Kenya és Tanzánia, 1993
Folytatom tehát a 2001-ben megjelent Utas és Világ című könyvemet, kenyai és tanzániai utam második részével. Ismét felhívom a figyelmet arra, hogy mivel ez az út 1993-ban volt, időközben nagyon sok minden megváltoz(ha)tott. Ahol szükségesnek láttam, aktualizáltam.
Ötödik nap. Reggelinél egy pávián elcsórja a kekszemet, miközben kávéért megyek. Esetleges fürdés reményében belátogatunk a Seronera lodge-ba, ám engedélyt nem kapunk. Az épületet, ahogy jobb helyeken szokás, szépen beledolgozták a természetes környezetbe, mely itt nem más, mint egy koppie. Ez a szó a dél-afrikai afrikaans nyelvből származik (ejtése kopi), nagyon idős gránit-szigethegyeket jelöl, melyeket kerekded formára szobrászott az erózió. Bár alig emelkednek ki a síkságból, élőviláguk mégis eltér a környezetüktől. Különösen kedvelik a gyíkfélék és a szirtiborzok, melyekről azt tartják, hogy az elefántok legközelebbi élő rokonai, legalábbis anatómiailag. Tekintettel arra, hogy a szirtiborzok 30-40 centis testmérete csak alig különbözik az elefántokétól, kénytelen vagyok idehozni a kissé átalakított viccet. Az elefánt és a szirtiborz mennek a hídon. Utóbbi megszólal: figyeled, hogy dübörgünk! Ma is sok állatot láttunk.
Így néz ki egy koppie (néha egészen máshogyan)
Szirtiborz
Hatodik nap. Búcsú a Serengetitől. Ami most következik, saját magam számára is meglepetés, mert amikor nekiláttam az írásnak, még nem így képzeltem. Elhatároztam, hogy kiokosítom magam a vadakból. Összebogarásztam egy csomó könyvet, cikket, ismertetőt, kijegyzeteltem, hány méter magas a zsiráf, mennyit fut százon a gepárd, meddig vemhes az elefánt, hogy lehet megkülönböztetni a kongonit a topitól, milyen az oroszlánok családi élete, melyik állatból hány van, meddig bírja víz alatt a víziló, de most egyszerűen nincs képem ilyenekkel előjönni. (Pontosabban pofám nincs, mert fényképem még csak volna. Ezekben az időkben még nem volt digitális fényképezőgép, így aztán diára ment minden, abból meg mindig kevés volt. Itt a szkennelt változatokat láthatjátok.) Ismeretterjesztés ide vagy oda, valahogy nem fair. Történt, hogy Julius megállt egy kolbászfától úgy ötven méterre, s mutatta, hogy ott a leopárd. Julius ugyanis tudja, melyik fákon szoktak a leopárdok napközben hűsölni. Ott is hevert egy faágon hason fekve, lábait lelógatva. Egy másik kocsiban ott ült egy operatőr és társa, várták, hogy a leopárd csináljon valamit. Tegnap, meg tegnapelőtt is ott láttuk. Alighanem hónapokat töltenek itt. Hazatértem után láttam egy filmet a tévében, mely a leopárdkölykök felcseperedését kíséri végig. (Alighanem a dél-afrikai Joubert házaspár készítette, akik évtizedek óta kutatják, filmezik-fotózzák a nagymacskákat.) Volt szülés, szoptatás, játék, vadászat, evészet, minden. Egy teljes év történései. Hány órát kellett ott ülniük-élniük, mire ezt az egyórányi anyagot összevághatták. Hány évet kellett eltöltenie Jane Goodallnak a csimpánzok, Dian Fosseynak a hegyi gorillák között és sokaknak másoknak egyéb állatok között, hogy én azt a pár sort róluk - pedig érdekes lehetne - leírhassam. Tudom, persze, az ismeretterjesztő többnyire „hozott anyagból” dolgozik, de ez nekem most nem megy.
Egyetlen leopárdom
A Serengetiből távoztunkban, útban szabadtéri ebédlőhelyünk felé még történt egy fontos esemény. Egyszer csak megláttunk egy gyönyörű hímoroszlánt, mely egy fa tövében hűsölt. A legszebb példány volt, ami eddig elénk került. Kissé odébb egy gazella legelt. Azt persze eddigre már tudtuk, hogy az oroszlánok ilyen dög melegben nem vadásznak, leginkább este vagy hajnalban, de hátha mégis. Oroszlánunk nem mozdult, viszont nekünk készségesen pózolt, mi meg lőttünk ész nélkül. És ekkor történt valami. Akkorát csikordultak a beleim, hogy beleremegett a föld. Említettem, hogy korábban Traceyt, aztán Justint és Maryt is elkapta a futhatnék. Hiába mosakodtunk be minden étkezés előtt, mint egy mellkassebész, ezt nem lehetett megúszni. (Három lavór kellett hozzá. Elsőben szappanos vízzel, a másodikban egy fertőtlenítős folyadékkal kezelt vízben, a harmadikban tiszta vízben, öblítésnek.) Itt álltam tehát a katasztrófa küszöbén. Ha szólok, esetleg azt hinnék, berezeltem az oroszlántól, ha nem szólok… Eltelt pár perc, döntött a józan belátás. Mondom Sarah-nak, ha öt…, de nem is, ha két percen belül nem kuporodhatok le valahova… Mert hát hol van mellékhelyiség a szavanna közepén... Képzeljétek volt! Odébb gurultunk vagy kétszáz métert, szinte berobbantam a kis bódéba… Mondták, csak nyugodtan, ha végeztem, két-három perces sétával elérem az ebédlőhelyet. Jó, de mi van, ha esetleg még ólálkodik a közelben néhány oroszlán? Óvatosan körbelestem, nem ólálkodott. Egy szó mint száz, ha azt kérdeznétek, mit nem érdemes Afrikába vinni, azt mondanám: hashajtót.
Az a fenséges hímoroszlán
Korábban többször is szóba kerültek a maszájok, ideje, hogy részletesebben is szóljak róluk. Távolról sem a legnagyobb népcsoport Kelet-Afrikában, sőt, mondhatnám, törpe minoritás, ráadásul elég kései jövevények ezen a tájékon. A 14. századtól kezdve vándoroltak dél felé a Nílus felső folyása vidékéről, megtelepedtek a Kelet-afrikai-árok környékén, a mai Kenya területén, majd a múlt századra már Tanzánia északi részén is. Számuk a két országban együttesen meghaladja a félmilliót vagy talán többet, fene se tudja, nem hinném, hogy gyakori errefelé a népszámlálás. Egy maszáj manapság arról ismerszik fel, hogy - akárcsak ősei ötszáz éve - marhákat legeltet, igen magas termetű, csaknem kopasz, lándzsát hord magával, ruha gyanánt különleges módon a testére tekert, jobbára piros vásznat visel. Ha nem pásztorol és lándzsa helyett gyereket visz a hátán, töméntelen fűzött gyöngyékszert visel és szintúgy majdnem tök kopasz, ám bizonyos másodlagos nemi jelleg domborodik rajta deréktól fölfelé, az is maszáj, csak nő. A Serengetiből távoztunkban abban a ritka szerencsében részesülünk, hogy sofőrünk, Julius (aki különben nem maszáj) közbenjárására bebocsátást nyerünk egy maszáj faluba. Ez nincs benne a programban, úgyhogy extra anyagi áldozattal jár. Egyébként is, ha az ember le akar fényképezni egy maszájt, fizetnie kell, 100 tanzán shillinget, azaz nagyjából húsz forintot. Mindazonáltal videokamerával felszerelkezve egyetlen ügyes svenkeléssel akár tucatnyi maszájt is „lekaszálhatunk'' a normál tarifáért. A falu, vagyis az enkang még maszáj viszonylatban sem mondható nagynak, körülbelül 8-10 kerek kunyhóból áll. A házikók vázát vesszőből készítik, falazat gyanánt pedig sárral kevert tehénganét használnak. Hogy odabenn mi minden lehet, arról nemigen győződhetek meg, mert bár beengednek, ablak és világítás híján semmit se látni, csak egy kiszárított bőrt – talán ez lehet az ágy. Most sokan nyilván megkérdeznék: na, és nincs büdös? Nincs. Füstszag van. Érkezésünk hírére felbolydul a falu apraja-nagyja. Megtudjuk, hogy a főnöknek hat felesége van és jószerével megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb gyereke. Van azután sok marhájuk, de azok most éppen legelnek, továbbá kecskéjük, birkájuk, szamaruk. A maszájok manapság félnomád életmódot folytatnak, azaz állandó településeken élnek, de legeltetni mindig oda hajtják a csordát, ahol van mit. A marhákat csak a legritkább esetben vágják le, a tejüket és a vérüket isszák. Ez utóbbit az állat levágása nélkül, a megcsapolt vénából nyerik. Ha hús kell, kecskét, birkát vágnak, s mivel növényt nem termesztenek, a gabonafélét vásárolják vagy cserélik valamiért. Földet egyáltalán nem művelnek, ezt a hagyományaik valamiért tiltják. Az már korábban is feltűnt, hogy a maszáj falvak még csak véletlenül sem víz mellé települtek, aminek az az egyszerű oka, hogy a vadállatok is a vizet keresik és a környező területeket összetapossák, lelegelik, így semmi nem marad a maszájok állatainak. A vízért az asszonyok járnak, több kilométerre, ezért nagyon takarékosan bánnak vele. Olvastam, ha csak lehet, vizelettel helyettesítik, de hogy mire, elképzelni se tudom. Nem sok Head & Shoulders fogyhat errefelé. Amikor a maszáj lányok épphogy serdülni kezdenek, körülmetélik őket, gyorsan férjhez mennek, vízért, fáért járnak, házat építenek, gyerekeket szülnek, gyöngybizsut készítenek a turistáknak és ezek után még van kedvük mosolyogni. A fiúkat is körülmetélik, úgy 14 éves korukban. Akkor aztán harcossá, moranná válnak. Ekkor nőrokonaik külön falut, manyattát építenek nekik, s ott élnek, míg meg nem házasodnak. Minden korosztálynak megvan a feladata. A kisebbek a falu körül legeltetnek, a nagyobbak távolabb, de oda már igazi harcos is elkíséri őket hosszú botjával és persze lándzsájával. A harcos dolga, hogy védje a falut és az állatokat, no meg hogy eljárjon más falvakba állatot rabolni. Ez maszájéknál ősi és elfogadott szokás. A gyerekekről kellene még írnom, az apró, egy szál rongyba öltöztetett, légylepte arcú, riadt tekintetű kicsikről, az érdeklődő, csillogó szemű, mindenre kíváncsi nagyobbakról, hogy látja-e őket néha orvos, járnak-e iskolába, s hogy mi lesz belőlük, ha felnőnek. Valószínűleg tehénpásztor, aztán harcos, s ha megérik, öregember. Éhen errefelé talán nem halnak, ez nem Etiópia vagy Szomália, s ez is valami. A végén persze ajándékozás. Az egyik csöppség megkapja Tracey „keep smiling'’ kendőjét, elkelnek a reklámszatyrok, a kiürült vizesflaskák, még a műanyag filmtartó dobozkák is, melyből egyet valamelyik harcos rögtön elhelyez a fülcimpájában kialakított hatalmas lyukban. Szétosztok vagy hat tollat, s mikor kászálódnánk be a kocsiba, egyik kissrác hozzám lép egy papír fecnivel, s mutatja frissiben formált ákombákomait. Elajándékozok egy reklámtrikót is. Tessék elképzelni, él valahol az afrikai szavannán egy maszáj pásztor, aki Természet Világa feliratú pólóban terelgeti a marhákat. Ha egy napon arra jár egy riporter a National Geographictól, meg fog pukkadni az irigységtől.
Maszáj kunyhó
Jellegzetes maszáj viselet
Maszáj anya gyermekével (2x)
Maszáj gyerekek
Olduvai-hasadék! Olyasféle szent helye ez az antropológiának, mint mondjuk Pompeji az ókori régészetnek. Talán innen jöttünk mindannyian. Úgy 1,89 millió éve, amikor kitört az Olmoti-vulkán (a Ngorongorótól kissé északra fekszik), vastag lávarétegek ömlöttek erre a vidékre. Később egy sekély, alkáli vizű tó terpeszkedett el a tájon, melybe újabb vulkánkitörések törmeléket szórtak. Ez a tufa ideális közegnek bizonyult a legkülönfélébb állatok fosszilizálódásához. A rétegek közt találtak elefánt-, zsiráf-, orrszarvú- és antilopcsontokat, s már ez a leletanyag is bőven elegendő lett volna ahhoz, hogy a lelőhelyet híressé tegye. 1911-ben egy német bogarász rovarokat gyűjteni szállt alá a hasadékba, ő talált először csontokat, melyekhez aztán más német kutatók újabbakat is gyűjtöttek. A kollekció berlini kiállítását meglátta egy kenyai születésű, de egyébként angol régész, bizonyos Louis Leakey, aki 1931-ben expedíciót szervezett az Olduvaiba. A történet ettől kezdve már bizonyára ismerős. Felesége, Mary találta meg 1959-ben az első hominidamaradványt, az 1,75 millió évesre datált Australopithecus robustus (kb. 500 köbcentis agytérfogatú) koponyatöredékét. Ezt aztán további fantasztikus leletek követték itt és másutt Kelet-Afrikában (Laetoli, Koobi Fora), új fejezetet írva az antropológia történetében. S ha mindezek után valaki arra számít, hogy a helyszínen bármit is megláthat ős-ősapánk kicsiny koponyájából, az persze csalatkozik. A kis múzeumban csupán állatmaradványokat őriznek (ez sem csekélység), a legértékesebb darabok a Dar es Salaam-i múzeumban vannak. Megtekinthető ellenben a hasadék maga. Ez egy kis kanyonféle, mely kb. 50 km hosszú és 70-90 méter mély. Egy szerkezeti vonal mentén, földrengés során alakult ki, melyet a víz tovább öblöget, már amikor van, hiszen az év nagy részében száraz. A kilátópontról leginkább egy vörösbarna tufarétegekből álló, kipreparálódott. szép formájú tanúhegyecske tűnik szembe, no persze, még csak véletlenül sem ez a kőzet zárta magába az értékes leleteket. Viszont ez a legfotogénebb, úgyhogy aki erre jár, általában ezt a képet viszi magával az Olduvai-hasadékról.
Az Olduvai-hasadék
Tábor a Ngorongoro-kráter peremén. Mint minden este, háromfogásos vacsora. A személyzet (már bocsánat, de tényleg az), akárhová is megyünk, előttünk jár pár órával. Kipakolják a tábori konyhát, amely roppant egyszerű. Kell hozzá fél zsák faszén, arra egy vasrács, rá néhány lábas, fazék, meg a belevalók. Van először is leves (Knorr - mindennap új varázslat!), aztán valamilyen húsétel, ma például currys csirke főtt krumplival és párolt zöldséggel, aztán gyümölcssaláta, ilyen közönséges dolgokból, mint papaja, mangó, ananász, banán, passion fruit. Egyszer csak - tört angolsággal - megszólal Cosmos, a segédszakács: Mama, azt hiszem, maláriás vagyok. A mama nem más, mint Sarah, szuahéliül ugyanis így mondják azt, hogy asszonyom. Atyaúristen, még csak ez hiányzik, hogy ez a szerencsétlen végigfertőzzön bennünket. Azt se tudtam, terjed-e a malária emberről emberre. (Amúgy nem terjed). Sok egyebet sem tudtam a maláriáról, mígnem 2009-ben magam is megtapasztaltam, milyen. Szúnyogok terjesztik, az Anopheles nembe tartozók nőstényei, melyek szervezetében paraziták vannak, és csípéskor bekerülhetnek az emberi vérbe. Cosmos kap egy lázcsillapítót, másnap reggel kutyabaja, alighanem mégsem maláriája van. Azért tessék elgondolni, a hatvanas évek elején-közepén élt Afrika sűrűjében egy bantu házaspár, akik úgy döntöttek, hogy újszülött fiuknak a Cosmos nevet adományozzák...
Hetedik nap. Zabkását kapunk reggelire. Aki esetleg nem tudná, az angoloknál a porridge olyan nemzeti reggeli eledelnek számít, mint nálunk mondjuk a bundás kenyér. Na most, a zabkását barna cukorral szokták enni (anélkül - vagy bármi más ízesítés nélkül - ugyanis szerintem ehetetlen, de cukorral is elég borzasztó). Ha netán azt hinnék, hogy itt, a vadon közepén nincs barna cukor, tévednek. Van. Ettől angolok az angolok. Kocsit váltunk, a Nissan nem bírná azt az utat, amit helyette egy terepjáró Toyota gyűr le (majd fel) a kráter belsejében. Útközben maszáj lányokat látunk, egymás mellé állnak négyesével-ötösével és riszálják magukat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy picit fölugranak, közben testüket föntről lefelé elkezdik hullámoztatni, amitől minden, ami rajtuk van, de legfőképpen nagy, színes gyöngyökből varrt kör alakú nyakékük ritmikus lóbálózásba kezd. Szerintem egy sokat próbált koreográfus beleőszülne, mire valami hasonló mutatványra meg tudna tanítani egy magunkfajtát. A riszálás különben felhívás - fotózásra.
A Ngorongoro-kráter nagyjából 20 km-es legnagyobb átmérőjével, a peremtől számított 500-600 méteres mélységével és 260 négyzetkilométeres területével a földkerekség legnagyobb ép vulkáni kalderája. A hegy - mert eredetileg az volt - eredeti magassága úgy 2 millió éve megközelíthette a Kilimandzsáróét. Amint azonban ez a nagy vulkánokkal gyakorta megesik, a kúpjuk egy-két nagy kitörés során félig-meddig elrepül, s a kráter alja a kiürült hatalmas magmatömeg helyére beroskad. Ennek nyomát, az óriási kalderaudvart láthatjuk manapság a peremről, sok egyebet nemigen. Enyhén bozótos pusztaság, egy kis erdő, egy kiszáradtnak tűnő, fehéren csillogó tómeder, apró patakok, no meg az utak, amelyeken a terepjárók közlekednek. Pedig ami nem látszik, igazából az a legérdekesebb. El se hinné az ember, hogy ezen az aránylag kis területen nagyjából 25 ezer állat - nagyvad! - nyüzsög. Szokás mondani, hogy ezek az állatok a kráter foglyai, ami bizonyos mértékig igaz is, de nem azért, mintha nem tudnának kijönni onnan. Ki is jönnek, az oroszlánok éppúgy, mint a gnúk vagy az elefántok, ám többnyire vissza is térnek, mert a kráterben gyakorlatilag minden van, amire Kelet-Afrika állatainak szüksége lehet. A gnúknak, zebráknak, antilopféléknek a füves síkság, és ami legalább olyan fontos, állandó ivóvízforrás, a vízilovaknak tó, mocsár, az elefántoknak dús legelő és akáciaerdő, a flamingóknak alkáli vizű tó, az oroszlánoknak ott a tömérdek préda, a dögevőknek pedig a maradék. Van persze olyan is, ami nincs. Például zsiráf: nekik túl kevés az akácia, amiről legelészhetnének. A szavanna jellegzetes állatai közül hiányzik még az impala és a topi antilop, és az elefántok közül is csak a bikák járnak le legelészni. Vannak viszont kis flamingók, ők az erősen lúgos vizű Magadi-tóban legelészik az algákat.
A Ngorongoro egy része a peremről
Elsőre mindjárt oroszlánokba botlunk. Épp egy, a mienkhez hasonló kocsit fognak körül néhányan, no, nem ártó szándékkal, pusztán hűsölni vágynak egy kicsit a kocsi árnyékában. Aránylag jól megy manapság a Ngorongoro oroszlánjainak (kb. 60-70 példány van belőlük, ami ilyen kis területen elég magas szám), ám igen rossz idők jártak rájuk a hatvanas évek legelején. Történt, hogy 1961-62-ben annyi eső esett le a kráterben, hogy több mint fél éven át gondtalanul szaporodhatott egy aprócska légy, mely az oroszlánok vérén élősködik. A szavanna királya, mely leteper egy többmázsás bivalyt, fára mászott, hiénabarlangba bújt, vakaródzott kínjában, de nem bírt az apró fenevaddal. A kráter akkori 70 fős oroszlánnépességéből csak 12 élte túl a légyinváziót. Mindez azonban kiváló alkalmat nyújtott a kutatóknak arra, hogy megvizsgálják, hogyan, milyen genetikai alapokon fejlődött újra a kráter oroszlánpopulációja. Több évig tartó munka eredményeként megállapították, hogy a jelenlegi példányok valamennyien a légycsapást túlélő, illetve a hozzájuk kívülről csatlakozó, összesen tizenöt őstől származnak, ami a hozzá nem értő számára is világossá teszi, hogy nagyfokú beltenyészet alakult ki. Genetikai vizsgálataikat összevetették a Serengeti-síkság oroszlánjain végzettekkel, s az derült ki, genetikai diverzitásuk sokkalta kisebb, mint a nagy, nyílt területeken élőké, ahol gyakorlatilag nincs családon belüli házasság.
Hűsölő oroszlánok a kráterben
Meglehet, a tudomány szempontjából érdekesebbek az oroszlánok, ám A LÁTVÁNYT, amit soha nem felejt el, aki itt jár, a legelésző gnúk, zebrák és antilopok nyüzsgő, szinte az egész síkot elborító hatalmas tömege adja. Sosem hittem volna, hogy geográfus létemre egy kráter alján nem a vulkáni formák, a kőzetek szépsége, hanem az állatvilág szinte kézzel fogható közelsége, sűrűsége, változatossága nyűgöz le. Mérsékelt övi ember ilyesmit soha és sehol másutt nem lát, csak itt. Itt döbbentem rá, hogy eddig meglehetős csőlátással jártam a világot. Csak az élettelen természet érdekelt, hegyeket, vulkánt, gleccsert, sivatagot stb. akartam látni – és előbb-utóbb láttam is. Hiba volt, súlyos hiba, hogy az élővilágra alig fordítottam figyelmet – a látóterem itt nyílt ki igazán.
Állat állat hátán
A kráter állatvilága, bár a kép valamiféle időtlen változatlanságot sejtet, szüntelenül módosul. A legnagyobb állatcsoport, a gnúk száma 8000 és 15 000 közt változik. A varacskos disznók csak a hetvenes évek közepén jelentek meg a kráterben. A varacskos disznó előtt sokáig értetlenül álltam. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy jött egy varacskos disznó, én pedig álltam előtte értetlenül, hanem… Hanem nem értettem. A disznó megvolt, de mi az a varacsk? Nos, az orruk táján levő bibircsókokról, dudorokról kapták a nevüket. Ugyancsak abban az időben kezdtek beszivárogni a kafferbivalyok. Csökken viszont - az orvvadászás következményeként - az orrszarvúak száma. Húsznál is kevesebb maradt belőlük, s ahhoz már szerencse kell, hogy ezekből lásson is az ember néhányat. Itt a keskenyszájú fajuk él. Egy jól megtermett hím is érezheti a fogyás veszélyeit, mert épp a szemünk láttára mutatja csalhatatlan jelét annak, hogy frigyre lépni készül asszonyával. Ezt kivárni azonban nincs időnk, mert egy édésvizű, mocsárral vegyes tavacska, a Gorigor partján már ebédhez gyülekeznek a kocsik. Errefelé nyugalom honol, nincs veszélyes vadállat, ki lehet szállni, legföljebb a buckányi méretű vízilóürülékeket érdemes elkerülni. A vízilovaknak eszük ágában sincs kijönni a vízből, kellemesen eldagonyáznak a hőségben. Mert itt bizony már pokoli meleg van. Hiába jöttük le csupán 600 métert a kráterperemről, még mindig kb. 1800 méteres tengerszint feletti magasságban járunk. Zizegnek a szendvicseket burkoló papírok, az állkapcsok harapásra nyílnak, s ekkor a fejünk fölött megjelennek a barna kányák. Ezek már kimondottan turistákra szakosodtak, mondja is Sarah, hogy élelemmel a kezünkben ki ne szálljunk, mert nemrég egyik utasát, akinek valamely merész kánya a szájából akarta kiragadni a falatot, orvosi kezelésben kellett részesíteni.
Két orrszarvú a kevésből
Emberek nem élnek a kráterben. A maszájok a hetvenes évek közepe óta nem lakhatnak lenn, de még a peremén sem. Állataikat viszont lehajthatják enni, inni, sót nyalogatni. (2015 óta már ezt sem engedélyezik.)
Nyolcadik nap. Mára csupán annyi teendőnk akad, hogy ki kell bírnunk üleppel az Arusháig és a Dik Dik Lodge-ig tartó pár órás utat, de el is nyerjük méltó jutalmunkat. Öt nap után tusolás meleg vízzel! Talán nem érdektelen ezúton szólni táborbéli és egyéb higiénés körülményeinkről. Fürödni ugyebár, mint a fentiekből kiderült, nemigen tudtunk. Vizünk volt ugyan, ezt húszliteres fémkannákban hozta az ellátó kocsi, de hogy honnan vették, az ördög tudja, de legalább fertőtlenítették valamivel. Ebből főztek, ezzel mosogattunk, ebből mostam fogat, néha alighanem le is slukkoltam egy-két kortyot.
Útközben megragadjuk az alkalmat és meghívjuk Juliust – akitől rövidesen elbúcsúzunk – egy tájjellegű pizzavacsorára. Tracey előszedi kis angol-szuahéli társalgási zsebkönyvét, mutatni akarván, hogy tud ő szuahéliül is rendelni. Megpróbál kiolvasni néhány szót, nem megy neki. Az a-t e-nek, az i-t rendre áj-nak ejti stb. Az angol anyanyelvűek képtelenek fonetikusan olvasni. Megszokták/elvárják, hogy a világ alkalmazkodjon hozzájuk. Elkérem a könyvet és elkezdem a mondatokat folyékonyan olvasni, ahogy le vannak írva. Julius csak bámul. Te tudsz szuahéliül? Frászt. Egy szót sikerült megjegyeznem: jambo, vagyis dzsambó. Azt jelenti, helló, üdv, szia.
Kilencedik nap. Vissza Nairobiba. A hotelben csatlakozik hozzánk az út második szakaszának újabb négy résztvevője, két ausztrál, egy új-zélandi, meg egy amerikai. Vacsora a patinás és előkelő Norfolk Hotelben. Már a 20. század elején is állt, napirenden voltak a lövöldözések, állítólag egy duhaj társaság még rögbizett is a szalon bútorai közt. Szállásunktól, a Boulevard Hoteltől a Norfolk nem több mint 150 méter. Ezt a tekintélyes utat - biztos, ami biztos – taxival, méghozzá igazi, fekete, meglehetősen archív londoni taxival tesszük meg, amit Sarah rendelt ki, mert bár a régi szép idők elmúltak, itt jóformán nem múlik el este anélkül, hogy valakit le ne ütnének és ki ne rabolnának. Ó, boldog, békés szavanna, oroszlánok, leopárdok... Nairobinak manapság (vagyis ottjártom idején) nem egészen 2 millió lakosa van, de a prognózis szerint az ezredfordulóra ez a szám megduplázódik. (És ez így is lett.) Igazán szép karrier egy olyan várostól, amely száz éve még nem is létezett bár az utóbbi időkben inkább bódévárosokkal gyarapodott. Kenya a 19. század nyolcvanas éveiben vált a brit birodalom részévé. Mint köztudott, Afrika belsejének megismerése és meghódítása fokozatosan haladt a tengerpartoktól az egyre nehezebben megközelíthető vidékek felé. Kelet-Afrika legfontosabb kikötője Mombasa volt. Innen indult ki az a vasútvonal, melyet a britek a Viktória-tó irányába kezdtek építeni 1896-ban (az első szerelvény 1901-ben gördült végig a pályán). Az építkezés 1899-ben érte el a mai Nairobi környékét. Itt jelentkezett a legnehezebb szakasz: leereszkedni a rift 2000 méter fölé emelkedő pereméről az aljára, 600 méterre, aztán vissza. Kellett egy bázis, ahonnan ez a rendkívül nagy erőpróbát jelentő feladat irányítható és az utánpótlás megoldható. Erre a legmegfelelőbbnek az a kb. 1600 méter magas, lapos fennsík látszott, amelyen akkoriban még maszájok legeltették állataikat. Saját nyelvükön enairobe-nek, vagyis hideg víznek nevezték a területet átszelő kis vízfolyást, mely később Nairobira változott. Minthogy a fejlődő város lakóit, a vasútépítőket élelmiszerrel is el kellett látni, no meg hogy legyen mit szállítani a vasútnak, a britek a birodalom minden sarkából csábították alattvalóikat olcsó földek - majdani ültetvények - ígéretével. Sokak mellett ekkortájt érkezett ide Karen Blixen, az a dán asszony is, akinek Volt egy farmom Afrikában című regényéből a világhírűvé lett (s számomra kissé érthetetlen okból Távol Afrikától címűre magyarosított) film készült. A farm ma is megvan, megnézhető, de semmi sem eredeti. A közelében – elég szörnyű bódénegyedeken áthaladva – van egy zsiráfközpont, ahol a turisták emelvényekről szó szerint testközelből megfigyelhetik, fotózhatják, sőt meg is etethetik a zsiráfokat.
Zsiráfnyelv
Zsiráfhátsó
Zsiráfszem
Zsiráfbőr, belsejében zsiráffal
Tizedik nap. Tiszta ruhát, autót és személyzetet váltva indulunk észak felé a Kelet-afrikai-árok tavaihoz. Az árok (rift) egy geológiai szerkezet; olyan völgyszerű képződmény, ahol a földkéreg fölhasad és az árok két oldala a vulkánosság és földrengések kíséretében lassan távolodik egymástól. Kelet-Afrikában ez a folyamat úgy 20-25 millió éve a ma Afar-háromszögként ismert vidéken, Dzsibuti, Etiópia és Szomália területén kezdődött és ma is ott a legaktívabb. Amit elméletben már sokszor lejátszottak a geológusok, vagyis hogy a rift helyén új óceán születik, ott, az Afar-háromszögben szinte a szemük láttára végbemegy. A terület egy része már a tengerszint alatt fekszik, s a felszín alatt máris folyik a tengervíz beáramlása. Délebbre, ahol most járunk, mindez még odébb van. Az azonban bizonyos, hogy a hasadékvölgy keleti ága, melyet egy múlt századi skót kutató után Gregory-riftnek neveznek, hasonló jövőnek néz elébe. Az árokban, melyben a vulkanikus feltöltődés vastagsága eléri a 2-3 kilométert, manapság zömmel kicsiny és sekély, csekély kivétellel sós-lúgos vizű tavak ülnek. De hogyan is néz ki egy ilyen szerkezet testközelből? Megállunk Nairobitól úgy ötven kilométerrel északra, ott, ahol a terep szintje meghaladja a Magas-Tátra legkiemelkedőbb csúcsainak magasságát is és lábunk alatt úgy hétszáz méter mélyen ott látható a rift feneke. Odalenn nem fortyognak vulkánok, nem reng a föld, ellenben ültetvények kisebb-nagyobb táblái tarkázzák a tájat. Azoknak, akik ott lenn dolgoznak, nyilván fogalmuk sincs róla, hogy egy jövőbeni óceán fenekén élnek.
Mielőtt elérnénk a Naivasha-tavat, röpke látogatást teszünk a Pokol kapujánál, mely nemzeti park, és nevét a gőzkiáramlásokról kapta, melyek geotermikus erőművet táplálnak. Be ugyan idő híján nem megyünk, de láthatunk egy különlegességet. Vöröses-barna, oszlopos elválású vulkáni kőzeteket. Az ember ránéz, azt gondolja, nyilván bazalt, az szokott ilyen formákat ölteni a kihűlése során. Ez azonban nem bazalt, hanem riolitkőzet. Riolitoszlopokat nem sok helyen látni a világon, e hely a kevesek egyike.
Riolitoszlopok a Pokol kapujánál
A Naivasha-tó különlegességszámba megy ezen a vidéken, ugyanis édesvizű. Csaknem 1900 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, s ugyancsak maszájok birtokolta terület volt a fehérek megjelenése előtt. Édesvizű mivolta már csak azért is különleges, mert nincs lefolyása. A feltevések szerint valahol a felszín alatt csapolódik le. Vízszintje az elmúlt száz évben rendkívül rapszodikusan változott. Az ötvenes években pl. csaknem kiszáradt, medrének tekintélyes részét akkoriban meg is művelték. Azt a rengeteg szamárságot azonban, amit az elmúlt évtizedekben különféle állatok és növények betelepítésével az ember művelt, fölsorolni is nehéz volna. A tó partján áll Elsamere, egy kis múzeum és kutatóház, annak az osztrák származású, s harmadik, svéd férje nevén ismert asszonynak, Joy Adamsonnak a háza, aki az oroszlánok körében végzett megfigyelései révén vált világhírűvé. Ha valaki nem tudná, ő volt Elza „anyja”. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy ő szülte az oroszlánt, csupán felnevelte, gondozta az elárvult kölyköt. Megmutatják az életéről szóló dokumentumfilmet, a könyvtárat, melyben kiállították az Elza-történetek összes lefordított (köztük magyar) változatát is. A kert akáciáinak ágain hosszú farkú kolobuszmajmok viháncolnak. Oroszlán már nincs a környéken.
Kolobusz
Ha már az akácia szóba került, már korábban felfigyeltem egy furcsaságra. Elég sok ágon láttam a tövisek tövében kis gumószerű képződményeket. Sarah elmondta, hogy ezekben hangyák élnek, a fából táplálkoznak. Az már csak később derült ki, hogy miért jó ez az akáciának. Pár évvel ezelőtt kísérletileg is kimutatták, hogy a hangyák kétszeresen is védelmet nyújtanak a növénynek. Közismert, hogy az elefántok kedvelik az akáciaféléket, azt viszont nem, ha a hangyák az ormányukba másznak, ezért – tapasztalat útján – elkerülik az ilyeneket. A hangyák ezen kívül olyan vegyi anyagokat is termelnek, melyek védetté teszik a leveleket bizonyos betegségek ellen.
Akáciaág hangyafészkekkel
Tizenegyedik nap. A nap első különleges eseménye: áthaladunk az Egyenlítőn. Száraz lábbal, azaz nem a levegőben ilyen aktusban még nem volt részem. Egy szuvenírárus asszony közeleg, mondja, most következik a „demonsztrésön”. Egyik kezében lapos fenekű, az alján csöppet lyukas tálka, a másikban korsó, azzal önti bele a vizet. Megáll pont az Egyenlítőt jelző tábla alatt és önti. Láss csodát, a víz forgás nélkül lecsorog, ezt egy, az edénykébe helyezett száraz ágacska mozdulatlansága jelzi. Elmegyünk vagy 15-20 méterre az északi féltekére, s a víz, ahogy az a nagykönyvben megíratott, az óramutató járásával megegyező irányban pörög lefelé. Ugyanez a déli félgömbön ellenkező irányban. Na már most, hazatérve megkérdeztem tanult fizikus kollégákat, lehetséges-e, hogy ez a törvényszerűség ilyen kicsiny távolságon belül érvényesüljön. Azt mondták, nem, valami trükk lehet a dologban.
Tábor a Baringo-tó partján, alig 970 méteres magasságban. Egész utunk során ez a legmélyebb pont, amit érintünk, ennek megfelelően iszonyú meleg van. Most kezdjük csak értékelni igazán a fennsíkok kellemes hűvösségének áldásait. Este vízilólesre megyünk. Ezek a behemótok (2-3 tonnásak) leginkább éjszaka táplálkoznak. 40-50 kiló zöldfélét is megesznek. Ücsörgünk egy darabig, az ember egy idő után már minden bokrot hippónak néz, de csak nem jönnek.
Tizenkettedik nap. Csónaktúrára visznek bennünket, ami csaknem szó szerint értendő, mert a part menti víz olyan sekély, hogy kísérőinknek legalább ötven métert kell (velünk együtt) bevontatni a ladikot, hogy a motort is be tudják indítani. Egyébként a Baringo is édesvizű (és rejtélyes módon ugyancsak nincs lefolyása), ráadásul vörös a belehordott, bemosott rengeteg iszaptól. A tóban több sziget is van, egyiken partra is szállunk. Vulkáni vidékre utal, hogy buzgón böfögő, spriccelő melegforrásokat, kénkiválásokat is látunk. Végre megtaláljuk a vízilovakat, ott csorgunk el tőlük pár méterre, s mivel nagyon zokon veszik a motor bőgését, nemtetszésük láttán jobbnak látjuk sürgősen továbbállni. Egyébként a vízilovak több embert ölnek meg évente Afrikába, mint bármely ragadozó. Rendkívüli elszántsággal védik a területüket és a kölykeiket, és roppant súlyuk ellenére a szárazföldön rendkívül gyorsak. Most pedig egy kis háttértörténet következik arról, hogyan (is) készülnek a természetfilmek. A snittek többsége persze a maga természetes módján. Ül az operatőr valahol, fa tetején, esetleg vízben gubbasztva akár heteken át és várja, hogy történjen valami. Előfordul azonban, hogy preparálják ezeket a történéseket. Mert például mi van akkor, ha azt akarjuk lefilmezni, hogyan kapja el a halat a halászsas (igazából lármás rétisasnak hívják, de én itt se rétet nem látok, se lármát nem hallok) és kicsi az esély arra, hogy pont kameralőtávolban történik a dolog? Kísérőink behoztak a csónakkal néhány kis halat, bedobták a vízbe és füttyentettek. Egy perc sem telt bele, már ott csapott le mellettünk a halászsas, mely addig egy közeli fa tetején állomásozott. A mutatványt még vagy ötször megismételték. Hal be, füttyszó, sas jött.
Halászsas
Egyébként komoly gondban lehetnek az Afrikában dolgozó természetfilmesek. A tévétársaságoknál már kazlakban állnak a Serengetiben, a Marában, a Krugerben, az Etoshában, az Okavango-deltában stb. készült természetfilmek. Csak úgy simán fölvenni, hogyan vadászik az oroszlán, a gepárd, a leopárd, hogyan szül a gnú vagy a zsiráf, már smafu. Ilyeneket százszor látott már a néző; túl magasra tették az ingerküszöbét, egyre újabb dolgokat kell kitalálni. Megérjük, hogy kamera lesz a vadászó oroszlán fején, benézhetünk a termeszvárak belsejébe, heteken át követhetjük a szurikátacsaládok életét, és még ki tudja, miket fognak kitalálni.
Tizenharmadik nap. Aki egymillió flamingót akar együtt látni, a Nakuru-tóhoz jöjjön. (Vagy a Bogoria-tóhoz, amit – tele flamingóval – láttunk is útközben, de hát nem lehet minden csip-csup tónál megállni.) Megeshet, persze, hogy egy darabot sem lát, mert a flamingóknak az a szokásuk, hogy ha valahol elunják magukat, mintegy varázsütésre egyik napról a másikra továbbállnak egy tóval. Ezek a rózsaszín tollazatú, gyönyörűséges madarak kimondottan az alkáli tavakban érzik jól magukat, mert az ilyen vizekben tenyésznek azok a kékalgák és diatómamoszatok, amelyekkel táplálkoznak. Ott ácsorognak bokáig (vajon hol lehet egy flamingó bokája?) abban a maró, lúgos lében és legelnek megállás nélkül. Amikor eljön az ideje, iszapból fészket építenek, melynek pereme épp a vízszint fölé ér, és költenek. Időnként persze el kell menniük élelemért meg inni (naná, hogy nem a lúgosat isszák) és csodák csodájára mindig visszatalálnak a sajátjukhoz.
Flamingók a Nakuru-tóban
Kora este vacsorához készülünk az egyik kempingben, melynek egyetlen felszerelése egy vízcsap (meg talán az árnyékszék). Miközben kísérőink a vacsorát készítik, lövésre készen tartják a csúzlit, ugyanis sorban jönnek a páviánok, a földkerekség alighanem legszemtelenebb majmai. Enni szeretnének és ezt lopás megvalósításával képzelik el. Ezért kell a csúzli, a szép vagy a csúnya szó nem használ. Aztán látom, hogy egyik pávián odamegy a vízcsaphoz, megengedi a vizet, alátartott fejjel jót iszik. Elzárni egyelőre még nem tudja (vagy nem is akarja), de előbb-utóbb ez is menni fog neki.
Tizennegyedik nap. A földkerekség legrosszabb útjára kanyarodva indulunk a Serengeti kenyai folytatása, a Maszáj Mara Vadrezervátum felé. Az útban az a borzalmas, hogy le van aszfaltozva, de bár ne volna. Ekkora kátyúkat talán csak szándékosan lehet robbantani. Úgy 50-100 méterenként feltűnik egy „karbantartó” munkás, aki kalapácsával nagyobb köveket püföl és az apraját beletömködi a kátyúba. Szegény az ország, megértem, de azt nem, hogy miért pont az első számú természeti látványosságához vezető utat hagyják utoljára. (Hallottam, hogy azóta – miután valami fontos kormányzati ember arra járt – rendbe hozták. A dolog tehát ott is pontosan úgy működik, mint mifelénk.)
Tizenötödik és tizenhatodik nap. Hajnal hasadtakor indulunk vadlesre. Feltűnően sok a dög, félig vagy egészen lecsupaszított csontok mindenfelé, még a faágakon is. A leopárdok szokása, hogy zsákmányukat felhurcolják az ágak közé. Egy oroszlán egy fél gazellát cipel, odább marabuk és keselyűk cibálják csőrükkel egy immár felismerhetetlen állat maradványait. Aztán egyszer csak egy rakás kocsit látunk egy domboldal felé közelíteni. Ez pedig annak a jele, hogy valami történik. A történésnek már csak a következményeit látjuk. Egy megtermett hím oroszlán a nyakánál fogva a földre szorít egy bivalyt, melynek hátsó részeit már tépi is fel egy nőstény. A bivaly még él, hörög, rúgkapál, de már mindhiába. A nőstény időnként nagy darabokat szakít ki a hasából, véres pofáját felénk fordítja (gyomrunkban liftezik a reggeli) és ez így megy negyedórán át. Amikor a bivaly már kilehelte a lelkét, a hím gondol egyet, röpke tíz másodpercig tartó szerelmi szolgálatra ösztökéli hitvesét, aztán esznek tovább. A hímoroszlánok alighanem a szex világbajnokai. Néhány perces szünetek beiktatásával órákon át tettre készek, ha fogamzóképes nőstényt találnak. És nincs ám duma, hogy fáj a fejem, meg hasonlók.
Oroszlánok reggelije
Oroszlánszex
Egy fenséges hím, jól belőtt séróval
Megyünk tovább, lépten-nyomon oroszlánok. Ha éppen nem csinálnak semmit, már meg se állunk. Egyébként sem csinál itt senki semmit. Pihennek. A ragadozók - talán a gepárd kivételével – a sötétség leple alatt dolgoznak. Időnként felbukkan egy foltos hiéna, egy fa alatt gepárdmama hűsöl még vaksi kicsinyeivel, odébb két felnőtt gepárd figyeli rendíthetetlen nyugalommal, mint vonul el mellettük néhány gnú. Végre közelről is látunk elefántokat. Úgy adódik, hogy egyszer majdnem túl közelről is, de sikerül kihátrálnunk. A Mara-folyóban (melyen a vándorló gnúk is át szoktak kelni vándorlásaik során, és a krokodilok hatalmas vérfürdőt rendeznek közöttük) vagy harminc víziló dagonyázik. Ott ücsörgünk óra hosszat, ezalatt mindössze annyi történik, hogy három monstrum kikecmereg a partra, megáll és úgy marad. Bőrükből apró madarak csipegetik az élősködőket.
Unatkozó gepárdtestvérek
Gepárdanya a kölykeivel
Érdeklődő víziló a Mara-folyónál
Este népitánc-csoport jön át a szomszéd maszáj faluból. Nem hivatásosak, csak egy tál meleg ételért, kevéske pénzért, ajándékért produkálják magukat. A videokamera számára kevés a fény, de veszem rendületlenül. Hmmm - jááá, hmmm - jááá (ez a ritmus), ennyit, meg néhány homályos alakot sikerült szalagra vennem.
Tizenhetedik nap. Búcsúvacsora Nairobiban, a Carnivore étteremben, mely, mint a neve is mutatja, húsevőknek való. Egy izzó katlan fölött vasnyársakon sül a pecsenye, úgy hordják a pincérek sorban az asztalokhoz. Csirke, marha, bárány, no és minden este más, háromféle vadhús. Nekünk zebrához, impalához és krokodilhoz volt szerencsénk. A legtöbben idehaza az utóbbi felől érdeklődtek: na, és milyen volt? Milyen, milyen? Hát krokodilízű! A hely specialitása a dawa nevezetű koktél. Vodka az alapja, abba tesznek némi cukrot, mézet és lime-ot, plusz jó néhány jégkockát. Maga a szó egyébként orvosságot jelent. Azért csak óvatosan szopogassuk!
Tizennyolcadik nap. A taxisofőrnek, aki a reptérre fuvaroz, jó előre (de már csak félúton) bejelentem, hogy baj lesz a fizetéssel. Van ugyan egy ötvendollárosom, de egészben. Felbontani tízesekre egyik bank se akarja. (Közben dicsérem a főváros szépségeit.) A végén előguberálom az összes maradék aprómat, feláldozom a napszemüvegem, egy tollat, egy konzervnyitót, egy üresen maradt jegyzetfüzetet (egy büdös sort le nem írtam) és persze a szokásos Természet Világa-pólót. Úgyhogy ha valaki Nairobiba érkezve napszemüveges, Természet Világa feliratos pólót viselő, jegyzetelő és konzervet nyitó fekete taxisofőrt lát, nagyon ne legyen meglepve.
Aztán lassan hazaér az ember, elolvasgatja az időközben felgyülemlett újságokat és legszívesebben azonnal indulna vissza a vadállatok közé.
Az előző rész itt olvasható: https://nemethgeza11.blog.hu/2021/12/19/utas_es_vilag_2_fejezet
