Kenya és Tanzánia, 1993

Folytatom tehát a 2001-ben megjelent Utas és Világ című könyvemet, kenyai és tanzániai utam második részével. Ismét felhívom a figyelmet arra, hogy mivel ez az út 1993-ban volt, időközben nagyon sok minden megváltoz(ha)tott. Ahol szükségesnek láttam, aktualizáltam.

Ötödik nap. Reggelinél egy pávián elcsórja a kekszemet, miközben kávéért megyek. Esetleges fürdés reményében belátogatunk a Seronera lodge-ba, ám engedélyt nem kapunk. Az épületet, ahogy jobb helyeken szokás, szépen beledolgozták a természetes környezetbe, mely itt nem más, mint egy koppie. Ez a szó a dél-afrikai afrikaans nyelvből származik (ejtése kopi), nagyon idős gránit-szigethegyeket jelöl, melyeket kerekded formára szobrászott az erózió. Bár alig emelkednek ki a síkságból, élőviláguk mégis eltér a környezetüktől. Különösen kedvelik a gyíkfélék és a szirtiborzok, melyekről azt tartják, hogy az elefántok legközelebbi élő rokonai, legalábbis anatómiailag. Tekintettel arra, hogy a szirtiborzok 30-40 centis testmérete csak alig különbözik az elefántokétól, kénytelen vagyok idehozni a kissé átalakított viccet. Az elefánt és a szirtiborz mennek a hídon. Utóbbi megszólal: figyeled, hogy dübörgünk!  Ma is sok állatot láttunk.

                                   Így néz ki egy koppie (néha egészen máshogyan)

                                                                    Szirtiborz

Hatodik nap. Búcsú a Serengetitől. Ami most következik, saját magam számára is meglepetés, mert amikor nekiláttam az írásnak, még nem így képzeltem. Elhatároztam, hogy kiokosítom magam a vadakból. Összebogarásztam egy csomó könyvet, cikket, ismertetőt, kijegyzeteltem, hány méter magas a zsiráf, mennyit fut százon a gepárd, meddig vemhes az elefánt, hogy lehet megkülönböztetni a kongonit a topitól, milyen az oroszlánok családi élete, melyik állatból hány van, meddig bírja víz alatt a víziló, de most egyszerűen nincs képem ilyenekkel előjönni. (Pontosabban pofám nincs, mert fényképem még csak volna. Ezekben az időkben még nem volt digitális fényképezőgép, így aztán diára ment minden, abból meg mindig kevés volt. Itt a szkennelt változatokat láthatjátok.) Ismeretterjesztés ide vagy oda, valahogy nem fair. Történt, hogy Julius megállt egy kolbászfától úgy ötven méterre, s mutatta, hogy ott a leopárd. Julius ugyanis tudja, melyik fákon szoktak a leopárdok napközben hűsölni. Ott is hevert egy faágon hason fekve, lábait lelógatva. Egy másik kocsiban ott ült egy operatőr és társa, várták, hogy a leopárd csináljon valamit. Tegnap, meg tegnapelőtt is ott láttuk. Alighanem hónapokat töltenek itt. Hazatértem után láttam egy filmet a tévében, mely a leopárdkölykök felcseperedését kíséri végig. (Alighanem a dél-afrikai Joubert házaspár készítette, akik évtizedek óta kutatják, filmezik-fotózzák a nagymacskákat.) Volt szülés, szoptatás, játék, vadászat, evészet, minden. Egy teljes év történései. Hány órát kellett ott ülniük-élniük, mire ezt az egyórányi anyagot összevághatták.  Hány évet kellett eltöltenie Jane Goodallnak a csimpánzok, Dian Fosseynak a hegyi gorillák között és sokaknak másoknak egyéb állatok között, hogy én azt a pár sort róluk - pedig érdekes lehetne - leírhassam. Tudom, persze, az ismeretterjesztő többnyire „hozott anyagból” dolgozik, de ez nekem most nem megy.

                                               Egyetlen leopárdom   

  A Serengetiből távoztunkban, útban szabadtéri ebédlőhelyünk felé még történt egy fontos esemény. Egyszer csak megláttunk egy gyönyörű hímoroszlánt, mely egy fa tövében hűsölt. A legszebb példány volt, ami eddig elénk került. Kissé  odébb egy gazella legelt. Azt persze eddigre már tudtuk, hogy az oroszlánok ilyen dög melegben nem vadásznak, leginkább este vagy hajnalban, de hátha mégis. Oroszlánunk nem mozdult, viszont nekünk készségesen pózolt, mi meg lőttünk ész nélkül. És ekkor történt valami. Akkorát csikordultak a beleim, hogy beleremegett a föld. Említettem, hogy korábban Traceyt, aztán Justint és Maryt is elkapta a futhatnék. Hiába mosakodtunk be minden étkezés előtt, mint egy mellkassebész, ezt nem lehetett megúszni. (Három lavór kellett hozzá. Elsőben szappanos vízzel, a másodikban egy fertőtlenítős folyadékkal kezelt vízben, a harmadikban tiszta vízben, öblítésnek.) Itt álltam tehát a katasztrófa küszöbén. Ha szólok, esetleg azt hinnék, berezeltem az oroszlántól, ha nem szólok… Eltelt pár perc, döntött a józan belátás. Mondom Sarah-nak, ha öt…, de nem is, ha két percen belül nem kuporodhatok le valahova… Mert hát hol van mellékhelyiség a szavanna közepén... Képzeljétek volt! Odébb gurultunk vagy kétszáz métert, szinte berobbantam a kis bódéba… Mondták, csak nyugodtan, ha végeztem, két-három perces sétával elérem az ebédlőhelyet. Jó, de mi van, ha esetleg még ólálkodik a közelben néhány oroszlán? Óvatosan körbelestem, nem ólálkodott.  Egy szó mint száz, ha azt kérdeznétek, mit nem érdemes Afrikába vinni, azt mondanám: hashajtót.

                                                 Az a fenséges hímoroszlán

Korábban többször is szóba kerültek a maszájok, ideje, hogy részletesebben is szóljak róluk. Távolról sem a legnagyobb népcsoport Kelet-Afrikában, sőt, mondhatnám, törpe minoritás, ráadásul elég kései jövevények ezen a tájékon. A 14. századtól kezdve vándoroltak dél felé a Nílus felső folyása vidékéről, megtelepedtek a Kelet-afrikai-árok környékén, a mai Kenya területén, majd a múlt századra már Tanzánia északi részén is. Számuk a két országban együttesen meghaladja a félmilliót vagy talán többet, fene se tudja, nem hinném, hogy gyakori errefelé a népszámlálás. Egy maszáj manapság arról ismerszik fel, hogy - akárcsak ősei ötszáz éve - marhákat legeltet, igen magas termetű, csaknem kopasz, lándzsát hord magával, ruha gyanánt különleges módon a testére tekert, jobbára piros vásznat visel. Ha nem pásztorol és lándzsa helyett gyereket visz a hátán, töméntelen fűzött gyöngyékszert visel és szintúgy majdnem tök kopasz, ám bizonyos másodlagos nemi jelleg domborodik rajta deréktól fölfelé, az is maszáj, csak nő. A Serengetiből távoztunkban abban a ritka szerencsében részesülünk, hogy sofőrünk, Julius (aki különben nem maszáj) közbenjárására bebocsátást nyerünk egy maszáj faluba. Ez nincs benne a programban, úgyhogy extra anyagi áldozattal jár. Egyébként is, ha az ember le akar fényképezni egy maszájt, fizetnie kell, 100 tanzán shillinget, azaz nagyjából húsz forintot. Mindazonáltal videokamerával felszerelkezve egyetlen ügyes svenkeléssel akár tucatnyi maszájt is „lekaszálhatunk'' a normál tarifáért. A falu, vagyis az enkang még maszáj viszonylatban sem mondható nagynak, körülbelül 8-10 kerek kunyhóból áll. A házikók vázát vesszőből készítik, falazat gyanánt pedig sárral kevert tehénganét használnak. Hogy odabenn mi minden lehet, arról nemigen győződhetek meg, mert bár beengednek, ablak és világítás híján semmit se látni, csak egy kiszárított bőrt – talán ez lehet az ágy. Most sokan nyilván megkérdeznék: na, és nincs büdös? Nincs. Füstszag van. Érkezésünk hírére felbolydul a falu apraja-nagyja. Megtudjuk, hogy a főnöknek hat felesége van és jószerével megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb gyereke. Van azután sok marhájuk, de azok most éppen legelnek, továbbá kecskéjük, birkájuk, szamaruk. A maszájok manapság félnomád életmódot folytatnak, azaz állandó településeken élnek, de legeltetni mindig oda hajtják a csordát, ahol van mit. A marhákat csak a legritkább esetben vágják le, a tejüket és a vérüket isszák. Ez utóbbit az állat levágása nélkül, a megcsapolt vénából nyerik. Ha hús kell, kecskét, birkát vágnak, s mivel növényt nem termesztenek, a gabonafélét vásárolják vagy cserélik valamiért. Földet egyáltalán nem művelnek, ezt a hagyományaik valamiért tiltják. Az már korábban is feltűnt, hogy a maszáj falvak még csak véletlenül sem víz mellé települtek, aminek az az egyszerű oka, hogy a vadállatok is a vizet keresik és a környező területeket összetapossák, lelegelik, így semmi nem marad a maszájok állatainak. A vízért az asszonyok járnak, több kilométerre, ezért nagyon takarékosan bánnak vele. Olvastam, ha csak lehet, vizelettel helyettesítik, de hogy mire, elképzelni se tudom. Nem sok Head & Shoulders fogyhat errefelé. Amikor a maszáj lányok épphogy serdülni kezdenek, körülmetélik őket, gyorsan férjhez mennek, vízért, fáért járnak, házat építenek, gyerekeket szülnek, gyöngybizsut készítenek a turistáknak és ezek után még van kedvük mosolyogni. A fiúkat is körülmetélik, úgy 14 éves korukban. Akkor aztán harcossá, moranná válnak. Ekkor nőrokonaik külön falut, manyattát építenek nekik, s ott élnek, míg meg nem házasodnak. Minden korosztálynak megvan a feladata. A kisebbek a falu körül legeltetnek, a nagyobbak távolabb, de oda már igazi harcos is elkíséri őket hosszú botjával és persze lándzsájával. A harcos dolga, hogy védje a falut és az állatokat, no meg hogy eljárjon más falvakba állatot rabolni. Ez maszájéknál ősi és elfogadott szokás. A gyerekekről kellene még írnom, az apró, egy szál rongyba öltöztetett, légylepte arcú, riadt tekintetű kicsikről, az érdeklődő, csillogó szemű, mindenre kíváncsi nagyobbakról, hogy látja-e őket néha orvos, járnak-e iskolába, s hogy mi lesz belőlük, ha felnőnek. Valószínűleg tehénpásztor, aztán harcos, s ha megérik, öregember. Éhen errefelé talán nem halnak, ez nem Etiópia vagy Szomália, s ez is valami. A végén persze ajándékozás. Az egyik csöppség megkapja Tracey „keep smiling'’ kendőjét, elkelnek a reklámszatyrok, a kiürült vizesflaskák, még a műanyag filmtartó dobozkák is, melyből egyet valamelyik harcos rögtön elhelyez a fülcimpájában kialakított hatalmas lyukban. Szétosztok vagy hat tollat, s mikor kászálódnánk be a kocsiba, egyik kissrác hozzám lép egy papír fecnivel, s mutatja frissiben formált ákombákomait. Elajándékozok egy reklámtrikót is. Tessék elképzelni, él valahol az afrikai szavannán egy maszáj pásztor, aki Természet Világa feliratú pólóban terelgeti a marhákat. Ha egy napon arra jár egy riporter a National Geographictól, meg fog pukkadni az irigységtől.

                                      Maszáj kunyhó

                                               Jellegzetes maszáj viselet

                                           Maszáj anya gyermekével (2x)

                                                          Maszáj gyerekek

Olduvai-hasadék! Olyasféle szent helye ez az antropológiának, mint mondjuk Pompeji az ókori régészetnek. Talán innen jöttünk mindannyian. Úgy 1,89 millió éve, amikor kitört az Olmoti-vulkán (a Ngorongorótól kissé északra fekszik), vastag lávarétegek ömlöttek erre a vidékre. Később egy sekély, alkáli vizű tó terpeszkedett el a tájon, melybe újabb vulkánkitörések törmeléket szórtak. Ez a tufa ideális közegnek bizonyult a legkülönfélébb állatok fosszilizálódásához. A rétegek közt találtak elefánt-, zsiráf-, orrszarvú- és antilopcsontokat, s már ez a leletanyag is bőven elegendő lett volna ahhoz, hogy a lelőhelyet híressé tegye. 1911-ben egy német bogarász rovarokat gyűjteni szállt alá a hasadékba, ő talált először csontokat, melyekhez aztán más német kutatók újabbakat is gyűjtöttek. A kollekció berlini kiállítását meglátta egy kenyai születésű, de egyébként angol régész, bizonyos Louis Leakey, aki 1931-ben expedíciót szervezett az Olduvaiba. A történet ettől kezdve már bizonyára ismerős. Felesége, Mary találta meg 1959-ben az első hominidamaradványt, az 1,75 millió évesre datált Australopithecus robustus (kb. 500 köbcentis agytérfogatú) koponyatöredékét. Ezt aztán további fantasztikus leletek követték itt és másutt Kelet-Afrikában (Laetoli, Koobi Fora), új fejezetet írva az antropológia történetében. S ha mindezek után valaki arra számít, hogy a helyszínen bármit is megláthat ős-ősapánk kicsiny koponyájából, az persze csalatkozik. A kis múzeumban csupán állatmaradványokat őriznek (ez sem csekélység), a legértékesebb darabok a Dar es Salaam-i múzeumban vannak. Megtekinthető ellenben a hasadék maga. Ez egy kis kanyonféle, mely kb. 50 km hosszú és 70-90 méter mély. Egy szerkezeti vonal mentén, földrengés során alakult ki, melyet a víz tovább öblöget, már amikor van, hiszen az év nagy részében száraz. A kilátópontról leginkább egy vörösbarna tufarétegekből álló, kipreparálódott. szép formájú tanúhegyecske tűnik szembe, no persze, még csak véletlenül sem ez a kőzet zárta magába az értékes leleteket. Viszont ez a legfotogénebb, úgyhogy aki erre jár, általában ezt a képet viszi magával az Olduvai-hasadékról.

                                            Az Olduvai-hasadék 

  Tábor a Ngorongoro-kráter peremén. Mint minden este, háromfogásos vacsora. A személyzet (már bocsánat, de tényleg az), akárhová is megyünk, előttünk jár pár órával. Kipakolják a tábori konyhát, amely roppant egyszerű. Kell hozzá fél zsák faszén, arra egy vasrács, rá néhány lábas, fazék, meg a belevalók. Van először is leves (Knorr - mindennap új varázslat!), aztán valamilyen húsétel, ma például currys csirke főtt krumplival és párolt zöldséggel, aztán gyümölcssaláta, ilyen közönséges dolgokból, mint papaja, mangó, ananász, banán, passion fruit. Egyszer csak - tört angolsággal - megszólal Cosmos, a segédszakács: Mama, azt hiszem, maláriás vagyok. A mama nem más, mint Sarah, szuahéliül ugyanis így mondják azt, hogy asszonyom. Atyaúristen, még csak ez hiányzik, hogy ez a szerencsétlen végigfertőzzön bennünket. Azt se tudtam, terjed-e a malária emberről emberre. (Amúgy nem terjed). Sok egyebet sem tudtam a maláriáról, mígnem 2009-ben magam is megtapasztaltam, milyen. Szúnyogok terjesztik, az Anopheles nembe tartozók nőstényei, melyek szervezetében paraziták vannak, és csípéskor bekerülhetnek az emberi vérbe. Cosmos kap egy lázcsillapítót, másnap reggel kutyabaja, alighanem mégsem maláriája van. Azért tessék elgondolni, a hatvanas évek elején-közepén élt Afrika sűrűjében egy bantu házaspár, akik úgy döntöttek, hogy újszülött fiuknak a Cosmos nevet adományozzák...

Hetedik nap. Zabkását kapunk reggelire. Aki esetleg nem tudná, az angoloknál a porridge olyan nemzeti reggeli eledelnek számít, mint nálunk mondjuk a bundás kenyér. Na most, a zabkását barna cukorral szokták enni (anélkül - vagy bármi más ízesítés nélkül - ugyanis szerintem ehetetlen, de cukorral is elég borzasztó). Ha netán azt hinnék, hogy itt, a vadon közepén nincs barna cukor, tévednek. Van. Ettől angolok az angolok. Kocsit váltunk, a Nissan nem bírná azt az utat, amit helyette egy terepjáró Toyota gyűr le (majd fel) a kráter belsejében. Útközben maszáj lányokat látunk, egymás mellé állnak négyesével-ötösével és riszálják magukat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy picit fölugranak, közben testüket föntről lefelé elkezdik hullámoztatni, amitől minden, ami rajtuk van, de legfőképpen nagy, színes gyöngyökből varrt kör alakú nyakékük ritmikus lóbálózásba kezd. Szerintem egy sokat próbált koreográfus beleőszülne, mire valami hasonló mutatványra meg tudna tanítani egy magunkfajtát. A riszálás különben felhívás - fotózásra.

   A Ngorongoro-kráter nagyjából 20 km-es legnagyobb átmérőjével, a peremtől számított 500-600 méteres mélységével és 260 négyzetkilométeres területével a földkerekség legnagyobb ép vulkáni kalderája. A hegy - mert eredetileg az volt - eredeti magassága úgy 2 millió éve megközelíthette a Kilimandzsáróét. Amint azonban ez a nagy vulkánokkal gyakorta megesik, a kúpjuk egy-két nagy kitörés során félig-meddig elrepül, s a kráter alja a kiürült hatalmas magmatömeg helyére beroskad. Ennek nyomát, az óriási kalderaudvart láthatjuk manapság a peremről, sok egyebet nemigen. Enyhén bozótos pusztaság, egy kis erdő, egy kiszáradtnak tűnő, fehéren csillogó tómeder, apró patakok, no meg az utak, amelyeken a terepjárók közlekednek. Pedig ami nem látszik, igazából az a legérdekesebb. El se hinné az ember, hogy ezen az aránylag kis területen nagyjából 25 ezer állat - nagyvad! - nyüzsög. Szokás mondani, hogy ezek az állatok a kráter foglyai, ami bizonyos mértékig igaz is, de nem azért, mintha nem tudnának kijönni onnan. Ki is jönnek, az oroszlánok éppúgy, mint a gnúk vagy az elefántok, ám többnyire vissza is térnek, mert a kráterben gyakorlatilag minden van, amire Kelet-Afrika állatainak szüksége lehet. A gnúknak, zebráknak, antilopféléknek a füves síkság, és ami legalább olyan fontos, állandó ivóvízforrás, a vízilovaknak tó, mocsár, az elefántoknak dús legelő és akáciaerdő, a flamingóknak alkáli vizű tó, az oroszlánoknak ott a tömérdek préda, a dögevőknek pedig a maradék. Van persze olyan is, ami nincs. Például zsiráf: nekik túl kevés az akácia, amiről legelészhetnének. A szavanna jellegzetes állatai közül hiányzik még az impala és a topi antilop, és az elefántok közül is csak a bikák járnak le legelészni. Vannak viszont kis flamingók, ők az erősen lúgos vizű Magadi-tóban legelészik az algákat.

                                A Ngorongoro egy része a peremről

   Elsőre mindjárt oroszlánokba botlunk. Épp egy, a mienkhez hasonló kocsit fognak körül néhányan, no, nem ártó szándékkal, pusztán hűsölni vágynak egy kicsit a kocsi árnyékában.  Aránylag jól megy manapság a Ngorongoro oroszlánjainak (kb. 60-70 példány van belőlük, ami ilyen kis területen elég magas szám), ám igen rossz idők jártak rájuk a hatvanas évek legelején. Történt, hogy 1961-62-ben annyi eső esett le a kráterben, hogy több mint fél éven át gondtalanul szaporodhatott egy aprócska légy, mely az oroszlánok vérén élősködik. A szavanna királya, mely leteper egy többmázsás bivalyt, fára mászott, hiénabarlangba bújt, vakaródzott kínjában, de nem bírt az apró fenevaddal. A kráter akkori 70 fős oroszlánnépességéből csak 12 élte túl a légyinváziót. Mindez azonban kiváló alkalmat nyújtott a kutatóknak arra, hogy megvizsgálják, hogyan, milyen genetikai alapokon fejlődött újra a kráter oroszlánpopulációja. Több évig tartó munka eredményeként megállapították, hogy a jelenlegi példányok valamennyien a légycsapást túlélő, illetve a hozzájuk kívülről csatlakozó, összesen tizenöt őstől származnak, ami a hozzá nem értő számára is világossá teszi, hogy nagyfokú beltenyészet alakult ki. Genetikai vizsgálataikat összevetették a Serengeti-síkság oroszlánjain végzettekkel, s az derült ki, genetikai diverzitásuk sokkalta kisebb, mint a nagy, nyílt területeken élőké, ahol gyakorlatilag nincs családon belüli házasság.

                                                    Hűsölő oroszlánok a kráterben  

Meglehet, a tudomány szempontjából érdekesebbek az oroszlánok, ám A LÁTVÁNYT, amit soha nem felejt el, aki itt jár, a legelésző gnúk, zebrák és antilopok nyüzsgő, szinte az egész síkot elborító hatalmas tömege adja. Sosem hittem volna, hogy geográfus létemre egy kráter alján nem a vulkáni formák, a kőzetek szépsége, hanem az állatvilág szinte kézzel fogható közelsége, sűrűsége, változatossága nyűgöz le. Mérsékelt övi ember ilyesmit soha és sehol másutt nem lát, csak itt.  Itt döbbentem rá, hogy eddig meglehetős csőlátással jártam a világot. Csak az élettelen természet érdekelt, hegyeket, vulkánt, gleccsert, sivatagot stb. akartam látni – és előbb-utóbb láttam is. Hiba volt, súlyos hiba, hogy az élővilágra alig fordítottam figyelmet – a látóterem itt nyílt ki igazán.

                                         Állat állat hátán

A kráter állatvilága, bár a kép valamiféle időtlen változatlanságot sejtet, szüntelenül módosul. A legnagyobb állatcsoport, a gnúk száma 8000 és 15 000 közt változik. A varacskos disznók csak a hetvenes évek közepén jelentek meg a kráterben. A varacskos disznó előtt sokáig értetlenül álltam. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy jött egy varacskos disznó, én pedig álltam előtte értetlenül, hanem… Hanem nem értettem. A disznó megvolt, de mi az a varacsk? Nos, az orruk táján levő bibircsókokról, dudorokról kapták a nevüket. Ugyancsak abban az időben kezdtek beszivárogni a kafferbivalyok. Csökken viszont - az orvvadászás következményeként - az orrszarvúak száma. Húsznál is kevesebb maradt belőlük, s ahhoz már szerencse kell, hogy ezekből lásson is az ember néhányat. Itt a keskenyszájú fajuk él. Egy jól megtermett hím is érezheti a fogyás veszélyeit, mert épp a szemünk láttára mutatja csalhatatlan jelét annak, hogy frigyre lépni készül asszonyával. Ezt kivárni azonban nincs időnk, mert egy édésvizű, mocsárral vegyes tavacska, a Gorigor partján már ebédhez gyülekeznek a kocsik. Errefelé nyugalom honol, nincs veszélyes vadállat, ki lehet szállni, legföljebb a buckányi méretű vízilóürülékeket érdemes elkerülni. A vízilovaknak eszük ágában sincs kijönni a vízből, kellemesen eldagonyáznak a hőségben. Mert itt bizony már pokoli meleg van. Hiába jöttük le csupán 600 métert a kráterperemről, még mindig kb. 1800 méteres tengerszint feletti magasságban járunk. Zizegnek a szendvicseket burkoló papírok, az állkapcsok harapásra nyílnak, s ekkor a fejünk fölött megjelennek a barna kányák. Ezek már kimondottan turistákra szakosodtak, mondja is Sarah, hogy élelemmel a kezünkben ki ne szálljunk, mert nemrég egyik utasát, akinek valamely merész kánya a szájából akarta kiragadni a falatot, orvosi kezelésben kellett részesíteni.

                                                   Két orrszarvú a kevésből

     Emberek nem élnek a kráterben. A maszájok a hetvenes évek közepe óta nem lakhatnak lenn, de még a peremén sem. Állataikat viszont lehajthatják enni, inni, sót nyalogatni. (2015 óta már ezt sem engedélyezik.)

Nyolcadik nap. Mára csupán annyi teendőnk akad, hogy ki kell bírnunk üleppel az Arusháig és a Dik Dik Lodge-ig tartó pár órás utat, de el is nyerjük méltó jutalmunkat. Öt nap után tusolás meleg vízzel! Talán nem érdektelen ezúton szólni táborbéli és egyéb higiénés körülményeinkről. Fürödni ugyebár, mint a fentiekből kiderült, nemigen tudtunk. Vizünk volt ugyan, ezt húszliteres fémkannákban hozta az ellátó kocsi, de hogy honnan vették, az ördög tudja, de legalább fertőtlenítették  valamivel. Ebből főztek, ezzel mosogattunk, ebből mostam fogat, néha alighanem le is slukkoltam egy-két kortyot.

    Útközben megragadjuk az alkalmat és meghívjuk Juliust – akitől rövidesen elbúcsúzunk – egy tájjellegű pizzavacsorára. Tracey előszedi kis angol-szuahéli társalgási zsebkönyvét, mutatni akarván, hogy tud ő szuahéliül is rendelni. Megpróbál kiolvasni néhány szót, nem megy neki.  Az a-t e-nek, az i-t rendre áj-nak ejti stb. Az angol anyanyelvűek képtelenek fonetikusan olvasni. Megszokták/elvárják, hogy a világ alkalmazkodjon hozzájuk. Elkérem a könyvet és elkezdem a mondatokat folyékonyan olvasni, ahogy le vannak írva. Julius csak bámul. Te tudsz szuahéliül? Frászt. Egy szót sikerült megjegyeznem: jambo, vagyis dzsambó. Azt jelenti, helló, üdv, szia. 

Kilencedik nap. Vissza Nairobiba. A hotelben csatlakozik hozzánk az út második szakaszának újabb négy résztvevője, két ausztrál, egy új-zélandi, meg egy amerikai.  Vacsora a patinás és előkelő Norfolk Hotelben. Már a 20. század elején is állt, napirenden voltak a lövöldözések, állítólag egy duhaj társaság még rögbizett is a szalon bútorai közt. Szállásunktól, a Boulevard Hoteltől a Norfolk nem több mint 150 méter. Ezt a tekintélyes utat - biztos, ami biztos – taxival, méghozzá igazi, fekete, meglehetősen archív londoni taxival tesszük meg, amit Sarah rendelt ki, mert bár a régi szép idők elmúltak, itt jóformán nem múlik el este anélkül, hogy valakit le ne ütnének és ki ne rabolnának. Ó, boldog, békés szavanna, oroszlánok, leopárdok... Nairobinak manapság (vagyis ottjártom idején) nem egészen 2 millió lakosa van, de a prognózis szerint az ezredfordulóra ez a szám megduplázódik. (És ez így is lett.) Igazán szép karrier egy olyan várostól, amely száz éve még nem is létezett bár az utóbbi időkben inkább bódévárosokkal gyarapodott. Kenya a 19. század nyolcvanas éveiben vált a brit birodalom részévé. Mint köztudott, Afrika belsejének megismerése és meghódítása fokozatosan haladt a tengerpartoktól az egyre nehezebben megközelíthető vidékek felé. Kelet-Afrika legfontosabb kikötője Mombasa volt. Innen indult ki az a vasútvonal, melyet a britek a Viktória-tó irányába kezdtek építeni 1896-ban (az első szerelvény 1901-ben gördült végig a pályán). Az építkezés 1899-ben érte el a mai Nairobi környékét. Itt jelentkezett a legnehezebb szakasz: leereszkedni a rift 2000 méter fölé emelkedő pereméről az aljára, 600 méterre, aztán vissza. Kellett egy bázis, ahonnan ez a rendkívül nagy erőpróbát jelentő feladat irányítható és az utánpótlás megoldható. Erre a legmegfelelőbbnek az a kb. 1600 méter magas, lapos fennsík látszott, amelyen akkoriban még maszájok legeltették állataikat. Saját nyelvükön enairobe-nek, vagyis hideg víznek nevezték a területet átszelő kis vízfolyást, mely később Nairobira változott. Minthogy a fejlődő város lakóit, a vasútépítőket élelmiszerrel is el kellett látni, no meg hogy legyen mit szállítani a vasútnak, a britek a birodalom minden sarkából csábították alattvalóikat olcsó földek - majdani ültetvények - ígéretével. Sokak mellett ekkortájt érkezett ide Karen Blixen, az a dán asszony is, akinek Volt egy farmom Afrikában című regényéből a világhírűvé lett (s számomra kissé érthetetlen okból Távol Afrikától címűre magyarosított) film készült. A farm ma is megvan, megnézhető, de semmi sem eredeti. A közelében – elég szörnyű bódénegyedeken áthaladva – van egy zsiráfközpont, ahol a turisták emelvényekről szó szerint testközelből megfigyelhetik, fotózhatják, sőt meg is etethetik a zsiráfokat.

                                         Zsiráfnyelv

                                                               Zsiráfhátsó

                                                 Zsiráfszem

                                         Zsiráfbőr, belsejében zsiráffal

Tizedik nap. Tiszta ruhát, autót és személyzetet váltva indulunk észak felé a Kelet-afrikai-árok tavaihoz. Az árok (rift) egy geológiai szerkezet; olyan völgyszerű képződmény, ahol a földkéreg fölhasad és az árok két oldala a vulkánosság és földrengések kíséretében lassan távolodik egymástól. Kelet-Afrikában ez a folyamat úgy 20-25 millió éve a ma Afar-háromszögként ismert vidéken, Dzsibuti, Etiópia és Szomália területén kezdődött és ma is ott a legaktívabb. Amit elméletben már sokszor lejátszottak a geológusok, vagyis hogy a rift helyén új óceán születik, ott, az Afar-háromszögben szinte a szemük láttára végbemegy. A terület egy része már a tengerszint alatt fekszik, s a felszín alatt máris folyik a tengervíz beáramlása. Délebbre, ahol most járunk, mindez még odébb van. Az azonban bizonyos, hogy a hasadékvölgy keleti ága, melyet egy múlt századi skót kutató után Gregory-riftnek neveznek, hasonló jövőnek néz elébe. Az árokban, melyben a vulkanikus feltöltődés vastagsága eléri a 2-3 kilométert, manapság zömmel kicsiny és sekély, csekély kivétellel sós-lúgos vizű tavak ülnek. De hogyan is néz ki egy ilyen szerkezet testközelből? Megállunk Nairobitól úgy ötven kilométerrel északra, ott, ahol a terep szintje meghaladja a Magas-Tátra legkiemelkedőbb csúcsainak magasságát is és lábunk alatt úgy hétszáz méter mélyen ott látható a rift feneke. Odalenn nem fortyognak vulkánok, nem reng a föld, ellenben ültetvények kisebb-nagyobb táblái tarkázzák a tájat. Azoknak, akik ott lenn dolgoznak, nyilván fogalmuk sincs róla, hogy egy jövőbeni óceán fenekén élnek.

     Mielőtt elérnénk a Naivasha-tavat, röpke látogatást teszünk a Pokol kapujánál, mely nemzeti park, és nevét a gőzkiáramlásokról kapta, melyek geotermikus erőművet táplálnak. Be ugyan idő híján nem megyünk, de láthatunk egy különlegességet. Vöröses-barna, oszlopos elválású vulkáni kőzeteket. Az ember ránéz, azt gondolja, nyilván bazalt, az szokott ilyen formákat ölteni a kihűlése során. Ez azonban nem bazalt, hanem riolitkőzet. Riolitoszlopokat nem sok helyen látni a világon, e hely a kevesek egyike.

                                         Riolitoszlopok a Pokol kapujánál

A Naivasha-tó különlegességszámba megy ezen a vidéken, ugyanis édesvizű. Csaknem 1900 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, s ugyancsak maszájok birtokolta terület volt a fehérek megjelenése előtt. Édesvizű mivolta már csak azért is különleges, mert nincs lefolyása. A feltevések szerint valahol a felszín alatt csapolódik le. Vízszintje az elmúlt száz évben rendkívül rapszodikusan változott. Az ötvenes években pl. csaknem kiszáradt, medrének tekintélyes részét akkoriban meg is művelték. Azt a rengeteg szamárságot azonban, amit az elmúlt évtizedekben különféle állatok és növények betelepítésével az ember művelt, fölsorolni is nehéz volna. A tó partján áll Elsamere, egy kis múzeum és kutatóház, annak az osztrák származású, s harmadik, svéd férje nevén ismert asszonynak, Joy Adamsonnak a háza, aki az oroszlánok körében végzett megfigyelései révén vált világhírűvé. Ha valaki nem tudná, ő volt Elza „anyja”. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy ő szülte az oroszlánt, csupán felnevelte, gondozta az elárvult kölyköt. Megmutatják az életéről szóló dokumentumfilmet, a könyvtárat, melyben kiállították az Elza-történetek összes lefordított (köztük magyar) változatát is. A kert akáciáinak ágain hosszú farkú kolobuszmajmok viháncolnak. Oroszlán már nincs a környéken.

                                                         Kolobusz  

Ha már az akácia szóba került, már korábban felfigyeltem egy furcsaságra. Elég sok ágon láttam a tövisek tövében kis gumószerű képződményeket. Sarah elmondta, hogy ezekben hangyák élnek, a fából táplálkoznak. Az már csak később derült ki, hogy miért jó ez az akáciának. Pár évvel ezelőtt kísérletileg is kimutatták, hogy a hangyák kétszeresen is védelmet nyújtanak a növénynek. Közismert, hogy az elefántok kedvelik az akáciaféléket, azt viszont nem, ha a hangyák az ormányukba másznak, ezért – tapasztalat útján – elkerülik az ilyeneket. A hangyák ezen kívül olyan vegyi anyagokat is termelnek, melyek védetté teszik a leveleket bizonyos betegségek ellen.   

                                         Akáciaág hangyafészkekkel

 Tizenegyedik  nap. A nap első különleges eseménye: áthaladunk az Egyenlítőn. Száraz lábbal, azaz nem a levegőben ilyen aktusban még nem volt részem. Egy szuvenírárus asszony közeleg, mondja, most következik a „demonsztrésön”. Egyik kezében lapos fenekű, az alján csöppet lyukas tálka, a másikban korsó, azzal önti bele a vizet. Megáll pont az Egyenlítőt jelző tábla alatt és önti. Láss csodát, a víz forgás nélkül lecsorog, ezt egy, az edénykébe helyezett száraz ágacska mozdulatlansága jelzi. Elmegyünk vagy 15-20 méterre az északi féltekére, s a víz, ahogy az a nagykönyvben megíratott, az óramutató járásával megegyező irányban pörög lefelé. Ugyanez a déli félgömbön ellenkező irányban. Na már most, hazatérve megkérdeztem tanult fizikus kollégákat, lehetséges-e, hogy ez a törvényszerűség ilyen kicsiny távolságon belül érvényesüljön. Azt mondták, nem, valami trükk lehet a dologban.

    Tábor a Baringo-tó partján, alig 970 méteres magasságban. Egész utunk során ez a legmélyebb pont, amit érintünk, ennek megfelelően iszonyú meleg van. Most kezdjük csak értékelni igazán a fennsíkok kellemes hűvösségének áldásait. Este vízilólesre megyünk. Ezek a behemótok (2-3 tonnásak) leginkább éjszaka táplálkoznak. 40-50 kiló zöldfélét is megesznek. Ücsörgünk egy darabig, az ember egy idő után már minden bokrot hippónak néz, de csak nem jönnek.

Tizenkettedik nap. Csónaktúrára visznek bennünket, ami csaknem szó szerint értendő, mert a part menti víz olyan sekély, hogy kísérőinknek legalább ötven métert kell (velünk együtt) bevontatni a ladikot, hogy a motort is be tudják indítani. Egyébként a Baringo is édesvizű (és rejtélyes módon ugyancsak nincs lefolyása),  ráadásul vörös a belehordott, bemosott rengeteg iszaptól. A tóban több sziget is van, egyiken partra is szállunk. Vulkáni vidékre utal, hogy buzgón böfögő, spriccelő melegforrásokat, kénkiválásokat is látunk. Végre megtaláljuk a vízilovakat, ott csorgunk el tőlük pár méterre, s mivel nagyon zokon veszik a motor bőgését, nemtetszésük láttán jobbnak látjuk sürgősen továbbállni. Egyébként a vízilovak több embert ölnek meg évente Afrikába, mint bármely ragadozó. Rendkívüli elszántsággal védik a területüket és a kölykeiket, és roppant súlyuk ellenére a szárazföldön rendkívül gyorsak. Most pedig egy kis háttértörténet következik arról, hogyan (is) készülnek a természetfilmek. A snittek többsége persze a maga természetes módján. Ül az operatőr valahol, fa tetején, esetleg vízben gubbasztva akár heteken át és várja, hogy történjen valami. Előfordul azonban, hogy preparálják ezeket a történéseket. Mert például mi van akkor, ha azt akarjuk lefilmezni, hogyan kapja el a halat a halászsas (igazából lármás rétisasnak hívják, de én itt se rétet nem látok, se lármát nem hallok) és kicsi az esély arra, hogy pont kameralőtávolban történik a dolog? Kísérőink behoztak a csónakkal néhány kis halat, bedobták a vízbe és füttyentettek.  Egy perc sem telt bele, már ott csapott le mellettünk a halászsas, mely addig egy közeli fa tetején állomásozott. A mutatványt még vagy ötször megismételték. Hal be, füttyszó, sas jött.  

                                                  Halászsas  

Egyébként komoly gondban lehetnek az Afrikában dolgozó természetfilmesek. A tévétársaságoknál már kazlakban állnak a Serengetiben, a Marában, a Krugerben, az Etoshában, az Okavango-deltában stb. készült természetfilmek. Csak úgy simán fölvenni, hogyan vadászik az oroszlán, a gepárd, a leopárd, hogyan szül a gnú vagy a zsiráf, már smafu. Ilyeneket százszor látott már a néző; túl magasra tették az ingerküszöbét, egyre újabb dolgokat kell kitalálni. Megérjük, hogy kamera lesz a vadászó oroszlán fején, benézhetünk a termeszvárak belsejébe, heteken át követhetjük a szurikátacsaládok életét, és még ki tudja, miket fognak kitalálni. 

Tizenharmadik nap. Aki egymillió flamingót akar együtt látni, a Nakuru-tóhoz jöjjön. (Vagy a Bogoria-tóhoz, amit – tele flamingóval – láttunk is útközben, de hát nem lehet minden csip-csup tónál megállni.) Megeshet, persze, hogy egy darabot sem lát, mert a flamingóknak az a szokásuk, hogy ha valahol elunják magukat, mintegy varázsütésre egyik napról a másikra továbbállnak egy tóval. Ezek a rózsaszín tollazatú, gyönyörűséges madarak kimondottan az alkáli tavakban érzik jól magukat, mert az ilyen vizekben tenyésznek azok a kékalgák és diatómamoszatok, amelyekkel táplálkoznak. Ott ácsorognak bokáig (vajon hol lehet egy flamingó bokája?) abban a maró, lúgos lében és legelnek megállás nélkül. Amikor eljön az ideje, iszapból fészket építenek, melynek pereme épp a vízszint fölé ér, és költenek. Időnként persze el kell menniük élelemért meg inni (naná, hogy nem a lúgosat isszák) és csodák csodájára mindig visszatalálnak a sajátjukhoz.

                                Flamingók a Nakuru-tóban

Kora este vacsorához készülünk az egyik kempingben, melynek egyetlen felszerelése egy vízcsap (meg talán az árnyékszék). Miközben kísérőink a vacsorát készítik, lövésre készen tartják a csúzlit, ugyanis sorban jönnek a páviánok, a földkerekség alighanem legszemtelenebb majmai. Enni szeretnének és ezt lopás megvalósításával képzelik el. Ezért kell a csúzli, a szép vagy a csúnya szó nem használ. Aztán látom, hogy egyik pávián odamegy a vízcsaphoz, megengedi a vizet, alátartott fejjel jót iszik. Elzárni egyelőre még nem tudja (vagy nem is akarja), de előbb-utóbb ez is menni fog neki.  

Tizennegyedik nap. A földkerekség legrosszabb útjára kanyarodva indulunk a Serengeti kenyai folytatása, a Maszáj Mara Vadrezervátum felé. Az útban az a borzalmas, hogy le van aszfaltozva, de bár ne volna. Ekkora kátyúkat talán csak szándékosan lehet robbantani. Úgy 50-100 méterenként feltűnik egy „karbantartó” munkás, aki kalapácsával nagyobb köveket püföl és az apraját beletömködi a kátyúba. Szegény az ország, megértem, de azt nem, hogy miért pont az első számú természeti látványosságához vezető utat hagyják utoljára. (Hallottam, hogy azóta – miután valami fontos kormányzati ember arra járt – rendbe hozták. A dolog tehát ott is pontosan úgy működik, mint mifelénk.)

Tizenötödik és tizenhatodik nap. Hajnal hasadtakor indulunk vadlesre. Feltűnően sok a dög, félig vagy egészen lecsupaszított csontok mindenfelé, még a faágakon is. A leopárdok szokása, hogy zsákmányukat felhurcolják az ágak közé. Egy oroszlán egy fél gazellát cipel, odább marabuk és keselyűk cibálják csőrükkel egy immár felismerhetetlen állat maradványait. Aztán egyszer csak egy rakás kocsit látunk egy domboldal felé közelíteni. Ez pedig annak a jele, hogy valami történik. A történésnek már csak a következményeit látjuk. Egy megtermett hím oroszlán a nyakánál fogva a földre szorít egy bivalyt, melynek hátsó részeit már tépi is fel egy nőstény. A bivaly még él, hörög, rúgkapál, de már mindhiába.  A nőstény időnként nagy darabokat szakít ki a hasából, véres pofáját felénk fordítja (gyomrunkban liftezik a reggeli) és ez így megy negyedórán át. Amikor a bivaly már kilehelte a lelkét, a hím gondol egyet, röpke tíz másodpercig tartó szerelmi szolgálatra ösztökéli hitvesét, aztán esznek tovább. A hímoroszlánok alighanem a szex világbajnokai. Néhány perces szünetek beiktatásával órákon át tettre készek, ha fogamzóképes nőstényt találnak. És nincs ám duma, hogy fáj a fejem, meg hasonlók.

                                               Oroszlánok reggelije

                                                Oroszlánszex

                                           Egy fenséges hím, jól belőtt séróval

Megyünk tovább, lépten-nyomon oroszlánok. Ha éppen nem csinálnak semmit, már meg se állunk. Egyébként sem csinál itt senki semmit. Pihennek. A ragadozók - talán a gepárd kivételével – a sötétség leple alatt dolgoznak. Időnként felbukkan egy foltos hiéna, egy fa alatt gepárdmama hűsöl még vaksi kicsinyeivel, odébb két felnőtt gepárd figyeli rendíthetetlen nyugalommal, mint vonul el mellettük néhány gnú. Végre közelről is látunk elefántokat. Úgy adódik, hogy egyszer majdnem túl közelről is, de sikerül kihátrálnunk. A Mara-folyóban (melyen a vándorló gnúk is át szoktak kelni vándorlásaik során, és a krokodilok hatalmas vérfürdőt rendeznek közöttük) vagy harminc víziló dagonyázik. Ott ücsörgünk óra hosszat, ezalatt mindössze annyi történik, hogy három monstrum kikecmereg a partra, megáll és úgy marad. Bőrükből apró madarak csipegetik az élősködőket.

                                                    Unatkozó gepárdtestvérek

                                             Gepárdanya a kölykeivel

                                   Érdeklődő víziló a Mara-folyónál

    Este népitánc-csoport jön át a szomszéd maszáj faluból. Nem hivatásosak, csak egy tál meleg ételért, kevéske pénzért, ajándékért produkálják magukat. A videokamera számára kevés a fény, de veszem rendületlenül. Hmmm - jááá, hmmm - jááá (ez a ritmus), ennyit, meg néhány homályos alakot sikerült szalagra vennem.

Tizenhetedik nap. Búcsúvacsora Nairobiban, a Carnivore étteremben, mely, mint a neve is mutatja, húsevőknek való. Egy izzó katlan fölött vasnyársakon sül a pecsenye, úgy hordják a pincérek sorban az asztalokhoz. Csirke, marha, bárány, no és minden este más, háromféle vadhús. Nekünk zebrához, impalához és krokodilhoz volt szerencsénk. A legtöbben idehaza az utóbbi felől érdeklődtek: na, és milyen volt? Milyen, milyen? Hát krokodilízű! A hely specialitása a dawa nevezetű koktél. Vodka az alapja, abba tesznek némi cukrot, mézet és lime-ot, plusz jó néhány jégkockát. Maga a szó egyébként orvosságot jelent. Azért csak óvatosan szopogassuk!

Tizennyolcadik nap. A taxisofőrnek, aki a reptérre fuvaroz, jó előre (de már csak félúton) bejelentem, hogy baj lesz a fizetéssel. Van ugyan egy ötvendollárosom, de egészben. Felbontani tízesekre egyik bank se akarja. (Közben dicsérem a főváros szépségeit.) A végén előguberálom az összes maradék aprómat, feláldozom a napszemüvegem, egy tollat, egy konzervnyitót, egy üresen maradt jegyzetfüzetet (egy büdös sort le nem írtam) és persze a szokásos Természet Világa-pólót. Úgyhogy ha valaki Nairobiba érkezve napszemüveges, Természet Világa feliratos pólót viselő, jegyzetelő és konzervet nyitó fekete taxisofőrt lát, nagyon ne legyen meglepve.

    Aztán lassan hazaér az ember, elolvasgatja az időközben felgyülemlett újságokat és legszívesebben azonnal indulna vissza a vadállatok közé.

Az előző rész itt olvasható: https://nemethgeza11.blog.hu/2021/12/19/utas_es_vilag_2_fejezet

Sűrű volt a második izlandi napunk, viszont tartalmas. Volt bálnanézés (és –látás), tó kráterekkel, bazaltorgia (nem orgona, az majd később), geotermális vidék, két jókora vízesés, nem csoda, hogy már sűrű, sötét estében kellett megtalálnunk a szállásunkat. Fogytán a benzin, tankolni kéne. Az izlandi benzinkutak többsége önkiszolgáló, de teljesen. Ember sehol. Találunk egy kutat, nem tudjuk működésre bírni, ezért még potyára autózunk vagy húsz kilométert a következőig, aztán vissza, majd rátérünk egy iszonyatos, három számjeggyel jelölt bekötőútra, ami Izlandon már eleve nem jelent jót. A kb. 30 kilométert több mint egy óra alatt sikerült megtennünk, így éjfél elmúlt, mire Húseybe, a szállásunkhoz érkeztünk. Nos, Húsey nem város, nem falu, csupán egy farm, mely nagyjából két-három épületből áll. Hallózunk, zörgetünk, kopogtatunk, mire úgy tíz perc után előkerül a háziasszony és némileg bosszúsan ránk pirít a kései érkezés miatt, aztán valahova áttelepíti a helyünkre befészkelt kis társaságot. Elég hideg volt, ment a fűtés.

                                                              Húsey, városkapu

                                                                                A farm

                                                                          A fókák

                                                               Ez csak úgy útba esett

Reggel, távoztunkban lovas turistákat látunk (a lovagoltatás a ház egyik specialitása), no meg a távolban lustán heverésző fókákat, de hogy milyen fajtát, azt nem sikerült kideríteni. Az viszont kiderült, hogy ez a földnyelv két patak közé ékelődöt be, melyek egyenest a közeli tengerbe tartanak. Ha már elkeveredtünk a keleti partvidékre, elcsábítom társaimat Seyðisfjörðurba, puszta nosztalgia végett.  Ide érkeztem hajóval 1979 nyarán, Bergenből. Ugyanannak a feröeri társaságnak, a Smyril Line-nak a hajója hetente egyszer még ma is jár, igaz, már csak Feröerről és Dániából. Bár a hely régóta lakott, város(ka)ként csak a 19. század közepe óta tartják számon, amikor norvég halászok elkezdtek faházakat építeni. Ezt aztán utódaik is folytatták, úgyhogy a nem egészen 700 fős településen sok szép régi faépület látható. Az élményt erősen mérsékli, hogy keményen fúj a szél és szakad az eső. Ez így is megy tovább estig, úgyhogy a mai napunknak lőttek. Nem is voltak nagy terveink, csupán eljutni Berunesig, ami nem is egy településnek, hanem egy hosztelnek a neve, a keleti parti fjordvidéken. 

                                                    Seyðisfjörður

   Szerencsére verőfényes napra virradtunk, hiszen mára ígérkezik utazásunk egyik fénypontja, a Jökulsárlón lagúna. 1979-ben éppen egy jó stoppot kaptam ki, vígan száguldottunk nyolcvannal a salakos úton, amikor megpillantottam. Állj, plíz! Akkor is csodás idő volt, leültem a vízpartra és vagy két órát bámultam a gleccsert, illetve a róla leváló kis jéghegyeket, amint szelíden lebegnek a vízen a tenger felé. Teljesen egyedül voltam, mármint emberileg, mert néhány sarki csér kemény támadásokat intézett ellenem, amikor a fészkeik felé merészkedtem. Persze, mit tudtam én, hol a fészkük, ők viszont tudták és kőkeményen védték. Szóval, egyedül voltam. A civilizációra csupán a lagúna vizét levezető patakon átívelő, kissé az Erzsébetre hajazó függőhíd emlékeztetett. Most? Mint a búcsúban. Minimum száz autó parkolt a környéken, kávézó, ajándékbolt, motorcsónaktúrák, miegymás. A Breiðamerkurjökull gleccser, a hatalmas Vatnajökull jégmező egyik nyúlványa ereszkedik itt alá, s amint hátrált, maga előtt hagyta önnön mélyedésében ezt a csupán 60 éve létező, de  egyre növekvő tavat, melybe fölösleges jégtömegét bocsátja. A kék-fehér jeget szürke-fekete foltok, sávok tarkítják; vulkáni törmeléklerakódás nyomai. Ezeket közelről is megszemlélhetjük, ugyanis a tengerparton százával hevernek a folyócska által kihurcolt, és az árapály által oda-vissza terelgetett, akár kredenc nagyságúnak is megmaradt jéghegyek.

                                                           A délkeleti fjordvidék

                                                                 Parti utakon

                Itt bizony nem sikerült tökéletesen parkolni. A nemzeti park emberei segítettek

                                 A Jökulsárlón lagúnató 2013-ban...

                                 ...és 1979-ben

                                                                Jégmadár

                                                                A híd 2013-ban...

                                                              ...és 1979-ben

                                                            Jégfantázia

    Az olvasó tán csodálkozik, hogy 1979-ben mintegy véletlenül pillantottam meg ezt a lagúnatavat. Így volt, teljesen véletlenül, ugyanis fogalmam sem volt a létezéséről. Igazából egyáltalán nem emlékszem, minek alapján utaztam akkoriban, magyarán alighanem fogalmam sem volt róla, mit érdemes Izlandon megnézni. Térképem volt, az biztos, egy orosz kiadású cirill betűsre biztosan emlékszem. A hajdani Szovjet Kultúra Házához, a Semmelweis utca elején mellékeltek egy könyvesboltot, ahol rengeteg különleges térképet, no meg az oroszon kívül angol és magyar nyelvű könyveket is lehetett kapni, iszonyú olcsón. Alighanem volt helyi kiadású térképem is, azt talán a kikötőben, vagy még a követségen szedtem össze. Slussz! Útikönyv? Akkor? Nem ám Lonely Planet vagy bármi más. Az ember kiállt az 1-es út mellé stoppolni, aztán ha valami szépet látott kiszállt. Nagyon letérni nem volt érdemes, mert a sziget belseje felé tartó utak szörnyűek voltak, arrafelé legföljebb a helybeli farmerek jártak. 

     Az előbbi helytől csak macskaugrás a szintén jégtömbökkel tarkított Fjallsárlón gleccsertó, mely bár társánál jóval kisebb, ám nem kevésbé látványos, viszont nincs lefolyása. Ha jó az idő, az útról is látszik Izland legmagasabb hegye, az Öræfajökull  (2110 m), mely valójában egy jéggel borított rétegvulkán, ami aktívnak tekinthető, hiszen még a 18. században is kitört, és alighanem még fog is. A helyzet az, hogy Izland vulkánjainak egy része jégtakarók alatt pihen, ha éppen pihen. Ez viszont azzal jár, hogy kitörésükkor rengeteg jeget olvasztanak meg, és az olvadékvíz áradatként tör utat, többnyire délnek. Ilyenkor mindet visz – utat, hidat, és persze tömérdek törmeléket, amit a parton szépe lerak. Ezt a jelenséget nevezi jökulhlaupnak (kb. gleccserfutás), a létrejött olvadékvíz-síkságot pedig sandurnak (szó szerint homok, pedig dehogy az). Láttam egy filmet a szintén jég alatti Grímsvötn vulkán 1996-os kitöréséről és következményeiről és megállapítottam, milyen szerencse, hogy az izlandiaknak volt elég eszük lakóhelyileg távol maradni ettől a partszakasztól. Ezt nevezik Skeiðarársandurnak, mely 1300 négyzetkilométeren terül el a Vatnajökull jégmező és a tenger között. És igen, valamivel nyugatabbra láttunk valamennyit a hírhedt Eyjafjallajökullból is, mely 2010-es kitörésével annyi bosszúságot okozott a fél világ légiforgalmának. Az izlandi farmereknek is, hiszen a hamuhullás, mely csak aránylag kis területet érintett, megzavarta a legeltetést. Emberéletben nem esett kár, és mire mi odakeveredtünk, már semmi nyoma nem látszott a felfordulásnak.

                                                A Fjallsárlón gleccsertó...

                                                       ...és mögötte a gleccserek

                           Melyik részét nem érted annak, hogy... (pólófelirat)

    A Vatnajökull Nemzeti Parkba, annak is a korábban önálló Skaftafell nevű részébe épp csak beugrunk (pedig itt napokat el lehetne túrázgatni és sokan meg is teszik), hogy röpke pillantást vessünk az egyik legérdekesebb izlandi vízesésre, a Svartifossra. Különlegességét az adja, hogy bazaltorgonák fölött-előtt zúdul le, úgyhogy az élmény 2 az 1-ben. A közelben látható néhány jellegzetes tőzegház is. Régi korok emlékei, amikor a betelepülők, de még kései gazdálkodó utódaik is ilyenekben laktak. Alapja kőtömbökből épült, a vázuk nyírfából (mert az volt, amíg ki nem vágták szinte az összeset), arra pakolták a jól szigetelő tőzeget.

                                                                     A Svartifoss

                               Egykori hagyományos tőzegházak

   És ha már farmok… Az éjszakát a Giljur farmon töltjük. Jellegtelen, majdhogynem csúf külső, viszont háromcsillagos hotelnek megfelelő szobák, bőséges reggeli lazaccal, miegymással, utána beszélgetés a gazdával, aki épp füvet aratott és bálázott egymaga, spéci gépek segítségével.  Ha Izlandon hatalmas gurigákat látnak kék, fehér vagy fekete műanyagba csomagolva, az fű, vagyis hát széna. A farmon hétszáz birkát tartanak, most fönn legelnek a domboldalakon. Húsból, tejtermékből az ország önellátó, de megterem némi krumpli, répa, káposzta is, a melegházi paradicsom, uborka, sőt trópusi gyümölcsök inkább csak kuriózumok. A hűvös klíma, a rövid tenyészidőszak és a pocsék talajok miatt ringó gabonatáblákat ne várjunk.

                        Folyik a szénabetakarítás a Giljur farmon 

   A közelbe ereszkedik alá a Myrdalsjökull jégmező egyik nyúlványa, a Sólheimajökull nevű gleccser. Csaknem a szájába lehet hajtani kocsival. A vak is láthatja, hogy erősen visszavonulóban van. Mellesleg rettentő koszos. Az ember már javában a jégen lépked, de alig veszi észre, olyan vastag rajta a törmelék. Egy fiatal srác félmeztelenül (felül) éppen lépcsőket vág a jégbe (lehetett vagy 15–16 fok, viszont pazar napsütés), hogy megkönnyítse a rövidesen érkező gleccsertúrázók dolgát. Aztán jöhet a napi vízesésadag: előbb a 60 méter magas Skógafoss az aznapra rendelt szivárványokkal, aztán a hasonló magasságú Seljalandsfoss, mely azzal örvendezteti meg látogatóit, hogy a lezúduló vízfüggöny mögé lehet kerülni és egy kis barlang védelméből bámulni.

                                A Sólheimajökull gleccser vége

                                            Jéglépcsők a turistáknak

                                                      A Skógafoss

                                                             A Seljalandsfoss hátulról

Az árnesi hosztelben a recepciós srác azzal fogad, hogy ma éjszaka, ha szerencsénk lesz, esetleg  láthatunk északi fényt. Nagyon csábító, de az ágy is. Majd ébresszetek fel. Nekünk jött be. Akik fennmaradtak, semmit sem láttak. Úgy tűnik tehát, a sarki fény most már kimarad az életemből. Sebaj, kimaradt más is.

    Reggel, kifelé menet viszont látjuk a 1491 méter magas Heklát, Izland ikonikus vulkánját. Nem túl közelről, ráadásul ellenfényben, de a „mienk”. A sziget legaktívabb tűzhányója, utoljára 2000-ben mutatott életjelenségeket. Különlegessége, hogy a legtöbb izlandi vulkánnal ellentétben nem bazaltos, hanem andezites lávát produkál. 

                                      Nekünk ennyi jutott a Heklából

    Tekintettel a verőfényes izlandi nyárra, kigurulunk a tengerpartra, a szebb napokat is látott Eyrarbakki falucskába, mely kiváló fekvése miatt évszázadokon át Dél-Izland legfontosabb kereskedelmi és halászkikötője volt. Most már nem az. Békés, csendes, szép színes faházakkal. Az egyik kertben öregúr napozik félmeztelenül. Alighanem pokoli melege lehet a 16–17 fokban. Az újabb báránysülttel kecsegtető étterem még zárva (de kissé később pótoltuk), úgyhogy elugrunk a közeli Kerið  krátertóhoz. Annak idején stoppal mentem errefelé, fogalmam se volt a létezéséről, amikor a sofőröm letért egy pocsék mellékútra és azt mondta: most mutatok neked valami nagyon izlandit. Ez volt a Kerið, melynél akkor természetesen a kutya sem járt rajtunk kívül. Ránézésre maarkráternek tűnik, vagyis olyannak, ami gőz- és gázrobbanással jött létre, ám kiderítették, hogy igazi, salakkúp jellegű vulkán maradványa, mely a magma kiürülése után beroskadt. Mindez kb. 3000 éve történt. Nem egy óriás, legnagyobb átmérője 270 méter körüli, viszont nagyon látványos. Mivel magánterületen van, belépődíjat is szednek, úgy rémlik, 2 eurót. Talán ez az egyetlen természeti látványosság Izlandon, aminek megtekintéséért fizetni kell. Viszont megéri. 

                                          Kánikula Eyrarbakkiban

                                                                  A Kerið kráter

                                     És a jól megérdemelt báránysült

   Izland nem volna az igazi a gejzírvidék nélkül. Már a terület megközelítésekor sejtjük, hogy nagy buli lesz. 1979-ben, amikor még csak vacak földút vezetett be ide, a sziget belsejébe, talán tucatnyian álltuk körbe az egyetlen, rendszeresen, 5–10 percenként 20–30 méter magasra kilövő gejzírt, a Strokkurt. Mostanra ez a szám minimum meghússzorozódott, ráadásul az idő is kiváló. A nagy testvér, minden gejzírek névadója, a Geysir azonban ellustult és rendkívül rapszodikus működésű. Időnként összeszedi magát, manapság átlagosan napi háromszor hajlandó kilövellni. A közeli Gullfoss vízeséshez annak idején valami tíz kilométert gyalogoltam (odafelé), amivel csupán azt próbálom újra érzékeltetni, mekkorát változott a turizmus Izlandon. Százak özönlenek percenként a szurdokhoz, melybe a Hvitá folyó aláveti magát, pontosabban előbb ugrik egy kicsit, majd belezúdul abba a kanyonfélébe, amit saját magának vájt ki.

                                A Strokkur gejzír kilövellés előtt...

                                              ...és közben

                                       Nem a legnagyobb, de a legszebb - a Gullfoss 

    A Þingvellir Nemzeti Park két okból is nevezetes. Egyrészt, mert Izland ősi telepesei itt alapították 930-ban a világ első parlamentjét. Volt itt akkoriban egy szikla (mára eltüntette az erózió), és a három évre választott törvénymondó itt hirdette ki az új törvényeket, ámbár bárki szólhatott, sőt beleszólhatott. A szikla helyét hatalmas zászló jelzi. A hely egyben geológiai kuriózum is. Talán ez az egyetlen hely a Földön, ahol szárazföldön látható két litoszféralemez, az amerikai és az eurázsiai határa. A kettő távolodását rendszeresen mérik is (nagyjából évi 20 milliméter).

                           Itt van az amerikai és az eurázsiai kőzetlemezek határa

    Újra Reykjavík! A meteorológia a szikrázó nap után pocsék időt ígért, ami be is jött. Konkrétan esett. Városnézés immár kísérővel, Elísával. Dóri osztálytársa volt, egy évet töltött a budapesti Fazekas gimnáziumban, de hogy miért, fogalmam sincs.  Magyarul ugyanis nem tud, csak angolul, meg persze izlandiul. Ez utóbbiból rögvest le is vizsgáztatjuk a Höfði háznál, a korábbi francia konzulátus faépületénél, ahol 1986-ban Gorbacsov és Reagan találkoztak. A vizsga abból áll, hogy felolvas néhány sort arról a kőtábláról, amit a nevezetes esemény emlékére állítottak. Ekkor döbbentünk rá igazán, hogy az izlandi szavak kiejtésének borzalmai messze túltesznek várakozásainkon. A skandináv nyelvek közül az izlandi a legarchaikusabb, ami érthető a hosszú elszigeteltség után. Viszont minden izlandi beszél angolul. Ezt nem úgy mértem le, hogy mind a 332 500 izlandival beszélgettem. Viszont beszélte az angolt a farmer, az isten háta mögötti benzinkút kis boltjának eladója, bárki, aki az utunkba akadt. Elísáék délután kocsival eljöttek Dóriért, hogy otthonukban vendégül lássák. Megkínálták – ha jól emlékszem – egy gyümölcsjoghurt-félével, meg talán némi keksszel – ez volt a vendéglátás. Apu halász, kinn volt a tengeren, talán hetekig. 

                                           A Höfði  ház

    Reykjavík színes kisvárosként élt az emlékeimben, s noha az elmúlt évtizedekben se vált nyüzsgő metropolisszá, rengeteget fejlődött. Rengeteg a turista, és persze magyar szót is hallottunk..A színes kis faházaktól tisztes távolságban felhúztak jó pár modern épületet, sok az absztrakt köztéri szobor, az utcákon nyüzsögnek az emberek (mit nekik egy kis eső), még magyar szavakat is hallottunk. A központban emelkedik a 74,5 méter magas Hallgrímskirkja, az ország legnagyobb temploma, melynek tervezőjét 1937-ben azzal bízták meg, hogy olyan építményt alkosson, ami az ország természetét tükrözi.  1945-től 1986-ig készült, bár nekem már 1979-benis úgy tűnt, hogy kész van. Előtte áll Leifur Eiríksson (vagy ha úgy tetszik: Leif Erikson) szobra, az Egyesült Államok ajándéka. Azé a vikingé, aki nagy valószínűséggel, évszázadokkal Kolumbusz előtt, eljutott az amerikai kontinensre, és társaival Vinland néven települést is alapított. Hogy hol lehetett Vinland, máig viták tárgya. Amit viszont annak idején nem láttam, merthogy még nem is létezett, az a 2011-ben átadott Harpa nevű (amúgy hárfát jelent – csak nincs valami nyelvi rokonság?), csupa üveg koncert- és konferenciaközpont. Nekem tetszik, az izlandiak is szeretik.

                                             Reykjavík (egy része)

                                                                    A Hallgrímskirkja kívülről...

                                                    ...és belülről

                                       Előtte pedig Leifur Eiríksson szobra

                                          Fővárosi utcaképek

                                                                 A Harpa kívülről

                                                                   ...és belülről

    A reménytelen időben még nekifutunk, hogy lássunk valamit a Reykjanes-félszigetből, de már annak is örülünk, ha úgy 20–50 métert látunk az útból a ködben. Elkeveredünk egy kis geotermális vidékre, sok örömünk nincs benne a szakadó esőben, úgyhogy svédasztalos ebéddel vigasztalódunk – izlandi viszonylatban – ,meglepően olcsón.

    2013. augusztus 14-én, hajnalban leszálltunk Schwechaton. Itt kezdődött minden és itt is ér véget. Innen indultam 1970 júliusában Amerikába, s most innen is térek haza. Azóta nemhogy az országból, de Érd és Budapest környékéről se nagyon tettem ki a lábam. Nem dacos elhatározásból – egyszerűen így hozta a sors. Jó páran, nem közeli ismerősök, még évekig kívántak további szép utazásokat, holott már régóta itthon ültem, az útlevelem is régen lejárt, és nem hiszem, hogy lesz újabb.   Egyébként ebből az útból született utolsó írásom a Természet Világába, ami a 2018. februári számban jelent meg. Egyetlen munkahelyen eltöltött 39 év és öt hónap után nyugdíjba mentem. Ez már csakugyan az út vége.

                                   Utolsó írásom - és címlapom

Előző rész: https://nemethgeza11.blog.hu/2020/12/05/az_ut_vege_10_fejezet_ez_izland_1_resz    

A blognak viszont még nincs vége! Feltett szándékom, hogy két, korábban megjelent könyvem, az "Utas és világ", valamint "A cél az út maga" fejezeteit is közzéteszem itt. Ráadásul januárban új bloggal jelentkezem, "Fél lábbal a csúcson" címmel. Szendrő Szabolcs hegymászó barátommal közösen írt, 1994-ben megjelent könyvünk kapta ezt a címet. Aki nem olvasta a könyvet, érdemes lesz figyelemmel kísérnie, mert egy különleges ember életében nyerhet bepillantást.  

Miközben rátértünk a St. Helens felé vezető útra, az idő nem sok jót ígért, de azért reménykedtünk. Az 1980-as kitörése óta immár legendássá vált vulkánt 1990-ben egy seattle-i magyar-amerikai srác jóvoltából már volt szerencsém a levegőből látni. Olyan volt, mint egy holdbéli táj, szürke, élettelen. Most megpróbálkoznánk egy helikoptertúrával. Csakhamar kiderül, hogy a felhős idő miatt a gépek most éppen nem repülnek be a kráter fölé, csupán a tőle északra elnyúló pusztítási terület fölé. Azt meg amúgy is látjuk a Johnston Ridge Obszervatórium teraszáról. A gerinc és az intézmény arról a fiatal geológusról, David Johnstonról kapta a nevét, aki a hegytől mintegy 10 kilométerre figyelte az eseményeket azon a tragikus május 18-ai reggelen is. Rádión még jelentette kollégáinak, hogy „Vancouver, Vancouver, ez az!”, aztán egy piroklaszt-ár (izzó gázokból és törmelékből álló lezúduló felhő) elsöpörte. Tetemét sosem találták meg. Közben eszembe jutott, vajon akkoriban mikor, hogyan jutott el hozzánk a kitörés híre. Már a Természet Világánál dolgoztam, bőséggel jártak külföldi, főként nyugati heti- és havilapok is a szerkesztőségbe (bizony, jártak, bezzeg a rendszerváltozás után röviddel már egy darab sem), az angol New Scientist (hetilap) egészen bizonyosan nagyon hamar írt róla, de egyáltalán nem emlékszem arra, hogy itthoni rádióban, tévében, napilapokban mikor mi jelent meg róla. 

                        Ilyennek láttam a vulkán kráterét kisgépről 1990-ben...

                 ... és a kidöntött fatörzsek ezreivel borított Spirit-tavat

    A gerincen, miként a törmelékben keletkezett vízmosta barázdákban és környékükön szépen sarjad az új növényi élet, bár a kitöréskor letarolt hatalmas fák törzse mementóként ma is ott hever mindenütt. Mire a környéken motelt találunk, már reménykeltően süt a nap. Másnap reggel újra nekifutunk, de már félúton visszafordulunk; újra esik. Valahogy nincs szerencsém ezekkel a légi túrákkal. Vagy mégis? Nem sikerült a Spitzbergákon, sem Patagóniában a Moreno-gleccser fölött, Grönlandon meg betegszállításra rendelték át a helikoptert, de hogy ne panaszkodjak, összejött a Viktória- és az Iguazú-vízesés fölött, a Grand-kanyonnál, az ausztráliai Ayers Rocknál, a kamcsatkai Gejzírek völgyébe, Réunion szigetén a Piton de la Fournaise vulkánnál, Hawaiin második nekifutásra a Kilauea lávafolyásai fölé, Alaszkában kétszer is, úgyhogy a mérleg végül is pozitív.  Persze, a mostani fenemód bosszantott. Közelről megnézni a lávadómot, a kitörés óta újjászületett kráterbeli kis gleccsert már sosem lesz alkalmam.

                  Ennyi jutott nekünk a St. Helensből 2012-ben

              A hegy lábánál elterülő törmelék- és iszaptakaróba hatalmas barázdákat vájt az erózió

   Még rosszabbul járunk a Cascade-hegység óriásánál, a Mount Rainiernél. 4400 métert alulról verdeső gleccserek borította fenséges kúpjából gyakorlatilag semmi sem látszik. Sok száz látogatóval együtt bosszúsan botorkálunk a parkolóban a jókora hófoltok között. Szerencse, hogy 1985-ben teljes pompájában láthattam a földről, 90-ben pedig még a  levegőből is.

              Szép időben ilyennek láthattuk volna a Mt. Rainiert...

               ..helyette ezt kaptuk

Seattle-ben, Washington állam legnagyobb városában állítólag mindig esik; most nem, de készül. Kétszer jártam itt korábban, gyönyörű napsütésben. Ugyanúgy áthajtunk rajta, mint Portlanden. Ha már erre vezet az utunk, átgurulunk a North Cascades Nemzeti Parkon is. Ellentétben a Cascade-hegység déli részével, itt nem vulkáni, hanem ősi metamorf kőzetek uralkodnak, a csúcsok nagyjából a Tátra ormainak magasságáig emelkednek. A park területén állítólag több a gleccser, mint bárhol másutt Amerikában (Alaszkát nem számítva), melyekből persze egyet sem látunk; ezt a vidéket nem autósok számára alakította a természet.

                      Esős, borús volt aznap a North Cascades Nemzeti park is

Miként a viszonylag közeli Glacier Nemzeti Parkot sem, mely gyakorlatilag összefügg a szomszédos Kanada védett területeivel. Késő délután érkezünk a kapujában álló kisvárosba, nem túl bizalomgerjesztő időben. Mondom, aludjunk meg itt, talán holnapra… Mire Bálint: guruljunk be egy kicsit, majd meglátjuk. Negyedórán belül zuhogni kezdett az eső. Megyünk tovább, nem bírtam lebeszélni, pokoli mérges voltam rá. Azt persze az útikönyvből már tudtuk, hogy gleccserek látványára itt sem számíthatunk, főként azért nem, mert távol vannak az úttól, másrészt meg, ami volt, az a jégkorszakban volt, s mára alig 25 aktív jégár maradt, azok is erősen zsugorodnak. Csakhamar egy legendás útra érünk, amit Going-to-the-Sun (kb. út a Naphoz) útnak neveznek. 1921-ben kezdték építeni, s ez volt az amerikai autós turizmus első megnyilvánulása. 1933-ban fejezték be, s a 80-as években kezdődött felújítása ma is tart. Olyannyira, hogy többször is meg kell állnunk, hogy elengedjük a szembejövő forgalmat. Fotózáshoz megállni, kiszállni lehetetlen, itt, ha lehet, haladni kell. A táj az esőben, felhőben misztikus látványt nyújt. Igazából csak később, egy útifilmből tudtam meg, mit mulasztottunk. Itt már nem a Cascade, hanem a Sziklás-hegység zömmel üledékes kőzetekből felépült két vonulata húzódik, ámde egy hatalmas geológiai felfordulás úgy 170 millió éve másfél milliárd éves kőzettömeget tolt a fiatalabbak fölé.

                 Kocsiból lőtt kép zuhogó esőben a Glacier Nemzeti Parkban

              Az elpusztult erdő alatt már sarjad az új

     A két park között még – némileg váratlanul – belefutunk egy ember alkotta látványosságba is: ez a Grand Coulee gát. 1933-ban, a nagy válság idején kezdték építeni, részbe arra, hogy a környező területeket a felduzzasztott tóból öntözhessék, másrészt energiatermelésre. Maga a Grand Coulee egy meglehetősen régi folyómeder. Ez itt a gránit alapzatú, de jórészt bazalttal fedett Columbia-plató. Már jó ideje feltűnt a geológusoknak, hogy a platót sok helyütt mély, meredek falú kanyonfélék szabdalják, de a keletkezésüket csak a 20. század utolsó harmadában sikerült tisztázni. Az történt ugyanis, hogy a pleisztocén jégkorszak utolsó jeges fázisában egy hatalmas jégnyelv nyúlt le délre, a mai Kanada felől, és felduzzasztott egy olvadékvíztavat, amit az utókor Missoulának nevezett el. Amikor a jéggát már nem bírta el a mögötte felgyülemlett víz óriási nyomását, átszakadt, és özönvíz zúdult a tájra. Mindez pár nap leforgása alatt történt és a roppant erős erózió mélyedéseket vájt a tájba, melyek napjainkban jórészt szárazak. Nos, ezek egyike a Grand Coulee is. Itt épült fel a Columbia folyó elgátolásával a hatalmas betongát, amit az idők során továbbfejlesztettek, a Grand Coulee-t magát pedig az oda átszivattyúzott víz, vagyis tó tölti ki, amit öntözésre használnak. Mondjuk, minek itt öntözni, hiszen most (vagyis ottjártunkkor) is szakad az eső, de hát ők jobban tudják.  

                       A Grand Coulee gát és erőmű

   Mire kiértünk a Glacier parkból, napsütés és szivárvány fogadott. Átkeltünk a vízválasztón, mely ráadásul hármas; a vizek innen a Csendes-óceánba, a Hudson-öbölbe, valamint a Mexikói-öbölbe folynak. Egyúttal búcsút mondunk az esőnek is. A csapadékot szállító felhőtömegek fennakadnak a kontinens nyugati peremén húzódó hegységeken, tőlük keletre már kezdődik a préri. Két motel kínálkozik szállásra, az egyik pokoli drága, a másik lepusztult, a harmadik már be is zárt. Akkor hát irány Montana. 120 kilométert hajtottunk még aznap este, mire települést találtunk; közben csak elszórt farmok, legelők.

                  A montanai préri, a háttérben a Sziklás-hegység

   Így megy ez másnap is, vágtatunk Montana néptelen útjain, amikor váratlanul ránk villant egy rendőrkocsi hátulról. Annyi amerikai filmet lát az ember, többnyire igen határozott, előbb-lő-aztán-kérdez zsarukkal. Persze, illedelmesen megállunk és a kocsiban maradunk, ahogy kell. Ő tőlünk úgy 30 méterre áll, előregyalogol. Gyorsan megbeszéljük, hogy előadjuk az amerikai viszonyok között járatlan európai turistát. A járőr először is közli, hogy alaposan túlléptük a megengedett sebességet (nem osztott pályás vidéki országúton ebben az államban 70 mérföld, vagyis 113 km/h), mi több, ezen az útszakaszon a mienkénél nagyobb sebességet még nem mértek. A rekordunk 106 mérföld volt, kereken 170 kilométer. Miközben ellenőrzi a papírokat, azzal érvelünk, hogy még nem szoktunk hozzá a mérföldben való számoláshoz, és persze megy a szánom-bánom, hogy soha többé. Ha nem külföldi volna, már vinném is a börtönbe, mondja Bálintnak, aztán kiegyezünk 106 dollár helyszíni bírságban. Az itthoni tarifákhoz képest olcsón megúsztuk (kb. 25 ezer Ft – bizony, akkoriban még ennyit ért a forint). Az országúti járőrök kocsijában a számítógép kapcsolatban áll az egész állami rendszerrel, úgyhogy bekerültünk Montana bűnügyi nyilvántartásába, s ettől kezdve csakugyan a határon hajtottunk. Na jó, amikor átértünk Wyomingba, néha azért kicsit jobban odaléptünk.

    Amikor áthaladtunk egy-egy kisvároson, vagy megálltunk tankolni valamelyikben, eltűnődtem: vajon milyen lehet itt élni? Lakik ott mondjuk két-háromezer ember, van egy jól ellátott szupermarketje, minimum két benzinkútja, legalább egy gyorsétterme, temploma. (Talán több is – Amerikában annyi felekezet, gyülekezet van, mint égen a csillag. Amikor 1997-ben Alaszkában jártam, valamelyik kisvárosban – Valdez volt, vagy Seward, a fene se emlékszik – kezembe akadt egy a várost bemutató brosúraféle. Kb. 3-4 ezer lakosra jutott 28 felekezet, szekta stb. temploma, imaháza, tudom is én, micsodája.) Van persze seriff, tűzoltóság, használtautó-kereskedés, talán még középiskola is. Nagyjából ezek a munkaadók, meg persze a többnyire családi kisvállalkozások. Innen kitörni – a világ egyik legfejlettebb országában – legalább olyan nehéz lehet, mint nálunk egy borsodi kis faluból. A többség alighanem soha életében nem jut el egy nagyvárosba. Ez nem Hollywood – ott ragadsz, megnősülsz/férjhez mész, felneveled a gyerekeidet, akik közül egy talán eljut – nem, nem a Harvardra, a Berkeley-re, hanem valami középváros siralmasan gyenge főiskolájára. Apa a hétvégén baseball-labdát dobál a fiainak, anya harminc múltával már fonnyadni kezd, a lányok tízéves korukban festik a körmüket. Időnként meghívják a szomszédokat barbecue-ra, eszik a saját készítésű hamburgerüket és nagyon büszkék rá, hozzá pocsék, olcsó sört isznak, évente egyszer rendeznek valami idétlen fesztivált, csak hogy történjen valami, hogy hagyományt teremtsenek… Ilyennek képzelem az életet a kisvárosi Amerikában – és talán tényleg ilyen is.          

    Mi viszont kora délután már vígan vetjük bele magunkat a Yellowstone gyönyörűségeibe. A világ első nemzeti parkja (1872-ben lett az) és sok más tekintetben is az első. Területe valamivel meghaladja a legnagyobb magyar megyéét, Bács-Kiskunét. Azt se feledjük, hogy még a legalacsonyabb pontján is kb. 1600 méterrel járunk a tengerszint fölött, a hatalmas kalderát (üstöt) pedig 3000 méter fölé nyúló hegyek, csúcsok veszik körül. (A kisvárosi amerikai egyébként valószínűleg soha életében be nem teszi a lábát egyetlen világszép nemzeti parkba sem. Az én amerikai unokatestvéreimnek, pedig diplomás mind a kettő, alighanem soha eszébe sem jutott, hogy kibéreljenek egy lakókocsit és végigjárják ezeket a csodákat.) 1985-ben befizettem egy kétnapos hop on-hop off túrára, vagyis olyan buszra, amiről akkor és ott szálltam föl-le, amikor és ahol akartam, de így is sok minden kimaradt. A Mammoth melegforrások semmiképp. Társaim még nem jártak a parkban, úgyhogy ismét beígértem a csodát. A csoda most is elmaradt. A hatalmas kiterjedésű mésztufateraszok egy része teljesen kiszáradt és pusztul. Nem, nem az ember… A vidéket időnként megrázó kisebb-nagyobb földrengések miatt egyes források időnként elzáródnak, elapadnak, aztán idővel újra aktívvá válnak. Néhány szép, vízzel borított képződményt azért találunk. De miért van itt mésztufa? Azért, mert a források áthaladnak egy törésvonalon, s az ottani kőzetek mészkövek, melyekből tömérdek (napi 2 tonna!) kalcium-karbonát oldódik ki. Mindemellett a forró vízben algák, baktériumok tenyésznek, melyek – a kicsapódó ásványokkal együtt - szépen beszínezik a képződményeket – ezért nem olyan hófehérek, mint a törökországi Pamukkale mésztufateraszai.

                 A Mammooth melegforrások 2012-ben

                   ...és 1985-ben

Aztán egy másik csalódás. Elmegyünk a Roaring Mountainhoz, mely nevét – üvöltő hegy ­– arról kapta, hogy a múlt század elején a fumarólák olyan hangosan törtek fel, hogy kilométerekről hallani lehetett a süvöltésüket. 1985-ben még úgy láttam, hogy a hasadékokon buzgón törtek fel a gőzök-gázok – most, délután, semmi.  No de másnap reggel ismét arra jártunk és csoda történt: orrán-száján okádta a gázokat. Kissé megnyugodtam.

                    A Roaring Mountain délután...

                 ...és másnap reggel

A Yellowstone-folyó Grand-kanyonja, két nagyszerű vízesésével, egyik szakaszán pompás, oszlopos elválású bazaltjaival és persze a sárgás-rózsaszínű névadó kőzetével (riolit, melynek vastartalmú ásványai a hidrotermális tevékenység hatására oxidálódtak) még a régi. És persze a megszámlálhatatlan gejzír és melegforrás, iszapfortyogó, megannyi színnel, szaggal, hanghatásokkal. 

                           A Yellowstone Grand Canyonja

                    ...és vízesése

                         Egy sor láva, egy sor tufa - és így tovább

                     Színorgia

                         Ilyen kékség talán nincs is - de van!

                   Iszapfortyogók

                      Gejzírek tucatjával

Végre eljutottam a Grand  Prismatic forráshoz  is,  ami  85-ben kimaradt. 110 méteres átmérőjével,  a  mély,  azúrkék medencét körülölelő,  baktériumszőnyegektől  és  ásványkiválásoktól vörös karimájával a park egyik legszebb látványa, kár, hogy teljes valójában csak a levegőből bontakozhatna  ki  mindez. Igazán építhetek volna a közelébe egy tájba illő kilátót. Legalább olyan lenyűgöző  a  Hajnalka-medence (Morning Glory Pool) mely vörös-sárga-zöld-kék színkombinációjával örvendezteti meg a látogatókat, akik az elmúlt években nem röstellték teledobálni pénzérmékkel és egyebekkel, úgyhogy a „reggeli dicsőség” (ez a hajnalka angol  nevének  szó  szerinti  fordítása)  lassan fakuló dicsőséggé változik.

                           A Grand Prismatic forrás

                     A Morning Glory medence

    Végre látok néhányat a park ikonikus állataiból, a bölényekből is. Megszokták már az ember jelenlétét, békésen legelésznek, heverésznek az út mentén, és éppen iszonyúan vedlenek.

               Legelésző-pihenő bölények

                    Na, mi van? Versenyezzünk? (fotó a kocsiból)

Az igazi szuperprodukció azonban az Old Faithful. A világ leghíresebb gejzírje 65–91 percenként lövelli ki 32–56 méter magasba a gőzölgő vízoszlopot (a periódusidő és a vízmennyiség az előző kitörés függvénye).  Többen tolongtunk körülötte, mint egy átlagos itthoni első osztályú futballmeccsen. Attól tartok, a látogatók jó részének fogalma sincs arról, hogy egy óriási vulkáni képződményben élvezkedik, ami – ha nem is bármikor, de valamikor a jövőben kitörhet, méghozzá elképzelhetetlen erővel, iszonyú pusztítással. Ilyesmi utoljára kb. 630 ezer éve történt, előtte pedig 1,3, ill. 2,1 millió éve. A robbanásból származó törmelék beterítette fél Amerikát. Belegondolni is szörnyű, mi történne, ha hasonló napjainkban esne meg.   

                             Az Old Faithful nekikészül... 

                     ...aztán kilő

                          A közönség (egy része)

    Kelet felé hagyjuk el a parkot, s megszállunk Cody városában. Nevét egyik alapítójáról, William Codyról kapta, ami, azt hiszem, nem túl sokat mond. És úgy, hogy Buffalo Bill? Na, ugye? A vadnyugat egyik 19. századi emblematikus, kalandos életű figurája arról kapta becenevét (Bölény Vili), hogy éveken keresztül bölényhússal látta el a Kansas Pacific Vasúttársaság  munkásait,  s  ehhez  több mint 4000 bölényt lőtt le. Legendává azáltal vált, hogy valós-kitalált történeteivel haknizott szerte Amerikában. Bennünket azonban sokkal jobban érdekel a nem túl messzi Devils Tower, mely ugyancsak a Nyugat egyik meghatározó tájképi eleme, számtalan film „szereplője”. 265 méterével  kolosszusként  magaslik ki a környező vörös homokkövek közül. Oszlopos  elválású  kőzetei  nagyjából  60 millió  éve  keletkeztek,  nagy  valószínűséggel egy vulkán kürtőkitöltéseként, ám nem  bazalt,  hanem világosszürke,  aprószemcsés bázisos kőzet, fonolit alkotja. És sokan fel is másznak rá, többnyire engedéllyel. 

                        A Devils Tower

                   ...és orgonasípjai

    De miért menjen az ember Dél-Dakotába? New York, Washington, Florida, Kalifornia egyértelmű, de mi az ördög világra szóló látnivalót kínálhat egy nagy kiterjedésű, de teljesen vidékies közép-nyugati agrárállam.  Valószínűleg ez mocoroghatott az ott élők  fejében  is,  amikor egy  helybeli  történész 1923-ban  azt  ötlötte  ki,  hogy  egy  hatalmas gránithegy oldalába vadnyugati hősök alakját kéne belefaragni. A munkával megbízott dán származású szobrász, Gutzon Borglum  azonban nem találta  megfelelő  minőségűnek  az eredeti helyszín, a Needles (Tűk) sziklacsoport gránitját, arról nem is  szólva,  hogy  a  hely  szentnek számított az indiánok számára, és  persze  erősen  tiltakoztak.  Így került szóba a Rushmore-hegy, s közben az alakok személye is változott. Négy történelmi jelentőségű elnök gigantikus mellszobráról szólt a terv, de végül beérték 18 méter magas fejekkel. Így került 1927 és 1941 között a sziklába (balról  jobbra)  George Washington, Thomas Jefferson, Theodore Roosevelt  és  Abraham  Lincoln fejszobra. Mintegy 400 ezer tonna kőzetanyagot mozgattak meg, dinamittal és kézi erővel. A  törmelékkupacok  ma  is  látszanak  a  hegy  lábánál. Az  időközben  Nemzeti  Emlékhellyé  előlépett  látványosság csakugyan vonzónak bizonyult. A látogatók éves száma meghaladja a 2 milliót, bennünket is beleértve. Délután érkeztünk, a hegy már ellenfényben volt, ezért kora reggel újra felkerestük. Ez az ideális idő, a hegy ezen oldala ugyanis délkeleti tájolású.

                      A Rushmore-hegy délután ...

                          ...és reggel

                            Borglum makettje az eredeti elképzelést mutatja

    Dél-Dakotának van azonban egy szenzációs természeti látványossága is: a Badlands Nemzeti  Park.    Kőzetei,  főként  homok, agyag,  a  kréta  időszak  végétől egészen  az oligocén kezdetéig telepedtek le tengerekből,  folyókból,  de  voltak  itt  trópusi  erdők, szavannák,  sőt  vulkáni  hamurétegek  is  lerakódtak. Ez a zagyvalék az idők során valamennyire összecementálódott, de a vizek kényük-kedvük szerint szabdalják, pusztítják, átlagosan évi 2–3 centis mértékben. A sokféle kőzet változatos színvilágot, az erózió pedig elképzelhetetlenül gazdag formakincset hozott létre, ráadásul változatos ősmaradvány-együttest kínálnak a kutatóknak.  Már a  19.  század  közepétől  járnak  ide fosszíliavadászok. Hogy a badland szó pontosan honnan ered, nem tudni (Amerikából biztosan), de rengeteg van belőlük a kontinens nyugati felében. Rossz föld – egyszerűen ezt jelenti, vagyis olyan vidék, ami az égvilágon semmiféle megélhetési módot nem kínált a korai telepeseknek. Idővel a szó geomorfológiai  terminus  technicussá  vált, világszerte így nevezik a hasonló vidékeket. Nekünk viszont káprázatos látványt nyújtott.

                  Ilyen a Badlands

    Közeledünk Coloradóhoz, a tévében látjuk, hogy Colorado Springs környékén hatalmas erdőtüzek dúlnak, egyiket mi is súroljuk. Egész utunk során tömérdek leégett erdőt láttunk, de szerencsére azt is, hogy az állva  meghalt  üszkös  fák  alatt  sarjad  az  új élet. A természet korrigál. Fél napra még felugrunk a Sziklás-hegység (Rocky Mountain) Nemzeti Parkba, mely bár korántsem reprezentálja e nagyszerű hegység pompáját, de azért nyújt belőle némi ízelítőt, és mi is kitöltöttük a ránk szabott időt. Amikor felértünk a 3446 méter magas Berthoud-hágóra és kiszálltunk, nekem valahogy nagyon ismerős volt a táj. Elég jó emlékszem az 1985-ben itt készített  diáimra, úgyhogy megpróbáltam egy hasonló képet lőni. Az még hagyján, hogy sikerült, de hogy még a hófoltok is szinte pontosan ugyanott legyenek...

                     Berthoud-hágó, 1985    

                ...és 2012

Denverből már megint semmit sem láttunk, igaz, nagyon nem is erőlködtünk, a repülőtéri autókölcsönzőben viszont, ahol leadtuk az ezüst Malibut, felismert bennünket az a (feltehetően indiai származású) fickó, aki egy évvel korábban is kezelte az ügyeinket. A java azonban még hátravolt. Jegyünk nem egymás mellé szólt útitársaimmal, én pedig kikaptam egy – testvérek között is – 150 kiló körüli pasast, akinek borzalmas méretű ülepe szó szerint átfolyt az én ülésemre is, úgy harmadrésznyit elfoglalva azt.  Persze, azonnal szóltam az utaskísérőnek, mégse így utazzak már több mint nyolc órát Frankfurtig. Sajnálom, nincs több üres helyünk. Akkor hívja ide a vezető utaskísérőt. Most nem ér rá, majd a felszállás után. Hát, tényleg, jön is tetőtől talpig Lufthansába öltözve egy középkorú úr, kérdi, mi a probléma. Uram, nem látja? Hát igen, de sajnos… Dehogy nincs, a business osztály ott volt előttünk, jó pár üres üléssel. Sajnos oda nem ültethetem át. Na, akkor kivertem a balhét. Nekem nem kell a pezsgőjük meg a lazacuk, csak emberi körülmények között szeretnék utazni. Különben Lufthansa-törzsutas vagyok, panaszt fogok tenni, soha többé Lufthansa, és mellesleg turisztikai szakújságíró vagyok (túl nagyot nem is hazudtam). Öt perc múlva lett ülőhelyem, igaz, nem a businessen, hanem beszorítva egy négyes sor belsejébe – de lett! Reggeliosztás. Jön az utaskísérő, rám néz és kérdi: Ön Miszter Mohamed (vagy Ibrahim, tök mindegy)? Ön szerint úgy nézek ki? (Nem vagyok ugyan se szőke, se kék szemű, de azért elég jól áthatóan nem arab.) A helyzet ugyanis az, hogy a jobb légitársaságok vallási és egyéb kívánalmaknak megfelelő étkezésben részesítik utasaikat, s ezek szerint nekem muzulmán reggelit kívántak szervírozni. Szóval, nem én vagyok. De akkor hol van Miszter Mohamed (vagy Ibrahim)? Én honnan tudjam? Elég baj, hogy önök nem tudják…  

         Ez volt a tizenhatodik (ebből hét az Egyesült Államokban, a többi a latin részén) utazásom Amerikában és egyben az utolsó is. Most  már  elégedetten  mondhatom  el, amivel kezdtem is:  „nekem ebből ennyi volt”.

Előző rész itt: https://nemethgeza11.blog.hu/2020/08/23/az_ut_vege_9_fejezet_bucsu_amerikatol_1_resz

A még előzőbb részeket keressétek az archívumban. Hawaii, Antarktisz, Grönland, Laosz, Vietnám, Spitzbergák, Jemen, Patagónia, Indonézia, Venezuela, Kamcsatka, Líbia, Sri Lanka, Burma, Galápagos, Etiópia és egyéb nyalánkságok!

                                                                            Búcsú Amerikától

                                                                       Egyesült Államok, 2012

„Nekünk ebből ennyi volt” – körülbelül így foglaltam össze 1970 augusztusának vége felé amerikai utazásunkat rokonlátogatásról hazafelé tartó magyar útitársaimnak, miközben leszállás után csomagjaikra vártunk a bécsi repülőtéren. Kesernyés mosollyal nyugtázták az akkor 16 éves falusi gyerek szavait, hiszen azokban az időkben a magunkfajta számára eljutni Amerikába felért egy holdutazással. És persze tényként fogadtuk el, hogy mi oda többé a büdös életben el nem jutunk. Visszagondolva az akkori útra - amikor nekem úgy tágult ki a világ, mint az ős-Univerzum a Big Banget követő másodpercekben - csak csodálkozom, hogy még hatszor sikerült.

     Befejezve 2011-es, túltelítettség miatt kissé lerövidített utazásunkat, Bálint barátommal elhatároztuk, hogy rá egy évre végigjárjuk azokat a helyeket is, amelyek kimaradtak. Ezúttal velünk tartott Bálint egyik munkaadója, Zsuzsa, egy utazási iroda vezetője is, most csak úgy, kirándulásképpen. Bár első amerikai élményeimet a keleti parton szereztem, 1985-ös Greyhound-buszos utam óta számomra Amerika valahol a Sziklás-hegységnél kezdődik, és attól nyugatra folytatódik. Következik tehát a nyugat nyugatja. Érkezés a már bejáratott úton, ismét Las Vegasba. Neten nézegettem szállás után és meglepve fedeztem fel, hogy az Excalibur milyen olcsó lett. Aztán persze kiderült, hogy nem olyan olcsó, mint a neten hirdetik, 15 dollárért (fejenként)  meg kellett venni egy kupont, ami többféle vegasi kedvezményre, sőt ingyenességre is feljogosít, s amit egy éjszaka alatt nem tudtunk igénybe venni, és persze rájött még az adó… Az Excaliburt nem sokkal 1990-es utam előtt nyitották meg, akkor ez volt a város első számú látványossága; kb. az Artúr király-féle Camelot és Disneyland nem éppen makulátlan ízlésű keveréke. Jártam benne, és persze akkor is az jutott eszembe, hogy én ide szállóvendégként soha az életben… Azóta épültek újabbak, még flancosabbak, az Excalibur csak egy lett a sok közül. És ott szálltunk meg – ez volt az én személyes bosszúm, de miért is? Talán a sok, sátorban, youth hostelben és számos lehetetlen helyen eltöltött külföldi éjszakák miatt. Egyszer az életben ennyi kijár. Bálint és Zsuzsa játszottak is egy keveset, talán még nyertek is (egy keveset), én kb. negyedórára kimentem fotózni a még késő este is dögletes melegben. Ott állt az Empire State Building meg a Szabadságszobor (kicsinyített utánzata – New York-New York), a piramis alakú Luxor, az ablakból is ráláttam az MGM Grand-re, Amerika legnagyobb, 6852 szobás hoteljére, szóval itt ez az egész elcseszett, fennhéjázó, pazarló szörnyűség a sivatag közepén, ahol az 50-es évek elején még azzal is szórakozott a jónép, hogy a közeli kísérleti atomrobbantások gombafelhőjét bámulja…  

                            Az Excalibur hotel-kaszinó

                  Velünk átellenben a New York-New York

    Reggel már vesszük is fel a bérautót – egy ezüst Malibut (Chevrolet). Ezt dobta ki a sors. Ha valakinek ez így ismerős, nem véletlen. Bokor Pál újságíró, egykori MTI-tudósító 1988-ban e címmel jelentetett meg kiváló könyvet amerikai utazásairól.

                    Ez volt a mi ezüst Malibunk

Irány a kaliforniai Halál-völgy. Tudni érdemes, hogy épeszű ember nyáron messze elkerüli ezt a vidéket, mi viszont csatlakozunk az elmeháborodottak csoportjához. Amúgy nem sokan vagyunk. Ilyentájt, nyárom a minimum 40 fok, de itt mérték a legmagasabb hőmérsékletet, amióta világ a világ; 56,7 fokot 1913 júliusában, ám ezt nem hitelesítették. Épp a minap, 2020 augusztusában mérték az újat, 54,4 fokot.  Télen egyébként néha fagy, és némi eső is esik. Első megállónk a Badwater-medence, 86 méterrel a tengerszint alatt. Egy szürkés-fehér lapály, néhány, források által táplált pocsolyával. A kocsink hőmérője – napon – 120 Fahrenheitet, azaz 49 Celsius-fokot mutat. Mivel a szép poligonális sókiválások kissé odébb vannak a parkolótól, begyalogolunk úgy 150 métert. Öt percnél tovább nem bírom, irány vissza. Azt hittem, ott pusztulok, minden lélegzetvétel majd széttépte orrom-szám-tüdőm. 

                        A Badwater-medence 

Kissé hasonló, de még vadabb az „Ördög golfpályája” (Devil’s Golf Course). Pár ezer éve itt még tó volt, annak vizéből vált ki tömérdek só, mely totális összevisszaságban, egymásra torlódott göröngyökként alkotja a mai felszínt. A „Művész palettája” nevéhez méltóan káprázatos színvilágú dombvonulat. A színek a vulkáni hamuban levő ásványok oxidációja nyomán alakultak ki, a vas adja a vörös és sárga árnyalatait, a csillámok lebomlása a zöldet, a mangán pedig a bíbort.

                         Az Ördög golfpályája...

                             ...és a Művész palettája

    Zabriskie Point – Antonioni legendás filmje tette világhírűvé. Egy 5 millió éve létezett tó üledékeinek összevissza erodált maradványa. A sárga-barna színeket a mállásnak, illetve  hajdani melegforrások ásványkiválásainak köszönheti. De hogyan került ez a lengyeles hangzású név ebbe a földi pokolba? Úgy, hogy a 19. század utolsó harmadában nagy mennyiségű bóraxot fedeztek fel a környéken, és az ennek kitermelésére alakult bányavállalat igazgatója lett jóval később a lengyel ősök leszármazottja, Christian B. Zabriskie. Egyéb érdemeiről nem tudunk. És mi az ördög az a bórax? Ez egy sóféleség, amit a bór a nátriummal alkot. De mire jó? Sok mindenre. Tisztítószerek, zománcok készítésére, üveggyártáshoz, újabban pedig a biokémiai iparban is. Ezt a vidéket az utolsó 10-5 millió évben elég terjedelmes tó borította, amiben lerakódtak a környező hegyekből lehordódott sós agyagok, kavicsok és egyéb hordalékok, melyeket, miután kiemelkedtek, és az egészet szépen felárkolta az erózió. Ezek a rétegek tartalmazzák a bóraxot, amit kibányászva eleinte öszvérfogatokon, majd keskenyvágányú vasúton szállítottak Kalifornia nyugati részébe.

                     Igen, ez csakugyan a Zabriskie Point

     Van itt még egy rejtélyes földrajzi név, a Manly-torony, egy kissé kiemelkedő sziklaalakzat, melyről a fene se tudta, kit takar. William Manly sokféle foglalkozást űző kalandor – pionír – volt a 19. század második felében, abban az időben, amikor sok, jobb sorsban reménykedő szerencsevadász indult útnak nyugat felé. Ezek egyik csoportja a „negyvenkilencek” néven vált ismertté. Ekhós szekerekkel, családostól küzdötték át magukat árkon-bokron, mígnem 1849-ben csatlakozott hozzájuk Manly is. Az történt, hogy egy hibás térkép alapján tájékozódtak, és bekeveredtek a Halál-völgybe. Egyetlen szerencséjük, hogy mindez decemberben történt, amikor nyilván nem volt ilyen gyilkos hőség. Élelmük fogytával levágták ökreiket, szekereiket használták tűzifának…  Manly és egyik társa gyalog tett meg mintegy 400 kilométert, hogy utat találjanak a civilizációba és segítséget vigyenek. Sikerrel jártak a csapat megmenekült. Így hát megérdemli, hogy valami kis sziklafok megőrizze a nevét (amit egyébként egy időszakos tó is visel, csökevénye annak a jókora állóvíznek, mely a jégkorszak végén errefelé terpeszkedett). Egyébként manapság alig múlik el év anélkül, hogy valaki ne halna meg a nemzeti parkban, vagy ne tévedne el, ha letér az aszfaltozott utakról.   

    Persze, nagyon piszkálta a csőrünket a Racetrack Playa nevű időszakos tómeder is, a rejtélyes módon mozgó köveivel, de oda egy szörnyűséges, még négykerék-meghajtású járművel is nehezen járható 50 kilométeres út vezet, és ha ott lerobban valami, kellő víztartalék és mentés nélkül tényleg halálos lehet. A látogatóközpontban, elrettentésül, kiállítottak egy cafatokra szaggatott autókereket, aminek láttán természetesen lemondtunk az útról. Így hát nem fejtettük meg a kövek mozgásának titkait, merthogy eszünk ágában sem volt, amúgy meg annyiféle teória létezik már amúgy is… Elszáguldottunk viszont a Ubehebe nevű maarkráterhez, mely 1 kilométeres átmérőjével, 200 méter körüli mélységével ugyancsak impozáns látvány. Keletkezési idejét 7000–2000 évre teszik, bár újabb vizsgálatok szerint akár 800 éve is lehetett itt gőzrobbanásos kitörés. Szeles vidék, alig állunk meg a lábunkon, pedig még egy szép, kisebb kráter is lenne a közelben. A szél gátol bennünket abban is, hogy közelebbről megszemléljük a völgy homokdűnéit; akkora homokvihar támadt, hogy alig láttunk ki a kocsiból.

                       A Ubehebe kráter (ejtsd: jubihibi)

                      Homokbuckák (a kocsiablakból)

                Homokviharban hagytuk el a Halál-völgyet

    Kora este, amikor Mammoth Lakes városkában szállást keresve kiszállunk az autóból, 12 fokot mutat a hőmérő. Nem csoda, itt már 2400 méteren vagyunk, a Sierra Nevadában, a település divatos síparadicsom. Bizony, a motelszobában bekapcsoltuk a hősugárzót. Ezt se hittük volna pár órával korábban, szénné égve. A szomszédos Lee Vining egészen más miatt fontos. Egyrészt a Sierra Nevada keleti kapuja, másrészt a Mono-tó partján fekszik. 1985-ben jártam itt először, szép emlékű földtantanárom Báldi Tamás öccse, Balázs jóvoltából, és teljesen elvarázsoltak a lúgos vizű tóból kimeredő mésztufatornyok, melyek jórészt a fenéken fakadó forrásoknak köszönhetik létüket. Azt pedig, hogy látszanak is, az emberi mohóságnak. Kaliforniában óriási a vízhiány, ezért a tavat tápláló patakok vizét részben már évtizedekkel ezelőtt elterelték Los Angeles felé. Az egyébként lefolyástalan tó vízszintje brutálisan csökkent, veszélyeztetve különleges, a lúgos vízhez alkalmazkodó élővilágát, és a velük táplálkozó mintegy kétmillió vándormadarat. Algákkal táplálkozó legyeket esznek, melyektől feketéllik a part, viszont a szemtelen házi legyekkel ellentétben legalább nem molesztálják az embert. Én is eszem, a városka egyetlen csehójában, miként tettem ezt 85-ben Balázzsal. Aztán, hogy, hogy nem, 1990-ben újból elkeveredtem Lee Viningba, de úgy ömlött az eső, hogy a tőle pár kilométerre levő tó megtekintéséről le kellett tennem. Viszont akkor is ugyanott reggeliztem, ilyenképpen a Lee Vining-i reggelizés (amit amúgy étteremfélében soha nem teszek) kvázi szokásommá vált. Hét dolláromba került, de megérte.

    Útitársaim még nem jártak itt, na de mit mutatok most nektek, csodát fogtok látni! Legurultunk a partra, és a látványtól egy világ omlott össze bennem. A hajdan pompás tufatornyok tövig erodálódtak; a természet időnként elpusztítja önnön alkotásait. Ha a tufatornyok a tófenéken levő forrásokból nem kapnak vizet, növekedésük megáll és mivel nagyon laza szerkezetűek, láthatóan pár évtized alatt elpusztulnak. Örömmel tapasztaltam viszont, hogy a sok éve indult civil kezdeményezés nyomán a tó vízszintje nagyjából stabilizálódott, hemzsegnek a sósvízi legyek és vígan legelnek rajtuk a madarak. Csak később tudtam meg, hogy távolabb szépen állják a sarat a tufatornyok, ám odáig már nem mentünk el.

                                                   A tufatornyok 1985-ben

                       ... és 2012-ben, szinte ugyanabból a beállásból

                        Azért a távolban még akad néhány

                     A vízimadarak legyeket legelnek

   Háromezer méterig kapaszkodunk fel a Sierra Nevadában az itt-ott még hófoltos Tioga-hágón és megérkezünk a Yosemite Nemzeti Parkba. A több mint 600 kilométer hosszan elnyúló „havas hegység” jó 100 millió éves gránitja sokáig időzött a felszín alatt, míg végül mintegy 5 millió éve az Észak-Amerikát nyugat felől érő tektonikus erők ki nem emelték. A kőzeteket azonnal kezelésbe vette az erózió, legfőképpen a jég. Gleccserek formálták ki a nemzeti park szívét, a Yosemite-völgyet is, amit – elsőként Amerikában  – már 1864-ben védetté nyilvánították, ám nemzeti parki státuszt csak másodikként kapott a Yellowstone után, 1890-ben. A leglenyűgözőbb kilátás a Gleccser-pontról nyílik a gránitkolosszusokra, vízesésekre. A folyóvizek vájta völgyek már előkészítették a terepet a 3 millió éve kezdődött eljegesedés számára, s miután a gleccserek visszavonultak, ott maradt a pompás völgy, mely fölé többek között a nevezetes Half Dome, vagy az El Capitan emelkedik. Számomra az előbbi tűnik félelmetesebbnek, pedig a csaknem függőleges sziklafalának magassága alig több mint 400 méter. Ezzel szemben az „El Cap” délnyugati fala 914 méter magas. Nem csoda, hogy a sziklamászók egyik legkedveltebb célpontja. A legvadabb teljesítmény Alex Honnold amerikai sziklamászó nevéhez fűződik, aki 2017 júniusában egyedül, mindenféle biztosítás nélkül 3 óra 56 perc alatt ért fel a fal tetejére. Mászását kamerák is megörökítették, a Free Solo című filmet mi is láthattuk a National Geographic műsorán. 

                             Át a Tioga-hágón

                                         Gránitkúpok...

                                         Tavak...

                                    Vízesések

                                   A Yosemite-völgy és a Half Dome

                              A Half Dome a völgy aljáról

                           Az El Capitan

                            Itt fölmászni? Egyedül? Biztosítás nélkül?

  Az a gond, hogy az amerikaiak halálra szeretik a nemzeti parkjaikat. A Yosemite-t évente több mint négy millióan látogatják, zömük csak a völgyet, természetesen autóval. Már évtizedekkel ezelőtt fontolgatták, hogy a völgyet lezárják az autóforgalom elől, de erre nem került sor. Alternatívaként ingajáratban közlekedő ingyenes buszok is járnak.  A völgytől jó 30 kilométerre fekszik a Mariposa Grove (pillangó liget), ahol több száz mamutfenyő tornyosul. Mivel a Sequoia Nemzeti Park csak nagy kitérővel lenne elérhető, beérjük ezzel. Nincs túl nagy különbség, ez is lenyűgöző.

                               A Mariposa Grove mamutfenyői

    Visszatérünk a Sierra keleti oldalára, s észak felé tartva átmenetileg újra érintjük Nevadát, sőt még a fővárosát, Carson Cityt is. Érdekes amerikai sajátosság, hogy a legtöbb állam székhelye nem a legnagyobb város, miként ennek is csak 55 ezer lakosa van. Úticélunk a Lassen Volcanic Nemzeti Park, benne a 3190 méter magas Lassen-vulkán. Ez a Cascade-hegység legdélebbi tűzhányója, mely a világ egyik legnagyobb lávadómjával is büszkélkedhet. 1915 májusában hatalmas robbanásos kitörésének törmeléke 300 kilométerre keletre is eljutott. A lávadómot savanyú (magas szilícium-dioxid-tartalmú), erősen viszkózus dácit alkotja, és szabályosan bedugaszolja a vulkáni kürtőt. Ha egy ilyen dóm az alatta feszengő magma és gázok hatására újra szétrobban, a törmelék beterítheti fél Amerikát. Na jó, nem a felét, de nagy területet. Egyik, 1917-es kitörését egy szerencsés arra járó filmre is vette. Alighanem a legelső vulkánkitörések egyike, amit mozgófilmen is megörökítettek. A Lassenre évi átlagban másfél méter hó hull, csúcsát most is hó borítja, s mivel 2000 méter fölött járunk, elég hideg is van. A parkban szép számban fordulnak elő utóvulkáni jelenségek, iszapfortyogók, fumarólák, melegforrások, melyekből mi azt kapjuk, ami az utak mellett van. Több órás gyalogtúrára persze most sincs idő.

                     A Lassen-vulkán és hatalmas lávadómja

                        Szerény iszapfortyogó az út mellett

    Hosszú, jórészt autópályán megtett út után elhagyjuk Kaliforniát és belépünk Oregon területére. Még ideát, az útról jól látszik a fenséges, 4300 méteres Shasta vulkán. Harmadszor látom, de közelebb sosem jutottam hozzá. Medfordnál letérünk a főútról – innen stoppoltam elég keservesen oda-vissza 1990-ben a Kráter-tóhoz, merthogy a Greyhound-busz oda nem közlekedik. Baljós esőben, egy isten háta mögötti parányi faluban szállunk meg, így viszont már reggel, napsütéssel váltakozó borúban gurulunk célunk felé. Ahogy emelkedünk, mesevilág fogad, óriási behavazott fenyvesekkel. A látogatóközpont környékén egy lélek sem jár, az ösvényeken lábunk alatt recseg a vékony hóréteg. Két fok van. 90-ben itt sátraztam egyik kempingben, kellemes melegben, a tó mélykék vizét vakítóan sütötte a nap, igaz július második felében, most meg csak június elejét írjuk, s a fények is alig törnek át a felhőkön a szürke vízre. Mindegy, ezt egyszer így is látni kell. Egy kb. 8000 éve keletkezett, 655 méter mély kalderát tölt ki a csapadékból, olvadékvízből keletkezett tó, melynek legnagyobb átmérője csaknem 10 kilométer. Az utólag Mazamának elnevezett vulkán robbanásos kitörése és kráteraljzatának beszakadása után a 3700 méteresre becsült hegy jó 1500 métert veszített magasságából, úgyhogy mostanság a 2200 méter átlagmagasságú peremen sétálhatunk. Ebben a hidegben sok sétához nem volt kedvünk, inkább csak totyogtunk.

                            A Shasta vulkán (kocsiból)

                                  Az oregoni Kráter-tó 1985 júliusában

                                   ...és 2012 júniusában

                    Viszont ezúttal oda-vissza behavazott mesebeli fenyvesekkel

    Portlandet, az állam legnagyobb városát gondosan kikerüljük, pedig amerikai viszonylatban szép és kellemes település és éppen az eső sem esik. A nagyvárosokat eddig is elkerültük; mit nekünk Los Angeles vagy San Francisco. Alighanem már nem is léteznek, Hollywood tucatszor elpusztította mindegyiket, sőt az egész nyugati partvidéket belesuvasztotta az óceánba, valójában csak itt lavírozunk a kontinens új peremén. Kora délután egy mellékúton már csöndes esőben gurulunk a St. Helens felé. Hogy mit láttunk, mit nem a legendás vulkánból, leírom legközelebb.

                                              Indonézia - 2012

Két nap vissza (egy éjszakai megállással), Labuan Bajo-ba. Mit tagadjam, nagyon untuk. Nálunk jobban csak szegény sofőrünk unhatta. És még szállást is kell keresnünk. Az előre kinézettről kiderült, hogy elég vacak, keressünk másikat. Megállunk egy szemmel láthatóan vadonatúj hotel előtt, kissé messzebb a belvárostól. (Belváros? Hol van itt belváros? És hol van itt város?) Én be se mernék menni. Hatalmas, oszlopcsarnokos lobby, tele márvánnyal vagy valami hasonlóval. Bálint akcióba lép. Mennyi a szoba két főre, egy éjszakára? 100 dollár. Bálint harsányan felkacag.  Mutatványait látni, hallani kellene. Az sok, legyen 50. Ne már, menjünk innen, ennyiért soha nem adja oda, morgok. A kínai recepciós (merthogy a hotelt egy kínai vállalkozás építette) is elmosolyodik, talán kínjában. És ekkor jön a szokásos szöveg. Sokat mondok, ha Bálint 2000 szót tud angolul (viszont beszél még kb. hat másik nyelven), de ezt a keveset mesterien használja. Kis haszon neked, kis haszon nekünk – általában ez a varázsige, de ide most több kell, s erre jön a levezetés, vaslogikával. Nézze, a hotel szinte teljesen üres. Ha megkapjuk a szobát 50-ért, keresnek 50 dollárt, de ha nem adja ki, nem keresnek semmit. Mondanom se kell, pár perc múlva – 50 dollárért - már be is költözhettünk vadonatúj, erkélyes (igaz, nem pont tengerre néző, de ki bánja) szobánkba, amit előttünk még soha senki sem lakott, ráadásul még reggelit is kaptunk. Igaz, hogy kínai reggelit, ami gyakorlatilag sült-főtt sós ételeket jelent, amilyeneket én pl. ebédre ennék. Hiába, Kínában ez a szokás. Bálint, annak dacára (vagy talán éppen azért), hogy több mint 150-szer vitt csoportokat Kínába, ki nem állhatja a kínai kaját. Az édes-savanyú sertést például csak cukros disznóként emlegeti. Végül csak-csak sikerül valami ehetőt is összekaparnunk. 

                                Itt laktunk

     De mit fogunk csinálni a nem túl kies Labuan Bajo-ban? (Most látom, hogy 2015-ben vadonatúj repülőtéri terminál épült.) Az alváson kívül természetesen semmit. Estefelé egy közeli masszázsszalonban kigyúratom magamból az utazás fáradalmait. Közben Bálint a „madámmal” beszélget. Ötvenes kinézetű, hájas fickó, Hollandiából keveredett ide valahogy,  alighanem megtalálta a számítását.

    Reggel irány a kikötő és kellemes meglepetésünkre tényleg megtaláltuk a két fickót, akikkel napokkal korábban letárgyaltuk a komodói hajóutat. Hajónak éppenséggel nem nevezném, elég rozoga motoros fabárka és füstöl, mint a pokol – mint mindegyik a környéken.  Útikönyvünk felhívta a figyelmet, hogy legalább a mentőmellények meglétét ellenőrizzük le. Megvoltak. Igazából nem is Komodóra, hanem a jóval közelebbi Rincára (ejtsd: rincsa) mentünk (utóbbira 2, előbbire 4 óra az út, csak oda), természetesen azért, hogy megnézzük a Föld legnagyobb gyíkját, a komodói „sárkányt”, vagy varánuszt. Komodo Rincával és Padarral, valamint jó néhány kis szigettel együtt nemzeti park és a világ hét új természeti csodáinak egyike (de tényleg), szárazföldi területe mintegy 600 négyzetkilométer. Először is fizetünk nemzeti parki belépőt, aztán fizetünk egy hivatásos kísérőt, mert nélküle nem lehet csak úgy lófrálni. Hogy a látogató ne távozzon elégedetlenül, biztos, ami biztos, már az épület elé vezényeltek néhány sárkányt, nyilván kellően jóllakatva, leszedálva, tudom is én, de nem műanyagból voltak, az biztos.   

                          Úton Rinca felé

                  A nemzeti park világörökség

     A komodói varánusz legnagyobb példányai 3 méter hosszúra is megnőnek, a legnagyobbak súlya eléri a 70 kilót is. Az izolált gigantizmus „termékei”, vagyis rajtuk kívül nincs olyan ragadozó a környezetükben, mely elfoglalhatta volna az ökológiai fülkét a szigeteken, ahol felmenőik éltek. Az indonéz szigetvilágban, illetve Ausztráliában létezett egy varánuszfélék alkotta megafauna, ám annak képviselői a pleisztocén végén kihaltak. Ausztráliában találtak 3,8 millió évre datált fosszíliákat, melyek igen hasonlóak a komodói sárkányhoz, csak kisebbek voltak, úgyhogy az újabb feltevések szerint már ott kifejlődtek, mielőtt elterjedtek a szigeteken. Ma a kis szigeteken kívül csak Floresen fordulnak elő, de ott a testméretük hosszú idő óta nem változott. Így aztán, ahol nem akadt vetélytárs, szép nagyra nőttek. Mindenféle állatot megesznek, gerincteleneket éppúgy, mint madarakat vagy emlősöket. Fő fegyverzetük nem a fogazat, hanem az alsó állkapocs táján levő két mirigy, melyek többféle mérgező fehérjét is termelnek. Ezeknek a biológiai jelentősége még nem egyértelműen bizonyított, ám e mirigyek véralvadásgátlót is kiválasztanak. Persze, a fogaik sem elhanyagolandók, mintegy 60 van belőlük, 2-2,5 centi hosszúak, bár ezeket szinte teljesen befedi a fogínyük. Ez viszont táplálkozás közben gyakran felszakad, ideális táptalajt kínálva a szájukban élő baktériumoknak. Ezek gondoskodnak az áldozat lassú, de biztos pusztulásáról. Láttam olyan dokumentumfilmet, melyben a sárkány megmart egy bivalyt a dagonyázóhelyén, és ott őrizte a zsákmányt, míg az nagyjából egy napi kínszenvedés után  elpusztult. Akkor aztán elkezdte enni, no persze, a dögszagra egyből előtermet még három-négy példány, azokkal osztozott. Szinte hihetetlen, de a saját testsúlyának kb. a 80 százalékát is képes megenni egy ültő helyében. Hatalmas darabokat harap ki áldozatából, aztán kihever a napra, hogy felgyorsítsa az emésztését. A komodói varánuszról az a közkeletű vélekedés, hogy dögöt eszik, de bizony emellett vadászik is. Szarvasra, vaddisznóra, mikor mi akad. Nemcsak a szájával kapja el őket, hanem hatalmas és erős farkával (a testhosszának nagyjából a fele) is képes ledönteni nagyobb termetű zsákmányállatot. 

                          "Bemutató" példányok

  Mint mindegyik varnánuszfélének, a komodóinak is csak egy hallócsontocskája van, a kengyel, úgyhogy annyira rossz a hallása, hogy eleinte süketnek hitték, de a látásával sem büszkélkedhet. Annál jobb az íz- és a szagérzékelése (főként a villás nyelve révén); 4–8 kilométerről is kiszimatolja  a dögszagot. A párzást hosszú csaták előzik meg a hímek között. A nőstény október táján rakja le átlagosan 20 tojását, zömmel az ásótyúkok dombszerűen kialakított költőhelyére, a föld alá. A kicsik 7–8 hónap után kelnek ki. A nőstény addig őrzi a tojásokat, közben semmit sem eszik, a farkában felhalmozott zsírtartalékot éli fel. Az első érdekesség, amit vezetőnk megmutat, egy ilyen dombocska, de hozzáteszi, hogy a sárkányok időnként kamu költőhelyeket is kialakítanak, megelőzendő, hogy saját fajtársaik felzabálják a tojásokat. Európában nagyon későn, csak 1910-ben szereztek tudomást a létükről, egy holland gyarmati tisztviselő leírása nyomán. 1927-ben viszont már a londoni állatkertben mutogattak két példányt. Emlékszem, amikor David Attenborough 90. születésnapja volt, több tévécsatorna is vetítette a régi filmjeit. 1956-ban járt Komodón egy filmes stábbal, ami akkoriban még nem volt ilyen könnyen megközelíthető. Nem is tudom, készült-e a már korábban mozgófilm a sárkányokról, de a film elég nagy szenzációnak számított. Ami azt illeti, nekünk se kellett volna tízezer kilométert utaznunk a látványért, hiszen pár éve már a pesti állatkertben és a nyíregyházi állatparkban is megtekinthetők. Na persze, más az élőhelyén látni. Rinca aránylag kis sziget (200 km2), meglehetősen kopár, kis erdőfoltokkal, lakossága alig ezer fő, viszont nagyjából 1300 sárkány otthona. Alig egy-két órás gyaloglás után pillantjuk meg az első közeli példányt, a száraz fűben ballag felénk zavartalanul. Úgy másfél-két méterre közelítem meg, aránylag elfogadható fotó végett, közben kísérőnk folyamatosan kíséri a szemével és keze ügyében egy erős villás bottal, mellyel szükség esetén távol tarthatja tőlünk. Turistát tudtommal még nemigen támadtak meg, viszont itt, Rincán is előfordult már, hogy berándultak a faluba és – nyilván zavarukban – megmartak néhány embert. Ilyenkor nagyon sürgős orvosi ellátás szükséges, mert a marás akár halálosan fertőző is lehet. 

                              Ilyen a sárkányfészek

                         Varánusz a terepen

                   Kicsit kopott, de a "mienk"

                           A sárkány elhagyja a helyszínt

                     Rincai táj

     És mit fogunk csinálni maradék két napunkon Balin? (Meglehet, buta kérdés ez másnak, ám mindketten töltöttünk már ott némi időt.) Ezt Bálint vetette fel még Floresre indulásunk előtt. Mire én: kifekszünk Kuta Beachen a homokra, döglünk, közben jókat eszünk-iszunk. Lóizét fekszünk – így Bálint. Milyen messze van Jáván a Kawah Ijen vulkán? Nem is tudom, nézzük meg térképen. De hát ez nincs is messze! Így történt, hogy már előre kocsit béreltünk, amibe nyomban be is ültünk, mihelyt kétórás késéssel leszálltunk Denpasarban. Este lett, mire átvergődve a hétvégi csúcsforgalmon, majd átkelve a kompon Jávára megérkeztünk egy városba, ahol az éjszakát töltöttük, előre megbeszélt szálláson, magánháznál. Többek között ezt szeretem Ázsiában. Így vagy úgy a világon mindent el lehet intézni, meg lehet szervezni, mindig és mindenre akad kisvállalkozó. Sötét hajnalon, ötkor már várt bennünket egy dzsip (előző este beszervezve, árban megalkudva), amivel úgy két óra alatt, zömmel egy szörnyű útszakaszon odaértünk a híres vulkán derekáig. Hogy miről híres? Arról, hogy gyönyörű, ám halálos veszélyeket rejtő krátertava partján bányásszák szerencsétlen helyi emberek a termésként, és a vállukon átvetett rúdon lógó két bambuszkosárban 70–80 kilós teherrel 300 métert másznak felfelé gumipapucsban a köves ösvényen, esetenként 60 fokos emelkedőn, majd még 3 kilométert gyalogolnak az átvevőhelyig. Hajnalban, sötétben kezdenek, naponta kétszer teszik meg ezt az utat, és ezzel keresnek kb. napi 12 dollárnak megfelelő rúpiát. Ám azt a ként előbb ki is kell bányászniuk. A fumarólákból ömlő kénes gázokat kerámiacsövekbe vezetik, melyekben pirosas színű, folyékony kénné válik, az pedig igen hamar megszilárdul és megsárgul. Ezt a ként darabokra törik és a kosarakba pakolják. A mintegy kétszáz munkás mindenféle védőfelszerelés nélkül dolgozik (hacsak az arcuk elé kötött kendőt, rongyot nem tekintjük annak) – a pokol kapujában. Lényegesen jobban keresnek, mint a környékbeli parasztok, de nagy árat fizetnek érte. Az öregkort talán egyikük sem éri meg.

    Reggel nyolckor, úgy másfél órás, enyhén megerőltető gyalogtúra után már fönn állunk a kráter peremén, nagyjából 2300 méteres magasságban, és a gomolygó felhőzeten és gáztengeren kívül semmit sem látunk. A 720 méter átmérőjű, 200 méter mély, erősen savas, türkizszínű krátertó egy nagy, 20 kilométer átmérőjű rétegvulkáni komplexumban ül. 2008-ban gumicsónakból megmérték a víz pH-értékét; 0,5 volt. Kezdőknek mondom, ez baromi savas. Jó másfél órája álldogálunk magunkban a nyirkos hidegben, amikor először kezd felderengeni valami a tóból, de korai az öröm, újból befelhősödik. És ez így megy még egy óra hosszat. Néha legalább a belső kráterfalakat látni lehet; eróziós barázdák szabdalják mindenfelé. Aztán kitisztul – bár nem teljesen –, így látjuk, hogy ömlik ki a kén a csöveken, és néhány ember téblábol ott, ahol máskor a kénbányászok dolgozni szoktak. Ma (vagy mostanában) nincs kitermelés, talán némi aktivitást észleltek. A lentiek meg bizonyára kutatók. Eszünk ágában sincs lemenni. Közel háromórás várakozás után végre annyira kitisztul az idő, hogy sikerül néhány elfogadható képet készítenem a tóról is. Azt csak utólag tudtam meg, hogy még 2008-ban egy francia fotós éjszaka járt a kráterben és elképesztő, kék fényeket fotózott a kénkiáramlások körül. A hazai sajtóban annyi baromságot írtak le róla, a leggyakrabban pl. azt, hogy „kék láva” lövell ki a vulkánból. Nos, a Kawah Ijenből semmiféle láva nem lövell ki mostanság, kék meg különösen nem. A kén kék lánggal ég, a különös jelenség oka egyszerűen az, hogy a kénes gázok égése produkálja ezt a káprázatos színt.

                  A Kawah Ijen kráterének peremén, térdig felhőben

                Amikor először láttuk meg a tavat

            Ott áramlanak ki a kénes gázok

                    Máskor itt lent kénkitermelés folyik - de akkor nem máskor volt

                 Kis remény, hogy egészben láthatjuk a tavat

                Ha nincs mit fényképezned, fotózd, amit éppen látsz

              Totálban ez volt a legtöbb

               Egyemberes adag - kb. 70-80 kiló

   Még aznap visszatérünk Balira, Kuta Beach-re, ahol ismét sikerül egy jó szállodát kifognunk. Csak másnap este indul a gépünk, körülnézünk az immár teljesen nyugati igényekre átszabott kisváros főutcáján meg a strandon. Egy percet sem „döglöttük” a parton, tíz percet ha sétáltunk a fövenyen. Mondhatom, százszor jobb volt a vulkánokon.

                      Kuta Beach főutcája (kell ez nekünk?)

    Ez volt (a Közel-Keletet nem számítva) a tizennyolcadik, és egyben utolsó ázsiai utazásom.

                     Hazafelé - valahol az Alföld fölött

(Következik: Búcsú Amerikától)

Előző részek: 

 https://nemethgeza11.blog.hu/2020/05/30/az_ut_vege_8_fejezet_indonezia_2_resz_celebesz_es_flores

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/05/22/az_ut_vege_8_fejezet_indonezia_1_resz_celebesz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/26/az_ut_vege_6_fejezet_del-afrika_1_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/11/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/04/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_1_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/29/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_3_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/21/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/23/az_ut_vege_4_fejezet_nepal_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/07/az_ut_vege_3_fejezet_nepal_1_resz

                                                                   Búcsú Ázsiától

                                                             Indonézia, Celebesz, 2012

  Még haza sem indultam első, 2007-es indonéziai utamról, már tudtam, hogy ide még visszatérek. Túl izgalmas, túl változatos ez a hatalmas, kereken 18 ezer szigetből álló ország ahhoz, hogy letudjam egyetlen látogatással. Láttam Jáva javát, belekóstoltam Baliba, de igazából nem ezek izgattak a legjobban. Két év múlva kis híján meg is tettem, de az a külföldi iroda, mellyel előzőleg is utaztam, kellő számú érdeklődés híján (min. 8 fő) nem indította el az utat. Így a visszatérés öt évet váratott magára és ismét nyárra, az elejére esett. Már itthon is pokoli meleg volt, ott, az Egyenlítő környékén mindig az van, de ott legalább a mi nyarunk idején kevesebb az eső.

    Ezúttal nem kisebb társasággal, szervezetten mentem; útitársam (hajdani évfolyamtársam) immár harmadszor (és nem utoljára) a profi idegenvezetőként működő Bálint, aki levezetésként, a csoportok nyűgeitől felszabadulva azon mód képes útnak indulni bárhová. S hogy óriási tapasztalata mennyit segített, majd meglátják. És micsoda szerencse, hogy a Qatar Airways – dohai átszállással – már Budapestről is Ázsia szinte minden sarkába eljuttatja a magyart… Nincs bosszantóbb az utazásban, mint amikor hazafelé jövet átrepülünk Magyarország fölött valamelyik nyugat-európai nagyváros repülőterére, aztán vissza Ferihegyre. Soha többé nem akarok a Heathrow-n, Schipholon vagy akárhol nyolc-tízórás repülésektől kinyuvadva órákat várni a hazaút végső fázisára. Rövid szingapúri megálló, aztán nyílegyenesen Borneó partjai felé a Jáva-tenger fölött, s csak aztán délnek, Bali irányába. A némileg szokatlan útvonal azonban olyan égi látvánnyal ajándékozott meg, amihez hasonlót sosem láttam. A sztratoszféra határáig tornyosuló óriási gomolyfelhők, ahogy a tankönyvekben leírják-mutatják, a tetejükön fölveszik a jellegzetes üllő alakot, de úgy, mintha elvágták volna, ráadásul – ez volt a bónusz –megvilágítva a nyugvó nap fényétől… Határozottan Avatar-érzésem volt.

                Ez nem a normandiai partraszállás modern változata - várakozó hajók Szingapúr közelében

                          Ilyen felhőket így még sosem láttam

     Denpasar reptere Bali déli csücskében évi 15 millió utast fogad és indít, ami persze érthető annak fényében, hogy a fél világ erre a szigetre özönlik. Ehhez képest elég kaotikus a földi kiszolgálás. Két intézni valónk van: sebtében jegyet szerezni másnap reggelre – vagy Celebeszre, vagy Floresre, amelyik előbb sikerül – ,és persze szállást intézni. Celebesz jött be befutóra, a Garudával, az indonéz nemzeti légitársasággal, mely nem elsősorban a biztonságáról híres, mindenesetre még mindig jobbak a baleseti statisztikái, mint a többi, legalább tucatnyi  helyi vállalkozásnak. Szálláshelyül a legkézenfekvőbbnek a közeli Kuta kínálkozott. A reptéren sok kis fülkében kínáltak mindenfélét, nekem már mindegy lett volna, alig álltam a lábamon, és akkor jött Bálint. Nekiállt 5 dolláros különbözeten alkudozni, és tette  mindezt úgy negyedórán át. Sikerült, ráadásul reggelivel és oda-vissza transzferrel.

    Reggel már repültünk is Makassar felé. A gépen furcsa közjáték zajlott le. Azt vettük észre, hogy a mögöttünk levő üléssorhoz aggodalmas arccal jön egy utaskísérő. Hátranézek, látom, hogy egy fiatal lány fekszik mozdulatlanul egy idősebb nőrokona mellett. Elájult? Bekómált? Meghalt? Közben már ereszkedtünk. Azt hittem, begurulás után azonnal mentők rohannak a fedélzetre, de semmi. A lány ugyanúgy mozdulatlanul feküdt. Sosem tudtuk meg, mi történt.

    Makassar, Celebesz fővárosa meglepően modern reptérrel várt (az új terminált három évvel ottjártunk előtt adták át), gyakorlatilag negyedóra alatt sikerült autót bérelnünk öt napra, sofőrrel, és nem is vészes áron, persze, némi alkudozás itt is elkelt. Hogy miért kellett sofőr is, tüstént kiderült. Először is beültettek bennünket egy kocsiba, amivel jó órát tekeregtünk – magunk se tudtuk, hol-merre –, aztán egy nem túl bizalomgerjesztő garázsban megkaptuk a magunkét. Sofőrünk jóformán mukkanni sem tudott angolul, bár nem is a társalgás volt a fő feladata. Annál a tíz angol szónál még én is többet tudok indonézül, igaz, nem sokra mennék vele, mert ezek szinte kizárólag földrajzi megnevezések: gunung – hegy,  pulau – sziget, air – víz, kota – város, valamint néhány egyéb létfontosságú alapszó, mint bir – sör, bintang – csillag (ez utóbbi az előzővel együtt gyakorlatilag egyenértékű, minthogy a Bintang  a leggyakoribb sörmárka).  Hogy magát Makassart, melyből semmit sem láttunk, hogyan és mikor hagytuk el, nem is tudtuk. Megjegyzem, előfordulhat, hogy némely térképen Makassar mellett vagy helyett Ujung Pandang feliratot látnak. Ez volt ugyanis a neve a 70-es évek elejétől 1999-ig, aztán a népakaratnak megfelelően az elnök visszaváltoztatta Makassarra. A környezetével együtt 2 millió lakosú város fokozatosan megy át falusi vidékekbe, ahol jobb-rosszabb, de inkább rosszabb utakon haladtunk kelet felé. Nos, ezért kell a helybeli sofőr. Egyrészt magunktól az életben nem találtunk volna ki, másrészt európainak Indonéziában vezetni maga lehet a rémálom (ráadásul bal oldalon!). Úticélunk ugyan éppenséggel majdhogynem egyenest észak felé fekszik, de ha már itt vagyunk, nézzünk körül a partvidéken is. Mit mondjak, az első napon, voltaképp délután, egyszer sem vettem elő a kamerát. Mindenféle mezőgazdasági vidékeken, szörnyűséges utakon döcögtünk, de amikor végre keleten elértük a partot és egy kis halászfaluban hajdan szebb napokat is látott (magyarul: erősen lepusztult) bungalótelepen tanyát vertünk éjszakára, a látvány varázslatos volt. Ezért a félóráért, míg a nap lement, megérte. 

                       Napnyugta első celebeszi szállásunknál

     Másnap még egy ideig a sziget déli „nyelén”, a keleti síkvidékein döcögünk és futtában ismerkedünk a falusi élettel. A lakóházak dizájnja elég hasonló; szinte mind cölöpökön áll, a falak fából, a tető bádogból, előreugró, fedett bejáró, s közös nevező még a rozogaság, valamint a rozsdás lavórokra emlékeztető parabolaantenna. Az udvarokon, sőt a házak előtt, az utcán is szinte mindenütt szárítanak valami terményt. Itt láttam életemben először kakaót, mármint termést, ahogy lóg le a fáról. A 10–15 centi hosszú ellipszoid alakú, éretlen állapotban zöld, sárga, éretten lila, barna termésben nagyjából 50–60 mag van. Egy termést hazahoztam, megszárítottam, kimagoztam, aztán megeszegettem. Kissé kesernyés, de kellemes ízű – mint a jobbfajta étcsokoládé.

                   Jellegzetes falusi házak Celebeszen

                    Kakaófa érett termésekkel

                                   Száradó kakaóbab

A kaucsukültetvény már nem újdonság számomra, csapolják itt is a fák nedvét rendesen. Ezt úgy végzik, hogy este, vagy kora hajnalban nagyon vékonyan, lefelé futó spirális formában bemetszik, lefejtik a fa kérgét és a latex lassan a törzs aljához rögzített edénybe csöpög.  A rizs persze errefelé is alapélelmiszer, de sok más országgal ellentétben nem nagyon látunk a földeken, térdig vízben álló, hajladozó asszonyokat. Igaz, a jelek szerint most éppen a talaj-előkészítés van soron. Itt lép színre a „japán bivaly”, ahogy a helybeliek a kis dízelmotoros gépet nevezik.

                                          Így csapolják a kaucsukfát

                                 A "japán bivaly"

      Ahol sok a trópusi gyümölcs – márpedig errefelé úgy nőnek bele a világba pl. a banáncserjék, mint a VIII. kerületi házak falán az ecetfa – , ott nagy valószínűséggel vannak gyümölcsevő denevérek (Pteropus nem) is. Szerencsénkre pont az út mentén,  két-három fán is tanyázott egy népes kolónia, habár kevéssé fotogén helyzetben, ellenfényben. A pofájuk alapján repülőkutyának (angolul flying fox, vagyis repülő róka) nevezett jókora emlősök, egyéb denevér rokonaikkal ellentétben, nem ultrahanggal tájékozódnak, hanem kiváló látásukkal. Ezek itt még a családon belül is a nagyobbak közé tartoznak, az itt élő fekete repülőkutya szárny-fesztávolsága közel méternyi, súlya egy kiló körüli. Nektáron, virágon, gyümölcsön élnek, érthető módon a parasztok nem nagy örömére. A gyümölcsevő denevéreket egyébként Új-Guinea egyes vidékein és némely óceániai szigeten  vadásszák is a húsukért. A feldolgozásuk nagy gondosságot igényel, mert mivel fejjel lefelé lógnak, ürülékük és vizeletük megtapad a szőrzetükön és számos betegség hordozói lehetnek. Jól átsütve viszont ártalmatlanok és a hússzegény népcsoportok körében fontos fehérjeforrások, sőt  csemegék. 

                         Gyümölcsevő denevérek

    Időközben fokozatosan északnyugat felé vesszük az irányt, ezzel egyúttal emelkedni is kezdünk a lapályból. Az első, ami Celebesz térképre tekintve feltűnhet, a sziget rendkívül furcsa alakja. Négy karszerű félsziget ágazik ki egymásból, ami igen bonyolult geológiai fejlődéstörténetre utal. Három hatalmas litoszféralemez, az Ausztrál-, az Eurázsiai- és a Pacifikus-lemez, illetve a peremükön mozgó mikrolemezek birkóztak-birkóznak itt egymással, s a jelen idő sem véletlen, hiszen egyrészt a szigeten gyakoriak a földrengések, másrészt az északkeletre kinyúló karon, ahová persze nem jutottunk el, legalább négy aktív vulkán is emelkedik. Mindegyik működött is legalább egyszer az utóbbi években. Jobbára andezites lávát produkálnak, de jellemzőik a piroklaszt-árak (izzófelhők) és a lávadómok is. Mi most a déli karon utazunk, a közepe felé, ahol hamarosan félig csupasz mészkősziklák tűnnek fel, és szemmel láthatóan elég szépen karsztosodnak. Vulkánt tehát nem láttunk – egyelőre!   

                                                  Északabbra egyre tagoltabb a táj

                            Megjelennek a karsztos mészkősziklák                               

    Egy kapu is jelzi, hogy megérkeztünk a toradzsák földjére; ez a Tana Toradzsa. A toradzsa név (nem egészen ebben a formában) a sziget déli részén beszélt buginéz nyelvből származik, jelentése, a felföldek népe. Újabb bizonyítékok arra utalnak, hogy Celebesz, mely a pleisztocén némely szakaszaiban egy földhíd része volt Ázsia és Ausztrália között, 40 ezer éve már biztosan lakott volt, s az első betelepülők valószínűleg Borneó felől érkeztek. Az első európaiak, a portugálok 1523-ban értek partot az akkor még szigetcsoportnak vélt Celebeszen (ez a név tőlük származik),  és Makassar helyén erődöt építettek, ami jó 120 évig a kezükön is maradt, majd elfoglalták a hollandok, akiket  rövidesen az angolok követtek. Az európaiakat jórészt a sziget fő ásványkincse, a vas vonzotta – innen ered a másik, ma használatos neve, a Sulawesi (sula – sziget, besi – vas). Mivel a sziget nagy (majdnem két Magyarországnyi területű) és erősen tagolt, az európaiak egy ideig jóformán egyszerre voltak jelen különböző vidékein, aztán elhatalmasodott a holland dominancia (a Holland Kelet-indiai Társaság révén). Mindez nem tükröződik a vallási megoszlásban; az iszlám már az 1600-as évek elején megkezdte térhódítását és a muzulmánok nagy többségben vannak, ám a 18 milliós lakosság közel 20 százaléka keresztény. Mindemellett, legyenek akár keresztények, akár muzulmánok, életükre erősen rányomják bélyegüket a helyi animista vallások. Tana Toradzsa népe például az indonéz függetlenség kivívása (1945) óta egyre inkább átvette a kereszténységet (protestánsok), de mint látni fogjuk, hagyományaikban erősen kötődnek ősi hitvilágukhoz is. Egyébként a hollandokat jó darabig egyáltalán nem érdekelték a toradzsák; csak miután szinte mindenütt teret nyert az iszlám, a 19. század vége felé ismerték fel, hogy ezt a hegyvidéki népcsoportot esetleg meg lehetne téríteni, ami eleinte heves ellenállást váltott ki, főleg a toradzsa elit körében. Mindez az 1930-as években tört meg, amikor a síkvidéki etnikumok megtámadták a toradzsákat, akik a holland támogatásért cserébe tömegestől tértek át a keresztény hitre. 

                                            Megérkeztünk - Tana Toradzsa

    A kereken egymillió főt számláló etnikai csoport jellegzetes, nyeregre, vagy csónak orrára emlékeztető házainak imitált változata már a régió „kapujánál” feltűnik, de az első nagyobb, modern építésű és nagyon újnak tetsző szálloda is erre hajaz. Erős kísértést érzek, hogy itt szálljunk meg, bár vendéget szinte nem is látni. Bálint eredménytelenül alkudozik az áron, de jobban is járunk, mert a hotel kilométerekre van a régió központjáról, a nagyjából 45 ezer lakosú Rantepao városától. Persze, itt is kapunk szállást, nem is drágán, a belvárosban. A hallban szinte azonnal felajánlkozik egy (sőt több) igazolványát mutogató idegenvezető, aki jó pénzért hajlandó (még hogy hajlandó – a fene eszi érte) elkalauzolni a vidéken. Elég brutális árat kér két napra, de itt bejön az alku. És kell is. A mienk tényleg profi, mint a tenyerét, úgy ismeri a környéket, beszéli az indonézen kívül a helyiek nyelvét is, meg persze az angolt is, elfogadhatóan.

    A két nap alatt úgy féltucatnyi falut látogatunk végig, némi „belépődíjat” vagy micsodát mindenütt fizetni kell. Jellegzetes házaik neve tongkonan, melynek jellemzője a már említett, túlméretezett nyereg alakú tető; nagyjából annyit jelent: a hely, ahol a család összegyűlik. Mindegyik cölöpökön áll, nem mintha árvíztől kellene tartaniuk. A toradzsák, akik valószínűleg Délkelet-Ázsiából keveredtek a szigetre, eleinte a hegytetőkön laktak, és folytonos harcban álltak az egyéb környékbeli etnikumokkal, de egymással is. A holland gyarmatosítók azonban valahogy (többnyire erőszakkal) rávették őket, hogy nyugodjanak le, költözzenek a völgyekbe és a hagyományos égetéses erőirtásos földművelést cseréljék le teraszos rizstermesztésre. A házak formáját kétféleképpen magyarázzák. Az egyik szerint az első tongkonant teremtő istenük építette a mennyben, és az első toradzsa, aki leszállt a földre, ezt kívánta imitálni. A másik prózaibb. Eszerint az észak felől tengeri úton ideérkező toradzsák csónakjai egy viharban olyannyira megrongálódtak, hogy maradványaikat felhasználták háztetőik elkészítéséhez. Négy cölöpön állnak, egymás mellett, valamennyi észak-déli tájolású. A velük szemben álló épület ugyanazon családé, ott tárolják a terményeket. A belső tér, amint ezt magunk is láttuk, a tető hatalmas méretéhez képest kicsi, a kevés ablak nemkülönben, s ennek oka az, hogy napközben nem is nagyon tartózkodnak benne, csak alvásra, tárgyaik tárolására és családi összejövetelekre használják. A legalsó szint (a padlózat alatt a háziállatoké, az emelet a lakótér, a tető alatt pedig a személyes tárgyaikat helyezik el.  Házasságkötéskor mindig a férj költözik a feleség házába. Egy tongkonant nagyjából fél év alatt építenek meg, aztán következik a külső faragványok és festett díszítő elemek elkészítése. A tető hagyományosan bambuszból készül, manapság viszont egyre több helyen látni helyette bádogot. A ház előtt, mint valami tartóoszlop, jókora cölöp áll, melynek elsődleges funkciója azonban nem a tető tartása, hanem az, hogy rajta helyezzék el a bivalyszarvakat. A jólét jelképe ugyanis a toradzsa társadalomban a bivaly. Minél több a szarv az oszlopon, annál gazdagabbnak tűnik a család. Mindegyik házat sok fafaragvány és festett minta, ill. ábra díszít. Kizárólag négy színt használnak: feketét (a halál jelképe), fehéret (tisztaság), pirosat (a vér, vagyis az élet) és sárgát, vagy inkább okkert (isten áldása). A színezékeket természetes anyagokból nyerik. Nagyon gyakori motívum a kakas, mely az ősi vallásra emlékeztet, a kör a Nap, mint a hatalom szimbóluma, a spirál pedig a bivaly, mint a gazdagság kifejezője.

                                        A toradzsák jellegzetes házai, a tongkonanok

                                A sok bivalyszarv a jólét jelképe

                                 A díszítésnek is megvannak a szabályai

    A toradzsák társadalmának az alapja a nagycsalád. Minden falu voltaképpen egy kiterjedt családi-rokoni kör. Amíg Tana Toradzsa mint adminisztratív egység meg nem alakult, az egyes falvak autonómok voltak. Érvényesült a szigorú társadalmi hierarchia, melynek élén a „nemesek” álltak, akik magukat az égből jött első toradzsák leszármazottainak tartották. A társadalmi besorolás anyai ágú volt, ami abban is megnyilvánult, hogy alacsonyabb rangú nővel a nemesek fiai elvileg nem házasodhattak, vagy ha mégis előfordult, ez felfelé húzta a szegényebb családot. Ezért például a távolabbi (másod- vagy harmadfokú) unokatestvérek közötti házasság is megengedett volt. Eleinte a tongkonanban való lakás is csak a felsőbb osztály kiváltsága volt, a köznép egyszerű bambuszházakban lakott, míg a háborúskodások során, vagy vásárlás útján megszerzett rabszolgák primitív kunyhókban laktak a gazdájuk háza körül. A rabszolgaságot holland nyomásra a 19. század elején törölték el.     

    A toradzsák többisten-hívők, és természetesen hisznek a halál utáni életben, meg persze abban is, hogy a holtak szellemei továbbra is ott járkálnak az élők között. Sok ilyen hitvilág van a világban, de egyről sem tudok, amelyikben a halottkultusz és a temetési ceremónia akkora szerepet játszana, mint náluk (itteni neve aluk, vagyis az út). Mindjárt az első faluban, ahová betérünk, meglehetősen bizarr „temetőt” látunk. Egy hatalmas fához érünk, melynek törzsében mintha kis, beépített kalitkák lennének. Megtudjuk, hogy azoknak az elhunyt csecsemőknek, akiknél még nem indult meg a fogzás (vagyis nagyjából egyéves koruk előtt távoztak) ez a végső nyughelyük. Gyolcsokba csavarva természetes, vagy mesterséges faüregekbe teszik a kis testeket, pálmarostokból készült ajtóval befedik, abban a hitben, hogy idővel maguk is a fa részévé válnak. És ez lényegében meg is történik,  törzs begyógyul, magába fogadva őket. Egy fában több ilyen nyughely is van.

                                        Fába temetett csecsemők

    Aztán kissé horrorisztikusabb látványok következnek. Említettem, hogy karsztos vidéken járunk, ahol elég sok a barlang és az üreg. Ez is lehet temetkezési hely. A halottat faragott kőkoporsóban a barlang oldalából kinyúló farudakra teszik, s míg a fa el nem rothad, ott is maradnak. Aztán leesnek a barlang aljára, a koporsó vagy széttörik, vagy nem, ilyenképpen a csontok is vagy szétszóródnak, vagy nem. A hozzátartozók időnként kijárnak elhunyt családtagjuk maradványaihoz, ételt, italt, cigarettát tesznek le a csontok mellé.

                            Barlangi temetkezés

                                        Utánpótlás a túlvilágra

                             Családi nyughely tautaukkal

                    Ilyen nyughelyeket csak a jómódúak engedhetnek meg maguknak

A  módosabb családok kőfalakba, vagy nagy sziklákba vájt üregekben  helyezik el a halottaikat. A megfelelő hely kialakítása hónapokat is igénybe vehet, igen drága, és egész családok nyughelyéül szolgálhat. Gyakori, hogy elkészíttetik a halottak életnagyságú bábuját – ezt nevezik tautaunak –, felöltöztetik, és ezek díszítik a sírokat. A gazdagabbak bábui értékesebb fából, a szegényebbekéi bambuszból készülnek.  Ez azonban csak a végállapot, hol van még a temetési szertartás! Legközelebb erről is írok. Aztán átugrunk Flores szigetére, majd megnézzük a komodói „sárkányokat”, végül egy rögtönzött program keretében még egy nap Jáva is belefért: a Kawah Ijen, a kénkitermeléséről híres vulkáni kráter.

Korábbi részek itt:

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/26/az_ut_vege_6_fejezet_del-afrika_1_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/11/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/04/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_1_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/29/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_3_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/21/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/23/az_ut_vege_4_fejezet_nepal_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/07/az_ut_vege_3_fejezet_nepal_1_resz

                                                   Oázisból sivatagba - Egyiptom, 2011

  Egyiptomba többnyire két céllal érkeznek a turisták. 1. Hogy megnézzék az ókori műemlékeket. 2. Hogy egy-két hetet heverjenek/búvárkodjanak valamelyik Vörös-tenger menti üdülőhelyen, és telezabálják magukat egy négy-ötcsillagos hotelben a svédasztalnál. De hogy mi van a Nílustól meg a deltától pár kilométerre keletre meg nyugatra, arról a többségnek csak halvány fogalma van. Nyilván sivatag, konkrétan a Szahara,  tömérdek homok. Nos, nem egészen. Van homok is, de sokkal kevesebb, mint hinnénk. A Szaharát ugyanis nagyobbrészt kő alkotja, amiből persze idővel homok lesz.  

    Az egyik különlegesség, amiért mi idejöttünk, a Fekete sivatag, ami többé-kevésbé tényleg fekete. Ezen a vidéken az alapkőzet jó részét közel 100 millió éves folyóvízi-tengeri homokkövek alkotják, melyekre később mészkő települt. És ekkor jön a meglepetés: vulkáni kőzetek! A vulkánosság kb. 30 millió éve kezdődött, bazaltos, dolerites (a dolerit szintén lávakőzet) jellegű volt, és elég hosszú ideig elnyúlt. A működést nagyjából 18 millió éve hasadékkitörések zárták le, melyek több helyen oszlopos elválású képződményeket is produkáltak. A bazalt sok helyütt sapkaként fedte be az üledékes alapkőzeteket és ahol tehette, megvédte őket a lepusztulástól. A táj tele van hasonló magasságú, kúpszerű dombokkal, melyek vulkánszerű megjelenésűnek tűnnek, de nem azok! Hanem tanúhegyek, az eredeti felszín magasságát úgy-ahogy megőrző kiemelkedések, melyeknek az oldalába a szél ösztökélésére már fel-felmászik a sárgás színű homok is.

                           Ilyen a Fekete sivatag - oszlopokká dermedt lávafolyások

                         Pusztul a bazalt

     Megállunk teára egy fogadónál, ahol langyos forrás fakad (ámbár azt hiszem, fúrták), aztán kihűlve csorog tova, beleveszve a sivatagba. A tulajdonos, fokozva a hely vonzerejét, nagy leleménnyel keresztülvezetett egy kis patakot az épület belsejében. A turisták nyilván zabálják, csak hát turista mostanság (2011 decemberében) sehol. Aztán szürreális látvány tanúi vagyunk. A fogadó mellett elviharzik egy kb. száz állatot számláló tevecsorda. No de mi abban a szürreális, ha sivatagban tevét lát az ember? (Egyet, ötöt, tízet láttam már, de ennyit…) Talán az, hogy visszaidézi azokat az időket, amikor még hatalmas karavánok járták a Szaharát, megpakolt tevékkel. Ezek nincsenek fölmálházva, alighanem legelni hajtják őket, s ahogy jöttek, percek alatt sűrű porfelhőt kavarva el is tűnnek a pusztaságban.

                        Ha már turista nincs, egy helybeli srác élvezi a langyos fürdőt

                      Patak a fogadó közepén

                           Tevék jönnek...

                        ...tevék mennek

     A „Kristályhegy” nevű képződmény szinte kaput képez a Fehér sivatagba. Először is, nem hegy, ám feltétlenül kristály. Első látásra úgy fest, mint egy felszakadt barlang, de nem az. Amikor a Bahariya és Farafra oázisok közötti utat építették, egyszerűen beleszaladtak, és egy részét, merő óvatlanságból, le is rombolták. A kristályok az utóvulkáni működés során feltörő meleg vizes oldatokból váltak ki, és bár a legtöbb internetes forrás kvarcnak tünteti fel őket, inkább bízzunk egy a terepen hajdan dolgozó szakember helyzetértékelésében, aki kalcitként és baritként írja le őket.  

                   A "Kristályhegy"

               Kalcit- és baritkristályok

    Valahol itt kellene állnia a Fehér sivatag Nemzeti Park bejáratának, de azt a forradalom idején felgyújtották (vajon ki és miért éppen ezen élte ki a haragját), a parkőröket nem fizették, szerteszét széledtek, így aztán nincs belépődíjszedés sem. A parkot 2002-ben hozták létre mintegy 3000 négyzetkilométeren. Kőzetei a kréta időszak folyamán (kb. 100–80 millió éve) itt terjeszkedő tengerben rakódtak le – zömmel laza szerkezetű, apró ősmaradványokkal teli krétamészkövek. A tenger visszavonulása óta, nagyjából 20 millió éve itt az erózió az úr. Amit a szél egyáltalán képes a laza kőzetből kialakítani, azt itt megtette és teszi ma is. Az áramvonalas formák arra utalnak, hogy nagyjából állandó irányú szelek alakítják a tájat. Az ilyen formákat nevezi a szakirodalom az ujgur eredetű jardang szóval, amit Sven Hedin svéd kutató 1903-as belső-ázsiai utazása nyomán honosított meg Európában. Nagyon jellegzetesek például a szfinx-sziklák, melyeknek a szél felőli oldala a szfinx háta, a szélárnyékos pedig a feje. Itt aztán szabadon szárnyalhat a fantázia; bármibe bármit beleképzelhetünk. Mondjuk, a gomba alakú sziklákhoz nem nehéz gombákat társítani, van is belőlük bőven, száruk már többnyire erősen elvékonyodott. Ennek az a magyarázata, hogy a szél mindig a talaj közelében hordja a legnehezebb, legkeményebb homokszemcséket, melyek értelemszerűen az alsó rétegeket pusztítják. A gombák kalapja is igen változatos formájú; itt viszont arról van szó, hogy a felépítő üledékrétegek más-más keménységűek, és az egyes rétegek sem homogének, így a lepusztítás eszerint válogat (ezért is nevezik szelektív eróziónak). A „Sátrak” nevezetű képződmények erősen lealacsonyodott kis kupacok, simán elmennének díszletként valami sci-fi filmbe. Mindemellett az egész tájat átlengi valamiféle földökívüliség, különösen így, hogy magunk vagyunk. Két nagy sátor (azok is fehérek) vár itt legalább száz turistára, most éppen kétfős ellátó brigáddal, de a pár óra alatt, amit ott töltöttünk, talán egy kocsi ha eldöcögött a környéken.

                     Rögvest megérkezünk a Fehér sivatagba

                     Kőgombák minden mennyiségben és változatban

                  Kedvencem, a "fej"

                 Szfinx-szikla

                Ez már tiszta sci-fi

                   Szabad a képzelet

    Az előzetes tervek szerint itt töltöttük volna az éjszakát, sátorban, csillagfényes romantikával, tábortűzzel, ám tekintettel a meglehetősen hűvös, szeles időre (14-15 fok lehetett) és egyre fokozódó, még Siwában összeszedett náthámra, no meg elkényelmesedett mivoltunkra, úgy döntöttünk, visszatérünk Bahariyába. Ha már ott voltunk a közelben, beugrottunk a Farafra oázisba is. Úgy 5000 lakója lehet, zömmel letelepedett beduinok. Azt mondja az írás, hogy nagyjából száz forrás fakad a területén, látnivaló azonban semmi. Földszínű vályogházak (parabolaantennákkal!), teljesen „szétolvadt” erődszerűség. Mégis megérte, mert a visszaúton életem talán legcsodálatosabb egét (napnyugtát) fotózhattam a sivatag közepén.

                   Egyik legszebb naplementém

    Egészen különleges látnivalókat kínál viszont a Bálnák völgye, a Wadi Al-Hitan, mely mintegy 150 km-re délnyugatra fekszik Kairótól. Egy idő után le kell térnünk a műútról és először vesszük igazán hasznát a terepjárónak a süppedő homokos csapáson. Az első bálnacsontokat ugyan már 1904-ben felfedezték itt, ám a részletes őslénytani feltárása csak az 1980-as években zajlott le, jórészt azért, mert a terepviszonyok miatt nehezen lehetett megközelíteni. A hozzáértők talán sehol másutt a világon nem követhetik így a bálnák evolúcióját, mint itt. Talán nem mindenki tudja, hogy a bálnák szárazföldi állatokként kezdték pályafutásukat, mielőtt tengeri emlősökké váltak. Találtak még itt krokodil-, cápa-, teknős- rájamaradványokat stb. is, kereken négyszázat. Valamennyien a középső- és késő-eocén tengerben éltek. A legnagyobb itt talált bálnacsontváz alapján az állat hosszát 21 méterre becsülik. A legősibb példányoknak még öt ujjban végződő uszonyaik voltak, sőt fejlett és erős hátsó lábaik, fogaik alapján pedig egyértelműnek tűnik, hogy ragadozók, húsevők voltak.

                       Úton a Bálnák völgyébe

    Amikor a Tethys-óceán fokozatosan visszavonult észak felé, vastag üledékrétegeket hagyott maga után. A legidősebbek (kb. 40 millió év) főként mészkövek, melyekben már megjelentek a cetfélék. Az erre települő homokkövek is bőséggel tartalmaztak ősmaradványokat, többek között a nagyméretű Basilosaurust és a jóval kisebb Dorudont. Ezek már tengerben éltek, de a Basilosauruson még jól felismerhetők a csökevényes hátsó végtagok. Bár a cetfélék evolúciójának legkorábbi ismert képviselőit, pontosabban azok maradványait Pakisztánban és Indiában találták, ilyen nagy mennyiségben és ilyen jó megtartásban sehol nem fordulnak elő fosszilis cetfélék, mint itt, úgyhogy nem véletlenül lett e hely természeti világörökség. Rajtunk kívül talán négyen-öten lézengtek a környéken. 

                         Bálnacsontok

    Őszintén szólva, engem a bálnafosszíliák hoztak a legkevésbé lázba, annál inkább a vidék fantasztikus formakincse. Az idővel is hatalmas szerencsénk volt; a vakítóan kék égen el-elúszkáló felhőkkel csatázó napsütés hol egyik, hol másik erózió faragta kőalakzatot világította meg. Az uralkodó kőzet itt a homokkő (kisebb részben iszapkő, vagyis aleurolit – agyag- és homokfrakció közé eső szemcsékből összeállt üledékes kőzet), mely köztudottan a szél-szobrász kedvenc alapanyaga. Az ember szinte cukrászdában érzi magát, annyi a minyon formájú alakzat (hogy aztán a fallikus szimbólumokra hajazó formákról ne is beszéljünk), vagy éppen a buddhista sztúpákra emlékeztető kúp.  A homokköveket sűrűn tarkítják tafonik, melyek vagy tengerpartokon, vagy sivatagos területeken fordulnak elő, ám kialakulásukra máig sincs egyértelmű magyarázat (de magának a szónak az eredete is vitatott); csoportosan megjelenő, szövevényes eróziós bemélyedések.  

                       Eróziós formák: a sztúpa

                        Mindenkii arra asszociál, amire akar

                            Minyonok

                              Tafonik közelről

    Még egy megálló Kairó előtt, csak mert „benne van” (a programban): félórás csónakázás a Qarun-tavon, melyet egy az i.e 18. században uralkodó III. Amenemhat fáraó által építtetett csatorna, a Bahr Yussef lát el vízzel, a Nílusból. Ez már itt a Fayyum oázis, mely az ókori Egyiptom egyik legfontosabb éléskamrája volt. Láthatóan ma is az, most éppen a paradicsomnak lehet nagy szezonja. Mindenféle rendű-rangú-méretű jármű, rokkanásig rakva paradicsommal, igyekszik Kairó felé. Mi is igyekeznénk, de amikor úgy Giza magasságába értünk (igen, látszottak a piramisok), elkezdett bedugulni minden létező út, amit sofőrünk ismert. Csütörtök este volt, muzulmán barátainknak ez olyan, mint nekünk a péntek délután. De vajon mi vár ránk a városban?

    Egy nappal hazaindulásunk előtt értünk vissza Kairóba; azt a napot ágyban, párnák közt töltöttem, heveny náthával küszködve. De mit láttam a tévében! Női kézilabdameccset. Az egyik csapat néhány játékosa kendővel a fején, mackóruhában játszott. Hát, én nem bánom, ha ennyire takargatni akarják magukat…

              Iszlámosított kézilabdameccs

Bálint még délelőtt kiment ezt-azt vásárolni, én kora este merészkedtem ki vele az utcára, végül is enni kéne valamit. Vezetőnk előre megmondta, mostanában errefelé úgy megy, hogy péntekenként, ima után, ha esik, ha fúj, tüntetni szoktak a Tahrir téren. Kis szállodánk recepciósa interneten követte a fejleményeket, s amikor elindultunk, már jelezte, hogy tart a szokásos tüntetés. Az utcán (igaz, hogy a Tahrirral ellenkező irányba mentünk) ennek semmi jelét nem láttuk. Családok korzóztak, minden üzlet nyitva… Mire visszaértünk, emberünk jelentette, hogy már van egy halott…, aztán még több. A szálloda előtti főutcán mentőautók rohangáltak, amúgy a forgalom egy csapásra alábbhagyott. Elgondolkodtunk, nem kellene-e azonnal taxiba vágni magunkat és kitépni a repülőtérre. Végül is maradtunk. Az éjszaka „termése” úgy tucatnyi halálos áldozat volt, ami megfelelt a pénteki nagy átlagnak. Nagyon szomorú ezt ilyen ridegen leírni, de ez volt akkor az egyiptomi valóság. Másnap reggel rendben hazarepültünk.   

                        Búcsú Egyiptomtól

(Legközelebb Dél-Afrikával folytatom)

Korábbi részek itt:

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/04/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_1_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/29/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_3_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/21/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/23/az_ut_vege_4_fejezet_nepal_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/07/az_ut_vege_3_fejezet_nepal_1_resz

                          Öt nap szabadság - Egyiptom, 2011

                  Oázisból sivatagba

Mit kezdjen az ember, ha év vége felé még maradt öt nap szabadsága, de nem bír megülni itthon a fenekén? Túl messzire nem mehetek, ahhoz az idő még két hétvégével együtt is rövid, Európában már mindenütt hideg, vagy legalábbis tél van, és drága se legyen. És akkor bevillant – Egyiptom! Nem, nem valami henyélés egy hotelben valahol a Vörös-tenger partján, de még csak nem is a piramisok és egyéb, több ezer éves műemlékek – azokat már jórészt láttam. Ami bevillant: valamikor, úgy jó évtizede, lapunk egyik szerzője, Trunkó László, a németországi Karsruheben élő geológus cikket írt nekünk a Líbiai-sivatag csodáiról. A név, mármint, hogy líbiai, ne tévesszen meg senkit; így nevezik az egyiptomi Szahara nyugati részét is. Hosszas keresgélés után találtam a neten egy egyiptomi utazási irodát, melynek programja jól illett az elképzeléseimhez, csak hát elég húzós áron. Vinnem kell magammal még egy embert! Bálint, az utóbbi években immár rendszeres útitársam, nyilván tucatszor járt Egyiptomban, akkor, 2011 őszén alighanem valahol Kínában bolyongott, csoportot vezetve, nagyjából századszor (nem vicc, azóta már 150 fölött jár). Őt nem érdemes felhívni mobilon, már előfordult, hogy a Machu Picchutól jeletkezett be, úgyhogy ment az e-mail, ha hazaérsz, hívj fel. Hogy mi volt az első kérdése? Szó szerint ez: hova megyünk? Ő ilyen. Az év felét valahol a nagyvilágban tölti, aztán ha hazajön, már újra menne, de nem csoporttal a nyakában. Mi? Hogy még nem voltál az egyiptomi sivatagban? Nem. Akkor megyünk! Mivel mindkettőnknek volt elég összegyűjtögetett mérföldje annál a légi egyesülésnél, ahová az Egypt Air is tartozik, besétáltunk az irodájukba, „ingyen” jegyért folyamodni. Volt is, bár persze nem ingyen. Ez csupán olyan kedvezmény, amiben tényleg pont a jegy az ingyenes, ám az összes illetéket ki kell fizetni. Mindegy, így is nyertünk vele.

     Volt még egy bökkenő. Egyiptom az „arab tavasz” óta, mely ott történetesen azon év januárjában kezdődött, forradalmi lázban égett. Mubarak, volt elnök már börtönben, tüntetések, halottak százai, ideiglenes kormány, késő ősztől januárig elnyúló választások. Nos, ez volt az a „kegyelmi állapot”, december eleje, ami még alkalmasnak kínálkozott az útra. Mivel azonban a helyzet napról napra változhatott, abban állapodtunk meg az irodával, hogy fennforgások esetén be se megyünk a reptérről, hanem másnap reggel egyből ott vegyenek fel bennünket. (Mert hova is foglaltam szállást én, nagyeszű? Légvonalban nagyjából egy kilométerre a Tahrir tértől, a tüntetések szokásos epicentruma közelében.) Végül is erre nem volt szükség, és még az elénk kirendelt taxit is aránylag hamar megtaláltuk. Az állapotokra azért jellemző, hogy az egyiptomi légitársaság közvetlen Budapest-Kairó járatán a 80 személyes gépen harminc-egynéhányan utaztunk, és olyan gyorsan, mint a kairói reptéren, még soha nem kaptam vízumot. Kongott az ürességtől.     

    Kettőnkre jutott egy minibusz, sofőrrel, túravezetővel, aztán kora reggel irány Siwa. Előzőleg azt hittem, közvetlenül a sivatagon át közelítjük meg az oázist, ám előbb elhúztunk északnak, Alexandria irányába, majd a várostól úgy 100 kilométerre nyugatra, némiképp váratlan bónuszként, El Alameinben találtuk magunkat. Itt zajlott le a második világháború legnagyobb afrikai csatája, 1942 őszén, amikor a Montgomery vezette 220 000 szövetséges katona és 1000 harckocsi ütközött meg a Rommel tábornok parancsnoksága alatt álló 115 000 fős német-olasz sereggel és 550 tankjával. A szövetségesek végül november 4-én érték el a végső áttörést és mértek megsemmisítő csapást Rommel csapataira (igazából a legtovább az olaszok tartottak ki).

     Sose hittem volna, hogy egyszer ide is eljutok. E városnévről mindig egy régi, Kellér Dezső által írt bohózat jut szembe, melyben az egyik szereplőt alakító, jócskán beszeszelt Rajz János állandóan azt emlegeti: El Alamein, El Alamein – de hogy miért, fogalmam sincs.    A  helyszínen ma múzeum áll és az ütközetekben részt vevő nemzetek emlékművei idézik fel a hatalmas veszteségekkel járó csatát, több tucatnyi, szabadtéren kiállított korabeli harci eszközzel és járművel. A múzeum kissé poros relikviái között meglepetéssel fedeztem fel Almásy László fényképét, „Almazy, Hungarian” felirattal. Meglepett, mert igazából mint a sivatag egyik komoly érdemeket szerzett feltáróját ismertem (aki mellesleg nem volt gróf, pontosabban az Almásy családnak nem a grófi ágához tartozott). 1941-ben rendelték haza Egyiptomból és besorozták Rommel seregébe mint olyat, aki kitűnően ismeri a sivatagot és repüléseivel jó szolgálatot tehet az ellenséges csapatok felderítésében. Tett is, amiért Rommel vaskereszttel tüntette ki. Ezt persze nálunk nem nagyon emlegetik.  

                                                    "Almazy" képe a múzeumban

                           A háború emlékei

     El Alameinnek ma kb. 7000 lakosa van, szépen fejlődő kisváros, miként a többi is, ahogy ezt rajtuk áthaladva jó darabig láttuk a Földközi-tenger partvidékén. Tömérdek, jó kinézetű apartmanház nő ki a földből, vezetőnk szerint ide települnek át a túlzsúfolt deltavidék jobb módú lakói, vagy csak itt üdülnek. 

                                A mai El Alamein (egy része)

    Rövid ebédszünet Marsa Matruhban, egy tengerparti kisvárosban, aztán irány a sivatag. A partvidéktől kereken 300 kilométerre fekvő Siwa jó minőségű, a 80-as években épült aszfaltúton érhető el – de közben (egy túlzsúfoltnak semmiképp sem nevezhető büfészerűség kivételével) semmi! Amint elhagyjuk a várost, még úgy 15–20 kilométeren át kísérnek a „civilizáció” nyomai; nagyjából eddig hordja el a szél a szemetet, elsősorban a fölöttébb röpképes nejlonzacskókat.

    Már sötétben érjük el Siwát, egyből a hotelbe megyünk. Meglehetősen nagy, elég újnak tűnő épület a városka szélén – és teljesen üres (aztán a vacsoránál még előkerül egy dél-afrikai fickó). Nem vártam ugyan tömeget, de hogy ennyire…

                       Hajnal a siwai szállodánk erkélyéről

     Siwa a hatalmas kiterjedésű Kattara-mélyföldtől nyugatra található, mely bő száz méterrel ül meg a tengerszint alatt (legnagyobb mélysége 147 méter); jórészt sós, helyenként homokdűnés lapály, a ritka esők idején sós mocsarakkal. Hatalmas kiterjedésű, nagyobb, kb. akkor, mint három északkeleti megyénk együttvéve. Létrejöttét a széleróziónak köszönheti. Maga Siwa is -13 méteren fekszik, kereken 40 kilométerre a líbiai határtól. Tőle nyugatra és délre a Líbiai-sivatag homokdűnéi hullámzanak. 23 ezren lakják, (ami nem kicsinység ilyen elszigetelt kis világban), főként berberek, akik a berber nyelv egy sajátos, helyi dialektusát beszélik. Nevének eredete bizonytalan, csak a 15. században jelent meg először. I.e. 1000 körül már bizonyosan lakták, és kapcsolatban álltak az ókori egyiptomi birodalommal, miként jóval később a dél-mediterrán vidék görög településeinek lakóival is. Eljutott idáig, a madarak nyomát követve, jóslást kívánván, Nagy Sándor is, később a rómaiak ide száműzték a nemkívánatos személyeket. Lakói az iszlám hódításának keményen ellenálltak, egészen a 12. századig. Sokakat nem kellett megtéríteni; egy 1203-as feljegyzés szerint csupán negyvenen éltek itt. Az első európai utazó, a brit William G. Browne csak 1792-ben keveredett ide, Amon templomát akarta megnézni, mely az ókori világ egyik legfontosabb jósdájának számított (erősen lepusztult, romos állapotban ma is megvannak a maradványai). Hivatalosan 1819-ben csatolták Egyiptomhoz, bár berber őslakossága máig megőrizte sajátos kultúráját, nyelvét, szokásait.

    Siwát a víz élteti; a források a lakosságon kívül hatalmas olajfaligeteket és még nagyobb datolyaültetvényeket táplálnak, no meg „Kleopátra fürdőjét”. Utóbbi egy kb. 10 méter átmérőjű, kristálytiszta kék vizű foglalt forrás, melynek aljáról buborékok emelkednek a felszínre. Mondanom sem kell, Kleopátrának esze ágában sem volt erre járni, pláne megfürödni benne, de így jobban hangzik. Fürödni valahogy nekünk sem akaródzott, sivatag ide vagy oda, 15–16 foknál nem lehetett több. (Etiópiában láttam „Sába királynőjének fürdőmedencéjét” – na, az se látta soha ott fürödni a neves, ám bizonytalan kilétű nőszemélyt.) Nem kínál különösebb látnivalókat a Djebel al Mawta, vagyis a „Holtak hegye” sem, ami valójában kis domb, egy római kori nekropolisz, tucatnyi, kőbe vájt sírkamrával.

                              A Holtak hegye

    Siwa fénypontja a Shali Ghadi nevű erődkomplexum egy természetes kis mészkődomb tetején, illetve a körülötte elterülő óváros, épületei vályogból, sókőzetekből (ezek a közeli tóból származnak) és pálmatörzsekből állnak, melyek tartóelemként szolgáltak. A 13. században épült, a beduin támadások elleni védelemül, de volt itt erőd korábban is. Távolról varázslatos látvány, közelről nem az. 1926-ban egy háromnapos esőzés akkora károkat tett az épületekben, hogy lakói inkább veszni hagyták és a domb körül építettek új, tartósabb házakat. Elég siralmas érzés az omladozó vályogfalak között bolyongani; az épületek többsége már felismerhetetlen, talán úgy féltucatnyit hoztak rendbe, ezekben laknak is.

                   Siwa óvárosa és a Shali Ghadi erőd

                          Így pusztultak le az óváros épületei

                        Egy renovált ház

                           ... és egy nem renovált

     Odalenn a városban szemmel láthatóan nem sokat törődnek az esztétikummal. Lapos tetejű házak (az elmaradhatatlan parabolaantennával) szürkés-fehér betonkockákból, rendezetlenség, szemét, és ha ez még ne volna elég, néhány négyszintes blokkház, afféle lakótelep-stílusban – hogy ez kinek jutott eszébe… A közlekedési- és szállítóeszközök is vegyesek; modern terepjáró, házilag barkácsolt háromkerekű motor, csacsifogat. Nőt az utcákon csak elvétve látni, házastárs vagy férfirokon nélkül ki sem mehetnek a városba, akkor is csak tetőtől talpig beöltözve, lehetőleg arcot is takaró burkában. A siwaiak szinte kizárólag egymás között házasodnak. Azt hallottam viszont, hogy egy időben, a 20. század első harmadáig, teljesen bevett szokás volt a férfiak közötti homoszexuális kapcsolat, sőt házasság is. Ennek oka valószínűleg a krónikus nőhiány volt, másrészt az, hogy a lányért a leendő férjnek igen komoly hozományt kellett adnia, s amíg össze nem jött, más férfival élt együtt. Túravezetőnk, aki nem helybeli és nem meleg, hanem kairói arab, 30-as srác, ugyancsak nőtlen még. Elmondta, még ma is hosszú évekbe telik, mire összegyűjti a házasságra valót.

                       Ezeket ide vajon ki találta ki...

                                            Berber Barbie

                   Ezekben szemlátomást laknak

                      Az új Siwa

                            Siwai taxi

                       Pálmaligetek mindenütt

                        Olajbogyóból is bőséges a kínálat

     Siwa egy másik attrakciója a várostól nyugatra elterülő sekély sós vizű tó, melynek nyugati részéből egy Fatnasnak nevezett kis sziget emelkedik ki. Azaz, manapság már félsziget, mert a tó vizét az utóbbi időkben kissé lecsapolták, és még fogják is. A helyzet ugyanis az, hogy az alaposan megszaladt mezőgazdasági tevékenységhez ellenőrizetlenül fúrt kutakból túl sok víz került a tóba, és ez már túl sok az oázisnak. Ezek a mélyföldek egyébként tektonikailag „előkészítettek” (preformáltak), magyarán szerkezeti süllyedékek, amikbe aztán, ahol laza volt a kőzetanyag, még jócskán belemart a szélerózió. A tóban amúgy nincs semmi érdekes, de a napnyugta kétségkívül szép, különösen a túlparton emelkedő, lapos tetejű tanúhegyekkel. Ezek arról „tanúskodnak”, hogy ilyen magasságú lehetett itt a felszín a depresszió kialakulása előtt.

                        Napnyugta a tónál

    Említést érdemelnek még a galambtornyok, ezek a szerte Egyiptomban, így Siwában is látható fehérre meszelt, 5–6 méter magas, gúla alakú építmények. A galambtenyésztés, étkezési célra, évezredes múltra tekint vissza e tájon. A tornyok belsejében létra, a még nagyobbakban kis lépcsőház van, hogy a gazda fel tudjon menni; a galambok természetszerűleg a lyukakon át közlekednek. Már 1989-es egyiptomi utam során feltűnt, hogy sok vendéglőben kínálnak sült galambot (nem olcsón), de valahogy mindig kimaradt. Talán azt vártam, hogy a számba repülnek, ám nem tették.

                               Galambtornyok

    A reggeli továbbindulás előtt a minibuszt terepjáróra cseréljük, bevásárolunk lepénykenyérből, amit frissen szedtek ki a kemencéből. Addig jó (de addig nagyon), amíg meleg, kihűlve már kevésbé. Teljes ellátást kapunk, s bár bevallom, az arab konyha sosem volt a szívem csücske, panaszra nem volt okunk. Vezetőnk egy hivatalból nagy kupac papírral tér vissza a kocsihoz, mielőtt megkezdjük közel 500 kilométeres utunkat a Bahariya oázis felé. Elhaladunk egy újabb, a várostól keletre fekvő sóstó mellett, szerencsére az út aszfaltozott és elég jó. Rövidesen kiderül, mire kellenek a papírok. Időről időre katonai ellenőrzőpontokon haladunk át, papírok rendben, nem macerálnak bennünket. Elképzelni sem tudom, milyen lehet itt szolgálni, a nagy semmi közepén, mert egy kis garnizonon kívül semmi egyéb nincs – csak nyugalom, de az bőven.

                    Sivatagi utakon

    A táj eleinte elég egyhangú, semmi látványos homoktenger hatalmas buckákkal; inkább lapos. Az izgalmak úgy ebédidő táján kezdődnek. Megjelenik néhány szépen faragott, szél alakította szikla, pár tanúhegy, dűne, aztán letérünk a műútról, ralizunk kissé és megállunk egy hatalmas, sárgásbarna szikla tövében. Míg „személyzetünk” a tálalással és a bivalyerős tea megfőzésével foglalatoskodik, szemügyre vehetjük a környéket. A fölénk hajló szikla körül szó szerint lapátolni lehet a nummuliteszeket. Ezek az egysejtű, de időnként tenyérnyi méretű, már kihalt lények főként az eocén korban (55,8–33,9 millió éve) éltek az errefelé is kiterjedő Tethys-óceán sekély selftengereiben. Nevüket az ókori görög történettudóstól, Hérodotosztól kapták – a nummulus latinul pénzt, érmét jelent; és csakugyan, az itt látottak is olyanformák (nálunk Szent László pénzeként is ismeretes). Nagyjából akkorák, mint egy húszforintos érme. A rétegekben helyenként kőzetalkotó mennyiségben fordulnak elő a fosszíliák, néhol 0,5–1,5 méteres vastagságban. Nummuliteszes mészkövet egyébként két gizai piramis és a szfinx építésénél is használtak. 

                        Itt álltunk meg teázni

                    Nummulitesz-maradványok milliói (közül néhány)

   A Bahariya oázis voltaképpen több, egymáshoz közel épült faluból áll, szintén források, kutak táplálják. Már a neolitikumban is lakott volt, aztán szépen végigment rajta az egész történelem. Az 50-es években lakónak száma a fokozódó vízkivitel (és az ebből fakadó vízhiány) miatt erősen csökkent, amikor azonban, egy régi karavánút nyomvonalán, 1973-ban megépült az oázist Kairóval összekötő országút, ismét növekedésnek indult. Lakói nem berberek, hanem mindenféle „jöttmentek”, letelepedett beduinok és mások, akik a Nílus völgyéből érkeztek. Hajdan nagyjából 30 méter mélyen már elérték a talajvízszintet, ma ehhez kb. 1000 métert kell fúrni. Datolya- és gyümölcs-zöldségtermesztésből élnek. Őszintén szólva fogalmam sincs, melyik részén szálltunk meg, de a központtól elég messze, egy bungalóhotelben. Nevezetessége, hogy több száz kilométeres körzetben csak itt lehet – egyetlen boltban – sört kapni. Látványosságokról ilyenképpen nem tudok beszámolni, de nem is ezért jöttünk. Bahariyától ugyanis nem messze terül el a Fekete-, illetve a Fehér sivatag. Ezért jöttünk! Legközelebb ezzel folytatjuk. Ki ne hagyjátok, csodákat fogtok látni.  

                                     Bahariya, az utolsó sörforrás

                            Legközelebb ilyeneket fogok mutogatni - sokat!

Előző fejezetek itt:

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/29/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_3_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/21/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/23/az_ut_vege_4_fejezet_nepal_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/07/az_ut_vege_3_fejezet_nepal_1_resz

                                          Egyesült Államok, 2011

Grand Canyon – számomra immár harmadszor. Az első feledhetetlen. 1985 júliusa. Úgy készültem rá, mint kezdő színész az első fellépésére. Érkezés busszal, rohanás ki a peremre és semmit sem látok. Eső, ború, két napig. Életem nagy álma a porba hullt. Öt év múltán visszamentem. Ragyogó idő volt, gondoltam, semmit nem bízok a véletlenre, egyből a kis repülőtérre mentem. Röpködtünk úgy jó félórát (a merevszárnyú gépek nem ereszkedhetnek a kanyon pereme alá), láttunk csodákat, aztán elkezdett csúnyán felhősödni, majd zuhogni, csapkodott az istennyila. Túléltük, és már verőfényben szálltunk le. Most, szintúgy verőfényben, urasan gurulunk, minden kilátópontnál gondosan megállunk, bámulunk egy kicsit, kattintok, kocsiba vissza, tovább. Estefelé már ki se mentünk napnyugtát nézni. Eszembe se jutott a kanyon geológiája. Valamikor úgy tudtuk, hogy így és így, ekkor és ekkor keletkezett, de az utóbbi időkben azt mondják, hogy amúgy, és nem is egészen akkor. Másnapra beterveztünk egy repülést. Reggeli kérdés: akarunk mi itt mindenáron repülni? Nem akarunk, már mindkettőnknek megvolt. Jó, akkor tovább.

                            Grand Canyon, 1985

                   1990-ben már repültem

                         2011 - minden tiszta

    Mielőtt azonban még elértük a kanyont, megálltunk Lee’s Ferrynél. Az a helyzet, hogy bő 400 kilométeres körzetben ez az egyetlen olyan hely, ahol a Coloradót nem több száz méter magas falak szegélyezik, úgyhogy itt át lehetett kelni a folyón. Itt üzemeltetett egy kompot 1873-tól bizonyos John Lee, aki mormon volt, és mivel részt vett egy nem mormonokat érintő mészárlásban, pár évvel később kötélen végezte. 1929-ben aztán, pár kilométerrel lejjebb megépült egy vashíd, amit mellette egy ugyanolyannal, csak modernebbel, teherbíróbbal váltottak ki 1995-ben. Ezt a vidéket csak azért mutatom be, hogy lássák, a nagy csodák mellett vannak itt kis csodák is. 

                     A Colorado, mielőtt beérne a kanyonba

                    A két egyforma híd

    Száguldunk a pusztában a legendás arizonai meteoritkráterhez, mely polgári nevét arról a Daniel Barringer bányamérnökről kapta, aki 1905-ben először vetette fel, hogy a kráter becsapódásos eredetű. Ha meg így volt, akkor ott sok vasnak kell lennie, úgyhogy a derék ember először több tonnányi ércet kapart össze a kidobódott törmelékből, aztán lefúrt, hogy megtalálja a mesés vagyont sejtető meteorit főtömegét. Ám mivel az elpárolgott, persze, hogy nem találta meg. A terület még ma is a család birtokában van, úgyhogy 15 dollár ugrott, ráadásul az egész, 1200 méter átmérőjű kráter a peremről bele se fért a nagy látószögű objektívembe.

                   Az arizonai meteoritkráter

                      ...és egy szép meteoritdarab

    Ismét egy újdonság, mindkettőnknek: a Petrified Forest (megkövült erdő) Nemzeti Park. Főként késő-triász (kb. 225 millió év) araukáriafélék őrződtek meg itt iszonyú mennyiségben az iszap és a vulkáni hamu alatt. Az utóbbiból kioldódott kovasav csendben kikristályosította a fákat, melyek gondosan feltáblázva hevernek az ösvények mentén. Szeretjük nagyon, hogyne szeretnénk az ipolytarnóci megkövesedett fákat, azt a néhányat, de hát mégis… nagy ország, tömérdek famaradvány. Százával hevernek itt a szebbnél szebb példányok. Amerikában még a törpe is óriás. A parkhoz kapcsolódik a hatalmas kiterjedésű Painted Desert (kb. színes sivatag) egy része is; szintúgy felső-triász tavi, folyóvízi, mocsári, könnyen pusztuló iszapkövekből, palákból, és ellenállóbb mészkőből formálódott és csakugyan nagyon színes.

                        A Petrified forest (egy kis részlete)

                     Egy megkövült fa keresztmetszete

                      A Painted Desert

    Késő délután, fél négy körül érkezünk a Canyon de Chelly National Monumenthez („de sej”-nek ejtendő). Ezt is a navahók kezelik, és négykor bezárnak. A kanyonba már nem mehetünk be, viszont a peremén futó útról számtalan nagyszerű kilátópontról tekinthetünk alá – ingyen. (A navahóknál, mint láttuk, semmi sincs ingyen.) Számos film forgatási helyszíne volt; számomra akkor vált kikerülhetetlen megnézendő látványossággá, amikor megtudtam, hogy itt (is) játszódott az egyik kedvenc klasszikus westernem, a MacKenna aranya (1969), többek közt Gregory Peck-kel és Omar Shariffel. A filmből semmire nem emlékszem, csak a káprázatos táj fogott meg. Nem csalódtam.

                        A Canyon de Chelly

    De játsszunk még indiánosdit! Újabb állomásunk, a Mesa Verde Nemzeti Park a „Négy sarok” (Four Corners) környékén terül el, ahol Utah, Colorado, Arizona és Új-Mexikó határai csaknem derékszögben találkoznak. Ennek persze emlékműve is van, de oda is zárás előtt érkeztünk. A „zöld tábla” tényleg zöld a sok fenyőtől, de a szó geológiai értelmében nem kibillent fennsík, hanem réteglépcső, vagyis kueszta, szintén homokkövekből áll, de ezek diszkrétebb, fehéres színűek, nem az az ordító vörös, amilyenhez hozzászoktunk. Itt bizony sorba kell állni a sok hajdani indián építmény megtekintéséhez. Az anasazi indiánok (a navahó nyelvben ősök) jól kihasználták a természetes üregeket, sziklaboltozatokat, azok alá építkeztek, s fénykorukat 1100 és 1300 között élték. Ekkortájt épült a 150 „szobás” Sziklapalota is, melyhez sikerült közelebb is férkőznünk. 1300 körül aztán a lakók otthagytak csapot-papot, és nyomtalanul más vidékre költöztek, vagy a csoda tudja…, mert mindenüket hátrahagyták. Állítólag az aszály miatt távoztak, de ez nem egyértelműen elfogadott nézet. 

                                   Ez itt a "négy sarok"

                           A Mesa Verde

    Az új-mexikói Albuquerque a legnagyobb város, ahol egész utunk során megfordultunk, bár magából a városból semmit sem láttunk, és gyanítom, semmit nem vesztettünk. Megaludtunk egy városszéli motelben, ahonnan telefonos segítséget kértünk az Alamótól, mi a teendő, ha leesett az olajnyomás az autóban. Mert azt az autó műszerfala szépen, szavakkal kiírta. Előbb-utóbb be is fogja mondani. Tudtuk, persze, hogy szerviz lesz a vége, de hogy adminisztratíve hogyan oldjuk meg. Mennyit mennek még? Sokat. Milyen sokat? Nagyon. Akkor olajcsere. Megtörtént. A nagyon sok is. Másnap, a szerviz után nekivágtunk délnek, a White Sands National Monumentnek.  Oda-vissza több mint 800 kilométer. A White Sands egyedülálló a maga nemében, mivel gipszsivatag, ilyenképpen hófehér. Hogy miből áll, teljesen mindegy volt a hadseregnek. A sivatagokat az isten is arra teremtette, hogy ott atombombát (a legeslegelsőt) robbantsanak, majd a továbbiakban még számos katonai létesítménnyel pakolják meg, ilyenképpen bennünket is igazoltattak. A védettség a sivatag egy részére csak bónusz. 1985-ben itt követtem el életem egyik legnagyobb szamárságát. A parkfelügyelők, pedig szépen kértem, restek voltak a kocsijukkal bevinni a dűnék sűrűjébe, ellenben azt javasolták, vágjak át gyalog. Átvágtam. Iszonyú meleg volt, egy óra után még mindig nem értem el a sűrűjét, és még vizet se vittem magammal. Szerencsére ép bőrrel és ésszel kikeveredtem. Most urasan, még iszonyúbb melegben negyedóra alatt ott voltunk – a sűrűjében. Ekkora fehérséget már nem állhat a szem, mindenesetre gyönyörű volt. Azért megjegyeztük, ha itt bóklászna az út mentén egy gyalogos turista, nem hagynánk ott.

                   1985-ös emlékem a White Sands-ból

                         Képek 2011-ből

    Másnap reggel benézünk Santa Fe-be. Elég kellemes, látványos kisváros; igazából 70 ezer lakosa van, de itt nincsenek felhőkarcolók, se hasonlók. Jórészt a környékbeli indián falvak épületeiről mintázták az ittenieket. Egyébként Új-Mexikó állam fővárosa és – ki hinné – 2100 méter magasan fekszik. 1985-ben már jártam itt, és betévedtem egy ajándékboltba, hogy képeslapot vegyek. Megakadt a szemem a fekete-fehér fotón, melyen különös kinézetű, nagyon réginek tűnő indián falut láttam. Kérdem az eladót, ezt hol volt.  Ez? Itt van a közelben, de nem volt, hanem van. A Taos Pueblo. Hát, ezt nekem okvetlenül látnom kell. Gyalog, illetve stoppal elvergődtem odáig. Ott állt egy tér közepén néhány többszintes, lakott indián lakóház. Állítólag több száz évesek, vályogból épültek, de mivel akkoriban a lépcsőházat még nem találták fel, a szintek között létrákon lehetett közlekedni. Indián asszonyok mindenféle saját készítésű ékszerfélét – meg persze hideg Coca-Colát – árultak a turistáknak. Gondoltam is, egykor a fehér ember bolondította hasonló zsuzsukkal az őslakosokat, mára megfordult a helyzet. Mondom Bálintnak, csodát fogsz látni! Erre mi történt? A falu lakói éppen valami ünnepséget tartottak, a bejáratnál azonnal le kellett parkolnunk, kifizetni 15 dollárt, és semmi, kép- és hangrögzítésre alkalmas eszközt nem lehetett bevinni. Talán attól tartottak, hogy megzavarjuk az őseik szellemét… ilyesmiket szoktak mondani. Az ünnepség éppen a végéhez közeledett, indiánjaink hejehujázva vonultak kifelé, mi meg csalódottan elhúztunk. Egyébként nem értem, hát nem akadt a közelben valami okos zsidó – mondjuk Kohn Winnetou – aki elmagyarázta volna nekik, hogy emberek, kérjetek még 15 vagy 20 dollárt, hadd fotózzanak, az ősök is megbocsátják. Az okos zsidó nem véletlenül jutott eszembe. Ahogy kifordultunk jobbra, az első utca neve Kohn Street volt. Arról nem is beszélek, hogy a közelben játékkaszinó működik. Na, kik kezelik? Hát az indiánok!   

                  Taos Pueblo 1985-ből   

    Végül még egy homok, de nem sivatag. A Sziklás-hegység egyik lánca, a Sangre de Cristo nyugati lábához tapadva emelkednek az Egyesült Államok legmagasabb homokdűnéi. Ez a Great Sand Dunes Nemzeti Park. A San Luis-völgyön átfolyó, illetve tóban megrekedt vizek raktak le itt töméntelen hordalékot még a jégkorszakban, aztán a nyugati szelek felhalmozták, nekitapasztották a homokot a hegyvonulatnak, s azóta is terelgetik. Megjegyzem, olyan kevés az évi csapadék, hogy közelít a sivatag kritériumához, de mégsem sivatag.      

                       A Great Sand Dunes   

    Colorado Springs táján egy motelben megtudjuk, hogy a környéken ne is keressünk szállást, valami rendezvény miatt minden szoba foglalt. S ha már lejöttünk az autópályáról, vissza se találunk. Gyönyörű alhavasi tájon bolyongunk, tőlünk jobbra a főút, de felvezető nincs rá. Csak később. Végre találunk egy motelt. A recepciós lány gyanakodva forgatja Bálint útlevelét. Ő még ilyenről, hogy Magyarország, sosem hallott. Akkor talán nincs is ilyen. Viszont kapunk szobát, úgy este 10 körül. Már csak enni kéne. Át az út túloldalára, immár gyalogosan – minden zárva, kivéve egy Wendy’s-t, pontosabban annak autósok kiszolgálására szakosodott részlegét. Beállunk az autók közé. Kisvártatva kiderül, hogy itt csakis autós vendégeket szolgálnak ki. Egyik kocsiból besegítenek, bemondhatjuk a mikrofonba a rendelésünket. (Áll ott ugyanis egy oszlop, abban van a mikrofon, és érzékeli mellette a fém karosszériát.) Nincs kocsijuk? Akkor nem adhatjuk ki a szendvicsüket az ablakon. Miért? Csak. Némi tanakodás után a személyzet úgy dönt, hogy kiadják – közvetlenül az ablak melletti ajtón. Leülünk a parkoló betonszegélyére, falatozunk, iszogatunk elégedetten (mert sört az egyik közeli italüzletben kaptunk). Bálint enne még egyet, visszamegy. Ahogy ott ülök és a fűben törpenyulak ugrándoznak körülöttem, kikanyarodik egy kocsi és az ablakból barátságos mosollyal szendvicset nyújtanak felém. Itt ül ez a nyomorult hajléktalan, vagy micsoda, bánatában vedel, segítsünk rajta. Szintúgy barátságosan visszajelzem, hogy nem kérem. Jön Bálint vigyorogva a szendvicsével. Hogy csináltad? Hozzáérintettem a slusszkulcsot a fémoszlophoz. Kiadták újra, ajtón keresztül, és nem omlott össze Amerika. Belátom, szürreális jelenetsor volt, de minden szó igaz.

    Még maradt három teljes napunk, mit kéne csinálni? Fölmehetnénk a hegyekbe, az egy nap, Colorado Springs közelében is van némi látnivaló, az pár óra. És aztán? A Yellowstone nagyon messze van. És mi lenne, ha hazamennénk? Ezek megőrültek, gondolhatja a nyájas olvasó, ott vannak a világ egyik leggyönyörűbb szegletében (ráadásul Amerikában) és haza akarnak jönni. Az az igazság, hogy megteltünk -  már semmit nem tudtunk befogadni. Tíz nap alatt 6000 kilométer, s közben a fentebb említettek. Ingerküszöbünk olyan magasra szökött, hogy nem is tudom, minek kellett volna történnie, hogy újból felizgasson bennünket. Talán, ha tíz vulkán egyszerre tör ki a környezetünkben (de pont arrafelé nincsenek vulkánok). Ahhoz tudnám hasonlítani a helyzetet, mint amikor tíz napon át hancúrozhatunk az ágyban a világ legszebb nőivel és még messze nincs vége. Én ugyan ezt soha nem próbáltam, de el tudom képzelni. Másnap délelőtt kimentünk a denveri reptérre, átírattuk a jegyünket még aznapra és hazarepültünk. Mondhatom, rém boldogan. Ám még nem jött el a búcsú ideje, hiszen a Nyugat fele még kimaradt, úgyhogy egy év múlva visszatértünk.

    S hogy hová tűnt az első rendszámtáblánk? Képzeljék, nem is volt. A kocsit ugyanis Új-Mexikóban regisztrálták, ott pedig az nem kötelező. 

                  Útitársam, Bálint a bérautónkkal a denveri reptéren. Rendszámtábla? Minek?

                                                                 Egyesült Államok, 2011

Olyan vidékre értünk, ahol még sem útitársam, Bálint, sem én nem jártunk.   A Capitol Reef bejáratánál reggel még a kutya sem jár, nemhogy parkfelügyelő. Igazából túrázóknak való hely, nagy része autóval meg sem közelíthető, mi pedig nem készültünk több napos gyaloglásokra. A vidék azokról a fehér, kupolaszerű képződményekről kapta a nevét, melyek feltáróikat a washingtoni Kapitólium kupolájára emlékeztették. Az uralkodó szín azonban, miként szinte mindenütt Utahban, a vörösbarna; erősen erodált homokkőrétegek. A műút egy szakasza átvezet egy szurdokon, melyben örvénylő vizek által formált kőüstök százait figyelhetjük meg. Angol nevük waterpocket (szó szerint víz-zseb), s egyben névadója annak a mintegy 150 kilométer hosszú monoklinális redőnek (ez egy geológiai szakkifejezés, most ne foglalkozzunk vele), mely a kréta időszak végén, a nagy észak-amerikai (larámi) hegységképződési fázis során emelkedett ki.

(Ez a kép Az Arches-ban készült)

                   Kupola sehol, de ez a Capitol Reef

                             Eróziós mélyedések a szurdokban

           Már rég elhagytuk a nemzeti parkot, de még mindig ilyen csodákat láttunk
 

Több mint kétezer sziklaív, óriási kőbábuk, kőtornyok, kőtűk, ingókövek fogadják az Arches Nemzeti Park látogatóit. E káprázatos morfológiai változatosság oka az a tengeri eredetű, igen vastag sóösszlet, mely a felszíni homokkőrétegek alatt rejtőzik. A só igen képlékeny és a ránehezedő roppant üledéktömeg súlya alatt helyenként berogyott, tömörödött, másutt följebb emelkedett, s ez törések ezreit hozta létre a rátelepülő kőzetekben, melyekben vígan kitombolhatja magát a szél- és vízerózió. A kőhidakra fölmenni szigorúan tilos, merthogy némelyikül elég omlékony (1970 óta több mint 40 szakadt-omlott le), ám természetesen egyesek juszt is fölmennek. Könnyű gyaloglás a leghosszabb, 88 méteres sziklaívhez, a Landscape Arch-hoz, melyből csak az utóbbi húsz évben három jókora sziklatömb vált le, aztán… , aztán csak később jövünk rá, hogy elfelejtettük megnézni az egész Nyugat egyik szimbólumának számító Delicate Arch nevű alakzatot. Ez kb. ahhoz hasonló mulasztás, mintha valaki Párizsban járva pillantást se vetne az Eiffel-toronyra.

                  Egy szimpla, egy dupla

                A leghosszabb híd, a Delicate Arch

     A Canyonlands Nemzeti Park közel esik az előbbihez, hatalmas és igen tagolt, ezért végigmenni nem is lehet rajta, legföljebb délről, illetve északról behajtani. Az utóbbit választjuk. A Colorado itt veszi fel legnagyobb mellékfolyóját, a Greent. 1921-ig a Coloradót csak innentől nevezték Coloradónak, felső folyása addig a Grand River nevet viselte. Számtalan kisebb állandó vagy időszakos vízfolyás is belemarta magát a fennsík főleg homokkőből álló lerakódásaiba. Igazgatásilag nem tartozik hozzá, de közelsége révén mégiscsak idekapcsolódik a Dead Horse Point Állami Park. A döglött lóról elnevezett pont egy kisebb plató, jóval a kanyon szintje alatt; három oldalról a Colorado veszi körbe. A 19. században, így tartja a szóbeszéd, a cowboyok, miután befogták a vad musztángokat, ilyen platókon alakítottak ki karámokat. A legjobb lovakat eladták, a maradékot elengedték. Egy csapatot viszont itt felejtettek bezárva, és mind éhen-szomjan veszett. E környéken forgatták Ridley Scott egyik kultfilmjének a „Thelma és Louise”-nak a záró, „Grand Canyon”-jelenetét, ahol a főhősnők autós öngyilkosságot követnek el. Különös kékség zavarja meg a tekintetet a sok vörösségben. Hát ez meg mi lehet? Kálium-karbonátot, más néven hamuzsírt bányásznak a környéken és a sóoldat párolgása nyomán jönnek létre ilyen mesterséges tavak. A kék nem a természetes színük; azért színezik kékre, hogy elősegítsék a párolgást, ami után a visszamaradó sókat kitermelik. A nyersanyagot egyébként fúrással, meleg víz bepumpálásával hozzák a felszínre. Először egyébként uránt találtak a környéken, még a múlt század húszas éveiben. Ez tette „naggyá” a vidék egyik kisvárosát, Moabot. Persze, a nagy erősen relatív fogalom Utah-ban. Ötezres lakosságával mégis ez a legnagyobb település, ahol utunk során megfordultunk, sőt meg is szálltunk (nem számítva persze Las Vegast). Hogy ez a bibliai név (eredetileg a Jordán folyótól keletre fekvő területet nevezték Moábnak) hogy keveredett ide, senki sem tudja, egyébkén is, Utah tele van bibliai nevekkel. 

                 A Dead Horse Point

                   A fővölgybe sok száz kis kanyon torkollik

                    De mi az a kékség....

  Teszünk némi kitérőt a Natural Bridges (természetes hidak) Nemzeti Emlékműhöz. Elárulom, nincs itt semmiféle emlékmű; a National Monument is egyfajta védettségi kategóriát jelent. Olyan, mint a nemzeti park, csak nem egészen; természeti, történelmi, kultúrtörténeti értékeket óv, de míg a parkok létesítéséhez a Kongresszus jóváhagyása szükséges, emlékműveket 1906 óta a mindenkori elnök is kijelölhet. Az itteni fehér homokkőbe két patak vájt szurdokot megvadult korszakaiban, és ezek fölött keletkeztek a kőhidak; manapság három áll. Az Owachomo (hopi indián név) ugyan a legrövidebb, de a legdrámaibb látványt kínálja.

                   Szurdokvölgy és egy híd (Natural Bridges)

    A Monument Valley a Vadnyugat legikonikusabb tája, megszámlálhatatlan western- (és egyéb) film forgatási helyszíne. Völgynek se nevezném, inkább egy szél- és vízerózió által kivájt mélyedés, melyből 100–300 méter magas, bizarr formájú, konglomerátumsapkával ellátott homokkő-tanúhegyek tucatjai emelkednek ki. E vidék a navahó indiánok kezelésében van, a körút bejárásához fizetni kell (egyes részeire csak vezetett túrával lehet eljutni). Már ha bejárjuk. Ám nem járjuk be, s nem a húsz dollár miatt, hanem mert akkora porvihar kerekedik, hogy alig látunk ki a kocsiból, üvegen át kattintgatok. A látogatóközpontban várjuk a tisztulást, tengernyi indián kerámia, szőttes, továbbá a szokásos borzalmas szuvenírek között. Cappuccinójuk van? – kérdem a pultos lányt. Van, de öt dollár (Yes, we have, but it’s five dollars) – feleli, majdhogynem bocsánatkérően. Vagy nem nézte ki belőlem, hogy ki tudok fizetni ennyit, vagy ő maga is röstellte. Kb. 1500 forintért nem kértem, az idő meg úgy két óra várakozás után se nagyon tisztult, úgyhogy távoztunk.  

     Az éjszakát már Arizonában, Page városában töltjük. Szomszédságában található az ugyancsak navahó kezelésben levő Antilop-kanyon, melyhez hasonló alighanem több száz volt a vidéken, míg 1966-ban el nem készült a Coloradón az amúgy impozáns Glen Canyon-gát, s mögötte felduzzadt a Balatonnál kissé nagyobb Powell-tó, mely ugyan nagyszerű lehetőségeket kínál a vízisportokra, ám mivel maximális vízállása idején átlagosan 40 méterrel emelkedik az eredeti szárazföldi térszín fölé, elárasztott egy csomó természeti csodát, barlangot, kis kanyont. Az Antilop-kanyon megúszta. Mi a kettő közül az Alsó-Antilop túrára jelentkeztünk (és fizettünk) be. Kb. 300 méter hosszú (megközelítése csak helyi indián vezetővel, kis teherautón), nagyjából 40 méter mély (de mivel lent megyünk, mondjuk úgy, hogy magas) és helyenként olyan keskeny, hogy kitárt karjainkkal mindkét falát egyszerre érinthetjük. Az optimális látogatási idő a legmagasabb napállás ideje, azaz dél, olyankor a kis kanyon aljára csodás fénypászmák vetülnek. Nekünk, mert tíz-féltizenegy körül mentünk, nem vetült, ám ettől függetlenül is varázslatos. E kanyonszakasz indián neve annyit tesz: ahol a víz keresztülrohan a sziklákon. Nem véletlenül: időnként, szinte a semmiből, áradásszerűen száguld át a hasadékon. 1997 augusztusában az alsó szakaszon 11 turista halt meg a hirtelen jött áradásban. 2006 októberében másfél napon át zúdult át a víz a felső szakaszon, ezért közel fél évre lezárták.

 És ha már ott a gát, azt is megnézzük. Mondanom se kell, nem elsősorban a pihenni vagy kalandozni vágyók kedvéért építették és hozták létre a tavat. Az erőmű kapacitása megközelíti a paksi atomerőműét, más kérdés, hogy mivel az utóbbi egy-két évtizedben a Colorado vízhozama nagyon alacsony, a beépített teljesítményét messze nem tudják kihasználni.

                              A Glen Canyon-gát és a mögötte felduzzadt Powell-tó

    A lényeget már megint majdnem kihagytuk – mert nem tudtunk róla. Előző este prospektusokban böngésztük a környék látnivalóit, s akkor fedeztük fel, hogy szinte macskaugrásnyira van innen egy igazi csoda. A Glen Canyon egyik kanyarulata, a Horseshoe Bend. Amúgy nem nagyon igyekeznek felhívni rá a figyelmet, az út mentén kis, kopott barna tábla jelzi a letérőt. Ballagunk a parkolóból úgy tíz percet és elénk tárul. Mondhatom, az egész út leglenyűgözőbb látványa volt számomra. Közben elgondolkodtam, milyen jó név is a lópatkó számára a lócipő (a horseshoe valódi, ill. szó szerint lefordított jelentése).  

          Egész utunk - számomra - legszebb látványa, a Horseshoe Bend

    És hogy hova „tűnt” az elveszettnek vélt, az előző részben emlegetett elülső rendszámtáblánk, majd a befejező részben elárulom. Meg persze azt is, mi az a rejtélyes négy sarok (Vagyis folytatjuk!)