Búcsú Afrikától

                                                    Dél-afrikai Köztársaság, 2012

Egyszer mindennek eljön az ideje. Annak is, hogy az utazó kénytelen elgondolkodni azon: meddig még? Nem mintha nem volna elég nagy a világ, de vannak bizonyos körülmények, amikor lassan ideje szögre akasztani a hátizsákot. (Az enyém, mely bő tizenöt éven át kísért el kb. harminc utazásra, végül a pincében kötött ki.) Ilyen körülmény volt akkortájt már kilencvenhez felé közelítő édesanyám. Bármikor bármi megtörténhetett. Ezért aztán úgy döntöttem, adok magamnak még egy bő évet, hogy elbúcsúzzak a nagyvilágtól. Afrikával kezdtem.

   És annak is eljött az ideje, hogy én, aki amúgy nem különösebben vonzódom a luxushoz (de azért könnyedén elviselem), egyszer az életben kényelemben tegyek meg egy közel 11 órás repülőutat. Éveken át próbáltam felhasználni az egyik (KLM-Air France) légi egyesülésnél összegyűjtögetett mérföldjeimet valami komoly kedvezményre, de sehogy sem jött össze. Most igen. Ingyen, business osztályon utazhattam Budapestről Amszterdamig, de ami a fontosabb, onnan Johannesburgig. Ingyen? Na, olyan nincs. A különféle pluszadók ma már többe kerülnek, mint maga a repülőjegy, de azért így is megéri. Nem a pezsgő meg a lazac miatt, inkább azért, mert nem kell hering módjára bepréselnem magam csaknem fél napra a turistaosztály nyomorító ülésébe. Lesz még részem kényelmetlenségből bőven, majd meglátják.

     Egyelőre átrepüljük fél Európát, aztán bónuszként megkapom a csodálatos Szahara marokkói-algériai részét tízezerről, attól kezdve viszont csak felhőket, ugyanúgy, mint első dél-afrikai utazásom során. Viszont legalább hanyatt fekve pihenhettem két konyak között. Elvileg mehettem volna egy nappal korábban is, de mi az ördögöt csináljak a világ egyik legveszélyesebb városában. Többször is jártam már Johannesburgban, de a reptérről, mely a legforgalmasabb az egész kontinensen, a lábam se tettem ki. Sűrű az este, amikor egy külvárosi motelfélében csatlakozom a csoportomhoz. Törzsutas vagyok már a GAP-nál, ennél a hátizsákos csórók kis csoportos utaztatására szakosodott kanadai székhelyű irodánál (újabb neve egyébként GAdventures), minimum tucatszor – de most utoljára – indultam velük, hogy ezúttal a „Kruger and Swaziland Express” fantázianevű, csakugyan kissé rohamtempójú utazással végleg letudjam Afrika még rám eső részét.

                         Az Alpok fölött

                             Marseille

                     A Szahara fölött

    A jármű immár megszokott: hátul buszfélévé alakított teherautó a kempingezéshez szükséges minden felszereléssel, hozzá sofőrrel (Adrian) és túravezetővel (Janine), akik, bár velünk angolul beszéltek, egymás között szívesebben társalogtak anyanyelvükön, az afrikaanson. Még valami extra: a kocsit annyiféle konnektorral szerelték föl, amennyit elképzelni is nehéz. Kell is, hiszen a dél-afrikai régióban egészen különleges, minden mástól eltérő dugaszt használnak, ide meg jön mindenféle népség (ezúttal tizenketten) a sajátjával, hát ne legyen gondja.

    Hosszú az út kifelé az agglomerációból, mely mindent összevetve közel 10 milliós népességet tömörít. Ez itt Gauteng tartomány, a legkisebb, de a legnépesebb a kilenc közül. Az 1994-es első, etnikumra, bőrszínre való tekintet nélkül megtartott választások után Transvaalból választották le két másikkal együtt, s ezzel e név meg is szűnt létezni. Amúgy a leggazdagabb is; gondolják el, ezen a parányi, 18 ezer km²-es területen 12,5 millió ember állítja elő a teljes afrikai kontinens (30 millió km²) GDP-jének kb. 7 százalékát. Aztán viszont órákon át semmi település, csak megművelt területek, farmok –  és kifogástalan utak.

    Jó hatórás út után érjük el a Blyde-kanyon vidékét. Ez itt már a híres Drakensberg (Sárkány-hegység) része, az pedig egy hatalmas geológiai lépcsőé, mely durván félkör alakban, kiemelkedésként kíséri a parti síkságot és legmagasabb pontja megközelíti a 3500 métert. A lépcső a partvidék felől hegységnek tűnik, ám a Központi-fennsíkról, melyet körülölel, már kevésbé, hiszen a plató is bőven 1000 méter fölé emelkedik (Johannesburg tengerszint feletti magassága pl. 1700 méter!). A régió főként az utóbbi 20 millió évben emelkedett számottevően, ezért tömérdek anyagot pusztított le az erózió; kialakult a geológiai lépcső, mely folyamatosan hátrál, teret engedve a szélesedő parti síkságnak. Kőzetanyaga elég változatos, ezen a vidéken 200 millió éves homokkövekre valamivel fiatalabb vastag bazalt ömlött, de helyenként kibukkan a kereken 2 milliárd éves, nagyon ellenálló kvarcit is.

    Éppen ezen tapodunk, midőn leballagván a Treur és a Blyde folyó találkozásához szemügyre vesszük Bourke szerencséjének gödreit. Nem értik, ugye? Másként pedig nem lehet lefordítani, de körülírom. Tom Bourke aranyászként kotorászott errefelé hajdanán a hatalmas „gödrökben” (lásd később), csak éppenséggel szerencséje nem volt, ugyanis a hely arról nevezetes, hogy NEM talált itt aranyat. Hogy aztán mindez mikor történt, ki volt Bourke, amúgy máshol talált-e bármit is, azt még az internet jótékony homálya is elfedi. Valószínűleg egyszerűen pechje volt, mert Dél-Afrikában másutt  tömérdek helyen tömérdek aranyat találtak. Hanem a „gödrök” (angolul potholes)... Ezeket nevezzük magyarul evorziós üstöknek. Gyors folyású patakok medrében képződnek, ott, ahol a meder kisebb mélyedéseibe bekerül egy vagy több keményebb hordalékkő és ha kiszabadulni képtelen, a turbulens vízmozgás addig pörgeti-forgatja, amíg mély, akár több méteres gödröt váj a mederbe, míg el nem kopik, vagy annyira le nem kerekedik, hogy munkára immár képtelen. Sok helyütt vannak effélék, jómagam trópusokon éppúgy láttam, mint Skandináviában (ott jobbára hajdan gleccserek borította térszínen képződtek), mi több, a legelső norvég szavak egyike, amiket megtanultam is ez volt (jettegryte). Sokra nem mentem vele. A Treur szűk szurdokában lévők azonban igazi csodák; akadnak szárazon rekedtek éppúgy, mint jelenleg is formálódók.

                                  Bourke "gödrei"

                               A Treur patak szurdoka

    A Blyde folyó kanyonja 25 kilométer hosszan nyúlik el a Drakensberg északi részén, és bár a folyó itt jórészt vörös homokkőbe vágta be magát, a dús növényzet miatt falai zömmel zöldek. Átlagmélysége nagyjából 700 méter, de a perem legmagasabb pontjáról a folyóig kereken 1500 méteres mélységbe lehet alátekinteni. A fő látványosság azonban odaát, vagyis a túlparton van: A Három Rondavel (vagy Három nővér). Rondavelnek nevezik afrikaans nyelven az őslakók (egyébként manapság is igen gyakori) kerek, csúcsos kunyhóit, melyekre csakugyan emlékeztetnek valamelyest a puhább kőzetből kipreparálódott kvarcitkolosszusok. Persze, legenda is fűződik hozzájuk. Egy a bapedi népcsoporthoz tartozó törzsfőnök valamikor nagy csatában legyőzte a területükre törő szvázikat, és mivel éppen három felesége volt, róluk nevezték el a sziklakúpokat. (Ha valakit érdekel, balról jobbra: Magabolie, Mogoladikwe és Maseroto.)  S hogy milyen magasan vagyunk valójában, kiderül, ha pár kilométerrel odébb gurulunk az Isten ablaka nevű kilátóhely felé, ahonnan letekinthetünk a 700 méterrel alattunk húzódó lowveldre, vagyis a felföldet szegélyező síkvidékre. A hely amúgy megjelenik Az istenek a fejükre estek című filmben is,  melynek végén a főhős, Xi, úgy gondolván, hogy ez itt már a világ vége, a mélybe hajítja a népére sok bajt hozó, égből pottyant kólásüveget.

                   A Blyde-kanyon

                  A Három Rondawel

                      "A világ vége"

    S hogy milyen a dél-afrikaiak istene, rögvest megtapasztaljuk, mihelyt leereszkedünk a síkságra. Eddig kellemes időben volt részünk, itt viszont ránk szabadul a délszaki nyár (február közepe) bődületes hősége, 40 fokkal. Átszállunk két terepjáróba és immár parkőrök vezetésével félórán belül begurulunk a Kruger Nemzeti Parkba. Ez még hiányzott saját afrikai Grand Slamemből a Serengeti, az Etosha és az Okavango-delta után. A kocsik gyakorlatilag nyitottak, nap- és esővédő tetővel, de ahol ablakoknak kéne lenni, ott nincs semmi, ezért, bár nem vágtatunk, a menetszél elviselhetővé teszi a hőséget. De mennyire más vidék ez, mint Kelet-Afrika szavannái! A Serengetit a fűfélék uralják, elszórt fás, bokros vidékekkel, és egyetlen pillantással hatalmas terület tekinthető át. A namíbiai Etoshában a bozótos az úr, aránylag kevés fával, még kevesebb fűvel. Itt viszont dús a növényzet, rengeteg a fa, a bokor, kevés a tisztás. Persze, nagy a változatosság, elvégre csaknem 20 ezer négyzetkilométer a kiterjedése, akkora forma, mint a fél Dunántúl.

     A nagy zöldség épp most nem véletlen, hiszen az október végétől kezdődő, március végén lecsengő esős évszakban járunk. Ennek csakhamar meglátjuk a következményeit is, miközben átkelünk a parkot nyugat-keleti irányban átszelő hat nagyobb folyó egyikén (nyugaton és keleten két folyó, a Limpopo és a Crocodile folyó képezik a park természetes határait). Úgy egy-két héttel ottjártunk előtt akkora felhőszakadások zúdultak a vidékre, hogy az ágyukból kilépő folyók törtek-zúztak, medrük még most is tele hatalmas, gyökerestől kifordított elsodort fatetemekkel, bokrokkal. Az állatok megjelenésére sem kell sokat várni. A lombok közül kimered egy-egy zsiráf nyaka-feje, zebrák rebbennek kissé odébb az út mellől, felbukkan egy nagy kudu, csíkozott szőrzetű, nagy termetű antilopféle, és annyi impala, mint fűszál a réten; 150 ezer legelészik belőlük a parkban. Békésen megférnek a zebrák és a csíkos gnúk közelében, habár utóbbiak nincsenek túl sokan. Az itteni kereken tízezer példány semmiség a Serengeti-ökoszisztéma kereken egymilliós állományához képest, és míg amazok hosszú és viszontagságos vándorútjukat járják az éppen zöldellő füves régiók között, ezek maradnak, ahol vannak.

                  Nem sokkal előttünk árvizek pusztítottak

                         Foltos nyakorján

                       Nagy kudu

                       Hűsölő impalák

               Hát ti meg mit bámultok?

                              Csíkos gnúk

     Persze, mindenkinek a „nagy ötösre” fáj a foga. Oroszlán, elefánt, kafferbivaly, orrszarvú és a leopárd – ezek az afrikai vadállomány sztárjai. Kafferbivalyra nem kell különösebben „vadászni”, ezek az eleven tankok meglehetősen nagy számban élnek errefelé, békésen legelnek, vagy élvezettel dagonyáznak a tömérdek pocsolyában. Nem kis meglepetésemre orrszarvúból is van dögivel, persze, csakis a fehérből, ami persze egyáltalán nem fehér. Bőre határozottan szürke, közkeletű neve egyszerű félrefordítás eredménye. Ez ugyanis a szélesszájú orrszarvú elevezése, amit hollandul wijdnek írnak, de „vájd”-nak ejtenek. Az angolok meg white-nak, vagyis „vájt”-nak értették, ami persze fehéret jelent. A szélesszájú faj egyedei főként fűfélékkel táplálkoznak, ellentétben keskenyszájú rokonaikkal, melyek elsősorban a bozótos leveleit falatozzák. Utóbbit immár szerte Afrikában a kritikusan veszélyeztetett fajok közé sorolják; a populációt alig több mint 4000 egyed alkotja (ebből 350 él a Kruger területén), pedig a 20. század elején még a keskenyszájú rinocéroszok voltak a legnagyobb számban az összes orrszarvúfaj között. Nekem csupán Namíbiában, az Etosha Nemzeti Parkban volt szerencsém látni két példányukat. Szomorú hanyatlásuk okai az élőhelyeik pusztulása, de elsősorban az orvvadászat. Egykor a Közel-Kelet, Arábia volt a szarvak legnagyobb felvevőpiaca, ugyanis abból készítették a férfiak elengedhetetlen kellékének, a dzsambijának nevezett díszes görbe tőröknek a markolatát. Aztán belépett a bizniszbe Kína, ahol a mai napig a legnépszerűbb férfivágy-serkentőnek vélik, holott nem az. Anyaga ugyanis keratin, vagyis szaru, ugyanaz, mint az emberi körömé. De akkor miért nem azt rágják? A szélesszájúak valamivel szerencsésebbek, számuk a Krugerben 10 ezer körül van, szinte mindenütt láthatók. Még azt is megengedik maguknak, hogy komótosan átsétáljanak az aszfaltúton a kirándulók autói előtt.

                    Csúcsforgalom rinocéroszokkal

       Más vidékekkel ellentétben igen nagy, sőt túl nagy az elefántok száma és egyre növekszik; immár 15 ezer körül jár, holott a nemzeti park mint ökoszisztéma csak nagyjából 8000 példány eltartására képes. Az elefántok élelemigénye óriási, nagy károkat okoznak a fák elpusztításával, mert ahol nincs számukra elég fű és bokor, letördelik a faágakat, ha pedig már nem érik el őket, egyszerűen kidöntik az egész fát. A 90-es évek közepén próbálkoztak fogamzásgátlással, de ez technikailag nehezen volt megoldható, úgyhogy pár éven belül abbahagyták.

                   De mi az a sárkupac a hátán? A porfürdő maradéka

                           A csendben szemlélődő

    Most már csak a macskák vannak hátra. A 90-es évek végén, amikor először jártam a dél-afrikai régió négy országában, úgy kellett eljönnöm, hogy a három hét alatt egyetlen nagymacskát sem látott a csoportunk, ami azért elég szégyenletes teljesítmény. Sokáig a Krugerben sem mutatkozott semmi, aztán hirtelen, a magas fűben ott hever közvetlen az út mellett egy fenséges hímoroszlán, kissé távolabb pedig egy nőstény. (Kinek van lelke ilyen gyönyörű állatokat puszta szórakozásból lelőni?) Láthatóan nekik is melegük van. Aztán a hím egy szökelléssel a lány mögé kerül, mintegy öt másodperc alatt, az út kellős közepén derekasan meghágja, majd komótosan elballag. Számuk egyébként közelít a 3000-hez. A park területén mintegy 2000 leopárd is él, de életmódjuk sokkal rejtőzködőbb rokonaiénál, és magányosan járják a vadont, ha éppen nincsenek kölykeik. Napközben szinte mindig a fák ágain hűsölnek, oda hurcolják föl zsákmányukat is, szóval, nagyon nehéz észrevenni őket. Nekünk sem sikerült, így marad a Joubert-házaspár csodálatos, többszörös díjnyertes természetfilmje, A leopárd szeme, amit három évig forgattak Botswanában, végigkövetve egy újszülött leopárd, Legadema felcseperedését és ismerkedését a világgal. Szerencsére több, nálunk is fogható tévécsatorna is rendszeresen műsorára tűzi. Természetesen a park a felsorolt állatokon kívül  még tömérdek kis- és nagyvad otthona, rájuk azonban itt nem elég a hely.

                          Oroszlánszerelem három tételben

    Ami a biztonságunkat illeti, arról egyrészt a nagyon tapasztalt helyi vezetők, másrészt a szigorú szabályok gondoskodnak. Hogy úgy mondjam, nix ugribugri, kocsiból kiszállni nem lehet, csakis a kijelölt pihenőhelyeken vagy a szálláshelyeken. (A parkon belül egyébként vannak kijelölt helyek gyalogtúrák számára is.) A Krugerben  mindenféle szálláslehetőség elérhető, a luxusbungalóktól, lodge-októl az egyszerű kempingekig. Találják ki, mi hol aludtunk. Mire a szafarit délutánra befejeztük, legénységünk már fölállította a sátrainkat, üzembe helyezte a konyhát, készült a vacsora.

    Másnapra nem volt kötött programunk, viszont aki akart, pluszpénzért nekiindulhatott még egyszer, ezúttal hajnalban kezdődő vadlesre. A csoport jó része elment (és láttak leopárdot, hogy a fene esne beléjük…), mi, maradékok a saját kocsinkkal tettünk egy pár órás magánszafarit, és nagyjából ugyanazokat láttuk, amiket az előző napon. Nagy megkönnyebbülésünkre, az előzetes tervek ellenére, nem kellett átköltöznünk egy másik kempingbe.

     Az első vadrezervátumot, melyből a nemzeti park kinőtt, már 1899-ban létrehozták. Akkoriban a rövid életű, az angol gyarmatterületektől függetlenné vált búr állam, Transvaal Köztársaság (a mai Dél-Afrika északkeleti fele) elnöke Paul Kruger volt, aki felkarolta, támogatta az elképzelést. A park alapításának éve 1926, immár számottevően kibővített állapotban, akkortól viseli az időközben már rég elhunyt Kruger nevét. (Kérdés: akkor most Krüger vagy Kruger? A névadó ősei ugyan poroszok voltak, akiket nyilván még Krügernek hívtak, de már a 18. században letelepedtek a búr (holland) uralom alatt álló Dél-Afrikában, ahol nyilván  lekopott az u-ról a két pont; egyszóval Kruger.)  

     Az idők során hatalmas fejlesztéseket hajtottak végre, tömérdek utat, hidat, fogadó létesítményt építettek, kezdettől küzdöttek (máig is) a manapság főleg Mozambik felől beszivárgó, csúcstechnikával felszerelkezett orvvadászok ellen, innen már kihalt fajokat telepítettek be és szaporították az állományukat. Napjainkban évente mintegy 1,5 millió látogató keresi fel a parkot, mely két szomszédos ország, Zimbabwe és Mozambik egy-egy nemzeti parkjával majdhogynem összenőve egyetlen hatalmas védett területet, úgynevezett békeparkot alkot. Legközelebb futólag benézünk Mozambikba, majd eltöltünk két kellemes napot Szváziföldön is.

Korábbi részek itt:

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/11/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/04/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_1_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/29/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_3_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/21/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/23/az_ut_vege_4_fejezet_nepal_2_resz

https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/07/az_ut_vege_3_fejezet_nepal_1_resz