Sűrű volt a második izlandi napunk, viszont tartalmas. Volt bálnanézés (és –látás), tó kráterekkel, bazaltorgia (nem orgona, az majd később), geotermális vidék, két jókora vízesés, nem csoda, hogy már sűrű, sötét estében kellett megtalálnunk a szállásunkat. Fogytán a benzin, tankolni kéne. Az izlandi benzinkutak többsége önkiszolgáló, de teljesen. Ember sehol. Találunk egy kutat, nem tudjuk működésre bírni, ezért még potyára autózunk vagy húsz kilométert a következőig, aztán vissza, majd rátérünk egy iszonyatos, három számjeggyel jelölt bekötőútra, ami Izlandon már eleve nem jelent jót. A kb. 30 kilométert több mint egy óra alatt sikerült megtennünk, így éjfél elmúlt, mire Húseybe, a szállásunkhoz érkeztünk. Nos, Húsey nem város, nem falu, csupán egy farm, mely nagyjából két-három épületből áll. Hallózunk, zörgetünk, kopogtatunk, mire úgy tíz perc után előkerül a háziasszony és némileg bosszúsan ránk pirít a kései érkezés miatt, aztán valahova áttelepíti a helyünkre befészkelt kis társaságot. Elég hideg volt, ment a fűtés.
Húsey, városkapu
A farm
A fókák
Ez csak úgy útba esett
Reggel, távoztunkban lovas turistákat látunk (a lovagoltatás a ház egyik specialitása), no meg a távolban lustán heverésző fókákat, de hogy milyen fajtát, azt nem sikerült kideríteni. Az viszont kiderült, hogy ez a földnyelv két patak közé ékelődöt be, melyek egyenest a közeli tengerbe tartanak. Ha már elkeveredtünk a keleti partvidékre, elcsábítom társaimat Seyðisfjörðurba, puszta nosztalgia végett. Ide érkeztem hajóval 1979 nyarán, Bergenből. Ugyanannak a feröeri társaságnak, a Smyril Line-nak a hajója hetente egyszer még ma is jár, igaz, már csak Feröerről és Dániából. Bár a hely régóta lakott, város(ka)ként csak a 19. század közepe óta tartják számon, amikor norvég halászok elkezdtek faházakat építeni. Ezt aztán utódaik is folytatták, úgyhogy a nem egészen 700 fős településen sok szép régi faépület látható. Az élményt erősen mérsékli, hogy keményen fúj a szél és szakad az eső. Ez így is megy tovább estig, úgyhogy a mai napunknak lőttek. Nem is voltak nagy terveink, csupán eljutni Berunesig, ami nem is egy településnek, hanem egy hosztelnek a neve, a keleti parti fjordvidéken.
Seyðisfjörður
Szerencsére verőfényes napra virradtunk, hiszen mára ígérkezik utazásunk egyik fénypontja, a Jökulsárlón lagúna. 1979-ben éppen egy jó stoppot kaptam ki, vígan száguldottunk nyolcvannal a salakos úton, amikor megpillantottam. Állj, plíz! Akkor is csodás idő volt, leültem a vízpartra és vagy két órát bámultam a gleccsert, illetve a róla leváló kis jéghegyeket, amint szelíden lebegnek a vízen a tenger felé. Teljesen egyedül voltam, mármint emberileg, mert néhány sarki csér kemény támadásokat intézett ellenem, amikor a fészkeik felé merészkedtem. Persze, mit tudtam én, hol a fészkük, ők viszont tudták és kőkeményen védték. Szóval, egyedül voltam. A civilizációra csupán a lagúna vizét levezető patakon átívelő, kissé az Erzsébetre hajazó függőhíd emlékeztetett. Most? Mint a búcsúban. Minimum száz autó parkolt a környéken, kávézó, ajándékbolt, motorcsónaktúrák, miegymás. A Breiðamerkurjökull gleccser, a hatalmas Vatnajökull jégmező egyik nyúlványa ereszkedik itt alá, s amint hátrált, maga előtt hagyta önnön mélyedésében ezt a csupán 60 éve létező, de egyre növekvő tavat, melybe fölösleges jégtömegét bocsátja. A kék-fehér jeget szürke-fekete foltok, sávok tarkítják; vulkáni törmeléklerakódás nyomai. Ezeket közelről is megszemlélhetjük, ugyanis a tengerparton százával hevernek a folyócska által kihurcolt, és az árapály által oda-vissza terelgetett, akár kredenc nagyságúnak is megmaradt jéghegyek.
A délkeleti fjordvidék
Parti utakon
Itt bizony nem sikerült tökéletesen parkolni. A nemzeti park emberei segítettek
A Jökulsárlón lagúnató 2013-ban...
...és 1979-ben
Jégmadár
A híd 2013-ban...
...és 1979-ben
Jégfantázia
Az olvasó tán csodálkozik, hogy 1979-ben mintegy véletlenül pillantottam meg ezt a lagúnatavat. Így volt, teljesen véletlenül, ugyanis fogalmam sem volt a létezéséről. Igazából egyáltalán nem emlékszem, minek alapján utaztam akkoriban, magyarán alighanem fogalmam sem volt róla, mit érdemes Izlandon megnézni. Térképem volt, az biztos, egy orosz kiadású cirill betűsre biztosan emlékszem. A hajdani Szovjet Kultúra Házához, a Semmelweis utca elején mellékeltek egy könyvesboltot, ahol rengeteg különleges térképet, no meg az oroszon kívül angol és magyar nyelvű könyveket is lehetett kapni, iszonyú olcsón. Alighanem volt helyi kiadású térképem is, azt talán a kikötőben, vagy még a követségen szedtem össze. Slussz! Útikönyv? Akkor? Nem ám Lonely Planet vagy bármi más. Az ember kiállt az 1-es út mellé stoppolni, aztán ha valami szépet látott kiszállt. Nagyon letérni nem volt érdemes, mert a sziget belseje felé tartó utak szörnyűek voltak, arrafelé legföljebb a helybeli farmerek jártak.
Az előbbi helytől csak macskaugrás a szintén jégtömbökkel tarkított Fjallsárlón gleccsertó, mely bár társánál jóval kisebb, ám nem kevésbé látványos, viszont nincs lefolyása. Ha jó az idő, az útról is látszik Izland legmagasabb hegye, az Öræfajökull (2110 m), mely valójában egy jéggel borított rétegvulkán, ami aktívnak tekinthető, hiszen még a 18. században is kitört, és alighanem még fog is. A helyzet az, hogy Izland vulkánjainak egy része jégtakarók alatt pihen, ha éppen pihen. Ez viszont azzal jár, hogy kitörésükkor rengeteg jeget olvasztanak meg, és az olvadékvíz áradatként tör utat, többnyire délnek. Ilyenkor mindet visz – utat, hidat, és persze tömérdek törmeléket, amit a parton szépe lerak. Ezt a jelenséget nevezi jökulhlaupnak (kb. gleccserfutás), a létrejött olvadékvíz-síkságot pedig sandurnak (szó szerint homok, pedig dehogy az). Láttam egy filmet a szintén jég alatti Grímsvötn vulkán 1996-os kitöréséről és következményeiről és megállapítottam, milyen szerencse, hogy az izlandiaknak volt elég eszük lakóhelyileg távol maradni ettől a partszakasztól. Ezt nevezik Skeiðarársandurnak, mely 1300 négyzetkilométeren terül el a Vatnajökull jégmező és a tenger között. És igen, valamivel nyugatabbra láttunk valamennyit a hírhedt Eyjafjallajökullból is, mely 2010-es kitörésével annyi bosszúságot okozott a fél világ légiforgalmának. Az izlandi farmereknek is, hiszen a hamuhullás, mely csak aránylag kis területet érintett, megzavarta a legeltetést. Emberéletben nem esett kár, és mire mi odakeveredtünk, már semmi nyoma nem látszott a felfordulásnak.
A Fjallsárlón gleccsertó...
...és mögötte a gleccserek
Melyik részét nem érted annak, hogy... (pólófelirat)
A Vatnajökull Nemzeti Parkba, annak is a korábban önálló Skaftafell nevű részébe épp csak beugrunk (pedig itt napokat el lehetne túrázgatni és sokan meg is teszik), hogy röpke pillantást vessünk az egyik legérdekesebb izlandi vízesésre, a Svartifossra. Különlegességét az adja, hogy bazaltorgonák fölött-előtt zúdul le, úgyhogy az élmény 2 az 1-ben. A közelben látható néhány jellegzetes tőzegház is. Régi korok emlékei, amikor a betelepülők, de még kései gazdálkodó utódaik is ilyenekben laktak. Alapja kőtömbökből épült, a vázuk nyírfából (mert az volt, amíg ki nem vágták szinte az összeset), arra pakolták a jól szigetelő tőzeget.
A Svartifoss
Egykori hagyományos tőzegházak
És ha már farmok… Az éjszakát a Giljur farmon töltjük. Jellegtelen, majdhogynem csúf külső, viszont háromcsillagos hotelnek megfelelő szobák, bőséges reggeli lazaccal, miegymással, utána beszélgetés a gazdával, aki épp füvet aratott és bálázott egymaga, spéci gépek segítségével. Ha Izlandon hatalmas gurigákat látnak kék, fehér vagy fekete műanyagba csomagolva, az fű, vagyis hát széna. A farmon hétszáz birkát tartanak, most fönn legelnek a domboldalakon. Húsból, tejtermékből az ország önellátó, de megterem némi krumpli, répa, káposzta is, a melegházi paradicsom, uborka, sőt trópusi gyümölcsök inkább csak kuriózumok. A hűvös klíma, a rövid tenyészidőszak és a pocsék talajok miatt ringó gabonatáblákat ne várjunk.
Folyik a szénabetakarítás a Giljur farmon
A közelbe ereszkedik alá a Myrdalsjökull jégmező egyik nyúlványa, a Sólheimajökull nevű gleccser. Csaknem a szájába lehet hajtani kocsival. A vak is láthatja, hogy erősen visszavonulóban van. Mellesleg rettentő koszos. Az ember már javában a jégen lépked, de alig veszi észre, olyan vastag rajta a törmelék. Egy fiatal srác félmeztelenül (felül) éppen lépcsőket vág a jégbe (lehetett vagy 15–16 fok, viszont pazar napsütés), hogy megkönnyítse a rövidesen érkező gleccsertúrázók dolgát. Aztán jöhet a napi vízesésadag: előbb a 60 méter magas Skógafoss az aznapra rendelt szivárványokkal, aztán a hasonló magasságú Seljalandsfoss, mely azzal örvendezteti meg látogatóit, hogy a lezúduló vízfüggöny mögé lehet kerülni és egy kis barlang védelméből bámulni.
A Sólheimajökull gleccser vége
Jéglépcsők a turistáknak
A Skógafoss
A Seljalandsfoss hátulról
Az árnesi hosztelben a recepciós srác azzal fogad, hogy ma éjszaka, ha szerencsénk lesz, esetleg láthatunk északi fényt. Nagyon csábító, de az ágy is. Majd ébresszetek fel. Nekünk jött be. Akik fennmaradtak, semmit sem láttak. Úgy tűnik tehát, a sarki fény most már kimarad az életemből. Sebaj, kimaradt más is.
Reggel, kifelé menet viszont látjuk a 1491 méter magas Heklát, Izland ikonikus vulkánját. Nem túl közelről, ráadásul ellenfényben, de a „mienk”. A sziget legaktívabb tűzhányója, utoljára 2000-ben mutatott életjelenségeket. Különlegessége, hogy a legtöbb izlandi vulkánnal ellentétben nem bazaltos, hanem andezites lávát produkál.
Nekünk ennyi jutott a Heklából
Tekintettel a verőfényes izlandi nyárra, kigurulunk a tengerpartra, a szebb napokat is látott Eyrarbakki falucskába, mely kiváló fekvése miatt évszázadokon át Dél-Izland legfontosabb kereskedelmi és halászkikötője volt. Most már nem az. Békés, csendes, szép színes faházakkal. Az egyik kertben öregúr napozik félmeztelenül. Alighanem pokoli melege lehet a 16–17 fokban. Az újabb báránysülttel kecsegtető étterem még zárva (de kissé később pótoltuk), úgyhogy elugrunk a közeli Kerið krátertóhoz. Annak idején stoppal mentem errefelé, fogalmam se volt a létezéséről, amikor a sofőröm letért egy pocsék mellékútra és azt mondta: most mutatok neked valami nagyon izlandit. Ez volt a Kerið, melynél akkor természetesen a kutya sem járt rajtunk kívül. Ránézésre maarkráternek tűnik, vagyis olyannak, ami gőz- és gázrobbanással jött létre, ám kiderítették, hogy igazi, salakkúp jellegű vulkán maradványa, mely a magma kiürülése után beroskadt. Mindez kb. 3000 éve történt. Nem egy óriás, legnagyobb átmérője 270 méter körüli, viszont nagyon látványos. Mivel magánterületen van, belépődíjat is szednek, úgy rémlik, 2 eurót. Talán ez az egyetlen természeti látványosság Izlandon, aminek megtekintéséért fizetni kell. Viszont megéri.
Kánikula Eyrarbakkiban
A Kerið kráter
És a jól megérdemelt báránysült
Izland nem volna az igazi a gejzírvidék nélkül. Már a terület megközelítésekor sejtjük, hogy nagy buli lesz. 1979-ben, amikor még csak vacak földút vezetett be ide, a sziget belsejébe, talán tucatnyian álltuk körbe az egyetlen, rendszeresen, 5–10 percenként 20–30 méter magasra kilövő gejzírt, a Strokkurt. Mostanra ez a szám minimum meghússzorozódott, ráadásul az idő is kiváló. A nagy testvér, minden gejzírek névadója, a Geysir azonban ellustult és rendkívül rapszodikus működésű. Időnként összeszedi magát, manapság átlagosan napi háromszor hajlandó kilövellni. A közeli Gullfoss vízeséshez annak idején valami tíz kilométert gyalogoltam (odafelé), amivel csupán azt próbálom újra érzékeltetni, mekkorát változott a turizmus Izlandon. Százak özönlenek percenként a szurdokhoz, melybe a Hvitá folyó aláveti magát, pontosabban előbb ugrik egy kicsit, majd belezúdul abba a kanyonfélébe, amit saját magának vájt ki.
A Strokkur gejzír kilövellés előtt...
...és közben
Nem a legnagyobb, de a legszebb - a Gullfoss
A Þingvellir Nemzeti Park két okból is nevezetes. Egyrészt, mert Izland ősi telepesei itt alapították 930-ban a világ első parlamentjét. Volt itt akkoriban egy szikla (mára eltüntette az erózió), és a három évre választott törvénymondó itt hirdette ki az új törvényeket, ámbár bárki szólhatott, sőt beleszólhatott. A szikla helyét hatalmas zászló jelzi. A hely egyben geológiai kuriózum is. Talán ez az egyetlen hely a Földön, ahol szárazföldön látható két litoszféralemez, az amerikai és az eurázsiai határa. A kettő távolodását rendszeresen mérik is (nagyjából évi 20 milliméter).
Itt van az amerikai és az eurázsiai kőzetlemezek határa
Újra Reykjavík! A meteorológia a szikrázó nap után pocsék időt ígért, ami be is jött. Konkrétan esett. Városnézés immár kísérővel, Elísával. Dóri osztálytársa volt, egy évet töltött a budapesti Fazekas gimnáziumban, de hogy miért, fogalmam sincs. Magyarul ugyanis nem tud, csak angolul, meg persze izlandiul. Ez utóbbiból rögvest le is vizsgáztatjuk a Höfði háznál, a korábbi francia konzulátus faépületénél, ahol 1986-ban Gorbacsov és Reagan találkoztak. A vizsga abból áll, hogy felolvas néhány sort arról a kőtábláról, amit a nevezetes esemény emlékére állítottak. Ekkor döbbentünk rá igazán, hogy az izlandi szavak kiejtésének borzalmai messze túltesznek várakozásainkon. A skandináv nyelvek közül az izlandi a legarchaikusabb, ami érthető a hosszú elszigeteltség után. Viszont minden izlandi beszél angolul. Ezt nem úgy mértem le, hogy mind a 332 500 izlandival beszélgettem. Viszont beszélte az angolt a farmer, az isten háta mögötti benzinkút kis boltjának eladója, bárki, aki az utunkba akadt. Elísáék délután kocsival eljöttek Dóriért, hogy otthonukban vendégül lássák. Megkínálták – ha jól emlékszem – egy gyümölcsjoghurt-félével, meg talán némi keksszel – ez volt a vendéglátás. Apu halász, kinn volt a tengeren, talán hetekig.
A Höfði ház
Reykjavík színes kisvárosként élt az emlékeimben, s noha az elmúlt évtizedekben se vált nyüzsgő metropolisszá, rengeteget fejlődött. Rengeteg a turista, és persze magyar szót is hallottunk..A színes kis faházaktól tisztes távolságban felhúztak jó pár modern épületet, sok az absztrakt köztéri szobor, az utcákon nyüzsögnek az emberek (mit nekik egy kis eső), még magyar szavakat is hallottunk. A központban emelkedik a 74,5 méter magas Hallgrímskirkja, az ország legnagyobb temploma, melynek tervezőjét 1937-ben azzal bízták meg, hogy olyan építményt alkosson, ami az ország természetét tükrözi. 1945-től 1986-ig készült, bár nekem már 1979-benis úgy tűnt, hogy kész van. Előtte áll Leifur Eiríksson (vagy ha úgy tetszik: Leif Erikson) szobra, az Egyesült Államok ajándéka. Azé a vikingé, aki nagy valószínűséggel, évszázadokkal Kolumbusz előtt, eljutott az amerikai kontinensre, és társaival Vinland néven települést is alapított. Hogy hol lehetett Vinland, máig viták tárgya. Amit viszont annak idején nem láttam, merthogy még nem is létezett, az a 2011-ben átadott Harpa nevű (amúgy hárfát jelent – csak nincs valami nyelvi rokonság?), csupa üveg koncert- és konferenciaközpont. Nekem tetszik, az izlandiak is szeretik.
Reykjavík (egy része)
A Hallgrímskirkja kívülről...
...és belülről
Előtte pedig Leifur Eiríksson szobra
Fővárosi utcaképek
A Harpa kívülről
...és belülről
A reménytelen időben még nekifutunk, hogy lássunk valamit a Reykjanes-félszigetből, de már annak is örülünk, ha úgy 20–50 métert látunk az útból a ködben. Elkeveredünk egy kis geotermális vidékre, sok örömünk nincs benne a szakadó esőben, úgyhogy svédasztalos ebéddel vigasztalódunk – izlandi viszonylatban – ,meglepően olcsón.
2013. augusztus 14-én, hajnalban leszálltunk Schwechaton. Itt kezdődött minden és itt is ér véget. Innen indultam 1970 júliusában Amerikába, s most innen is térek haza. Azóta nemhogy az országból, de Érd és Budapest környékéről se nagyon tettem ki a lábam. Nem dacos elhatározásból – egyszerűen így hozta a sors. Jó páran, nem közeli ismerősök, még évekig kívántak további szép utazásokat, holott már régóta itthon ültem, az útlevelem is régen lejárt, és nem hiszem, hogy lesz újabb. Egyébként ebből az útból született utolsó írásom a Természet Világába, ami a 2018. februári számban jelent meg. Egyetlen munkahelyen eltöltött 39 év és öt hónap után nyugdíjba mentem. Ez már csakugyan az út vége.
Utolsó írásom - és címlapom
Előző rész: https://nemethgeza11.blog.hu/2020/12/05/az_ut_vege_10_fejezet_ez_izland_1_resz
A blognak viszont még nincs vége! Feltett szándékom, hogy két, korábban megjelent könyvem, az "Utas és világ", valamint "A cél az út maga" fejezeteit is közzéteszem itt. Ráadásul januárban új bloggal jelentkezem, "Fél lábbal a csúcson" címmel. Szendrő Szabolcs hegymászó barátommal közösen írt, 1994-ben megjelent könyvünk kapta ezt a címet. Aki nem olvasta a könyvet, érdemes lesz figyelemmel kísérnie, mert egy különleges ember életében nyerhet bepillantást.
