Utas és Világ

SPITZBERGÁK, 1994

Második napunkon reggel zuhogó esőben, tomboló szélben hajózunk be. Szinte azonnal tengeribeteg leszek. A kis hajó társalgójában csak úgy röpködnek a rögzítetlen tárgyak. Csaknem kétórás szenvedés után érjük el első állandó bázisunkat, Diabasoddent és horgonyt vetünk a parttól úgy háromszáz méterre. Horgonyt vetni azért kell, mert a hajó nem tud kikötni, ugyanis nincs kikötő. A kis hajódaru leereszti a motoros gumicsónakot, abba belerámoljuk a több száz kilónyi felszerelést, egyelőre ismeretlen tartalmú ládákat, zsákokat, ki-ki a saját motyóját, felöltjük a narancssárga mentőmellényeket, kötélhágcsón leereszkedünk a vad táncot lejtő csónakba és kettesével-hármasával – mikor hányan férünk – tajtékzó hullámok hátán nyargalászva partra evickélünk. Az Isfjord vize természetesen látogatást tesz a csónakban, úgyhogy ülep nem marad szárazon. Hajó el, mi pedig megkezdjük a rakomány felcuccolását a táborhelyre, ami kizárólag attól táborhely, mert ez a sziklafok tetején megülő kis plató lett annak kinevezve. Egy műanyag lemezekből összetákolt bódé három négyzetméternyi területén depózzuk saját és az utánunk következő nyári csoportok élelmiszerkészletét, hatalmas műanyag bödönökben tárolt levesporokat, krumpli-, tej- és tojásport, hal- és húskonzerveket, tömérdek müzlit, margarint, lekvárt, mézet, rizst, kávét, teát. Vagy ötször megállunk, mire Friedrichhel fölcipelünk a domboldalon egy jókora fémládát. Hát ebben meg mi a fene van? – kérdem Dagmart, egyik vezetőnket. (Ő és Roland erlangeni földrajz szakos egyetemisták.) Hát aknák! A jegesmedvék miatt. Azt már kezdtük megszokni, hogy vezetőink jóformán egy lépést se tesznek amerikai filmekből ismert, csőre rántható puskájuk nélkül, de mire kellhet az akna?

      Sátorverés pokoli szélben. Amint a nagy fehér vászonlepedőt szétbontjuk, vitorlaként kapaszkodik bele a szél; rá kell hasalnunk, hogy el ne vigye. Tíz embernek egy óráig tart, mire az első kuckót összetákoljuk, közben gyufaszálként törik el az egyik tartórúd. Közben földközeli ismeretségkötés a tundra talajával. A cövekek rögzítése szinte lehetetlen, mert a kövek miatt vagy képtelenek vagyunk beverni, vagy annyira puha a felolvadt talajréteg, hogy nem tart semmit. Végül ölbéli kődarabokkal horgonyozzuk le szállásainkat. Ennek a sátortípusnak műanyag padlója is szokott lenni, de most nincs, ezért a rénszarvaspotyadékkal sűrűn meghintett talajra terítjük az izolirmatracokat.

     Vacsorakészítés spirituszfőzőkön. Szabad a pálya, mindenki azt kotyvaszt magának, amit tud. A porokat életre keltő vizet a 200 méterre levő, az Isfjord vizébe csobogó olvadékvízpatakból vesszük, mosogatás ugyanott, hordalékhomokkal és némi mohával. Mosdás? Azt egyelőre felejtsük el.

                                      Táborunk

     Diabasodden a hatalmas, mintegy százhúsz kilométer hosszú Isfjord (Jég-fjord) egyik fiók-öblének, a Sassenfjord déli részének egy kiszögellése. Odden norvégul fokot jelent, a diabáz pedig egy vulkáni telérkőzet, mely a felszín közelében, üledékes kőzetek közé hatolva szilárdult meg. Szemközt, úgy tizenkét kilométerre (kettőnél többnek nem látszik) emelkedik a Templet, vagyis a Templom-hegy, melynek névadóit nyilván az ihlette, hogy a vízszintes üledékrétegekből álló, lapos tetejű, fagyaprózódás faragta hegy egy katedrális romjaira emlékeztet. Szinte hihetetlen, de pontos térkép alapján tudom, hogy 700-800 méter magas.

                                  A fenséges Templet (előtérben uszadékfákkal)

                                Oda jártunk le vízért

                              Kilátások Diabasodden környékéről

     Rögvest kiderül, mire kellenek az aknák. Mihelyt leszáll az est (hülyeség, nem száll le, de valamikor csak kell aludni), vezetőink combközépig érő, négy botra (ezek alatt vannak az aknák) rögzített damilt futtatnak körbe a kicsiny táboron, hogy ha majd jön a jegesmedve, nekimenjen és az aknák jó nagy durranással elriasszák, vagy legalább felverjék a puskás embereket, akik majd eldöntik, mit csináljanak. Amíg az aknamező aktivizálva van, a madzagot át kell lépnünk. Medve nem jön, sőt egész idő alatt egyet sem láttunk (illetve mégis: a reptér előcsarnokában – kitömve). Nekik ilyenkor nyáron a belső fjordokban túl melegük volna, az ő életterük különben is a zajló jég.

     Első túránkat olyan erős szélben bonyolítjuk le, hogy szó szerint neki lehet dőlni. Olykor ez sem segít, egyszerűen a földhöz teremt. Négy fokot mérünk, de tizennégynek érezzük, mínuszban. Kesztyű, kapucnis széldzseki, sapka nélkül elviselhetetlen. Az egyetlen használható lábbeli errefelé a gumicsizma. Előbb-utóbb a világ legjobb bakancsa is átázik, arról nem is beszélve, hogy tucatnyi olvadékvízpatak-ágon kell időről időre átgázolni, melyekben a víz minimum féllábszárig ér. Sajnos, olykor magasabbra, mint a csizma szára. Igazán nem akarom sajnáltatni magamat, de el tudja képzelni a tisztelt olvasó, milyen érzés, amikor az ember csizmája megtelik kétfokos (megmértük!) patakvízzel? Otthon ezek után tüdőgyulladás, kéthetes antibiotikumkúra stb. Itt: csizma le, zoknit kicsavarni, vizet kiönteni, csizmát föl, aztán tovább. Vagy mondjuk sík terepen bokáig, vagy még lejjebb merülni a felengedett szittyós tundratalajban, csizmát kirángatni, tovább cuppogni, aztán ugyanebben a csizmában pengeéles kövek között lépkedni, süppedős mohapárnán rugózni, s mindez úgy öt-tíz méterenként változik.

                                Terepen

                                    Ki hitte volna, hogy itt vízesés is van

                                  Ilyen  olvadékvíz-patakokon kellett átkelnünk - sokszor

   A távolságok irtózatosan csalókák. A tábortól két óra alatt sikerül felkínlódni magunkat egy 350 méter magas kis dombra, majd a túloldalon le ismét a partra, s mindez alig két kilométer. A parton tömérdek uszadékfa, szemmel láthatóan kifűrészelték őket, némelyiken még egyéb megmunkálás nyoma is látszik. A szibériai folyókból sodorta őket idáig a tengeráramlás. Ha ezt valaki egyszer összegyűjtené, meggazdagodhatna belőle. Mondanom sem kell, a Spitzbergákon egyáltalán nem nő fa (de még csöppnyi bokor sem), hacsak nem tekintjük fának a mintegy 20 centis sarki fűzet, melynek ágai azonban nem fölfelé, hanem a talajhoz lapulva nődögélnek kínos lassúsággal. A mostoha körülmények ellenére a flóra meglepően gazdag. Az még csak hagyján, hogy moha, zuzmó van dögivel, de a tundra káprázatos virágszőnyege elképesztő. A bíborszínű (és még sok egyéb színű) kőtörőfüvek, magcsákók, sarki pimpók, arktikus boglárkafélék egészen elfeledtetik az emberrel, hogy a sarkvidéken jár. S ami a legszörnyűbb az egészben, leggyakrabban fogalmam sincs, hogy mi micsoda. Dagmar idomításának köszönhetően pár percnyi gyakorlás után sikerül elsajátítanom – németül – egy növényke nevét. Úgy hívják, Knöllchen-Knöterich. Ez valami keserűfű-féleség. (Cserében arra kényszerítem szegényt, hogy barátkozzon a Kiskunfélegyháza, meg a Hódmezővásárhely szavakkal.)

                                    A tundra virágai (zuzmókkal)

  Az állatokkal már nincs ennyi gond. A rénszarvast teljes biztonsággal felismerem. Különös állatok. Amikor meglátják az embert, ahelyett hogy hanyatt-homlok menekülnének, boldog mosollyal szaladnak felénk, pár méterrel tőlünk lefékeznek és nyugodtan elkezdenek legelni. A svalbardi rénszarvas zömökebb, rövidebb lábú, mint például lappföldi rokona és nem csordákban, hanem kis csoportokban él. Természetesen itt nem tenyésztik őket és 1925 óta a vadászatuk is tiltott. Számuk a becslések szerint 10–12 ezer és csak a fősziget Nordenskjöldland nevű részén a nagy, jégmentes völgyekben élnek. Túlszaporodásukat a mostoha környezeti feltételek tartják kordában. Viszonylag bőséges táplálékhoz csak a két-három nyári hónapban jutnak, azalatt viszont állandóan esznek. Ha a Spitzbergákon sok hó esne, vagy ami lehullt, nem hordaná el a szél, még több rénszarvas éhen veszne a hosszú tél során.

                                  Barátságos rénszarvasok

   A hóról jut eszembe, Diabasoddenen való tartózkodásunk harmadik napján szakadó hóesésre ébredtünk. Míg a többiek madárlesre mentek, enyhe hőemelkedéssel gubbasztottam a sátorban, s némi büszkeséggel figyeltem, mint borítja be fehér hólepel a szemközti domboldalakat. Büszkeséggel, mert hát milyen gyerekes is tud lenni az ember. A kaland... A világ – ott lenn, délen – éli a maga életét, mi meg, maroknyi ember, távol, magunkra hagyatva "viaskodunk az elemekkel". Vagy megfordíthatjuk: miközben a világ éli a maga békétlen, küzdelmes életét, mi itt, távol zajtól, politikától élvezzük a korlátlan szabadságot. No de mi volna – mert erről sem feledkezhetünk meg –, ha valami baj történne? Teszem azt, valaki kitörné a lábát, beütne egy vakbélgyulladás. Vagy ott van két svájci útitársunk, Myrta és Hansrudi, mindketten éppen súrolják a hetvenet... (Megjegyzem, életükben itt aludtak először sátorban, de minden csúcsra elsőként értek föl és még lihegni se nagyon láttam őket.) A legközelebbi települést, Longyearbyent a leggyorsabb, legtapasztaltabb vezető sem érné el tizenkét óránál hamarabb.

                           Környékbeli hegyek - frissen porcukrozva

   Időközben megjött a hajó és elvitte a svájciakat egy kis hotelbeli relaxálásra. Velük tartott Helmut is, akinek – bár a mi csapatunkhoz tartozott –, úgy látszik három nap elég volt a Spitzbergákból, mert mint megtudtuk, gyorsan vett egy repülőjegyet és hazautazott.

     A nevezetes svalbardi madársziklákat azért én sem hagyom ki. A Spitzbergákon kereken százhúsz madárfaj él. Táborunk közelében a diabázsziklák kiszögelléseiben is fészkelnek a fehér hasú, fekete hátú lummák (Uria lomvia), békésen megosztozva a költőhelyen a háromujjú csüllőkkel, nem úgy egy sirályfajjal, mely előszeretettel fogyasztja amazok tojásait és kicsinyeit. A papagájéra emlékeztető piros csőrű lundák már ritkább látványnak számítanak. Longyearbyeni táborunkban rögvest megismerkedhettünk a hosszútávrepülés világbajnokaival, a sarki csérekkel, melyek az egyik nyarat az Arktiszon, a másikat az Antarktiszon töltik, s minthogy e kettő köztudomásúan nem esik egybe, fél évenként átrepülik a fél földet. A lapos partokon fészkelnek, és ha az ember bizonyos távolságra megközelíti lakótelepüket, azonnal felszáll néhány "elfogó vadász" és zuhanóbombázó módjára repülnek rá a betolakodóra. A Spitzbergákon igazi ragadozó madár, mondjuk sas, héja, ölyv nem él, aminek elsősorban az az oka, hogy a rágcsáló kisemlősök innen hiányoznak. Egyébként valamennyi madárfaj ősszel elhagyja a Spitzbergákat és Dél-Grönlandon, vagy a Barents- és a Fehér-tenger déli partvidékén vészeli át a telet (hogy arrafelé milyen finom meleg lehet…). Egyetlen kivétel van, a svalbardi fajd (Lagopus mutus hyperboreus). A madársziklákat elég könnyű felismerni akkor is, amikor a madarak még nem látszanak, ugyanis a bőséges trágyázás következtében az alattuk levő parti sávokon csak úgy burjánzik a növényzet.

                                   Madársziklák

   Kisemlősök híján ugyancsak a madarakból élnek a sarki rókák. Az előbbiekből következik, hogy telente bizony sokat böjtölhetnek. Jó néhány példánnyal találkoztunk – táborunkba is be-bejöttek kukázni –, de ellentétben a rénszarvassal, igen félénkek, nem is sikerült lefényképezni egyet sem.

     Itt az ideje elmondani, miért olyan szerény a fotókínálatom, hogy a minőségről ne is beszéljek. Valami véletlen folytán a laborban „elhívták” a diáimat (akkor digitális gépek még nem voltak), úgyhogy a tízen-egynéhány tekercsből jó, ha kb. 70-80 kocka úgy-ahogy használhatónak tekinthető. Ezeket szkennelés után valamelyest ugyan javítani tudtam, de így se vagyok büszke rájuk. A másik: a két hét alatt napközben alig láttuk a napot, úgyhogy képeim egy része majdhogynem fekete-fehér. Éjszaka, akkor igen, de ki a fene megy túrázni éjjel kettőkor, még ha föl is vert álmomból Friedrich elementáris horkolása.

   S ha már szóba került a kuka, el kell mondanom, hogy a Spitzbergákra látogató turisták számára szigorú előírás, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzák a környezetben. Külön gyűjtjük az éghető és a nem éghető szemetet; az utóbbit a hajó elviszi Longyearbyenbe. A táborhelyeken egy csikk sem maradhat.

   Időközben – szárazföldi úton, hét és fél órás gyaloglás után – az éjszaka közepén táborunkba érkezett két újabb túravezető, akik szintén velünk jönnek a következő bázisra. Órákat didergünk a parton, mire megérkezik a hajó. Postát is hoz – nekem –, Andreas küldte vissza Longyearbyenből videokamerám egyik feltöltött pótakkumulátorát, borítékban, szépen megcímezve: N.G., Diabasodden. Háromórás hajóút (végre meleg!) a Billefjord vizén, apró jéghegyek között, aztán a ködön át felsejlik a Nordenskjöld-gleccser kékesfehér homlokfala. Megérkeztünk a jégkorszakba.

                                 Megérkeztünk a jégkorszakba

(folytatás következik - előző rész az Archívumban)

SPITZBERGÁK - 1994

Azzal kezdődött, hogy egy június eleji napon, amikor a hőmérséklet már javában harminc fok fölé hágott és a pesti lányok felöltötték a lehető legkevesebbet takaró ruhadarabjaikat, elindultam meleg holmit vásárolni. Vastag zoknit, flanelinget még csak kaptam (bár az eladók kissé furcsán néztek rám), a hócsizma beszerzése azonban némi gondot okozott. Épeszű cipőboltos ugyanis nyáron nem tart hócsizmát raktáron.

A dolog természetesen kissé korábban kezdődött. 1993 vége felé a Kosmos című német folyóiratban találtam egy cikket a Spitzbergákról. Akkor ugrott ki a szívem először a helyéből. Amit sok évvel ezelőtt mint úti célt megálmodtam magamnak – Izland, Grand Canyon, Új-Zéland, Hawaii, Kelet-Afrika – már megvolt. A Spitzbergák az a hely, amelyről még álmodoznom sem volt szabad, hiszen az nem egyszerűen észak, hanem Az Észak: a sarkvidék maga. Hogy én mint sarkutazó? Na ne! Tudtam, hogy pár éve két magyar hegymászó expedíció és néhány kóbor madarász is járt ott, de máig az egyetlen magyar geográfus, aki megfordult a Spitzbergákon, Cholnoky Jenő volt még 1910-ben. És magyar újságíró még egy sem.

       A cikk végén túrajavaslatok is szerepeltek, névvel, címmel, árakkal. Ekkor ugrott ki a szívem másodszor. Hiszen ez még – nekem is! – megfizethető. El lehetett kezdeni az álmodozást.

     Belátom, sokan vannak, akiket egy ilyen utazás nem hozna lázba, még az is valószínű, hogy a legtöbben azt sem tudják, mik is azok a Spitzbergák. Sose röstelljék, nem szerepel a középiskolás földrajzanyagban és a világtérképen is – a vetület torzítása miatt – csak egy elnyújtott paca, jóval túl a lakott világ határán. Levél ment, prospektusok jöttek, pénz átutalódott (hajaj, nem is olyan könnyen megfizethető!), repülőjegy, részletes program, felkészülési útmutató jött. A Spitzbergákra ugyanis nem lehet csak úgy nekiindulni. Mindenekelőtt tisztában kell lenni például azzal, hogy ezen az arktikus szigetcsoporton nyáron is meglehetősen hideg van, goromba szelek fújnak, olvadékvíztől nedvedzik a tundra, nincs út, híd, ösvény, sátor lesz a lakásunk, azt esszük, amit főzünk magunknak, a tusolás, a melegedés luxusát két hétre a gondolatainkból is száműzni kell. És ez még semmi. A többit majd menet közben megtudják.

   Nagy magasságokba készülve a hegymászók először akklimatizálódni szoktak, ahogy ők mondják, megvárják, míg beindul a szervezetük. Nos, némiképp hasonlóan indítottam be a magam szervezetét is, csak nem föl, hanem észak felé, merthogy a menetrend jóvoltából két napot kellett eltöltenem jóval túl a sarkkörön az észak-norvégiai Tromsőben. Szinte biztosra vettem, hogy útközben valahol lemarad a hátizsákom, mert a koppenhágai és az oslói átszállás idejét kissé szűkre méretezte az egyébként kitűnő Skandináv Légitársaság, a SAS. (Nem győzhetem eleget dicsérni őket, olyan szép kedvezménnyel járultak hozzá totális anyagi lemerülésem megelőzéséhez.) Így is lett, csomag sehol. Bíztam a SAS-ban (nem hiába, másnap reggel meg is jött a cucc), de a játék kedvéért elkezdtem kalkulálni, mire futná az örökre elszállt motyóért járó kártérítésből és arra a rettenetes eredményre jutottam, hogy a norvég árszínvonalat tekintve nem sokra.

   Akklimatizálódásra alkalmasabb helyet Tromsőnél keresve sem találhattam volna. Hófoltos hegyek derékig felhőben, eső, borongás, 12-13 fok, no és örök világosság, ahogy északon ilyentájt szokás. Már előre utáltam a Spitzbergákat.

                       Tromsö jó időben akár kellemes is lehetne ..., de nem volt jó idő

   Éjfél után negyed egykor indul a Tromsö–Longyearbyen járat, egyenest szembe a vakító napsütéssel, melytől napokra kénytelen vagyok búcsút venni, midőn gépünk a hófoltos, fagy és jég kínozta hegyek között a felhők alá süpped az Isfjord zajló jégtől tarka vize fölé. Fogadásunkra kivonult az Andreas Umbreit Tours teljes személyi állománya, leendő túravezetőink főnököstől. Utóbbi eredetileg agrármérnök volt Münchenben, de egy nyári, Spitzbergákon tett látogatása során úgy megcsapta az Arktisz füstje (képzavar, Moldova után szabadon), hogy utazási irodát alapított, s évek óta minden nyarat itt tölt.

                             Leszállás előtt  - alant az Isfjord

   Összeáll kis csapatunk is. Steve (hivatásos fotós) a skóciai Invernessből, Helmut (földrajztanár) valahonnan Németországból és Friedrich (mint maga mondja, paraszt) az "Ehemalige DDR"-ből. Az út egy részét velünk tette meg egy ötfős svájci csapat is, ők azonban valamiféle "de lux" túrára fizettek be, mert míg mi teljes menetfelszereléssel kutyagoltunk árkon-bokron át (ezt hívják trekkingnek), ők Longyearbyenben, a hoteljükben melegedtek.

         Az ám, Longyearbyen! Első éjszakánk, rögvest a megérkezés után a főváros repülőterétől kb. 150 méterre fekvő kempingben telik. A nagy forgalom nemigen veri fel álmukból az alvókat, hiszen hetente csupán négy gép jár Tromsö, illetve egy közvetlenül Oslo és a szigetcsoport között. Meg kell jegyeznem, az éjszakát mint olyat nyáron errefelé kizárólag az óra jelzi, hiszen ezen a szélességen (78. fok) a Nap április 21. és augusztus 21. közt egyáltalán nem bukik a horizont alá. Meg lehet szokni. Első szippantásra meglepően meleg van, eszembe se jut fázni a sátorban, hálózsákban. A kemping társalgója, ahol reggelinket elköltjük, pokoli melegnek tűnik. Szépen megtanuljuk, hogy a Spitzbergákon, ha az ember belép egy épületbe, a bejáratnál leveszi a lábbelijét. Reggeli – mint az elkövetkező két hétben mindennap – kávé, tea, müzli (Andreasnak sikerült beszereznie a világ legpocsékabb, legízetlenebb, de valószínűleg legolcsóbb müzlijét), kétszersült, margarin, dzsem, méz, tej (por).

     Laza városnézés. Igazából sajnálom a helyet ennek ecsetelésére, mert hát mi látnivaló lehet egy ezer lakosú sarkvidéki városban... Hát, éppen ez az, csak tudják meg! Kezdjük mindjárt a repülőtérnél. Az épület előtt egy tábla a legkülönbözőbb irányban mutatja, mi merre és milyen messze van. Például az Északi-sark 1305 kilométerre. No lám! És még megyünk hozzá közelebb is. Aztán egy közlekedési tábla, hogy "Óvakodj a jegesmedvétől!" Ilyesmi se sok helyen van a világon. A közelben hőerőmű, ez látja el energiával a várost, a hőerőművet pedig egy szénbánya, meg a drótkötélpályákon közlekedő csillék. Nem sokkal mögötte a kormányzó, a sysselmann háza. Nem éppen palota, de jóval tágasabbnak tűnik a többinél. Ez a többi pár száz, pirosra, sárgára, zöldre, kékre festett faház. Víz- és szennyvízvezetékeik alacsony bakokon és földfelszín felett futnak jól szigetelve. A télen csonttá fagyó, nyáron tocsogóssá fölengedő talajba hiába is ágyaznák, egykettőre tönkremennének. Itt már az is komoly gondot jelentett, hogyan építsenek az időjárási viszonyoknak megfelelő, nagy gépek fogadására is alkalmas repülőtéri kifutópályát. Van azután egy templom (a maga nemében a legészakibb a világon), kórház, óvoda, iskola, posta, bank, szupermarket, éttermek, hotel, ajándékboltok, és – most tessék megkapaszkodni – sétálóutca, igaz, mindössze 50 méter hosszú. Longyearbyenben még aszfaltozott utak is vannak, melyeken legalább háromszáz autó fut. A fő közlekedési eszköz persze a motoros szán, melyek most mint partra vetett halak, a puszta kövön várják, hogy az általában szeptember elején beköszöntő havazással szolgálatba lépjenek. Van futballpálya, igaz, kispályás.

                                  Mi mennyi?

                                      Longyearbyen nem egy világváros...

                                       ...de hol másutt legel rénszarvas a lakóházak előtt

                                               A város peremén

 Múzeumlátogatás. Benn fotók, térképek, ásvány- és kőzetminták, baromi drága könyvek a Spitzbergák természetrajzáról, meg a sarkkutatás néhány tárgyi emléke. Kívül egy elárvult vasszán ácsorog. Mesélik, pár éve egy spanyol expedíció Longyearbyenből indulva motorkerékpárokkal és az utánuk kötött szánkókkal akarta elérni az Északi-sarkot az Arktiszt befagyott jegén át. Mintegy 150 métert tettek meg a kempingtől, amikor úgy döntöttek, hogy inkább mégsem folytatják az utat.

   Ideje megvilágítanom, hogyan is kerül ide ez az öszvér városnév. Byen norvégul várost jelent, a long year pedig angolul ugyebár annyit tesz, hosszú év, ám a település nevének a szavak eredeti értelméhez semmi köze. Tulajdonképpen hívhatnák akár Kovácsnak is. John Munro Longyear volt a neve annak az amerikai üzletembernek, aki 1901 és 1905 között szenet kutatott és talált a mai település közelében. Addig azonban történt egy s más.

     Hogy ember mikor lépett először erre a kietlen földre, nem tudni pontosan. Őslakói biztosan nem voltak. Első említését egy 1194-es keltezésű izlandi sagában találjuk Svalbard néven, ami hideg partot jelent. A vikingek azonban nem hoztak létre állandó telepeket, s ittjártukra sincs semmi bizonyíték, hacsak az nem, hogy az izlandi sagák a tapasztalatok szerint nagyon megbízható történelmi források. Így felfedezőként azt a holland tengerészt, Willem Barentset tisztelheti az utókor, aki 1596-ban az Északkeleti-átjárót keresve (magyarán Kínába akart eljutni a szerencsétlen a Jeges-tengeren át), de nem találva kikötött a nyugati partokon és a látvány alapján a Csúcsos hegyeknek, hollandul "Spitsbergen"-nek nevezte el. A norvégok, akik 1920-ban váltak a szigetcsoport birtokosaivá, az ősi múltat felelevenítve ismét Svalbardnak hívják. Megjegyzendő, hogy a két név nem egészen azonos területeket fed. A Spitzbergák körébe tartozik a fősziget (Spitsbergen), Nordaustlandet, Edgeöya (öya norvégul szigetet jelent), Barentsöya, Prins-Karls-Forland, míg a Svalbard ezeken kívül magában foglalja Kvitöyát (Fehér-sz.), a Kong-Karls-Landot, Hopent és Björnöyát (Medve-sz.). Összterülete kereken 63 ezer km2 (nagyjából akkora, mint Hollandia és Belgium együttesen), ennek kétharmadát jég borítja. Lakóinak száma kb. 3000, ebből 1000 norvég, a többi orosz, pontosabban poszt-szovjet állampolgár. Négy állandó települése van, a főváros, Longyearbyen, egy Ny Alesund nevű, kutatók által lakott falucska, valamint a két orosz bányászváros, Barentsburg és Pyramiden.

     Az 1600-as évek elejétől mind több hajó kereste fel a Spitzbergákat, elsősorban angolok és hollandok, hogy bálnára, rozmárra, fókára vadásszanak. A hollandok a kicsiny Amsterdam-szigeten bálnafeldolgozó telepet hoztak létre Smeerenburg (kb. Bálnazsír-város) néven. (1980-ban egy holland régészexpedíció kiásta a település maradványait és becsléseik szerint a falucskának mintegy száz lakója lehetett.)

     A bálnamészárlás korszaka nagyjából a 18. századra lezárult, jöttek a prémvadászok. Időközben, még 1630-ban angol vadászok elsőként teleltek át a Spitzbergákon, majd megjelentek a norvégok, az oroszok, a svédek. A múlt század derekától megkezdődött a versengés az Északi-sark meghódításáért, melyben a Spitzbergák sok sarkutazó számára a kiinduló állomás szerepét töltötte be, hiszen nyáron jégmentes partvidéke könnyen megközelíthető volt. Próbálkoztak hajóval, léghajón, szánon, de végül is Peary nem innen, hanem Észak-Kanada felől érte el a pólust. A Spitzbergákról indult útnak az 1926-ban a Norge névre keresztelt kormányozható léghajó Amundsennel a fedélzetén, hogy átrepüljön a sark fölött, ám az amerikai Byrd léghajója három nappal megelőzte. Később a Norge tett még egy utat az olasz Nobile ezredes irányításával, ám a léghajó gondolája leszakadt és a legénységet (melynek repülőgépes keresése során Amundsen életét vesztette) egy orosz hajó, a Kraszin mentette meg.

     Az évek során a Spitzbergák a tudományos kutatás színterévé is vált. Egyre részletesebb térképek készültek, meteorológiai állomások létesültek, a geológiai kutatások jelentős szénvagyon felfedezéséhez vezettek. A norvégok 1948-ban hozták létre a Norsk Polarinstitutt nevű kutatóintézetet, melynek a Spitzbergákon két kutatóállomása működik, Longyearbyenben, illetve Ny Alesundban.

       Andreas bemelegítő túrára vezényli a csapatot, melynek keretében meg kell másznunk a város fölé tornyosuló egykori gleccservölgy 480 méteres gerincben végződő falát. Rákezd az eső. Az én fogalomtáramban létezik egy külön kategória, a norvég típusú eső. Nem nagyon kellemetlen, a csöpörészésnél kissé sűrűbb, néha el is áll, mindenesetre ronggyá ázni nem lehet tőle. Úgy 50 fokos emelkedőn kell fölkaptatnunk és az elkövetkező négy-öt órában rögtön megismerkedhetünk a Spitzergákon előforduló összes terepviszonnyal. Van először is a kőtenger, a moréna, a köves tundra, a mohás tundra, a latyakos tundra, a szittyós tundra, láp, sár, friss hó, firnhó, gleccserjég stb. A hócsizmám szinte azon melegében átázik (nyilván nem rendeltetésszerűen használtam), úgyhogy a túra végére, mire a Huset nevű fogadóba érünk, már csavarni lehet a zoknimból a vizet. Normális körülmények közt az ember ilyenkor 38 fokos lázzal ágynak dől, telefúj pár száz papír zsebkendőt... de hát hol itt az ágy? Lehet vagy négy-öt fok, a sátorban mondjuk hat. Nagyjából ilyen hőmérsékleti viszonyok jellemezték a teljes két hetet. Mondhatom, szolid náthától eltekintve az egész társaság betegség nélkül kihúzta. Itthon, télvíz idején az ember állandóan ki-be mászkál melegből hidegbe, persze, hogy megfázik. Itt a szervezet tökéletesen megszokja, hogy éjjel-nappal ugyanazon a hőmérsékleten kell működnie.

         A Spitzbergák éghajlata korántsem olyan goromba, mint földrajzi helyzete alapján képzelnénk. Először is, nem árt tisztázni, hol vonjuk meg az Északi-sarkvidék, vagyis az Arktisz határát. Tágabb értelemben ide tartoznak mindazok a szárazföldi területek, amelyekre a magasabb rendű növények (fák, bokrok) nélküli tundravegetáció jellemző, valamint az ebből az övezetből délre "kilógó", jéggel borított vidékek, mint pl. Grönland. Szűkebben a "Magas-Arktisz" határát a tengeri jégtakaró legnagyobb átlagos nyári kiterjedése alapján húzhatjuk meg. Ezek szerint a Spitzbergák – minthogy e határ (első térképünkön szaggatott vonallal jelöltük) éppen a szigetcsoport északi részén húzódik – gyakorlatilag arktikus vidéknek tekinthető. Az év nagyobbik részében, nagyjából októbertől május elejéig a szigetcsoportot körülzárja a befagyó Barents-tenger, ilyenkor vízen megközelíthetetlen. A Spitzbergák azonban a Golf-áramlás egy oldalágának, a Norvég-áramlásnak köszönhetően jóval enyhébb klímát élvez, mint a hasonló szélességen fekvő egyéb arktikus területek. A leghidegebb hónapok, a január–március középhőmérséklete pl. 20 fokkal magasabb, mint az ugyanazon a szélességen levő észak-kanadai szigeteké, a legmelegebb nyári hónapé, a júliusé azonban csak 1-3 fokkal magasabb azokénál. Mindemellett az időjárás elég változékony. Nyáron mértek már húsz fok körüli hőmérsékletet is, de az északi vagy keleti szelek nyár derekán is behozhatják a mínuszokat.  

                                Ha valaki nem tudná, itt van a Spitzbergák

 Csapadék szempontjából a Spitzbergák szinte sivatagnak tekinthető. Longyearbyen évi átlaga csupán 180 mm, a nyugati partvidék viszont ennek a kétszeresét kapja. A fősziget északi részén a klimatikus hóhatár 800 méteres tszf. magasságban húzódik, no nem azért, mert olyan meleg van, hanem mert olyan kevés hó hull.

(folyt. köv.)

Ez  egy fejezet első része a 2001-ben megjelent Utas és Világ c. könyvemből

Ha érdekel az Északi-sarkvidék, nézz be Grönlandra is (de van Antarktisz is!)

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/09/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran-_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/17/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/05/03/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran_3_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

                                   Líbia, 2008

Utolsó előtti nap a Szaharában, immár az Ubari-tavaknál. Errefelé a leghatalmasabbak a dűnék, úgynevezett csillagdűnék, melyek ott jönnek létre, ahol változó a szélirány. Itt aztán van idegenforgalom, legalábbis a tömérdek keréknyom erre utal. A mi sofőrjeink is kiélhetik magukat, próbára tehetik tudásukat, no meg a kocsik képességeit, ahogy föl-le rohangálunk a dűnéken és közöttük. Életemben egyszer ültem hullámvasúton, azt is megbántam. Amikor felhágtunk egy dűne iszonyú meredek oldalában, a tetőről letekintve ugyanaz az érzés fogott el, mint akkor. Ki kéne szállni, mert én itt, mármint a másik oldalon, le nem megyek a kocsiban, csakis gyalog. Nem kellett sokat tépelődni a kérdésen, a fiúk is jobbnak látták, ha nélkülünk viszik le az autókat. Még kívülről is rossz volt nézni.

                                Homokozunk

                             Itt már nem mertünk kocsival lejönni

     Néhány évezreddel ezelőtt legalább egy hatalmas, édesvizű tó terpeszkedett e vidéken, a „Megafezzan” (az éghajlat függvényében időnként valószínűleg több medencére oszlott), mely vízutánpótlását főként az algériai Tassili-hegységből kapta. Ma úgy tucatnyi tó vize csillog az óriási dűnék között, a legmélyebb úgy 30 méter, de jórészt sekélyek és erősen sósak (némelyik az utóbbi években teljesen kiszáradt), úgyhogy elsősorban ez tartott vissza bennünket attól, hogy hűs vizükben megmártózzunk. Másodsorban az, hogy az apadó tavak vize kegyetlenül büdös is. A leglátványosabb a pálmákkal és egyéb növényzettel körülvett Gaberoun, mely körül oázisfalucska volt, de lakói elköltöztek, házaik félig már romokban hevernek. Csak a szuvenírárusok tartanak ki, no meg egy tuareg zenekar.

                    Az Ubari-tavak egyike

                          Egy száraz tómeder

                            Tuareg zenészek

   De ha már víz! Líbia legnagyobb szabású építkezése még a rekordok könyvébe is bekerült 2008-ban a „Nagy, Ember Alkotta Folyó Projekt”-tel. Az 50-es években, amikor olajat kerestek, tömérdek vizet is találtak a föld mélyén, melyről aztán később úgy gondolták, Allah is arra teremtette, hogy vele a tengerparti nagyvárosokat lássák el. A munka 1984-ben kezdődött, és az első vízadag ’89-ben érkezett meg egyik tározóba, ’96-ben pedig Tripoliba, föld alatt több száz kilométeren át futó csővezetékek hálózatán át. Teljes költsége meghaladja a 25 milliárd dollárt. Ehhez kereken 1300 kutat fúrtak (többségük 500 méternél mélyebb), és ma már napi 6,5 millió köbméter víz érkezik a partvidékre, de sokhelyütt öntözik a sivatagot is. A baj csak az, hogy mindez fosszilis víz, ami a jégkorszak nedves fázisaiban került a mélybe, és soha a büdös életben nem pótlódik, tekintve, hogy Líbia nagy részén évekig egy csöpp eső sem esik. A víztározó rétegek a nevezetes núbiai homokkőben vannak; ez a szárazföldi eredetű, helyenként akár 3000 méter vastag összlet a kambriumtól a felső-krétáig rakódott le. Jelenleg négy ország alatt húzódnak a vízkészletek, és ha a kitermelésük üteme nem nő, akár ezer évig is kitartanak. De a vízkivétel nő, nemcsak Líbiában, hanem Egyiptomban is.

     A biztonság kedvéért (természetesen a szúnyogok miatt) a tavaktól kissé távolabb verünk sátrat éjszakára, reggel aztán újból vissza a vizekhez. A nap irányától, magasságától függően hol vörösben izzottak a dűnék, hol szinte fenyegető, sötétbarna hegyekként tornyosultak fölénk.

                           Dűnék változó fényben

   Öt nap után ismét civilizáció, egyre több olajkitermelő- vagy kutató telep mellett húzunk el, egy oázisfalu is van a környéken. Egy bungalótelepre átmeneti vendégként bebocsátást nyerünk és – öt nap után végre – letusolhatunk, még ha csak hideg vízzel is. Szakácsunk elkészíti a búcsúebédet – természetesen ugyanazokból az alapanyagokból, mint eddig, aztán kocsikat váltunk.

                  Öt szaharai nap után újra civilizáció

                            A búcsúebédünk

   Kund (magyar túravezetőnk) megsejtette, hogy a híresen megbízhatatlan líbiai légitársaság aligha fog visszareptetni bennünket Sebhából Tripoliba, ezért szaharai utunk végállomásához rendelt két mikrobuszt, melyekkel kereken tíz óra alatt tekertük le a több mint 800 kilométert. A gépeket alighanem beállították a mekkai zarándokok szállítására, ugyanis rövidesen kezdődik a hadzs, ahová Bilalt, líbiai túravezetőnket is kisorsolták (ez így megy; az országok kvótákat kapnak, aztán a jelentkezők között sorsolnak). Az országút a körülményekhez képest egészen jó, alig akad egy kis homokátfúvás az aszfalton. Menet közben leginkább arról fantáziálunk, hogyan rontunk be a szállodai tus alá, hogy végre, meleg vízzel, hajat moshassunk. Késő este aztán ez a vágyunk is teljesült, az ágyban alvás luxusáról nem is beszélve.

   Időrendben ugyan előbb történt, de most kerítünk sort Leptis Magna fölkeresésére. Ez volt Észak-Afrika talán legjelentősebb római kori városa. Épületei épebben maradtak fenn, mint Sabratháé, itt ugyanis nem sajnálták a nemesebb márványt és a jó minőségű mészkövet. Ez is föníciai városként kezdte, rómaiként úgy 2000 éve indult rohamos fejlődésnek. Tripolitánia (melynek a székhelye volt) adta a birodalom egyetlen afrikai származású császárát, a II. század végétől uralkodott Septimus Severust, akinek dicsőségére márvány domborművekkel díszített, mészkőből épült diadalívet emeltek. A mai látogató is ez alatt lép be romterületre, ahol aztán mindent megkap, ami csak szemnek ingere egy ókori római városban: pompás fürdőket, bazilikát, színházat, további diadalíveket, kapukat, piacteret, fórumot (a kupleráj irányát fallikus dombormű jelzi egy falon), és ha úgy pár kilométerrel keletre megyünk, egy óriási, 16 ezer személyes, domboldalba vájt amfiteátrumot is, közvetlenül a tengerparton. S hogy ez miért van oly távol a várostól? Nos, nincs távol, csak ami a kettő között van, belepte a homok és még feltárásra vár.

                        Bejárat Leptis Magnába - Septimus Severus diadalíve

                                       Márvány dombormű

                            A hajdani bazilika maradványai

                               A színház

                 Az amfiteátrum

   Utolsó nap Tripoliban, új és régi negyed felváltva, csendes ücsörgés egy árnyas teraszon, kávék, teák társaságában. A helybelieknek a pincérek buzgón hozzák a vízipipát is. Már-már indulnánk, amikor fiatalemberekből álló tömeg kezdi ellepni a Zöld teret. Prospektusokat és zöld baseballsapkákat osztogatnak, és szemmel láthatóan tüntetni készülnek. Na jó, nem úgy tüntetni… A délutáni nagygyűlésen arra próbálják rávenni Kadhafi elnök egyik, 36 éves fiát, Saif al-Islamot, hogy két hónappal korábbi bejelentésével (miszerint a fő harcokat már megharcolta) ellentétben ne fordítson hátat a politikának. Hát, nem is tudom. A papa még jól bírja, még az se kizárt, hogy örök életre rendezkedett be. És még mindig csak ezredes, vagyis a jövő perspektívái elvileg végtelenek. Vagy csak a szerénység, ugyanaz a mérhetetlen szerénység, amit már Bástya elvtárs esetében is megismertünk.

                                                Óváros és új negyed - két külön világ

                                     Papírmunka a kávéházi teraszon

                            Ez a "tüntetés" még nem OLYAN tüntetés volt

                                       Randi a parkban

                                      Túravezetőnk, Bilal

                                                                           --- ­­­­­

   Mint tudjuk, az örök élet és dicsőség nem adatott meg az elnöknek. A 2011-es arab tavasz során a Tunéziában, majd Egyiptomban kirobban tüntetéseket hasonlók követték Líbiában is. Pedig akkorra Kadhafi már kissé puhult. A Nyugat valamelyest enyhített az országgal szembeni szankciókon, úgy tűnt, Líbia kitörhet az elszigeteltségből. A dolgok azonban másként alakultak… Február végén egy ideiglenes nemzeti tanács vette át az uralmat, már ahol tudta. Nyugaton egy darabig tartották magukat a Kadhafihoz hű erők, sőt előre is nyomultak a felkelők főhadiszállása, a keleti nagyváros, Bengázi felé. Az ezredes saját népét lövette, bombáztatta. Március közepén az ENSZ Biztonsági Tanácsa repüléstilalmi zónává nyilvánította Líbiát, hogy minden szükséges eszközt bevethessenek a polgári lakosság védelmére. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy pár nappal később először a francia légierő szétbombázta a líbiai légvédelmi rendszert, aztán az amerikaiak folytatták a bombázást. Mindez annyira meggyengítette Kadhafi állásait, hogy a felkelők augusztusban benyomultak Tripoliba. A felkelés gyakorlatilag októberben ért véget, amikor a lázadók elfoglalták Sirte városát is, ahova Kadhafi visszavonult leghűbb erőivel. A bujkáló elnököt megölték, családtagjai még időben külföldre menekültek, említett Saif fiát kivéve, akit viszont elfogtak és tudomásom szerint jelenleg is börtönben tartanak.

     Líbia mint ország mára gyakorlatilag megszűnt létezni. Nincs egységes közigazgatás, úgy tűnik, mintha mindenki harcolna mindenki ellen. A Bengázi-központú, olajban leggazdagabb keleti országrész, előszedve az ókori Cyrenaica nevet, önálló állammá nyilvánította magát, míg a Tripoli-központú nyugati országrészben az iszlamisták vették át a hatalmat, a kettő között északon törzsi milíciák és a dzsihadisták szintén új államot alapítottak. Eközben az ország a szélsőséges iszlám terrorizmus egyik bástyájává vált, ráadásul elözönlötték a polgárháború sújtotta országokból érkező menekültek, akik a hatalmi vákuumot kihasználó embercsempészek révén tömegesen igyekeznek eljutni Európába.

     Szerencsés vagyok, hogy még békében láthattam ezt a gyönyörű, immár hajdanvolt országot, de hát mi lett, mi lesz az ott élőkkel, akiknek ez a hazájuk… Eszembe jut Bilal és mindazok, akikkel 2008-ban így-úgy kapcsolatba kerültünk. Túlélték-e a borzalmakat és ha igen, hogyan élhetnek most? Túravezetőkre nem mostanában lesz igény Líbiában, az bizonyos.    

 Korábbi részek itt, még korábbiak az ARCHÍVUMban

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/05/17/a_vilag_kozepe_9_fejezet_a_szahara_zoldje_libia_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/05/30/a_vilag_kozepe_9_fejezet_a_szahara_zoldje_libia_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/06/12/a_vilag_kozepe_9_fejezet_a_szahara_zoldje_libia_3_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/09/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran-_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/17/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/05/03/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran_3_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

             LÍBIA, 2008

Sebhai hotelünk előtt reggel három terepjáró várt bennünket. Most aztán tényleg irány az igazi Szahara. Hogy milyen az igazi Szahara? Ha tényszerűen vesszük, nagyjából a kétharmada kő- és kavicssivatag (hammada, illetve reg), a többi homok. Ha a laikus elképzeléseit tekintjük, akkor puszta homoktenger, óriási dűnékkel. Egyik utastársunk például csak akkortól kezdte magát a sivatagban érezni, amikor semmi egyéb nem látszott körülöttünk, csakis homok. Első nekibuzdulásában fel is kúszott egy hatalmas dűne tetejére, s bár saját bevallása szerint kis híján infarktust kapott, boldog volt.

                                      Indulás Sebhából

     Rövid megálló Germában. Nem könnyű elképzelni, hogy jó két évezrede még a rómaiakkal szemben keményen ellenálló berber birodalmi központ volt itt, mely uralta az akkori Líbia Fezzan nevű délnyugati vidékét. Nem messze a városkától terül el egy ősi település maradványa, erősen omladozó vályogépületekkel. Töltünk némi időt a múzeumban is, ahol a szokványos „köcsögök”, régi tárgyak mellett fényképeket nézegetünk a líbiai Szahara híres sziklafestményeiről. Ez, persze, csak előjáték, hiszen rövidesen teljes valójukban is meglátjuk.

                           Germa romjai

   Első tábori ebédünk az út mentén, árnyas fák alatt. Meleg van, de árnyékban elviselhető. A három „utasszállító” kocsi előtt halad az ellátó autó, a konyhafelszereléssel és a szakáccsal. Hat napon át hideg ebédet kaptunk, nem túl változatos alapanyagokkal (halkonzerv, sajt, rizs, főtt bab, zöldségfélék, gyümölcs, fejenként napi 3 liter palackozott víz), de mindannyiszor káprázatos tálalásban. Kész csoda, hogy a Szahara kellős közepén ezt így megoldották. Vacsorára három fogás, ízletes, enyhén savanykás zöldségleves (magunk között csak líbiai levesnek neveztük), húsos főétel és gyümölcs. Annyit elárulok, hogy nem volt hűtőládánk és persze semmi lehetőség arra, hogy friss élelmet szerezzenek be. Hogy a húsokba ne költözzenek be mindenféle gyomorrontók, a következő eljárást eszelték ki (nyilván az ősök nyomán). A felszínüket bekenték erős chiliporral és borssal, majd főzés előtt ezt a réteget lekaparták. Nem mondom, az utolsó este kissé már némi gyanúval forgattuk a szánkban, de semmi bajunk nem lett. Egyik este még tuareg kenyeret is sütöttek. Ez a taajeelah. Rém egyszerű, semmi egyébből nem áll, mint lisztből, vízből és sóból. Embereink tüzet raktak a homokban, azt felforrósították, leszedték róla a parazsat, helyére tették a lapos tésztát, befedték forró homokkal, negyedórát hagyták, kiszedték, megfordították, aztán újra befedték. Kiszedték, lekaparták, lerázták róla a homokot, és úgy éljek, ahogy mondom, egyetlen homokszemet sem éreztem a számban. Fenséges volt. És még valami csoda. A Szahara mélyén nincsenek utak, csapás is elég kevés. Az ellátó kocsi mindig legalább egy órával előttünk járt, de soha elő nem fordult, hogy ne a megbeszélt helyen találkoztunk volna ebédidő táján. És semmi GPS vagy rádió… Ezek a fiúk ismerik a sivatagot. Ami a Toyota Land Cruisereket illeti, elég jó állapotban voltak, csupán Mahmudé volt kissé leamortizálódva, alvázán át időnként bezúdult a por meg a homok. Sofőrjeink különleges technikával, látszólag teljesen logikátlan úton-módon hajtottak fel a homokdűnékre, és mégis majdnem mindig elsőre sikerült. Kivéve Mahmudot. Vagy kissé ügyetlen volt, vagy csak a kocsija nem bírta. Hogy el ne feledjem, Sebhától végig velünk jött egy „biztonsági” ember, de hogy mi célból, fogalmam sincs. Talán a kormány megfigyelője volt, mindemellett az arabon kívül semmiféle nyelven mukkanni sem tudott, vagy csak nagyon ügyesen leplezte titkosügynök-mivoltát.

                                         Mindennapi ebédünk

                                  Küzdelem a homokkal

                             Sofőrjeink néha játékkal ütötték el szabadidejüket

   Al Uwaynat az utolsó civilizációs pont, ahol az ötnapos túra előtt „személyzetünk” még feltankolhatott. Nekünk is elkelne némi hideg ital tartalékba, de meddig hideg… Amíg megisszuk. Csak ne valami édes lónyál legyen. A kis boltban találok alkoholmentes sört, tényleg jéghideg…, kár, hogy citromos ízesítésű. Ez még csak elment, de a végén, már közel Tripolihoz, nagyon megszívtam. Egy országúti büfében rutinosan emeltem ki a hűtőből a már megszokott márkát (Beck’s), hát, eperíze volt. Iszonyú.

   Elindulunk befelé az Akakusz-hegységbe. Merő kő minden, de Bilal, a helyi túravezetőnk még alkonyat előtt talál egy homokos foltot, ott sátrazunk. Ilyen helyen ugyanis (remélhetőleg) nincs se skorpió, se kígyó, csak reggel, a sátrak körüli kis lábnyomokból következtethettünk, hogy sivatagi rókák és valami kisemlősök ólálkodtak a környéken. Bilal hozott egy készüléket, mellyel az esetleges marás mérgét ki lehet szívni. Kötött napirendünk elég egyhangú. Este sátorállítás, mosdás a megspórolt ivóvízzel és nedves törlőkendőkkel, várakozás a vacsorára. Ilyenkor már elkelt egy vékony pulóver. Egyik este Bilal egy dűne oldalában tűzijátékot rendezett: benzint locsolt ki szépen megformázva, aztán meggyújtotta. Reggel sátorbontás, valamint a számomra még itt is elmaradhatatlan borotválkozás, reggeli, aztán felcuccolás, és indulás. Tizenegy tájban valami szikla árnyékában teaszünet, egy-kettő között ebéd.  

                       Első esténk a sivatag magányában

                                Egyik táborhelyünk a dűnék között

                     A napi borotválkozás luxusát itt sem hagytam ki

   Másnap aztán jött a valódi csoda. Olyan sziklaformák, amilyeneket keveset látni a világon. A Tadrart Akakusz (a tadrart berber eredetű szó, hegységet jelent) észak-déli irányú, nagyjából 150 km hosszú hegységrom, legmagasabb pontja is csupán 1100 méter. Fő alkotói a felső-szilur–alsó-devon időszaki homokkövek, melyek palákra települtek, egyszóval erősen lepusztult ókori maradvány. A holocén első, nedvesebb időszakában sokhelyütt édesvízi mészkő is lerakódott az erre csatangoló vízfolyásokból. Víznek ma már nyoma sincs a felszínen. Az amúgy vöröses sziklák felszíne szinte fekete a sivatagi máztól: e bekérgeződést vas- ,illetve mangán-oxid alkotja, amit a kőzet „kiizzad” magából. A hőségben ugyanis elveszíti víztartalmát, a víz pedig a felszínére hozza a benne levő ásványokat. A sziklák formagazdagsága minden képzeletet felülmúl: tornyok, gombák, ívek, piramisok, katedrálisok, erődök, emberre hajazó kőszobrok, fejek, oszlopok, őrületesen meredek, vagy már át is hajló roppant magas sziklafalak.

                               Ilyen a sivatagi máz

                   Az Akakusz erózió alkotta sziklacsodái

     Az áthajlások alatt rejlenek a Szahara emberi csodái: a főként vörössel és fehérrel készített sziklafestmények, melyek ma már az UNESCO védelme alatt állnak. A Szahara mint sivatag követte a pleisztocén jégkorszak ritmusát. Amikor a jég előrenyomult Európában, a Szahara is nedvesebb volt, aztán jött egy-egy szárazabb periódus. Nagyjából 10–12 ezer éve elég bőséges csapadékot kapott, s ilyenkor megjelentek a mai szavannákra jellemző állatok: zsiráf, bivaly, oroszlán, antilopok, krokodil, teknős, elefánt, melyeket az akkor itt élt emberek sziklafestmények, illetve –vésetek formájában meg is örökítettek, akárcsak tenyészállataikat, főként marhákat. A Szahara egyébként 4000–5000 éve tért vissza sivatagi állapotához. Nem nyugtatott meg, hogy egyik rajzon ember ember ellen harcol. Mit mondjak, láthatóan őseink az ölés terén éppen olyan hülyék voltak, mint mi manapság. A rajzokat már a XIX. század közepén felfedezték, majd később módszeresen feltárták és értelmezték őket, itt speciel olasz régészek, az 1950-es évekről kezdve. Hasonlókat látni Egyiptomban és Algériában is, de csak az Akakuszban mintegy 1300 rajz van. Mondanom sem kell, hogy itt-ott megjelentek a vandalizmus nyomai is, s bár mi ebből elég keveset láttunk, pár évvel később egyik internetes oldalon láttam néhány borzalmasan összegraffitizett rajzot.

                   A hegység híres sziklafestményei közül néhány

     Teljesen más a művészeti stílus a Methkandoush-vádiban. Ide ismét kősivatagon át visz a csapás. A lágy homokkőbe itt keményebb kőzetekkel karcolták-vésték bele az ugyancsak egzotikus állatokat ábrázoló figurákat. Korukat 15-12 ezer évesre teszik. A leghíresebb ábrázolás a „harcoló macskák” nevet kapta.

                      Itt még véstek

                               A "harcoló" macskák

                  Ilyen kősivatagon át jutottunk el idáig

   A sivatag növényzete helyenként meglepően gazdag. Néha órahosszat semmi életnek sem látjuk nyomát, főként a kősivatagban, máshol megjelenik néhány akácia, fűféle, megint másutt ezrével terem a sivatagi tök (vagy dinnye), ez a 6-8 centis gömbölyű, mérgező gyümölcsöket érlelő, talajon kúszó növény.

                                         Sivatagi tök kívülről-belülről

Mellesleg emberből sem sok van. Egyszer ebéd közben egy tuareg család két ifjú sarja közelítette meg alkalmi bázisunkat, és engedélyt kaptunk, hogy felkereshessük lakhelyüket. Pálmalevelekből tákolt három-négy kunyhó, a nők külön, bennünket a főnök, egy igen éltes bácsi fogadott. Amúgy kecskét legeltetnek a satnya füvön. Egyik délután aztán valami kúthoz érkeztünk, ott valami száz ember nyüzsgött, mindenki töltötte, amije csak volt, mi meg végre egy gumicsövön kiáramló hűs vízsugár alá bukhattunk. Turistát aránylag keveset láttunk, egy olasz csoportba viszont néha napjában többször is belefutottunk.

                         Tuareg tábor a semmi közepén

                                         A családfő

     A következőkből az is kiderül, hogy nemcsak tömérdek homok, hanem víz is van a Szaharában.

Előző részek itt, még előzőbbek az Archívumban

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/05/17/a_vilag_kozepe_9_fejezet_a_szahara_zoldje_libia_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/05/30/a_vilag_kozepe_9_fejezet_a_szahara_zoldje_libia_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/09/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran-_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/17/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/05/03/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran_3_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

                                     LÍBIA, 2008

Nyugat felé tartunk tehát, Ghadamesbe. Azon kevés líbiai vidékek egyike ez, ahol még virágzik a berber kultúra, megpakolva a múlt emlékeivel, mely utóbbiak talán érdekesebbek. Gharyan ugyan túl sok extrát nem kínál, ám a felszín alá érdemes benézni. Aki járt a tunéziai Matmatában, ismerős látvány fogadja: ugyanolyan földbe (kőzetbe) vájt házak, mint amott. Úgy 6–8 méter mély, kb. 10 méter széles és hosszú „gödrök”, melyben hajdan a berberek laktak, az udvar körül kialakított helyiségekben. Már egyiket sem használják, de a szobákat újra berendezték a turisták kedvéért, és finom mentateát is kaphatunk.

   Sokkalta érdekesebb al-Haj fantasztikus, erődszerű építménye, a qasr, a terménytároló. A XII. században, helyi kőzetekből és gipszből épült, kör alakot formáló konstrukció rendeltetése az volt, hogy a környékbeli falu lakói itt tárolják terményeiket, védve a tolvajok, a hőség és a kártevők ellen. A több mint 1000 négyzetméterre kiterjedő négyszintes építményben kis kamrák vannak, melyeket pálmatörzsből készült ajtókkal zárnak le. Némelyiket manapság is használják. Közelebbről kiderül, nem is olyan kicsik, ajtótól a hátsó falig 5 méter hosszúak. Az alsó szinteken tárolták az olívaolajat, felül a gabonaféléket. A közelben „modern” falu épült, eléggé egysíkú dizájnú házakkal, melyeknek fő eleme a tetőn elhelyezett víztartály. Szerte Líbiában láthatunk hasonlókat, úgy hallottam, eldugottabb kis falvakba, ahol nincs vezetékes víz, tartálykocsikkal szállítják és azokból töltik fel a tárolókat.

                              Gharyan egyik földbe vájt háza felülről és belülről

                       Al-Haj közösségi terménytárolója  

                     Jellegzetes észak-líbiai település

   Itt már jócskán benne járunk az erősen lepusztult és kopár, ám színes kőzetekből felépült, emellett termékeny földekkel is megáldott Jebel Nafusa-hegységben, úgyhogy Nalut qasrjához már kapaszkodni kell a kocsinak. A szomszédban 50 ezres város áll, s ez meg is látszik a környezetén. Szemetelés terén láttam már egy és mást, kupacot, hegyet, leplet, de „szemétgleccsert” még soha. Márpedig itt valami hasonló képződött, ahogy az út menti vízmosásfélébe válogatás nélkül szórnak bele mindenféle hulladékot, az pedig gravitációsan mozog lefelé. Ez a qasr is megvan vagy hétszáz éves, de már nem használják. Kisebb az előzőnél, viszont hamisítatlan középkori képet sugároz, és a konstrukció követi a domborzat kínálta formákat. A terménytárolók meredek, szűk utcácskát szegélyeznek, néhol még agyagkorsók is megmaradtak.

                    A Jebel Nafusa hegységben

                                               Szemétgleccser

                                                                                           Nalut                                            

   A hegyvidék nyugati csücskében Kabaw már csak macskaugrásra van a tunéziai határtól. Az itteni qasr, mely szerkezetében hasonlít az al-Haj-nál látotthoz, már lakott területeken kívül áll, számomra ez volt a legvarázslatosabb; szürreális, fantasy-film díszleteire hajazó építmény, mintha a Mad Max 3 forgatási helyszínén lennénk, ahol egy lyukból kipenderül Tina Turner, és elkezdi énekelni, hogy „We don’t need another hero”. (Ezt a filmjelenetet amúgy egy Sydney melletti elhagyott kőbányában megépített díszletfaluban vették fel.)

                                 Kabaw

   Ahogy elhagyjuk a hegyvidéket és kiszállunk a kocsiból, forró, száraz szél csap meg: ez már a Szahara, legalábbis a pereme. Ha már itt ilyen pokoli a hőség, mi lesz a kellős közepén? Eddig elkényeztetett bennünket a partvidék kora őszi, kellemes mediterrán klímája, de ghadamesi szállodánkban már elkel a légkondi. A város első pillantásra elég kiábrándító, csupa új, okkerszínű épület, de nem is ezért lett az UNESCO Világörökség része, hanem az óváros miatt. Ghadames oázisa ősidők óta a karavánok átvonulásának egyik központja, bár a jelenlegi óváros csak nagyjából 800 éve létezik. A fő árucikk a rabszolga volt, s bár termeltek itt sokféle jellegzetes oázisnövényt is, leghíresebb terméke a díszes papucs volt. (Egy mester ma is gyártja őket.)

                                           Papucskészítő mester

     Aki azt várja, hogy, mondjuk, a marokkói Fez medinájához hasonló nyüzsgő életet talál, csalódni fog. Gyakorlatilag üres az óváros. A 60-as évek közepén még hat-nyolcezren lakták, ám pár évvel korábban a kormány elkezdte az új város építését, ezzel bátorítva (kényszerítve?) a lakókat otthonaik elhagyására. És ők el is mentek. Érdemes végiggondolni a dolgot. Ha maradnak, ugyan, ki foszthatná meg őket attól a jogos igényüktől, hogy legalább megközelítően XXI. századi színvonalon éljenek. És ez mivel járna? Villany- és vízvezetékek, parabolaantennák megjelenésével, a régi épületek gyökeres átalakításával. (Láttam a tripoli óvárosban olyan sikátorokat, melyekben a falak tele vannak légkondi-berendezésekkel. Iszonyú rondán festenek.) Ez a helyzet a jemeni fővárosban, Szanaában, s még inkább a szintúgy jemeni „sivatagi Manhattanben”, Shibamban, bár ez utóbbiból is rengetegen elköltöztek a szomszédos új városba. Így tehát ott maradt Ghadames, gyakorlatilag üresen (egy-két család él még a régi falak között, szépen restaurált házakban), így aztán az eredeti atmoszféra odalett. A lakók távozása az épületek gyors leromlását eredményezte, bár a felújításon manapság keményen dolgoznak. Szemtanúi voltunk, hogyan próbálják életre kelteni az óváros egykor nagyszerűen működő vízelosztó rendszerét. Nem meglepő módon elég sok fekete-afrikai munkást láttunk. Líbia vezére ugyanis gyakorlatilag minden afrikai számára lehetővé teszi, hogy belépjenek az országba. Egy részük itt dolgozik, de sokan innen indulnak lélekvesztőkön Európa felé, aztán vagy a tengerbe vesznek, vagy partot érnek valahol Máltán, vagy Olaszországban. (Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a téma hat-hét év múlva is mennyire aktuális lesz, sőt drámaivá válik. Líbia közigazgatásának teljes szétesésével szinte bárki bejuthat az országba és mivel a líbiai partok esnek a legközelebb Dél-Európához, nyilván innen igyekeznek továbbjutni a menekülők.)

                                              Ghadames óvárosának néptelen sikátorai

     Érdekes élet folyhatott itt, mármint Ghadamesben, nem is olyan régen. A várost a vidék két domináns törzse uralta, így két fő részre oszlott, azok pedig három, illetve négy negyedre. Így lett hét főutca, hét városkapu, melyeket éjszakára lezártak. Mindegyik negyednek volt külön mecsetje, iskolája, piaca, közösségi tere. Bár az egyes családok nem minden konfliktus nélkül éltek egymás mellett, közösségi ügyekben összefogtak. A döntéseket a hét családból választott legbölcsebb férfiakból álló „vének tanácsa” hozta meg.

     A gipsszel díszített, vályogtéglából épített házak között kanyargó szűk utcácskák zöme „fedett”, de aránylag jól megvilágított. Vezető nélkül az idegen simán elveszne, s bár Bilal (a helyi túravezetőnk) innen származik (tanárként dolgozott), fogadunk helybeli kísérőt is. Egy teljes pompájában felújított házban költhettük el ebédünket. A bejárat mögötti kis térségből pár lépcsőfok vezet fel a nappaliba, melynek alapterülete ugyan nem nagyobb kb. 10 négyzetméternél, de legalább kétemeletnyi magas, belőle mindenféle rendeltetésű szobácskák, fülkék nyílnak. Ez volt a családi élet központja, itt fogadták a vendégeket. A falakat színes, főként piros festékkel díszítették. A nők a sikátorokban csak bizonyos időszakokban közlekedhettek, amúgy a tetőkön, illetve a párkányokon jártak, piacra, vagy egymáshoz. Jól megszívhatták szegények a teljes testüket takaró cuccokban. Fölmentem körülnézni, de még október közepén is ontották a meleget a fehér, lapos tetők. A házban egyébként kellemesen hűvös volt.

                       Lakók híján pusztulnak a házak

                                      Egy felújított lakás

                       Kilátás a tetőről 

     Valahogy útba esett egy temető is. A magunkfajta számára különös látvány egy muzulmán temető, a temetkezési szokások nem különben furcsák. A halottat lehetőleg még aznap, de legalább 24 órán belül el kell temetni. Ezt rituális mosdatás előzi meg, majd a tetemet leplekbe csavarják, imát mondnak fölötte (többnyire az imám vezetésével) és koporsóba helyezik. A koporsót négy férfi viszi a négy sarkánál fogva, a gyászmenetben csak férfiak vehetnek részt, nők még akkor sem, ha a halott nő. A hamvasztás tilos, muzulmánt csak muzulmán temetőbe szabad eltemetni, mint ahogy más vallású muzulmán temetőben nem nyugodhat. A sír nem túl mély. A tetemet úgy teszik bele, hogy oldalára fordítják, arccal Mekka felé, aztán elföldelik. A sírhant,  ha ugyan van, nem lehet magasabb egy teve púpjánál, nincs semmiféle síremlék, legföljebb egy jeltelen kődarab. Temetőbe kijárni általában nem szoktak, virágot, gyertyát vinni tilos.  

                                 Ghadamesi temető

     Vissza Tripoliba (onnan Leptis Magnába, de erről majd a végén), és a líbiai állami légitársaság gépével egy óra alatt elröppenünk a Szahara líbiai központjába, Sebhába. Szállodai szobámban a CNN híreiből tudom meg, hogy Izland bankrendszere összeomlott, és beindult, vagy inkább eszkalálódott a gazdasági világválság. Akár imádkozhatnék is, mert az asztalon, mint minden szállodai szobában, nyíl jelzi Mekka irányát. A világgazdaságon azonban akkor már semmiféle ima nem segített volna.

                 A Szahara fölött - úton Sebhába

                                                 Hogy biztosan tudjuk Mekka irányát...

   Reggel három Toyota terepjáró vár bennünket - irány nyugat-délnyugat, az igazi Szahara. (Ott folytatjuk)

Előző fejezetek itt (még előzőbbek   az ARCHÍVUMban)

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/05/17/a_vilag_kozepe_9_fejezet_a_szahara_zoldje_libia_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/09/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran-_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/17/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/05/03/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran_3_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

                                                                           Líbia, 2008

Azon kívül, hogy kissé pikírt megjegyzéseket tettünk a politikai tartalmú, enyhén szólva is gyermeteg óriásposzterekre, egy rossz szó el nem hangzott a mikrobuszban, amint (túravezetővel együtt is) csupán nyolcfős csapatunk befelé tartott a városba Tripoli repülőteréről. Takaros családi házak, az itthoniaknál sokkal jobb küllemű lakótelepi épületek, tiszta utcák. Ami a plakátokat illeti, azok az elnököt ábrázolták különféle pozitúrákban, de leginkább változatos koreográfiák szerint felemelt ököllel, és a domináns 39-es számmal. Tripoli modern negyedében, a tengerparton áll a hotelünk (halljában tüstént egy óriási, festett Kadhafi-portréval), ablakomból hatalmas építési területre és félig kész, vagy a közelmúltban épült üveg-beton magas épületekre látok. Aligha tévedek, hogy itt már a 40-esre készülnek. Lesz itt akkora csinnadratta Kadhafi elnök hatalomra kerülésének kerek évfordulóján, hogy olyat még nem látott Líbia. (Utazásunk 2008 októberében volt.)

     Líbiáról manapság természetesen már nem lehet úgy írni, mintha közben mi sem történt volna, de azért időlegesen próbáljuk meg. Az utazásunkat követő fejleményekre majd a végén térek vissza. Csak most érzem át igazán, mekkora szerencsém is volt. Líbia, Jemen, Szíria – még volt szerencsém békében látni őket, most polgárháború, vérengzés dúl mindháromban.

                                  Rögvest leszállunk Tripoliban

                                                    Minden 39

                            A szállodánk (belülről azért nem ilyen flancos)

                                                      A hallban ez  fogadott

                                         Kilátás az ablakomból

          Nem forog és nem kacsalábon (az öttornyú That El Emad irodaház

   Futólagos ismerkedés Tripolival, először a kisbusszal. Megkerüljük a fél belvárost, mire kibukkanunk a tengerpart egy másik részén (Jé, sörsátrak! Na ne, még hogy sör itt? De tényleg úgy néztek ki.) Ez a központ, a Zöld tér, ami a 70-es évek végéig nem létezett. A kastély (citadella) minden erre kószáló hatalom védőbástyája volt már a XVI. századtól. Némely időkben teljesen körülvette a víz, de még három évtizede is a parton állt. Akkor kezdték feltölteni a tengert, kb. 500 méteres szélességben, így jött létre a tér, ahol kiválóan lehet tömeggyűléseket, katonai parádékat tartani, és Kadhafi elnök is itt szólhat népéhez, egyszerű, alacsony, fából tákolt emelvényről. Líbiában amúgy szinte minden zöld, kivéve a tájat; zöld a zászló, mely a világ egyetlen egyszínű nemzeti lobogója, mindenféle felirat, szimbólum nélkül, és persze zöld a híres könyv is. Ebben a vezér elképzelései olvashatók országa sajátos útjáról, ami se kapitalizmus, se kommunizmus, hanem az általa kidolgozott, „harmadik univerzális teóriának” nevezett út, mely nem csupán Líbia, hanem az egész világ gondjait hivatott megoldani. Megszületett a jamahiriya, aminek amúgy semmi jelentése nincs, jobb híján a tömegek államaként szokás fordítani. Nyolcvannégy nyelvre fordították le (magyarra is, természetesen), sok nyelven kapható a főváros könyvesboltjaiban is (decens borítójú – és nyilván erősen visszafogott tartalmú – szerelmesregény-füzetek társaságában). Már amennyire Tripoli fővárosnak tekinthető. Ez a legnagyobb település bő egymillió lakóval, a legforgalmasabb kikötő, kereskedelmi, ipari, oktatási központ, itt lakik az elnök, a város közepén, magas fallal körülvett, elhíresült beduinsátrában, itt vannak a külképviseletek, de amúgy semmi más, ami fővárossá tenné. A parlament (aminek ugyan nem ez a neve, hanem valamiféle népi kongresszus) Tripolitól jóval keletre, a tengerparton fekvő Sirtben székel, és sose találnák ki, miért pont ott. Ha arra tippeltek, hogy ott született és nevelkedett Kadhafi, nyertek. A minisztériumokat 1988-ban a decentralizáció jegyében szétszórták (csak a külügy maradt), javarészt a messze, keletre fekvő Bengháziba, de jutott Kufrának és Sirtnek is.

                                 A Zöld tér

                             Néhány a töméntelen Zöld könyvből...

                                  ....szerelmesregény-füzetek társaságában

   A Zöld térről rengeteg utca ágazik ki, többek között az óvárosba, a medinába is. Arabos, ahogy kell. Szűk utcák, kis boltok, kézműves műhelyek, félig, vagy egészen az utcára települve, sűrű tömeg, zsivaj, meglepően színes, ám szigorúan iszlámosított öltözékű nők, de az arcuk azért többnyire látszik. Vacsora, majdhogynem Marcus Aurelius római császár i. sz. 164-ben emelt diadalívének árnyékában. Két fontos római út találkozásánál épült a föníciaiak korában még Oeának nevezett városban, itt keresztezte egymást a cardo (észak-déli irányú út) és a decumanus (kelet-nyugati irányú út). Hogy miért kellett Marcus Aureliusnak itt diadalívet építeni, meg nem mondom; tudtommal nem sok közvetlen köze volt az afrikai provinciákhoz, de tény, hogy az öt legnagyobb római császár közt tartják számon. Tripoliban más emléke nem maradt a birodalomnak, ugyanis egyéb környékbeli római városokkal ellentétben végig lakott volt, és a helyiek széthordták a köveket építőanyagnak. Ilyenkor szoktam mondani, még szerencse, hogy az egyiptomi piramisok bontását felülről kellett volna elkezdeni, különben már azokat is szétszedték volna. Vacsorára belénk tömtek öt fogást, én már az előétel után kész voltam, pedig csak utána jött a kuszkusz, ami – bár nem vagyok rajongója – kivételesen jól sikerült. Az Agra túravezetője, Kund szívós küzdelmet vívott a helyi kísérőnkkel, Bilallal, intézze el a líbiai partneriroda főnökével, hogy a félpanziót reggelivel és vacsorával oldjuk meg, ne pedig ebéddel, ne kelljen a nappalok közepéből két órát kihasítani. Szegény Bilalnak aznap este még egy borzalmasan nehéz problémát kellett megoldania. Csoportunk néhány tagjának kedve szottyant egy kis sétára a környéken, hogy lemozogja a vacsorát a hotel környékén, a tengerparton. Hát, azt nem lehet. Miért? A biztonságunk érdekében. Merthogy kirabolhatnak bennünket, vagy valami hasonló. Meggyőződésem, hogy Tripoliban az elmúlt 39 évben kevesebb embert raboltak ki, mint Pesten egy nap alatt, de bele kellett törődnünk, hogy helyi kísérő nélkül gyakorlatilag egy lépést sem tehetünk. Csak!

                                  A  medinában

                                                         (Akkor még) ilyesmit is lehetett kapni

                            Marcus Aurelius diadalíve

   Másnap alaposabb szemrevételezés Tripoliban, elsősorban az erőd egy részében kialakított Jamahiriya Múzeumban. A múzeumnak vajmi kevés köze van a jamahiriyához, kivéve Kadhafi elnöknek a forradalom idején használt libazöld Volkswagenjét, rögtön a bejárattal szemben. Amúgy nagyszerűen megkomponált négyszintes gyűjtemény, mely felöleli az ország történelmét a neolitikumtól napjainkig. A Mediterráneum egyik legjobb történeti múzeumának tartják, s volt is miből válogatni, hiszen jószerével alig akadt olyan környékbeli hatalom, mely így vagy úgy ne hatott volna erre a régióra. A „Forradalmi galériát” csak átfutjuk, mondjuk így, időhiány miatt (pedig még Kadhafi-pólókat is lehet kapni, de hát hol nem…), mert sietünk Sabrathába.

   Sabratha kevésbé híres, mint Líbia első számú római kori romvárosa, Leptis Magna (e kettő, valamint a tripoli medina alatt nyugvó Oea voltak a névadói az egyik legjelentősebb észak-afrikai római provinciának Tripolitániának – a három város országa). Csupán 80 km-re, nyugatra fekszik a fővárostól, ennek ellenére Tripoli óriási forgalmi dugói miatt nem is olyan könnyű eljutni odáig. És miket árultak a romváros bejáratánál? Kadhafi-pólókat és az elnök parányi képével, valamint az elmaradhatatlan 39-essel díszített karórákat (meg persze szép albumokat is). Hirtelen ötlettől vezérelve tíz dollárért vettem egy órát, amire kivételesen szükségem is volt. Amúgy nem hordok karórát, minek futtassam az időt a szemem láttára, de idegenben jó, ha van. Az effajta meg…, na bumm, ha eldöcög két-három hónapig… Még most, csaknem hét év múltán is jár és pontos, csak azt nehezményezem, hogy az évfordulókor nem ugrott a 39-es 40-re. Igaz, egy tízesért ne várjon az ember valami hi-tech csodát.

   Komolyabb várost az i. e. V. században a föníciaiak építettek itt először, a szomszédos Karthágóból jőve, biztonságos kikötőt keresve. Két évszázad múltán jöttek a görögök, akik egészen más jellegű várost építettek, mely a régió egyik leggazdagabb települése volt. A Kr. u. I. században történt súlyos földrengés után a rómaiak építették újjá, helyi homokkőből és importált márványból; nagyjából e városszerkezet romjai láthatók ma is. 533-ban Bizánc vette birtokába, de a római városterületnek csak egy kis részét háborgatták. A VII. századi iszlám invázióig még élt a város, aztán új urai hagyták pusztulni. A kikötőt visszavette a tenger, az épületeket belepte a homok, és ahogy azt oly sok régi város (Persepolis, Angkor, Machu Picchu stb.) esetében tapasztalhatjuk, Sabrathát is úgy kellett előkaparni; ezt olasz régészek végezték el a XX. század elejétől. Aránylag jó állapotban megőrződött és/vagy restaurált padlómozaikjain helyenként pajzán szimbólumokat is felfedezhetünk. Amúgy minden a szokásos: oszlop- és épületmaradványok, bazilika, templomromok, a színház viszont csodálatos (sz)épségben maradt fenn. Közel a tengerparthoz, az egykori közfürdő mellett, igazi ókori vécék láthatók, szorosan egymás mellett sorakozó, nemesebb kőből kifaragott ülőkékkel (bár állítólag álltak rajtuk). Annyi bizonyos, hogy az intézmény vendégei túl sok intimitást nem élvezhettek.      

                                       Sabratha romjai

                               Közvécé az ókorból

                       A sabrathai színház (állítólag 10 ezer személyes volt)

                                 Relief a színpad előterében

   Megint nyugat felé tartunk, de jóval hosszabb távra. A cél Ghadames, jó 600 kilométerre Tripolitól. Amúgy nem rohanunk, addig még megnézünk egy és mást. Hogy mit, illetve hogyan jutunk el végül a Szahara kellős közepére, megtudhatják a következő részekből, és a legvégén még Tripoliba is visszatérünk.

Előző fejezetek itt (még előzőbbek   az ARCHÍVUMban)

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/09/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran-_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/17/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/05/03/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran_3_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

                                                                             Grönland, 2008

(folytatás)

Borjadzó gleccsert látni nagy élmény, ám az Equip Sermia mozgása semmiség ahhoz képest, amit a következőkben látni ugyan nem láttunk, de tapasztaltunk. Még aznap délután beevickélünk Ilulissatba, a sziget első számú turistaparadicsomába, merthogy innen indulnak mindenféle vízi és légi túrák a környékre (Ilulissat grönlandiul jéghegyet jelent). A közeli Jég-fjordba csak úgy okádja jéghegyeit a 32 kilométer hosszú, 10 kilométer széles, helyenként 1000 méteres jégvastagságú Sermeq Kujalleq gleccser, mely az antarktisziakon kívül a világ legproduktívabb jégárja. Míg egy átlagos gleccser napi 1 métert, ez 25 métert nyomul elő naponta, és bőkezűen veti le fölös jegét. A fjordba másnap reggel hétkor kis hajóval, az első csoporttal megyek ki, nem túl jó kilátásokkal. Pokoli köd terül a vízre, s mindez akkor kezd igazán drámaivá válni, amikor a hajócska nyöszörgő testtel küzdi előre magát az összefüggő, nyomunkban tüstént összezáruló jégtömegben. Az még hagyján, hogy kolosszális jéghegyek homályba vesző kontúrjain kívül semmit sem látunk 25 euróért, de „vagy itt döglünk meg, vagy életünk legmisztikusabb élményében lesz részünk” – imigyen fejezem ki kétségeimet utastársaimnak. Egyetlen reményem a helyi utazási iroda részéről kísérőnkül szegődött fiatal dán lány, aki amúgy Koppenhágában egyetemista, és nyári munkára jött Grönlandra. Az nem lehet, hogy egy ilyen szépség nyomorultul, idő előtt itt pusztuljon. Végül megúsztuk, ám ha kora délután kárpótlásul el nem visznek ugyanerre a közel háromórás útra, sosem tudom meg, mit veszítek. A víz feltisztult, a hajó fölé emelkedő jéghegyek a legpompásabb sarkvidéki napfényben fürödtek (a hajó fedélzetén 18 fokot mértünk!), s megmutatták a hullámzás és az olvadás során kialakuló, minden képzeletet felülmúló formagazdagságukat. A fjord és a gleccser a világörökség része.

            Kora reggeli horror az Ísfjordban ("vagy itt döglünk meg, vagy...)

                                               Napközben a hajón 18 fokot is mértünk

                             Kora délutáni csodák - ugyanott

     Ha már minden ilyen szerencsésen alakult, nem is nagyon bántam, hogy elmaradt a délelőtti helikoptertúrám a jégmező és a gleccser fölött. A fenét nem bántam! A Spitzbergákon azért nem jött össze, mert rossz volt az idő, Patagóniában meg azért, mert szintén rossz volt az idő. Viszont Alaszka kétszer is megvolt a levegőből! Itt csupán az történt, hogy a helikoptert egy beteg kórházba szállításához vették igénybe, ami nyilván elsőbbséget élvez a turistákkal szemben. Amúgy az ára is elég horrorisztikus.

   Ilulissatot 1741-ben alapították, de a közelében már Kr. e. 1600 körül éltek eszkimók. Amikor dán kereskedők 1727-ben először szálltak itt partra, mintegy 250 fős eszkimó kolóniát találtak. A város színes házait ma 4300-an lakják, jórészt halászatból és halfeldolgozásból élnek.

                               Ilulissat

                           Halászhajó a kikötőben

      Ilulissat valóságos nagyváros hajóutunk utolsó állomása, a Kangerlussuaq-fjord bejáratánál fekvő, 130 lakosú Itilleq falucskához képest. Itt nyoma sincs az elemekből épült sorházaknak, mindenki úgy építkezett, ahogy tudott; elég szerényen. Kis halászcsónakok mellett kötnek ki zodiacjaink, a zsákmányt egyenest hűtőházba viszik. A parton néhány megnyúzott, kibelezett fókatetem hever, elég gyomorforgató látvány, de hát az ittenieknek szabad fókára is vadászniuk. Egyik házikó tornácán valami meghatározhatatlan szárazföldi emlős (talán rénszarvas) combja szárad, mosott ruhák lengedeznek a tomboló nyárban, anyukák kicsinyeiket napfürdőztetik, a srácok fociznak, bicikliznek. Benézek a vegyesboltba, a választék igencsak szűkös, főleg konzervféle, meg persze ital; gyümölcs, zöldség alig. Bemehetünk az iskolába is. Annyi a számítógép, ahány a tanuló és tanár. A falakon a gyerekek képe, névvel. Szinte mind eszkimó, de némelyik keresztneve már nyugati. Például: Laura, Hjalte, Laila, de van Tuua, Aqqalu és Paarnnannguaq is. Egy táblán alapszavak, angolul, dánul, eszkimóul: anya – anaana, apa – ataata, fiú – nukappiaraq, lány – niviarsiaraq.

                          Szegényes, átlagos lakóház Itilleqben

                                   De legalább a környéke gyönyörű

                          Fókára vadászni szabad

                                  Szárad a rénszarvascomb

                          A tökéletesen felszerelt iskola

                             Tanuljunk eszkimóul (vagy dánul)!

      Hogy milyen nyelv a grönlandi eszkimó? Túl azon, hogy a világ leghosszabb szavaival büszkélkedhet és átkozottul nehéz (a sziget immár hivatalos nyelve, de dánul is szinte mindenki beszél), csupán annyi tudok róla, hogy a kanadai eszkimó, vagyis inuit nyelvek rokona, hiszen az ősök Észak-Kanada szigetein át vándorolva jutottak el idáig. A legtöbb régészeti lelet a nagyjából négy és félezer évvel ezelőtti betelepülés korából éppen a Disko-sziget környékéről került elő. Amúgy Dorte, az egyik túravezetőnk, szokásához híven, megfürdött az öböl vizében. Akkor meg mertem kérdezni, hány éves. Hetvennégy!

     A jelenlegi populáció a XI. századtól számított thulei kultúra népeinek leszármazottja. 986-tól már jelen voltak a norvégiai és izlandi vikingek is, ám csupán 3-4 évszázadig. A „kis jégkorszak” hidege, az éhínség, és az őslakókkal való konfliktusok elűzték őket. 1721-től dán kereskedők jelentek meg a délnyugati partvidéken és Godthåb (jó remény) néven kis kolóniát hoztak létre. 1931-ben Norvégia igényt jelentett be a sziget délkeleti részére, ám a nemzetközi bíróság Dánia javára döntött, s ezzel Grönland dán külbirtokká vált. Már a második világháborút követően kezdtek bontakozni az önállósodási törekvések, s bár Grönland 1953-ban Dánia szerves részévé vált, 1979-ben széleskörű autonómiát kapott. Ez tovább szélesedett egy 2008-as referendum nyomán. Továbbra is a dán uralkodó az államfő, Dánia kezeli a pénz-, a külpolitikai és a védelmi ügyeket, az összes többit viszont Grönland kormánya, illetve 31 fős parlamentje (két képviselőjük a dán parlamentnek is tagja). Grönland gazdasági-halászati jogi megfontolásból kilépett az Európai Közösségből, az Uniónak sem tagja. (Ezért kellett érkezésnél-indulásnál útlevelünket bemutatni.) Pénzneme ma is a dán korona, van saját himnusza, címere, zászlaja, és természetesen inuit neve is: Kalaallit Nunaat. A helyiek, azt hiszem, addig nem nyugszanak, amíg a teljes függetlenséget el nem érik, de hogy mihez kezdenének hatalmas országukkal, tán maguk sem sejtik. Tudván, hogy máris folyik a harc a sarkvidék ásványkincseinek kiaknázási jogaiért, nem sok kétségünk lehet afelől, hogy a térség nagyhatalmai egyfajta újgyarmatosítást hajtanának végre, magyarán koncessziót szereznének Grönland természeti vagyonának kiaknázására, amire az önálló sziget képtelen volna.

      Kora reggel érkezünk vissza Kangerlussuaqba, az esti napfényben még megcsodálhatjuk a hegyekkel szegélyezett keskeny fjord pompáját, valamint három, nem egészen váratlanul felbukkanó hosszúszárnyú (púpos) bálnát. A kapitány egy bizonyos szakaszon mindig szokta látni őket, most sem volt másként; egy emberként rohant mindenki a fedélzetre éjjel féltizenkettő táján.

            Hosszúszárnyú (púpos) bálnák, menetrend szerint

              Amit kifelé jövet nem láttunk: a Kangerlussuaq-fjord partvidéke                     

Eddig a hatalmas grönlandi jégtakaróhoz még nem volt szerencsénk, most elbuszoztunk nagyjából 20–30 kilométerre a várostól a pereméig. Sok időt nem hagytak, de alapjában véve mindegy, hogy száz métert, vagy két kilométert megyünk befelé. Kritikus vidéke ez bolygónknak, évek óta mással sem rémisztgetik a népet, mint hogy annyira befűtöttünk a Földnek, hogy el fog olvadni, és a víz hét méterrel emeli meg a világtenger szintjét. Lehet, végtére is 2,85 millió köbkilométernyi víz van itt jégbe zárva. A jégtakaró nagyjából 3 millió éve kezdett kialakulni. Aránylag sokat tudnak arról, mi történt az utóbbi 110 ezer évben, hiszen 1989 és 1993 között két fúrást is mélyítettek a jégbe és a mintákat alaposan kielemezték. Ezekből az derült ki, hogy Grönland, és valószínűleg az egész Föld, ezen időszak során számos drasztikus klímaváltozáson esett át, méghozzá nagyon rövid, néhány évtizedes periódusok alatt, amikor nem hat-hétmilliárd ember szén-dioxidja okádta tele a légkört. Az ún. Dansgaard–Oeshger-események gyors, melegedő időszakokat jelölnek; előfordult az is, hogy 11 500 éve Grönland évi középhőmérséklete négy évtized alatt 7–8 fokot is emelkedett, majd pár száz év alatt visszasüllyedt. Olvashatunk arról, hogy szinte évről évre növekszik a jégsapka azon területeinek nagysága, ahol gyors az olvadás, és becslések szerint évente 240 köbkilométer jeget veszít el. Ennek nagy többsége a partvidéki gleccserek olvadásából származik. A melegedés miatt viszont több a légnedvesség, így a csapadék is, úgyhogy a jégsapka belseje évi 20–30 centivel vastagodik. A baj viszont az, hogy nagyobb a fogyás, mint a gyarapodás. Afelől viszont, hogy mindez kizárólag antropogén hatásra történik (lásd a múltat), erős kétségeim vannak; nekem lehetnek, végül is nem kapok rengeteg pénzt klímaváltozás-kutatásra.

                           A grönlandi jégtakaró (pereme)

                                                     Olvadás

                                  Visszaérkeztünk (apálykor)

                                Ennyi jutott nekünk Grönland állatvilágából

   Grönland állatvilágából nem sokat kaptunk. Az úton elsuhant pár kóbor rénszarvas, a bozótban megvillant két pézsmatulok (ha ugyan három és fél mázsával lehet villanni), de mire lekecmeregtünk a kocsiról, felszívódtak. Utoljára az Albatros szervezte, a reptér melletti szabadtéri búcsúvacsora és tivornya során láttam rokonaikat, húspogácsa, magyarán fasírt formájában. Megkérdeztem Jonathant, másik, ifjabb túravezetőnket, nem átverés-e, lehetne akár marha is. Láttál Grönlandon egyetlen marhát is? – kérdezett vissza. Hát, azt csakugyan nem.  

                                Pézsmatulok-burger

                                                                     Vége

                                                    (Következik: Líbia)

Előző részek itt: (még előzőbbek az Archívumban)

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/17/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/09/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran-_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

                                   Grönland - 2008

(folytatás) Várost tehát már láttunk, jöhet a terep! Grönlandon a természet közelségéhez nem kell túl nagy távolságokat megtenni a településektől. Az ott van, bár azért gyalogolunk egy-két kilométert. A hetvenes évek, első norvégiai utam óta a tundra szerelmese vagyok, sokkalta jobban kedvelem, mint a trópusokat. A fák kissé hiányoznak, de kárpótol a nyár színgazdagsága; milliónyi parányi virág nyílik a kövek között, nagyjából két hónap alatt kell elintézniük mindent, amit másutt a szerencsésebb sorsú növények tavasztól őszig megélnek. A mohák, zuzmók meg a legzordabb telekkel is dacolnak, nincs az a sziklarepedés, ahol valami kis élet ne verne gyökeret. És a kövek… Agyonsanyargatott, többször meggyűrődött, átkristályosodott kőzetek pompáznak a szürke-fekete-fehér megannyi árnyalatában. Grönland állandó harcban áll Kanadával és Ausztráliával a Föld legidősebb kőzetének birtokosa címéért. Jelenleg Északnyugat-Kanada vezet 4,03 milliárd éves gneiszeivel, Nyugat-Grönlandon az Isua-övezet kőzetei „csak” 3,8 milliárd évesek. Viszont Délnyugat-Grönlandon találták meg a lemeztektonika legősibb, 3,8 milliárd éves nyomait, mégpedig ofiolitok képében, melyek az óceáni kéreg felszínen maradt roncsai. Grönland a kanadai pajzs részeként kezdte meg földtörténeti pályafutását, ilyenképpen földtanilag Amerika része. Igazán lényeges változások a következőkben akkor történtek, amikor a paleozoikumban a Kaledóniai-hegységrendszer kialakult, mely a sziget keleti oldalán, az észak-amerikai Appalache folytatásaként képviselteti magát, és persze folytatódik a vele egykoron összefüggő Eurázsiai-lemezen, a Skandináv-hegységben. Grönland a devon korszak végén kezdett elválni Európától, aztán ez a folyamat a harmadidőszak elején, az Atlanti-óceán kinyílásával egyre gyorsult, és valamivel később Kanadától is elvált. A szétnyílás folyamatát erős vulkánosság kísérte, melynek nyomai a sziget mindkét partvidékén fellelhetők, helyenként több kilométer vastag bazaltképződmények formájában. Számunkra ezekből pont a legvékonyabb, de talán a leglátványosabb jutott másnap, a Disko-szigeten.

                                      A tundra növényei

                                      Agyongyötört kőzetek az ősi múltból

   Újból végighajózván az éjszakát, Qeqertarsuaq (Godhavn – jó kikötő) egyik öblében horgonyzunk le, és zodaicokkal, vagyis motoros gumicsónakokkal szállunk partra, még borús időben. A Disko-sziget déli részén fekszik, ezer méteres, vas-oxidtól kissé vörös bazaltból felépült hegyek lábánál. A 9700 négyzetkilométeres szigetet csupán ezren lakják, a városkát dán bálnavadászok alapították 1773-ban, és jó ideig a régió legfontosabb települése volt. Ma már alig akad munka, sokan elköltöztek, ennek ellenére mutatós, élénk település látszatát kelti. Egy félkör alakú öböl partján terül el, a sekély vízben hatalmas, a fekete fövenyen pedig kis, megfeneklett jéghegymaradványok olvadoznak az előtörő napfényben. Már hajnalban fölkeltem, kimentem a fedélzetre, hogy megpillanthassam első grönlandi jéghegyeinket, most meg itt lebegnek ezerszám.

                           A Disko-sziget partvidéke

                                Első grönlandi jéghegyeim egyike

                                Qeqertarsuaq

     Nem fogják elhinni, mit láttam még. Focipályát. Nem túl szabályos, fű sehol, de kapuk azért vannak. Kötve hinném, hogy akad még ország a földkerekségen, ahol a játékosok meccs közben testközelből jéghegyeket bámulhatnak. Merthogy Grönlandon van futballszövetség (!) négyezer igazolt játékossal, közülük kerül ki az a nyolc csapatnyi, akik a Coca-Cola GM ligában a bajnoki címért vívnak. Nem hivatalos (merthogy Grönland nem tagja a FIFA-nak) válogatott meccset is játszottak már, először 1980-ban, 6:0-ra kikaptak a Feröer-szigetektől. Én, mondjuk, azt vártam volna, hogy a sífutás a legnépszerűbb sportág. De nem! A kézilabda. A férficsapat a 2007-es németországi világbajnokságon 22. lett, ami nem semmiség.

                                      A stadion

                                 Meccs közben ilyeneket is láthatnak

   A nyolcszögletes alaprajzú lutheránus templom („isten tintatartója”) előtt éppen kisebb tömeg gyülekezik, tizenéves fiúk és lányok konfirmálására. A fiúk fekete nadrágban, fehér anorákfélében vagy kékben, a lányok káprázatos színű és díszes népviseletben. És mi ezt pont kikaptuk! Utóbb hivatalosak vagyunk kaffemikre (szó szerint: kávét tessék!), ami a grönlandiak kedvelt időtöltése; szomszédolás-vendégjárás, kávéval, süteménnyel, tereferével. Bár a grönlandiak szeretik a kávét, nem az a lényeg, hanem az együttlét, mely közben megtárgyalhatják a világ dolgait. A mi nyolcas csoportunk egy családi házba kap bebocsátást (a többi nyolcas meg a többibe), csak az asszony van otthon, ő is eszkimó, mint a sziget 57 600 lakójának 88 százaléka (a többi dán). Nekik is van raktáron népviseletük, egyik hölgytársunk fel is próbálja. Rövid fókabőr nadrág, hosszú fókabőr csizma, gazdagon hímezve, gyöngyözve. Évtizedekig száll anyáról lányra. A ház majdnem összkomfortos, elegáns, modern berendezéssel, és ez a majdnem is csak akkor jön elő, amikor felkeresem a mellékhelyiséget. Előre szóltak, hogy a látvány ne tévesszen meg. És tényleg, szabályos angolvécé, csak amikor nyitom a fedelet, látom, hogy egy vastag műanyag zsák rejtezik a belsejében. Öblítés nincs, ha már elkezd telni, összekötik a száját, kirakják az út szélére és valakik valahová elszállítják. Közben eszembe jutott, hogyan oldják meg az egymástól elszigetelt települések energiaellátását, hiszen errefelé nem lehet „országos” vezetékhálózatot kiépíteni. Szóval utánanéztem. 2014-es adatok szerint Grönland áramellátásának 70 százalékát vízerőművek fedezik, öt van belőlük, ezek mind a 90-es évek eleje óta épültek. Azokon a településeken, ahol ilyesmi nincs, olajtüzelésű kis erőműveket alkalmaznak, de láttam napelemtáblákat is, amiknek télen aligha veszik sok hasznát, nyáron annál inkább.

                                            "Isten tintatartója"

                                      ... és a közelében a temető

                                     Gyülekezés a konfirmálásra

                                    Vendéglátónk a kaffemiken

   Jó háromórás gyalogtúrát teszünk a falun kívül, a bazaltok meglepően frissnek tűnnek, pedig legföljebb harmadidőszak végiek (2–3 millió évesek). Hát még a mi öregjeink milyen frissek. Jöttek-caplattak vidáman, rendületlenül. Nem is lehet olyan rossz dán nyugdíjasnak lenni.

                                    Fiatal bazaltok az ősi szigeten

     Mire másnap reggel felébredünk, már 590 kilométerre járunk a sarkkörtől északra, és csendesen lehorgonyzunk Uummannaq városka előtt. Azt beszélik, ez a „grönlandi Riviéra”, mert a legtöbb napsütést kapja. Na hiszen… Egyébként második napunk délutánjáról kitört a sarkvidéki nyár, az út végéig felhőt se nagyon láttunk. A városka egy 1175 méteres, fordított szív alakú, kopár, ám fenséges hegy tövében fekszik. Ahogy túrára menvén végigvonulunk utcáin, kutyák százai ugatnak láncra verve. Törvény írja elő, hogy olvadástól az első hó lehulltáig le kell láncolni a kutyákat. Feladatuk egyébként a szánhúzás, mert az igazi eszkimó télen még mindig szánnal jár vadászni. Hogy mire? Bármire. Fókára, rénszarvasra, pézsmatulokra, sarki rókára. Jegesmedvét ne kérjenek tőlem számon, Grönland délnyugati partvidékén egyáltalán nem élnek. Dorte az egyik túravezetőnk a vállalkozó kedvűeket nemcsak a „szívhegy” előterében emelkedő dombokra hurcolja el, hanem a nagy hegy lábánál álló kunyhóhoz is, mely a „grönlandi Mikulás” háza. Hagyományos stílusú kőépület, karácsony táján mindig közvetítenek innen a dán tévékben. Én csak úgy leheveredek a dombtetőn és bámulom a fjord vizén lebegő jéghegyek iszonyú tömegét. Az utánpótlást öt környékbeli gleccser adja, bár éppenséggel gleccsert nemigen láttunk még. A közhiedelemmel ellentétben Grönland nem egy tetőtől talpig jégbe burkolózó sziget. 2,16 millió négyzetkilométeréből csupán 82 százalékot borít jég. A legnagyobb jégmentes területek nemcsak itt, délnyugaton, hanem északkeleten és északon vannak, ugyanis olyan alacsony a levegő páratartalma, hogy szinte alig van csapadék (Uummannaqban évi 100 mm, viszont a napsütéses órák száma kb. 2000).

                                   A kutyákat nyáron meg kell kötni

                              Uummannaq, a grönlandi Riviéra

                          Hajónk, a Clipper Adventurer a kikötőben

                            Sem a jéghiányra, sem az időjárásra nem lehetett panaszunk

                             Hagyományos grönlandi lakóház

   Hiányoltam a gleccsereket, hát másnap megkaptuk. Már kora reggel az Eqip Sermia gleccser jegében dagonyázunk, bár még jó két óra, mire megközelítjük a jégfalat. Hajónk nem jégtörő, óvatosan kell araszolnunk a tömérdek lebegő jégdarab között. A Disko-öböl északkeleti sarkában járunk, s ez a gleccser azon kevesek egyike, melyhez vízen közel lehet férkőzni. Frontja 4 kilométer hosszú, magasságát 40–50 méterre becsülöm. Legalább két órát várakozunk, mire megmozdul a jégfal. Láttam már borjadzást, de olyan igazit még nem. El se hinnénk, hogy nem is kell túl meleg a folyamat napi beindultához. Ha jó erősen megsüti a nap, már omlik is. Dél tájban már szinte tízpercenként válik le panelház méretű jégkolosszus a falról, a vízbe bukva előbb kiemelkedik, mint jókora bálna, aztán némi hezitálás után visszamerül. Érthető, ha az orrfedélzeten felszolgált ebéd mellől mindenki fél szemmel a gleccserre sandít, nekem például fogalmam sincs, mit ettem, viszont videón van legalább öt príma borjadzásom. Amúgy az őrületbe kergetnek a tévék, amikor a globális felmelegedés illusztrálására mindig borjadzó gleccsert mutatnak. Tessék már elhinni, hogy ez természetes jelenség, a gleccser nem növekedhet ki a világból, így szabadul meg jégfölöslegétől. Ha melegebb a klíma, akkor persze gyorsabban. (folyt. köv.)

                        Az Eqip Sermia gleccser

                             Borjadzás!!!

                             Dől a jégkása

                              Titanicot játszunk

                               Tovább a jeges vizeken

Előző rész itt:

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/04/09/a_vilag_kozepe_8_fejezet_nyaraljon_a_napfenyes_gronlandi_rivieran-_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

korábbi fejezetek az ARCHÍVUMban

                           GRÖNLAND - 2008

Ha már egyszer az ember abban a szerencsében részesítette önmagát, hogy eljuthatott a Déli-sarkvidékre, folytonosan bizsergeti a vágy, hogy körülnézzen a sárgolyó ellentétes oldalán is. Esetemben ez ugyan nem állt fenn, hiszen jóval előbb jártam messze északon (1994-ben a Spitzbergákon), mint délen, ám az utazó gyarló; neki valami kontinensnyi méretű arktiszi vidék a vágya tárgya, irdatlan jégtakaróval, gigászi gleccserekkel. Úgyhogy el kellett mennem Grönlandra (is). Nem vágytam átszelni a jégmezőt gyalog, síelve, magam után vonszolt szánnal, de még motorossal se; kutyással még úgy sem. Elég nekem a partvidék, szédületes hosszúságú fjordjaival, a föléjük magasodó hegyekkel, tengerbe torkolló gleccsereivel, ahol ráadásul még emberekkel is lehet találkozni. És kik mások szerveznek hajóutakat Grönlandra, mint a sziget urai, a dánok. Nem ötezer személyes luxus-óceánjárókkal, hanem úgynevezett kis hajókkal („Small ship adventure”), melyek csak legföljebb százegynéhány utast visznek.

     Az árak… Nos, azok elég borzasztóak, a legolcsóbb kabin ára – egy személyre – alulról súrolta a 3000 eurót (a legdrágább az ötezret), igaz, ebben a Koppenhága-Grönland oda-vissza repülőút ára és a teljes ellátás is benne volt. Szegény közvetítőm, Kriszti (örök hálám neki) az Agránál, tucatnyi e-mailt váltott különféle irodákkal, mire egyik (az Albatros) hajlandónak mutatkozott arra, hogy elfogadnak, ha találnak egy hímnemű dánt, aki megosztja velem kabinját. Egyáltalán, fizessek-e ilyen horribilis összeget egy nyolcnapos útért? (Nota bene! 2008 tavaszán egy euróért még csak kb. csak 240 forintot kellett fizetni!) Ahogy viszont az utazó vénül, eltöpreng. A halottas kocsi nem szokott megállni a bank előtt. Már elmondhatom, egyetlen centjét sem bánom, különösen annak tudatában, hogy a következő évben ugyanez az út 3500 euróba került.

   Találka Koppenhágában, ahová a biztonság kedvéért egy nappal korábban kiutaztam. 1976-ben jártam itt először, első – és legcsóróbb – nyugati hátizsákos utamon. Youth hostelben már nem jutott szállás, máshová meg nem tellett, ilyenkor pedig a pályaudvar az egyetlen menedék. Ám amikor éjféltájt kihúzott az utolsó vonat, a napi szeméttel együtt bennünket, csöveseket is kisöpörtek az utcára; ott ágyaztam meg, sokadmagammal, a járdán. Most előre foglalt szállás vár, macskaugrásnyira a pályaudvartól, melynek bejárata előtt épp azt a kövezetet javították. Azért valami kis emléktáblát elhelyezhettek volna…

     A dán fővárosban, legalábbis a központ környékén térkép nélkül is eligazodom, mondhatni belém vésődött. Az állomástól jobbra mindjárt ott a Tivoli, kicsit odébb a Városháza tér, Andersen szobrával, aztán a hosszú sétálóutca, a Strøget, butikjaival, éttermeivel, ezerszínű turistanépségével. Zöldpatinás tornyok, tömérdek bicikli, kutyáknak speciális utánfutóval. Eltöprengtem pár évvel ezelőtti fotóimon, melyeken a mérhetetlen jólétéről híres Vietnamban Hanoi és Saigon utcáit örökítettem meg, ahol lépni sem lehet a robogók tömegétől. Szegény dánok meg kénytelenek tekerni. Elballagok a Nyhavn-csatornához is, amit úgy 300 éve építettek, hogy a kereskedőhajók bejöhessenek a városközpontba. Ma ennek a partján van a legtöbb bár, söröző, melyekbe beülni oly jól esett volna annak idején. Most megtehetném, de miért fizessek annyit egy Tuborgért, ha harmadannyiért megkapom a szupermarketben.

                                A koppenhágai belváros híres sétálóutcája, a Strøget

                         Szegény dánoknak csak biciklire telik

                              A Nyhavn-csatorna mente

Másnap a reptéren. Uramisten, elhoztak egy egész aggok házát (finomabban: nyugdíjas otthont)? A korátlag úgy hetven (na jó, hatvanöt), többen bottal járnak, és mindenki dánul beszél. (Utólag kiderült, akadt néhány zsenge ötvenes is.) Szikár idős hölgy – Dorte – tartja az eligazítást: vegyünk magunkhoz meleg ruhát, mert megérkeztünk után előbb túrára megyünk, s csak aztán a hajóra, kabinunkban vár a cuccunk. Harminc perccel az indulás után le is szállunk Kangerlussuaq repterén, Délnyugat-Grönlandon (Kezdjenek barátkozni a grönlandi nevekkel!). Jó, ehhez még adjunk négy órát, de azt megnyertük az időeltolódás miatt. Mintha félig átrepültünk volna Amerikába. No, és mivel? Az Air Greenland meggypiros Boeing 757-es gépével, mely igen jól mutat a piszkoszöld növényfoltokkal borított szürke dombok között. Bizony, van grönlandi légitársaság! Kilenc, zömmel kis gép és 16 helikopter szolgálja ki a főleg belföldi úti célokat, Koppenhágával heti hat oda-vissza járta köti össze. A nagy gépek kiszolgálására is alkalmas reptér – eltalálták – eredetileg, 1941-től 1992-ig, amerikai légi bázisként szolgált. Csak emlékeztetőül az esetleges jövőbeli (melyekre még visszatérek) eseményekhez: amikor a náci Németország megszállta Dániát, az Egyesült Államok legott boldogan átvállalta az ellenőrzést a sziget fölött. Igazán szép volt tőlük; Amerika egyenesen imád ellenőrizni függetlenné válni készülő területeket (lásd Kuba, Fülöp-szigetek stb.), bár Grönlandot meg is akarták venni 1946-ban, százmillió dollárért, de Dánia nem adta.

                      Az érkezés pillanatai

                   Kangerlussuaq repülőtere

                          Olvadékvíz-patak a városka környékén

        Még hogy meleg ruha? A reptéri kültéri hőmérő árnyékban 18 fokot mutat, a vakító napsütésben lehet 23–24 is. Rövid buszos túrát teszünk a festőinek korántsem nevezhető városkában. Javarészt konténerelemekből kialakított házait nagyjából ötszázan lakják. Hónak, gleccsernek, egyszóval az elképzelt Grönlandnak nyoma sincs, csak a Qinnguata Kuussua folyó hömpölyög jégolvadék táplálta, hordaléktől szürke vizével a szelíd dombok között. Elvileg pézsmatulkokat kellene látnunk, de hát meleg van most e szőrkolosszusoknak errefelé legelni. Majd a végén elárulom, hol és milyen formában láttam pézsmatulkot.

                      Behajózásra várva az utastársakkal (és némi sörrel)

   Öt körül gyülekezünk a mólónál, nyolcasával beszállunk a zodiacoknak nevezett motoros gumicsónakokba, aztán irány a jó kilométerre horgonyzó hajó. De milyen ismerős nekem ez a hajó! Alig kell keresnem a kabinomat – román szobalány igazít útba, a kulcsomat thai portáslánytól kapom meg – , s amikor ajtót nyitok, vár a meglepetés. Nem, nem egy büdös lábú, hetvenes, falrepesztően horkoló dán atyafi (és sajnos nem is egy Jessica Alba formátumú hölgy), csupán saját hátizsákom. Ez csak egyet jelenthet: nem lesz lakótársam, nincs telt ház. Kereken 90-en utaztunk a 122 személyes (70 fős személyzetű), Clipper Adventurer nevezetű, amúgy a Bahamákon bejegyzett hajón. S hogy miért volt minden oly ismerős? Mert a Clipper – leánykori nevén Alla Taraszova (fénykorát a harmincas években élő szovjet-orosz színésznő) – édestestvére annak a Lyubov Orlovának, mellyel évekkel ezelőtt az Antarktiszon jártam. Ugyanúgy 1975-ben, Jugoszláviában készült szovjet megrendelésre (most amerikai tulajdonú), és ugyanúgy átalakították sarki vizekre, mint azt. Az Orlovának orosz volt a hajózószemélyzete, a Clippernek ellenben abszolút nemzetközi. A kapitány a Feröer-szigetekről való, a főgépész montenegrói, a főszakács indonéz, a pincérek Fülöp-szigetekiek, ráadásul férfiak, úgyhogy, bár faladatukat tökéletesen ellátták, kissé visszasírtam a szép orosz pincérlányokat. Az akkori ausztrál séfet viszont nem, indonézünk klasszissal ízletesebben főzött. Összességében 17 nemzet fiai-lányai alkották a személyzetet. Annál homogénebb az utazóközönség. Egy fiatal olasz nászutas pár és jómagam kivételével valamennyien dánok. (Gondoljuk meg, ha a világból százezrével járnak az emberek olaszországi nászútra, akkor pedig logikus, hogy egy olasz pár a sarkvidékre jöjjön a mézeshétre, nem?) Ez kissé megnehezítette a kommunikációt, mert az „expedíció” nyelve a dán volt, úgyhogy túravezetőink csak nekünk minden fontosabbat elmondtak angolul is, és utastársaink is (hogy ezen miért nem csodálkozom?) beszéltek legalább valamelyest angolul.

                   Hajónk, a Clipper Adventurer (itt éppen egy másik kikötőben)

                             A kabinom (a fürdőszoba nincs rajta, de volt!)

   Egész éjszaka hajóztunk kifelé a közel 180 kilométer hosszú Kangerlussuaq-fjordból, melynek csodaszép mibenlétéről csak visszafelé bizonyosodhattam meg. A fjordot korábban Søndre Strømfjordnak hívták, de az utóbbi években minden grönlandi nevet kapott. Kiérve a nyílt tengerre, hamarosan átszeltük (és átaludtuk) az Északi-sarkkört, és reggel kikötöttünk Sisimiutban (Holsteisborg), mely kereken 6000 lakosával a sziget második legnagyobb városa. Amúgy a fővárosban, Nuukban (Godthåb) is csupán 17 500-an laknak. Sisimiut a legészakabbi, télen is jégmentes kikötő Grönlandon, aminek csak a városka szempontjából van jelentősége. Ha, teszem azt, karácsonyi nagybevásárláshoz szállítanak ide árut, továbbvinni csak légi úton tudnák (már ha lenne erre alkalmas hosszú kifutópályája), ugyanis a települések között nincs szárazföldi összeköttetés. Ennek ellenére, akárcsak a többi városban, itt is szép számmal futnak autók az aszfaltozott utakon. Nyáron heti több kompjárat is közlekedik a nyugati part települései között. Van posta, bank, szálloda, szabadtéri fűtött úszómedence, betoncölöpökön, hogy ne melegítse fel a fagyott talajt, középiskola, halfeldolgozó üzem, de még kínai étterem is. Hát, ez a nyomorult pára, mármint az étteremtulajdonos, hogy került ide, az isten háta mögé? Ült odahaza Kantonban és azon töprengett, vajon hová mehetne, ahol még nincs konkurencia, rábökött a térképre, aztán irány Grönland? Aztán lehet ám, hogy még északabbra, Thuléban meg polárdzsekit és fröccsöntött művirágot árul egy kínai. 

                           A kínai étterem cégtáblája Sisimiutban

  A város helyén már 4500 éve megtelepedtek eszkimók, de a nagyjából ezer évvel ezelőtti viking kirajzáskor már biztosan volt itt település. Egy dán misszionárius révén 1721-ben épült templom, melynek mai változata uralja a kikötő fölé emelkedő dombot. Körülötte parányi skanzent is létrehoztak, ahol hagyományos grönlandi ház is áll, mely kőből épült, a tetejét és a szigetelését pedig tőzeggel oldották meg. A mai lakóházak látványában nincs sok öröme az utazónak; többségükben Dániában előre gyártott elemekből összeszerelt sorházak, de legalább színesek, mint mindenütt északon. A neonzöldtől a liláig minden színvariáció előfordul, így dobják fel az emberek nyomott hangulatát a sötét téli hónapokban. Afelől semmi kétségem, hogy összkomfortosak, s mivel a települések távol vannak egymástól, mindenütt kell lennie hőerőműnek, vízműnek, szennyvízkezelőnek. A domborzat egyenetlenségeit a családi házak mesterien és környezetbarát módon használják ki. Ha nincs elég hely a sziklán a háznak, a kilógó részek cölöpökön állnak. Elő nem fordulhat, hogy itt valamit kirobbantsanak, ledózeroljanak.

                        Nagyjából így néz ki Sisimiut

      Na és a jég? A következő részekben annyi lesz, hogy meg is unjátok (Folyt. köv.)

Előző fejezetek az ARCHÍVUMban

                                                              SRÍ LANKA, 2008

(folytatás) Meglehet, az országot átnevezték Srí Lankára (kb. azt jelenti, fénylő ország), ám a ceyloni tea maradt az, ami. Hogy nézne ki egy díszes dobozon, zacskón az, hogy Srí Lanka-i tea? A ceyloni tea védjegye egyébként a kezében kardot tartó oroszlán. Hogy aztán van-e egyáltalán keze egy oroszlánnak, és mit kezd a kardjával, szimpla heraldikai kérdés, ezen ne akadjunk fenn (az oroszlán egyébként úgy kerül a képbe, hogy a ceylon óind szó jelentése oroszlánsziget) . Ma a tea adja a GDP 15 százalékát, s a 90-es évek közepéig Srí Lanka a világ vezető teaexportőre volt (azóta Kenya megelőzte). Azt hinnénk, valami ősi helyi kultúráról van szó, ám egyáltalán nem ősi. A hollandok a gyarmati időkben még a fahéjjal próbálkoztak, s az angolok is nyűglődtek vele jó ideig, ám a XIX. század első harmadára annyira visszaesett a kereslet, hogy átváltották kávéra. Százezer hektárnyi esőerdőt irtottak ki, ám úgy három évtizeddel az első ültetvények létrehozása után egy betegség súlyos károkat okozott a kávécserjékben, úgyhogy az 1870-es években áttértek a teára, amit részint Kínából, részint Indiából telepítettek be. A nagyüzemi termelést Kandy közelében indította be egy brit vállalkozó, akit még százak követtek. 1971–72-ben a brit tulajdonú ültetvényeket államosították, ám mivel az üzlet nem ment igazán jól, a 90-es évek elejétől elkezdték privatizálni az iparágat. Váltottam pár szót egy férfival a teaültetvények között, azt mondta, a britek idejében jobb volt. Mert minden sokkal szervezettebben ment. A harmadik évezred elején Srí Lanka éves teatermelése meghaladta a 300 ezer tonnát. Itt azért tessék kicsit elgondolkodni! Ezt a – még egyszer – 300 ezer tonnát, minden egyes grammját levelenként kell lecsipegetni a cserjékről, kizárólag kézi munkával. Nem csoda, hogy a kereken 20 milliós lakosságból nagyjából 1 millióan így vagy úgy a teatermesztésben, –feldolgozásban és –kereskedelemben dolgoznak. Különlegesség, hogy a munkások jó része indiai (származású) tamil. Amikor ugyanis a britek létrehozták ültetvényeiket, a többségi szingalézeknek nemigen akaródzott ültetvényeken dolgozni, ők a teraszos rizsműveléshez szoktak. Erre a britek, még a kávékorszakban, legalább százezer tamilt telepítettek át Indiából, akik aztán a teával folytatták.

                    Itt terem a Srí Lanka-i ceyloni tea

     Haputale városkából indulunk a teaültetvényekkel teli hegyek-dombok közti 18 kilométeres gyalogtúrára. Nem messze a várostól rövid időre megállunk Bruno házánál. Kicsi, szerény épület, egyelőre két helyiséggel. Vezetőnk sokgyerekes családban nőtt fel a környéken, most az az álma, hogy itt épít egy kis panziót, ahol majdan létrehozandó saját utazási irodájának utasait is elszállásolja. Amint áthaladunk a kis falvakon, rögvest tapasztaljuk a szomorú tényt, hogy e hegyvidéki népek jóval szegényebben élnek az országos átlagnál. Az ültetvényeken igen alacsonyak a fizetések, a házak elég nyomorultul festenek, bádogtetejüket autógumikkal horgonyozzák le, hogy el ne vigye a szél. Srí Lankát előzetesen afféle miniatűr Indiának képzeltem el, ami az első benyomásokra még meg is áll, de azért nagyon más. Itt azért nincs olyan őrületes tömeges nyomorúság, igaz, mérhetetlen gazdagság jeleit sem látni. A teaszüretelők ma is elsősorban nők és gyerekek, mert a levelek leszedéséhez nagyon finom ujjak kellenek. Mindig csak a legfrissebb leveleket csipegetik le, legföljebb kettőt-hármat egy hajtásról. Csapadékos évszakban hetente, a szárazban kéthetente kell visszatérni ugyanahhoz a cserjéhez. Egy szedő napi adagja 15-20 kiló! A tea 2000 méter fölötti magasságban, évi 1000-1200 milliméteres csapadéknál érzi igazán jól magát, vagyis Srí Lanka felföldje kiválóan alkalmas a termelésre.

                                                 Teaszüret

                              Falvak a teatengerben

                                           ... és a lakóik

     Itt az ideje, hogy nagy vonalakban megismerkedjünk az ország természeti viszonyaival. A sziget mindössze 65 ezer négyzetkilométer területű, három jól elkülönülő topográfiai egységre oszlik: az 1600-2200 méteres átlagmagasságú Központi-felföldre (mely inkább déli), az ezt körülfogó síkságokra, valamint a partvidékre. A sziget alapja ugyanaz a kb. 2 milliárd éves prekambriumi ősmasszívum, ami Indiáé is, főként gránitok és metamorf kőzetek alkotják, melyet üledékes kőzetek kevés helyen és kis vastagságban fednek. Indiától az ún. Ráma hídja választja el, mely javarészt lepusztult mészkőszirtekből áll. Úgy tartják, egykor összefüggő volt és kapcsolatot teremtett a szubkontinenssel. Éghajlatában a monszunhatás érvényesül, de olyan ravaszul, hogy szinte nincs olyan vidéke, ahol az év valamely szakában ne lenne esős évszak. Ottjártamkor, januárban a síkvidéken sem volt elviselhetetlenül meleg, a felföldön esténként kifejezetten hűvös volt. Ja igen, és a teaföldekről láttam azt a bizonyos (2524 méter magas) Pidurutalagalát is. Semmi hegyformája nem volt.  

                             Felföldi táj

                                                   Vízesések a felföldön

   Miközben útban voltunk a déli tengerpart felé és mellesleg csodaszép vízeséseket láttunk, ebédmegállónknál látjuk-halljuk a tévében, hogy a kormánycsapatok egy tamil bázist bombáztak, válaszul egy merényletre. Mikor? Épp akkor. Hol? Tőlünk úgy 30 kilométerre keletre. Ekkor az egyszer láttam Brunót határozottan feszültnek. Elég sietősen távoztunk. Mirissába igyekeztünk, egy kis tengerparti üdülőhelyre, melyet ugyancsak elért a 2004. decemberi cunami. A 30 ezer Srí Lanka-i áldozatot követelő katasztrófa nyomai már nemigen látszanak (vagy csak mi nem láttuk), legföljebb az út szélén néhol hatalmas kupacokban álló faágak, törmelékfélék utaltak rá. Persze, ami nekünk, idegeneknek nem tűnhet fel, az valaminek a hiánya. Mirissa csodálatos, több kilométer hosszú sárga homokos, pálmafás strandjain nyomát sem látjuk a pusztításnak. Az ott van a lelkekben. E partvidéken igen sokan élnek a turizmusból, mely akkortájt éppen nem a cunami utóhatásai, hanem a polgárháború miatt pangott. Amiatt, persze, állandóan panghatna, hiszen az már évtizedek óta tart. Ceylon 1948-ban, India nyomán békésen nyerte el függetlenségét, bár a hivatalos nyelv még jó évtizedig az angol maradt, és az országot a katolikus elit kormányozta. (Az ország nevét 1972-ben változtatták Srí Lankára.) Aztán beindult az eleinte szolid, majd egyre keményebb szingaléz nacionalizmus, mely kiélezte az ellentéteket a 82 százalékot képviselő (zömmel buddhista) szingalézek és a kb. 14 százaléknyi (zömmel hindu) tamil kisebbség között. Ez utóbbiból is kétféle van: az „őslakó” tamilok, akik hosszú évszázadok óta laknak a szigeten, illetve azon tamilok leszármazottai, akiket az ültetvényekre a britek telepítettek át Indiából. (ez utóbbiak felét a függetlenség után repatriálták). A tamilok, akik főleg a sziget északi és keleti részét lakják, már a 60-as években önálló államot akartak létrehozni Tamil Eelam néven, majd 1976-ban létrejött a „Tamil Tigrisek” nevű szeparatista szervezet. Kisebb-nagyobb szünetekkel évtizedeken át lángoltak fel a harcok a kormánycsapatok és a merényletek tucatjait elkövető szakadárok között. A kezdetektől 2007. május 17-ig, amikor a kormányerők végleges megadásra kényszerítették az egyre kisebb területre visszaszorított lázadókat (és az általuk élő pajzsként használt szerencsétlen civileket), kereken 80 ezren haltak meg (csaknem harmaduk civil), a harcok utolsó hónapjaiban pedig becslés szerint 20 ezer polgári áldozata volt az öldöklésnek.

                             A déli tengerpart Mirissánál

     Ott, mármint a végénél mi még nem tartunk, még eltöltünk egy kellemes napot Galle falakkal körülvett (ó)városában, ahol a hajdani gyarmati múlt szinte minden eleme megfigyelhető. A nem túl látványos, ám annál masszívabb erőd egy részét a britek építették, de itt hagyták kezük nyomát a portugálok és a hollandok is. Utóbbiak korából származik az itteni házak zöme is, némely utcának még ma is holland neve van. Elég nagy létszámú muzulmán közösség is él az óvárosban, ahol békében megfér a mecset a keresztény templomokkal.

                             Koloniális épületek Galle-ban

     Galle-tól már csak egy ugrás – ezúttal csakugyan kényelmes vonattal – Colombo, a főváros, bevezető szakaszán, a vasút mentén elég szörnyű nyomornegyedekkel. Amikor a főpályaudvaron 2008. január 20-án leszálltunk, még nem sejthettük, hogy pontosan két héten belül ugyanitt 11 embert öl meg egy öngyilkos merénylő. Pár nappal korábban az általunk is megjárt Dambullában 18-an haltak meg egy hasonló akció során. Akkor még azt hittem, ez az utolsó fél napom Colombóban. Bruno betuszkolt bennünket egy mikrobuszba, végigcsörtettünk a fél városon, hogy egy igen elegáns és méregdrága bevásárló központban vezessük le az út fáradalmait esztelen pénzköltéssel, ám mivel erről önként és azonnal lemondtam, a kocsi szállodánkba fuvarozott. Amellett, hogy Colombo szemmel láthatóan modern és fejlődő nagyváros, nem lehetett nem észrevenni, hogy – ilyet se láttam még – minden kereszteződésnél, középület előtt homokzsákokkal bástyázott géppuskafészkek vannak, annyi a géppisztolyos rendőr és katona, mint égen a csillag, úgyhogy jobbnak láttam gépem esti indulásáig a hotel kényelmét és biztonságát (?) élvezni.

   A hazatérés sem sikerült zökkenőmentesen. Késő este, sokszori ellenőrzés után, végre ott állok a reptéri pultnál, megkapom a beszállókártyámat, aztán rövidesen kiderül, hogy a gépünk műszaki okokból (?) ma már biztosan nem indul el. Úgy három órába telt, mire a kétszázegynéhány utas jegyét átírták a másnap reggeli „mentesítő” járatra, persze, a legnagyobb gond a frankfurti átszállások újraszervezésével volt. Éjfél is elmúlt, mire visszavittek bennünket – azt hiszem – kezdőpontomhoz, Negombóba és a kis szállodában hajnali öt órás ébresztést ígértek. Reggeli? Az nem lesz. Hogyhogy? Na jó, mégis lesz.

   Még valami, befejezésül. Brunóval e-mailben továbbra is kapcsolatban maradtunk, mert pár év múlva felterjesztették a Wanderlust utazási magazin által kiírt „az év idegenvezetője” díjra. Kérte a levélbeli támogatásomat, amit természetesen meg is írtam. Megkapta a harmadik díjat – csak még valami fontosat nem kapott meg. A brit beutazási vízumot, hogy elutazhasson Londonba a díjkiosztásra. Ekkora mocsokságot! Eltelt újabb év, ismét pályázott, újra elküldtem az ajánlásomat. És képzeljék, Bruno nyert! Borzasztóan örültem, ráadásul 2011-ben a brit vízumot is megkapta. Hogy a dolog mégse menjen olyan könnyen, ezúttal valahol útközben lekéste a gépe csatlakozását és szó szerint a legutolsó pillanatban, a Heathrow reptérről esett be a díjátadásra.

                                                 Bruno végül megkapta a díjat

                                                      Vége

Korábbi részek az ARCHÍVUMban                  Következik: GRÖNLAND