Egyesült Államok, 2011
Olyan vidékre értünk, ahol még sem útitársam, Bálint, sem én nem jártunk. A Capitol Reef bejáratánál reggel még a kutya sem jár, nemhogy parkfelügyelő. Igazából túrázóknak való hely, nagy része autóval meg sem közelíthető, mi pedig nem készültünk több napos gyaloglásokra. A vidék azokról a fehér, kupolaszerű képződményekről kapta a nevét, melyek feltáróikat a washingtoni Kapitólium kupolájára emlékeztették. Az uralkodó szín azonban, miként szinte mindenütt Utahban, a vörösbarna; erősen erodált homokkőrétegek. A műút egy szakasza átvezet egy szurdokon, melyben örvénylő vizek által formált kőüstök százait figyelhetjük meg. Angol nevük waterpocket (szó szerint víz-zseb), s egyben névadója annak a mintegy 150 kilométer hosszú monoklinális redőnek (ez egy geológiai szakkifejezés, most ne foglalkozzunk vele), mely a kréta időszak végén, a nagy észak-amerikai (larámi) hegységképződési fázis során emelkedett ki.
(Ez a kép Az Arches-ban készült)
Kupola sehol, de ez a Capitol Reef
Eróziós mélyedések a szurdokban
Már rég elhagytuk a nemzeti parkot, de még mindig ilyen csodákat láttunk
Több mint kétezer sziklaív, óriási kőbábuk, kőtornyok, kőtűk, ingókövek fogadják az Arches Nemzeti Park látogatóit. E káprázatos morfológiai változatosság oka az a tengeri eredetű, igen vastag sóösszlet, mely a felszíni homokkőrétegek alatt rejtőzik. A só igen képlékeny és a ránehezedő roppant üledéktömeg súlya alatt helyenként berogyott, tömörödött, másutt följebb emelkedett, s ez törések ezreit hozta létre a rátelepülő kőzetekben, melyekben vígan kitombolhatja magát a szél- és vízerózió. A kőhidakra fölmenni szigorúan tilos, merthogy némelyikül elég omlékony (1970 óta több mint 40 szakadt-omlott le), ám természetesen egyesek juszt is fölmennek. Könnyű gyaloglás a leghosszabb, 88 méteres sziklaívhez, a Landscape Arch-hoz, melyből csak az utóbbi húsz évben három jókora sziklatömb vált le, aztán… , aztán csak később jövünk rá, hogy elfelejtettük megnézni az egész Nyugat egyik szimbólumának számító Delicate Arch nevű alakzatot. Ez kb. ahhoz hasonló mulasztás, mintha valaki Párizsban járva pillantást se vetne az Eiffel-toronyra.
Egy szimpla, egy dupla
A leghosszabb híd, a Delicate Arch
A Canyonlands Nemzeti Park közel esik az előbbihez, hatalmas és igen tagolt, ezért végigmenni nem is lehet rajta, legföljebb délről, illetve északról behajtani. Az utóbbit választjuk. A Colorado itt veszi fel legnagyobb mellékfolyóját, a Greent. 1921-ig a Coloradót csak innentől nevezték Coloradónak, felső folyása addig a Grand River nevet viselte. Számtalan kisebb állandó vagy időszakos vízfolyás is belemarta magát a fennsík főleg homokkőből álló lerakódásaiba. Igazgatásilag nem tartozik hozzá, de közelsége révén mégiscsak idekapcsolódik a Dead Horse Point Állami Park. A döglött lóról elnevezett pont egy kisebb plató, jóval a kanyon szintje alatt; három oldalról a Colorado veszi körbe. A 19. században, így tartja a szóbeszéd, a cowboyok, miután befogták a vad musztángokat, ilyen platókon alakítottak ki karámokat. A legjobb lovakat eladták, a maradékot elengedték. Egy csapatot viszont itt felejtettek bezárva, és mind éhen-szomjan veszett. E környéken forgatták Ridley Scott egyik kultfilmjének a „Thelma és Louise”-nak a záró, „Grand Canyon”-jelenetét, ahol a főhősnők autós öngyilkosságot követnek el. Különös kékség zavarja meg a tekintetet a sok vörösségben. Hát ez meg mi lehet? Kálium-karbonátot, más néven hamuzsírt bányásznak a környéken és a sóoldat párolgása nyomán jönnek létre ilyen mesterséges tavak. A kék nem a természetes színük; azért színezik kékre, hogy elősegítsék a párolgást, ami után a visszamaradó sókat kitermelik. A nyersanyagot egyébként fúrással, meleg víz bepumpálásával hozzák a felszínre. Először egyébként uránt találtak a környéken, még a múlt század húszas éveiben. Ez tette „naggyá” a vidék egyik kisvárosát, Moabot. Persze, a nagy erősen relatív fogalom Utah-ban. Ötezres lakosságával mégis ez a legnagyobb település, ahol utunk során megfordultunk, sőt meg is szálltunk (nem számítva persze Las Vegast). Hogy ez a bibliai név (eredetileg a Jordán folyótól keletre fekvő területet nevezték Moábnak) hogy keveredett ide, senki sem tudja, egyébkén is, Utah tele van bibliai nevekkel.
A Dead Horse Point
A fővölgybe sok száz kis kanyon torkollik
De mi az a kékség....
Teszünk némi kitérőt a Natural Bridges (természetes hidak) Nemzeti Emlékműhöz. Elárulom, nincs itt semmiféle emlékmű; a National Monument is egyfajta védettségi kategóriát jelent. Olyan, mint a nemzeti park, csak nem egészen; természeti, történelmi, kultúrtörténeti értékeket óv, de míg a parkok létesítéséhez a Kongresszus jóváhagyása szükséges, emlékműveket 1906 óta a mindenkori elnök is kijelölhet. Az itteni fehér homokkőbe két patak vájt szurdokot megvadult korszakaiban, és ezek fölött keletkeztek a kőhidak; manapság három áll. Az Owachomo (hopi indián név) ugyan a legrövidebb, de a legdrámaibb látványt kínálja.
Szurdokvölgy és egy híd (Natural Bridges)
A Monument Valley a Vadnyugat legikonikusabb tája, megszámlálhatatlan western- (és egyéb) film forgatási helyszíne. Völgynek se nevezném, inkább egy szél- és vízerózió által kivájt mélyedés, melyből 100–300 méter magas, bizarr formájú, konglomerátumsapkával ellátott homokkő-tanúhegyek tucatjai emelkednek ki. E vidék a navahó indiánok kezelésében van, a körút bejárásához fizetni kell (egyes részeire csak vezetett túrával lehet eljutni). Már ha bejárjuk. Ám nem járjuk be, s nem a húsz dollár miatt, hanem mert akkora porvihar kerekedik, hogy alig látunk ki a kocsiból, üvegen át kattintgatok. A látogatóközpontban várjuk a tisztulást, tengernyi indián kerámia, szőttes, továbbá a szokásos borzalmas szuvenírek között. Cappuccinójuk van? – kérdem a pultos lányt. Van, de öt dollár (Yes, we have, but it’s five dollars) – feleli, majdhogynem bocsánatkérően. Vagy nem nézte ki belőlem, hogy ki tudok fizetni ennyit, vagy ő maga is röstellte. Kb. 1500 forintért nem kértem, az idő meg úgy két óra várakozás után se nagyon tisztult, úgyhogy távoztunk.
Az éjszakát már Arizonában, Page városában töltjük. Szomszédságában található az ugyancsak navahó kezelésben levő Antilop-kanyon, melyhez hasonló alighanem több száz volt a vidéken, míg 1966-ban el nem készült a Coloradón az amúgy impozáns Glen Canyon-gát, s mögötte felduzzadt a Balatonnál kissé nagyobb Powell-tó, mely ugyan nagyszerű lehetőségeket kínál a vízisportokra, ám mivel maximális vízállása idején átlagosan 40 méterrel emelkedik az eredeti szárazföldi térszín fölé, elárasztott egy csomó természeti csodát, barlangot, kis kanyont. Az Antilop-kanyon megúszta. Mi a kettő közül az Alsó-Antilop túrára jelentkeztünk (és fizettünk) be. Kb. 300 méter hosszú (megközelítése csak helyi indián vezetővel, kis teherautón), nagyjából 40 méter mély (de mivel lent megyünk, mondjuk úgy, hogy magas) és helyenként olyan keskeny, hogy kitárt karjainkkal mindkét falát egyszerre érinthetjük. Az optimális látogatási idő a legmagasabb napállás ideje, azaz dél, olyankor a kis kanyon aljára csodás fénypászmák vetülnek. Nekünk, mert tíz-féltizenegy körül mentünk, nem vetült, ám ettől függetlenül is varázslatos. E kanyonszakasz indián neve annyit tesz: ahol a víz keresztülrohan a sziklákon. Nem véletlenül: időnként, szinte a semmiből, áradásszerűen száguld át a hasadékon. 1997 augusztusában az alsó szakaszon 11 turista halt meg a hirtelen jött áradásban. 2006 októberében másfél napon át zúdult át a víz a felső szakaszon, ezért közel fél évre lezárták.
És ha már ott a gát, azt is megnézzük. Mondanom se kell, nem elsősorban a pihenni vagy kalandozni vágyók kedvéért építették és hozták létre a tavat. Az erőmű kapacitása megközelíti a paksi atomerőműét, más kérdés, hogy mivel az utóbbi egy-két évtizedben a Colorado vízhozama nagyon alacsony, a beépített teljesítményét messze nem tudják kihasználni.
A Glen Canyon-gát és a mögötte felduzzadt Powell-tó
A lényeget már megint majdnem kihagytuk – mert nem tudtunk róla. Előző este prospektusokban böngésztük a környék látnivalóit, s akkor fedeztük fel, hogy szinte macskaugrásnyira van innen egy igazi csoda. A Glen Canyon egyik kanyarulata, a Horseshoe Bend. Amúgy nem nagyon igyekeznek felhívni rá a figyelmet, az út mentén kis, kopott barna tábla jelzi a letérőt. Ballagunk a parkolóból úgy tíz percet és elénk tárul. Mondhatom, az egész út leglenyűgözőbb látványa volt számomra. Közben elgondolkodtam, milyen jó név is a lópatkó számára a lócipő (a horseshoe valódi, ill. szó szerint lefordított jelentése).
Egész utunk - számomra - legszebb látványa, a Horseshoe Bend
És hogy hova „tűnt” az elveszettnek vélt, az előző részben emlegetett elülső rendszámtáblánk, majd a befejező részben elárulom. Meg persze azt is, mi az a rejtélyes négy sarok (Vagyis folytatjuk!)
