Búcsú Amerikától

                                                                       Egyesült Államok, 2012

„Nekünk ebből ennyi volt” – körülbelül így foglaltam össze 1970 augusztusának vége felé amerikai utazásunkat rokonlátogatásról hazafelé tartó magyar útitársaimnak, miközben leszállás után csomagjaikra vártunk a bécsi repülőtéren. Kesernyés mosollyal nyugtázták az akkor 16 éves falusi gyerek szavait, hiszen azokban az időkben a magunkfajta számára eljutni Amerikába felért egy holdutazással. És persze tényként fogadtuk el, hogy mi oda többé a büdös életben el nem jutunk. Visszagondolva az akkori útra - amikor nekem úgy tágult ki a világ, mint az ős-Univerzum a Big Banget követő másodpercekben - csak csodálkozom, hogy még hatszor sikerült.

     Befejezve 2011-es, túltelítettség miatt kissé lerövidített utazásunkat, Bálint barátommal elhatároztuk, hogy rá egy évre végigjárjuk azokat a helyeket is, amelyek kimaradtak. Ezúttal velünk tartott Bálint egyik munkaadója, Zsuzsa, egy utazási iroda vezetője is, most csak úgy, kirándulásképpen. Bár első amerikai élményeimet a keleti parton szereztem, 1985-ös Greyhound-buszos utam óta számomra Amerika valahol a Sziklás-hegységnél kezdődik, és attól nyugatra folytatódik. Következik tehát a nyugat nyugatja. Érkezés a már bejáratott úton, ismét Las Vegasba. Neten nézegettem szállás után és meglepve fedeztem fel, hogy az Excalibur milyen olcsó lett. Aztán persze kiderült, hogy nem olyan olcsó, mint a neten hirdetik, 15 dollárért (fejenként)  meg kellett venni egy kupont, ami többféle vegasi kedvezményre, sőt ingyenességre is feljogosít, s amit egy éjszaka alatt nem tudtunk igénybe venni, és persze rájött még az adó… Az Excaliburt nem sokkal 1990-es utam előtt nyitották meg, akkor ez volt a város első számú látványossága; kb. az Artúr király-féle Camelot és Disneyland nem éppen makulátlan ízlésű keveréke. Jártam benne, és persze akkor is az jutott eszembe, hogy én ide szállóvendégként soha az életben… Azóta épültek újabbak, még flancosabbak, az Excalibur csak egy lett a sok közül. És ott szálltunk meg – ez volt az én személyes bosszúm, de miért is? Talán a sok, sátorban, youth hostelben és számos lehetetlen helyen eltöltött külföldi éjszakák miatt. Egyszer az életben ennyi kijár. Bálint és Zsuzsa játszottak is egy keveset, talán még nyertek is (egy keveset), én kb. negyedórára kimentem fotózni a még késő este is dögletes melegben. Ott állt az Empire State Building meg a Szabadságszobor (kicsinyített utánzata – New York-New York), a piramis alakú Luxor, az ablakból is ráláttam az MGM Grand-re, Amerika legnagyobb, 6852 szobás hoteljére, szóval itt ez az egész elcseszett, fennhéjázó, pazarló szörnyűség a sivatag közepén, ahol az 50-es évek elején még azzal is szórakozott a jónép, hogy a közeli kísérleti atomrobbantások gombafelhőjét bámulja…  

                            Az Excalibur hotel-kaszinó

                  Velünk átellenben a New York-New York

    Reggel már vesszük is fel a bérautót – egy ezüst Malibut (Chevrolet). Ezt dobta ki a sors. Ha valakinek ez így ismerős, nem véletlen. Bokor Pál újságíró, egykori MTI-tudósító 1988-ban e címmel jelentetett meg kiváló könyvet amerikai utazásairól.

                    Ez volt a mi ezüst Malibunk

Irány a kaliforniai Halál-völgy. Tudni érdemes, hogy épeszű ember nyáron messze elkerüli ezt a vidéket, mi viszont csatlakozunk az elmeháborodottak csoportjához. Amúgy nem sokan vagyunk. Ilyentájt, nyárom a minimum 40 fok, de itt mérték a legmagasabb hőmérsékletet, amióta világ a világ; 56,7 fokot 1913 júliusában, ám ezt nem hitelesítették. Épp a minap, 2020 augusztusában mérték az újat, 54,4 fokot.  Télen egyébként néha fagy, és némi eső is esik. Első megállónk a Badwater-medence, 86 méterrel a tengerszint alatt. Egy szürkés-fehér lapály, néhány, források által táplált pocsolyával. A kocsink hőmérője – napon – 120 Fahrenheitet, azaz 49 Celsius-fokot mutat. Mivel a szép poligonális sókiválások kissé odébb vannak a parkolótól, begyalogolunk úgy 150 métert. Öt percnél tovább nem bírom, irány vissza. Azt hittem, ott pusztulok, minden lélegzetvétel majd széttépte orrom-szám-tüdőm. 

                        A Badwater-medence 

Kissé hasonló, de még vadabb az „Ördög golfpályája” (Devil’s Golf Course). Pár ezer éve itt még tó volt, annak vizéből vált ki tömérdek só, mely totális összevisszaságban, egymásra torlódott göröngyökként alkotja a mai felszínt. A „Művész palettája” nevéhez méltóan káprázatos színvilágú dombvonulat. A színek a vulkáni hamuban levő ásványok oxidációja nyomán alakultak ki, a vas adja a vörös és sárga árnyalatait, a csillámok lebomlása a zöldet, a mangán pedig a bíbort.

                         Az Ördög golfpályája...

                             ...és a Művész palettája

    Zabriskie Point – Antonioni legendás filmje tette világhírűvé. Egy 5 millió éve létezett tó üledékeinek összevissza erodált maradványa. A sárga-barna színeket a mállásnak, illetve  hajdani melegforrások ásványkiválásainak köszönheti. De hogyan került ez a lengyeles hangzású név ebbe a földi pokolba? Úgy, hogy a 19. század utolsó harmadában nagy mennyiségű bóraxot fedeztek fel a környéken, és az ennek kitermelésére alakult bányavállalat igazgatója lett jóval később a lengyel ősök leszármazottja, Christian B. Zabriskie. Egyéb érdemeiről nem tudunk. És mi az ördög az a bórax? Ez egy sóféleség, amit a bór a nátriummal alkot. De mire jó? Sok mindenre. Tisztítószerek, zománcok készítésére, üveggyártáshoz, újabban pedig a biokémiai iparban is. Ezt a vidéket az utolsó 10-5 millió évben elég terjedelmes tó borította, amiben lerakódtak a környező hegyekből lehordódott sós agyagok, kavicsok és egyéb hordalékok, melyeket, miután kiemelkedtek, és az egészet szépen felárkolta az erózió. Ezek a rétegek tartalmazzák a bóraxot, amit kibányászva eleinte öszvérfogatokon, majd keskenyvágányú vasúton szállítottak Kalifornia nyugati részébe.

                     Igen, ez csakugyan a Zabriskie Point

     Van itt még egy rejtélyes földrajzi név, a Manly-torony, egy kissé kiemelkedő sziklaalakzat, melyről a fene se tudta, kit takar. William Manly sokféle foglalkozást űző kalandor – pionír – volt a 19. század második felében, abban az időben, amikor sok, jobb sorsban reménykedő szerencsevadász indult útnak nyugat felé. Ezek egyik csoportja a „negyvenkilencek” néven vált ismertté. Ekhós szekerekkel, családostól küzdötték át magukat árkon-bokron, mígnem 1849-ben csatlakozott hozzájuk Manly is. Az történt, hogy egy hibás térkép alapján tájékozódtak, és bekeveredtek a Halál-völgybe. Egyetlen szerencséjük, hogy mindez decemberben történt, amikor nyilván nem volt ilyen gyilkos hőség. Élelmük fogytával levágták ökreiket, szekereiket használták tűzifának…  Manly és egyik társa gyalog tett meg mintegy 400 kilométert, hogy utat találjanak a civilizációba és segítséget vigyenek. Sikerrel jártak a csapat megmenekült. Így hát megérdemli, hogy valami kis sziklafok megőrizze a nevét (amit egyébként egy időszakos tó is visel, csökevénye annak a jókora állóvíznek, mely a jégkorszak végén errefelé terpeszkedett). Egyébként manapság alig múlik el év anélkül, hogy valaki ne halna meg a nemzeti parkban, vagy ne tévedne el, ha letér az aszfaltozott utakról.   

    Persze, nagyon piszkálta a csőrünket a Racetrack Playa nevű időszakos tómeder is, a rejtélyes módon mozgó köveivel, de oda egy szörnyűséges, még négykerék-meghajtású járművel is nehezen járható 50 kilométeres út vezet, és ha ott lerobban valami, kellő víztartalék és mentés nélkül tényleg halálos lehet. A látogatóközpontban, elrettentésül, kiállítottak egy cafatokra szaggatott autókereket, aminek láttán természetesen lemondtunk az útról. Így hát nem fejtettük meg a kövek mozgásának titkait, merthogy eszünk ágában sem volt, amúgy meg annyiféle teória létezik már amúgy is… Elszáguldottunk viszont a Ubehebe nevű maarkráterhez, mely 1 kilométeres átmérőjével, 200 méter körüli mélységével ugyancsak impozáns látvány. Keletkezési idejét 7000–2000 évre teszik, bár újabb vizsgálatok szerint akár 800 éve is lehetett itt gőzrobbanásos kitörés. Szeles vidék, alig állunk meg a lábunkon, pedig még egy szép, kisebb kráter is lenne a közelben. A szél gátol bennünket abban is, hogy közelebbről megszemléljük a völgy homokdűnéit; akkora homokvihar támadt, hogy alig láttunk ki a kocsiból.

                       A Ubehebe kráter (ejtsd: jubihibi)

                      Homokbuckák (a kocsiablakból)

                Homokviharban hagytuk el a Halál-völgyet

    Kora este, amikor Mammoth Lakes városkában szállást keresve kiszállunk az autóból, 12 fokot mutat a hőmérő. Nem csoda, itt már 2400 méteren vagyunk, a Sierra Nevadában, a település divatos síparadicsom. Bizony, a motelszobában bekapcsoltuk a hősugárzót. Ezt se hittük volna pár órával korábban, szénné égve. A szomszédos Lee Vining egészen más miatt fontos. Egyrészt a Sierra Nevada keleti kapuja, másrészt a Mono-tó partján fekszik. 1985-ben jártam itt először, szép emlékű földtantanárom Báldi Tamás öccse, Balázs jóvoltából, és teljesen elvarázsoltak a lúgos vizű tóból kimeredő mésztufatornyok, melyek jórészt a fenéken fakadó forrásoknak köszönhetik létüket. Azt pedig, hogy látszanak is, az emberi mohóságnak. Kaliforniában óriási a vízhiány, ezért a tavat tápláló patakok vizét részben már évtizedekkel ezelőtt elterelték Los Angeles felé. Az egyébként lefolyástalan tó vízszintje brutálisan csökkent, veszélyeztetve különleges, a lúgos vízhez alkalmazkodó élővilágát, és a velük táplálkozó mintegy kétmillió vándormadarat. Algákkal táplálkozó legyeket esznek, melyektől feketéllik a part, viszont a szemtelen házi legyekkel ellentétben legalább nem molesztálják az embert. Én is eszem, a városka egyetlen csehójában, miként tettem ezt 85-ben Balázzsal. Aztán, hogy, hogy nem, 1990-ben újból elkeveredtem Lee Viningba, de úgy ömlött az eső, hogy a tőle pár kilométerre levő tó megtekintéséről le kellett tennem. Viszont akkor is ugyanott reggeliztem, ilyenképpen a Lee Vining-i reggelizés (amit amúgy étteremfélében soha nem teszek) kvázi szokásommá vált. Hét dolláromba került, de megérte.

    Útitársaim még nem jártak itt, na de mit mutatok most nektek, csodát fogtok látni! Legurultunk a partra, és a látványtól egy világ omlott össze bennem. A hajdan pompás tufatornyok tövig erodálódtak; a természet időnként elpusztítja önnön alkotásait. Ha a tufatornyok a tófenéken levő forrásokból nem kapnak vizet, növekedésük megáll és mivel nagyon laza szerkezetűek, láthatóan pár évtized alatt elpusztulnak. Örömmel tapasztaltam viszont, hogy a sok éve indult civil kezdeményezés nyomán a tó vízszintje nagyjából stabilizálódott, hemzsegnek a sósvízi legyek és vígan legelnek rajtuk a madarak. Csak később tudtam meg, hogy távolabb szépen állják a sarat a tufatornyok, ám odáig már nem mentünk el.

                                                   A tufatornyok 1985-ben

                       ... és 2012-ben, szinte ugyanabból a beállásból

                        Azért a távolban még akad néhány

                     A vízimadarak legyeket legelnek

   Háromezer méterig kapaszkodunk fel a Sierra Nevadában az itt-ott még hófoltos Tioga-hágón és megérkezünk a Yosemite Nemzeti Parkba. A több mint 600 kilométer hosszan elnyúló „havas hegység” jó 100 millió éves gránitja sokáig időzött a felszín alatt, míg végül mintegy 5 millió éve az Észak-Amerikát nyugat felől érő tektonikus erők ki nem emelték. A kőzeteket azonnal kezelésbe vette az erózió, legfőképpen a jég. Gleccserek formálták ki a nemzeti park szívét, a Yosemite-völgyet is, amit – elsőként Amerikában  – már 1864-ben védetté nyilvánították, ám nemzeti parki státuszt csak másodikként kapott a Yellowstone után, 1890-ben. A leglenyűgözőbb kilátás a Gleccser-pontról nyílik a gránitkolosszusokra, vízesésekre. A folyóvizek vájta völgyek már előkészítették a terepet a 3 millió éve kezdődött eljegesedés számára, s miután a gleccserek visszavonultak, ott maradt a pompás völgy, mely fölé többek között a nevezetes Half Dome, vagy az El Capitan emelkedik. Számomra az előbbi tűnik félelmetesebbnek, pedig a csaknem függőleges sziklafalának magassága alig több mint 400 méter. Ezzel szemben az „El Cap” délnyugati fala 914 méter magas. Nem csoda, hogy a sziklamászók egyik legkedveltebb célpontja. A legvadabb teljesítmény Alex Honnold amerikai sziklamászó nevéhez fűződik, aki 2017 júniusában egyedül, mindenféle biztosítás nélkül 3 óra 56 perc alatt ért fel a fal tetejére. Mászását kamerák is megörökítették, a Free Solo című filmet mi is láthattuk a National Geographic műsorán. 

                             Át a Tioga-hágón

                                         Gránitkúpok...

                                         Tavak...

                                    Vízesések

                                   A Yosemite-völgy és a Half Dome

                              A Half Dome a völgy aljáról

                           Az El Capitan

                            Itt fölmászni? Egyedül? Biztosítás nélkül?

  Az a gond, hogy az amerikaiak halálra szeretik a nemzeti parkjaikat. A Yosemite-t évente több mint négy millióan látogatják, zömük csak a völgyet, természetesen autóval. Már évtizedekkel ezelőtt fontolgatták, hogy a völgyet lezárják az autóforgalom elől, de erre nem került sor. Alternatívaként ingajáratban közlekedő ingyenes buszok is járnak.  A völgytől jó 30 kilométerre fekszik a Mariposa Grove (pillangó liget), ahol több száz mamutfenyő tornyosul. Mivel a Sequoia Nemzeti Park csak nagy kitérővel lenne elérhető, beérjük ezzel. Nincs túl nagy különbség, ez is lenyűgöző.

                               A Mariposa Grove mamutfenyői

    Visszatérünk a Sierra keleti oldalára, s észak felé tartva átmenetileg újra érintjük Nevadát, sőt még a fővárosát, Carson Cityt is. Érdekes amerikai sajátosság, hogy a legtöbb állam székhelye nem a legnagyobb város, miként ennek is csak 55 ezer lakosa van. Úticélunk a Lassen Volcanic Nemzeti Park, benne a 3190 méter magas Lassen-vulkán. Ez a Cascade-hegység legdélebbi tűzhányója, mely a világ egyik legnagyobb lávadómjával is büszkélkedhet. 1915 májusában hatalmas robbanásos kitörésének törmeléke 300 kilométerre keletre is eljutott. A lávadómot savanyú (magas szilícium-dioxid-tartalmú), erősen viszkózus dácit alkotja, és szabályosan bedugaszolja a vulkáni kürtőt. Ha egy ilyen dóm az alatta feszengő magma és gázok hatására újra szétrobban, a törmelék beterítheti fél Amerikát. Na jó, nem a felét, de nagy területet. Egyik, 1917-es kitörését egy szerencsés arra járó filmre is vette. Alighanem a legelső vulkánkitörések egyike, amit mozgófilmen is megörökítettek. A Lassenre évi átlagban másfél méter hó hull, csúcsát most is hó borítja, s mivel 2000 méter fölött járunk, elég hideg is van. A parkban szép számban fordulnak elő utóvulkáni jelenségek, iszapfortyogók, fumarólák, melegforrások, melyekből mi azt kapjuk, ami az utak mellett van. Több órás gyalogtúrára persze most sincs idő.

                     A Lassen-vulkán és hatalmas lávadómja

                        Szerény iszapfortyogó az út mellett

    Hosszú, jórészt autópályán megtett út után elhagyjuk Kaliforniát és belépünk Oregon területére. Még ideát, az útról jól látszik a fenséges, 4300 méteres Shasta vulkán. Harmadszor látom, de közelebb sosem jutottam hozzá. Medfordnál letérünk a főútról – innen stoppoltam elég keservesen oda-vissza 1990-ben a Kráter-tóhoz, merthogy a Greyhound-busz oda nem közlekedik. Baljós esőben, egy isten háta mögötti parányi faluban szállunk meg, így viszont már reggel, napsütéssel váltakozó borúban gurulunk célunk felé. Ahogy emelkedünk, mesevilág fogad, óriási behavazott fenyvesekkel. A látogatóközpont környékén egy lélek sem jár, az ösvényeken lábunk alatt recseg a vékony hóréteg. Két fok van. 90-ben itt sátraztam egyik kempingben, kellemes melegben, a tó mélykék vizét vakítóan sütötte a nap, igaz július második felében, most meg csak június elejét írjuk, s a fények is alig törnek át a felhőkön a szürke vízre. Mindegy, ezt egyszer így is látni kell. Egy kb. 8000 éve keletkezett, 655 méter mély kalderát tölt ki a csapadékból, olvadékvízből keletkezett tó, melynek legnagyobb átmérője csaknem 10 kilométer. Az utólag Mazamának elnevezett vulkán robbanásos kitörése és kráteraljzatának beszakadása után a 3700 méteresre becsült hegy jó 1500 métert veszített magasságából, úgyhogy mostanság a 2200 méter átlagmagasságú peremen sétálhatunk. Ebben a hidegben sok sétához nem volt kedvünk, inkább csak totyogtunk.

                            A Shasta vulkán (kocsiból)

                                  Az oregoni Kráter-tó 1985 júliusában

                                   ...és 2012 júniusában

                    Viszont ezúttal oda-vissza behavazott mesebeli fenyvesekkel

    Portlandet, az állam legnagyobb városát gondosan kikerüljük, pedig amerikai viszonylatban szép és kellemes település és éppen az eső sem esik. A nagyvárosokat eddig is elkerültük; mit nekünk Los Angeles vagy San Francisco. Alighanem már nem is léteznek, Hollywood tucatszor elpusztította mindegyiket, sőt az egész nyugati partvidéket belesuvasztotta az óceánba, valójában csak itt lavírozunk a kontinens új peremén. Kora délután egy mellékúton már csöndes esőben gurulunk a St. Helens felé. Hogy mit láttunk, mit nem a legendás vulkánból, leírom legközelebb.