára írnak krétával, de a nagyobbak előtt se nagyon látok könyvet. Az oktatás franciául folyik, a helyi nyelvnek nincs írott változata. Voltaképp tanár sincs (miként egy nyomorult árnyékszék sem), a közeli falvakból néhány önkéntes felnőtt próbálja megismertetni velük a betűvetést. És mi van, ha megtanulnak írni-olvasni? (Togo lakosságának kb. 40 százaléka írástudatlan, a nőké 60.) Mihez kezdenek vele? Ők is a földet fogják túrni a rövid nyelű kapával, meg a sovány malackákat, kecskéket pesztrálják. Ilyen vidékekről ezerből egynek, ha van felemelkedés. Mindenesetre otthagyunk némi pénzt, munkafüzetre.

219_togo.jpg

                             Falusi iskola Észak-Togóban

221_togo.jpg

                    Számolják meg a mezítlábasokat

223_togo.jpg

                 A nagyobbak osztályterme (nézzék meg, hány lány van közöttük)

   Kora délután, fejrepesztő hőségben léptük át Burkina Faso határát. Három Magyarországnyi területén kereken 16 millióan élnek. Az 1984 előtti térképeken még Felső-Volta néven szerepelt, új elnevezése kb. azt jelenti: a becsületes emberek földje. Már jócskán besötétedett, mire éjszakai szállásunk közelébe értünk, aztán persze eltévedtünk az embermagasságú fűvel borított szavanna úttalan útjain. Kivételesen „házhoz mentünk”. De hol a ház? A kocsi fénykévéjében, a semmi közepén feltűnt egy kamasz a Liverpool vörös mezében, kezében mobiltelefon, ő igazított útba bennünket. Egy jókora épület elé értünk, amit egy a gurunsi népcsoporthoz tartozó család lakott. Noah előre jelezte, hogy a házuk tetején (!) fogunk sátrazni (!), ami így látatlanban elég bizarrnak tűnt. Vaksötétben léptünk be a magas vályogfallal körbevett udvarba, ahol marhacsorda kérődzött csendben, trágyával bőséggel beterített almukon heverészve. Azt se tudtam, hova lépek, zseblámpán fényénél egy öregasszonyt láttam aludni egyik fal mellett. A házbeli ifjak segítségével felvonszoltuk motyónkat a tetőre, mely tényleg lapos volt és egy-egy helyiség fölött csakugyan alkalmas arra, hogy sátrainkat felállítsuk. A betonkeménységű vályogtető csak úgy ontotta a napközben beszívott hőt, úgyhogy kínkeservesen szenderegtem. Hat körül arra ébredtem, hogy diszkrét kolompolás közepette az udvarról kihajtják a marhákat, kecskéket legelni. Szürreális látvány tárult elém. Tarkabarka vályogépítmények, némelyiknek a tetején társiam sátra, az udvarban már szorgoskodtak a nők. A gurunsik Ghána és Burkina területén élnek, nevük jelentése: akiken nem hatol át a vas. Ez állítólag onnan ered, hogy a XIX. század végén megütköztek egy másik etnikummal, de mivel a gurunsik valamiféle gyógynövényeket fogyasztottak, nem fogta őket a vas. Erődítményszerű házakban, többnyire nagycsaládban élnek. A „mienkben” úgy húszan-huszonöten lakhatnak; a főnök, a feleségei(i), gyermekeik, azok házastársai, unokáik és haszonállataik. Legeltetéssel és földműveléssel foglalkoznak, a házat kölesföldek vették körül. Az építéshez zebutrágyával kevert agyagot használnak, a szerkezet vázát fagerendák adják, a falak kemények és szilárdak. Az építés a férfiak feladata, a díszítést a nők végzik, fekete-szürke-fehér, vagy vörös-fehér mintázatot alkalmaznak. A helyiségek parányiak, alacsonyak, koromsötétek, a nők lakrészeibe szinte csak kúszva lehet bejutni. Villany, víz nincs és egyáltalán, semmi sincs, ami a modern világra emlékeztetne, legföljebb néhány műanyag és bádogedény. Igaz, a gazdának, miként az előző este látott srácnak is, van mobilja. Alighanem valami közeli (?) településen töltik fel néhanap.

230_burkina.jpg

                        Sátram a háztetőn a gurunsi családnál

232_burkina.jpg

                       Hajnali kilátások

242_burkina.jpg

                         Az egyik konyha

248_burkina.jpg

                          A ház díszítése, karbantartása az asszonyok dolga

     Újabb nap, újabb népcsoport, a lobik. Errefelé a férfiak még íjjal-nyíllal járnak, némely asszony a szájában fából készült ajakkorongot visel. Szinte minden kisebb gyerek anyaszült meztelen. Kétszintes vályogházaikat mindig egy-egy majomkenyérfa mellé építik. A felső szintet, ahol a terményeket tárolják, egyetlen fatörzsből kivájt gerendán lehet megközelíteni. De legalább van kút a közelben. Nekünk véget ér a szenvedés: öt nap után szerény, de légkondicionált szállodai szobák kényelmében dőlünk ágynak Banfora városában; ők ott maradnak ősi falvaikban, talán örökre.

290_burkina.jpg

                               Legalább kút van

300_burkina.jpg

                           Lobi lakóház

295_burkina.jpg

                             A konyha

311_burkina.jpg

                     Ez talán a mosoda

317_burkina.jpg

                                              Újabb változat ajakkorongra

312_burkina.jpg

                                      A reménytelen Afrika

   Amikor útnak indulunk, Noah elkezdett mesélni valami nagy vulkánról, amely egyszer régen errefelé működött és annak a láváját fogjuk látni. Ebben eleve kételkedtem, hiszen itt kb. ezer kilométeres környezetben sok százmillió éve nem volt tűzhányó-tevékenység. Persze, hogy nem vulkáni kőzeteket láttunk. A rétegeket homokkő alkotta, melybe már-már vadnyugati szépségű formákat mart az erózió. Kitartó internetes keresés után is csak annyit sikerült kiderítenem róluk, hogy a földtörténeti ókor elején, a kambriumban és az ordovíciumban rakódtak le. S miután még egy pompás vízesést is láttunk, Noah elégedetten állapította meg, hogy ez volt az első nap, amikor látta rajtam, hogy nagyon élvezem az utazást. Mi az hogy! Végre valami természet.

340_burkina.jpg

                          352_burkina.jpg                                                    Nem vulkán, homokkő    

362_burkina.jpg

                                         Egy kellemes vízesés...                   

374_burkina.jpg

                                            ...oldalában szép eróziós formákkal                          

 Bobo-Dioulasso igazi nagyváros, amúgy afrikai módra. Nagymecsetje hasonlít a mali város, Djenné mecsetjéhez; mindkettő vályogból készült és falaikból a rendszeres karbantartást segítő gerendacsonkok állnak ki. Jókora mérete ellenére belül csak egészen kicsik a terek, úgy látszik, nagyobb termek áthidalására alkalmas boltozatokat még nem találtak ki, pedig az 1880-as években épült. A közelében elterülő óváros nagyjából ugyanolyan, mintha faluhelyen járnánk. Egy rettenetes büdösséget árasztó, szeméthegyekkel szegélyezett csermely partján asszonyok mosnak, a vízben félméteres harcsák úszkálnak, de szerencsére nem fogják ki őket (tabu!), annyira fertőzöttek lehetnek.

413_burkina.jpg

                                  Itt laktunk mi...

404_burkina.jpg

                                  ... és így élnek ők

412_burkina.jpg                                          Gabonaőrlés doronggal, éppúgy, mint több száz éve

399_burkina.jpg

406_burkina.jpg

407_burkina.jpg

408_burkina.jpg

409_burkina.jpg

                                                    Portrék

387_burkina.jpg

                                              A Bobo-Dioulasso-i nagymecset kívülről...

377_burkina.jpg

                                        ... és belülről

     350 kilométeres, jó úton vágtatunk a főváros felé, csak egy terménybetakarítási ünnepségre állunk meg egy kis falunál. A bwa etnikum maszkos tánccal eleveníti fel ősi mítoszait, a „civil” férfiak kis furulyafélén sikonyálva járnak körbe-körbe. És ha azt hiszik, tényleg egy ünnepséget láttunk, tévednek. Ez is szerepel a GAP iroda valamennyi programjában, ám e tudattól függetlenül érdekes volt.

423_burkina.jpg

431_burkina.jpg

439_burkina.jpg

                                   Maszkos tánc egy bwa faluban

443_burkina.jpg

                                  A zenekar

     Ouagadougou! Amikor e nevet sok évtizeddel ezelőtt megláttam a térképen, legvadabb álmaimban sem jutott eszembe, hogy egyszer eljutok Burkina fővárosába. Azt se tudtuk, hogyan kell kiejteni a nevét (kb. így: vagadugu). Délután érkeztünk, megettük szépen a búcsúvacsorát, a legtöbbünk gépe másnap délután indult Párizs felé. Mint megtudtam, egyikünk sem tette ki a lábát addig a szállodából. Vagy dögletes meleg volt, vagy esett az eső, és különben is…. Senkit sem érdekelt már Ouagadougou.

     Utóhang. Egy héttel hazaérkezésem után kitört rajtam a maláriás láz. Először csak szelíden, de aztán amikor 39 fok fülé kúszott a hőmérő, már sejtettem, hogy nem egyszerű megfázás. A legrosszabb az volt benne, amikor elkezdetem remegni és negyedórán át nem tudtam leállni. Először háziorvos, aztán ügyelet, végül mentő. Akkoriban is volt valami influenza-pánik, úgyhogy maszkban, kesztyűben jöttek, engem is beöltöztettek, mint valami vírustenyészetet. A Szent László Kórházban öt nap alatt maradandó károsodás nélkül kikezeltek. Nem is tudom, mi sokkolt jobban, a fizikai tünetek, vagy a tudat, hogy akár fel is dobhattam volna a bakancsot. Sokan, még diplomások is, kérdezték: hát nem oltattad be magad? Nem. Szedtem ugyan gyógyszert, de nem a megfelelőt, úgyhogy nem használt. Egyébként azért nem kaptam vakcinát, mert ilyen sajnos még nem létezik. Illetve most már talán mégis. 2015 nyarán az európai illetékes szervezetek hosszú tesztek után engedélyezték a brit GlaxoSmithKline gyógyszergyár kutatói által kifejlesztett vakcina használatát. Nagyon kellene, mert évente több mint félmillióan halnak bele ebbe a szörnyű, bár jól kezelhető betegségbe, többségük Afrikában, és 80 százalékuk gyerek. Talán e téren mégis van remény Afrika számára….

                                                                                                       Vége

Következik: HAWAII

2009_1209hawaii10413.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

Előző részek itt és az Archívumban:

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/12/02/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/22/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/07/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/12/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

   http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/10/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_csersznyeviragzas_idejen_4_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)

 

https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/

 

1 komment

A VILÁG KÖZEPE - 11. fejezet - A REMÉNYTELEN AFRIKA - 3. rész

2015.12.02. 16:29 Németh Géza

Togo, Benin, Burkina Faso, 2008

144_benin.jpg

Első sátras éjszakánkat, egyelőre még mindig Beninben, egy falu környékén töltjük. Legalább van víz, úgy-ahogy megmosakodhatunk, de a következő négy éjszakára úgy dőltünk le, hogy napközben szétizzadtuk az agyunkat is. A hőség éjszaka sem enyhül, csurom vizes a hálózsákom, pedig csak rajta fekszem. Közben ugyanis iszonyatos meleg lett. Az volt már Loméban is, de arrafelé a tenger közelsége még enyhítette kissé. Ez viszont már tényleg a pokol, minimum 35 fok, elviselhetetlenül magas páratartalommal társulva. Errefelé két száraz és két esős évszak váltja egymást, most az utóbbi egyikének a végén tartunk. Félnapos gyalogtúrával indítunk és alig lépünk le az útról, évszázadokat zuhanunk vissza az időben. Először piacolásról hazatérő asszonyokkal találkozunk, akik ősi afrikai szokás szerint a fejükön egyensúlyozva cipelnek iszonyatos súlyokat. Megemelni is alig tudtuk a cuccot, ők meg kilométereket gyalogolnak vele. Két falut keresünk fel, ez az első találkozásunk a legsötétebb Afrikával. Ágyékkötős „bennszülöttet” eddig még sosem láttam, itt az öregebb férfiak csak egy kecskebőr-darabot viselnek deréktájon, a nők zöme topless, a fiatalabbak inkább a nyugati segélyszervezetektől származó second hand-et részesítik előnyben.

131_benin.jpg

                                               Hazafelé a piacról

142_benin.jpg

                                          Ilyet se láttam még

143_benin.jpg

                                         Topless és second hand

     Kerek, ablaktalan sárkunyhókban laknak, melyeknek kúpos szalmatetejét agyagkorsó koronázza, ugyanilyenek a terménytárolóik is. Itt főként kölest termesztenek, kecskét, baromfit és kis fekete disznókat tartanak. Egyetlen mezőgazdasági szerszámuk a rövid nyelű kapa (leggyakrabban teljes egészében fa), mellyel igen mélyre kell hajolni, s a nők ezt a mutatványt a hátukra kötött csecsemőjükkel hajtják végre, ritmusosan, miként a faedényben, doronggal történő kölesőrlést is; csoda, hogy nem kapnak agyrázkódást a kicsik. Az istenért, hát hogy nem lehet már feltalálni itt is a hosszabb nyelű kapát?

173_benin.jpg

                                    A mezőgazdaság alapszerszáma, a rövid nyelű fakapa

     Egy kamaszforma srác arcán jókora, ám szépen beforrt hármas sebhely. Nem, nem sebesülés, ez a tetkó egyik helybeli fajtája. Pár faluval odébb megmutatkoznak az ajakkorongos nők is. Valami okból kitalálták, hogy attól szépek, minél jobban kitágítják, kinyújtják a már kislánykorukban kifúrt alsó vagy felső ajkukat. Ennek legbizarrabb formáit Etiópia déli részén, az Omo-völgyben élő törzseknél láthatjuk (nekem személyesen nem volt szerencsém), itt beérik egy kisebb kagyló- vagy fakoronggal.

134_benin.jpg

147_benin.jpg

                                  Falusi turizmus - itt élnek ők

 139_benin.jpg

                                           Tiszteletünket tesszük a falufőnöknél

140_benin.jpg

                                              Arcdísz, avagy tetkó másként

188_benin.jpg

                                           Szolid ajakkorong

   Egyébként minden faluba érkezésünknek megvan a maga rituáléja. Noah, a túravezetőnk először is a falufőnökhöz járul, elmondja, hogy azért jöttünk, mert szeretnénk megismerni a kultúrájukat. A falufőnök természetesen kap némi ajándékot (konkrétan pénzt), mi is osztogatjuk, amink van, főleg a gyerekeknek. Üres vizespalack, toll, cukorka, bármi jöhet. Aztán összejönnek a falu vénei, köréjük csődül asszony, gyerek, mindenki, és az idősebbekkel illik kezet fogni. Érkezéskor, induláskor egyaránt. Ha kétszázszor nem fogtam kezet ezen a háromhetes úton, akkor egyszer sem.

     Villany, víz, orvos, iskola – errefelé ismeretlen fogalmak. Tucatnyi hasonló falut láttunk és nyilván százával-ezrével vannak még ilyenek a régióban; vagy még ilyenebbek. Ezeken a falusi vidékeken nagy kincs, ha van egy fúrt kút és nem kell messze menni vízért, vagy az esővizet felfogni, esetleg patakból vételezni, mint az előbb említett falu lakóinak. Gondolják el, mindhárom, általunk érintett országban nagyjából 5 ezer emberre jut egy orvos, és nyilván ők sem a világvégi falvakban rendelnek. Milyen lehet egy rendelő felszereltsége? Miféle gyógyszerekhez juthatnak hozzá? Sokfelé láttunk plakátokat, melyek az óvszer használatára buzdítanak (miközben az elképesztően képmutató katolikus egyház még azt is ellenzi - nota bene, Ferenc pápa mintha kezdene szakítani ezzel a csökött szemlélettel). Mindeközben arat az AIDS, bár a fertőzések növekedési üteme némileg csökken.

194_togo.jpg

                             Védekezz! (A SIDA az AIDS francia rövidítése)

     Az első, ami ilyenkor az európai eszébe jut, hogy milyen szegények. Persze, mihez képest… A Nyugathoz viszonyítva feltétlenül. Inkább azzal a szóval jellemezném, hogy elmaradottság, ami nemhogy csökkenne, hanem még nő is. Szegénységről, szerintem, ott beszélhetünk, ahol gazdagság is van, márpedig az nincs. Persze, van egy nagyon szűk, kiváltságos uralkodói réteg, de a középosztály elenyésző, leginkább állami hivatalnokokból áll. A falulakók alighanem ugyanilyen hétköznapokat éltek meg kétszáz éve, és aligha valószínű, hogy más lesz a soruk – vagy ha mégis, inkább rosszabb – ötven év múlva is. Sok afrikai országban jártam és mindenütt ugyanezt tapasztaltam: a fejlődés, fejlesztés legcsekélyebb jele sem látszik, ellentétben mondjuk Ázsiával. Senkit se tévesszen meg a látvány, ha úti- vagy dokumentumfilmekben mobiltelefonnal flangáló fekete-afrikaiakat lát a dzsungelben. Ott a kezében a telefon, még jó, ha valahol fel tudja tölteni, de írni-olvasni alig tud, ha tud, nem jut egészséges ivóvízhez, WC-t talán sosem látott.

     No és ki akarna itt befektetni és mibe? Milyen munkára lehet alkalmazni a nagyrészt írástudatlan, egyszerű embereket? Milyen külföldi cég akarna idetelepíteni mondjuk egy mikroelektronikai gyáregységet, gépgyárat, ahogy teszik ezt számtalan ázsiai országban? A fekete-afrikaiak hagyományos, sok évszázados munkakultúrája egészen más, mint az ázsiaiaké. Képtelenség lenne befogni őket nyolc órás műszakban futószalag menti betanított robotmunkákra, és nem azért, mert buták, vagy tanulásra alkalmatlanok, hanem mert ennek itt semmiféle hagyománya nincs. Ügyesek, találékonyak, szorgalmasak, de mondjuk az innovációs készségek terén évszázados elmaradottságban vannak a világ legtöbb térségéhez képest. Ahhoz szoktak hozzá, hogy a fehér gyarmatosítók megmondták, megparancsolták nekik, hogy mit és hogyan csináljanak.

   Most éppen a kínaiak vannak soron az újgyarmatosításban: némi infrastruktúrát építenek (út, távközlés, vízerőművek), közben tojnak a környezetkímélésre, cserébe kiviszik a nyersanyagokat. Ugyanezt tették a franciák, angolok is, 150–200 éve, és Fekete-Afrika egy tapodtat sem lépett előre azóta. Vagy talán egy tapodtat. A külföldi befektetők szinte kizárólag a nagyüzemi mezőgazdaságba invesztálnak, és úgy-ahogy előkészített-előfeldolgozott termékeket gyártatnak és visznek ki, hogy pl. az angol szupermarketek polcain legyen friss trópusi gyümölcs, legyen tea, kávé, vagy éppen sok százezer szál virágot exportálhasson Hollandia a trópusi Afrikában levő, a saját irányításuk alatt álló földjeikről. Viszonylag új fejlemény, hogy a kőgazdag olajsejkségek földterületeket vesznek-bérelnek Afrikában (mert az nekik nincs) és a termékeket kiviszik, saját fogyasztásra vagy exportra. És akkor még nem is szóltunk a szinte minden fekete-afrikai országot érintő politikai bizonytalanságokról. Ki tudja, mikor tör ki polgárháború, mikor lesz egy újabb, majd még újabb hatalomátvétel, vérfürdő.    

   A hivatalos szegénységi küszöb (1,9 dollár naponta – a Világbank meghatározása) alatt 52-54 százalék él, ez világviszonylatban nagyjából 700 millió fő – és csökken. Még Fekete-Afrikában is. Csakhogy a kedvező átlagot főként a latin-amerikai és ázsiai fejlődő gazdaságok (jobbára Kína és India) húzzák felfelé, Fekete-Afrika meg lefelé. Ennek a 700 millió szegénynek közel a fele él a Szaharától délre fekvő afrikai országokban. Nézzék csak meg ezt a friss térképet. A nyomorban élők aránya ugyan itt is csökkent, de mivel a népesség rohamosan növekszik, számszerűleg nemhogy csökkent, hanem nőtt a szegények száma. Nota bene, a születések száma is csökkent némileg, úgy értve, hogy egy szülőképes nő 1980-ban még átlagosan 7 gyermeket hozott a világra, 2010-ben már csak 5,1-et, de óriási a különbség a városi és a falusi adatok között (ez benini adat). Mindemellett a 15 éven aluliak száma úgy 45-47 százalék körüli.

208-029_9562b6b00f03c41341b889ad634c67ce5882c964-nol.jpg

                         Érdemes alaposan megnézni. Ilyen világban élünk

     Benéztünk egy fulani faluba. Ez a Nyugat-Afrikában nagy számban élő népcsoport félnomád állattenyésztő; a férfiak akár napokra is elvándorolnak a marháikat legeltetni, míg a nők a kunyhók körül ezt-azt termesztenek. Nőkön és gyerekeken kívül nincs is senki a faluban, csupán néhány cövek és a tömérdek marhalepény jelzi, ott szoktak lenni az állataik. Iszonyatos a bűz, a légyhadakat képtelenség elhajtani. Egy asszony egy másiknak a haját kurkássza, vagy csak megpróbál valami rendet tenni a gyapjas gubancban. Egy másik nő alkalmasint szoptat, szó szerint derékig érő melleiből; alighanem a sokadikat. A gyerekek meztelenül futkosnak, csak egy kiskamasz téblábol valami segélyszállítmánnyal idekerült polárdzsekiben, miközben mi a hőségtől tébolygunk. Ha megszerezte, hát viseli.

167_benin.jpg

                              Látogatás egy fulani faluban

166_benin.jpg

                                                                          Kurkászás

168_benin.jpg

                                   Belőle vajon mi lesz...

169_benin.jpg

                                        Fulani kamaszlány (de lehet, hogy már két gyereke van)

172_benin.jpg

                                   Fulani Madonna

170_benin.jpg

                              Ötletes, nemde?

     Atakora dombjai között sátrazunk, a környéken erődszerű vályogházak emelkednek, bástyákra emlékeztető tornyokkal. Ablak sehol, a földszinti helyiségekben sötétség honol, de nem is csak lakás céljára szolgálnak; a maiak ezeken osztoznak az őseikkel, vagyis a halállal, a felsőbb, nyitott szint az életet jelképezi. A bástyák tetején kis kúpos helyiségek vannak, ezekben, illetve a tetőn tárolják a terményeiket. Noah könnyű sétát ígért, ám a sár miatt a kocsik nem tudnak elénk jönni, úgyhogy irdatlan köves, bozótos, föl-le terepen még úgy három órát kellett gyalogolnunk. Nem is lett volna gond, csak közben magasra hágott a nap. Három idősebb amerikai útitársunkat Noah kimenekítette alkalmi motorokkal, és nem is tudták, mekkora szerencséjük volt. Sosem bírtam a meleget. A szárazat még úgy–ahogy elviselem, de a párás levegőben szinte fuldoklom. Hiába ittam, fedtem be a fejem, közel kerültem a hőgutához. Ilyennek képzeltem a fronton a fagyhalált. Gyalogol a katona a hómezőn, nincs ereje továbbmenni, leül kicsit, aztán ott fagy meg. Életemet alighanem az mentette meg, hogy egy patakhoz értünk, és utolsó erőmmel arra kértem Noah-t, öntsön rám annyi vizet, amennyit bír. Negyedórát ücsörögtem az árnyékban és fogalmam se volt, hogyan teszem meg a hátralevő kb. öt kilométert. Megtettem, félájultan. Noah utólag bevallotta, bár ő beleszületett ebbe a klímába, már ő is a tűréshatáron volt.

                         186_benin.jpg                                

                                                   Erődszerű vályogépítmény Észak-Beninben

   Röpke egy napra-éjszakára visszatérünk Togo északi részébe – így hozták az útviszonyok. Itt folytatjuk legközelebb, majd Burkina Faso következik.

 Előző rész itt, még előzőbbek az Archívumban

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/22/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/07/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/12/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

   http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/10/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_csersznyeviragzas_idejen_4_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)

 

https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/

 

Szólj hozzá!

Címkék: szegénység Togo Benin Burkina Faso fulani vályogkunyhó újgyarmatosítás

A VILÁG KÖZEPE - 11. fejezet - A REMÉNYTELEN AFRIKA - 2. rész

2015.11.21. 16:14 Németh Géza

Togo, Benin, Burkina Faso, 2009

104_benin.jpg

 Porto Novo egy jókora lagúnató, a Nokwe keleti partján fekszik. Motoros csónakokkal tesszük meg a másfél órás utat Ganviébe, mely egy kb. 25 ezer lakosú cölöpváros. Nagyeszű csónakosunk elfelejtett feltankolni, mert úgy félúton rájött, hogy ennyi üzemanyaggal nem érünk át, a biztos. Még szerencse, hogy két csónakkal jöttünk, így út közben vételeztünk kicsit a másikból. Ettől teljesen függetlenül, alighanem a csónaktest kialakítása miatt, a legkisebb hullámnál is úgy spriccelt be a víz, hogy alaposan eláztunk. A város ősét a XVII. században hozta létre a tofinu népcsoport. Erre a mocsárvidékre menekültek a fon rabszolgavadászok elől, akiknek a vallása tiltotta, hogy a vízre merészkedjenek. Jól sejtik, a rabszolgavadászok nem európaiak voltak. Eszük ágában sem volt rabszolgák után kajtatni a vadonban, megtették helyettük a helyi királyok (emberei), akik saját népüket adták el évszázadokon át az európaiaknak, de ennél borzalmasabb dolgokat is műveltek. Ganvié lakói nagyrészt halászatból élnek; rongyos vitorlájú csónakokon járják a vízi jácinttal helyenként sűrűn benőtt tavat, a zsákmánnyal pedig a szárazföldiekkel kereskednek. Amúgy a fél világ tavait a vízi jácint fogja tönkretenni. Dél-Amerikából származik, de szinte mindenütt láttam Afrika és Ázsia trópusi vidékein. Olyan agresszíven tenyészik, hogy egyre nagyobb vízfelületeket borít el.

088_benin.jpg

                                

089_benin.jpg

                          Hej, halászok, halászok...

090_benin.jpg

092_benin.jpg

                                Változatok cölöpkunyhóra

091_benin.jpg

                            Mi ebben laktunk

   Akárcsak Délkelet-Ázsiában, itt is van „úszó piac”. A lakóépületek tikfa- vagy betoncölöpökön állnak, látszólag készen arra, hogy beboruljanak a vízbe; falaik nádból vagy bádogból készültek. Mi valami jobbfajtában kapunk szállást, még tusoló is van. Vacsora után megérkezik a bokono, a jövendőmondó. Szertartásosan leül egy szőnyegre – vele szemben a jövőjére kíváncsi alany, aki elmondja, mire kíváncsi –, majd kagylókból, gyöngyökből álló füzérét mintegy véletlenszerűen a szőnyegre ejti és a mütyürök elrendeződéséből jósol. Természetesen pénzért. Volt a társaságunkban vagy öt-hat utastárs, aki kipróbálta. Egy kissrác közben videóról tévét nézett.

094_benin.jpg

097_benin.jpg

                                   Piacolás a vízen

096_benin.jpg

                                                    Jövendőmondás

095_benin.jpg

                                                 Esti mese videóról

Utolsó komfortos napunkat Bohiconban töltjük. A szállodában saját szakácsunk készíti az ebédet: egy egész barrakudát megsütött. Mivel tengeri hal, nyilván még a fővárosban szerezte be. Tizenöten se bírtunk vele, bár finom. Közben Noah eligazítást tart a következőkben ránk váró megpróbáltatásokról. Korábban említettem a közös ivóvízbeszerzés lehetőségét. Mivel hárman nem szálltunk be, bátorkodtam megkérdezni, hogy útközben lesz-e módunk palackozott vizet venni. Nem tudom garantálni – válaszolta Noah. Erre én: ha az általad említett 30 ezer CFA-t (kb. 14 ezer forint) mindenki befizeti, annyi vizet vehetünk, hogy akár egy olimpiai úszómedencét is feltölthetnénk. Ekkor tört ki a botrány. Noah halálosan megsértődött. Hogy én azzal gyanúsítom, hogy saját zsebre dolgozik, hogy ilyesmi ővele még sosem fordult elő… Nos, velem sem. Így egy túravezető akkor se viselkedhet, ha az utasai fát vágnak a hátán. Aznap nem szólt hozzám, tüntetően elfordult, amikor magyarázni próbáltam a semmit. Aztán reggel, medveöleléssel, szépen kibékültünk. Utóbb sokat beszélgettünk, időnként úgy-ahogy tarjuk a kapcsolatot a Facebookon. Nyolcgyermekes, szegény falusi családból származik; úgy mehetett egyetemre, hogy egy jómódú rokona neki és egyik fivérének fizette a tanulmányait. A többi testvér azóta is kunyhólakó. Két gyereke van, rendes házban lakik Loméban, anyanyelvi szinten beszél egy-két helyi nyelven kívül franciául (ha nem is párizsi akcentussal), továbbá túránk nyelvén, angolul is folyékonyan. Kiejtését úgy tessék elképzelni, mint Fekete Pákó magyarját; néha fogalmam se volt, mit beszél. Egy alkalommal isten háta mögötti falusi iskolában magyarázott és sűrűn esett ki a száján a „csicser” szó. De így! A kontextusból kihámoztam, hogy ez csak a teacher (=tanár, ejtsd kb. tícsör) lehet. Imádott továbbá esténként minimum egyórás előadásokat tartani (és mindig vacsora előtt) a vuduról, amit idővel már mindenki rohadtul unt, de illendőségből végighallgattuk. Mellesleg palackozott vizet legalább egy helyen mindennap vehettünk és kötve hiszem, hogy ne tudta volna, hiszen tucatszor járta végig ezt az utat. Nota bene, a másfél literes palack sehol sem került többe 500 CFA-nál, többnyire jóval olcsóbban is megvehettük. A végén egy tízezrest bedobtam a közösbe, látva, hogy az összeg egy részét jótékonysági célokra fordítja. Eszembe se jutott, hogy le akarja nyúlni.

107_benin.jpg

                                  Ilyen a barrakuda megsütve

115_benin.jpg

                                                     Noah nyugat-afrikai reggelivel  kínál bennünket

Találkoztunk egy „igazi” királlyal. Ketou-ban székel, ő a jorubák, e főleg Nigériában élő nagy népcsoport uralkodója, vagyis az oba. „Palotája” egyszerű, földszintes épület, előtte kissrácok rúgják a labdát a porban. Az előcsarnokban fogad bennünket, letelepszik a trónjára, mi pedig, ahogy az illem kívánja, térdre borulunk előtte. Ilyesmit se tettem még. Mindenki feltehet neki egy kérdést, amire semmitmondó válaszokat kapunk, majd sorban fényképezkedhetünk vele. Annyit azért sikerül kihámozni, hogy bár népe körében nagy tiszteletnek örvend, semmiféle politikai szerepe nincs a Benini Köztársaságban. Az audiencia közben mezítlábas „miniszterei” ott ülnek körülötte, bóbiskolnak, vagy a töküket vakargatják. A fogadásért természetesen Noah fizetett a közösből. Ilyen ma egy király Beninben.

110_benin.jpg

                                            A benini jorubák királya és én

112_benin.jpg

                                         A "palota"

   Bohiconban megnézzük az Egun maszkos táncot, amit valószínűleg ismét csak a kedvünkért mutattak be – az utca közepén. A maszkokhoz földig érő díszes ruházat is jár, mely alól viselői vagy nem láttak ki, vagy csak úgy tettek, mert ahogy a táncosok pörögtek-forogtak, egy-egy segítő terelgette őket bottal, nehogy a bámészkodókhoz érjenek. A helyiek szerint, ha egy egun hozzáér valakihez, az nyomban holtan esik össze. A maszkok és a tánc az elhunytak szellemét idézik.

121_benin.jpg

127_benin.jpg

                                           Egun tánc

125_benin.jpg

                         Ők is nézik - nyugat-afrikai jellegzetes viseletben, ez a dashiki

A város még a francia időkben épült. Jórészt burkolatlan utcáin korcsolyázni lehet az eső áztatta vörös, agyagos földön. Itt-ott zavaros üzemanyagot árulnak eredetileg márkás szeszeknek készült üvegekből, odébb egy asszony a házuk előtt jókora üstben fehér masszát kavargat. Ez a nyugat-afrikai alapélelmiszer, a fufu. Maniókából vagy hasonló gumókból készül. A gumókat lereszelik, vízben megfőzik, péppé zúzzák, fogyasztáskor kis golyóbisokat formálnak belőle és valamilyen szószba mártogatják; az egész család közös edényből. Ezt eszi sok tízmillió fekete-afrikai, nap mint nap. Húsféle legföljebb ünnepnapokon kerül az asztalra, bár asztal sincs. A manióka vésztartalék is. Ha elfogy a köles, a leggyakoribb gabona, ott vannak a jókora gumók, melyek, ha nem szedik ki a földből, sokáig elállnak.

118_benin.jpg

                                Bohicon utcáin

116_benin.jpg

                                        Hol tankoljunk?

119_benin.jpg

                                        Készül a fufu (vagy valami hasonló)

     Ismerős Önöknek a Dahomey név? Amikor még iskolába jártam, Benin ezen a néven szerepelt a térképeken, egészen 1975-ig, amikor átkeresztelték. Etnikailag semleges nevet akartak, ezért esett a választás a Guineai-öböl egyik partközeli szakaszára. Dahomey jelentős királyság volt Nyugat-Afrikában; a XVII. század közepétől vált erős, központosított hatalommá, a fon etnikum révén. A XX. század kezdetéig 12 király váltotta egymást és székvárosukban, Abomeyben hatalmas területű palotát építettek. Magas földfalai mintegy 10 kilométer hosszan fogták körbe a 12, egymás mellé épült palotát (merthogy az utód király nem költözött elődei helyére) magában foglaló királyi várost, ahol egykoron nyolcezren is éltek. A megmaradt paloták falait domborművek díszítik, melyek – írás híján – a fon nép (hős)tetteinek dokumentációi. Ismételten hangsúlyozom, hogy lelki szemeik előtt ne reneszánsz kastélyok, vagy barokkos pompájú építmények jelenjenek meg; inkább talán barakkokra hajaznak. Az alapító király alapelve az volt, hogy a királyságnak mindig növekednie kell, és ezt utódai igyekeztek is megvalósítani. Némely király négyezres háremet is fenntartott, s részben közülük kerültek ki a nevezetes amazon hadsereg tagjai is. Morbid szokásnak számított, hogy az elhunyt királyok emlékére több száz, időnként több ezer embert is feláldoztak. Láttunk trónust, amit emberi koponyák díszítettek; mutattak épületet, amihez (rab)szolgák vére szolgáltatta a kötőanyagot. A rabszolgatartást és vadászatot a helyiek maguk is gyakorolták, miként az örökös háborúskodást is. Nem mentség Európa számára, de afrikai testvéreink a fehérekéhez hasonló kéjjel gyilkolták egymást, csak a múltban nyíllal és dárdával tették, manapság meg géppisztollyal. 1894-ben Franciaország megtámadta és gyarmatává tette Dahomeyt, melynek utolsó királya felgyújtatta Abomeyt, saját kezűleg vágta át anyja torkát, és mivel akkoriban a 41 valamiért bűvös számnak számított, 41 szolgáját rituálisan kivégezte. Az ország 1961-ben vált függetlenné.

1024px-abomey_2006_1.jpg

                         site_0323_0009-750-0-20140722143132.jpg                              

                                    Abomey királyi palotája (ma múzeum)

     Amikor már azt hinnénk, vége a borzalmaknak, elérkezünk a vudu legszentebb nyugat-afrikai zarándokhelyéhez, a Savalou szentélyhez. Képzeljenek el egy erdei tisztást az út mentén, ahol azonnal rettenetes bűz csapja meg az orrunkat. A zarándokok kis farudacskákat döfnek a földbe, ezeken át közvetítik imáikat az isteneiknek. Ha kívánságaik valóra válnak, áldozatot mutatnak be. A tisztás közepén egy szalagokkal, véres gyolcsokkal díszített facsonk áll, amit egy jókora kupac vesz körbe. Közelebbről kiderül, hogy a kupac tollakból, állati csontokból, vérből, pálmaolajból cementálódott össze – innen ered a penetráns szag, meg az égő olajtól. Egy férfi éppen egy kis kecske és egy tyúk rituális feláldozásához készülődik hatalmas késével; visszamenekülök a mikrobuszba, kis híján rókázok. Amúgy ne higgyék, hogy csak afféle egyszerű emberek járnak ide. A jobbfajta kocsimárkákból azt veszem le, hogy jómódú városiak, sőt külföldiek is járnak ide. A vudu kozmológia központjai a földet uraló szellemek és egyéb isteni lények, melyek hierarchikus sorrendben kormányozzák a természetet éppúgy, mint az emberi társadalmakat, de megvannak a szellemei a folyóknak, a fáknak, a köveknek éppúgy, mint az egyes törzseknek, népeknek is. Egy teremtő istenben hisznek, akinek, számtalan, szintén isteni rangú segítője, közvetítője van, épp ezért vált a vudu több katolicizált latin-amerikai országban kompatibilis vallássá. Hisznek továbbá abban is, hogy a holtak szellemei az élők mellett léteznek.

128_benin.jpg

129_benin.jpg

                                         Vudu szertartás

   És ezen a napon kezdődött meg ötnapos sátrazásunk is, melynek borzalmairól, illetve furcsaságairól a következő részekben írok. Meg arról is, miért adtam ezt a címet ennek a fejezetnek.

 Előző rész itt, még előzőbbek az Archívumban

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/11/07/a_vilag_kozepe_11_fejezet_a_remenytelen_afrika_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/12/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

    http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/10/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_csersznyeviragzas_idejen_4_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)

 https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/

 

 

1 komment

Címkék: joruba jövendőmondó vudu úszó piac Benin Abomey

A VILÁG KÖZEPE - 11. fejezet - A REMÉNYTELEN AFRIKA, 1. rész

2015.11.07. 17:27 Németh Géza

Togo, Benin, Burkina Faso, 2009

031_togo.jpg

Nincs szerencsém a francia (nemzeti) légitársasággal. Vagy a csomagomat hagyják el, vagy el se akarunk indulni. Már vagy két órája ülünk Párizsban a Lomé felé tartó gépen, amikor megtudjuk, hogy elromlott az egyik fedélzeti mellékhelyiség füstérzékelőjének a pilótafülkében levő kijelzője. Kicsinység, mondhatnók, egy vacak kijelző miatt váratnak itt kétszáz utast, de bizony nem kicsinység. Gépről le, csarnokba be, tíz percen belül vissza ugyanahhoz a géphez (előtte természetesen újabb útlevél- és biztonsági vizsgálat), melynek átkozott kijelzőjét ugyan kicserélték, de a késés miatt az egész fölszállás előtti protokollt végig kellett csinálnia a személyzetnek, fedélzeti számítógépeket újraprogramozni stb., egyszóval hatórás késéssel sikerült Loméba érnünk. Hogy hol van Lomé? A kétharmad Magyarországnyi területű nyugat-afrikai állam, Togo fővárosa. Az, hogy én mit keresek itt, egy dolog, de hogy másik kétszázegynéhány európai – fogalmam sincs. Mindig is érdekelt Nyugat-Afrika sűrűje, s bár ennél akadnak „sűrűbbek” is, azért ez se kispálya. Minimum egy órába telt, mire az egyetlen érkező gép összes utasát leadminisztrálták. Legfőképpen a sárga oltási könyvecskére voltak kíváncsiak, azon belül is a sárgaláz elleni védettségre. Talán attól tartottak, hogy európaiak fogják behurcolni Togóba a sárgalázat?

     Kiderült, hogy a kis csoportunkból rajtam kívül még négyen utaztunk ugyanazon a gépen, úgyhogy túravezetőnk, Noah kiküldött elénk egy mikrobuszt, mégse bolyongjunk az afrikai éjszakában. Azzal hajtattunk külvárosi szállásunkra, egy bungalószálló-félébe. Reggel Noah, aki amúgy helybeli, először is beszedte a közös költséget, majd ajánlatot tett arra, hogy ha tüstént befizetünk 30 ezer nyugat-afrikai frankot, azaz CFA-t, abból végig megveszik az ivóvizünket. Sokallottam, miként egy német pár is, úgyhogy egyelőre kivártunk. Később aztán ebből óriási botrány keveredett.

     Hogy stílszerűen indítsunk, melegében ellátogatunk a főváros híres fétispiacára, ahol rajtunk kívül csak pár megtévedt külföldi bolyong. A fétis (talizmán) a Nyugat-Afrikában uralkodó vudu vallás fontos kelléke. Olyan tárgy, aminek természetfeletti erőt tulajdonítanak. E piacon minden kellék megvásárolható: vudubabák, a legkülönfélébb állatok – majom, krokodil, gyík, kaméleon – koponyái és egyéb testrészei, antilopszarvak, teknőspáncélok stb. Ezek szerepe a helyi hit szerint a gyógyítás és a különféle ártalmak, bajok elkerülése. Állítólag sűrűn élnek velük, bár helybeli vásárlót még véletlenül se láttunk. A helyi gyógyítók pénzért – némi hókuszpókusszal kísérve – elmagyarázzák, mivel mit kell tenni. A vuduról később szólok, de annyit előrebocsátok, hogy itt speciel ne valami zombi-horrorra készüljenek. Maga a piac viszont csakugyan elég horrorisztikus volt.

002_togo.jpg

                                 Ízelítő a loméi fétispiacból

005_togo.jpg

                                        Vudubabák

     Sokkal érdekesebb a nagy piac, igazi nyugat-afrikai nyüzsgéssel, színes, tarka cuccokban járó nőkkel, akik elképesztő méretű csomagokat képesek a fejükön hordani, miközben a hátukon esetleg kisgyerek lóg. A leghíresebb helyi ruhaanyag-márka a Nana Benz. Története már-már meseszerű. A XIX. század végén több nyugat-afrikai (főként a mai Ghána területéről) szolgált Jáván, a holland hadseregben és megtetszettek nekik a helyeik által készített és viselt batikolt szövetek. Miután haza is vittek belőle, az afrikaiak is olyat akartak. Egy élelmes holland kereskedő elhatározta, ő is gyártat ilyesmit Hollandiában, aztán kiválasztott Accrában pár tucat asszonyt, hogy adják el a piacon. Ma már Lomé az üzletág központja, az asszonyok időközben átvették a kereskedelmet és megtollasodtak rajta. A Benz név is innen ered: ők voltak az elsők a régióban, akiknek futotta Mercedesre. Az anyagokat ma is Nyugat-Európában gyártják és elég drágán árulják, úgyhogy kötve hiszem, hogy az összes színes ruhás nyugat-afrikai nő Nana Benz-terméket viselne. Csak hasonlót.

017_togo.jpg

                             Utcai mészárszék a nagy piacon

022_togo.jpg

                                                 Nana Benz szaküzlet

026_togo.jpg

                                   Fejben nagyon erősek

007_togo.jpg

                                         A függetlenség emlékműve

 A kb. 800 ezres Lomé látnivalóit ezekkel nagyjából ki is merítettük, bár a Függetlenség emlékműve azért megér egy pillantást. Gyarmati korabeli villáit az enyészet marja, s bár hosszú homokos strandja a Guineai-öböl partján akár a Copacabanával vetélkedhetne, itt semmi sincs (egy-két, a központtól távol eső jobbfajta hotel kivételével). Kinek is jutna eszébe „strandéletet” élni a helybeliek közül, külföldről meg ki vágyna pont Togóba jönni tengerparti nyaralásra… Bezzeg a határon nagy élet folyik. Lomé a világ azon kevés fővárosainak egyike, mely közvetlenül az államhatáron épült; Ghána csak pár lépés, folyik is a csencselés kicsiben, nagyban. Jut eszembe, itt is tetten érthető az az esztelen téboly, mellyel a hajdani gyarmattartók örökségként megajándékozták az utódállamokat. Egy nagyjából egységes államalakulatot választottak szét egymás közti alkudozásaik eredményeként. Így fordulhat elő, hogy a ghánai-togói határtól nyugatra angol az országok hivatalos nyelve, attól keletre viszont, így Togóban is, francia.

008_togo_1.jpg

                               Pusztuló villa a gyarmati időkből

009_togo.jpg

                              Akár a loméi Copacabana is lehetne

   A délután már Kpalimé városkában telik, ahová egy vuduszertartás végett érkezünk. Gyanítom, hogy csak a kedvünkért (a pénzünkért?) rendezték, merthogy ez állandóan szerepel a GAP itteni programjában. Ne gondoljanak zombikra, transzra vagy hasonlókra; egy árnyat adó tető alatt fiatal férfiak dobokat püföltek keményen, asszonykórus rikoltozott és zörgött hozzá, néhány nő a maga módján táncolt, a környék népe meg – velünk együtt – nézte őket. Volt, aki csecsemőjével a hátán rázta magát, hadd szokja a gyerek a ritmust. Egy fekete ruhás öregasszony időnként kifordult szemekkel, félájultan a földre vetette magát és vonaglott, de erős a gyanúm, hogy nem a vallási áhítat, hanem valami szesz tette meg a hatását.

030_togo.jpg

                         044_togo.jpg                             

                                              Vuduszertartás Kpalimében

034_togo.jpg

                              ... és a közönség egy része

     Az éjszakát egy hotelnek nevezett förmedvényben töltjük, amit egy hajdani német katonai kórházból alakítottak át. De hogyan kerültek ide a németek? Ezt a régiót a XV. század végétől, amikor megjelentek a portugálok, majd más európai hatalmak, Rabszolgapartnak, a tőle nyugatra levőt pedig Aranypartnak nevezték. A németek 1884-ben Togoland néven protektorátusukká nyilvánították a mai Togót és Ghána egy részét. Ez hivatalosan védnökséget jelent, mondjuk, a gyarmat finomabb megfogalmazású szinonimája. Számos fejlesztést hajtottak végre, nagyüzemileg kezdték termeszteni a kakaót, a gyapotot, a kávét, hidakat, vasútvonalakat építettek, melyek egyike épp Kpalimébe vezetett. 1914-ben brit és francia csapatok „támadták meg” Togolandot, s mivel ott egy szál német katona sem állomásozott (csupán csekély számú rendőrség), el is foglalták, majd a két ország felosztotta a területet, melyből a mai Togo francia kézre került, a nyugati szomszéd, Ghána viszont eleve angol gyarmat volt, az Aranypart része, és 1957-ben elsőként vált függetlenné a régió államai közül. Togo is független lett 1960-ban, melyre a már említett emlékmű is emlékeztet. Azóta többnyire (fél)katonai kormányzatok uralták az országot, s egy ideig Togo büszkélkedhetett Afrika leghosszabb ideig, 38 évig uralkodó diktátorával, Eyadéma elnökkel, akit természetesen a fia követett a posztján.

map_of_west_africa.gif

ny-afrika1.jpg

   Nagyjából ennyi jutott nekünk Togóból (ahová még visszatérünk) és délen átlépünk a keleti szomszéd Beninbe. Togói és burkinai vízumot könnyen szereztem itthon a francia konzulátuson, ám beninit nem adtak. Internetes kereséseim nyomán viszont kiderült, hogy Beninnek van tiszteletbeli konzulja Budapesten! A vízumdíj mellé egy fontos dolgot kértek: erkölcsi bizonyítványt! Tőlem ilyet még az életben senki sem kért (azt se tudtam, hogyan lehet hozzájutni), akkor hogy lehet az, hogy pont egy vacak kis afrikai ország kíváncsi az erkölcsi tisztaságomra. (A vacak jelzőt kéretik nem pejoratív értelemben kezelni! Csak arra kívántam célozni, hogy nem egy világhatalom, mely majdhogynem úgy bánik a beutazóval, mint egy kutyával.) Beszereztem, hivatalosan is erkölcsös lettem. Amúgy a határon is hozzájuthattam volna vízumhoz.

01-5a_1.jpg

                                                 Íme, a benini vízumom

Töméntelen kamiont, teherautót kerülgetve húztunk kelet felé. Ezen az úton szállítanak szinte minden árut, ami Ghána és Nigéria, valamit közbeékelődő szomszédai között gazdát cserél. Estére elérjük az ország legnagyobb városát, Cotonou-t, mely a sötétben aránylag fejlett benyomást kelt (meglehet, világosban nem annyira), s e fejlettségét nyilván kereskedelmi központ mivoltának köszönheti. Mikrobuszaink alig moccannak az eszelős dugóban, úgyhogy programváltoztatás, irány a főváros, Porto Novo. Szerencsére közel van.

     Nevét (új kikötő) a portugál rabszolga-kereskedőktől kapta a XVI. században. Ma kb. negyed millióan lakják, ez az ország közigazgatási központja, futurisztikus külsejű parlamenttel és a szokásos afrikai „zűrzavarral”; jórészt burkolatlan utcákat szegélyező bádogtetős viskókkal, számtalan piaccal, tarka ruhás népekkel. Egyik különleges piaca első látásra zöldség- és gyümölcsárudának tűnik, de csak részben az. Egész sorokban csak olyan cikkeket árulnak, amiket a helybeliek a népi gyógyászatban alkalmaznak; füveket, gyökereket, fakérgeket, bogyókat, melyekből, gondolom, valami javasasszony receptje alapján készítenek gyógyszert, házilag. A néprajzi múzeum a faragott ajtókkal, maszkokkal, dobokkal, a mindennapi élet kellékeivel a hét évszázados történelmű egykori benini királyság fejlettségéről tanúskodik.

072_benin.jpg

                         Porto Novo-i piac

075_benin.jpg

                                             Fűben-fában orvosság

   Aztán egy meglepetés: a nagymecset. Kívülről inkább enyhén barokkos keresztény templomra hajaz, úgyhogy azt hihetnők, eredetileg annak is készült – és tényleg. Brazil stílusban épült a XIX. század végén – repatriált felszabadult rabszolgák kezdeményezésére, aztán 1912-ben mecsetté alakították át. Beninben a kereszténység és az iszlám jórészt a nagyobb városokban hódított teret, a népesség jó része megmaradt a vudu mellett. A városközpontban áll Toffa király palotája, amit azért ne úgy képzeljenek el, mint egy európai királyi kastélyt. Toffa volt az, aki a XIX. század végén nyitott az európai kultúra felé, ami egyáltalán nem volt kárára országának.

069_benin.jpg

                                 Keresztény templomból nagymecset

078_benin.jpg

                                              A hajdani Toffa király palotájának részlete

079_benin.jpg

                                Mit csináljunk, ha egyszer nagy a család

     A következő részben Afrika talán legnagyobb vízi városába látogatunk, majd belevetjük magunkat Benin sűrűjébe.

 

Előző részek itt és az Archívumban. Ha értesítést akarsz kapni az új feltöltésekről, kedveld a blog Facebook-oldalát  http://nemethgeza11.blog.hu    

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/12/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/09/25/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

 

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/10/10/a_vilag_kozepe_10_fejezet_japan_cseresznyeviragzas_idejen_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

Szólj hozzá!

Címkék: vudu Togo Benin Lomé Porto Novo