Búcsú Afrikától
Mozambik, Szváziföld, Dél-afrikai Köztársaság (2012)
Az esős évszak ránk eső részét mi sem ússzuk meg szárazon a Krugerben. Utolsó éjszakánkon rendesen ázunk, de még a reggeli összerámolást is kissé megszelídült esőben hajtjuk végre. Hosszú, több mint 300 kilométeres út vár ránk, megyünk Mozambikba. De minek is? Az iroda előzetes programértesítője szerint behajtatunk a fővárosba, Maputóba, ahol vezetőnk bemutatja e vibráló, latinos hangulatú város központját (az ország korábban portugál gyarmat volt) a virágzó jacarandafákkal és a többi… Ehhez azonban először át kell kelni a határon. A mozambikiak elirigyelhették az amerikai határbeléptetési rendszert, mert azon kívül, hogy legomboltak rólunk személyenként közel 90 dollárnak megfelelő vízumdíjat, akkurátusan ujjlenyomatot vettek, lefényképeztek, a képet pedig, nyilván emléknek, beragasztották a vízum mellé az útlevélbe, úgyhogy ezzel el is lőttünk két haszontalan órát. Maputo mellett meg úgy húztunk el, mintha ott se lett volna. Adrian kijelentette, hogy ő oda többet a kocsi kerekét se teszi be, mert ha egyszer benn vagyunk, onnan estig ki nem jutunk. Senki se háborgott, ráadásul még az elkerülő út is elég szörnyűnek bizonyult pokoli forgalmával. A táj amúgy nem sokban különbözött a dél-afrikaitól, talán csak kicsit laposabb.
Nagyjából ennyi jutott nekünk Mozambikból
Persze, stadion itt is van (valahol Maputo szélén)
De akkor miért is jöttünk Mozambikba? Hát azért, hogy pihenjünk úgy másfél napot a fővárostól 150 kilométerre északra fekvő Bilene falu közelében egy kétségkívül kellemes, meleg vizű terjedelmes lagúna partján. (Azt mondják, ez a legközelebbi tengerparti strand Johannesburghoz, bár kötve hiszem, hogy özönlenének ide az ott lakók.) Szép fehér homok, árnyas fák, büfék, egy ugrásra a kempingtől. Tömeg nincs, sör van. Tényleg, mivel kell itt fizetni? Mozambik pénznemét meticalnak hívják, de itt szívesen elfogadják a dél-afrikai randot is, úgyhogy meticalt jóformán nem is láttam. Személyzetünk a környékbeli halászoktól vett nyolc kiló garnélarákot, szépen megtisztítva, 14 személyre, azt ettük vacsorára. Bár nagyon szeretem, de utána hónapokig rá se bírtam gondolni…
Ez volt a strandunk
Tábori élet valahol Bilene mellett. Balra Adrian, a sofőrünk, jobbra Janine, a túravezetőnk
A kondérban nyolc kiló garnélarák rotyog
Anya gyermekével a közeli faluban
Ennyi – másfél nap – jutott nekünk Mozambikból, ahol pedig tömérdek látnivaló kínálkozott volna északabbra, de hát ez végül is „expressz” út. A GAP utóbb belátta hatalmas tévedését, mert Mozambikot még abban a szezonban kiiktatták a programból, alighanem a mi visszajelzésünket is figyelembe véve. A visszaúton szerencsére hasonló tortúrát nem kellett elszenvednünk, mert egyből Szváziföld határán léptünk át, hogy eltöltsünk két napot ebben a parányi országban. Területe kb. a kétszerese mondjuk Bács-Kiskunnak (valamivel kisebb, mint a Kruger Nemzeti Parké), és a britektől 1968-an elnyert függetlenség óta királyság, mintegy 1,1 millió lakossal. Azt csak most tudtam meg, hogy 2018-ban, a függetlenség elnyerésének 50. évfordulóján átnevezték „Eswatini”-nek, ami az ország egyik hivatalos nyelvén (ez a szvázi – a másik az angol) azt jelenti…,na, mit? Azt, hogy a szvázik földje, ezzel s fokozva nemzeti identitást. Az átnevezés másik oka – állítólag – az volt, hogy ne lehessen összetéveszteni az angolul „hasonló” hangzású Switzerlanddal. Hát, nem tudom, összekeverte-e már valaki a kettőt. Mozambiktól az alacsony (kb. a Bakonnyal egyforma átlagmagasságú) Lubombo-hegység választja el, aztán egy keskeny síkságot követően fokozatosan emelkedik nyugat felé. Ezer szállal kötődik Dél-Afrikához (már csak azért is, mert három oldalról a nagy szomszéd öleli körül), mezőgazdasági termékeinek fő felvevőpiaca, nemzeti valutájának, a lilangeninek az árfolyama a randéhoz igazodik (egy az egyben), de a dél-afrikai pénzzel is mindenütt lehet fizetni. Ezt rögvest ki is próbáltuk egy közepes méretű városka, Manzini 2011-ben megnyitott bevásárló központjában, amit egy emléktábla szerint maga a király nyitott meg, s amiről kinézete, árukínálata alapján senki meg nem mondaná, hogy nem valami gazdag országban van. Szváziföld amúgy közepesen fejlett, fellendülése a dél-afrikai apartheid időszakára esik, amikor sokan látogattak át a szomszédból például kaszinózni, vagy olyan tévéműsorokat nézni, amiket odaát nem közvetítettek.
Gondolnátok, hogy ez Szváziföldön van?
Itteni úticélunk a Mlilwane Vadrezervátum, mely egy völgyben fekszik, neve pedig kis tüzet jelent, utalva a környező dombokon villámcsapások miatt kitörő erdőtüzekre. Ez az ország legrégebbi védett területe, egy nonprofit szervezet irányításában. Kifogástalan látogatóközpont étteremmel, bárral, odébb kemping… Na nem, már megint sátor… soha többé! Aludni bármennyit képes lennék benne, de hogy felállítani, bontogatni, elcsomagolni, azt már nem. Hiszen ott vannak, szépen, kör alakban megépítve a bennszülöttek kunyhóira hajazó méhkasszerű bungalók. Megalkuszom a recepciónál (40 dollár egy éjszakára), elvonulok kis magánluxusomba (tisztességes fürdőszoba, villany, kényelmes ágy), aztán kiülök birtokom elé szemlélődni. Látom ám, hogy sorban jönnek a csoporttársak… A csapat fele is átpártolt. Jól döntöttünk. Úgy egy órával később akkora eső zúdult a tájra pokoli égzengés-villámlás közepette, hogy csak sajnáltam szegény sátrazókat.
Tábori élet a Mlilwane rezervátumban - de nem nekem!
...hanem itt!
Mlilwane nem kínál különleges vadállományt, de amik vannak – zebrák, impalák – igen kezesek és könnyen megközelíthetők akár gyalogszerrel is. Mondhatni, részesei a látogatóközpont körüli térség mindennapi életének. A varacskos disznók olyan békésen legelésznek a kunyhók körül, mintha háziállatok lennének, két-három méterre is közel engednek magukhoz. Már jó ideje megfigyeltem, hogy a varacskos disznók Afrika-szerte olyan színűek, amilyen az illető helyen a föld, a talaj maga; itt speciel vörösek. No és itt láttam először nyalát, ami nem csoda, mert kizárólag a dél-afrikai régióban, annak is ezen az északkeleti fertályán él. Szváziföldön az ötvenes években kihalt, a jelenlegi állomány áttelepítésből származik. A nyala igen szép állat, az antilopfélékhez tartozik, szarvat, mely csavart, csak a hímek viselnek, és a szexuális dimorfizmus olyan fokú, hogy a nőstényről el se hinnénk, hogy ugyanazon fajhoz tartoznak. Oldalukat, valamint a fiatal állatokét (nemtől függetlenül) 5-6 vertikális csík díszíti.
Bungalóink közelében varacskos disznók legelésznek
Ilyen a hím nyala
Ilyen meg a nőstény (a borjával)
Pár órára, autós vadlessel egybekötve, átruccanunk egy közeli falucskába, pontosabban annak szuvenírpiacára, ahol minimum száz standon árulnak többnyire szörnyűséges faragványokat, gyöngyöket, maszkokat, pólókat stb., némelyik állatfaragványt egészen gigantikus méretekben is. Már jó régen elgondolkodtam, ki az az elmebeteg, aki képes megvenni egy másfél méteres fazsiráfot, hogy aztán hazavigye a több ezer kilométerre levő otthonába. Aztán, ugyancsak sok éve, megtudtam, vannak ilyenek; a johannesburgi reptéren tucatjával láttam fazsiráfot, faelefántot, fa-akármit hazafelé vivő turistákat.
De hogyan viszik haza a fazsiráfot?
Vissza Dél-Afrikába, Zuluföldre, ami a szó eredeti értelmében egy földrajzi tájegység az ország keleti, Indiai-óceánnal határos részén. Közigazgatásilag ez KwaZulu-Natal állam (nagyjából akkora, mint Magyarország), aminek magva egy kis zulu királyság volt a 19. század nagy részében, de sorra legyőzvén bennszülött törzsi szomszédaikat, egész szép kis birodalmat teremtettek. Harcos nép volt tehát a zulu, mind a brit, mind a búr gyarmatosítókkal ádáz és véres csatákat vívtak, míg végül az angolok 1879-ben végleg legyőzték őket. Ügyes taktikával 13 alkirályságra osztották fel a területet, önálló uralkodókkal, akik persze hamar egymásnak estek. Eközben persze a búrok és a britek egymással is harcoltak és mindkét fél igyekezett a zulukat a másik ellen kijátszani. A Dél-afrikai Unió megalakulása után is voltak ugyan zulu királyok, őket azonban az országos hatóságok ilyen mivoltukban nem, legföljebb törzsfőnökként ismerték el. Egyébként a zuluk, akik mintegy 11 millióan vannak Dél-Afrikában, az ország legnagyobb etnikai csoportját alkotják, nyelvük az isiZulu a köztársaság 11 hivatalos nyelvének egyike.
St. Luciának hívják a mindössze ezer lakosú kisvárost, ahol megszállunk (nem sátorban, panzióban!), s ahol ezen kívül legföljebb enni-inni lehet, no meg bejelentkezni egy túrára a viszonylag közeli Umfolozi vadrezervátumba. Másnap reggel hatkor meg is jön értem a terepjáró, jó hetvenes öregúrral a volánnál, mellette a felesége, akiről utóbb kiderült, hogy ő készítette és szervírozza pazar ebédünket (egy holland házaspár volt az útitársam). Az úr magánvállalkozásként űzi az ipart évtizedek óta. Maga a park, mely állami kezelésű, méreteit tekintve eltörpül a Kruger mellett (kereken 1000 km2), de azon kevesek egyike, ahol a nagy ötös minden képviselője előfordul. Leginkább a szélesszájú orrszarvúak igen gazdag állományáról híres. Dimbes-dombos vidék, aránylag sűrű, fás, bokros növényzettel, úgyhogy itt sem könnyű észrevenni a rejtőzködő állatokat. De még a legnagyobbat sem. Csendben gurulunk lefelé az egyik úton, amikor szép lassan megállunk. Csak vezetőnk oldalra mutogatásából veszem észre, hogy tőlünk úgy három méterre a fák között egy megtermett hím elefánt álldogál, de olyan közel, hogy látom magam a parányi szemében. Nem moccanunk, nem szólunk, csak nézünk. Halk klaffogás mögöttünk – talán tíz méterrel a kocsitól átvonul az úton egy kisebb, de azért elég tekintélyes másik példány. Szó, ami szó, errefelé csakugyan kaszálni lehetne a rínókat, de akad bőven kafferbivaly is. Az oroszlánokkal kevesebb szerencsénk volt, mint a Krugerben; két fiatal nőstényt sikerült kiszúrnunk a magas fűben, kissé távolabb az úttól. S hogy azért ne legyen minden szép és jó, meg kell említenem, hogy a park felé vezető autópálya mentén hosszú kilométereken át óriási eukaliptuszültetvények húzódnak. Szemre akár tetszetős is lehetne a sok egyforma, szálegyenes fehér törzsű fa, de hát mégis… Ha viszont úgy fogjuk föl, hogy inkább azokat vágják majd ki (papír-alapanyagnak), mint az eredeti növénytakarót (az ugyanis nyilván már kivágták), talán nem is olyan szörnyű.
Félénk oroszlánok az Umfoloziban
Serénykedő ganajtúrók
Meglepetés! (ez tényleg közel volt)
Meglepetés 2. (ez meg mögöttünk)
Itt még szerencsére sok az orrszarvú
Még egy különlegesség maradt az utolsó, részben terepi napra: az iSimangaliso Wetland Park, aminek nevéből csak a legkönnyebbet, a wetland szót nem tudom lefordítani. Jó, persze, le tudom, nagyjából lápos, vizenyős területet jelent, de hogy mit takar, azt könnyebb elmagyarázni. Egy hatalmas, jórészt vizes ökoszisztéma, mely mintegy 280 km hosszú partszakaszt foglal magában, csaknem a mozambiki határtól. Nekünk ebből a St. Lucia-tó jutott egy kisebb hajó fedélzetéről. A városka szélén kezdődő tó voltaképp félsós vizű, a tengerrel összeköttetésben álló lagúna, melynek vízpótlásáról folyók gondoskodnak. Nem kell sokat haladnunk, már nyüzsögnek a vízilovak (esténként St. Lucia utcáira is ki-kiruccannak), a nílusi krokodilok, nem is beszélve a vízimadarakról. Szép befejezés.
A lagúnában nyüzsögnek a vízilovak....
...és a krokodilok
A túra hivatalosan Durbanben, az ország harmadik legnagyobb városában zárul. Átevickélünk nyüzsgő központján, mondom is Janine-nak, ide majd még visszajönnék körülnézni. Eszedbe ne jusson, ha jót akarsz magadnak, válaszolja, errefelé rabolnak, gyilkolnak, akár fényes nappal is. Youth hostel a tanyánk, ugrásnyira a tengerparttól, annak is a Golden mile, vagyis arany mérföld nevű szakaszától, ami strand, üzletek, kajáldák egyben, tömérdek emberrel. Idelátszik a 2010-es futball-vébére épített csodálatos Moses Mabhida stadion, de a strand homokján nem fociznak a gyerekek – hanem kriketteznek. Érdekes, hogy a sportágak népszerűsége majdhogynem etnikai alapokon oszlik meg. A futballt leginkább a feketék kedvelik, a krikett a brit és indiai származásúak körében népszerű, míg a rögbi főként az afrikánerek (a holland telepesek és gyarmatosítók leszármazottai) kedvence. Színes bőrűt egyébként a strandon csak az éttermi felszolgálók és a bolti alkalmazottak között láttam.
Durban strandja és a stadion
Biztos, ami biztos, jó három órával a gépem indulása előtt már a reptéren vagyok. Előbb ugyanis el kell jutnom Jo’burgba, hogy elérjem a „nagy” gépet, ami visszahoz Európába. Még itthon interneten kinéztem, majd vettem egy Durban-Jo’burg jegyet a helyi fapadosok egyikére, a Velvet Sky nevezetűre, négyórás átszállási ráhagyással. Első utam a pultjukhoz vezetett, hogy megy-e. Sajnos a járatot törölték, de ha nagyon siet, még fel tudjuk tenni az előzőre. Így lett, de az még meg se jött. Mellettem várakozás közben egy angol férfi újságot olvas, belepillantok: Csődközelben a Velvet Sky, már üzemanyaggal sem akarják őket kiszolgálni. Jól nézünk ki. Aztán kétórás idegtépő várakozás után befutott egy üres gép, arra bennünket rohamtempóban felszállítottak és simán elértem a johannesburgi csatlakozásomat. A Velvet Sky amúgy tényleg becsődölt.
Hazafelé - az Alpok fölött
Ez volt a tizenkettedik – és egyben utolsó – utazásom az afrikai kontinensen (plusz még kettő – Madagaszkáron és Réunionon).
Következik: Búcsú Ázsiától (Indonézia)
korábbi részek itt
Korábbi részek itt:
https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/26/az_ut_vege_6_fejezet_del-afrika_1_resz
https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/11/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_2_resz
https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/04/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_1_resz
https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/29/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_3_resz
https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/21/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_2_resz
https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/23/az_ut_vege_4_fejezet_nepal_2_resz
https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/07/az_ut_vege_3_fejezet_nepal_1_resz
.
