1976. július 25-én este egy (eléggé) észak-norvégiai városban, Trondheimben, egy helyi család házában elhatároztam, hogy három év múlva elmegyek Izlandra. Annyira azért nem jó ám a memóriám, hogy ennyire pontosan emlékezzek a dátumra, de volt segítségem. Aznap este nyert aranyérmet gerelyhajításban orbitális világcsúccsal Németh Miklós a montreali olimpián, és én ezt abban a trondheimi házban néztem a tévében. De hogy kerültem egyáltalán pont abba a házba? Skandináviában jártam, utaztam, főleg - sőt kizárólag – stoppal, és nem sokkal az után, hogy elhagytam Oslót, fölvett egy norvég srác a lakókocsivá átalakított Volkswagen mikrobuszába. Kérdezte, hova megyek. Mondom, mindig csak északnak, az Északi-fokra szeretnék eljutni. Kicsit hümmögött, aztán elmondta, ő most a hegyekbe – konkrétan a Jotunheimenbe – igyekszik pár napra kirándulni, és ha akarok, tartsak vele, a Nordkapp megvár, különben sincs ott túl sok érdekesség. Így lett – és csodákat láttam. Négy vagy öt napot töltöttünk együtt. Aztán, mivel ő is északra ment, elvitt egészen Trondheimig, ahol a szülei laktak. Közben kiderült, hogy földrajz szakos egyetemista vagyok (ő meg végzettségére nézve biológus, de amúgy a tévénél dolgozott), úgy gondolta, érdekelni fog az előző évben tett izlandi utazása, úgyhogy vetített, arról is, meg a nem különben vonzó Lofoten-szigetekről is. Engem azonban Izland jobban érdekelt. Talán egy évvel korábban járt nálunk az egyetemen Varga Gyula bácsi, a Földtani Intézet geológusa, aki a nagyon-nagyon kevés magyar egyike volt, aki már járt Izlandon, és szintén vetített. Megjegyzem, magyar akkortájt csak véletlenül keveredett a szigetre, mondjuk, a Fradit összesorsolták valamelyik kupában egy izlandi csapattal, melyet persze akkor még illett minimum nyolc-tíz góllal kitömni. Tehát Izland. De miért három év múlva? Azért, fiatal barátaim, mert akkoriban mi csak háromévente egyszer utazhattunk Nyugatra, szóval majdhogynem egyenértékű volt egy holdutazással. A lehetetlen küldetés csak ekkor kezdődött. Vízumszerzés a norvég barát segítségével: ő az oslói izlandi követségre be, vízumkérő lap levélben elküldve, én vissza, ő ismét a követségre, dán, svéd, norvég vízum beszerzése itthon, külön engedély extra kaja (öt kiló fölött ez is kellett) kivitelére (kérdés: mit szándékozik tenni a kivitt élelmiszerrel? válasz: meg akarom enni! – nem viccelek), kiutazás repülővel, komppal Berlinen és Warnemündén át az első dán kikötőig, onnan autóstop Oslóig, izlandi vízum beüttetése a követségen. Ekkor derült ki, hogy kár volt ezért a nagy cécóért. Miközben vártam, egy szőke srác somolygott mellettem, ölében Zenit fényképezőgép. Neki ott helyben beütötték. A Zenit nekem elég sokat elárult. A szovjet optikai ipar remekét nyugati polgár nemigen használta, így aztán ezt a srácot is nyilván a világnak abból a feléből szalajtották, mint engem. Talált. Ő volt Borisz (Cseh)Szlovákiából, Eperjesről. Legközelebb Bergenben találkoztunk, a hajón, Izlandon néha együtt, néha külön stoppoltunk, szóval állandóan összeakadtunk. Én vonattal utaztam el Bergenbe, két napot töltöttem egy barátom barátainál, akik megvették a hajójegyemet (amit persze kifizettem), aztán végre a fedélzeten. Elég csúnyán megszenvedtem a tengert, bár a vörös bundájú ravaszdival való találkozást megúsztam. Egy nap után kikötés a Feröer-szigeteken, fél nap Tórshavnban (visszafelé három nap várakozás és végig eső – bonyolult, most nem magyarázom el, miért), aztán egy délutánon megláttam Izland partjait. A hajó menetrendje miatt csak egy hetem maradt az egy hónapos útból, amit Izlandon tölthettem, hogy - jobb híján stoppal - körbeszáguldjam a szigetet.
Tórshavn, a Feröer-szigetek fővárosa (1979-ben)
Izland egyébként is különleges helyet foglal el utazásaim sorában. Itt szálltam le először repülőgéppel (föl meg Bécsben), 1970-ben, 16 évesen, úton Amerikába, az itteni tájat láttam először a levegőből. Máig emlékszem a barna-zöld vulkáni tájra, a színes tetejű házakra. Lábam az izlandi földet nem érintette, kiszállni nem lehetett, de akkoriban még remény se nagyon volt arra, hogy valaha is fogja.
Egy hetet szántam rá 2013 augusztusában is, de mennyire más volt ez az egy hét, bérelt autóval, előre foglalt szállásokkal. Három útitársat nem volt nehéz találni, bár az indulás előtt kicsit rezgett a léc. Dóri azon a hajnalon esett be a kiotói földrajzi diákolimpiáról (ehhez képest elég jól bírta), délután kocsival irány Bécs, este indulás Nikivel. (Hogy milyen Nikivel? Laudával! Akkor éppen ezen a néven futott a légitársasága.) Érkezés valamivel éjfél előtt, immár sötétben (ha bő egy hónappal előbb megyünk, még félig világos lett volna), félórás keresgélés a keflaviki reptér méretes parkolójában a kocsink után, úgy 8–10 fokban. Ez csak harminccal volt kevesebb, mint az itthoni volt. Imádtam. Sofőrünk Peti, ezeréves barátom, pár percig furcsállotta, hogy a bérelt Kia (ilyenben sem ültem még) kézi sebváltós, annyira hozzászokott az automatához. Neki egyébként a kolléganőjét, Marcsit („anyánk helyett anyánk”) sikerült rávenni az útra, bár nem volt nehéz. Éjszaka a reykjavíki youth hostelben (79-ben még arra se telt, végig sátraztam), szürke reggel, szemerkélő esővel. Jó 500 kilométer várt ránk.
De milyen lesz az út? Mármint az útviszonyok. Harmincnégy évvel korábban az egész szigeten nagyjából 100 kilométer volt leaszfaltozva, az is csak a főváros környékén, a többi lávasalak, vagy még annál is rosszabb. Ezért futottam össze annak idején lépten-nyomon Borisszal, hiszen minden turista, utazó ezen az egész szigeten körbefutó 1-es számú úton közlekedett. Mára az egy- és két számjegyű utak (néhol még az alsóbbrendűek is) tökéletesen burkolva, sehol egy kátyú (4600 km!). Ezt meg hogy csinálják!? Időjárás ott is van. Hogy nincs forgalom? De van, bár tény, hogy nem az M7-es szintjén balatoni csúcsszezonban. Izlandon gyakorlatilag mindenkinek van autója, és turista is akad bőven. Csak Bécsből két gép indult (a mienken kívül az Austrian Airlines-é) egy órán belül. Az F jelzésű utakon viszont csak terepjáróval érdemes próbálkozni (a mienk nem az, sima bérautóval nem is szabad), pedig épp ezek az utak vezetnek a sziget belsejébe, a legvadabb vulkáni tájakra.
1979-ben szinte csak ilyen utak voltak - vagy még rosszabbak
A sziget-kerülést kétféleképpen lehet megoldani. Az 1-es számú főúton vagy az óramutató járása szerinti irányba indulva, vagy ellenkezőleg, de teljesen mindegy. Mi az előbbit választottuk, már csak azért is, mert így jöttek sorban az előre foglalt szállásaink. Első megállónk a Hraunfossar-vízesés (ez persze így tautológia, a foss – t.sz. fossar – vízesést jelent, a hraun pedig lávát; lesz még néhány ilyen). Ekkor még nem sejtettük, hogy utazásunk jórészt vízeséstúra lesz, nem pedig vulkánkörút, de ebben is sok örömünket leltük. Egy lávamező lankás oldalában locsog lefelé a víz, sok ágbogra szakadozva, csekély magasságát szélességével kompenzálva. Mivel csapatunkban én vagyok az egyetlen, aki már járt a szigeten, büszkén, mintha csak én csináltam volna, megállok és imigyen szólva körbemutatok: ez Izland! Ettől kezdve, ha valami szépet láttunk, Peti meg-megszólalt: ez Izland!? Innen csak kőhajításnyira zúg alá a Barnafoss (mely egyáltalán nem barna – a szó izlandi jelentése gyermek). Ehhez egy – ördög tudja, mikori – legenda fűződik. Egy a közelben lakó család karácsonykor istentiszteletre ment, otthon hagyván gyerekeiket, akiknek a szülők visszatértére nyomuk veszett. Illetve, nem veszett, hanem épp a zuhataghoz vezetett. A gyerekek nyilván lezuhantak a sziklaívről, amit anyjuk fájdalmában szétrombolt. Sebaj, a vízesés gyártott másikat.
A Hraunfossar
A Barnafoss
Tervünk szerint megkerülnénk a Snæfellsnes-félszigetet, amiről azt tartják, ez Izland kicsiben, vagyis sok minden, ami az országra jellemző, itt előfordul. Ez erős túlzás, viszont csakugyan itt emelkedik 1448 méteres magasságba a Snæfellsjökull nevezetű, jégsapka borította vulkán, mely jó időben állítólag a légvonalban 120 km-re fekvő Reykjavíkból is látható. Most természetesen még öt kilométerről sem látható, térdig felhőben áll. Izlandon egyébként a légvonal mint olyan csak holmi léha kiszólás. Látsz valamit úgy 5–10 kilométerre, de 50-et kell megtenned, hogy oda is érj. Ennek az északnyugati fertálynak a partvonala egyébként is tagoltabb az átlagosnál, töméntelen öböl, fjord tarkítja, melyeket rendre meg kell kerülni.
Legalább fél óra, mire onnan ideérünk
Madársziklák is vannak a környéken. Mit nem adtam volna, ha közelről látok több ezer lundát, vagy csak egyet, mely szokásához híven akár tucatnyi kis halat tart egyszerre a csőrében. Madár nincs, sziklák vannak, de azok legalább látványosak, és a tundra is virágzik. Talán még két-három hét, és a növények elalszanak jövő tavaszig. (Valójában nincs ám tundra, de annyi a kő és a talajok annyira terméketlenek, hogy olyan, mintha…)
Parti sziklák - madarak nélkül
A "tundra" virágai
A térkép feltűnően sok települést jelez. A valóságban azonban kiderül róluk, hogy szinte valamennyi csupán egy-egy farm. Ahol több ház is akad egy csoportban, az már falu, a falu pedig nem lehet meg templom nélkül. Éjszakai szállásunk, Siglufjörður 1200 lakosával viszont már valódi város. 1940-ig csak a tengeren és egy lovakkal járható ösvényen volt megközelíthető, ennek ellenére lakossága a bőséges heringhalászat miatt több mint a duplája volt a mainak. A hering azonban eltűnt a közeli vizekből, miként a lakosok többsége is. Az állam útépítésekkel igyekszik életben tartani kiüresedő településeit, ezért a közelmúltban két alagúttal is összekötötték a városkát a közeli településekkel. Azokon viszont lóval átmenni tilos.
Na, ez tényleg Izland - farm, kopár hegyekkel
Leghosszabb és a legtöbb látnivalót kínáló napunk következik, végre szép, napsütéses időben. Akureyrit, az ország második legnagyobb városát letudjuk egy szimpla áthajtással, inkább bálnákat szeretnénk látni. Erre a legalkalmasabb hely Húsavík, mely azzal is büszkélkedhet, hogy Izland első viking települése; 850 körül már lakták. Védett kikötőjéből felújított öreg halászhajók viszik a turistákat a nyílt vizekre, ahol nyaranta mintegy 60 eurónak megfelelő izlandi koronáért elvileg 11 bálnafaj egyedeit is megfigyelhetjük, néhányat gyakorlatilag garantáltan. Kettő sikerült: a hosszúszárnyú (más néven púpos) bálnákban mindig lehet bízni, de láttunk egy-két csukabálnát is. Izland egyike ama három nációnak (Norvégia és Japán mellett), mely a nemzetközi tiltás ellenére még mindig gyakorolja a bálnavadászat mesterségét. A hús zömét Japánba exportálják, a maradékot megetetik a turistákkal, hadd próbáljanak ki egy kis különlegességet. Izlandon egyébként, bár a halászat (és a kapcsolódó ágazatok) egyre kisebb szerepet tölt be a gazdaságban (de még mindig a GDP 27 százalékát adja), szinte minden családnak van valami köze a halászathoz. Vagy úgy, hogy valamelyik családtag dolgozik hajón vagy feldolgozóüzemben, vagy úgy, hogy az apja, öregapja dolgozott hallal, enni meg mindenki eszi. Az ország gazdasági szerkezete alaposan átalakult. Itt a legmagasabb az egy főre jutó villamosenergia-termelés (főként vízerőművekből és persze a geotermikus energiából), az áramot pedig elsősorban a rendkívül energiaigényes alumíniumipar használja fel (nem mintha Izlandnak akár egy grammnyi bauxitja is lenne). A 90-es évektől ugrott meg a biotechnológiai ipar, a szoftverfejlesztés, a turizmus pedig az egekbe szökött. Manapság évente mintegy másfél millió külföldi keresi fel a szigetet (ami a 332 ezres lakosságszámhoz viszonyítva óriási) és költ méregdrága mindennapi szükségleteire.
Akureyri (egy része)
Húsavík, Izland bálna-fővárosa
Bálnanézés kimustrált halászhajókról
Legjobb bálnám
Ami e téren bennünket illet, alaposan bespájzoltunk szalámiból, kolbászból, sajtból, de egyszer az is elfogy. Benzint, kenyeret csak-csak kell venni, aztán jöhetett a tészta, utazásunk második felének szinte mindennapi étke, levesek és egyebek formájában. Úgy a negyedik nap táján én lázadtam föl először, amikor a déli parton, Vik városka bisztróval kombinált benzinkútjánál ellenállhatatlan kényszert kezdtem érezni egy echte izlandi báránysültre. Lelki szemeim előtt ott lebegett az ártatlan kis jószág, aki jóformán még alig élt, de máris el kellett pusztulnia, hogy a tányérunkon végezze. Simán legyűrtem a lelkifurdalást meg a sültet is, isteni volt, úgyhogy két nappal később újabb kisbárányt kértünk asztalunkhoz. Máig sem értem, hogyhogy az egy hét alatt nem ettünk halat, legfőképpen tőkehalat. Ez olyan, mintha az ember hazajönne Olaszországból úgy, hogy nem evett pizzát, spagettit vagy valami hasonlót. A tőkehal egyébként fontos szerepet játszik Izland életében, még háborút is vívtak érte, úgynevezett tőkehalháborút, méghozzá Angliával. Az történt, hogy Izland 1958-ban 12 tengeri mérföldre tolta ki az úgynevezett kizárólagos gazdasági övezete határát, ami azzal járt, hogy az övezeten belül csak ők halászhatnak. Ez módfelett zavarta Angliát, ezért halászhajóit hadihajók kísérték, s az egyikre egy izlandi őrhajó tüzet nyitott. A britek végül elfogadták a kiterjesztést, de Izlandnak ez sem volt elég. 1972-ben 50 mérföldre tolta ki a zóna határait. Ebből ismét kisebb csetepaté lett, s ezúttal Izland engedett valamelyest; bizonyos méretig elfogadták a brit halászhajók behatolását és ténykedését. Volt még néhány incidens, de igazából nem követtem az eseményeket.
Az említett ebédhez még egy pohár sört is megengedtem magamnak, pedig az alkohol Izlandon igazi luxus. Az említett bárányért (körettel) pl. kerekítve 5500 Ft-nak megfelelő koronát fizettem, a sörért 2800-at. (Egy kiló kenyér kb. 1800 Ft.) Azt azért hozzáteszem, hogy a havi izlandi átlagbér meghaladja a félmillió koronát (1,3 millió Ft – ebből a közepes jövedelműek kb. 37 százalék jövedelemadót fizetnek). Az elmúlt évtizedekben volt itt már teljes és részleges alkoholtilalom, a sörárusítást pl. csak 1989 óta engedélyezik újra. Szupermarketekben azonban ne keressük, ott csak 2,25 százalékosat árulnak, az meg ugyebár nem sör, csak a neve. Vannak viszont állami (nemzeti?) italboltok (Vínbúðin – szó szerint borüzletek), ahol bármit megkaphatunk, persze horrorisztikus adókkal megpakolva. Ilyenekből viszont a hazánknál csak kissé nagyobb szigetországban mindössze 49 db van, 13 a fővárosban és környékén. A korlátozások oka egyszerű: az izlandiak a rövid téli nappalok során nagyon neki tudnak keseredni, ezért elég sokat ittak. Mindent összevetve, bár többféle szempont alapján készítik a világ legélhetőbb országainak listáját, Izland szinte mindegyiken az első tízben tanyázik. Futballban ugyan nincsenek a csúcs közelében, de egyre jobbak. Ha már az evésnél tartottunk, elmondom, hogyan étkeztem egy hétig annak idején. Írd és mondd, az egész útra 220 dollárom volt, ami már akkor is nagyon kevésnek bizonyult. Amikor leszálltam a hajóról Seyðisfjörðurban, a keleti partvidéken (és a határőrizeti szervek rendkívüli alapossággal áttanulmányozták „kommunista” útlevelemet), hatalmas meglepetés fogadott. Többen is odajöttek hozzám, hogy szeretnék dollárra váltani a pénzüket. Csak ott tudtam meg, hogy Izlandon éppen hiperinfláció tombolt, a korona szinte naponta veszített valamit az értékéből. (Egyből feldagadt a pénztárcám, de a buszjegy, amit az első szakaszra váltottam, el is vitte a beváltott 20 dollár jó részét.) Mutatták az aznapi újságot, benne a hivatalos valutaárfolyamokkal. Ha kicsit élelmesebb vagyok, némi haszonra is szert tehettem volna. Besunnyogunk egy kapualjba, aztán nyélbe ütjük az üzletet. Nem kellett sunnyogni, ott, nyílt színen mindenki váltott, aki csak tudott, kapualj meg pláne nem volt. Meg aztán milyen kocsik álltak ott? Moszkvics, Zsiguli (is), de a legnépszerűbb a terepjáró Lada Niva volt. Ezek mára mind eltűntek. Szóval, az evés. Vittem, ugye konzerveket, szalámit, Norvégiából kenyeret, vajat, ezeken lehetőleg ki kellett húznom. Reggelire kekszet ettem, patakból (mert az mindenhol volt) felhígított narancslé-sűrítménnyel, napközben mazsola, sűrített tej, csoki, effélék. Miután estefelé sátrat vertem…, na, itt is álljunk meg. Izlandon elvileg bárhol szabad sátrazni, gyakorlatilag nem olyan könnyű. A jó izlandiak szinte minden négyzetméternyi területet, mely magántulajdonban állt, körbefogtak drótkerítéssel. Hogy miért? Csak. Ehhez persze töméntelen fakaró is kellett, s nem lévén fájuk, azt is importálták. Nos, a kerítések közvetlenül az országút mentén húzódtak, és hiába volt belül helyenként szép lapos terület a sátorveréshez, ezt csak a tulajdonos engedélyével tehettem volna meg. De hol a tulajdonos? A fene se tudja, talán ötven kilométerrel odébb lakik. Maradt az út mente. Először is „tűzhelyet” kellett csinálnom, ami körbe és egymásra rakott kövekből készült. Kőből nem volt hiány, ámde fából… Szinte gyufaszálnyi méretű darabkákból szedegettem össze azt a kis fát, amivel végül meg tudtam melegíteni a készétel-konzerveket, töltött káposztát, kolbászos babfőzeléket és hasonlókat. Egy ilyen konzerv nettó súlya kb. 40 deka volt. Azzal aztán jóllaktam. Nem is emlékszem, hogy ettem-e valami izlandi kaját… egy hot dog rémlik, valamelyik benzinkútnál. Arra emlékszem, hogy Reykjavíkban beültem valahová és kértem egy kávét. Nagy örömömre az volt a szokás, hogy egy áráért akár többször is utánatöltötték, mellé pedig jó adag zsíros tejet szervíroztak.
Ilyen és hasonló helyeken sátraztam 79-ben
...és így "főztem" vacsorát (egyedül voltam, a fotó önkioldóval készült)
Kb. ez jellemző Izland beerdősültségére (telepített fenyves)
A bálnalátás végül is megtörtént (habár nem nagy öröm, amikor kb. ötvenen egy emberként rohangászunk a hajó egyik oldaláról a másikra), s miközben fahéjas csigánkat majszolgattuk forró kakaóval (ez a cég specialitása) és visszafelé csorogtunk a kikötőbe, az járt a fejemben, hogyan fér bele a maradék délutánba még négy kihagyhatatlan látnivaló. A Myvatn-tó gyönyörű szabályos pszeudokrátereivel szinte egyedülálló. A kráterek azért „pszeudo”-k, mert nem kitöréssel, vagy vulkáni eredetű robbanással keletkeztek, bár kétségkívül kráterszerű alakzatok. Maga a tó nagyjából 2300 éve keletkezett, egy nála is nagyobb tó helyén egy hasadékkitörés következtében. Az történt, hogy amikor a forró láva a vizenyős területre ért, az alatta keletkezett gőz robbanásszerű folyamat során törte át a lávát, és a kiszóródott törmelék gyűrűszerűen lerakódott a jókora kipukkanó buborékok nyomán. 1979-ben itt (is) sátraztam, a parányi Reykjahlíð városka iskolájának udvarán, s minthogy a kráterek nem voltak túl közel, elég keveset láttam belőlük. Most viszont rengeteget. A tó egyébként a szúnyogokról kapta a nevét, bár az itt röpködő rovarok csak hasonlóak, de nem valódi szúnyogok, nem maceráltak. Nyaranta rengeteg madár keresi fel a tó környékét, hogy velük táplálkozzon, de nekünk valahogy nem mutatták meg magukat.
Pszeudokráterek a Myvatn-tónál
A tó keleti partján a Dimmuborgir („sötét városok”) nevű sziklacsoport is az akkori idők terméke. Napjainkban jó pár felszakadt lávabarlang és bizarr sziklaalakzat őrzi e nem is túl régi esemény emlékét. Ha csak messziről is, de végre vulkánt is látunk. Ez a kb. 1 kilométer átmérőjű Hverfjall. Úgynevezett freatomagmás (a magma és a víz találkozása nyomán létrejövő robbanásos kitörés) működés eredménye, voltaképpen egy szépen fejlett tufagyűrű. Az Izlandra látogatók, azt hiszem, úgy képzelik, hogy lépten-nyomon vulkánokba ütközik a tekintetük, végtére is a sziget vulkáni működések szülötte. Hát nem! Ilyen látvány csak azoknak a szerencséseknek adatik meg, akik terepjáróval, a nagyon elszántak és ráérők pedig gyalogosan behatolnak a sziget belsejébe. Nekünk pedig se terepjárónk, se elég időnk, se elszántságunk nem volt.
Dimmuborgir (az indító kép is az)
Innen csak egy ugrás Izland egyik történelmi nevezetessége, a Goðafoss, vagyis az istenek vízesése. Egy gleccserből táplálkozik és bár csak 12 méter magas, nagyjából 30 méteres szélessége igen látványossá teszi. Úgy 1000 körül egyik, amúgy pogány papjuk, egyben törzsfőjük, úgy határozott, hogy honfitársainak fel kell venniük a kereszténységet, ezért a pogány viking istenek szobrait lehajította ezen a vízesésen. Mi viszont láttunk izlandi pónit, sőt többet, egy helyen, máshol viszont nemigen. Ezen kissé meglepődtem, mert 1979-ben elég sokfelé feltűntek. Igazából nem is izlandi; a 9. században hozták ide a vikingek, s bár eredete elég vegyes, ma a legtisztább fajták között tartják számon. Kis termetű, 130-140 cm-es marmagasságú, nagyon strapabíró állatok, és igen szépek.
A Godafoss
...és szurdokának folytatása lávaképződményekkel
Izlandi pónik
A nap már erősen közelít a horizonthoz, mire elérjük a Hverir geotermális vidéket. Még szerencse, hogy itt majdnem minden színes, vagy legalábbis vörösbarna. Süvítő gázkiáramlások, rotyogó iszapfortyogók, kellemesen büdös fumarólák között bóklászhatunk, s bár nem egy Yellowstone, bemelegítésnek feltétlenül jó a geotermális jelenségek világába.
Iszapfortyogó
Hverir esti színei
Egy lyuk (amúgy ez is iszapfortyogó)
Ha nem lennénk ennyire északon, s nem lenne ilyen sokáig világos, már semmit sem látnánk Izland legnagyobb vízeséséből, az elég pocsék úton megközelíthető Dettifossból. (Így még éppen valamit.) Ez már tényleg Niagarával (legalábbis annak amerikai részével) vetekedő zuhatag a maga 45 méteres magasságával, bár vízhozama meg sem közelíti. És persze itt nincsenek motelek ezerszám, se borzalmas ajándékboltok, szörnyűséges esti kivilágítás; minden natúr. A Vatnajökull jégmezőből táplálkozik, és mint minden olvadékvíz, ez is piszkosszürke színű. Egy patak képében folytatja útját, mely egész csinos kis kanyont vájt magának a kőzetekben.
A dübörgő Dettifoss
Már csak a szállásunkig kell eljutnunk. Hogy hogyan, mikor és hová érkeztünk, legközelebb elmondom.
